my arson charges don't define me

[unfortunately for everybody]

unfortunately for everybody

i will keep doing whatever i want

─────── •●• ───────

18+! tw: gyújtogatás, szerhasználatra utalás, szexuális utalások, káromkodás, shaming
        Bárki is állítja, hogy rossz buzi vagyok, mindig örömmel javítom ki — ez ugyanis ebben a formában természetesen nem igaz. Mégcsak nem is azok egyike, ahol sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom az állítást.

        Én nagyon is jó buzi vagyok — egyetlen bűnöm, hogy kurzust még nem tartok a témában. És hogy talán én gyújtottam fel azt a kurva kis szemetest valahol a birtokon. De ugye..

        A szemeteseknek megvan az a rossz szokásuk, hogy csak úgy a spontán öngyulladás áldozataivá váljanak — véletlenül akkor, mikor tartalmuk egy másokat rossz buzinak nevező házidolgozatával. Balesetek mindig történhetnek.

        A tanulság? Nincs tanulság. Nem tartok kurzusokat.

        — Csak nem a jó Ser Skylar Hildegard Devereaux ifjúságunk ragyogó napsütésében? — kérdezem teljesen véletlenül, mikor eképp találok rá a birtokon, rajzolás közben, míg épp esőre áll. Is.

        Lehetséges, hogy meg kellene vele osztanom a korábban történteket — de ehhez legalább Langley társadalmi felelősségvállalása volna szükséges. Az idő amúgy is esőre áll, így azok, akik szerint a rossz buzi kifejezés in season ránk nézve — talán elkerülnek bennünket, fehér ingben bőrig ázni very homo, bruh.

        Ahogy említettem volt a névtelen woke alapító eseményén, a saját reputációm kevéssé aggaszt. A megléte rejtély — de másokét csak az ő beleegyezésükkel rombolom. Magam vagyok a consent — kivéve most, mert most meg fogom nézni, mi készül a jó Ser Skylar Hasegawa (Settan vagy Tōhaku, ki tudja) Devereaux kezei alatt.

        — Lehetséges, hogy láttam errefelé egy lángoló kukát. Tudod, ahogy szoktak időnként. Mindenesetre számíthatok arra, ha bárki kérdezné csak úgy, véletlenül, ebéd óta téged boldogítalak jelenlétemmel? — kioldom a nyakkendőm, ledobom magam mellé.

        Nem tudom, miért lettem ilyen bosszúálló — bár a legegyszerűbb volna azt mondanom, itt van Alec, mint a magyarázatok legjobbika. Akár meg is kérhettem volna, nagy tisztelője vagyok a féltékenységből délcegítő mérgének, de..

        De vannak személyes ügyek. És eleve.. bennem csak akkor van bármennyi griffendéles, mikor a jó Ser Skylar Hero Devereaux — felebaráti módon megosztozik velem egy cigarettán.

        Mint az orális fixáción, ugye.

        — Tájkép készül? Hegyek, dombok, értelmetlenül hosszú kerülőutak a lényegre tartó évődésünk szkénéjén? Mindegyikhez fel tudom ajánlani magam. Azt mondják, az arcom kész Atlas, jól nézne ki kiterítve egy szertárban. Mindegy, melyik értelemben. — gyorsan megszabadulok a zakómtól is.

        Az udvariasságomtól szerencsére nem kell, annak úgy híján vagyok, ahogy a törvény tiszteletének — de mentségemre szóljon, általában egyszerűen csak nem értünk egyet a bűn definíciójában.

        Vagy a szabálysértésében — de biztosan az volna, ha nem gombolnám ki legalább a felső három gombot az ingemen. A nagyjából tizenöt fok délután négy és öt között Skóciában maga a nyár.

        Azt nem tudom, mit mondanék, ha rákérdezne, miért érezni némi udvarias füstszagot — megengedem, talán meglocsoltam némi bájitallal azt a házidolgozatot a könnyebb égés jellege miatt. Magam vagyok a környezettudatosság.

        Rég volt alkalmunk beszélgetni — tulajdonképpen egyáltalán nem volt, mert a kommunikációnak egy jóval fallikusabb megoldását választottuk. Ahogy úriemberek között szokás, ugye, faszméregetés & et al..

        Annak is a jóval akadémikusabb változatával.

        — Rendben, ha már így rákérdeztél, és véletlenül rá is hibáztál, talán ez valóban füstszag. Sue me. — bár egyáltalán nem kérdezte senki, a diadalittas mosolyomat végül kénytelen leszek egy diszkrét ing levétellel palástolni. Csak semmi dráma, természetesen.

        — És ha engem rajzolnál le...? Megörökíthetnéd az útókornak, mielőtt Langley, vagy valamelyik roppant felelősségteljes életem végéig büntetésbe vág, én pedig fiatalon leányanya leszek, és ez egy rossz hasonlat volt, mert nem olvastam nagyobb közhelyet a Lolita végénél. Legyünk őszinték, a perverzió mindig a franciák műfaja volt, és ezt a legnagyobb elismeréssel mondom. — azt a néhány új vágást pedig nem látjuk a mellkasomon vagy az alkaromon. Ebben az időben?

        Ebben csak körvonalai vagyunk egymásnak.

        Meg egy kis szantálfás füst a birtokon.
        

    

[AMYCUS]

AMYCUS

2005, május

i am intense darkness -
and you are the golden sunrise

nyelvezet

A szellő megsimítja a lapok sarkát - meg a halvány füstöt cigarettám végén, szabad kezemben.
Szinte hideg van - annyira, hogy benyaljon az ing alá, hogy már csípjen, hogy üres legyen a birtok. Meg tele a torony - a torony, ami csaknem vádlón bámul rám, egészen úgy, mint Piroska szokott olykor, vagy esetleg a mágiatörténet tankönyv, ami egészen biztosan… effektívebb időtöltés volna. Egyszer - majd egyszer.
Ceruzám hegye halkan satíroz a papíron - ez, meg az ágak halk suttogása, néhány madár még csicsereg, de csak addig, amíg meg nem érkezik az eső, amíg el nem mos mindent. A torony plasztikus pillértömegét, a boltozat apró, fekete-fehér részleteit, a parázsló szálat ujjaim között, saját csendemet.
Csak egy pillanat - amíg tavasz van, amíg virágillatot érzek a levegőben, nem rózsát, amíg a tó vize már nem… jeges. Elvileg. Egyesek szerint.
Amíg még franciaország gondolata távol van - nem eléggé ahhoz, hogy fellélegezzek; de talán egy kicsit. Valahogy a kastély árnyékában mindig egy kicsit egyszerűbb elhinni - a csendet, a béke látszatát, azt, hogy május vége sosem jön majd el. Talán csak az esőillat teszi - talán attól néha minden kicsit könnyebbnek tűnik. Vagy kevésbé valóságosnak.
Én pedig néha szeretek hinni a hazugságoknak  - lehet, hogy csak a ceruza teszi a kezemben, meg a grafit szürke lenyomata a bőrömön, vagy az a hűvös, ami szinte fáj. Olyan, mintha távol volnék, mintha senki nem látna - pedig valójában csak én nem látok senkit, de a végeredmény ugyanaz, nem? Talán ezért szeretek futni is - nem kell megmagyarázni, nem kell elfordulni a kérdés elől, vagy épp otthagyni a csepergő esőben a birtok közepén - vagy a griffendél torony ablakában. Egy könyörgő szót, egy pillantást, ami kér - ami folyton kér, pedig már tudhatná, ennyi év után már igazán kurvára tudhatná, hogy semmit nem bírok adni. Nem… igazán.
De van valami abban, amikor… amikor megállítanak valahol, a lépcső alján, a Nagyterembe menet, még a reggeli előtt félúton; miközben lapoznék a tankönyvben, vagy amikor megkeverném a főzetemet bájitaltanon - és borzasztó kellene, hogy legyen, égetnie kellene, mint amikor Sienna átnéz rám a teremben, mégis…
Megrezzenek a hangjától - egy pillanatra egészen biztos vagyok benne, hogy képzelem, hogy valójában megőrültem - valamikor, már nagyon régen -, és csak az elmém szórakozik velem, és nincs is itt, mert ostobaság, hogy itt legyen, amikor éppen rá…
Azelőtt csukom be a füzetet, mielőtt felpillantanék, kicsit hunyorgok, pedig az egyetlen, ami éget, mint a nap szokott, az ő; pofátlanul, még utána is játszva a szemed sarkában, kicsit megpirítva a bőrödet.
Olyan, mintha rajtakaptak volna - valamin. Még érzem a torkomban, túl sok helyet foglal, a slukk sem mossa el igazán, de az már amúgyis figyelemelterelés csak saját zavaromról, mintsem valódi élvezet, a nikotin csendes mérge agyamban, a gerincem mentén. Figyelem inkább, amíg csatlakozik mellém - addig sem a füzetet tenyerem alatt, a ceruzát még ujjaim közt -, épp csak leheletnyi a ránc, amit érzek homlokomon. Talán azért, amit mond - vagy talán még azért, hogy egyáltalán leül mellém.
- Tudod, ezt jobb helyeken nem nevezik napsütésnek.
Nehezen megy - hozzászokni dolgokhoz, amikhez már… indokolt volna. Talán - amikor már elolvadtak a jégfoltok a tavon.
Valami mégis átfut a szám szélén - valami, amire ráharapok, ami hirtelen jobban fáj, kellemesebben, mint a hideg.
- Ez már majdnem úgy hangzik, mintha rá kellene kérdeznem. - De a griffendélben illedelmességre nevelnek, ugye - lovagiasságra. - De természetesen mivel dél óta engem boldogítasz, igazán nincs is mire.
Áttámaszkodok a fűre a rajzfüzetem fedele helyett, és átnyújtom neki a félig égett cigarettát - apró, és valójában teljesen jelentéktelen; az is, ahogy figyelem mellé az arcát, egyetlen pillanat az egész, egy lélegzetvétel, mielőtt elfordítanám az államat. Ahogy az emberek szokták, általában, a nappal szemben - minél közelebb, annál jobban éget.
Néha még eszembe jut, miket ígértem magamnak - valamikor, nagyon régen, amikor még tél volt.
Mögöttünk meg már rügyeznek a fák egy ideje.
A füstszag is egészen biztosan azok felől árad; csak éppen most ért ide, ugye?
Egy pillanatra - mielőtt lenéznék a grafitra ujjaim közt, aztán vissza felé, a levetett zakójára, valahol félúton megrekedve a kettő között; talán már ösztönszerű, ahogy menekülök a jó dolgok elől, persze előle nem kifejezetten sikeresen. Egyenesen belé, leginkább, újra és újra, valahogy semmi nem elég. Mint kristályszilánkok a nyelveden - talán egy idő után elkezdenek hiányozni.
Talán mindkettőnknek könyörületesebb, ha nem ecsetelem, hogy hogyan nézne még ki jól az arca - vagy a saját tájkép-kezdeményeimet, azok elmosott, frusztrált foltjait a füzet lapjaiban.
- Talán véletlenül éppen feléd fújta a szél, miközben arra jártál? - Kicsit megdőlök felé, hogy magunk között támaszkodjak meg a kezemmel - talán hogy a szemébe pillantsak, talán a levetett ingre. Dolgokra, amikről nem beszélünk - még ennyire sem. Halványan elmosolyodok. - Hogy volt mersze.
Visszanézek a füzetemre - hazudhatnék, hogy a látványa nem indít el bennem dolgokat, meg hogy a jelenléte nem bizsereg a bőrömön, és valójában megteszem, mindenkinek, meg főleg saját magamnak, minden egyes kibaszott pillanatban; kivéve, amikor az ajkára suttogok a két gondolat között - vagy annak emlékében -, hogy mennyire nem kellene. Vannak felesleges dolgok - ilyenek a rajzaim is. Valaki egyszer azt mondta, hogy legalább értelmes dolgokra fordítanám az időmet, és még csak nem is Cryus volt. Nem tudom hibáztatni - az akadémia gondolata még annyira kurvamessze van, az még két nyár otthon, egy eljegyzés, egy esküvő.
Nem is a sajátom - de talán kevésbé gyűlölném, ha az volna.
A névre - nem, a címre - felpillantok, de épp csak röviden; ha időközben visszakínálta a cigarettát, akkor szívok belőle, ha nem, akkor meggyújtok egy friss szálat. Abban a rövid kis távban köztünk a fűben az itt töltött délután emléke pihen; a csészén rászáradt kávéfolt, benne lassan elporladó csikkek.
- Nem szeretném megsérteni a francia művészetet, meg leginkább téged azzal, hogy megpróbállak lerajzolni. Még a végén úgy végezném, mint az a bizonyos kuka. Borzasztóbb volna a közhelyeknél is.- Saját szégyenemben - annak intimitásában. Mert volna benne valami...
Valami, amit bárcsak elfújna köztünk a szél, mint a fel-felkavarodó füstszagot. Én még valahol érzem benne parfümének emlékét.
- És akkor már tényleg egészen... gyanúsnak tűnnél.
Visszapillantok rá újra - állának ívére, a bőrére, amire árnyékot vetnek az esőfelhők. Valamiért még nem ejtettem ki a ceruzát kezemből; egy pillanatra mintha saját kétségeimmel küzdenék.
Őrültség, és egészen ostobaság - meg olyasmi dolog, ami elől egyszerűen csak menekülnék. Bármi elől, ami még kicsit is én vagyok.
Meg előle - mindig, örökké. Teljes meggyőződéssel, annak minden színével és ízével. Mint dolgok elől, amikről tudod, hogy túl forrók, égetik a bőröd: mint a tűz - meg néha a jégdarabok.

[unfortunately for everybody]

unfortunately for everybody

i will keep doing whatever i want

─────── •●• ───────

18+! tw: gyújtogatás, szerhasználatra utalás, szexuális utalások, mentális betegségek, zoofilia említése
        — Szerencsére ezekre a jobb helyekre engem rég nem engednek be. — állapítom meg igen bölcsen, az udvariasnál csak egy kicsit jobban büszkén. Hogy a jobb helyekre, vagy magamra — ugye.

        Sosem kérdeztem meg a jó Ser Skylar Hidroglobus Devereauxt arról, hol éli bizonyára dekadens francia mindennapjait — ezt lehet több mindennek is nevezni éppen.

        Udvariatlannak — és akkor rögtön értelmet nyer az iménti gondolat, all for kapitalizmus et al. Vagy udvariasnak — a francia kultúráról épp annyit tudok, mint bármelyik angolszász. Hiszem, hogy mindent — tudom, hogy semmit.

        De a dekadenciában egészen biztos vagyok — semmi más nem magyarázhatná ezt a keresztnevet. Az ujjai mozdulatait — hogy egyébről szó ne essék úriemberek között.

        Még ha a jelenlétemmel bármely akadémiai székfoglalót is öltánccá tudnék tenni.

        — Biztosan csak a globális felmelegedés aggaszt, mint kötelességtudó ifjút. Manapság januárban az emberek meztelenül szaladoznak, idáig jutottunk. — a valósághoz túl korán, vagy éppen túl későn vagyunk.

        A cigarettát elfogadom természetesen — a környezettudatosság érdekében jobb megosztozni rajta. Bárki látna bennünket, rögtön látná, hogy csupa családbarát gondolat és egyenes vonal vagyunk — ezek az egyenes, merev vonalak a jövő felé mutatnak.

        Egyébként sem érheti szó a Roxfort, nos, elejét — a tavasz felebarátaink szeretetének időszaka. A zsenge szélben az ember már-már kötelességének érzi, hogy testhőjével segítse a másikat — vagy segédkezzen a megfelelő folyadékmennyiség elfogyasztásában.

        Ez a gondolat már nekem is erősnek tűnik — de tekintettel az elmúlt héten történtekre, ezt is megengedem magamnak. Nem mintha máskor szükség volna hasonló felmentésekre — vagy nem mintha ne volnék gyakorlott mostanra a gyártásukban.

        — Tudod, jó Ser Skylar Howaboutthat Devereaux, engem ezen a héten elért a szociális katasztrófák fab fourja, so.. korunk ártatlanul szenvedő áldozata vagyok. — ilyen közelről nem tudnám megmondani, milyen a szemed színe.

        Talán mást látok, mint kellene — félhomályt, füstöt, ami vagy. Látom a színeket — de azt jobban, ami alattuk van. Egy pillanatra kellemetlen — felkönyökölök, megdörzsölöm a szemem. Vajon az ostobaság késztet arra, hogy ezt épp füstben tegyem — vagy a pillanatnyi fájdalom szívtájékon, ami vagy?

        Elvigyorodom, mintha fizetnének.

        Nem adom vissza a szálat — nem érdemled meg. Vagy én nem, hogy mást is lássak benned annál az esténél — biztosan nagyon férfiasan össze is veszhetnénk ezen. Hogy kivel szemben ocsortányabb — de talán mindenkinek az a.. legjobb, ha nem látok benned semmit. Addig nincs veszélyben.

        — Ugyan, egy jó boszorkányégetés mindig jobban esik közhelyeken. Dadjokeokat félretéve kétlem, hogy ne épp te tudnál a legjobban megörökíteni. Nem feltétlenül az utókornak, de mondjuk ahhoz remekül menne, mikor azonosítják a holttestemet. — ami egyes hangok szerint nem történhet elég hamar.

        Ezek a hangok nem feltétlenül vádolhatóak részrehajlással — mostanra a minimum, hogy elismerik az erőfeszítéseimet a köz rombolásában. Bárhogy reméltem hinni — a faszom nem gyógyította korunk népbetegségét, a függőséget. Sőt.

        Ez talán ideális pillanat volna megemlíteni Alec legújabb.. már-már nem is mentális betegségét, nevezzük aesnek. Ennek megfelelően teljes életmód-váltással is járt — az enyémmel biztosan, ahogy ez általában történni szokott Alec, vagy épp Tethys nagy felismeréseivel kapcsolatban.

        Gondoltam már rá, hogy lassan az én köröm jön a meltdown tekintetében — de ahhoz épp elég tudatmódosítót fogyasztok, hogy a mentális épségem nyári viharokhoz hasonló stabilitása ne váljon második természetté. Mondhatjuk, a krízis a norma. Mondhatjuk — és ihatunk is rá egyet, hogy realizálni ne kelljen.

        Talán ha nem tudnám, apám mennyire helytelenítené ezt a jelenetet — vagy eleve, hogy annak nevezem, nem élvezném ennyire a jó Ser Skylar Horowitz Devereaux néma megbotránkozását sem. Ott pusztítom az általános erkölcsöt, ahol érem — ugye.

        Most mégis felülök valami függőlegesnek nevezhető pózba — Merlin sem tudja, miért akarok éppen beszélgetni viselt dolgaink felett, de.. Nos, ez rögtön sokkal félelmetesebbnek tűnik, mintha azt tenném, amit mindketten akarunk.

        — Tényleg csak akkor tűnnék egészen gyanúsnak? Megbántasz. — látom, ahogy a távolban valóban elvonul néhány úriember. Az általános illem megköveteli, hogy ne úgy gondoljak rájuk, mint valakikre, akik kifejezetten gyúlékony egyenruhát viselnek.

        — Ráadásul kiváló bizonyítéka volna annak, hogy együtt töltöttük ezt a csodálatos délutánt kifejzetten felebaráti, családbarát módon. Közben feltehetsz nekem néhány intim kérdést is, például hogy szerintem is méltán alábecsült-e a társadalmi awareness kis világunkban a zoofiliával kapcsolatban. A válasz érdekesebb, mint hinnéd. — és jobban össze is tudom foglalni, mintha arról kérdeznél, mi a helyzet otthon. Vagy eleve.

        Helyzet mindig van — sosem jó beszélni róla. Mi még sosem tettük, ez így egészen eddig jó volt — de most már itt az aortális csiklandás, ami az imént történt, és..

        És miért ne kísérthetnélek egy kicsit?

        Vagy magamat veled.
        

[AMYCUS]

AMYCUS

2005, május

i am intense darkness -
and you are the golden sunrise

nyelvezet

Halkan felnevetek - bele a májusba, a füst halvány bűzébe valahol a távolban.
Figyelem őt magam mellett, hátul a viharfelhők - mint egy mindig gyűlő ígéret, bár Skóciában már senki nem számít másra. Általában Amycustól sem számítanak mást, ugye? Dolgokat - az egyértelműn kívül. Figyelem, ahogy a bőrén finom árnyékot vet az esőígéret. Nehéz róla levennem a szememet.
Valószínűleg nem vagyok különb egyiküknél sem - hogy máris azt akarom belőle, azt a mindent, amit csak adni tud, hogy a jelenlétét a torkomban érzem. Még égeti a bőrömet - talán annál is jobban, mint előtte, talán csak majd a Roxfort után igazán.
Idők, amikre nem gondolunk - forró nyarak, amik nem jönnek majd el sosem, igaz?
- Tényleg? Egészen borzalmas. - Érzem a saját mosolyom ízét a nyelvemen, ahogy végigsimítok füzetem bőrburkolatán - a tragédiáknak is valami hasonló íze szokott lenni, ugye?
Rég volt már január - még ha az időjárás néha szeret is visszaemlékezni. A jeges szél már nem vág igazán, az esőnek néha már nyárillata van; annyira, amennyire itt tud. Amycus Carrow mellettem ül a birtokon.
Néha úgy érzem, hogy meg kellene magyaráznom - saját magunk lehetetlenségét, azt a paradoxont, ami január óta feszül a nyakamon, ami néha-néha közel van a fojtogatóhoz. Bárkinek, aki szeme sarkából felém pillant Mágiatörténeten. A folyosókon. Át a klubhelyiségben. Saját magamnak.
Olyan, mint egy eltorzult tükörképet figyelni - részleteiben még hasonlít, a többi már csak valaminek az emléke; egy ígéretnek, ami egykor annyira biztos volt. Egy ígéretnek, ami már nagyon messze van - már felidézni is egészen nehéz.
Talán nem is létezett sosem?
Szavai valamiért halvány libabőrt hagynak végig a pulóverem alatt - még közelebb sem kell jönnie hozzá.
- Óh? - Épp csak annyira mozdul állam, hogy ránézzek; talán ezúttal sikerül a szemébe. Csak egyetlen rövid pillanat, mielőtt felülne - csak egyetlen lélegzetnyi csend, ami nehezen húzódik torkomban, ami égeti tüdőmet, ami mintha kiutat sem találna hirtelen. - Legalább feleannyira, mint az a szerencsétlen szemetes?
Valahogy van benne valami könnyű - áttekinteni felette, mint a köztünk ülő rövid távolság felett, mint óvatlan pillantások felett a padok között. Eljátszani valamit, aminek sosem maradt hely igazán - eljátszani valaki mást az esőfellegek alatt, ahol egyébként sem számít semmi.
Túl gyakran futok bele a gondolatba - az érzésbe, mintha valaki más lennék, talán csak egy pillanatig; talán csak addig, amíg vissza nem veszi az ingjét.
Dolgokba, amíg gyülekeznek odakint - az ajtó túloldalán, a fák mögött. Amiket mindig olyan udvariasan kikerülök. Mennyire lesz halálos egy nap, amikor már nem fogok tudni átfordulni a másik irányba? A megfelelő pillanatban - vagy mindig egy kicsit túl hamar.
Hosszan szívok a cigarettámból, közben az övét figyelem - mintha abban volnának kérdések olyan válaszokra, amelyeket még gondolatban sem teszek fel, amelyek nem is léteznek igazán, mintha abban valahol megérteném őt. Azt, ahogy ül mellettem; a hiányérzést a nyakamon.
Valahol furcsa - talán egészen… természetellenes? Szavaink a fel-felkeveredő szellőben, a hűvös nyárillatban, az eső derekán; mindig így kezdődik, mindig valami egészen más lesz belőle. Talán már önző vagyok, talán telhetetlen, talán nem tudom kiélvezni a békét, amíg tart. Talán néha annyira erősen ég mellettem, hogy már bántja a szememet - miközben újra és újra visszanézek.
- Hmmm.
Mégis könnyű - addig, amíg csak azokat a részeket tárom fel előtte, amikre valójában kíváncsi. Egy utolsó szál cigaretta, egy kioldott nyakkendő - várva, mikor válik köddé a pillanat. Ellehelt gondolatok egymás száján;  az utolsó ág, ami még nem borult virágba.
- Sajnos attól tartok, a tóra még egy évet várnod kell. A toronyból bezzeg egészen kellemesen ki lehet ugrani; bár vitatkozhatnánk, melyik az udvariasabb.
Vagy hogy miért forgatom még a ceruzát az ujjaim között - miért pillantok rá ismét.
Mintha még keresnék valamit magunk között - folyamatosan, aztán újra és újra; valamit benne, ahogy végül felül, számítok valamire, ami végül nem érkezik meg. Figyelem helyette állának ívét, azt, ahogy megfeszül a válla, a hasfala; az apró, jelentéktelennek tűnő részleteket benne, a nem is annyira jelentéktelen hegeket, amelyeket általában csak elfúj a szél köztünk; miközben illedelmesen kikerülöm kezemmel. Amíg megteszi ő is ugyanezt.
Végülis annyira… mocskosul papírravaló az arca, hm? Vászonra. Talán ez egyébként is generációnk sajátos bűne, hogy nem történik meg újra és újra - hogy nem írnak róla verseket és balladákat. Talán próbálkoznak - de lehet, az a legnagyobb bűn mind közül.
A füzetemért nyúlok - egy pillanatig játék az egész, valami valószerűtlen, valami kifejezetten suicidaire. Aztán valamiért mégis belelapozok. A próbálkozások mindenkörű sikertelenségének nyugalmával - ami valamelyik összepillantásban tűnhetett el, valószínűleg; fel sem tűnt igazán.
Bizonyára a családbarátság tehet róla. Vagy a zoofília?
Nem tudom, hogy mi a megdöbbentőbb - hogy ilyeneket mond, vagy hogy már nem rökönyödök meg rajta teljesen.
- Rendben, Amy, akkor viszont sajnos pózt kell találnod. Ha ennyire mozgékony leszel, akkor kénytelen leszek könyörtelebb alkotói metódusokhoz folyamodni. - Ajkaim közt hagyom a csendesen égő szálat, miközben keresek egy teljesen érintetlen lapot, a ceruzán meg hegyezek kicsit egy pálcalegyintéssel.
Szembefordulok vele, lábam éri az övét, miközben elhelyezkedek a füzettel az ölemben.
- Azt pedig meg kell ígérned, hogy ha… nem tetszik a végeredmény, akkor sem gyújtasz lángra - mint egyesek a szemeteseket, valahol messze.
Felpillantok rá a lapokról - egy pillanatig talán saját sorsomon gondolkozok; hogy talán mégiscsak jobb lenne, ha elégetne, lehetőleg még minden előtt. Mielőtt tényleg megmutatom neki - mielőtt nem érzem úgy, hogy nem teljesen őrültség; hogy nem lépek ki vele teljesen önmagamból - abból, ami maradt belőle; ami talán már semmi, ezen a füzeten kívül.
Azelőtt kezdek inkább rajzolni, mielőtt megkérdőjelezhetném magamat mégjobban - mintha valahogy újra és újra találnék valami kis útvesztőt, amerre kibújhatok a gondolat nyomása alól, hogy mégis mit csinál velem.
- Tehát. - Hosszan fújom ki a füstöt, figyelem, ahogy lepattan a megbűvölt lapokról; ezúttal egészen röviden pillantok fel csupán. Épp csak mozduló szemöldökkel. - Zoofília?

[unfortunately for everybody]

unfortunately for everybody

i will keep doing whatever i want

─────── •●• ───────

18+! tw: káromkodás, szerhasználatra utalás, szexuális utalások, mentális betegségek, zoofilia említése
        Alec szerint a jó Ser Skylar Homosapiens Devereaux egy igen nagy dolognak különbözik bárki mástól — figyelembe nem véve, hogy Alec általános filozófiáját a felgyújtott hidak tüzénél melegedés jellemezte. Azaz, jellemezte volna — a pszichoanalízis olyan messzire került bennünket, hogy gyakorlatilag a szalonunkban szaladozott.

        Ez a dolog az volt, hogy a csendjei jelentenek valamit — Alecre nézve előbb egy krízisnek megélt szimpátiát, majd egy olyan önfelismerést, ami valahogy mégis engem érint a legmélyebben. Nem akartam kijavítani igazán soha ezt az impressziót — egyiket sem, lényegében.

        De tapasztalatom szerint a jó Ser Skylar Howaboutnot Devereaux csendjei az égiek felé szóltak — a jelenlétünk miatt. Az égiek pedig, hiába szokták pártolni az erkölcsi normákat — épp oly faszfejek szoktak lenni, mint Alec és én.

        Én és Alec alkalmatlanok voltunk az emberi fogyasztásra — vagy ha már, arra, hogy hosszabb távob elviseljenek minket. Erre most csak azért jöttem rá igazán, mert már nekem is nehezemre esett.

        — Talán még jobban is! Legalább annyira fáj, mint bölcsészeknek a realitás. Persze önnek hiába mondom, maga művész, a művészek felette vagy alatta állnak az ilyesminek. — a tenyerembe támasztom az állam vigyorgás közben.

        Ahhoz kétség sem fér, hogy valóban szenvedek — ez egész egyszerűen kötelességem a korszellemet illetően. Ha egy egészséges, normális ember lennék — az megcsúfolása volna ennek a névnek. Senki sem kedveli a normális embereket — legkevésbé a normális emberek.

        Szerencsére a jó Ser Skylar Hellász Devereaux is belátja, hogy ilyenek nincsenek a közelben sem — és így viseli ép elmével az önmagamból való kivetkőzésem stációit.

        — Néha revideálom a nézeteimet. Ma például udvariatlan holttest szeretnék lenni. Felakadt szemekkel, csúnyán felpuffadva, hogy még külön idegesítő is legyen azonosítani. Nem annyira dekadens, mintha francia lennék, de az angolok a profánságban is megrögzötten passzív-agresszívak. — kipróbálom közben, mi volna a jó pozíció.

        Ezúttal a családbarátság megpecsételésére — bár ha nem így lenne, azt hiszem, végre igényelhetnék egy francia állampolgárságot. Látni a jó Ser Skylar Helios Devereaux-t és meghalni franciaként.

        Ez már megint pont annyira érzékeny, mint egy megperzselt idegszál — annál is jobban jelzi, ahogy szélesedik a mosolyom.

        — Kérlek, őszintén remélem, hogy beavatsz a könyörtelenebb alkotói metódusokba! Lesz vízfesték-próba is, vagy már eléggé olyan a humorom, mintha lenne két gyerekem és vidéken élnék egy farmon? — azért még egyszer kipróbálom, mennyire tűnnék entellektüelnek innen nézve.

        Talán kezelhetnélek úgy, mint bárki mást — édes, édes, aztán fogmosás. Drága alkohollal — megelőzendő, hogy emlékezzek rá, milyen az ízed pontosan. Felebaráti szeretetből, vagy csak úgy, eleve.

        Talán Alecnek van igaza, és nem kellene megtöltenem a csendjeidet — sem prekoncepciókkal, sem nyögésekkel. Különösen nem ezzel a pillantással — de valószínűleg képtelen lennék rá, hogy ne rontsam el végül valahogy.

        És talán nekem nincsenek barátaim, ahogy helyes döntéseim sem — csak leendő szexpartnereim, volt szexpartnereim, wannabe szexpartnereim és sok-sok előtte.

        Bármelyik is, nem rajtad kellene kiderítenem.

        Neked is lehetne több eszed — vagy kevesebb ellenséged.

        — Igggen, pontosan, egyesek, akik bizonyára nem törődnek úgy a környezettel, mint mi itt egész délután. Egyébként kérlek, még soha nem gyújtottam meg senkit a szó klasszikus értelmében, az átvittért pedig nem vállalok felelősséget. — ez lehet, hogy hazugság, de épp az imént gondoltam rá, hogy talán nem foglak tövid mindenbe belerántani.

        A hasonlatokba sem.

        — Zoofilia. A válasz talán kevésbé meglepő, de igen, szerintem valóban itt van velünk a szobában, csak szimbolizmusnak, meg mágiának nevezzük, aztán a gyakorlatban félig véla, félig sellő, félig házimanónak. Hogy melyik a rosszabb, arról vitatkozhatnánk, sőt, remélem, hogy fogunk! — a szex mindig biztonságos téma.

        A kinkek és a szexuális deviancia is — pont ennyire megteszi a zoofilia, mint hétköznapi társalgási témakör. Sokkal inkább ez, mint ugye — bármi, ami érzelmeket tenne itt közszemlére.

        Vagy épp ezzel vonom magamra a büntetésed? Az én reputációmnak igazán mindegy — de most először gondolok rá, hogy te egy ember vagy. Azaz — ez nyilvánvaló volt a fogaim mentén is.

        De ember, akinek fájnak dolgok — épp ezért kellene most udvariasan felállnom, ezúttal a klasszikus értelemben is, és távozni. Angolosan — ahogy az angolok soha nem szoktak, ha másoknak fájdalmat okoznak.

        Lehetne ez egy új hagyomány — és akkor nem csókolnám sebesre a szád, miután kifejted mélyenszántó gondolataid a zoofiliáról. Lehetne — és kurva szar vagyok a hagyományok, vagy az ígéretek megtartásában.

        Ez az egyetlen szerencsénk.
        

[AMYCUS]

AMYCUS

2005, május

i am intense darkness -
and you are the golden sunrise

nyelvezet

- A bölcsészeknek, vagy a realitásnak? - Vagy talán inkább mindkettőnek - és leginkább alatta, ha már, ugye?
Persze nem nevezném magamat művésznek sosem - az igazi művészet sokkal inkább olyasmi, amit Amycus Carrow testesít meg, a maga pazarában, és annak fel-felbukkanó borzalmában; figyelem szemsarokból azt a vigyort, az ívét, azt, ahogy megfesti arcát, mint a késő délutáni fellegek fejünk felett. Mintha valami közelítene, mintha egy figyelmeztetés volna - mint a halvány füstszag a ruháiból.
Elképzelem azért - papírravetve, örökre festve egyetlen pillantást, egy mozdulatot, ami olyan gyorsan elillan, mintha ott sem lett volna; mozdulatok, amit kergetsz, hogy utólérd, ami már rég elmúlt, amire próbálsz visszaemlékezni, de már lemaradtál, és sosem lehet elég tökéletes.
Hazudnék - hazudnék neki és hazudnék magamnak, mert ha ő papírra kerül, az a legdrágább vászon kellene, hogy legyen, az egy ígéret, egy kárhozat kellene, hogy legyen, az tökéletes kellene, hogy legyen. Semmi olyasmi, amire képes volnék - vagy amit megérdemelnék.
Figyelem a ceruzát a kezemben - szinte vádló az is egy pillanatra, valami rossz íz a nyelvemen, mielőtt elmosnám a cigarettafüsttel.
- Tudod, ha kevésbé lennék dekadens, talán fennakadnék azon, hogy milyen jelzővel illetsz minket. Pedig franciaként csakis gyönyörű hulla lehetsz, tudod, egy elegáns fojtogatás, zakóban, nyakkendővel. Vagy selyempárnával.
Talán illene elmondanom neki, hogy még csak nem is franciaországban születtem - vagy talán csak elraknom azt a füzetet valahová nagyon messzire, amiért ide sodort bennünket. Beszélgetésbe - mint ahogy a normális emberek szoktak, azok, akik mögött nem… ég valami a távolban, elég messze ahhoz, hogy még ne érintsen meg, de túl közel ahhoz, hogy érezd a leheletét. Valami különös vonzódással, mintha meg szeretnéd kóstolni. Csak egyetlen pillanatra. Hogy tudd, milyen érzés. Hogy olyan-e, mint ahogy emlékszel.
Tökéletes metafora, valójában - egy kiégett folt a bőrön, olyasmi, ami örökké nyomot hagy, amit nem tudsz csak úgy elfelejteni, mert minden mozdulatban fáj. Figyelmeztet valamire, amit nem kellett volna. Ami azóta is ugyanolyan sürgetően kell, mint a levegő.
Talán le kellene vennem a szememet róla - fedetlen bőréről.
- Ha megérkezik a délutáni zivatar, egészen biztosan lesz. - Figyelem inkább állának ívét, mintha nem ismerném még eléggé - mintha nem tudnám pontosan, hogyan fogjak neki. - Remélem, hogy addig akad más, aki megeteti az állatokat.
Talán szerencsésebb is volna, ha megérkezne az az eső, és megelőzné a katasztrófát - színeiben, árnyalataiban, hasonlataiban, úgy, mint az az elnyomott cigi a kávéscsészében, kivéve, hogy attól hirtelen, mintha súlyosabban nehezedne rá a valóságunk súlya; mint egy megszegett ígéret, egy szabály, amit valaki valahol felírt a falra. Még csak nem is vagyunk benne biztos, hogy mi voltunk - talán már jóval előttünk megtette valaki.
De egészen biztosan megszegem a saját szabályaimat is - azzal a nyitott füzettel, grafitfolttal a kézfejemen, még közelebb húzódva hozzá a fűben. Megérintve a mellkasát, ahogy beszél. Figyelve a száját, miközben teszi.
- Még soha. -  Egészen biztosan vannak nehezebb dolgok az életben - nehezebb, mint ellenállni a frusztráltságnak, hogy áthajoljam magunk között a maradék távolságot. - Nem kifejezetten nyugtattál meg.
Lenyomom őt a fűbe - épp csak annyi erővel, hogy ott még tudjon helyezkedni egy pillanatig, mielőtt a mellkasára fektetném a nyitott füzetet. Talán csak könyörtelen alkotói metódus, hogy ne mocorogjon el előlem - vagy talán csak kifogás, mielőtt megcsókolnám helyette.
- Őszinte környezetszerető vagy különben, itt töltve az egész napot. Talán még egy kis szerencsével a csillagokat is meg tudjuk számolni - abból úgysem láttok sokat lent a pincében, nem?
Halványan kezdek el satírozni a papíron - épületekhez szoktam, geometriához, valami megfoghatóhoz és kizökkenthetetlenhez, de tulajdonképpen az emberi arc is elemezhető valahol; apró szabályosságok, amelyek nem léteznek máshol, vonalról-vonalról kell felfedezni. Rájönni a titkaira - valami, amire nem kell gondolnom, amíg nem pillantok fel a szemébe.
- Hmmm. - És nem teszem - a papír és a grafit mindig is sokkal… biztonságosabb volt. - Elég sok dolog van, amit nem nevezünk nevén, vagy tűzzük ki a falra, mert addig… elfogadhatóbb. Gondolod, hogy illene felvállalni társadalomszinten az animal-kinket?
Ha könnyű volna beszélni a dolgokról, mindenki megtenné - de néha a béke egy elharapott szó, vagy egy elforduló tekintet; bármi, ami mögé eldughatjuk a valóságot, bármi, amivel elhitethetjük magunkkal, hogy nem számít. Hogy rezzenéstelenül úgy tehessünk, mintha nem is létezne.
Figyelem az álla élét, miközben ujjam végigszánt a papíron - van benne valami megnyugtató, egy pillanatnyi csend, mielőtt közénk fújna a szél. Mielőtt mégiscsak felnéznék a szemébe - pillanatok követik egymást, én pedig valahogy mindegyikben a saját halálomat keresem, ugye?
- Mondjuk ha engem kérdezel, a fél-házimanó a legfelkavaróbb.