Нявка

Весна     священная

  Í Tokuni

       +16
        Kópavogur tele mindig hideg - akár az új század, és mindazok, melyek megelőzték. nincs ebben újdonság számomra, gyertya gyullad léptemre - itthon vagyok, mert e palota befogad, azonossá képzelnek évek, évtizedek, megszokás. hanyagság - mondja ajtókeretem, hangját felnyalja érkezésemnek. itt mindennek szeme van, egyik sem lát: csak azt, amit el akarunk rejteni, csak az ég napvilágon, az tudott születésétől fogva.

        most nem Skócia dombjai őrzik majd az emlékem, most csak pár hétre vezetett el innen sok körülmény, melyek közül egyet érdemes csak említeni - egyet volna, ha ismét gyermek volnék e falak között, azt játszhatnám, szavam önmagáért ér valamit. a számunkra kijelölt szárny olyan, ahogy itt hagytam - mondhatnám, felejtettem, de abban rejlik még valami kedves elismerése tudatlanságnak. bárhány játékunk, üres terráriumunk maradt hátra, Hagen és én meghaltunk aznap, mikor a Roxforté lettünk - és nem is történhetett volna jobb velünk soha.

        a tél beszökik Kópavogurba, ha az erkély ajtaját nyitva felejtem - ilyen hibát nem vétek már. ami fehér itt, az menyasszonyi ruhák anyaga, a kokoshnik mintáján át a jövő. szeretem vörös fonalát, azt tényleg itt felejtettem - viselni mégsem fogom, és néha, álmatlan éjszakákon a hagyomány plafonja alatt elképzelem, az égő palota romjai közé vetem majd ajándékul magamnak. elköteleződni mások végzetében már kötelességem volt a bölcsőtől fogva - ha volna alkatom hozzá, nevetnék is.

        jelöltjük az nincs: jelentkező számolatlanul. ha tudják is, mit vállalnak, eleget szenvedtek, rákaptak ízére - hiszik, vallják, Amos sorsa sem olyan tragikus, a földig hajolt hátra még házak, generációk épülhetnek. talán titkon remélik, velem más volna, az én szavam nem hallatszik úgy, özveggyé is könnyen tehetek valakit: megpróbálhatom világra hozni örökösüket, vagy belehalhatok a próbálkozásba. vagy így, vagy úgy, Kópavogurban minden elnyeri méltó helyét.

        nem kétlem, megint elküldik majd köszöntésemre az ördögöt - szenvtelen arca úgy tűnik fel a kézitükörben, mint hajnal alján a vér nyoma. Kópavogur csontjai emlékeznek arra, mikor nem így nevezték őket, de már nem sóhajt, nem ad hangot sem, míg a tereit járod abbéli hitedben, hogy a tiéd lesz, hogy méltó örököse lehetsz mások gyermeki kegyetlenségének. most sem érted, nem is fogod már: embernek csak ember lehet örököse, absztrakció aligha. te nem állsz semmi másból, mint függőleges gondolatok hisztérikus erdejéből - közöttük szalad zaklatottan minden, amit érzel, hogy soha ne leljen otthonra.

        vállaltam mindezt, tűzbe tettem ismét a kezem - de már nem hiszem, hogy nem fáj, hogy nem veszíthetem el azt, amit eddig sem kínáltak. könnyebb volna elfelejtenem Kópavogur fáin a deres rémületet, múltunk magvait szétszórhatnám idegen földeken, hogy aztán többé ne gondoljak velük, hagyjam őket kiszáradni, szélnek veszni. de Dolohov óta tudom, tudják a deszkák, melyeket bemocskolsz jöttöddel - nem ér véget, míg véget nem vetek neki. ami szörnyű, sosem múlik magától. épp ezért keresel fel most is.
        
        - amit üzentek, átadtam már a levéllel. ha részvétet jöttél nyilvánítani, nem kell. én sem teszem, pedig nem volna oktalan. - nekem nincs annyi türelmem, mint Hagennek volna, én nem kívánok veled udvariasan békét kötni a semmi felett. veled megüzenniük könnyű - lásd csak, mi vár téged is, ha aranyban is a bronz helyett.
        - de tudom, el nem küldhetlek. mondd akkor, mit érdemes tudnom arról, amiről legjobb volna semmit? - utolsó roxforti éved sem tett élőbbé. talán mégis Kópavogur szívja el belőled az életet - ha ezzel éhen is veszhetne még, kötelességei neki is vannak. neked és nekem is, téged uralkodónak neveltek, viselni a koronát hát ezeken a szörnyű alkalmakon is kell, mikor nem fogadlak örömmel, de mert nem kívánom a figyelmed jobban, elfogadom azt.

        annál több eszed volt, hogy megkísértsd Quennel Apollyont - de te is érzed, vakon, némán, bénán, érzékeid híján, hogy valami most más lett. talán értelmed követi, amit a szívednek nevezett izomtömeg nem: nem jöhettem csak úgy szó nélkül, engedelmesen a hívásra, ha olyan fontos volt, mint látszott.
        megfordulok, míg itt jársz, a szék támlája megtartja a súlyt - én pedig megtartom előtted valódi szándékaimat. talán Amos hiheti, hogy nem vagy rothadó holttest, mely közöttünk keresi elveszett lelkét - de most nem Amossal beszélsz.

        

[- Nem kívánok részvétet nyilvánítani. Mindketten látjuk, hogy felesleges.]

Fallegt hvítt

bara flöktir
slokknar

16+

Лилия

Liliya

Liliya

ekkert

Kópavogur minden alkalommal Tabula Rasává teszi a szívemet. Ahogy kinézek a hómezőkre pillantó ablakokon, nehéz is elhinni, hogy az olyan emberi ösztönöknek van bármilyen értelme gondolkodó lények számára, melyeket az állatvilágból hoztunk magunkkal. Talán létezik olyan perspektíva, amelyből optimálisnak találnám az olyan dolgokat, mint nővérem helyett nővérem szeretete, de nem vágyom olyan meleg ölelésre, mely amúgy sem lehet soha elég forró hozzá, hogy megolvassza a hazugságokat. Most távoli a Roxfort is.

 Értelmetlen bánkódnom amiatt, hogy letért a helyes útról; értelmetlen bánnom, hogy nem szeretett soha. Soha nem irányítottam a szívét, és most sem kívánom elpusztítani őt azzal a fajtalan kísérlettel, melyet a családom szánt neki, még ha ez a sors is a gondolatai között lehetett, amikor visszatért. Itt, távol a Roxfortból el tudom felejteni ezeket az ösztönös, zavaró vágyakat; a logika győz a szenvedély felett. Mi értelme lenne vágynom bárki szeretetére? Nem logikus; még csak az sem biztos, hogy irányítást nyerek a szív felett, mely magába fogadja egy képemet.

 Érzem, hogy a fájdalom, a hiány ott dobog a bordáim védelmében, miközben kiszállok a forróvizes fürdőkádból. Olyan borzalmas talán az érzelmi szenvedés? Nem teszi talán erősebbé a lelket a fájdalom? Nem lett nagyanya az a boszorkány, aki, mert szenvedett Vlagyimir Iljics Lenin alatt, száműzetett, megnémult és vereséget szenvedett? Hangosabb a szó, ha nem hordoz felesleges érzelmeket; élesebb a szem, ha nincs benne könny; tisztább az elme, ha nem húzzák le útjáról, újra és újra.

 Nem szabad mást látnom a fürdőszoba tükrében, csak varázslatot, amely elszállítja az elmémet, egyik helyről a másikra. Van, akit az éhsége, másokat a nemi vágyai, és megint másokat a vérkeringési központ fájdalmai, vágyai vezetnek. Most nem is látok mást; nem optimális egyetlen döntés sem, melyet a gyomornak, a vaginának, a szívnek enged át az ember. Még a tüdők is önzők, mert ha vízhez juttatod őket, mindent megtesznek érte, hogy szabaduljanak tőle; a túlélést segítő zavaró tényezők, melyeket a mágia miatt meghaladtunk.

 Nem számítok rá, hogy beszélgetésünk Liliyával, ki nővérem helyett nővérem volt, vagy lehetett volna, célravezető lesz. Nem teszem bele azokat a további lépéseket, a sminket, a hajápolást a készülésbe, melyeket Freya Bloodtól és Giada Dargantól láttam. Ő szíve rabja, mely egy brit férfi ölelésébe rántotta, mely felesleges haragot táplál egy terv iránt, mely soha nem jön el. Sokáig hittem, hogy optimális egy ikertestvér, még ha a férfiak általában alacsonyabb rendbe is tartoznak, de az ölelések kényelmessé, érzelmessé tették nővérem helyett nővéremet.

 Az ölelése... a szeretete meleg lenne. Talán veszélyes- talán elég meleg lenne hozzá, hogy engem is irányítson az a vágyakozás a mellkasomban. Számtalan alkalommal hittem, hogy engedni fogok neki, és Freya Blood jelenlétében sokszor elfog ez az érzés; de őseim háza eszembe juttatja mindig, hogy mi itt vagyunk északon, a világ tetején, és minden boszorkányért, minden varázslóért felelünk, ahogy annak idején Grindelwald. A világ megmentése önmagától fontosabb, mint a mosoly, melyet néha észreveszek az arcomon egy álom után, ahol Liliya, Giada és én elkísértük Freyát a faluba a Roxfort mellett, ahol repülnek a könyvek, maguktól zenélnek a hangszerek, örökké tart az ősz, macskák keresik a kézfej hátulját, a tenyeret. Emberi gyengeségek.

 Bármilyen csodálatos a szépséged, bármennyire vonzza vérvörös hajad az ujjaimat, vállaid alakja az ölelést, ágyad puhasága a vágyad, hogy ma én legyek Hagened, akivel, mint rágcsáló vadak a télen, összebújjunk éjszaka, nem engedek olyan vágyaknak, melyek kevesebbek, mint mire születtem. A haragod, a gyűlöleted, hiába reméltem sokáig ellenkezőjét, olthatatlan kell legyen. Én vagyok, aki győzött, nem örököltem betegséget, én öröklök, és talán szenvednem sem kellett annyit ahhoz, hogy ráébredjek a helyes útra.

 A szenvedés jó. Mennyire erős lehetnél, ha elengednéd ezt a rengeteg felesleges elterelést?

 - Nem kívánok részvétet nyilvánítani. Mindketten látjuk, hogy felesleges.- emlékszem, hogy nem akartad nekem adni a fájdalmadat. Milyen okból gondolod, hogy értelmét lássam annak, hogy most átvállaljam egy részét? Nem logikus. Ahogy ez a küzdelem sem; az elméd már belátta, hogy Kópavogur a sorsod, Romanov a neved, az elfogadás hiánya csupán szenvedést hordoz magában.

 - Nincs oly tudás, mit érdemes nem tudni. Vaknak lenni átok, nem áldás.- most, otthonunk szívében nem vagy elég erős hozzá, hogy akarjam a szereted a racionalitás rovására. Az elmém tiszta, mint frissen élezett penna, és megvetésed csak egy-egy pillanatra ébreszt bennem valamit. Csak egy szomorú, szenvedélye által uralt lángot látok; mily sokat érne ez a láng, ha a kezében tarthatná valaki!

 - A jövőről kívánok beszélni. Rövidesen megismered a férfit, kivel megosztod majd sajátodat. Rövidesen tárgyalhatunk helyedről az asztalnál.- tudom, hogy ott kell ülnie, talán a jobbomon. A megvetése, gyűlölete akár talán közönnyé halványodik idővel, talán akkor látja majd, hogy nem vagyunk ellenséges, mindketten ugyanezt a világot szolgáljuk. Azt a világot, melyben az olyan emberek is boldogok lehetnek, az értelem győzelmében, mint Oakley professzor.

 Helyet foglalok. Nem várok invitációt rá. Logikátlan lenne, mert nem fogom megkapni; ez a ház ugyanakkor az én vezetésem alatt fog állni, hiába fogant és született egy évvel előttem.

ekkert

Liliya

Liliya

Лилия