Lent, a mélyben...

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Meglepően felszabadult voltam az utóbbi időben. Mindehhez nagyban hozzájárult, hogy túl voltam a Hamlet premierjén, ami nagy sikerrel zárult. Ezt még most is hitetlenkedve tudtam kimondani magamnak... az Imposztor szindróma jó ideje üldözött már, de az a megerősítés, ami a közönségtől, a társulattól és a kritikusoktól érkezett, egyelőre sikeresen elhomályosította az önmagammal szemben érzett kételyeket.
A premier csak három napja volt, aztán még egyszer eljátszottuk a darabot, majd öt szabadnap következett.
Erre az időre beterveztem egy rövidebb utazást Andorrába. A barcelonai találkozásunk Santiagóval eléggé megmozgatott bennem valamit. Sokat gondolkodtam a beszélgetésünkön, a legváratlanabb időpontokban villant fel bennem tekintete emléke, ami annyi árnyalatban játszott egyetlen gin-tonic alatt.
Izgatott melegség öntött el, amikor úgy egy héttel később baglyot kaptam tőle. A nappalimban ültem a kanapén, épp ezredjére vettem újra magamban a szövegemet, amikor egy macskabagoly az ablakomon kaparászott. Szélesre tártam az ablakot, és beengedtem vele nem csak Santiago sorait, hanem egy új utazás lehetőségét. A férfi kezdeményezőkészsége jó értelemben meglepett, valahogy nem vártam tőle azt, hogy nyíltan közös barangolásra hív. Lelkesen egyeztem bele a meghívásba, a következő napokban pedig izgatottságom csak fokozódott.
Utánanéztem az időjárásnak, meleg, kényelmes ruhákat pakoltam az útra, és még egy varázstérképet is beszereztem, ami úgy éreztem, hasznomra lesz. Tudtam, hogy Santiago bizonyára jól ismeri a terepet, ám azért nem akartam csak tőle függni az ottlétem során. Santiago előzékenyen eljuttatott a részemre egy zsupszkulcsot, így gyakorlatilag az otthonomból repültem oda a meghitt kis andorrai szálló bejáratához. Már késő délután volt, mire megérkeztem, így a berendezkedésen és egy közös vacsorán kívül másra nem jutott idő, de másnapra megbeszéltünk egy nagyobb túrát a közeli mágikus barlanghoz. Éreztem, ahogy az ébredést követően máris elöntött az adrenalin. Meleg gyapjúpulcsit és farmert húztam, na meg egy kényelmes túrabakancsot. A hátizsákomba pedig bepakoltam minden szükséges kelléket, amire úgy véltem, szükségem lehet.
Nagyon vártam a barlanglátogatást, korábban már olvastam róla, hogy ősi varázsrajzok kaptak helyet a barlang falain, és a mai napig különböző rituálékat végeztek itt a helyiek. Persze a turisták is próbálták leutánozni ezeket busás ellenszolgáltatásért cserébe, de én valahogy az ilyen turista-szeánszokban nem hittem. Úgy éreztem, ezzel lealacsonyítják a valódi ősi kultúrát...
Kalandra éhesen léptem be az étterembe, ahol aztán leültem a tegnapi asztalunkhoz. Amíg Santiago megérkezett, rendeltem magamnak egy kávét. Bár az izgatottságtól alig volt étvágyam, tudtam, hogy valamit azért ennem kell, mielőtt nekiindulunk a napnak. A rendeléssel viszont már megvártam Santiagót, aki hamarosan befutott.
- Jó reggelt! Remélem sikerült pihennie... - érdeklődtem mosolyogva, majd az étlapot böngészve megkérdeztem:
- Van esetleg valami helyi különlegesség, amit így reggel érdemes kipróbálni?
A helyzet meghittsége kissé zavarba ejtett. Lényegében két ismerős idegen voltunk, akik közös kirándulásra készültek... Néha elbizonytalanodtam, hogy helyes-e ez egyáltalán, de azt hiszem, a helyes és helytelen fogalma már jó ideje keveset nyomtak a latban nálam, amikor döntéseket hoztam. Sokkal inkább az motivált, hogy jól érzem--e magam egy adott helyzetben, vagy sem... és erre a kérdésre most egyértelmű igen volt a válasz.

[– Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

Santiago fejében még mindig ott visszhangzott a világkiállítás fülledt zaja, ahol először találkozott Elfeldával. Azóta tizenhét nap telt el, és a napok lassan, de makacsul folytak össze, mint a szivárgó tinta egy pergamen szélén. A férfi tudta, hogy az idő a vadász legnagyobb fegyvere: hagyni kell érni a vadat, hamis biztonságérzetet kell kelteni, és nem szabad túl korán szorítani a hurkot. Egy hétig várt, mielőtt tollat ragadott volna. A levél, amelyet küldött, nem árult el sokat – éppen csak annyit, amennyit egy úriember megengedhetett magának. Szavainak szövetében ott bujkált a finom bók, a kecsegtető ígéret, de nem volt semmi túlzó, semmi tolakodó. Így hívta meg Andorrába, a hegyek közé, az otthonába, hogy a nő kipihenhesse a premier fáradtságait.
Utóbbi estéjén természetesen a férfi szintén jelen volt, bár inkognitóban, a közönség soraiban rejtőzve. Nem kívánt rivaldafényt rabolni a nőtől, csupán látni akarta, hogyan bontakozik ki a színpadon. Nem is igazán a küldetés miatt, csupán csak kíváncsi volt Elfeldára. A premier után aztán egy orchideacsokrot küldött neki – hófehéret, törékenyet, mégis élettel telit – éppen olyat, mint amilyennek a nőt látta. A kártya egyik oldalán csupán ennyi állt: „Lélegzetelállító volt…”, míg a másikon egy dátum állt: „2005.08.29.”.

Bízott benne, hogy Elfelda érteni fogja, hogy a csokor több, mint aminek elsőre látszott. Mindenesetre csak az utazásuk napján élesítette a varázslatot. Mire a zsupszkulcs végül eljuttatta a nőt hozzá, Andorrába, Santiago már várta őt. A hegyek közé szorult kis hotel két szomszédos szobája adott nekik menedéket, és az első este egy közös vacsorával telt, hasonló hangulatban, mint amilyenben a világkiállításon is részük volt. A fények tompák voltak, a bor vörös árnyalata lassan játszott a poharakban, és a beszélgetésük újabb titkokat hámozott le Elfelda elméjének rétegeiről. Santiago figyelt, kérdezett, mosolygott, miközben legilimenciájának horgait is csendesen kivetette. Ami az asztal felett csendesen villódzó szavaknak tűnt, az alatta információ és emlék volt, amit a férfi magával vihetett. Mégis, a beszélgetés valahogy sokkal többet jelentett számára az ellopott emlékek és gondolatok sokaságától...
Másnap reggel a hotel étterme hűvös fényekben úszott, amikor Santiago belépett. Az ablakokon áttörő hegyi napfény csíkokat vetett a padlóra, és kávé aroma keveredett a friss kenyér és a vaj illatával. Elfelda már ott ült az asztaluknál, kávéscsészéje mellett kissé türelmetlen derűvel. A férfi odalépett hozzá, és barátságos mosollyal hajolt meg előtte.

– Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam – mondta rekedt, mély hangján. – Úgy tűnik, túl puha volt az ágyam, és hosszabban aludtam, mint terveztem.
A mondat könnyed hazugság volt. Valójában ismét alig hunyta le a szemét az éjszaka. Rémálmok kergették: arcok a múltból, bebörtönzött bűnözők, halott ellenfelek. Mindaz, amit az aurori munka hagyott maga után, ott ült a mellkasán, és minden hajnalban ébresztette őt. De ezt nem kellett tudnia a nőnek.
Amikor Elfelda arról érdeklődött, van-e valami helyi különlegesség reggelire, Santiago kissé elmosolyodott.
– Itt, a hegyek között érdemes megkóstolni a mel i mató-t. Friss sajtból és mézből készítik. Az íze egyszerre édesgeti és teszi próbára az embert – felelte.
Leült vele szemben, és amikor a pincér közeledett, megvárta, hogy a nő leadja rendelését. Csak azután szólalt meg ismét, és adta meg saját választását a lehető legrövidebben. Egy csésze fekete kávét is kért, cukor nélkül, természetesen.
Ahogy a rendelés elhangzott, a férfi elidőzött egy pillanatra Elfelda arcán. A nő a kávé fölött, a hajnal fényében, mintha egyszerre lett volna törékeny és erős, színpadhoz szokott, mégis sebezhető. Santiago lehajtotta a fejét, majd halkan megszólalt:
– Furcsa, mennyire természetesnek érződik, hogy itt ülünk… – mondta, és a szavak finoman kúsztak a levegőben, mint az andorrai hegyekben szálló pára.

Belül azonban egészen más zajlott le. Vadász volt, Elfelda pedig a prédája. Legalább is így kezdődött. Mégis, valami megváltozott. Barcelonában, az Adrian Madrigallal folytatott beszélgetése óta nem tudta kikerülni a felismerést: vannak határok, amelyeket már ő maga sem képes átlépni. A nő törékenysége, őszinte sebezhetősége valami szokatlan vonzerőt gyújtott benne, amely túlment a megszokott stratégián. Nem tudta, hogy a lelkiismerete vagy valami egészen más kapaszkodik-e belé, de érezte, a munka és a vágy itt ütköznek.
A reggeli lassan a végéhez közeledett. Santiago felhajtott egy korty fekete kávét, amely keserűsége ellenére is élénkítőn hatott rá, aztán amikor a csészét letette, tekintete újra a nőébe fonódott.
– Ha készen áll, induljunk – mondta nyugodtan. – A barlang türelmes ugyan, de a hegyek árnyékai nem mindig várnak az emberre.
A mondat egyszerre volt meghívás és figyelmeztetés, és ahogyan az a hegyekben megszokott volt: az út nem csupán a tájba, hanem az ismeretlen mélységeibe is vezetett. Santiago pedig jól tudta, hogy a mélyben mindig mélyebb a csend, mint amennyit az ember elbír. Kíváncsi volt, hogy melyikük törik majd meg hamarabb: a vadász, vagy a préda. Most először életében nem szívesen fogadott volna magára, s ez a gondolat felettébb nyugtalanította őt...

✽ ✽ ✽

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Ahogy Santiago befutott, váratlan melegség öntött el. Nagyon nem akartam újra a szívembe zárni valakit Owen után, érzékeltem magamon az elmúlt napokban, ahogy akaratlanul is próbáltam kizárni a Santiagóval kapcsolatos gondolataimat, miközben szomjaztam is rájuk. Egy új ismerkedés, új kapcsolat lehetősége... számomra mindig olyan volt, mint a szeptemberi friss szél... ami felkavar, elindít, megért... lecsendesít, de közben fel is pörget. Persze a premier előtt még a darab követelte figyelmem nagyrészét, de amikor az előadás után kaptam egy váratlan, gyönyörű orchideacsokrot Santiagótól, éreztem, hogy a gondolataim immár végérvényesen elvesztek. Valaki újra állandó helyet követelt a fejemben, és ez egyszerre rémített meg és töltött el a reménnyel... Szinte gyűlöltem magam amiatt, mert minden egyes kapcsolat után képes voltam újra nyitni, újra remélni... aztán természetesen újra elbukni. De lassan meg kellett értenem, hogy ez a tulajdonság valahogy a lényemből fakad. Nem tudom befolyásolni, sem kiirtani, hiába is akarnám. Az önmagamon való munka mostmár fontos részemmé vált, alig vártam a következő pszichomedimágiai drámát, amire már csak egy hetet kellett várnom. Úgy éreztem, több mint készen állok arra, hogy jobban elmélyedjek az árnyrészeimben, és ezáltal a jobbik énemet is meg tudjam erősíteni. Santiagóval lényegében azóta nem volt közöttünk fizikai kontaktus, hogy a gin-tonic felett empátiából megérintettem a vállát. Furcsamód azon kaptam magam, hogy ahogy helyet foglalt, szívesen reprodukáltam volna a mozdulatot, egyfajta köszönésképpen. De a mozdulat csak a fejemben létezett, visszafogtam magam, nem akartam túl sok lenni, től gyorsan. Azt persze jól tudtam, hogy a túl sok fejezetet legfeljebb késleltethettem... ez mindig, minden férfival eljött eddig, előbb vagy utóbb.
- Semmi gond, itt még várni is jól esik - mutattam az étterem panoráma ablaka felé, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Pireneusok lenyűgöző vonalaira.
- Mmm... ez nagyon finomnak hangzik, mindenképp teszek vele egy próbát. Maga szereti? - kérdeztem kíváncsian, majd amikor megérkezett a pincér, ennek megfelelően meg is rendeltem az ételt. Ahogy Santiago az arcomon felejtette a tekintetét, hirtelen eszembe jutott, hogy még meg sem köszöntem neki azt a különleges csokrot.
- Azt hiszem, még nem volt alkalmam megköszönni az orchidea-csokrot... egy valóra vált álom... és az, hogy egyben zsupszkulcsként hasznosította, igazi leleményességre vall. Bár ez - hogy őszinte legyek - nem igazán lepett meg.
Hiába, ahogy Santiago a Világkiállításon nem csak nekem, hanem egy másik bajba jutott boszorkánynak is segített visszaszerezni a táskáját, nem beszélve a hivatásáról, rengeteget elmondott a férfiról. Korábban sosem gondoltam volna, hogy egy auror társaságában időzöm majd önszántamból... már csak azért sem, ami a családomban történt... de az élet mindig képes volt meglepni engem. Ez volt az egyik, amit igazán szerettem a létezésben, mint olyanban.
- Igen, tényleg furcsa... Nem fordult még elő velem, hogy... - haraptam el a mondat végét aztán. Nem akartam olyat mondani, ami aztán kínosan csengett volna, úgyhogy már meg is bántam, hogy kiszaladt a számon a felvetés. Zavaromat a reggelim elfogyasztásával igyekeztem leplezni. Az étel meglepően jól esett, eltelített és energiával töltött el, miközben igazán könnyednek is éreztem.
- Nagyon jó választás volt a mel i mató. Köszönöm a tippet - mosolyogtam rá a férfira lágyan, majd én is megittam az utolsó korty kávémat. A hátamra kanyarítottam a hátizsákomat, és miután elköszöntünk a személyzettől, kalandtól fűtve követtem Santiagót, ki az étteremből, és a szállóból.
- Szóval azt mondja, a barlang türelmes? Remélem, egyszer majd sikerül követnem nekem is a példáját... a türelem nem igazán jellemző rám - nevettem fel ironikusan. Ám más oldalról nézve a türelmetlenségnek is megvoltak a maga pozitívumai... világéletemben arra vágytam, hogy minél többet tapasztaljak, hogy - ahogy a költők mondják - kiszívjam az élet velejét. És ennek a vágynak köszönhettem most azt is, hogy itt lehettem.
- És a hegyek sötét oldaláról mit érdemes még tudni? - érdeklődtem séta közben, mélyet szippantva a friss, éltető levegőből.

[– Érdekes étel, meg kell hagyni. Lágy és szelíd a felszínen, de mélyén ott a nyers erő, amit csak az ízlelhet meg, aki hagyja, hogy próbára tegye. Az ember először csak édességet érez, de aztán szép lassan rájön, hogy valami sokkal több lakozik a felszín alatt. Egy kicsit önre emlékeztet.]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

Santiago óvatosan az asztalra tette kávéscsészéjét, s közben Elfelda szavait hallgatta. A nő a mel i mató-ról érdeklődött, ő pedig egy sejtelmes félmosollyal felelt.
– Érdekes étel, meg kell hagyni. Lágy és szelíd a felszínen, de mélyén ott a nyers erő, amit csak az ízlelhet meg, aki hagyja, hogy próbára tegye. Az ember először csak édességet érez, de aztán szép lassan rájön, hogy valami sokkal több lakozik a felszín alatt. Egy kicsit önre emlékeztet.
A nő bókja, amely a leleményességét érintette, váratlanul érte. A férfi tekintete egy pillanatra elidőzött a csészéjén, majd csak vállainak alig észrevehető mozdulatával reagált. A szeme sarkában azonban ott bujkált valami halvány derű, egy röpke rezdülés, amit talán csak egy igazán éles szemű szemlélő vehetett észre.
Röviddel ezután mindketten felálltak, hátizsákjukat vállukra kanyarították, s a hotel ajtaján kilépve a Pireneusok reggeli levegője csapta meg őket. A hegyek még árnyékban nyújtóztak, a sziklafalak élesen vágták ketté az eget, és a völgyekből lassan emelkedett fel a köd, mint a föld sóhaja. A fenyők sötét lombjai közt madarak mozdultak, s a távolban patak csillogott meg a nap első sugarától.
Santiago vezette az utat, bakancsa alatt recsegett a kavicsos ösvény. Időről időre visszafordult, hogy lassabb tempóra intse magát, nehogy a nő lemaradjon mögötte. Egy meredekebb szakaszon finoman a könyökéhez ért, éppen csak annyira, hogy biztosabb lépteket adhasson neki. Igyekezett, hogy gesztusai sose legyenek tolakodóak, inkább emlékeztettek egy tapasztalt hegyi vezető türelmes kíséretére.

– Szóval azt mondja, a barlang türelmes? Remélem, egyszer majd sikerül követnem nekem is a példáját... a türelem nem igazán jellemző rám.
Santiago elmosolyodott.
– Néha a türelmetlenség menti meg az embert, máskor meg pont ez sodorja bajba – jegyezte meg, hangjában tompa mélységgel, majd egy pillanatra elnémult, szeme pedig a távolba veszett. – Volt egyszer, hogy a türelmemnek köszönhettem, hogy élve kerültem ki egy helyzetből. Egy másik alkalommal viszont… ha nem lettem volna olyan lassú, talán valaki más kísérgetné most a hegyek közt kegyedet.
A mondat ott lógott köztük, töredékben, sejtelmessé téve múltjának árnyait, miközben Santiago belül a vadász-préda allegóriáját ízlelgette. A türelem volt az ő fegyvere, de most azt érezte, hogy a préda olykor-olykor közelebb hajol a csapdájáhozhoz, mint azt egy igazi vadász engedné. Elfelda nyíltsága, törékenysége veszedelmesebben hatott rá, mint bármely fekete mágus, akivel valaha szembenézett. A hegyi levegő friss volt és tiszta, mégis úgy érezte, belső világában nehéz, fojtott zaj kavarog – rémálmok, bűntudat, és a nő közelségének égető vágya.

– És a hegyek sötét oldaláról mit érdemes még tudni?
– Idefent minden fény árnyékot vet – felelte, miközben a sziklák közt vezette a nőt. – A barlang, ahová tartunk… fényt rejt a mélyben, egyesek szerint az élet szikráját. Mégis könnyű elveszni a sötétjében, ha nem figyel az ember. És ha egyszer elkapott, többé nem ereszt a mélység.
A szavai egyszerre szóltak a barlangról és róla magáról: zárkózott mélységről, amelyben a világosság ugyan megcsillan, de sosem vezet ki egyenes úton. Aztán – látva Elfelda ijedt tekintetét, hogy mégis milyen veszedelmes kalandba szándékozik vezetni őt a férfi – Santiago gyorsan hozzátette.
– Úgy értem, a barlangból nem lehet csak úgy hoppanálni. Az ősi mágia nem engedi. De ne féljen, ezerszer jártam már ott, úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Vigyázok magára, és higgye el: amit ott látunk majd, az megéri a veszélyt.
Az ösvény kanyargott, sziklák és fenyők között kapaszkodtak egyre feljebb. Az egyes kanyarulatoknál Santiago mindig leheletnyit lelassított, hogy Elfelda mellette haladhasson, s közben úgy szőtte a kérdéseit, mintha csak a hegyek csöndjét akarná kitölteni. Valójában minden szó mögött ott lappangott a szándék, hogy közelebb kerüljön a nő belső világához. Nem csupán a küldetés sikerességéért, hanem önmaga miatt is.
– Amikor először lépett színpadra… félt, vagy inkább izgatott volt? – kérdezte, miközben egy keskeny sziklaperemen engedte maga elé Elfeldát.

Kicsit később, amikor újra egymás mellett haladtak, egy újabb kérdés gördült ki belőle, halkabban, mintha csak a szélnek szánná:
– A siker… önnek azt jelenti, hogy tapsolják, vagy inkább azt, hogy valaki, akár egyetlen ember is megérzi a lelkében, amit átadott?
S a beszélgetésben volt egy pillanat, amikor egy gyökér fölött segítette át a nőt, miközben így szólt:
– Volt olyan szerepe, amely után más emberként tért vissza a színfalak mögé? Olyan, amely valamit végleg megváltoztatott magában?
Minden kérdés látszólag csak könnyed kíváncsiság volt. De Santiago közben mérlegelt: apró mozaikokat gyűjtött, hogy megértse a nőt. Mégis, ahogy hallgatta a lelkes, szenvedélyes feleleteket, azon kapta magát, hogy többé nem tudja pusztán vizsgálódásként kezelni őket. Nem vadász szemével figyelt, hanem férfiként – aki képtelen nem gyönyörködni minden újabb árnyalatban, amit a nő felvillantott magából.
A hegyek hallgattak körülöttük. Amikor épp nem beszéltek, a patak csobogása, a fenyők között átsuhanó szél halk zaja volt az egyetlen kíséretük. Santiagoban azonban belül orkán tombolt – múltjának árnyai és jelenének lehetősége küzdöttek egymással, és ő maga sem tudta, meddig képes fenntartani az egyensúlyt a csend és a zaj, a fény és az árnyék között.

✽ ✽ ✽

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Hogy több rejlik bennem, mint amit a felszín sejtet, az igazán jól esett. Régebben sokat küzdöttem azért, hogy mást is lássanak bennem a rendezők, mint a szupermodellt. Az első filmemnek köszönhettem azt, hogy aztán többen is felfigyeltek rám. Carlosnak a mai napig hálás voltam, amiért esélyt adott...és rám bízta Delila szerepét. Ő már akkor többet látott bennem, mint mások. Persze később arra is rájöttem, hogy a lehetőségért cserébe többet is várt volna tőlem, mint hálálkodást... de a számításai ezúttal cserben hagyták. Semmilyen vonzalmat nem éreztem iránta, és én soha nem tartoztam azon színésznők közé, akik egy szerepért feladnák az önbecsülésüket.
- Köszönöm, tényleg különleges az ízvilága... egy kicsit talán még pikánsnak is mondanám - mosolyodtam el, ahogy a vállamra kanyarintottam a hátizsákom. Jól esett most ilyen egyszerűen és kényelmesen útnak indulni, mindenféle fellengzést mellőzve. Persze a premiereket is szerettem, jól esett designerekkel egyeztetni a ruhámról, majd mások csodálatában sütkérezni, amíg végig vonultam a vörös szőnyegen... de az interjúk és a hosszan elhúzódó fotózások már fárasztottak, azok már a kötelező körök voltak, amiket szívesen kihagytam volna.
A mostani kirándulás felüdülést jelentett, ahogy a kavicsos hegyi utat szeltük, egy meredekebb részen Santiago finoman megsegített, amibe beleborzongtam. Az érintése izgatottsággal töltött el. Már most éreztem, hogy ez a férfi nagyon más, mint bárki, akivel valaha találkoztam. Ez furcsán hangzott, de el tudtam volna képzelni, hogy bizonyos helyzetben - ha körözött bűnöző volnék például - nem szívesen találkoznék vele össze egy sikátorban.
- Volt egyszer, hogy a türelmemnek köszönhettem, hogy élve kerültem ki egy helyzetből. Egy másik alkalommal viszont… ha nem lettem volna olyan lassú, talán valaki más kísérgetné most a hegyek közt kegyedet - szavai furcsamód nem leptek meg.
Az a szikár, rideg erő, ami áradt belőle, néha elbizonytalanított, sőr megrémített. De volt benne valami lágyság, valami keresetlen báj, ami egy mezőn önfeledten szaladgáló gyermek képét idézte fel bennem. Aztán ott volt az előzékeny lovag, akit Barcelonában is megismertem. Aki mindig tudta, mit kell tenni, és mit kell mondani...Bár jól esett a társaságában lenni, minduntalan azt vártam, hogy ki-kilép majd ebből a `biztonságos` szerepből. Egészen biztosra vettem, hogy ennél ő sokkal szeszélyesebb, végletesebb is tud lenni. Csak kell valaki hozzá, aki kimozgatja ebből... és erre a feladatra én önként vállalkoztam.
- Megosztaná velem ezt a két incidenst? - fúródtak a tengerkék íriszek a barnák mélyére, bízva abban, hogy gazdájuk nem utasítja majd vissza a kérdést. Amikor a barlang rejtett szikráját említette, akaratlanul is párhuzamot vontam a férfi és a bebarangolásra szánt barlang között. Sötét, titkos kincsek... amik adott esetben képesek megégetni az embert, más esetben viszont életet menthetnek. Ahogy az elveszés lehetőségéről beszélt, még engem is elképesztett, mennyire az ellenkező hatást váltották ki belőlem a szavai. Ahelyett, hogy féltem volna, alig vártam, hogy behatoljak a sötétségbe és elvesszek benne. Tudtam, hogy ez már-már beteges, de képtelen voltam megváltoztatni az érzést. Valamilyen szinten még hangot is adtam neki.
- Azt hiszem, néha a legjobb, ami történhet velünk, épp az, ha elveszünk...Az élet szikráját úgy csak még jobban tudjuk értékelni.
Hogy kívülről volt-e bármi értelme annak, amit mondtam, fogalmam sem volt. De túl voltam már azon, hogy más szavakat mondjak, máshogy viselkedjek bárki kedvéért, mint ahogy azt önazonosnak éreztem.
Ahogy a beszélgetés témája meredekebbé vált, úgy kapaszkodtunk mi is egyre meredekebb ösvényeken felfelé. Jól esett, hogy Santiago mindig bevárt, bár alapvetően én is jó kondiban voltam, és szinte napi szinten edzettem valamit, ettől még egyértelmű volt, hogy a férfi jobban bírja a túrát.
- Maga nagyon otthonosan mozog itt... én azért érzem, ahogy kezdek beleszédülni a hegyi levegőbe - vallottam be őszintén, és egy kicsit meg is pihentem, amíg átgondoltam a színpaddal kapcsolatos kérdését.
- Izgatott voltam... Tudja a színpad nekem igazi menedék... Azt hiszem, játék közben még sosem féltem. Cserébe előtte meg utána rettegek eleget - kacagtam jól esően, útra engedve megannyi feszültséget. Talán most kezdtem el igazán elengedni a Hamlet miatti idegességet. A gyönyörű, sötétzöldben és szürkébe pompázó hegyvidék valódi terápia volt számomra, Még nem régóta voltunk úton, de én máris hálálkodni akartam. Boldog voltam, hogy itt lehetek.
- Köszönöm, hogy elhívott ide... lélegzetelállító ez a hely - sóhajtottam nagyot, miközben magamba szívtam a hegyek és a fák látványát. Most azt éreztem, egy életet is képes lennék itt eltölteni. Előhalásztam a táskámból a kulacsomat, a friss, hideg víz jótékonyan enyhítette szomjamat.
– A siker… önnek azt jelenti, hogy tapsolják, vagy inkább azt, hogy valaki, akár egyetlen ember is megérzi a lelkében, amit átadott?
- Egyértelműen az utóbbi... szeretnék adni azzal, amit a színpadra viszünk. Lehet gyerekesen hangzik, de el szoktam olvasni a rajongói leveleket is, amiket kapok. Amikor valaki azt írja, gyógyítóan hatott rá, amit a színpadon megjelenítettem... nos, számomra az a legnagyobb elismerés. Na és maga hogy van ezzel? Az jelent jobb érzést, hogy egy eltévelyedett lelket `megbüntethet`, vagy hogy ezáltal megvédhet másokat? Esetleg mindkettő? Azt nem is feltételezem, hogy csupán a szakmai elismerés, vagy a kitüntetések begyűjtése a célja... - egy kis ugrató mosoly odafért a mondandóm végére még, majd Santi válasza után ismét rajtam volt a sor, hogy elgondolkozzak.
- Azt hiszem, eddig minden szerepem megváltoztatott. Ez azért is van, mert nagyon válogatós vagyok a szerepek terén. Elég sokat utasítottam vissza... de talán Gertrude szerepe az, ami eddig a legjobban megmozgatott... ez volt az első szerepem, ahol anyát alakítottam. Ráadásul egy etikailag eléggé megkérdőjelezhető anyát... Ha azt mondom, a próbafolyamat során darabjaimra estem, egyáltalán nem túlzok...
Ebben persze az Owennel történtek is szerepet játszottak, hisz a két folyamat poárhuzamosan zajlott le... de ezzel semmiképp nem akartam Santiagót terhelni. Szerettem volna, ha soha nem kell az exeimmel szembesülnie. Épp elég kapcsolatomat tette már tönkre ez... Gyűlöltem, hogy a múltam annyiszor szabotálta a jövőmet. A kis pihenőt követően újult erővel követtem az aurort az úton, és egy spontán kérdéssel kanyarítottam ismét felé a beszélgetés fonalát.
- Na és mondja, milyen emlékei vannak erről a térségről és a barlangról? Járt itt a családjával is?
Eddig alig tudtam meg valamit Santiagóról a munkáján kívül, és alig vártam, hogy ez megváltozzon. Kíváncsi voltam a férfi fény- és árnyoldalaira, úgy véltem, addig nem juthatok előrébb ebben, amíg a gyökereit nem ismerem meg. Ez egy olyan fájdalmas tanulság volt, amit a nyáron tapasztaltam meg, és kész voltam ezúttal átírni a hibámat.
- Maga látta már különben? A szikrát...

[– Volt egy éjszaka, sok évvel ezelőtt]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

Az ösvény szűkülve kapaszkodott egyre feljebb, a fenyők árnyékai pedig egyre mélyebb sötétséget vetettek a sziklákra, mint amennyit a délutáni fény indokolt volna. Santiago hallgatagon haladt Elfelda mellett, lépteinek üteme tompán visszhangzott a köveken. A nő kérdése ott csengett a levegőben: a két incidens, amelyekről utalt korábban. Nem sietett a válasszal; ez a fajta feszültségkeltés pedig nem lehetett ismeretlen a színházban mozgó partnere számára sem.
– Volt egy éjszaka, sok évvel ezelőtt – kezdte lassan, mély, kissé rekedt hangján, mintha maga is újra ott lenne –, egy öreg kúriában, ahol túszul ejtettek egy tehetős, aranyvérű családot. Egy rejtekalagúton át bejutottam az épületbe, és odabent elrejtőzve vártam, hogy mikor jön el az én időm. Körülöttem mindenre elszánt férfiak, ideges ujjak a pálcákon, és minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Az idő volt az egyetlen szövetségesem. Vártam. Figyeltem, ahogy a türelmetlenségük megrepeszti őket, ahogy félelem szivárog a bőrük alá, merthogy tudták, hogy eljövök értük. És végül hibáztak is. Elég volt egyetlen óvatlan pillanat, egy apró porszem a gépezetben, és a túszok szabadok voltak…
Hangja elhalkult, a szeme egy pillanatra elsötétült, mintha még mindig látná a kúria ódon falait, a zöld fényárban suhanó halált. Az elszánt férfiakról nem esett több szó, de Elfelda kitalálhatta mi lett a sorsuk.
– A másik alkalom… – elnyelte a folytatást, tekintete inkább a mélybe vesző völgy felé fordult. Egy darabig nem is volt több szó, csak a hallgatás, amely súlyosabb volt minden kimondott mondatnál. Aztán, egy pillanatra megtorpanva, és megkapaszkodva a szúrós fenyőágban, miközben felfelé kapaszkodott egy meredek lejtőn, így szólt:
– Tudja, az én munkámban olykor áldozatokat kell hozni. Olyanokat, amik aztán egy életen elkísérik az embert. Olykor nem lehet mindenkit megmenteni. Ha mégis megpróbálnánk, beleőrülnénk.
Nem mondta el a történetet, és a sötét szavaiból Elfelda kitalálhatta, hogy egyelőre nem is szándékozik másképp tenni. Pár percig némán caplattak tovább az erdőben.

- Maga nagyon otthonosan mozog itt... én azért érzem, ahogy kezdek beleszédülni a hegyi levegőbe.
Elfelda szavai kiszakították a múlt árnyékából, és Santiago újból elmosolyodott, féloldalas, szinte észrevétlen gesztussal.
– Ez a levegő semmiség ahhoz képest, ami Bolíviában fogadja az embert. Ott a magaslat nem csupán szédít, hanem fojtogat. Már maga a létezés is harc az oxigénért.
Tekintete visszatért a nőre, mintha a szavai mögött nemcsak földrajzi tapasztalatot, hanem valami személyesebb, fájdalmasabb réteget is rejtene.
- De ami azt illeti, maga remek megfigyelő. Valóban nem először teszem meg ezt az utat. Ezek a fák… régi barátaim.
- Köszönöm, hogy elhívott ide... lélegzetelállító ez a hely.
Santiago lassított, majd teljesen megtorpant. Egy pillanatra elnémult a világ: csak a szél suhant végig a sziklákon, s még a madarak hangja is messze elmaradt. Szemét a nő arcára emelte, mélyen a tengerkék íriszekbe fúródva. Nem sietett, nem töltötte ki szavakkal a csendet. Csak akkor szólalt meg, amikor a feszültség már szinte tapinthatóvá sűrűsödött köztük.
– Megtisztelő, hogy eljött – mondta halkan, rekedtesen, s közben apró rándulással a szája szélén jelezte: többet is gondol, mint amit kimond.

Ezután színpadi szerepekről, lámpalázról és egyéb dolgokról cseverésztek. A nő kérdésére a bosszú és a védelem súlyáról előbb egy rövid, cinkos nevetést engedett meg magának.
– Nem tagadom, néha valóban édes tud lenni a bosszú – felelte, és szemeiben egy villanásnyi játékosság lobbant. Aztán hangja elkomolyodott, mint amikor visszabújik a felhő mögé a Nap.
– De a legnagyobb elégtétel mégis az, amikor valakit megóvhatok. Jó érzés segíteni másokon… és szerencsére rendelkezem az ehhez szükséges ismeretekkel és eszközökkel. Ha már egyszer birtokomban vannak, a jó szolgálatába kell állítani őket.
Amikor Elfelda Gertrude szerepéről beszélt, Santiago némán hallgatta. Arcán rezzenéstelen figyelem, de belül kérdések sorjáztak. Mit árult el valójában a nő? Vajon az anyaság gondolata félelemmel tölti el, vagy vággyal? Lehet, hogy a sors kegyetlen játékaként sosem adatik meg neki? Vagy volt már része benne, csak elvesztette? Santiago nem akart tapintatlan lenni, nem kérdezett, de a gondolat ott maradt benne, egy szúrós tövisként, amelyet akaratlanul is újra és újra megérint az ember.
Ahogy a hegyek mélyéhez közeledtek, a beszélgetés is mélyebb színezetet öltött. Santiago tekintete a sziklák közé kapaszkodott, a fenyők zöldje és a kövek szürkéje között megbúvó árnyékra.
- Na és mondja, milyen emlékei vannak erről a térségről és a barlangról? Járt itt a családjával is?
– Gyerekkoromban hallottam először a szikráról – felelte. – Az öregek meséltek róla, mikor a tűz mellett ültem. De sokáig csak legenda volt számomra. Később… később beléptem a barlangba, igen.
Szavait óvatosan adagolta, mintha minden mondat mögött egy falat kívánna hagyni, amelyen túl Elfelda nem láthat.

– Maga látta már különben? A szikrát...
– Láttam a szikrát a mélyben… De magamban… olykor még keresem.
Egy órányi kapaszkodás után a fák ritkulni kezdtek, a sziklák úgy bukkantak elő, mint csontok a földből. A barlang szájához értek: sötét torok tátongott előttük, és hideg, nedves lehelet csapta meg arcukat. A fény csak a peremét simította, beljebb már az is eltűnt. Santiago megállt, pillantása a sötét mélyre szegeződött, aztán Elfeldára. A nő arcán egyszerre tükröződött kíváncsiság és óvatosság.
Santiago közelebb lépett, keze finoman érintette a nő könyökét, mintha biztosítaná, hogy nincs egyedül. Mégis érezte: itt nemcsak a hegy gyomrába lépnek be, hanem saját múltjuk titkainak szakadékaiba is.
– A szikra odabent rejlik – mondta halkan, pálcáját felemelve, amelynek végén gyenge fény lobbant. A barlang belseje csak néhány lépésnyit engedett látni: sziklák, nedves falak, a vízcseppek halk, fémes koppanása.
Egy pillanat múlva mindkettőjük sziluettje elnyelte a sötétség, s csak a fénykör remegett a falakon, ahogy beljebb léptek, mélyebbre a hegy szívébe. A külvilág fénye elmaradt mögöttük, s csak a vízcseppek monoton visszhangja maradt, mint a szívverés, amely a mélyben erősebben hallatszik minden szónál.

✽ ✽ ✽

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Feszülten hallgattam Santiago szavait arról a bizonyos éjszakáról. Kitartása és türelme itt valóban kifizetődött, de én csak arra tudtam gondolni, milyen szerencse, hogy nem esett baja. Az aranyvérű család sorsa valahogy kevéssé érdekelt... Rájöttem, ez volt az első komolyabb jele annak, hogy ez a férfi kezd fontossá válni a számomra. A szeretet, mint olyan, nálam leginkább az aggódásban jelent meg. Aggódtam Irisért, aggódtam Zoe-ért, aggódtam a volt szerelmeimért... aztán amikor utóbbiak már nem képezték az életem részét, ez az aggódás is elmúlt. Persze Owennél még nem tartottam itt, azon kaptam magam, hogy időről időre átfutom a Reggeli Prófétát és a Szombati Boszorkányt, hátha írnak róla. Bevett gyakorlat volt, hogy a lapok megírták az exeim újabb hódításait, előszeretettel csámcsogtak rajta, kire cseréltek le engem. Egyszer találtam is egy cikket róla, de az nem a magánéletéről szólt, hanem különböző öltözködési stílusokhoz vonultatott fel arcokat, Owen a laza, kényelmes kategóriát reprezentálta. Keserűen nevettem rajta, hogy amíg együtt voltunk, addig pont arról cikkeztek, hogy mennyire nem tud öltözködni, de miután szakítottunk, hirtelen már követendő páldának állították be. Többek között ezt is gyűlöltem a sajtóban... soha nem voltak következetesek, mindig az aktuális véleményhullámnak megfelelően állítottak be mindenkit. Azzal, hogy Owen elhagyott és ezt megneszelték, máris szimpatikus, menő alakká vált, aki összetörte Elfelda Hall szívét. Ha együtt maradtunk volna, akkor természetesen továbbra is lecsúszott hobóként aposztrofálták volna.
Zseniális...
Az, hogy aggodalmam tárgya ilyen gyorsan megváltozott, őszintén szólva megkönnyebbüléssel öntött el. Ahogy Santiago másik esetét hallgattam, kristálytisztán éreztem, hogy az említett áldozat nagyon megviselte. Összeszorult a szívem.
- Nagyon sajnálom... egy ilyen áldozat feldolgozhatatlan fájdalom...
Nem bírtam ki és a vállára tettem a kezem. Ugyanúgy, ahogy Barcelonában, csak most nem szemben ültem vele, hanem mellette álltam.
- Az első esetnél valóban kifizetődött a türelme... Az a család magának köszönhette az életét. Biztosan a mai napig hálásak - mondtam, kétség kívül csodálva a férfit. Soha senki életét nem mentettem meg, és el sem tudtam képzelni, hogy képes lennék ilyesmire. Nem voltak meg hozzá az eszközeim. Bár az életben tartás jól ment. Irist ilyen szempontból legalább képes voltam megtartani.
Az árnyékot vető fenyők jótékony homályában azon kaptam magam, hogy ha kicsit sok is az oxigénnel telített levegő, nem bírok betelni vele. Mélyeket lélegeztem, engedve és elősegítve, hogy teljesen átjárjon a táj atmoszférája. Ez a tiszta, friss légkör irigylésre méltó volt.
- Akkor azt hiszem, Bolívia nem nekem való... De magát bevallom, kicsit irigylem, hogy itt nőtt fel. Páratlan ez a frissesség...Szinte vágni lehet.
Santiago mélyebb motivációi a hivatását illetően lenyűgöztek. Még sosem ismerkedtem olyan férfival, aki teljesen önzetlenül másokon akart segíteni. Ez új volt számomra.
-  Az európai varázslótársadalom igazán szerencsés, hogy egy ilyen auror oltalmát élvezi - elismerő és egyben játékos bók volt ez. Tudtam, hogy Santiago nem veszi zokon, ha ugratom.
A barlang bejáratához érve önfeledten gyönyörködtem a bordó, mélylila árnyalatokban, amit a fények különös játéka csalt a sziklákra.
Mikor a férfi kezét a könyökömön éreztem, tudatosan megfigyeltem a testem reakcióit. A zsigeri izgatottság immár ismerős barát volt, kezdtem feloldódni a férfi különös aurájában. Talán... ismét változni kezdtem... ahogy mindig, minden férfi mellett így volt ez. Ez ellen nem tehettem semmit, de talán nem is akartam. Szerettem változni...
- Ha már volt idő, hogy megtalálta, akkor maga igazán irigylésre méltó - mosolyogtam lágyan Santiagóra. Az szinte lehetetlen volt számomra, hogy valaki folyamatosan kapcsolódjon a saját belső fényével, de ha időről időre egyesülni tudott vele, az már hatalmas szó volt.
Santiago példáját követve előkerestem a pálcám a táskámból, majd én is fényt gyújtottam a végén. A sötét, nedves, ismeretlen közegben egy pillanatra a Rolling Stones-nál átéltek déjá vu-ként törtek rám. Szinte megszédültem... de igyekeztem lerázni magamról a felkavaró emlékeket. Megkönnyebbülten jöttem rá, hogy ezúttal nem azért jöttem, hogy a sötétséget kutassam... most a fény nyomába eredtem. A helyzet ünnepélyessége végett akaratlanul is elhallgattam. Úgy éreztem, nem ide való most a beszéd... csak átadtam magam ennek a kivételes helynek, eme kivételes ember társaságában.

[– Nagyon sajnálom... egy ilyen áldozat feldolgozhatatlan fájdalom…]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

– Nagyon sajnálom... egy ilyen áldozat feldolgozhatatlan fájdalom… - mondta Elfelda, és keze a férfi vállára simult.
A gesztus olyan volt, mint egy lágy, váratlan fényvillanás a sötétben: Santiago nem szokott hozzá, hogy valaki ennyire közvetlenül megérintse, ráadásul együttérzéssel, nem vággyal, nem számítással. Belül valami megfeszült, idegen és ismerős érzés egyszerre, de arcán csupán egy alig észrevehető árnyalatnyi rezdülés futott végig, mintha csak a hegyek hideg lehelete érintette volna meg.
– Az európai varázslótársadalom igazán szerencsés, hogy egy ilyen auror oltalmát élvezi.
A nő szavai előbb mosolyt csaltak az ajkára, majd egy rövid, mélyről jövő kacaj tört fel belőle, amely szinte visszhangot vert a sziklák között.
– Ne higgye, hogy az aurorok angyalok – mondta félig játékosan, félig komolyan, ám szemeiben sötét fény lobbant. – A legtöbbünk inkább farkas, mint bárány.
Burkolt vallomás volt ez, egy árnyalatnyi beismerése annak, hogy benne is több lapul, mint amit kimond. Olyasmi, amit a nő talán érez, de tudni nem tudhat teljes bizonyossággal.

Pálcáik sugara táncot lejtett a barlang falán, ahogy a külvilág fénye lassan eltűnt mögöttük. Santiago gondolataiba merült, melyek főszereplője ki más is lehetett volna, mint Elfelda maga. A férfi érezte, hogy a nő folyamatosan változik a vele való túra során is. Nem tudta pontosan, honnan: talán csak a jó megfigyelőképessége súgta, talán csak az ösztönei, de biztos volt benne, hogy a nő egyre közelebb engedi őt magához. A sötétségbe való ereszkedés nemcsak a kőbe vájt járatok felfedezése volt – hanem Elfelda lelkének mélyére vezető út is, az ő megnyílása is egyben. A szikra, amelyről annyit beszéltek, valójában az a lelke mélyén lapuló titok volt, amelyet Santiago úgy igyekezett ellopni tőle. Legalább is a férfi ezzel nyugtatta magát, és igyekezett nem többet belelátni kettejük kapcsolatába, csak hogy a mélyre temetett lelkiismeretének suttogását még inkább elnyomja.
Túrabakancsaik tompán puffantak a barlang padlóján, a járatok pedig egyre szűkebbé váltak. A vízcseppek monoton koppanásai, a levegő nyirkos íze, a csend, amelyben hallani lehetett egymás lélegzetét is – mind-mind fokozták azt az amúgy is kézzel tapintható feszültséget, melyet egymás közelsége, és a mélyben lapuló fény utáni várakozás okozott. Pálcáik fénye néha megcsillantotta egymás arcát, és Santiago szeme egy-egy pillanatra Elfelda ajkára tévedt, majd gyorsan továbblendült a falak vonalán.
Egy keskeny szakadékszerű résznél azonban egy pillanatra meg kellett állniuk. Santiago a szájába vette pálcáját, fogaival tartva azt, mely során a fény furcsán törte meg arcvonásait: vadabbá, nyersebbé tette őt. Egyik kezével a sziklába kapaszkodott, a másikkal Elfelda karját fogta meg, hogy átemelje a nehezebb szakaszon. A testek közelsége, az érintés szinte szikrázott a sötétben, és bár nem szóltak, mindketten tudták, hogy ez a mozdulat többet árul el, mint bármilyen vallomás.

Húsz percnyi mászás és gyaloglás után a szűk járat újfent kitágult. Egy csarnokszerű térbe értek, amelynek falait ősi, mozgó ábrák borították. Santiago a magasba emelte pálcáját és egy nonverbális varázslattal fokozta annak fényét, amely így tűz körül táncoló alakokat, hullócsillagokat, és lassan forgó bolygókat világított meg, melyek lustán mozogtak a kőbe égetett varázslat révén. Táncoló sziluettjük különös aurát adott a helynek, mintha az idő maga dermedt volna meg a barlang repedéseiben.
Santiago lassan végigsimította tekintetével a rajzokat, majd halk hangon megszólalt:
– Akik ezeket készítették, nem maguknak dolgoztak. Az örökkévalóságnak alkottak. Tudták, hogy az ember élete törékeny, gyorsan múló… hogy amit ma megteremtünk, az holnapra eltűnhet. De ezek a falak… – kezét a kövön tartotta – ezek még mindig mesélnek. És talán akkor is mesélni fognak még, amikor mi már csak por leszünk.
A csend súlyosabb lett, mintha a barlang maga is hallgatná őket. Santiago egy pillantást vetett Elfeldára: az arca fényben és árnyékban váltakozva tűnt egyszer sebezhetőnek, másszor titokzatosnak. Egyetlen gondolat suhant át rajta: ő is rejteget valamit.
A falak mentén egy szűk járat nyílt, ahonnan hűvös szellő áradt, és mintha egy patak csobogása hallatszott volna tompán. Santiago a rés felé intett.
– Közel járunk – mondta halkan, szinte sejtelmesen.

✽ ✽ ✽

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Santiago őszinte reakciója megmelengette a lelkem. Éreztem, ahogy szépen lassan,  rétegről rétegre enged magához közelebb ez a férfi, akinek meleg mosolya és lágy kacaja olyan volt, akár egy spontán ölelés. Idegen volt, mégis barát, zárkózott volt, mégis oldott... nehéz volt megfejteni, de úgy éreztem, nekem menne. Szavai persze egy kicsit megint elriasztottak.
– Ne higgye, hogy az aurorok angyalok. A legtöbbünk inkább farkas, mint bárány.
- A kettő elegye pedig a legveszélyesebb kombináció - jegyeztem meg izgatott csillanással a szememben. Hiába, ez a rejtélyesség, kiszámíthatatlanság akaratlanul is vonzott. Megéreztem, hogy Santiago kedvessége mögött egy sötét én lapul, és szinte alig vártam, hogy megismerjem ezt az oldalát is. Bár sejtettem, hogy azt koránt sem lesz könnyű túlélni... már ha sikerül egyáltalán. Hogy mennyi csalódást, fájdalmat, érzelmi orkánt voltam még képes elviselni, fogalmam sem volt... de álltam elébe ennek a kalandnak is, bátran haladtam lépésről lépésre a szűk járaton át a barlang mélyére...
Ahogy elértük a csarnokot, Santiago megvilágította a falakat...leutánoztam a mozdulatot, majd körbepillantottam... és elállt a léléegzetem. Az űrt idéző alkotások és képek egyszerűen lenyűgözőek voltak. Képtelen voltam felfogni, hogyan voltak képes ilyen gyönyörű alkotásra olyan régen.
– Akik ezeket készítették, nem maguknak dolgoztak. Az örökkévalóságnak alkottak. Tudták, hogy az ember élete törékeny, gyorsan múló… hogy amit ma megteremtünk, az holnapra eltűnhet. De ezek a falak…ezek még mindig mesélnek. És talán akkor is mesélni fognak még, amikor mi már csak por leszünk.
A férfihez hasonlóan én is megérintettem a falat és lágyan végig húztam rajta a kezem. Hideg volt, érdes és nedves... de közben olyan erő áradt belőle, amely a mágnesességet idézte nekem. Szinte alig tudtam elhúzni a kezem tőle, bár egyelőre nem is akartam. Átfutott a gondolataim között, hogy vajon én mit hagyok majd magam után, ha már nem leszek... Néhány fényképet, filmet, újságcikket... talán pár embert, aki majd emlékezik rám, amíg nem száll alá maga is a sötétségbe. Hiányérzetem támadt. Kevésnek éreztem mindezt... rég szerettem volna, ha a gyermekem lelkében élnék tovább. Erre azonban mindeddig esélyem sem volt. Valódi legalábbis biztosan nem. A maró hiányérzet velem maradt, ha gondolataimat sikerült is ezúttal elterelnie az elképesztő látványnak.
- Lélegzetelállító - súgtam halkan. Teljesen átszellemülten csodáltam a hullócsillagokat, bolygókat, és a körülöttük fel - majd eltűnő alakokat.
- Olyan, mintha táncolnának - jegyeztem meg, majd váratlanul egy furcsa érzés fogott el, ahogy a kék és barna íriszek keltek táncra. Mintha belém látna...
Elfogott a rémület. Hirtelen úgy éreztem, menekülnöm kéne, amíg még nem késő... nem akartam, hogy a férfi megtudja a titkaimat. Nem akartam, hogy nyitott könyvként lapozzon belém. Ahhoz túl sötét oldalakat rejtettem.... de ekkor megszólalt... - Közel járunk..
Elértük a pontot, amikor már késő lett volna visszafordulni. A csobogó patak hangja sejtelmesen hívogatott... éreztem, hogy ámbár rettegek az átkeléstől... vágyom rá.
- Menjünk... - feleltem Satiagónak, majd követtem őt a rés felé, ha remegve is.

[– Lélegzetelállító.]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

Santiago hallgatta Elfelda halk sóhaját, ahogy a nő szinte önkéntelenül suttogta:
– Lélegzetelállító.
A férfi szemében különös fény gyúlt. Ezt a szót használta ő maga is, fekete tintával papírra vetve, amikor a nő premiere után egy csokor mellé csatolta a kártyát. Az emlék szelíd mosolyt csalt az arcára, belül pedig elégedetten nyugtázta: lassan, de biztosan egymás hullámhosszára hangolódtak.
A falak ősi rajzai és a nő színpadi játéka hirtelen ugyanazon tőről fakadónak tűntek: két különböző korszak és forma ugyan, de mindkettő örökkévalóságot akart csempészni a múlandóba. A barlang kövei őrizték a régi mágusok mozdulatait, ahogy Elfelda szavai, gesztusai a közönség emlékezetében éltek tovább.
Mégis volt valami idegen a mozdulataiban. Santiago érezte, ahogy a fájdalom halvány árnyéka végigsiklik Elfelda vonásain, de az ok sötét homályban maradt előtte. Nem kérdezhetett rá, nem lett volna illendő. Így hát a férfi csupán elraktározta magában a felismerést, egy újabb, megválaszolatlan rejtvényt, amely a nőhöz kötötte.
De volt ott valami más is. Santiago figyelmét nem kerülhette el az a finom remegés, mely végigfutott Elfelda gerincét, sem pedig a nő szemeiben bujkáló félelem. Ám az auror ösztönei, amelyek eddig sosem hagyták cserben, ezúttal megcsalták, és ő naivan azt hitte, hogy a félelem csupán az ismeretlennek, a szikrának szól, nem pedig annak, hogy Elfelda ezúttal tisztán megérezte a benne lapuló farkast. Mosolyogva lépett hát közelebb hozzá, és tenyerét óvatosan a vállára simította.
– Nem kell félni – mondta lágy hangon, amely visszhangot vert a nedves sziklafalak között. – Gyönyörű látvány lesz, majd meglátja.
Ezután Santiago a repedés felé indult, Elfelda pedig szorosan mögötte haladt.

A csobogás erősödött, ahogy követték a víz hívó dallamát. A járat egyre szűkebb lett, éles sziklák feszültek vállnak, karcoltak ruhát, majd hirtelen kitágult, és egy meredek lejtő tárult eléjük. Óvatosan ereszkedtek lefelé. Csúszós kövek, apró kavicsok gördültek minden egyes léptük alatt, melyek során a levegő is mintha megváltozott volna: hideg, nyirkos szeléből lassan meleg, lágy fuvallat lett, mintha a föld gyomra maga is lélegezne. A sötétség is fokozatosan világossággá szelídült, és Santiago érezte, hogy egyre közelebb kerülnek valamihez, amihez kevés embernek volt valaha szerencséje.
A lejtő végén tárult fel előttük a csoda: a szikra. A férfi megállt, hagyta, hogy tekintete végigfusson a tájon. Mintha egy külön világba érkeztek volna, rejtve a föld mélyében. Zöldellő fák, dús növényzet, a sziklák réseiből csordogáló patak, amely csillogó szálakként futott végig a tisztáson. Fölöttük egy ragyogó fénygömb lebegett – nem a nap, de annak ikertestvére, aranyló, szinte kézzel tapintható sugaraival. Santiago mindig is úgy érezte, mintha egy naplemente bújt volna meg a mélységben, örökre itt rekedve.
Aztán a férfi nevetni kezdett, mikor Elfelda döbbent arcára pillantott, de aztán a nevetés kezdett elhalni, és az ő arcára is hasonló döbbenet ült ki, mint társáéra. Ám Santiago nem a szikrát nézte, hanem Elfeldát figyelte.
A nő most szebb volt, mint valaha, ahogy a varázslatos fény átölelte alakját. A férfi tekintete nyíltan időzött rajta, és amikor Elfelda észrevette, hogy őt bámulja a csoda helyett, Santiago nem kapta el a tekintetét, hanem csak halványan elmosolyodott, majd halkan megszólalt:
– Tudja, nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogok ennél gyönyörűbbet. Mégis, ahogy most itt áll… Ez a csoda… eltörpül a maga szépsége mellett.

A pillanat szinte tökéletes volt. A férfi rég nem érzett már ilyen feszült izgalmat magán. Mintha valaki más életébe csöppent volna, s a küldetése, hogy kerüljön közel a nőhöz és szedje ki belőle Malik Yavuz terveit és hollétét, mintha sosem létezett volna. Mintha sosem kapta volna feladatául azokat egy madridi irodában.
Ám a barlang nem hagyott sokáig nyugtot számukra. A távolból idegen zaj reccsent: tompa, nehezen azonosítható, de kétségtelenül oda nem illő, és a tökéletes pillanat odalett, akárcsak a csók ígérete, amelyet a férfi éppen lopni készült.
Santiago megfeszült, mosolya eltűnt, szemében pedig vad láng villant, olyan, amilyet Elfelda eddig még nem láthatott tőle. Íme az a sötét én, amire a nő úgy vágyott. A férfi egy pillanat alatt váltott szerepet, és pálcáját előrántva, a romantikus idegenből újfent auror volt. Santiago minden idegszálával fülelni kezdett. A patak csobogása, a levelek susogása elnyelte a zajt, de a fülében maradt a disszonáns hang, mint egy rossz előérzet.
– Valami nem stimmel – morogta halkan. Tekintete Elfeldára siklott, s szinte sajnálattal tette hozzá: – Ennyi gyaloglás után oly kevés időnk maradt gyönyörködni… De attól tartok mennünk kell. Valami rosszat érzek…

✽ ✽ ✽

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Satiago érezhetően félreérthette a gesztusaimat, de ez most jól jött... Nem akartam, hogy észlelje, mennyire megrémít az, hogy ennyire rám érzett.
– Nem kell félni. Gyönyörű látvány lesz, majd meglátja.
Szavai mély orkánként visszhangoztak a légüres térben. A disszonancia, amit megéltem e pillanatban, szinte összeroppantott. Vele akartam lenni, tovább akartam menni, de közben menekülni is akartam. Érdekes módon most nem a lágy, mély hang... hanem az érintése volt az, ami átbillentett. A meleg, stabil tenyér a vállamon meglepően megnyugtatott. Miután elengedett, és megindult a rés felé, én immár elhalványuló kétségekkel követtem. A csúszós járat miatt most külön megkönnyebbülést jelentett, hogy az utazás előtt beszereztem egy profi túrabakancsot. Jól esett átverekedni magam a sziklák, természetes akadályok sorozatán, ahogy egyre hívogatott, vonzott a Szikra... Úgy éreztem, csak az igazán kitartóak pillanthatják meg ezt az egyedülálló csodát... Majd amikor elértük a célunkat, és megpillantottam a varázslatot, magát, éreztem, milyen kiváltság, hogy itt lehetek. A friss, éltető táj, melynek középpontjában egy más világot idéző fénygömb lebegett... nos egyszerűen felfoghatatlan volt... Minden képzeletemet felülmúlta.
- Hihetetlen! - fogalmaztam meg az érzést.
A lebegő nap melegsége olyan szikrázó volt, hogy féltem, megéget a fény erőssége... de az agyam által közvetített kép csalóka volt... illúzió... A fény nem bántott, nem égetett, csupán átjárta minden egyes apró porcikámat és boldogsággal töltött el. Behunytam a szemem, és széles mosollyal arcomon, ösztönösen sütkéreztem ebben a valós-mesterséges gyönyörben. Megrészegített az élmény, semmi esetre sem akartam, hogy véget érjen. Legszívesebben felkapaszkodtam volna a gömbhöz, és mint egy kényelmes odúba, belekucorodtam volna. Bár hallottam, hogy Santiago nevet, így biztosra vettem, hogy ő is eksztatikus élményt élt át... ám pár percig a szememet sem bírtam kinyitni, valahogy az érzés és a melengető sugarak annyira megbabonáztak, hogy képtelen voltam szabadulni tőlük. Aztán amikor már a szemeimmel is ittam a látványt, meglepetéssel észleltem, hogy Santiago nem is a fényt csodálja, hanem... engem.
– Tudja, nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogok ennél gyönyörűbbet. Mégis, ahogy most itt áll… Ez a csoda… eltörpül a maga szépsége mellett.
Szavai zavarba hoztak, úgy elnémultam, hogy képtelen voltam válaszolni, pillantása viszont elektromos kisülésként villanyozott fel. Ezt... ezt az erőt és dinamizmust akartam látni ebben a férfiban, és most, amikor valósággal szétégetett vele... mert ha a Szikra nem is, az ő pillantása már valósággal égetett... azt éreztem, hogy itt a pillanat. Akartam őt. Eggyé alkartam válni vele. Láttam, éreztem, ahogy lassan közelít hozzám, és tükörképként követtem le mozdulatait... már majdnem elértük egymást, amikor a külvilág történései ismét elválasztottak minket egymástól.... Akárcsak Barcelonában. Az elválás fájdalmas volt. Még úgy is, hogy valójában semmi sem történt, csupán két lélek szeretett volna a lehető legközelebbi ölelésben feloldódni... ám erre nem volt lehetőségük. Amikor Santiago közölte a nyilvánvalót, az ítéletet... hogy mennünk kell, nem maradhatunk tovább, ösztönösen kibuggyant egy könnycsepp a szememből. Lassan folyt végig az arcomon, majd végső helyét a nyakamon foglalta el... de még akkor sem töröltem le. Nem zavart. Ez volt az egyetlen nyoma annak, ami itt történt. Vagyis történhetett volna. Letörten ráztam meg a fejem a férfi szavaira.
- Sajnos nincs más választásunk...
Ha Santiago nem ellenkezett, úgy szabad kezemmel az övé után nyúltam. Nem azért, mert féltem, nem azért, mert támogatás kellett. Egyszerűen csak kapcsolódni akartam. Szerettem volna meghosszabbítani a közös csodát, nem akartam elfogadni, hogy a pillanatnak vége. Lassan követtem őt vissza a szűk járaton át, és közben aggódva kérdeztem:
- Maga szerint mi lehet a baj? Élt már itt át hasonlót?

[– Maga szerint mi lehet a baj? Élt már itt át hasonlót?]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

Santiago tekintete a nő arcán ragadt. Látta, ahogy a könny lassan végigcsordult Elfelda bőrén, megcsillant a fényben, majd eltűnt a nyak ívében. Nem törölte le. És talán épp ezért volt olyan őszinte, olyan nyers, olyan igazi.
A férfi régen érzett hasonlót, talán túl régen is – mintha egy másik életből hozta volna magával az emléket. Most azonban megérintette a valóság súlya: ebben a nőben nem volt semmi színjáték, semmi álarc, semmi hátsó szándék. Tiszta volt, mint a forrásvizek, melyek a hegy gyomrából törnek fel. Ő maga viszont sötét árnyékokat hordozott, mocskos titkokkal, amelyeket sosem tudna maradéktalanul lemosni magáról.
Más emberként fog kijutni ebből a barlangból – ebben biztos volt. Csak azt nem tudta, örül-e ennek a felismerésnek, vagy inkább rettegnie kellene tőle. A félelem lassan gyökeret vert benne: mi lesz, ha Elfelda egyszer rájön, hogy átverték, hogy eszközként használták fel? Hogy a virágok, a kártyák, a mosolyok mögött a spanyol minisztérium akarata állt? Santiago mostanra többet akart. Nem csupán információkat Malik Yavuzról, nem csak egy küldetés sikerét. A nőt akarta. És ez már túlmutatott minden megbízatáson.
Ez a dilemmája úgy feszítette belülről, mint egy kétélű penge. A kötelesség a vérében volt, megfelelni mindig, mindenáron. A minisztérium nem ismerte a nemet, és ő sem. Ám most, hogy Elfelda mellette állt, kezével a kezét kereste, szinte könyörgött magában, bárcsak megtalálhatná a módját annak, hogy mindkét világot megtartsa: a munkáját és a nőt. De mindez lehetetlennek tűnt. Előbb-utóbb valamelyik oldal sérülni fog. És vajon ki fizet majd érte?

Eszébe jutott Barcelona, a félbeszakadt társalgásuk, és most az elmaradt csók ígérete. Ez a sors, amely mindig közéjük áll, vagy inkább ő maga és a kötelességtudata – tette fel magában a kérdést. Annyira vágyott rá, hogy megérintse, hogy végre megízlelje a tiltottat, de közben rettegett is. Nem tudta, mit kezdene vele, ha valóban megkapná. Magányos farkas volt egész életében, hozzászokva, hogy senki sem várja haza, hogy a halál lehetőségét csak ő cipeli, nem más. Mi lenne, ha egyszer valakiért aggódnia kellene? Ha valaki más is félné a saját halálát az ő veszélyes útjai miatt? E kérdések szorításában indult meg a szűk repedés felé.
És ekkor Elfelda megérintette. Nem kapaszkodás volt ez, nem bizonytalan mozdulat – puszta kapcsolódás. A nő finom keze ösztönösen simult Santiago tenyerébe, és ő döbbenten tapasztalta, mennyire illik az övébe. Jobbjában szorosan markolta a pálcát, baljával viszont engedte, hogy a nő a kezét fogja. Ez a kettősség – fegyver és érzelem, fény és sötét – mindennél jobban kifejezte, ki is ő valójában.
– Maga szerint mi lehet a baj? Élt már itt át hasonlót? – kérdezte tőle Elfelda.
– Van valami a mélyben – felelte, s hangja mély, sejtelmes tónusban visszhangzott a sziklafalakról. – Valami, aminek nem itt lenne a helye. De ez… nekem is új.
Szavai többet jelentettek, mint puszta veszélyérzetet. A nő talán nem vette észre, de Santiago saját lelkéről is beszélt. Valami mocorgott odabent, egy érzés, amelynek nem volt helye a sötétben élő férfi szívében.

Csendben haladtak előre a szűk járaton, de dobhártyájukat újból és újból megrezgette a távolról érkező dübörgés: BAMM BAMM BAMM. A férfi előre tartotta pálcáját, fénye hosszú, táncoló árnyékokat vetett a nedves falakra. Santiago minden mozduló foltot fenyegetésnek érzett, de rendre kiderült: csak az árnyékok játszottak velük. A sötétség ezúttal is szövetségese és ellensége is volt egyben. Ő maga haladt elöl, testével takarta a nőt. Most nem a kém, nem a romantikus férfi szerepén volt a sor, hanem az aurorén, aki ösztönből védelmezett. Elfelda most nem egy célszemély volt, hanem valami annál sokkal fontosabb: a társa.
A kijárat egyre közelebbinek tűnt. Ám ahelyett, hogy friss hegyi levegő csapta volna meg őket, bűz kúszott végig a járaton. Fullasztó, émelyítő bűz, mintha rothadó hús és nedves bőr elegye lett volna. Aztán felhangzott egy másfajta zaj: tompa brummogás, mély morgás, amely a kövek között visszhangzott. Santiago tudta, hogy ez nem képzelgés.
És akkor megpillantották. A barlang szájánál egy hegyitroll állt, ormótlan testével, mintha maga a kő vált volna életre. Vastag, szürke bőr borította, mintha páncél volna, szaga szinte elviselhetetlenül terjengett a levegőben. A kezében egy hatalmas bunkósbotot tartott, amellyel eddig a barlang falát döngette, hogy kitágítsa annak járatát, és így követni tudja a prédáit: Elfeldát és Santiagot. Kövek zúdultak alá minden csapás nyomán, a járat szélesedett, repedezett, a fenevad apró szemei pedig vérszomjasan csillantak fel, amikor kiszimatolta őket.
Santiago egy pillanatra Elfeldára pillantott, aztán vissza a bestiára. Már tudta: nincs menekvés. Visszafordulhatnak ugyan a szikra felé, de örökké nem maradhatnak odalent, rettegve, hogy mikor éri utol őket a szörny – vagy ami még valószínűbbnek tűnt: mikor omlasztja rájuk a teljes barlangrendszert.
– Maradjon itt a szikla mögött – mondta Santiago rekedten, fedezékként egy hatalmas cseppkőre mutatva. – Elzavarom ezt a bestiát, mielőtt ránk szakad a barlang...

✽ ✽ ✽

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Valami, aminek nem kellene ott lennie... Santiago szavai és a döngő zaj hatására végig futott a hátamon a hideg. A veszélyérzet régóta a sajátom volt, mióta az eszemet tudtam, csendes követőm volt az érzés, hogy rettegni kell. Rettegni kell a bizonytalantól, attól, hogy bajba sodródok, hogy olyat hallok, olyat látok, amit egy gyermeknek nem kéne megtapasztalnia... és mégis ebbe születtem bele. Az abúzusba. Attól még, hogy nem engem értek az ütések, nem nekem szóltak az üvöltések, tökéletesen a sajátomnak éreztem őket. A rettegéssel párhuzamosan azonban egy másik... még erősebb érzés is a sajátom lett. A düh. A legrosszabb az a szakasz volt, amíg a barlang falainak remegését, és a döngő ütéseket hallottuk... de nem láttuk, mi okozza őket. A bizonytalanságnál rosszabb nem létezett, ezt jól tudtam én is. Hogy Santiago számára az a valami, aminek nem lenne itt a helye, nem csak az ismeretlenről szólt... arra ösztönösen ráéreztem. Kétségét azzal próbáltam eloszlatni, hogy bátorítóan rászorítottam a kezére. Akartam, hogy tudja...itt vagyok... rám számíthat. Bennem megbízhat.
Ahogy megéreztem a bűzt, és megpillantottam az őrjöngő trollt, most is elöntött a harag. Üvölteni tudtam volna dühömben, ám ehelyett gyorsan hidegvért erőltettem magamra. Majd ráérek dühösnek lenni, ha túléltük a trollt... Sosem voltam a párbajozás mestere, nem is igazán erőltettem meg magam ebben a kérdésben, de azért az önvédelem alapjaival tisztában voltam, és néhány egyszerűbb ártás is ment. Santiago szavaira rögtön megcsóváltam a fejem, hisz nem akartam megint csak megfigyelő, passzív fél lenni, a véres ütközet tanúja.
Részt akartam venni a támadásban, én is meg akartam védeni a másikat. Nem akartam gyenge lenni, akit meg kell védeni. Még akkor is, ha valahol az voltam. Ez az én pillanatom volt. Vissza nem fordulhattunk, szembe kellett néznünk a bestiával... és ebben maximális társ akartam lenni. Ezúttal nem egy rettegő gyermek voltam, aki a kanapé mögé húzódva "élte túl" a szülei között feszülő gyűlöletet. Felnőtt ember voltam. Boszorkány, aki ha nem is mestere a varázslatoknak, azért képes rájuk. Bár az exeim sosem védtek meg, álltak ki értem maximálisan... mindig leléptek, mielőtt erre sor kerülhetett volna, vagy én hagytam el őket, amikor besokalltam... Attól még sajnáltam, hogy ezt az oldalamat nem tudtam nekik megmutatni. Az erős, független nőt, akit nem a szeretetük, a védelmük, vagy a rajongásuk tart egészben. Egyenesen szégyelltem, ahogy legutóbb Owen előtt összetörtem. Életem egyik legmegalázóbb pillanata volt az, ahogyan a hamuban ülve zokogtam miatta. Az önbecsülésem erősen sérült amiatt, hogy hagytam magam darabokra zuhanni.
Santiago előtt nem akartam egy védtelen, magatehetetlen, törött szárnyú madárka lenni. Ugyan a táskámat ő találta meg, de nem akartam, hogy állandóan a hősöm legyen.
- Inkább elterelem a figyelmét - mondtam Santiagónak és amennyire lehet, lassan közeledtem a bestiához.
- Ha két célpontja lesz, talán összezavarodik...
- Stupor - céloztam fenyőpálcámmal a fenevad felé, s ha az átok eltalálta őt, úgy Santiago lépéselőnybe kerülhetett... Bárhogy is történt, a gyomromban tomboló düh végre utat talált magának.

[– Finite Incantatem!]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

A barlang szűk falai között a zaj olyan erővel tört elő, mintha maga a föld készült volna széthasadni alattuk. Santiago már emelte volna a karját, hogy visszatartsa Elfeldát, de a mozdulat félúton megakadt. A nő előrelépett, és pálcáját a szörnyetegre szegezte. A vöröslő fénycsóva szikrázva lövellt ki a pálcából, mint a felrobbanó parázs – de a troll vastag, mágikus bőre keményebbnek bizonyult a varázslatnál. Az átok lepattant, és felhasította a mennyezetet, hajszálrepedéseket rajzolva a kőre. Santiago szívében egyszerre született meg a csodálat és a rémület a nő bátorságától: Elfelda nem áldozat volt többé, hanem harcos.
A troll üvöltése betöltötte a barlangot. Mint egy eszelős állat, felbőszülve Elfelda ártásától, vakon csapkodni kezdett maga körül, ökle és súlyos furkósbotja a falakat zúzta. Kődarabok szakadtak le, és porfelhő gomolygott elő, amelyben az árnyék és a fény teljesen elmosódott. Santiago az arca elé kapta a karját, szemeit a tenyerével védte, s pálcáját egyetlen suhintással a mennyezet felé szegezte.
– Finite Incantatem! – mondta, és a bűbáj egy pillanatra lecsillapította a sziklák ropogását.
De a troll nem nyugodott. A bestia mozdulatai olyanok voltak, mintha egy róka próbálna behatolni a nyúlüregbe – egyre mélyebbre és mélyebbre préselte magát a szűk járaton, minduntalan apróbb-nagyobb köveket szabadítva rájuk. Santiago a védelemre koncentrált. Jobbjával hol szétrobbantotta a rájuk zúduló köveket – Reducto! –, hol áttetsző pajzsot vont eléjük – Protego! –, a fények és árnyak váltakozása pedig lidérces színházként táncolt a barlangban.

Mégis egyetlen hiba elég volt. Miközben Elfelda felé zúduló sziklatömböt semlegesített, egy másik váratlanul csapódott neki a vállának. A csont és kő találkozásának éles reccsenése visszhangot vert a falak közt. Santiago elterült a földön, pálcája kisiklott a kezéből, a mágia szétfoszlott, és a mennyezet többé nem tartotta magát. A barlang szája tompa dübörgéssel omlott be. A troll ordítása egyszerre némult el, ahogy a kőrengeteg maga alá temette, ám ezzel egyidejűleg a kijárat is végleg elzárult előttük.
A világ hirtelen sötétbe zuhant. A por fuldoklóan nehezedett a tüdejére, köhögés és fuldoklás tépte meg a csendet. Santiago torkából pedig éles kiáltás szakadt fel:
– Elfelda!
A saját hangja idegennek hatott, túl nyersnek, túl kétségbeesettnek. Nem szokott senkiért félni – eddig. A félelem most nemcsak a barlang sötétjéből fakadt, hanem belülről is, a mellkasából. Ujjaival kitapogatta pálcáját, és remegő csuklóval fényt gyújtott a végén. A halvány ragyogás úgy hasított a poros sötétségbe, mint a cigarettaparázs a sikátor homályába: gyengén, de makacsul elevenként.
Fel akart állni, de bal válla tiltakozott. A fájdalom éles volt, valószínűleg kiugrott az ízület. Santiago felnyögött, s az egyik térdére támaszkodva fordult körbe a fénykörben, amely alig tárt fel valamit a romokból.
– Elfelda… – hangja most csendesebb volt, de remegett, mint egy törött neonfény.
A barlang koromsötétje elnyelte a választ. Csak a por szállt, a sziklák súlya nyomta köréjük a levegőt, és Santiago először érezte igazán: egyedül már nem elég. És nem tudta, vajon a nő még válaszolni fog-e.

✽ ✽ ✽

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Nem biztos, hogy jó ötlet volt nekitámadni a trollnak, de elcsalni másmerre nem tudtam, így akkor és ott úgy éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőségem. A zajtól és a pattogó fényszikráktól szinte elkábultam, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Még szerencse, hogy annyi éven át vakuztak, hogy a szemem  hozzászokott az ilyen jellegű ingerekhez. Az omladozó mennyezetet Santiago próbálta megállítani, lenyűgözve néztem, hogyan mentette a menthetőt. Varázslatai látványosak és hatékonyak voltak, a szanaszét robbanó kövek, az áttetsző pajzs, a levegőben megállított zuhanó szikladarabok... nos, mindez elég volt ahhoz, hogy megremegjen a térdem - és ezúttal nem a félelemtől. A magam részéről már nem bocsátkoztam támadó varázslatokba, egy egyszerű protegóval próbáltam védeni magam a felém csapódó szikladaraboktól. Olyan volt az egész, mintha egy akciófilmet forgattunk volna, különös tánc... veszélyes árnyak... és közben valami olyan kapcsolódás-érzés, megnyugvás, izgalom járt át, ami furcsa módon felvillanyozott.  A kitüntetett pillanat azonban hamarosan sokkolóvá fordult át, amikor egy szikla váratlanul nekicsapódott Santiago vállának.
- A fenébe... - kiáltottam, majd azonnal megindultam felé, hogy segítsek. A beomló kődarabok azonban szinte áthatolhatatlan akadályt jelentettek: nagyon lassan és csak kínkeservvel tudtam haladni, majd amikor a barlang teljesen beomlott, végtelen sötétség nehezedett ránk. Nagy szerencsémre megúsztam nagyobb karcolásokkal, olyan sérülésem nem volt, amitől nem bírtam volna megmozdulni. A porból azonban jó sokat nyeltem, fuldokolva köhögtem pár percen keresztül, mire eszembe jutott, hogy a táskám még a hátamon van. A pálcám meg a kezemben...
Először is gyorsan ittam pár kortyot, hogy visszanyerjem az irányítást a torkom és a hangom fölött. Aztán erős fényt gyújtottam a pálcám végére.
- Lumos maxima!
Ekkor hallottam meg az éles kiáltást... valahonnan a távolból.
- Santiago... jövök -üvöltöttem, ahogy csak bírtam. Attól már nem kellett tartanom, hogy a bestia a nyomomra talál... neki szinte biztosan annyi volt, a barlang maga alá temette. Ahogy kivettem a körvonalakat, egy hatalmas domb-formájú kőhalom maradt utána, semmi más.
A dübörgés ugyan megszűnt, a fülem még mindig csengett a korábbi elviselhetetlen mennyiségű zajtól. Volt egy sejtésem, hogy merre lehet az auror, de egészen biztos nem voltam benne. Aztán ismét meghallottam, ahogy szólít.. csak sokkal halkabban. Az elerőtlenedő hang megrémisztett. A távolban viszont egy halványan derengő fényt pillantottam meg, ami reményt adott, hogy elérhetek hozzá.
- Tarts ki! - kiáltottam bele a baljós csöndbe, és nagy nehezen megpróbáltam magamnak utat vágni a porban és a sziklahalomban. Nehéz volt, kézzel meg sem próbáltam elmozdítani a súlyos köveket.
- Wingardium leviosa - irányítottam óvatosan el az utamból az akadályokat, de így is nagyon lassan haladtam... Majd fél órába telt, mire elverekedtem magam az aurorig, aki addigra iszonyatos fájdalmakat élhetett át. A válla furcsán remegett és nem a megfelelő szögben volt. Letérdeltem mellé és óvatosan megérintettem a szabad karját.
- Merre menjünk? Minél előbb ki kéne jutni, hogy kórházba tudjalak vinni - néztem rá aggodalmasan, majd ösztönösen végigsimítottam portól és izzadtságtól derengő arcán. Előhalásztam a kulacsot és ha engedte, megitattam vízzel, hogy felfrissüljön ő is a töménytelen mennyiségű, benyelt por után.
- Kiviszlek innen, bármibe is kerül - biztattam elszánt pillantással a férfit, és bár nem voltam a gyógyító varázslatok mestere, készen álltam arra is, hogy ellássam a sérülését.
- A vállad... nem néz ki túl jól...