Lovas karám

A fogat mellett elhelyezett karám, ahol a hófehér szárnyas lovakat tartják és gondozzák. Az elegáns állatok gyakorlásra, bemutatókra és repülés előtti felkészítésre is itt gyűlnek össze, a diákok gyakran segítenek az ápolásukban.

Some people talk to animals.
Not many listen though.

2005.12.11.
Zaniah

A két napos nem annyira friss, nem annyira szűz hó lustán ropog a lábaim alatt, ahogyan szelem t a birtokon a Beauxbatons-os diákok ideiglenes lakhelye felé, azon belül is sokkal specifikusabban a kastélyszerű fogat mellett elterülő karámok felé. A hófehér (nem, nem szürke) szárnyas lovak szinte beleolvadnak a hófödte, nagyon angol és nagyon szürke tájba. A hatalmas mágikus lények meleg leheletei fehér füstként hagyják el méretes orrlyukaikat, hogy aztán a tél hideg levegőjében pillanatok alatt eltűnjenek. Annyira furcsa számomra, hogy kizárólagosan whisky-t fogyasztanak ezek a lények. Jól bírja a májuk, az egyszer biztos. Erős, izmos és akaratos jószágok, kellő óvatossággal, odafigyeléssel és határozottsággal lehet bemenni csak hozzájuk, de aki látott más és foglalkozott lovakkal korábban, annak nem okoz nehézséget. A hideg időjárás sokakat eltántorít attól, hogy itt lebzseljenek körülöttük, de nem engem. Szeretem nézni, ahogyan a szellő lányan átfúj a szárnytollaik között, ahogyan pucolás utáni patyolattiszta hófehér szőrükön megcsillan az Angliában oly keveset látott napfény, ahogy még vastag téli szőrük alól is átsejlik az izomtömeg, amivel ezek a szárnyas lovak rendelkeznek. Szeretem megfigyelni a társas reakciójukat, miben hasonlít és miben tér el varázstalan rokonaikétól, vagy akár a Tiltott Rengetegben is fellelhető unikornisokétól, vagy a thesztrálokétól. Az alap testi jelek egyébként szinte majdnem azonosak, azonban itt a szárnyak mozgása és a tollak felborzolása is árnyalja a kommunikációjukat egymással és az emberekkel is. Megigazítom a fejemen a sapkámat, mert a fülcimpáim már kezdenek lefagyni, régi, kopott, bolyhos kesztyűim meg talán inkább a látszatnak vannak, mint valósan melegítenék a kezem. A hideg miatt az abraxanok körbe gyűltek, középen helyezkednek el a fiatalabb és magasabb rangú egyedek, kívül pedig az idősebb és alacsonyabb rangúak, ebben nincs különbség. Szükségük van a finom és tiszteletteljes bánásmódra, ebben hasonlítanak a hippogriffekre. A karámhoz odaérve megtámaszkodom a karámfán, és úgy figyelem a békés idilljüket, ahogyan egymást melegítve pihegnek. Ilyen hidegben a többség már ritkásabban jár ki hozzájuk, többnyire a gondozóik és pár hozzám hasonló elvetemült lélek látogatja őket. Az egyik félig lecsukott szemű, remegő orrú abraxant figyelem, ahogyan rezegteti a füleit és pihenteti a bal hátsó lábát, majd pillantásom tovasiklik egy másikra, aki éppen borzolja fel a szárnyait, fejét magasra emeli, nyakát begörbíti, majd egész testét megrázza. Kettő másik nagy egyetértésben vakarássza egymást, fogaik tompa hangjai hallhatóak az álmos szuszogások közepette.
Bármennyire is kedves látványt nyújtanak, bármennyire is szeretem a Roxfortot, bármennyire is... igyekszem, de bizonyos helyzetekben, mint például most, honvágyam támad. Hiányzik a kutyám, hiányoznak a közeli istállóban lévő lovak, az ott keringő lóillat, az egyik nap lévő nyüzsgés, amely elmúlik az esti etetési időre, hiányzik a lovaglás maga. Hiányzik az öreg, fél szemére vak nyugdíjazott sárga kanca is, aki iskolalóként funkcionált, akin tanultam lovagolni, aki azóta szeretett meg, hogy már csak a répákat meg almákat viszem neki, de már lovagolni nem lovagol rajta senki.
Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy nem tűnik fel, ahogyan az egyik állat kiválik a csoportból, a hatalmas test zengő lépteit elnyeli a hó fojtott ropogása és csak akkor térek magamhoz, amikor az abraxan puha orra az arcomnak nyomódik és meleg és párás lehelete keveredik az enyémmel.

- Szia neked is szépség...! - nyúlok fel, hogy megsimogathassam a nagy, de ennek ellenére kecsesen elegáns fejét, az abraxan pedig szinte dörgölőzik az érintésembe. Pedig egyedül a feje akkora majdnem, mint én vagyok. Ekkor pillantom meg az amerikai lányt, aki... akiről mindig az az érzésem támad, hogy tud kommunikálni az állatokkal. Mármint szeretem azt gondolni, hogy én is tudok, de... ő sokkal jobban, sokkal mélyebbre hatóan, mintha csak egy lenne közülük. Még a varázsvilágon belül is mágikusnak tartom azt, amit tőle látok. Kíváncsi lennék rá, mi a titka? Hogy csinálja? Nap mint nap találkozunk, együtt ápoljuk ezeket a fenséges teremtményeket, mégsem vitt rá a lélek, hogy megkérdezzem. Mindig úgy éreztem, azzal megtöröm a varázst. De most...
Úgy döntök, hogy kezembe veszem a dolgokat, és veszem a bátorságot, hogy köszönésen túl beszélgetésbe elegyedjek vele. Most vagy soha.

- Szia! Zaniah, ugye? Anne-Rose, de órákról talán már ezt tudod. Nyugodtan szólíthatsz Annie-nek, a legtöbben így hívnak - integetek neki mosolyogva, ahogyan közelebb sétálok hozzá, nyomomban a kíváncsi abraxannal. Amikor megállok, szinte azonnal oda is hajol hozzám, és elkezd szórakozni a sapkám bojtjával, én meg hagyom neki. - Mi szél hozott erre? Jöttél te is gyönyörködni bennük? - az egész lány kisugárzása erőteljesen azt sugallja, hogy különleges, hogy egy olyan ember, akit felettébb meg akarok ismerni. Nem is tudom, miért vártam erre ennyit. Sosem tűnt nehezen megközelíthetőnek, de eddig talán... nem volt meg a megfelelő alkalom.

[Barátaid barátja***2005.12.11.]

Barátaid barátja***
2005.12.11.

Nagy hatással volt rád  az első próba, ahol kortársaid az életüket tették kockára a próba teljesítéséért, ami végül mindenkinek sikerült. Bár ilvermornys diákként egyértelműen Solace-nak és Vale-nek drukkoltál, személyes kedvenced a próbán Lolita Delacour és Sienna Scrimgeour voltak, akik elképesztő varázslatokkal vették fel a harcot a legendás lények ellen. Még most is a próba hatása alatt álltál... igaz, nagyon sajnáltad a varázslényeket, hogy ilyen cirkuszi célra használták fel őket, azért az az izgalom, amit nézőként átéltél, mégis leírhatatlan volt.
Megörültél neki, amikor végre beköszöntött az igazi tél, és friss hó szállingózott a birtokon... nagyon megszeretted a Roxfort hangulatát, amihez tökéletesen illett a varázslatos hópelyhek tánca. Már első nap is kimerészkedtél egy nagyobb sétára, hogy kiszellőztesd a fejed órák után, de most, második nap sem hagytad volna ki a lehetőséget, hogy a téli tájban gyönyörködj. Ezúttal már célja is volt a sétádnak, szeretted volna megnézni magadnak a beauxbatonsos szárnyas lovakat hóban is. Soha életedben nem láttál még hasonlóan gyönyörű lovakat, persze az unikornisokat leszámítva, melyeket egy alkalommal büszkén mutatott meg neked és társaidnak Crowley professzor. Mindennél jobban vágytál arra, hogy kapcsolódhass egy ilyen lenyűgöző lény elméjéhez, de azt is tudtad, hogy időbe telik megnyerni a bizalmukat, és szeszélyesek, akaratosak, így nagy veszély rejlett a mentális kapcsolatban. Bár hetek óta kijártál ide hozzájuk, egyelőre nem volt más célod, csak megcsodálni, és ha engedik, megsimogatni őket. Az abraxanok büszke, fenséges lények voltak, ami nem is csoda, hiszen szépségük és erejük mindenkit levett a lábáról. Volt már néhány kedvenced közülük, pár kifejezetten barátságos ló, és az egyikük, ahogy elérted a karámot, láttad, hogy épp Anne - Rose-hoz dörgölőzött. Szimpatikus lány volt, a Griffendél házba tartozott, amely a kedvenced volt. Ahogy elérted őket, biccentettél feléjük, nem akartad megzavarni a meghitt pillanatukat, de úgy tűnik, azért mégis kizökkentetted őket, hiszen a lány megszólított.
- Szia Annie, jó, hogy összefutottunk... igen, Zaniah vagyok - mosolyogtál rá vissza barátságosan, majd megvártad, hogy odalépjen hozzád, az abraxannal a sarkában. Bájos aurája láthatóan magával vonzotta a szárnyas lovat, ami derűvel töltött el, mindig jóérzés volt látni ezt a fajta szimpátiát emberek és lények között.
- Igen, ki szoktam járni hozzájuk... van köztük néhány nagyon barátságos is... ő például annyira cuki - pillantottál Annie barátjára, aki hozzád is közelebb lépett, megengedve, hogy megsimogasd erős, gyönyörű oldalát, miközben felvetted a szemkontaktust a vörös szempárral. Ha csak tűzben izzó íriszeit láttad volna, talán féltél volna, de a meleg, finom arckifejezés meglágyította ezt a vadságot. - Nem tudom, miért, de Georges-nak hívom - osztottad meg mosolyogva Annievel ezt a kis titkot. - Te adtál már nevet nekik? - kérdezted kíváncsian, ahogy végig pillantottál a többi, egymást kör alakban melegítő példányon. Meghatott az összetartozásuk, egy kicsit a saját kommunádra emlékeztetett a létezésük... ti is így voltatok valahogy egymással, véd-és dacszövetség voltatok, amely mindent képes volt legyőzni: hideget, nélkülözést, és legfőképp... a magányt.

Some people talk to animals.
Not many listen though.

2005.12.11.
Zaniah

Megmagyarázhatatlan az az érzés, ami eláraszt, megmagyarázhatatlan, de ismerős, ahogy az őszinte örömtől csillognak a szemeim, és ahogyan a széles mosoly mindennemű megerőltetés nélkül vet ráncokat az arcomon a megfelelő helyen. Pont olyan érzés Zaniah Ivutro társaságában létezni, mint az állatokéban. Egy biztonságos és melegséggel teli hely, ahová az ember tulajdonképpen hazajár. Érdekes, mert igazból ez az első alkalom, hogy kettesben beszélgetünk, hogy úgy igazán beszélgetünk. Nem tudok róla semmit, csak és kizárólag azt, amit eddig láttam belőle, ami nem sok... de éppen elég. Éppen elég ahhoz, hogy meg akarjam ismerni jobban, éppen elég ahhoz, hogy a közelében akarjak lenni. Békét érzek, nyugalmat, és a szabadságot, hogy az lehetek, aki valójában vagyok. Nincs ott a félelem mélyen, nagyon mélyen, nincs ott a feszült figyelem, hogy vigyázzak, mit mondok, nehogy rosszat mondjak. A levegő is kevésbé érződik hidegnek, de lehet csak a hatalmas szárnyas ló lehelete és teste melegíti körülöttünk a levegőt.

- Igen, olyan, mint egy nagy gyerek. Folyton rá kell figyelni, folyton babusgatni, vakargatni kell és gügyögni neki. Azt imádja - csak említeni kell, máris kezdi nyomni nekem a hatalmas fejét, hogy vakargassam a füle tövét. Óvatosan de határozottan tolom arrébb a nagy buksit, hogy fel tudjak mászni a karámfára, ott be tudjam akasztani a lábaim és ki tudjam magam támasztani megfelelően a következő ostromra. Szerencse, hogy a stabilizáló izmaim jól edzettek a kviddics és kiváltképp a terelői posztom miatt, mert nem gyengén tolja a fejét a testemnek ez a termetes jószág. Jó erősen, két kézzel kezdem vakarászni a hatalmas téli szőrzet alatt amúgy eszméletlen izmos nyakát, mire a Zaniah által Georges-nek nevezett jószág élvezkedve nyújtja előre a nyakát, felső ajka is megnyúlik, és olyan mozdulatokat csinál vele, mintha egy társát éppen vakarászná. Szép lassan pedig Zaniah felé kanyarintja a szőrzet miatt vaskosnak ható nyakát és a lány kabátját kezdi piszkálni a felső ajkával, mintha csak őt vakarná vissza.

- Úgy látom téged is nagyon kedvel! - próbálok ránézni a hatalmas test felett. Azt nem volt nehéz észrevennem, hogy kiváltképp kedvelik őt is az állatok, egyszer láttam a saját macskámat is, ahogyan tette neki a szépet a nagyterem előtt. - És szerintem tetszik neki a név is, amit tőled kapott. Én hozzá még nem jutottam el, mindegyiknek olyat kerestem, vagy még keresek, amire valamilyen úton-módon reagálnak. Ő például ott...- mutatok az egyik szélsőre, aki félig lehunyt szemekkel lógatja a fejét éppen, az alsó ajka is lóg, teljesen félálomba szenderült. - Ő az Aurora névre höhögött fel. Most nem, mert olyan kis édes módon csucsizik épp. Őt pedig ott- mutatok egy másikra, amelyik éppen nyújtóztatja hátra a lábát, oldalra meg a szárnyait és nyög egy nagyot. - Őt Bobnak hívom - a Bob névre már egyből fel is kapja a fejét és fülel felénk lelkesen. - Tudom, hogy van csicsás francia nevük is, de azokat kimondani sem tudom, és nem mind figyelnek rá. Mondjuk ő ott a kör közepén csak a francia nevére hallgat, valami Gracies Ételizé - valami ilyesmit tudtam csak kivenni, az anyanyelvű franciák szavait olyan nehezen értem meg.

- Mondd csak, nem vagy éhes? Van nálam hókifli. Én magam csináltam. Vagy ha valamilyen érzékenységed lenne, tudok felajánlani mindenmentes zserbógolyókat. Úgy vannak díszítve és összerakva, mint a kis hóemberek - közben lemászom a kerítésről, mert Bob megindul felénk. Georges elégedetlenül prüszköl egyet, amiért abbahagytam a vakarászását.

[Barátaid barátja***2005.12.11.]

Barátaid barátja***
2005.12.11.

A hótól minden sokkal varázslatosabb volt... pedig nehéz lett volna elképzelni annál varázslatosabb, ahogy a vadőr kunyhója körül óriási tökök roskadoztak ősszel, vagy ahogy a gyertyák vacsoraidőben aranyszínű érába vonták a Roxfort nagytermét... és mégis, a tél egészen más dimenziót hozott számodra. Hogy mások is érezték ezt, nem tudhattad, de ahogy Anne-Rose társaságában csodáltad a hóban pihenő abraxanok sziluettjét... nos... valahogy kimondatlanul is érzékelted, hogy ő hasonlóan érezhetett a hóval kapcsolatosan.
Miközben Annie Georges vakirgászásáról mesélt, prezentálta is a dolgot, aminek a mén láthatóan nagyon örült. Elmosolyodtál, idilli pillanat volt.
- Igen, erre nagyon ráéreztél - jegyezted meg elismeréssel, majd ezúttal te kezded el a feléd közeledő nyakat simogatni és vakargatni. - Örülök, ha tetszik a név - mondtad félig Annie-nek, félig Georges-nak címezve. - Bár nem beszélek franciául, ezt a nevet azért ismerem én is.  Ahogy Annie beszámolóját hallgattad, Aurorára pillantottál, aki megmosolyogtatott. Olyan volt, mint egy jóllakott óvodás, aki ebéd utáni pihenőjének hódol.
- Ez igazán kiránynői név - felelted Annie-nek, majd Bobot és Gracies Ételizét is szemügyre vetted. Tetszett, hogy bár első ránézésre nagyon hasonlóak voltak a legendás lények, valójában mindenkinek külön személyiségjegyei voltak, amik egész jellegzetes karaktert adtak számukra. Georges egyik füle például kicsit behajlott, akár egy kajla kutyusnak... - Nocsak, te még egész fiatal lehetsz - mondtad Georges-nak, ahogy áttértél a nyakáról a fültöve vakarására.
Mikor Annie felvetette, hogy hókiflit készített, lelkesedésedben összeütötted a tenyereid. - De jó! -  lelkesedtél.
Georges azonban láthatóan nehezményezte, hogy egy pillanatra is képes voltál felhagyni a vele való foglalkozással, ezért visszatértél a vakaráshoz. - Tudod, imádom a sütiket, és hókiflit még bevallom, nem is ettem, nálunk otthon nem szokás ilyet sütni, szóval nagyon szívesen kipróbálnám - magyaráztad a griffendéles lánynak. - Persze az a zserbógolyó is jól hangzik, igaz, nekem nincs semmilyen ételérzékenységem, úgyhogy nem akarom elenni mások elől, akiknek van, és megkínálnád őket - tetted hozzá őszintén. Elvégre azt azért már megfigyelted, hogy Anne-Rose népszerű lány, akinek számos barátja van, biztos sokan örömmel sütiznének vele. - Na és mesélj, régóta sütsz? Kitől tanultad? -  a kérdésre hirtelen eszedbe jutott Kezia… Hát igen, a te anyád soha életedben nem sütött neked, vagy veled semmit. Lelépett még azelőtt, hogy ennek eljött volna az ideje. A keserű emlék egy pár másodperc erejéig kiütközött az arcodon, de nem hagytad, hogy tartósan lehangoljon... elvégre itt voltál Annievel és az abraxanokkal, akik nagyon cukik voltak, és hamarosan sütizni készültetek. Kezia nem érdemelte meg, hogy belerondítson ebbe a pillanatba. - Különben otthon vannak állataid, vagy legendás lényeid? - kérdezted még kíváncsian, hiszen Annie egyértelműen nagy állatbarátnak tűnt, kíváncsi voltál rá, milyen állatok veszik körül, amennyiben van rá lehetősége.

Some people talk to animals.
Not many listen though.

2005.12.11.
Zaniah

Olyan ismerős az abraxanok illata, olyan otthonos, de mégis más - talán az enyhe whisky aroma az, talán a francia alpok frissítő illata, melyet magukkal hoztak, de más, mint az otthon megszokott istállóillat. Mégis hasonlóan ölel körbe melegséggel, mely kiváltképp ezen a téli napon jólesően melegíti fel, csak nem kívülről, mint a tábortűz melege, hanem belülről, mint egy adag nagyon finom forró csokoládé.
Zaniah elismerésére csak vidáman mosolyogsz, ahogy figyeled a lányt és a lényt.

- A név talán, de amilyeneket ereget... nos azt semmiképp sem nevezném királynőinek - nevetsz fel egy pillanatra, majd hamar elhallgatsz. Mi van, ha a társaságod nem éppen találja ezt poénosnak, inkább gusztustalannak? - Bocsi...

Kicsit távolabb sétálsz, hogy Bob ne Georges és Zaniah idilljébe csörtessen bele, hanem egy kicsit arrébb tőlük fejeljen belém olyan nagy lendülettel, hogy fenékre üljek a viszonylag friss és már-amennyire még szűz hóban. Csak nevetni tudok ezen az egészen, főleg amikor méltatlankodva bólogatni kezd egyből. Gyorsan talpra is szökkenek, bár Bob elég követelőző, hogy ne hagyja lehavatlanítani a nadrágomat és már dugja a mellkasomnak a fejét, hogy két lábon járó vakarófának használhasson, én pedig minden izomerőmmel próbálok legalább állva maradni. Azt mondjuk nem állíthatom, hogy ne csúsznék folyamatosan hátra a hóban.

- Nem szokás? Hogyhogy? Akkor nálatok mit szokás ilyentájt fogyasztani? Mármint édesség téren? - fél kézzel előhalászom a dobozokat, de túl messze vagyunk egymástól, úgyhogy a nehezen megszerzett pálcámmal odalebegtetem neki a hókiflis és a zserbógolyós dobozt is. - Egyél csak nyugodtan abból is, van még rengeteg. Nagyon szeretek sütni-főzni, általában mindig egy hadseregre készülök. De ne aggódj, sosem veszik semmi sem kárba, olyan a gyomrom, mint egy feneketlen verem, ha marad valamiből, azt mind eltűntetem simán - mosolygok rá megnyugtatásképp, sőt még biztatóan biccentek is egyet felé - már amennyire Bob nyomulásától tudok. Már az is csoda, hogy milyen stabilan lebegnek azok a dobozok Zaniah mellett. Kérdése meglep, de őszintén jól esik az érdeklődése. Valahogy ez másokkal sosem került szóba... érthetetlen.

- Nos, állíthatom, hogy elég régóta. Mióta az eszemet tudom, sürgölődtem a nagyszüleim körül a konyhában, bár nálunk nem konvencionálisan a nagyapám tudott főzni, nagyi... hát ha muszáj főz, ha muszáj megesszük kategória inkább - húzom el kicsit a számat, ahogyan kínosan felnevetek. Na, jól "a dögevők elé vetettem" ezzel szegényt. Majd később elnézést kérek érte, bár szerintem csak nevetni fog az egészen. - De amúgy nagyrészt magamtól tanultam, és olyan kilencéves korom óta. - Fuhh, már jó régóta! - Tudod, anyukám születésem után nem sokkal lelépett, nagyapám viszonylag korán meghalt, apukámnak meg nagyimnak semmi tehetsége gasztronómiai téren, szóval mondhatni a túlélés volt a tét! - kicsit felnevetek. Meglep, hogy ennyire könnyen osztom meg vele ezeket, amiket bár nem titkolok, de nem is szoktam általában híresztelni. És veled mi a helyzet? Te szeretsz sütni-főzni? - érdeklődöm az ő története iránt kedvesen, de egy pillanatig sem szeretném azt, hogy kényszernek érezze. Válaszol, ha szeretne, ha nem, az sem gond. Bár talán jobb lenne ezt szóban is a tudtára adnom? Abból a reakcióból következtetve, ami egy pillanatig átsuhant az arcán. Biztos egy rossz emlék lehet.

- Varázslények sajnos nincsenek otthon, mivel mugli származású vagyok és muglik között élek. De van egy kutyám otthon, A Gyűrűk Ura trilógia után szabadon Erebornak hívják, illetve egy macskám, akit Fogykosnak hívnak, teknőctarka. Már ismered, legalábbis találkoztatok már egyszer biztos, mert láttam ahogy hízeleg neked. Ilyen csapzottnak hat a szőre, előlharapásos és kilógnak a felső fogai, nagyon nyomin néz ki szegény. Elég jellegzetes és felismerhető. De a személyisége kárpótolja az esztétikumáért. Ja és nem nyávog, hanem furán nyekeg - talán elég jó leírást adtam a macskáról számára, hogyha egynél többször találkozott vele, akkor tudja kiről van szó. - Lefogadom neked is vannak otthon lényeid, vagy állataid, vagy mind. Nem tudom, valamiért úgy képzellek el, aki minden árván maradt, kidobott jószágot magához vesz és gondozza. Remek érzéked van hozzájuk, ez még a vak számára is világosabb tény a napnál - dicsérem, de ezek a valós gondolataim. Mindig lenyűgöz, amikor varázslények, vagy bármilyen állat közelében látom. Talán van valami olyan trükkje, amit eltanulhatnék? Vagy ezzel született? Ha az utóbbi, van okom irigykedni. Sóhajtok csak a gondolaton, milyen szívesen birtokolnék én is ilyen... tehetséget? Személyiséget? Aurát? Akármit?

[Barátaid barátja***2005.12.11.]

Barátaid barátja***
2005.12.11.

Amikor Annie Gracies Ételizé szellentési szokásairól viccelődött, hangosan felnevettél.
Tetszett Annie közvetlensége és humora, örültél, hogy volt alkalmatok jobban megismerni egymást. Annie láthatóan nagyon közeli kapcsolatban volt az abraxanokkal, egyikük a mellkasához dugta a fejét és láthatóan élvezettel vakarta meg a fejét azzal, hogy oda-oda dugta. Annie próbálta állni a sarat, de majdnem elesett, ami nem csoda, hiszen egy ekkora testet megtartani, még ha nem is teljes súlyával nehezedett rá, nem könnyű feladat... inkább lehetetlen.
- Merlinre... a végén még elesel, aztán rád zuhan... - aggodalmaskodtál, majd szép-lassan ösztönösen Annie mellé léptél és próbéltad oldalról megtámogatni őt a karoddal, ameddig szükségesnek láttad. Remélted, hogy nem veszi tolakodásnak az érintéssel járó gesztust.
A kommunában, melyhez tartoztál, az érintés a bizalom jele volt, valójában egész sokszor értetek egymáshoz a többiekkel, mintha ezzel ösztönösen támogatni kívántátok volna egymást. Csak most esett le neked, mennyire hiányzott az, hogy amióta itt voltál, gyakorlatilag senki sem ért hozzád, és te sem másokhoz, leszámítva párszor a lényeket, akikkel kapcsolatba kerültél.
Amikor a desszert fogyasztási szokásaitokra terelődött a szó, szinte az orrodba érezted a kedvenc áfonyás pitédet.
- Gyakran sütünk pitét, van egy nagyon régi hagyományos receptünk... a pite tésztája nagyon vékony, amit egy izzó korongon szoktuk megsütni, majd megtöltjük mennyei töltelékkel, rengeteg féle lehet, akár gyümölcsös vagy zöldséges is, nekem a sütőtökös és a áfonyás a kedvencem... és aztán formára sodorjuk, attól függően, hogy épp milyen alkalom van, vagy milyen a holdállás. Teli holdkor kör alakú, félholdkor félhold, és így tovább - mesélted lelkesen, magadon is meglepődve, hogy milyen könnyen nyíltál meg Annie-nek természetközeli kultúrátokról és szokásaitokról. Miközben meséltél, Annie odalebegtette neked a hókiflis és a zserbós dobozt.  A zserbót mindig is nagyon szeretted, a dió aromája most is jólesően dobogtatta meg  aszíved, ahogy belekóstoltál.
- Mmmm... Nagyon finom, elismerésem -  gratuláltál Annie-nek a teljesítményéhez, és miután belekóstoltál a zserbóba, már csak abból ettél három másik golyót. Hiába, ez jobban a te világod volt.
- Ez érdekes, hogy inkább a nagyapád főzött nálatok... ugye ezt alapvetően a nőktől várná el a társadalom. Bár apukám is nagyon szeret főzni - tetted hozzá mosolyogva, hogy aztán nem sokkal később elkomorulj.  Az, hogy Annie édesanyja is kiskorában lelépett... nos megdöbbentett, és egyben nagyon meg is érintett, hiszen vele dugyanez volt a helyzet.
- Sajnálom... Át tudom érezni... az én anyám is elhagyott, amikor még csak másfél éves voltam. Azután apám és a nagymamám neveltek... -  osztottad meg fájdalmadat te is Annie-vel.
- Te azóta sem találkoztál az anyáddal? - bukott ki belőled a kérdés ösztönösen, csak utólag remélve, hogy nem voltál ezzel túl indiszkrét.
- Ami engem illet, én inkább főzni szeretek, főleg levesekben vagyok jó meg salátákban, a többi annyira nem megy még -  árultad el magadról, majd érdeklődve hallgattad az állatokkal való kapcsolatát.
- Nahát, egy kutya! Csodás! Elképesztően intelligens és empatikus állatok, nagyon szeretem őket! - lelkendeztél. Mivel odahaza voltak mugli barátaid, így a Gyűrűk ura triológia nem volt számodra ismeretlen, mosolyogva bólogattál a kutya és a macska neveket hallván.
- Nagyon kreatív neveket választottál, a Gyűrűk ura szuper könyvsorozat! És milyen fajta kutya Erebor? - . érdeklődtél kíváncsian, majd az emlékeid után kutattál Fagykossal kapcsolatban, és kisvártatva be is ugrott.
- Tényleg! Nagyon barátságos macsek... és valóban, a nyekergése egészen egyedi - nevettél fel lágyan, aztán az otthoni barátaidra gondoltál. A lények ugyanis a barátaid voltak.
- Otthon annyi macska él velünk, hogy számát sem tudom, vannak köztük valódi vadmacskák is... velük nem tanácsos játszadozni, mert nagyon erőset harapnak.. na meg van egy baglyunk, Uff, aki teljesen szabadon él, soha nem zárnánk kalitkába...és igen, igyekszünk minden állatnak segíteni, ha csak tudunk! -  mondtad elrévedő pillantással. - Na és van egy Viharmadár csapat, amely nem messze tőlünk fészkel... Ha jobb kedvükben vannak, akkor hagyják, hogy gyönyörködjünk bennük, persze cserébe mindig viszünk nekik friss vizet, bogarakat és magvakat. Ha útra kelnek, akkor persze jól el szoktunk ázni, mert ha repülnek, akkor minimum elered az eső, de az is előfordul, hogy villámlik. De megéri, mert elképesztő látvány... Fantasztikus teremtmények! Ami azt illeti, egyszer próbáltam is kapcsolódni egyikükhöz mentálisan, de persze ledobott magáról… elég erős akaratú lények… Ja igen, még nem is mondtam, druidizmust tanulok, ez nàlunk választható tálentum az Ilvermornyban  -  mesélted izgatottan.

Some people talk to animals.
Not many listen though.

2005.12.11.
Zaniah

Szélesedik a mosolyom, ahogyan megnyugszom Zaniah felcsendülő nevetése végett. Örülök, hogy ő is viccesnek találja ezt a kis sztorit, mert szerintem is az, de vannak olyanok, akik itt benyögték volna, hogy "túl sok információ, pfuj!" Kicsit kezdem bánni, hogy korábban sosem mentem oda hozzá beszélgetni, noha láttam milyen nyugodtak és boldogak körülötte az állatok és a lények is. Hihetetlen kisugárzása van, egy szelet otthon, egy szelet biztonság és mágikus pozitivitás.

Bob vehemenciája levenne a lábamról, ha Zaniah nem támogatna meg oldalról. Megkapaszkodom benne, ameddig lemegy a nagy szeretethullám, utána hálásan pislogok a lányra.

- Köszönöm szépen! - mosolygok rá, majd még mielőtt nagyon eltávolodna finoman megsimítom a karját, bár csak utólagosan jut eszembe, hogy lehet ő sem szereti túlzottan az érintéseket, főleg nem egy viszonylag idegentől. - Ahh, bocs! Én eléggé a fizikai kontaktok embere vagyok, de gyakran elfelejtem, hogy ez másoknak kellemetlen lehet, szóval nyugodtan szólj, ha zavar - mosolygok rá, remélem ezzel megerősítem benne is, hogy tényleg nem gond, emiatt nem sértődnék meg, meg semmi, hisz mindenkinek mások az igényei.

Érdeklődve hallgatom Zaniah családjának otthoni sütési szokásait és nagyokat bólogatok. Igazán érdekesnek találom ezt a koncepciót. Kíváncsi vagyok erre a hagyományos pite receptjükre.
- Ez igazán érdekesen hangzik. Voltál itt már a Roxfort konyháján? Találkoztál már a házimanóinkkal? A többség nagyon cuki, bár van egy-két mogorvább közöttük. Ha gondolod, valamikor megmutathatnád, hogy csináljátok a hagyományos recept alapján készülő pitéteket, felcsigáztad a kíváncsiságom - kezdek fellelkesülni az ötletem nyomán. Mindig szeretek főzni-sütni, de az ilyen családi receptek, melyek az egyének egy morzsáját hordozzák mindig sokkal szívhez szólóbbak, mint egy egyszerű recept szakácskönyvből, a televízióból, bárhonnan. - Közben pedig mesélhetsz bővebben ezekről a szokásaitokról, hogy mikor mit szoktatok készíteni - ezzel együtt őt is szívesen megismerném természetesen. Bob füle tövét vakargatom, mire az abraxan halkan nyöszörög az élvezettől, ahogy egyre jobban dugja felém megint a fejét. Nagyon követelőző a férfiú, de aaaanyira aranyos! Szélesen vigyorgok Zaniah dicséretére és gyorsan megköszönöm neki.

- Hát ő szakácsként dolgozott sokáig, szóval nálunk elég egyértelmű volt, hogy ő fog főzni, és nem a nagyi mondjuk, aki... nos lelkes, meg aranyos, csak... hmm tényleg nem igazán tud főzni. Nem hittem volna soha, hogy ez tehetség kérdése, de ő tényleg főzési antitálentum, pedig szeretem-imádom. Egyszer véletlenül majdnem felgyújtotta a házat, amikor főzni próbált! - osztom meg ezt a réges-régi legendás történetet, melyet én csak elbeszélésekből hallottam, de mindenki váltig állítja, hogy ez egy megtörtént eset volt.
Én hiába próbálom a fájdalmat nevetéssel palástolni, rajta látom, hogy őt mélyen érinti ez a téma, mert... hasonlón ment át ő is.
Őt is... elhagyta az édesanyja?

Annyira ösztönösen jön, hogy ellépek Bobtól, hogy átöleljem Zaniah-t. Még az abraxanok is érzik, hogy most egy kicsi térre van szükségünk, úgyhogy türelmesen várnak arra, hogy a szeretgetés sora ismét rájuk kerüljön.
Vajon ő is küzd olyan gondolatokkal, hogy... vele van a baj és ő nem volt elég?
Azért túl sokáig nem ölelgetem, pedig én még el bírnám viselni az ölelést, de egy sokkal lágyabb, kissé szomorkás mosollyal engedem el.
- Nos... nem. Nem találkoztam azóta vele, nem is hallottam azóta felőle... egészen idén nyárig - csúszik ki a számon. Bűntudatosan lesütöm a szemeim. - Nyár végén találtam otthon egy levelet, és elolvastam, pedig nem nekem szólt. Anyámtól jött, apámnak... Tudom, hogy helytelen volt tőlem, de elhoztam otthonról. Időről időre újra elolvasom a levelet, meg amit apám véletlenül nekem küldött el anyám helyett. Ők még mindig szeretik egymást Zaniah, de miattam elváltak az útjaik. Szörnyen érzem magam emiatt... - számomra ez nem egy könnyű téma, de valamiért neki olyan egyszerű megnyílni, olyan egyszerű vele erről beszélni, noha lehet nem is kíváncsi rá. Lehet túl sokat osztok meg. Remélem nem haragszik meg érte. - És te? Találkoztál vele azóta? Vagy legalább egy levelet, bármit kaptál tőle? - kérdezek vissza.

- És milyen leveseket szeretsz főzni? - az én családom nem annyira leveses beállítottságú, ezért leveseket pont elég ritkán csinálok, pedig egy jó gazdag leves... vagy valami krémes leves... uuu. Na most megkívántam egy brokkoli krémlevest, majd szólok a házimanóknak, hogy valamikor lehetne a menün.

- Köszönöm, apukám választotta neki igazából, miután nem engedtem, hogy egy olyan nevet adjon a kutyának, ami elterjedtebb, mint a Bosco, Sparky, ilyesmik. És azért a Gyűrűk urból, mert amikor hozzánk kerültt, nálam az volt az aktuális sláger, bár még voltam annyira fiatal, hogy sok dolgot nem értettem belőle. Boxer egyébként, nagyon kis életvidám és játékos, na meg mindig ott kell lennie, ahol mi is vagyunk. Nagyon emberközpontú - kiül a túlcsorduló szeretet az arcomra is, melyet Erebor iránt érzek. Ő több nekem, mint egy egyszerű kutya, ő a legjobb barátom, családtag. Legalább valakiről biztosan tudom, hogy soha nem hagyna el önszántából.

Elképedve és teljesen lenyűgözve hallgatom Zaniah-t. Hasonlóképp képzeltem el az életét, mint ahogy leírja, bár az a viharmadaras rész... akkor eltátom a számat, kicsit irigykedem is. Biztosan fenséges látvány és egészen egyedi és megismételhetetlen élmény lehet ilyen lények közelében élni. Aztán egy kicsit fennakadok azon, amikor említi, hogy megpróbált kapcsolódni az egyikükhöz egyszer. Már majdnem visszakérdeznék, hogy ezt egészen pontosan hogy érti, amikor magyarázza tovább. Felcsillannak a szemeim, szívem izgatott kalaplásba kezd. Kicsit félek megkérdezni, de...

- Egészen elképesztő ez, amiket mesélsz Zaniah! Mármint... egy viharmadár csapat! El vagyok ájulva! Nekem minden álmom volt, hogy láthassak egyet élőben, és még mindig az, de... nem ilyen körülmények között, nem egy olyan helyen, ahol körülbelül cirkuszi látványosságként tárják a publikum elé. Nem, én az otthonában szeretném látni ezeket a csodálatos teremtményeket, a szabadban, minden veszélyükkel és pompájukkal - sóhajtok egyet álmodozva. - Annyira szuper, hogy nálatok van lehetőség magasabb szinteken tanulni dolgokat, de én nem tudnék csak egyet kiválasztani őszintén. De... persze elutasíthatod, nem akarok nyűg lenni, de... nem tanítanál nekem esetleg druidizmust? Nálunk a Roxfortban ilyenre nincs lehetőség, engem viszont nagyon érdekelne - remélem nem veszi túl tolakodónak, főleg hogy akaratomon kívül alkalmazom a kérlelő kiskutya szemeket is.