Kőpad a Tenger Szeme fölött

A partszakasz egy enyhén emelkedő sziklás részén áll egy hosszú, faragott kőpad, amely éjjel-nappal tengerre néz. Állítólag egy andalúz kőmágus készítette egyetlen nap alatt, egy vizsga utáni csalódott pillanatban. A pad meleg marad napnyugta után is, és gyakran ülnek ide beszélgetni, énekelni vagy csak hallgatni egymást a diákok. Nincs felirat, nincs árnyék – csak egy hosszú pillanat a víz és a csillagok között.

w/ Holden
2005. július 1. péntek

Nem beszéltünk meg előre semmit, és nem terveztük előre, hogy közösen fogjuk megnézni a kiállítást, de valahogyan mégis így alakult. Az amerikaiak pavilonjához még többedmagunkkal érkeztünk, hogy aztán megvitassuk azokat az ambivalens érzéseket, amiket a látottak okoztak. Abból pedig volt bőven; az amerikaiak kiállítása nem akart szórakoztatni, nem akart a kultúrájukról tanítani, volt helyette füst, könnyek és atombomba robbanás.
Biztos voltam benne, hogy Holden ezt a kiállítást várta a legjobban. Lopva és némi aggodalommal pillantottam oldalra, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról a kiállítás alatt. Azt nem tudom elvitatni, hogy nem voltak benne olyan üzenetek, amiken érdemes gondolkozni és beszélni, de szívesebben néztünk volna valamit a kultúrájukról inkább, mint azokat a rémképeket, amikben valahogy mindig a muglik voltak a hibásak.
Szerencsére mire felérünk a kőpadhoz, már arról a fekete kavicsról is megfeledkezem, amit morbid ajándékként adtak nekünk. Soha nem leszek képes megérteni a varázslóhumort.
Az utolsó métereket már mezítláb teszem meg. Mindig megfogadom, hogy a hosszabb sétákra nem veszek fel ilyen cipőket, majd következetesen megszegem a magamnak felállított szabályt. De hát ha egyszerűen ez passzolt a halványrózsaszín ruhához, amit mára választottam… Már csak ebből kifolyólag se lenne szabad panaszkodnom, mégis…
- Szólj, ha bármelyik kiállításon új lábakat is adnak. – a tértágított táskámmal együtt foglalok helyet a padon. Megígértük a Griffendélnek, hogy holnap röplabdázunk, jó lenne nem teljesen feltörni a lábamat. A legrosszabb esetben megkeressük a medimágusi sátrat, de jó lenne elkerülni ilyen apróságok miatt. Kiélvezem a szabadságot egy pillanatra, és azt, hogy végre ülhetek, mielőtt belenyúlnék a táskámba. Nyilván nem jöhettünk el idáig üres kézzel. Két, törhetetlenné változtatott pohár mellett egy üveg, megfelelően hűvös sangria kerül elő.
- Ha választani kéne, nekem az indiai ajándék tetszett eddig a legjobban. – a táskában matatva csak véletlenül kerül elő az a fiola, ami vizet tartalmaz abból az esőfüggönyből, ami alatt áthaladtunk. Szinte el is feledtette velem azt, hogy az amerikaiaknál miket is láttunk. Ez volt az utolsó, amit ma meg tudtunk nézni. És nagyjából az a pont is, amikorra a többiek, például Annie lemorzsolódtak tőlünk.
- De nagyon tetszett a Fülöp-szigeteki kiállítás is. De az amerikai… – idézem fel, amikor még többedmagunkkal koncentráltunk arra, hogy az elbűvölt tálcában lévő homokba írjuk a nevünket. Bár nem voltam épp szerencsés a hosszabb keresztnevemmel. A világoskék toll, amit mint egy kiegészítőt, a táskámra kötöttem, sokkal kedvesebb, mint egy fekete kő, ami sír neked.
- Neked melyik volt a kedvenced? Volt olyan, ami különösebben megfogott? – kérdezem, miközben tartom mindkettőnk poharát. Megígértem, hogy nem fogok se leckékkel, se prefektusi vagy diákjóléti kötelezettségekkel foglalkozni, amíg itt vagyok, és most először tényleg azt érzem, hogy egyik se hiányzik. Ebben nem kis szerepe lehet annak, hogy nem csak a változatos programok és a tenger látványa kötik le a figyelmem.

Azzal gondolattal indultam el a többiekkel együtt, hogy végig nézek, amit csak tudok, de kezdetnek az amerikaiak pavilonja miatt torpantam meg. Végignéztem, megpróbáltam, akartam érteni és érezni, de mégis borzasztóan feldühített ez a gondosan válogatott, szétszálazott valóság, amiből az enyémet nemes egyszerűséggel kihagyták. Megpróbálok semmit sem mondani, nem akarom a többieket terhelni a generációs traumámmal, amin minden más őslakos valószínűleg jót röhögne, mert Devonban születtem, közel sincs elég közöm ehhez az egészhez, meg talán jogom sem, hogy hőbörögjek rajta.
Szóval lenyelem az érzést és nem mondok kifejező véleményt a többiek előtt, éppen annyit árulok el, hogy nem voltam túl elégedett. Azután viszont be kell ismerjem, hogy bár nagyon sok szép dolog került elém, szinte semmit sem láttam. Kevés dolgot tudok felidézni, mert Ophelia teljesen elvonta a figyelmemet. Tulajdonképpen bevallhatom, hogy kicsit szerettem volna elkerülni, hogy rendezhessem a gondolataimat és azt a furcsa, feszítő érzést a torkomba, ami elfog, ahányszor csak látom az utóbbi néhány hónapban, de nem ment. Egyszerűen nem működtem megfelelően, megint mellé kerültem és vele is maradtam egészen eddig a pontig. Lopva néztem az arcát a különböző fények és élmények közepette és néha rádöbbentem, hogy csak őt látom, még akkor is, ha másfele szeretnék nézni.
-Nagyon fáj a lábad?-kérdezem és rápillantok a nagyon csinos cipőjére, meg is állapítom magamban, hogy ebben senki más nem indulna el messzebb, mint a szomszéd sarok, de hát mit mondhatnék? Ő ilyen. És az az igazság, hogy jól áll neki.
-Mondd, hogy abban a táskában lakik egy irokéz törzs is – mosolyodom el, mikor meglátom, hogy milyen jól fel van készülve, némi frissítővel, ami jót is fog tenni az indokolatlan idegességtől kiszáradt torkomnak- csak mert úgy látom elférne benne egy rezervátum.
Többször eszembe jutott, hogy mondanom kellene neki valamit. Most is ezt gondolom, de egyelőre nem tudom, hogy tegyem szóval, zavartan igazgatom a hajamat, ami a sötétzöld ingem egyik gombjára tekeredett, mert addig sem kell belenézni a szemébe és rájönni, hogy meg sem tudok tőle szólalni.
-Az igazán szép volt -bólogatok és próbálok legalább néhány dolgot felidézni belőle, hogy egyet érthessek magammal. Mi a fene bajom van?
-Az amerikairól tudnék mit mondani, de nem akarok rád borítani egy végtelen hőbörgésáradatot- elhúzom a számat. Na igen, ha ezt apám látta volna lehet, hogy felelősségre vonta volna az egész küldöttséget, hogy ugyan otthon hagyták-e az eszüket vagy, amit itt lát inkább csak rossz vicc. Én nem csinálok ilyet, nem azért, mert nem lenne hozzá gerjedelmem, ellenben tizenhét évesen nem tudom mennyire venné bárki komolyan a haragom.
-Az ausztrál is jól sikerült-mondom mosolyogva magamon, amiért ez legalább nem ment ki a fejemből – érdekes, ők bele tudták pakolni, hogy nem mellesleg őslakosaik is vannak.
Ezt nem biztos, hogy így kellett volna mondjam. Most vajon keserűnek hangzom? Keserű lennék? Teljesen össze vagyok zavarodva.

w/ Holden
2005. július 1. péntek

Azért örülök, hogy a cipőm már a földön van, nem pedig a lábamon. Minden egyes lábfeltörés egy figyelmeztetés arra, hogy ne akarjak ilyen Griffendéles lenni, mert nem éri meg – nem véletlen, hogy a süveg is a Hugrabug és a Hollóhát között lamentált hosszú percekig, és szóra sem méltatta a vöröset és az aranyat, amíg a fejemen volt.
- Volt már rosszabb. – felelem őszintén, mialatt lábfejeimet még egyszer kinyújtóztatom. A kilátás miatt megérte a fájdalom. Hiányzott már az, hogy érezzem a napfényt a bőrömön, és hogy változatosabb panorámát láthassak, mint ami az év nagy részében fogad minket a pincébe épült klubhelyiségünkben. Bármennyire is romantikus a maga módján a kastély, bármikor lecserélném erre. Illetve majdnem bármikor.
Egyetlen évünk maradt hátra a Roxfortból. Rettegek attól a bizonytalanságtól, ami azután következik. Attól, hogy már most tudom, hogy nemet fogok mondani az útra, amit apám rám akar majd erőltetni. És attól, hogy a legstabilabb pont az életemben már nem lesz ott mellettem, szinte karnyújtásnyira tőlem. Hiába próbálok tudatosan nem gondolni erre, csak visszacsúszik gondolatmezsgyémre az az elképzelt, szürke jövő, aminek Holden már nem a része.
- Honnan jutnak eszedbe mindig ilyenek? – kis híján sikerül melléöntenem az italt is a nevetésem miatt. Nem sok híja van, hogy a padon és a földön kössön ki a pohár tartalma. Igazán kár lenne érte, ha már idáig elhoztuk.
- Elfért volna benne egy kényelmesebb cipő is, de azt persze nem hoztam. – pedig az eddigi tapasztalatok alapján igazán lehetett volna ennyi eszem. Pedig még ki is készítettem egy papucsot a biztonság kedvéért. Nem is tudom, miért nem tettem végül el.
Még úgy is érzem, hogy elsötétül a tekintete, hogy nem néz rám. Nem akartam, vagy nem mertem következtetéseket levonni, hogy miért is lehet ez, mert jól tudom, hogy azzal egy örök spirálba terelném a legnegatívabb gondolataimat, hogy talán valami baj lehet velem. Talán csak a barcelonai napsütéshez nem szokott hozzá a komor, angol időjárás után. Igen, csakis ez lehet a magyarázat.
- Az érzelmek elfojtása hosszú távon csak árt, Holden. – a mondat közben támogatólag hozzáérnék a karjához, de azonnal el is húzom azt.
- Megráztál – nevetek fel. Picit fájt azért, az ujjaim még mindig zsibbadnak, főleg, mert váratlanul jött. A statikus kisülés csak egy pillanat volt, de a gyomromba szúró, égető érzés azonban konstans és állandó.
A nagy bölcsességet persze csak a pszichomedimágustól ismétlem, akihez a nyári szünet kezdete óta járok. Tudom, hogy nem vagyok rendben, és tudom, hogy már átléptem azt a bizonyos határt, ami után segítségre van szükségem. Persze ezt még Holdennek sem említettem. Csak Annienek meséltem a tervekről még a nyári szünet előtt.
- Szóval, amerikai pavilon. Hallgatlak, és tudod, hogy mindig és bármikor melletted állok. – belekortyolok a gyümölcsös italba. Az se baj, ha kiborul nekem. De mindenképp csak jót tesz saját magának, ha elmondja, ami nyomasztja.

Süt a nap, hallom a tenger morajlását, ez egy szép nap és én mégis szorongok valami olyanon, amire gondolnom sem feltétlenül kellene. Leszámítva azokat a dolgokat, amik miatt épp azért szorongok, mert gondolnom kell rájuk, például a költségeim, Maura és hogy mi lesz otthon, hogyan fogjuk megoldani a különböző problémákat. Mióta az apám meghalt az én feladatom mindenre azt szajkózni, hogy a legnagyobb rendben lesz, amit igyekszem is megtenni, a gond csak az, hogy nem feltétlenül hiszek a szavakban, amik elhagyják a számat. De most igyekszem olyan dolgok miatt stresszelni, amik normálisabbak, koromhoz illőbbek. Szóval itt ülök azzal a lánnyal, aki évek óta az egyik legjobb barátom és nagyjából négy hónapja biztos próbálok mondani neki valamit arról, ami bennem zajlik, de nem megy. Most kellene, ez egy remek alkalom lenne rá.
Azt mondja volt már rosszabb, én pedig szemöldököm felvonva ingatom a fejem, mert tényleg volt már, mondjuk februárban. Akkor igazán rossz volt. Nem is tudom, hogy kellene-e tetéznem a dolgokat itt a magam érzelmi viharaival.
-Családi dolog, szerintem nagyapámtól örököltem -mosolyodom el, miközben figyelem, hogy sikerül-e azért kitölteni azt a sangriát vagy kell neki egy kis segítség. Nagyapa, valóban mindig ő mond ilyen indokolatlan állatságokat és én most borzalmasan örülök neki, hogy Ophelia ezt viccesnek találja.
-Még te sem gondolhatsz mindenre -jegyzem meg a cipővel kapcsolatban, már csak azért sem, mert mindig tele lehet a feje mindenfélével, gondolva itt a hosszas listáira és az ezer meg egy dologra, amit jobbá akar tenni a világunkban.

Aztán az amerikai pavilonra terelődik a szó, ami miatt teljesen feleslegesen haragszom egy egész országra lassan, de mégis úgy érzem, hogy szétfeszít a felesleges sértettség és céltalan düh. Egyszerűen igazságtalannak találom az egészet, mert ha nagyon sarkosan akarok őszinte lenni, akkor jogosan mondhatjuk azt, hogy Amerika az őslakosoké. Minden egyes törzsé, aki csak ott élt aránylagos békében és nyugalomban, a saját szabályai közt, mielőtt Colombus benézte volna az útirányt. Lehet, hogy ezért is Colombusra kellene haragudnom, meg Vespuccira. Generációs trauma, vagy hogy mondják a nálam sokkal okosabbak.
Mire idejutok a gondolkodásban Ophelia és éppen nálam sokkal okosabbat mond az érzelmekkel kapcsolatban, de hát ha most nem folytom el azt, mit csináljak a maradékkal?

A köztünk lévő minimális feszültség engem is meglep, talán ez egy jel, otthon azt mondanák, hogy az és erre most lehetne valahogy reflektálni, de mit mondhatnék? Mitől nem hangzanék őstuloknak?
-Sajnálom, úgy tűnik ma csak úgy pattognak köztünk a szikrák -mosolygok rá, de közben odabent a fejemben már tudom, hogy ezért a mondatért falnak kellene rohannom. Értelmes ember nem mond ilyeneket, nekem meg csak úgy kiszaladt a számon. Reméljük ezen is nevet, ha nem nevet belefojtom magam a sangriába.

-Na jó -sóhajtok és megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy ne csak dühöngjek bele a világba, ha már ilyen kedvesen felajánlotta, hogy hallgatja a szívem fájdalmát – tudod, extrém pofátlanságnak érzem, hogy az őslakosokat csak úgy kihagyták a képből, de lehet, hogy ez erősen politikai megfontolás volt, mert ha beletették volna a népemet, akkor valamilyen szinten el kellett volna ismerniük, hogy majd minden rosszért, ami velük történt a fehér ember felelős. A minimum, amit látnom kellett volna, az a Könnyek ösvénye, aminek során több, mint hatvenezer embert telepítettek ki erőszakosan az őket megillető földről.

Belekortyolok az italomba, ami egy kicsit lehűt, mert már annyira belelovalltam magam ebbe az egészbe, hogy élénken gesztikulálni kezdtem.
-Az a baj, hogy nem kezelnek minket sehogy. Mármint nem minket, hiszen én nem vagyok rendesen amerikai, csak kellemetlen ezt az egészet látni, hogy eltörlik a történetünket és irrelevánsnak kezelik. Amúgy…pedig tök finom a sangria. - bököm oda a mondat végére csak, hogy kicsit oldjam a saját szavaimban lévő frusztrációt, esélyes, hogy sikertelenül.

w/ Holden
2005. július 1. péntek

Valószínűleg teljesen hülyét csinálok magamból minden alkalommal, amikor Holden olyat mond, ami picit is vicces. Nem beszélve azokról a megszólalásairól, amik kizárólag az ő szájából és az ő előadásmódjából adódóan hangzanak annak. Rettenetesen aggódom amiatt, hogy esetleg meglátja rajtam, hogy milyen pozitívan gondolok rá, vagy hogy ezt mások észreveszik abból, ahogyan a legrosszabb vicceitől is fülig ér a szám. Nem is tudom, hogy az elutasítástól félek-e jobban, vagy épp ennek ellenkezőjétől. Mindennél fontosabb nekem, hogy ne veszítsem el őt, ennek érdekében pedig bármikor hátrasorolom a gyermeteg érzéseimet. Egyébként is, mit adhatnék meg neki, ami nincs meg neki?
Vöröslő fejem gyorsan veszi vissza természetes színét, ahogyan komolyabb dolgokra terelődik a szó. Már ott, a Pavilonnál is érzékeltem, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki nincs elragadtatva az amerikaiak prezentációjától. Tény, hogy nem az én mugli családtagjaim az átlag, de akkor is sértő volt rájuk nézve mindaz, amit elénk vetítettek. Mintha egyenesen az ő hibájuk lett volna az összes háború, és minden rossz, ami a világban történt. Mélységesen felháborít az egész, és nem értem, hogy milyen jogon merték ezt a kiállítást prezentálni előttünk. De nem csak engem és a mugli családomat sértették meg, és nem is csak azokat, akiknek szintén mugli rokonaik vannak, ami hát, a varázslótársadalom többsége. Holdent is megsértették, a családjával, a gyökereivel, a népével együtt. Szó sem volt az amerikai történelemről, és nem tudtunk meg semmit arról sem, hogy most milyen az életük.
- Nem volt ez más, mint muglik hibáztatása és a történelem tisztára mosása. – ürítem ki a poharam, miután végighallgattam, és nagyon örülök annak, hogy sikerült szavakba öntenie a gondolatait. Szerintem az emberek még mindig alábecsülik ennek jelentőségét, pedig a pálcás varázslataink a bizonyíték arra, hogy a gondolatok és az akarat szavakba foglalása milyen erős hatalom. Még a matematika is, amit a varázstársadalom annyira elhanyagol.
- Ugyanannyi jogod van felháborodni az egészen, mintha oda születtél volna. Ahogyan nekem is jogom van kikérni a mugliellenes propagandát, pedig a családban én vagyok a fekete bárány. Tudom, könnyen beszélek, de… -  nem is nagyon tudom, hogyan fejezzem be a mondatot. A modernebb iskolákban mint az számomra évekkel később kiderült, sokkal progresszívebben oktatják például a brit gyarmatosításokat, és jobban előkerültek a kizsákmányolás, rabszolgaság és kritikus gondolkodás kérdéskörei. Én viszont a magániskolában hagyományosabb oktatást kaptam, ahol ugyan beszéltünk ezekről is, de én utólag úgy érzem, hogy csak-csak előtérbe kerültek az olyan nézetek, amik piedesztálra emelték ezt a korszakot. Nem sok szó esett a gyarmatosítás sötét oldaláról, és többet hallgattam arról, ahogyan Nagy-Britannia „elterjesztette” a civilizációt. Ezeket persze csak akkor tanultam, még a Roxfort előtt. Most már szerencsére sokkal többet tudok a világról, amiben nem kis szerepe volt nem csak Holdennek, hanem annak a rengeteg fantasztikus embernek, akiket meg tudtam ismerni. Hálás vagyok, amiért lehetőségem van arra, hogy saját véleményt formálhassak meg, és saját tapasztalatokat gyűjthessek a világról.
- Tudod, hogy nagyon sokat tanulok tőled, ugye? És igazad van, tényleg finom! – aminek okán nyúlok is az üvegért, hogy legyen indokom megszakítani a szemkontaktust. Úgy terveztem amúgy is, hogy kiürítjük ezt az üveget, úgyhogy nem is spórolok vele, ahogyan kitöltöm az újabb adagot mindkettőnknek.
- Szóval… – leteszem a földre az üveget, lábaimat keresztbe vetem, felszabadult kezemmel pedig megtámasztom magam a pad szélén. Nem hiszem, hogy összesen két ember van az egész kiállításon, akiket kellően felháborított a dolog. Mindkettőnknek jogos indoka van a haragra. Ahogyan pedig a pszichomedimágus is mondta a Mungoban, hogy az érzelmek elfojtása csak árt. Valamit tenni kell.
- Már csak az a kérdés, hogy mit teszünk ellene? – mosolygok a poharam mögött. Mert hogy ezt így ennyiben nem hagyhatjuk, az egészen biztos. Megígértem magamnak, hogy nem foglalkozom diákjóléti ügyekkel, amíg nyaralok, de ez egy olyan igazságtalanság, ami mellett nem tehetem meg, hogy elmegyek.
- Nem tudom és nem akarom elfogadni, hogy fegyvertelenek lennénk egy ilyen helyzetben, Holden. Ez egy politikai üzenet volt, amiben titeket nem létezőnek kezeltek, minket pedig gyilkosoknak. Nem hagyhatjuk. Üzenjünk mi is valamit. Akár ma este. – lehet, hogy még egy üveg sangriára szükségem lenne hozzá, hogy valami őrültséget csináljak. De nagyon nincs rendben az, amit láttunk, ezzel a bizarr, abszurd ajándékkal együtt.

Megint mosolyog, szélesen, valódian és én bármennyi parttalan sztereotipikus indián poént bevetnék, hogy lássam ezt a kifejezést az arcán. Akárhányszor elmosolyodik egy kicsit jobban érzem magam a bőrömben, annak dacára, hogy ez nem feltétlenül olyan dolog, ami miatt boldognak kellene lennem. Nyilván okozhat nekem örömet, ha megnevettetem az egyik legközelebbi barátom, de ez egy egészen más érzés, valahol mélyen gyökerezik, olyan mélyen, hogy felderíteni sem merem, mert talán kiderülne, hogy mindig is ezt éreztem és már azt sem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött. Nem tudom mit okozna, ha bármit is mondanék erről, ezért most is hallgatok. Addig fogok hallgatni, míg meg nem találom a megfelelő szavakat, olyanokat, amiktől Ophelia nem rémül meg, amiktől nem érzi magát kellemetlenül.
Nem tudom elbírná-e az egom, ha végül is kibökném, amit ki szeretnék és ő úgy reagálna a közeledésemre, ahogy Finnighanére tenné. Nem, akkor beásnám magamat  itt helyben a homokban és megkérném a többi indián származású testvérem, hogy hordjanak rám homokot bőséggel, a régi szokás szerint.

-Minden nép érezheti magát rosszul a múltja miatt -értek egyet- de erre nem megoldás, hogy addig masszírozom a hullát, míg meg nem áll egyedül és aztán azt mondom, hogy mindannyian jól vagyunk.
Ezt is nagyapám szokta mondani, de sosem hallottam angolul, és ahogy legördülnek a szavak a számról, már szinte tudom, hogy nem vagyok képes megfelelően lefordítani. Így csak gusztustalanul és ijesztően hangzik, de hát nem pont ez a véleményünk az amerikaiak pavilonjáról valójában?
Ahogy kiengedem a dühöm egy részét a témával kapcsolatban rájövök, hogy nem csak engem sértettek meg, hanem Opheliát is és megint csak elszégyellem magam azon, hogy újfent nem látom a fát a saját elburjánzott erdőmtől. Itt már nem csak rólunk van szó, mert míg az én népemet meg sem említi, a muglikat egy teljesen új színnel festi meg, valami olyat feketít be teljes magabiztossággal, amit én sosem találtam másnak, mint szürkének.
-Dehogy beszélsz könnyen-rázom meg a fejem, aztán megiszom a poharamban lévő sangriát remélve, hogy ennyi idő elég a gondolataimnak, hogy összeálljanak- itt nem csak rólunk van szó, a muglik és a mugli származásúak is jogosan emelhetik fel a hangjukat ezellen a…porhintés ellen.
És még igazán szépen fogalmaztam! Valójában hatalmasat csalódtam az amerikai varázsvezetésben, amiért engedélyezték ezt! Más arcát láttam ennek a kontinensnek, mint, amit most mutatnak magukból, de hogy is láthattam volna ezt a rezervátumban, ahol olyan emberek élnek, amilyen én is vagyok?

Elmosolyodom, mikor Ophelia azt mondja, hogy tanult tőlem, mégha nem is feltétlenül tudom, hogy mit. Annak, persze tudatában vagyok, hogy a származásom miatt sok olyan dologról van információm, ami mások számára egészen irreleváns. Nem várom el valakitől, akinek semmi köze hozzánk, a népemhez, a törzsemhez, hogy Nagy Britannia kellős közepén legyenek információi a Könnyek ösvényéről vagy arról, hogy mit tett velünk a fehér ember civilizációja.
Már az első szónál érzem rajta, hogy tervez valamit, ami miatt azonnal izgatott leszek, holott közben azt sem tudom hol lenne illendő megpihennie a tekintetemnek, ami ugrál az arca és a lába között, majd végül inkább a távolba réved. A tenger biztonságos, senkiről nem gondoltak még semmi rosszat csupán azért, mert a tengert nézte.
Fogom a poharam, szinte kapaszkodom bele, ahogy a szavait hallgatom és az előbbi izgalmamból megmagyarázhatatlan szívdobogás lesz. A szemébe nézek, őszinte csodálattal, ezt kivételesen még kendőzni sem akarom és hirtelen annyi mindent tudnék neki mondani, de mind furcsán hangzana ebben a pillanatban. Akaratlanul is kicsit közelebb hajolok hozzá, pedig nem tervezem meg előre a mozdulatot.
-Most aztán tényleg lenyűgöztél-mosolyodom el szélesen, minden porcikámban szét árad a pozitív, éltető izgalom, mert rajta kívül aligha ismerek valakit, aki képes lenne ilyet kitalálni, mégha az indokunk helyes is- valami jelzésértékű kell. Olyan, amitől nem leszünk azonnal  ellenséges merénylők, valami olyan, amit mindenki azonnal megért. És természetesen kell egy jó terv, ha már a hadi ösvényre lépünk!
Ha ő tanul tőlem, nem is tudom hogyan kellene kifejeznem azt, amit én érzek. Ha egyedül lennél ebben a helyzetben, csak forronganék magamban, a legtöbb, amit tennék talán az volna, hogy egy csípős megjegyzést vágok az egyik küldöttségi taghoz, de még azt is csak módjával. Ami viszont most a szívembe és agyamba kúszott, az a tettvágy.

w/ Holden
2005. július 1. péntek

Nagy szemekkel pislogok Holden újabb hasonlatára. Egészen megszoktam hat év után, hogy szokott furákat mondani, és már nem is emlékszem arra, mikor volt az első, amikor nem az értetlenkedő fejem és a kamillázásom volt a reakció ezekre. Azért olykor-olykor még így is sikerül olyat mondania, amit nehéz befogadnia az agyamnak. Az átlagos hétköznapokon valahogy nem szokott eszembe jutni a hullamasszírozás, nekromágusnak pedig egészen biztosan nem készülök.
- Ezt is nagyapádtól tanultad? – csóválom a fejem vigyorogva. Tényleg elképesztő. Mikor és ki találta ki ezt a mondást először? Nagyon szeretném tudni, mi jár a fejében, amíg a tengert nézi. A mi családunkban legfeljebb a napi gazdasági jelentéseket szokták idézni, vagy azt, hogy milyen szép lesz majd Károly és Kamilla esküvője, amit sajnos itt fogok tölteni a kiállításon, mert nem szeretném megörvendeztetni anyámat azzal, hogy belefogytam abba a ruhaméretbe, amit gondolt nekem. Tényleg, az esküvő napján vajon lesz majd a brit pavilonnál valami külön ünnepség?
Tisztában vagyok a saját helyzetemmel, hogy a legkevésbé sem sorolhatom magam azon csoportok közé, akiket hátrányok és előítéletek érnek. Tudom jól, hogy mindig mindenből a legjobbat kaptam, és azt is, hogy rettenetesen szerencsés vagyok. Azt is tudom, hogy a Roxfortban soha nem értek olyan sértések, amik a származásomra és mugli rokonaimra vonatkoznak. Ismerem a történelmünket viszont, és elborzaszt az, hogy egy magát fejlettnek tartó ország politikusai ennyire elfogadhatónak tartják a muglik ellen való hergelést csupán azért, hogy hasznot húzzanak belőle. Teljesen komolyan mondtam azt, amit mondtam. Nem tűrhetjük ezt a sértést. Ha mi nem adunk ennek hangot, akkor ki fog?
Nem olyan, mintha közösen realizáltunk volna valamit Holdennel? Csak a közös összefogás az, amivel célt tudunk érni. Ha egymásnak segítünk, azzal magunknak is segítünk. Képviselhetjük a közös érdeket, mert ezáltal lehetünk erősebbek.
- Ugyan… – vörösödöm el a bókra, bár lehet, csak a fejembe szökő alkohol teszi ezt velem. Nem mondtam mást, csak azt, amit valóban érzek és gondolok ezzel az egész helyzettel kapcsolatban.
- Megelégeltem azt, hogy csak beszélek a problémákról. Láthatóan az nem elég. Valaki pedig politikai hasznot húz a mieink megalázásából. – zavartan a fülem mögé igazítok egy tincset. Erőltetem magam arra, hogy ne vegyem le a tekintetem az övéről, és ne tegyem furává a helyzetet, de közben mégis érzem, hogy a gyomromban az egész Amazonas megbolydul. Utálom, hogy ilyen hatással van rám, nem kellene gondolnom sem ilyenekre, főleg nem most, és nem vele, amikor ilyen zavarba ejtően közel van hozzám. Mi van, ha látja rajtam…?
- Szerinted védik a pavilont? Mennyi időnk lehet rá? – már biztosra elhatároztam, hogy oda fogunk menni és csinálunk valamit, mert itt ezen a ponton már nem elég az, ha csak beszélünk róla. Én nem láttam ott senkit, aki külön őrizné a pavilont, de ez nem jelenti, hogy nincs így persze, csak azt, hogy nem voltam eléggé szemfüles, mert annyira felzaklattam magam.
- Én kitennék egy plakátot a falra. Elég határozott üzenet lenne, ha az Alapító Atyákat halálfaló maszkban ábrázolnánk? És szegezhetnének pálcát valakire. Melyik is az a varázslat, amit annyit szerettek használni a halálfalók mások megalázására? – valahogy nem tud eszembe jutni, értelemszerűen én nem használok ilyet, és nem is szándékozom ilyen módszerekhez nyúlni. Mindenesetre a plakátot még össze tudjuk dobni gyorsan; nem kell az se, hogy tökéletes legyen, csak felismerhető. Legalább haszna legyen azoknak a festésóráknak, amiket gyerekként vettem, még ha nem is leszek soha olyan tehetséges, mint Millicent.
- Viszont nincs az az isten, hogy én lefele megtegyem az utat ezzel a cipővel fél üveg sangria után. - elveszem Holdentől az üres poharat, és a kiürült üveggel meg a kényelmetlen cipőmmel együtt elrakom a táskámba.
- Egészen biztosan a medimágusi sátrat kéne megkeresni utána, nem pedig az amerikaiak kiállítását. Indulhatunk? – felveszem a karomra a táskát, kezemmel pedig megragadom Holden karját, hogy mielőbb lemenjünk végrehajtani az akciót. Azt hiszem, hogy bátorságot adó nedűre még biztosan szükségünk lesz. De az majd elfogy a plakátrajzolás, cipőváltás és a pavilonhoz való séta közben.

Ophelia arckifejezéséből kiindulva, azt már biztosan elmondhatom, hogy amilyen szép és gazdag a cherokee nyelv, én ugyanannyira nem bírom azt, ehhez a szépséghez hűnek maradva lefordítani. A gond az, hogy ezeket a mondásokat valószínűleg ritkán használják bármilyen más nyelven. Apa biztosan sokkal jobban vissza tudta volna adni a jelentését annál amit én most mondani találtam, mert ezek a cherokee kifejezéseknél is ezerszer csodásabb szemek most kicsit úgy néznek rám, mint egy komplett őrültre, én pedig igyekszem nem elveszni bennük.

-Igen-mosolyodom el, kissé szégyellve magam, hogy annyi furcsaság közül éppen ezt tudtam mondani-de azt hiszem az ő szájából nem volt ilyen kis gusztustalan.
Nagyapám azt szokta mondani, hogy vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem lehet a sápadtarcúaknak mondani, mert vagy nem értik vagy még jól meg is sértődnek rajta. Én nem mindig gondolom így, már csak azért sem, mert elég diszkriminatív dolog, bár a tapasztalataiból kiindulva nem furcsállom, hogy nem szívesen bízik meg a fehérekben. Erre én itt ülök egy fehér lánnyal és majd belepusztulok, hogy ne bámuljam azzal a szomorú, vágyakozó lóarccal, amit nagyapáék szerint egészen mióta hazamentem ,vágok. Arról már szót se ejtsünk, hogy nagyi még azon is gondolkozott segítene-e a helyzeten egy kis abrak. Ezután nem is igazán hallom, amit Oph mond, csak igyekszem a piruló bőrének minden négyzetcentiméterét, a tekintetét, azt az engedetlen hajtincset beleégetni a memóriámba, hogy majd mikor magamban leszek és már szabad kontrollálatlanul mosolyogni, újra visszaidézhessem.

Ezután azért ráerőszakolom magam, hogy a szavak értelmét is felfogjam, amellett hogy közben erősen arra gondolok, hogy remélem szerinte nincs szomorú lóarcom.
-Amerika mindig hasznot kíván húzni mindenből és mindenkiből. De ez...ez már túl szélsőséges. -térek vissza a beszélgetésbe egy ilyen erős kijelentéssel. Az őseimre gondolok és az ezer meg egy szerződésre, amit megköttettek velük, majd megszegték őket. A fehér embernek már a kontinens felfedezése óta minden kell, a föld, a nyersanyag, a pénz, a hatalom, de ezúttal a muglik kerülhetnek a pórul járt indiánok helyébe. Nagyrészük épp olyan gyanútlan, mint a népem volt. Nem, én nem hiszek a szemet szemért, fogat fogért elvben, de eljön a pont, mikor valamit tenni kell.
Ophelia is azt érzi, hogy erre a pontra most értünk el.
-Ilyen nyilvánvaló provokációt biztosan őriznek-mondom és örülök, hogy az ezen való gondolkodás kicsit kiszakít a méla rajongásomból -de nem hiszem, hogy erre pazarolnának egy teljesértékű aurort. Ha szerencsénk van, egy gyakornokot helyeznek ki, akinek különösebb fogalma sincs semmiről.
Itt és most eldöntetett, hogy megyünk és tesszük a magunk igazságát. Nem hiszem, hogy egyedül eljutottam volna eddig a döntésig és ezt csodálom igazán ebben a lányban, annyi mindent ki tud hozni belőlem, amit a lelkesedése és a támogatása nélkül sosem tennék meg. Neki pedig, ahogy hallom már egész konkrét terve is van.
-Ez jó, nem túl agresszív, de azért fel tudja korbácsolni a kedélyeket-bólogatok, hiszen a mi célunk nem is kifejezetten az uszítás- és azt hiszem a levicorpusra gondolsz.
Helytelenítően mosolygok a cipőproblémán és magamban megfogadom, hogy legközelebb legalább megpróbálom felhívni rá a figyelmét, hogy bár nagyon szép a cipője, de talán nem a legpraktikusabb, miközben elindulunk, már formálódik is a fejemben a terv.

Ahogy a karomhoz ér, kissé összekavarodnak a gondolataim, de igyekszem magam visszaterelni a hadi ösvényre. Most nem eshetek össze mentálisan a ténytől, hogy már ez a rendkívül semleges, baráti érintés is el képes indítani bennem valamit.
-Van egy tervem, nem tökéletes, de működhet -kezdek bele, miközben haladunk, addig sem ajánlom fel, hogy örömmel viszem a karomban, ha éppen nehezére esik a járás. Nem, az nagyon nem lenne rendben, hiszen nem a babám.
-Amíg rendbeteszik a lábad, felveszek valami vonatkozóbbat és igyekszem magam brit kollegának kiadni -amitől valójában talán egy év választ el, talán meg egy egész élet - és elkezdek dobálózni olyan szavakkal, hogy Indián Ügyek Hivatala, meg hogy keresek valakiket és remélem, hogy emberünk ettől azt sem fogja tudni hirtelen, hogy hanyadikára esik elseje.
Reményeim szerint ez egy végvezvihető terv, mégha ezzel csak gyarapítom is az indián hazugságaim számát. Most már nincs visszaút, ebben mindketten nyakig vagyunk.