Beauxbatons táborhely

A Beauxbatons diákjai világos, kupolás sátorban laknak, amit illatbűbájokkal tartanak hűvösen és tisztán. A francia varázslók teraszokra emlékeztető pihenősarkokat is kialakítottak, ahol kártyázás és kis zenehallgatás folyik. A bejáratnál virágok nyílnak, bár senki sem ültette őket. Minden este fénygömbök emelkednek a tábor fölé, amelyek hangulat szerint változtatják a színüket.

[- Boldog születésnapot! Illetve... egy kicsit talán korai. De tudom, hogy nem maradsz végig.]

Un anniversaire vraiment heureux pour toi !

2005. július 3. - Lolita&Sebastien

Óvatosan végighúzom a pálcámat a szalagon, vigyázva rá, hogy egyenes vonalat vágjak. Puha, és fekete- a két évet, amit a kis ládám mélyén töltött, tökéletesen átvészelte, olyan, mintha új lenne, hiába moldu gyártmány, mágikus tartósítás nélkül. A fehér doboz is az, a kis, aranyozott díszítésekkel, melyekben a tegnapelőtt, még Párizsban vásárolt macaronok vannak. Nyolc darab, szinte látom őket.

 Tejeskávé. Szamóca. Málna és maracuja. Eper. Citromos sütemény. Barack. Gin tonic. Pezsgő.

 Tudom, hogy Lolita boldog lesz tőlük. Tudom, hogy nem szokott ő sem túl sok édességet enni- nem is annyira azért, mert elutasítja, hanem mert ő sem tartozik azok közé, akik a Napkirály kincstárában születtek. Nem kell tudnom pontos dolgokat hozzá, hogy felismerjem azokat az apró, elrejtett, enyhén szégyenkező pillantásokat, amelyeket a tudat követ, hogy valamit nem engedhetünk meg magunknak. Túl sokat éreztem ezt, túl sokat láttam ezt az öcsém arcán hozzá, a szüleimén, hogy ne ismerjem. Nem is kellene barátoknak lennünk.

 Erre ugyanakkor van pénzem. A barátaimra mindig van, különösen a születésnapjukon- vagy azt megelőzően.

 Tudom, hogy már házas lesz, mire betölti a tizenhetet- a legnagyobb meglepetések egyike, amelyekkel valaha találkoztam. Cryus Deveraux- nem tudom, hogy hogyan lettek ennyire jóban, hogyan alakult úgy, hogy La Pucelle d'Orléans ilyen fiatalon házas életet kezdjen? Tényleg ennyire szereti azt a férfit? Tényleg nem akarta volna meghódítani a versenyeket? Én szeretek valakit annyira, hogy feladjam érte az álmomat, hogy egy pillanatra levegyem a szemem a horizontról?

 Szeretném kideríteni.

 Beszívom a tengeri levegőt, az éjszakát, ahogy elindulok megkeresni. Boldog vagyok Barcelonáért, nem reméltem szép nyarat, még átmenetileg sem, azt hittem, hogy össze leszek zárva a szüleimmel, az idővel és a kétségbeeséssel. Azt mondják, hogy több pavilonban is találhatóak egyedi gyógyító varázslatok, melyeket máshol nehéz megtanulni, talán a fekete mágiáról, annak megtöréséről is szó van, és talán nem lesz szükségem arra a grimoirra.

 Az életre persze nem jellemző, hogy kiutat kínál. Az asztalon álló serleget ki kell üríteni, még ha meg is próbáljuk megkerülni, a saját serlegemet pedig én töltöttem meg. Talán remélhetném, hogy a szerencse a pártomra áll, de ahogy telik az idő, ahogy újabb és újabb gyógyítók mondtak nemet és utolsó kenetet Melvinra, ahogy egyre inkább láttam, hogy nincs semmi, ami meggyőzné apámat és anyámat, hogy mentsék meg az öcsémet, bármibe kerül, tudom, hogy szerencse nem létezik. Lehetőségek léteznek, és felkészülés. A serleg. De nem ma éjjel.

 A kezemben tartom a dobozkát, ahogy megállok, kezemben a kis szatyorral. Nincs még olyan késő, talán ébren van, ahogy több társunk, aki nekivágott a partnak. Mi talán nem megyünk messzebb egy terasznál. Megkérem az egyik évfolyamtársunkat, legkedvesebb mosolyommal, hogy hívja ki nekem a lányt.

 Kicsit előre-hátra dülöngélek, ahogy várom, szélesebben mosolygok, ahogy látom.

 Tudom, hogy a lány ereiben véla vér folyik- tudom, hogy emiatt a szüleim, és sok más sznob kevesebbnek tartja őt, talán kevesebbnek a molduk gyermekeinél, de nehéz nem úgy látni őt, hogy még gyönyörűbbé és varázslatosabbá változtatja őt. Akkor is rajta felejtem a szemem, akkor is megdobban a szívem, amikor látom, ha tudom, hogy soha nem próbálnék meg semmit, ami veszélybe sodorhatná a barátságunkat. Azt soha nem engedném meg magamnak, hogy ne legyek Lolita barátja.

  - Boldog születésnapot! Illetve... egy kicsit talán korai. De tudom, hogy nem maradsz végig.- átnyújtom a zacskót. Remélem, hogy a férjétől majd ezerszer szebb, ezerszer nagyobb ajándékot kap, pontosan olyat, amilyet megérdemel. Biztosan nagyon különleges ember, és remélem, hogy többet tud adni neki, hogy az első szurkolója lesz versenyein, hogy mindig mellette áll majd.

  - Keresünk egy teraszt, ahol megnézed?- a doboz formája alapján akár kis pálca is lehetne vele, olyan, mint a játék, amit tudom, hogy megtartott- ahogyan nekem is megvan az egyik otthoni ládám mélyén a kis faág, amivel harcoltam Melvin ellen, ahogyan az övé is ott heverhet. Évek óta nem láttam egyiket sem, de tudom, hogy betettem oda, mielőtt rákerült az elsős, másodévben kinőtt talárom, mely örökre maga alá temette.

 Kinéztem magunknak a kicsi, tengerre néző teraszt. Talán aludni készült, talán önző dolog tőlem, hogy ébren tartom, hogy látni akarom a reakcióját, de úgy érzem, hogy tudni akarom, hogy tudnom kell, hogy nem áll a barátságunk útjába az eljegyzése, a házassága. Hirtelen és ijesztő gondolat, hogy felnőttünk, hogy ez az élet része. Ez az enyém is lehetne- talán anyám és apám már találtak volna feleséget nekem, ha még lenne olyan varázsló, aki szóba áll velük.

amor fati
—◦◦◦—



juillet

(16+) ◦
TW: grooming ; szexuális utalások ◦
Tejeskávé. Szamóca. Málna és maracuja. Eper. Citromos sütemény. Barack. Gin tonic. Pezsgő.
Áthúzta az ujját a menüsoron — mintha látná igazán, nem csak nézné a valaki más gyönyörű kézírásával írottakat. Hosszú a lista, talán nem is mind ismerős — és ők sem lesznek azok, egymásnak, maguknak. Lolita nem ismeri mrs. Devereaux ízlését, biztosan drága lehet: legalább annyira, amennyire ő megfizet most érte.
Elfogja a bűntudat a torkát, le kell ülnie az üres helyiségben — gyűrű a párnája alatt, arccal előre a jövőbe, az éjszakába. Tenyerét az arcára simítja — miért nem örül, miért tűnik kis győzelemnek ezen a szálláshelyen aludni? Szépen kérte, Cryus szépen engedte meg — mintha a bőre alatt sütne a nap, természetesen. Miért érzi ezt? Cryus nem tehet róla — Cryus tökéletes, a probléma itt az ő keresztnevén köszönti az új életét. Még mosolyogni sem tud igazán — talán képtelen rá, talán semminek nem örül már, ami nem róla szól?

Narancs és neroli. Naptej — a tenger sóssága a kirepedező szája szélén, hajszálak az ajkain. Tejeskávé.
Feláll a helyéről, előveszi jegyzeteit — most jobban szeretné, ha lenne még előttük vizsga, ha lenne még mire ügyelni. Lolita ki nem állhatta saját társaságát — és valószínűleg lassan társasága is erre a következtetésre jut. Bőre páráján kétségek hullámoztak, mint kezdődő migrén frontja — ijedten kapta fel a fejét, mikor valaki őt kereste, Sebastien nevét emlegette cinkos kis hangon.

Sebastien biztosan nem érdemli meg, hogy kétségeivel szórakoztassa, megvan a maga gondja — de nincs-e így mindenkivel? Kettőjük között nyilvánvaló, mikor sebzi gondolataik ujjbegyét túl éles lap: talán neki elmondhatná anélkül, hogy haragudna magával. Lolitának saját magával kell együtt élnie — talán ez a legnagyobb büntetés, amit most el tud képzelni, és épp ezért nem is egyezhetne bele másba.

Az ajakápoló maradéka — gyorsan letörli, mielőtt meglátja az arcát. Számtalanszor elképzelte már, hogy Sebastien is olyanná válik, mint a többi fiú, mint korábbi barátai — talán olykor barátaik, éppen. Olykor elmaradtak, néha udvariasan, néha mogorván — a barátnőm nem akarja, összezavarsz, miért kérdezed. Lolita ismerte ezeknek a történeteknek a végét — mintha mélyen megülné árnyékuk a gyomrát most is.
Mintha szavaik a bőre alá kívánkoztak volna — megdörzsölte karját kifelé menet.

Sebastien nem volt egy közülük: de talán erről az tehetett, amit nem szerettek kimondani. Épp ezért tette meg tegnap, hogy ma ismét említse — holnapra viccé lehetne, ha tudnának nevetni ilyesmin még. Rosamundi Selwyn — úgy emlegette, mint egy szerencsét hozó babonás rigmust, gyermekdalt jövőjük ellen. A lány nem sejtette — Lolita márványból faragott arcán jóleső nyugalom szaladt szét minden alkalommal, ha maguk között tudta alakját. Rosamundi volt az ő fényük — és Lolita nem akarta megtudni, mi történik a sötétben.

Ez az ő pólója volt — kifakult, derekánál ujjnyi lyukakkal, nyaka feslett. Inkább ez, mintha ő lenne az — bőröndjéből ki sem pakolt, az új darabok idegenek voltak, mrs. Devereaux ízlése szerint. Talán mégsem kedveli azt a nőt — azt sem, hogy nő volt, nem lány már. Sebastien és ő — gyerekek voltak az éjszakai égbolt alatt ma még.
— Ez.. köszönöm, de igazán nem kellett volna! Nagyon kedves vagy! — félelem nélkül hajolt előre, szorította magához a fiút. Mellkasuk összenyomódott — mintha fuldoklók lettek volna egy sivatag dűnéi között. Itt mindenkinek több lehetősége van náluk: ebben is egyeztek kezdetektől. A fiú gesztusa több volt, mint ajándék egy barátnak — és erről sem lehetett beszélni, kényelmetlen volt, akár egy kis, be nem gyógyuló seb a mutatón.

— Igen. Azt hiszem, a bűbáj nem engedné, hogy belépj a szobánkba, bár kétlem, hogy épp most kapott el az olthatatlan vágy, hogy lásd a benti rendetlenséget. A többiek elmentek.. valahová. — tudja, mit jelentenek a szavak: szétszórodik közöttük, legurul a lépcsőn, nem néznek utána. Elindulnak — az ajándékkal, egyikük talán kíváncsian, másikuk szakadt pólójában.
— Elég jól értesült vagy, tényleg csak a hét végéig maradok. De Rosamundi nemsokára visszajön, igaz? Várod már? — a korlátnak dől, mosolyog. Ismét nincs sötét, ha éjszaka mégis — mintha csak a név szótagjai megvédheték őket bármitől, aki következik még.
Pedig az ágytól, asztaltól, sebes térdektől, gyűrűtől a párna alatt semmi nem véd meg igazán.

[- Ugyan… örülök, hogy adhatok valamit.]

Un anniversaire vraiment heureux pour toi !

2005. július 3. - Lolita&Sebastien

  Mindig örülök, ha boldognak láthatom. Kevés igazi barátom van, akiknek az öröme ugyanúgy boldogsággal töltene el, mint Lolitáé, és akinek pont ilyen szívesen adok ajándékot. Az biztos, hogy nagyon kevesen vannak, akikre hajlandó lennék ennyi pénzt költeni.

 Most úgy érzem, hogy többet akarnék ebből. Több időt vele, többet a barátaimmal, többet a gondtalanságból. Nem akartam soha túl korán felnőni, és az, hogy az egyik legközelebbi barátom hamarosan házas lesz, megijeszt. A kastély falai mindig állandóak voltak, állandó volt az a rengeteg kaland, állandó volt a lenyűgöző Lolita Delacour. Nem akarom, hogy elmenjen, még akkor sem, ha boldog lehet most.

 - Ugyan… örülök, hogy adhatok valamit.- furcsa érzés most megölelni- bármikor máskor csak örömet érzek, de most van valami sötét a jövőben, amit nem tudok elfelejteni. Mintha most utoljára ölelném meg, utoljára történhetne ez, mert nemsokára…

 Ez az egész gondolat ostobaság. Lolita hozzámegy valakihez, boldog lesz, és semmi nem állít meg benne minket, hogy barátok legyünk. Önző dolog tőlem, hogy nem így látom.

  - Pedig kíváncsi lennék…  nehéz elhinni, hogy felülmúljátok, ami nálunk van. Maynard hozott néhány zoknit, amik mindenre homokot fújnak. Ha az igazgatónő bejön, mind meghalunk.- széles a mosolyom, miközben a lány pólójára nézek. Rajta ez a lyukas rongy is elegáns, és elhinném, hogy ez az új divat, ha ezt mondaná. Meglepő, hogy ebben készült aludni, pedig nem olyan sokára házas lesz. Persze, előítélet azt gondolni, hogy minden házasság olyan felszínes tökéletességre épül, mint a szüleimé. Lolita házassága talán boldogságra, rendetlenségre, a derekán kilyukadt pólókra épül majd, ő talán nem próbál majd ostoba képeknek megfelelni.

 A kérdés azután kissé kiránt a gondolataimból. Tényleg ennyire egyértelmű? Tényleg ilyen könnyen látja, hogy a lányra nem csak barátként nézek? Vagy csak húzni akar, ahogy néhányan megjegyzéseket tesznek arra, hogy talán mi sem csak barátunk vagyunk, hogy vele is több a szándékom?

 - Öhm... hát persze. Biztosan vannak itt olyan hajóroncsok, amelyeket még nem fedeztünk fel, nem igaz? Soha vissza nem térő lehetőség, egy hónap alatt kell felderítenünk mindent. Talán találunk egy láda aranyat, ki tudja, nem?- a széles mosoly, az enyhe pír az arcomon bizonyára elárul. Talán erre sem lenne szüksége, hogy megerősítse, mert a terelés elég egyértelmű bizonyíték lehet, elég tisztán láthatja, hogy zavarba jöttem a témától.
 
  - Sajnálom, hogy nem jöhetsz velünk... de nyilván nem gondolom, hogy irigykednél. Hová mentek nászútra?- kihúzom a széket a lánynak egy gazdátlan teraszon felállított asztal alól, és miután leül, elfoglalom a helyemet vele szemben, mosollyal az arcomon, a tengerrel a látókörömben. Olyan furcsa belegondolni, hogy Lolita, a mi Lolitánk házas lesz- pedig alig vagyunk túl az RBF-eken, és még rengeteg dolgot meg kell tennünk jövőre. Rengeteg dolgot- nekem például el kell érnem, hogy Melvin jól legyen. De rengeteg dolog vár, amelyeket ki kell húznunk a bakancslistánkról.

 Mosollyal várom, hogy megkóstolja a macaronokat- az utolsókat, melyeket tőlem kap, melyeket Lolita Delacourként ehet meg. Tényleg önző dolog a változatlanságba kapaszkodni, mintha lehetséges lenne mindent visszacsinálni a gondtalanabb időkre- semmi nem tér vissza, a világ pedig halad előre. Az, hogy ő boldog tud lenni a jövőben, hogy fel tud nőni, hogy nem próbál visszarepülni, olyasmi, amiért egy barátnak boldognak kellene lennie. Én rossz barát vagyok, ha ezt nem tudom megtenni érte.

  - Tartanunk kell mindenképpen egy gyors körutat a Kiállítás legjobb pavilonjai között együtt holnap. Az, hogy pár nap maradt, nem jelenti azt, hogy ne használhatnánk ki!- most is mosolygok, ahogy a régi Sebastien mosolygott a régi Lolitára. A régi Sebastien legnagyobb problémája az volt, hogy hogyan pofátlankodjon ki az éjszaka közepén a rózsakertbe, hogyan zongorázzon a kis szobornak, amely egy titkos átjárót rejtett. Szeretnék az a Sebastien lenni, és bármennyire küzdök ellene, nehezen megy a hátrahagyása.

amor fati
—◦◦◦—



juillet

(16+) ◦
TW: grooming ; szexuális utalások ◦
Lágyan elmosolyodik — pohár tej és puha kenyér az asztalon, mely mellé leülhetnének most. Barátságuk gyermekláncfű — ott gyűrűzik a karjuk, csuklójuk körül, és szeretné azt mondani, Sebastien, a dolgok nem változnak meg. Sosem változnak meg, amíg nem akarjuk — ezt akarja, a szótagok egymásutánját, nappalra az éjszakát.
Nem lehetséges — a pillanat nem létezik, amelyben beszélnek most egymással, véget fog érni, valószerűtlenné válik majd. Elporlik — mintha nem is velük történt volna, hamarosan. Gyorsabban, mint gondolnák.

— Igazad van, talán tényleg találtok egy láda aranyat. Ha valaki, ti ketten biztosan. — vonakodva ül le, jobb volna a padlóra, lábukat lelógatva a teraszról. Valahol mások nevettek, zeneszót görgetett a parti szél — tökéletes nyári éjszaka volt Barcelona ege alatt, és mégsem volt boldog. Kételkedett benne, hogy valaha az tudna még lenni — a dobozt óvatosan az asztalra tette, térdeit felhúzta, kedve lett volna megkérni barátját, hogy beszéljen neki bármiről, akármiről. Valamiről, amiről eddig nem — kalandokról, a láda aranyról, sebes térdekről, koszos körmökről, az élet gyermeki örömeiről. Ha azok sebes hullámként verődtek is a valóságnak — percekre talán megállítja őket néhány történet.

— Tudod, igazából.. egyáltalán nem tudom. Tudod, mennyire vagyok ügyes, ha szervezésről van szó, és.. rábíztam valakire, aki jobb benne. Szerinted.. különös? — mintha mást kérdezne: a szavak alatt lüktet valami apró gyulladás. Szélei megfoszlanak — Lolita megfogja most Sebastien kezét, ha nem is adott rá lehetőséget neki a perc. Nem tudja, minek szánja a gesztust — de nem fél tőle, magától, amíg barátja szíve úgy tele van valakivel. Hálás volt érte, hálás a fiatalságukért — és azért, hogy nem kell félnie tőle.
— Sebastien, ha.. kedveled őt, talán el kellene hívnod, amíg nem késő. Az egyik pavilonba, vagy.. bárhová, igazán, a nyárnak vége lesz egyszer. Mindketten tudjuk, mi történik utána. — nem akarja elszakítani a balzsamos bizalom auráját, de durva kézzel megteszi. Nem engedi el egyelőre — tudnia kell, hogy fontos, hogy mindent jelent, hogy az idő nem áll mellettük. A csend sem most.

Mindketten tudták, merre tartanak — a hogyan burkolózott ködbe, amelyet nehéz volt elképzelni a melegen ásító éjben ennyi vidámságtól övezvén. A fiú kifuthat abból, amit végtelennek lát — ahogy történt ez vele is, és míg kibontja a dobozt, hogy megkóstolja az első süteményt, úgy érzi, talán késő is.
— Igen, igazad van, ki kell használnunk. Megnézhetnénk azokat, ahol gyógyítással is foglalkoznak, ugye? Hogy utána már szabadon megkereshesd a kincset, amint visszaér. — óvatosan veszi a szájába a falatot, kinéz az erkélyen túlra. Ez a pillantás nem a fiúé — ez Barcelonáé.

[- Nem tudom… én biztos dönteni szeretnék benne. Bár elég sok hely van, és gondolom sok jó hely nem olyan jó valójában.]

Un anniversaire vraiment heureux pour toi !

2005. július 3. - Lolita&Sebastien

  Úgy mosolygok, mintha megúsztam volna, vagy mintha tényleg találhatnék egy láda aranyat. Tudom, hogy Lolita átlát a mosolyon, az érzéseimen- biztosan látja, hogy már nem csak barátként tekintek Rosamundira. Lucius is látja- sőt, maga Rosamundi sem kizárt. Az utóbbi gondolat meglehetősen hátborzongató.

 Többször gondoltam már rá, hogy elmondom, valahogy kifejezem, hogy mit érzek. Tudom, hogy Rosamundi kedvel, ahogyan azt is, hogy meglehetősen vonzó vagyok, úgyhogy a valódi probléma nem ez lenne- hogyan lehetnék jó szívvel bárki társa, amikor a Lacroix ház megsemmisül? Mit adhatnék így?

 Gyűlölöm a pénzt, gyűlölöm a társadalmi rendünket.

  - Nem tudom… én biztos dönteni szeretnék benne. Bár elég sok hely van, és gondolom sok jó hely nem olyan jó valójában.- azt azért furcsának érzem, hogy ezt nem tudták megbeszélni a vőlegényével. Biztosan vannak helyek, amelyeket mindketten szeretnének látni, furcsa, hogy rábízta másra. A nászút mindig különleges dolognak tűnt- a szüleim felélték mindenüket a sajátjukon.

 Veszek egy mély levegőt, nyelek egyet, egy kicsit feszengek is, ahogy megint Rosamundi lesz a téma. Tudom, hogy kifutok az időből- minden nap folyamatosan kifutok belőle.

 Veszek egy mély levegőt ismét. Kicsit ég az arcom- tudom, hogy kár titkolnom, hogy mit érzek. Lolita átlát rajtam, és közeli barátok vagyunk, de nem akarom traktálni a problémáimmal. Tudja, hogy mennyire más helyzetben vagyunk. Tudja, hogy a hátterem nem tesz méltóvá- és ha azzá is tenne, tudom, hogy Melvin is hasonlóan érez. Tudom, az utóbbi érv egyre kevesebb embert érdekel, egyre kevesebben hiszik, hogy élni fog.

  - Igazad van… nem érdemes várni semmire. Ez a nyár is véget fog érni.- tudom, nincs messze, hogy eljegyezzék. Tudom, hogy úgyis el fogják- Melvinnek talán mindenképpen túl késő, nekem pedig könnyen lehet, hogy jobb, ha elfelejtem ezt. Rosamundinak nem hiszem, hogy szüksége van megszegett ígéretekre.

 Beszívom a tengeri levegőt, miközben visszakényszerítem a boldogság mosolyát az arcomra. Most Barcelonában vagyunk, egy felejthetetlen nyáron, miért kellene a jövőért aggódnia valakinek, akinek nincs?

 Ez a nyár is véget fog érni, de ma meleg az éjszaka. Most még itt vannak a pavilonok.

   - Igen… a gyógyító mágia mindig lenyűgözött. Végigmehetünk az összes olyan pavilonon… aztán ha találunk aranyat, küldünk belőle. Nélküled nem sikerülne.- hogy is lehetne Beauxbatons a mi Lolitánk nélkül? Hogy is találhatnánk aranyat?

 A végéhez közeledik a kedves állandóság, a remény, a visszhangzó léptek, a Kastély pedig csak múlt lesz majd egy sötétebb jövőben. De a jelen boldog- holnap pavilonok, ma este talán ráveszem Luciust, hogy csináljunk valami ostobaságot. Kár kihagyni bármit- keserű mosoly, amelyiket nem látja a holnap, de gyönyörű éjszaka a mai.

  - Remélem, hogy finom.

amor fati
—◦◦◦—



juillet

(16+) ◦
TW: káromkodás ; szexuális utalások ◦
Lolita nem javítja ki a gondolatot — nincs is igazán hiba benne, rajta, hacsak nem vele kapcsolatban. Épp annyira fontos számára a nászút útvonala, akár a valahol nem messze kiabáló emberek: érdekes, érdekes — aztán majd elmúlik, neki nincs hozzá igazán köze. Hogyan írhatná le Sebastiennek — nekem nem számít ez, nem számít az egész, akkor foglalja le magát vele az, akinek vágya volt mindig ez a szövetség?
Ilyesmit nem illik mondani — kimondani sem lehet, a szavak árnyéka is súlyosan fodrozódik a tekintetében. Nehezére esik nyelni — pedig kimondatlan marad, aminek úgy kell maradnia. A ruha — nem fehér, nem tökéletesen fehér, ennyi lázadást megenged magának, Inésnek volt igaza — és a kötelesség, amelynek szövetéből szőtték az elkövetkezőket. Hálátlan kis kurva — ezt ígéri minden sejtelem, hálátlan kis kurva az, aki nem tud örülni mások figyelmének.

— Az nem is lehetne, hogy a vőlegény nem dönt ilyen különösen fontos témakörökben, hát még Sebastien Lacroix. Van egy egész mappád is, amiben esküvői tervek lapulnak? — édes az ínyén a piszkálódás, ehhez szoktak első közös évüktől fogva. Mindennél jobban ízlett, a realitásnál egészen biztosan: Cryus nem volt itt, mégsem tudott megszabadulni egészen tőle, hogy valahogy megtudja majd, amit az imént gondolt. A hideg apró ujjaként sorakozott végig a gerince mentén — azt Cryus egészen biztosan megérzi, amit az imént ügyetlenül elhallgatott. Valahogy.. mindig megérezte.
— Igen.. véget. — — koppan egyet négy szótag, aztán elhallgat. Nem néz most a fiú arcára — ugyanaz szorítja mindkettőjük torkát. Nehéz megszólalni utána — pedig jobb, mint a beleegyezők némasága.

— Nélkülem? Rendben, de vigyázz, mert.. szavadon foglak. — ha valóban aranyat találnának, az összeset neki akarná ajándékozni. Talán nem hazugság — de Lolita sem biztos benne, ahogy abban sem, volt-e valódi értelme barátját arra bíztatnia, amelyet maga sem gyakorol. Lehet, hogy épp ezért volt — arról úgysem eshet szó közöttük, ami lejátszódik benne éppen, ha már a fiú azt sem igazán értette, miért nem sietett a szervezéssel.

Megeszi az összes macaront — gyorsan és kicsit értelmetlenül. Értik mindketten, hogy valami a végéhez közeledik — talán az elől menekül, talán csak szeretné, ha nem maradna semmi abból, aminek nincs helye egy nászutas lakosztály paplanján. Szórakozottan kinyújtja a lyukat a pólóján — a legjobb volna nem tudomást venni arról, ami vár rájuk, legalább addig nem, amíg itt vannak. Az életük nem ér véget — vagy legalábbis nem most, nem így. Szinte már vicces is.
— Igen, nagyon finom. — és csak ennyit mond, amíg a csend lassan szitál Barcelona párás csillagai alatt. Finom — mint közös emlékeik, amelyeket megőriznek akkor is, ha csak ez jut az arany helyett mindkettőjüknek.
Lolita biztos benne, hogy amilyen finom — annyira értékes is.

Köszönöm a játékot! ◦
Hamarosan valahol egészen máshol ◦