A nap szikrázóan csillogott, s egy pillanatra majdnem el is hitted, hogy az ablakod alatt a tenger folyamatos, már-már hívogató és otthonos morajlását hallottad. Egy pillanatra majdnem elhitted, hogy az ajtó mögött frissen sült kovászos kenyér illata fodrozódik be apró szobádba. Ám amint kinyitottad a szemedet, a hatalmas belmagasság, a cikornyás oszlopok máris mutatták, hogy valahol teljesen máshol voltál, s kezed érintette a drága ágyneműt, mely soha nem tudná pótolni a meleg, otthonos libatollal töltött paplant. Ez a selyem hidegen sikamlott át a kezeden, mint a kígyó. S csak akkor hitted el, hogy valóban nem álmodtál, mikor tested megremegett és érezted, hogy a könnyek már ébredésed előtt díszítették arcodat. Voltak jobb és rosszabb napok: a mai nap egészen biztosan az utóbbihoz fog közeledni, s akármennyire is próbáltad elfojtani az arcodat nedvesítő könnyek áradatát, nem tudtad. Mélyről jövő zokogás tört rád, ahogy egyedül és elhagyatottan ültél a hatalmas szobában a hatalmas ágyadon. Voltak jobb és rosszabb napok…
A hatalmas boltívek szinte rád szakadtak, ahogy enyhén szédülve próbáltál kicsúszni az ágy szélére, hogy az erkélyhez botorkálj. Lábadnak üdítően hatott a hűvös kő, s a nagymama biztosan megszidott volna, ha látná, hogy mezítláb lépsz le a padlózatra. Lábaid remegtek, egyre jobban forgott a szoba, s a sírásod bár egy kissé csillapult, még mindig fojtogatta a mellkasodat a gyász, a fájdalom, a veszteség, s az itteni légkör is fullasztóan hatott rád a hatalmas nyomással, a folyamatos teljesítéssel és a tökéletesnél kevesebbet el nem fogadó, szigorú nagymamával… Persze ilyenkor mindig arra gondoltál, hogy még mindig jobb helyen voltál, mintha visszaküldtek volna az intézetbe, ahogy végigpillantottál a részletes mintázatú falon, a drapériákon, a hatalmas, feketedió szekrényen, mely mélyén elrejtve ott volt az a pár ruhád, amelyet az előző életedből hoztál magaddal Görögországból, s amelynek most
tetemes mennyiségét kényelmetlen ruhák tömkelege foglalta el. Szemed utána az egész alakos, gazdagon díszített keretes tükörre ugrott, de amint megláttad magadat, el is kaptad a tekinteted, s tovasiklott a hatalmas, szintén feketedió íróasztalodra, melyen olyan rend uralkodott, amelyet nagymamád is megkövetelt. Az asztal közepén pár zongoradarab hevert, amelyeken éppen dolgoztál. Végül a baldachinos ágyad foglalta el a legtöbb helyet, melyről a sötét színű, fátyolanyag takarta el a legnagyobb részét. Egy-egy álmatlan éjszakádon, mikor egyedül küzdöttél a gyásszal és az egyedülléttel, akkor varrtál bele virágokat, fákat, állatokat, mintha csak egy hatalmas rét lett volna az egész. Szerencsére ezt nem látta még meg a nagymama, így maradhatott.
Remegő kézzel fogtad meg a fém kilincset, hogy utána kilépj a friss levegőre. Szaggatottan vetted a levegőt,
ahogy meghallottad a madarak gyönyörű énekét, ahogy a napsugarak utat találtak mindig fázó bőrődhöz, hogy pillanatnyi megnyugvással szolgáljanak számodra. Csak egy pillanatig tartott, utána ismét beléd mart a fájdalom. Fájtak az izmaid, émelyegtél és hányingered volt. Alig kaptál levegőt, ahogy ismét rád tört a zokogás. Ez lesz az első átváltozásod a nagymama kúriájában és rettenetesen tartottál tőle. Féltél a sötétben, s egyedül kellett végig szenvedned az éjszakát a hatalmas pincének az elkerített részén. Próbáltál arra gondolni, hogy ezzel csak holnap kell foglalkoznod, s inkább pergament hoztál magadnak, hogy megörökítsd ezt a reggelt is. Sajnos, kivételesen nem rajzoltál – megígérted a terapeutádnak, hogy minden reggel és este írsz naplóbejegyzést, így mindenféle művésziesség nélkül írtad le az érzéseidet, fájdalmaidat. Egészen addig, míg ki nem nyílt az ajtód, s te össze nem rándultál. Féltél, hogy a nagymama lesz az, de csak az egyik házimanó volt az, Tippy.
- Jó reggelt, hölgyem! – köszöntött visszafogottan. – Itt a reggeli! – tette le a gazdagon megrakott tálcát az asztalra. – Na, de kisasszony, maga sír! – esett kétségbe és össze-vissza kezdett kapkodni.
- Jó reggelt, Tippy… - nyögted ki, aztán majdnem öklendezni kezdtél, ahogy megláttad a tojást, a gyümölcsöket, a húsokat.
- Mi a baj, hölgyem?! – tördelte a kezét a manó. – Nem sikerült jól megvetni az ágyát? Kérem, ne áruljon be, nem akarom, hogy megbüntessen… - sírta el magát a manó is, ahogy közelebb lépett hozzád.
- Jaj, Tippy… - kezdtél rá ismét, ahogy a fejedet ráztad. – Dehogy…is… Nem volt… semmi… baj… - mondtad, majd hirtelen felindulásból lehajoltál és megölelted az apró teremtést. Sosem gondoltad őket alacsonyabb rendűnek, ráadásul kettőtök közül inkább te voltál a korcs ugyebár.
Tippy teljesen meglepődött ezen a gesztuson, nem is tudta, mit csináljon hirtelen, de aztán sután meglapogatta a hátadat, majd eltoltad őt. – Kérlek, vidd innen a reggelit… Rettenetesen rosszul vagyok az illatától is, pedig ínycsiklandozónak néz ki, csak tudod… - sóhajtottál egy hatalmasat.
- Hogyne, kisasszony, már itt sem vagyok… - szipogta. – Aztán jövök segíteni készülni… A ruháját már előkészítettem… - motyogta, majd elvitte a tálcát, ezzel ismét magadra
maradtál. Befejezted a naplóbejegyzést, majd felálltál, bementél a szobádba, s arcot mostál, majd az ágyadhoz léptél, hogy meglásd a mai ruhádat. Szaggatottan sóhajtottál fel, ahogy megláttad a súlyos, sötétlila, drága ruhát és a hozzáillő utazóköpenyt. Szemed végigsiklott a gazdag aranyhímzésen, az itt-ott elrejtett csipkéken és a fényesre súrolt gombokon. Már most tudtad, hogy rosszul leszel benne. Nem voltál hozzászokva az ilyesfajta eleganciához: néha mintha felsejlett volna egy-egy emlék arról, hogy hasonló ruházatokba öltöztél még kisgyermekkorodban, de a táborban örültél, ha takarta valami testedet, az intézetben csupa egyszerű ruhát adtak, Papous Timotól és Yiayia Galenetől pedig színes, nyári, kézzel varrt és díszített darabokat kaptál, de azok lengék voltak, esetenként visszafogottan elegánsak, ahogy cseperedtél. Ezek a sötét ruhák egy más kort idéztek, egy más társadalmi réteget, mely annyira távol állt tőled, hogy csak még jobban elnémultál.
Ez a mély csönd kitartott addig, amíg a bejárat előtt össze nem találkoztál a nagymamával. Szikár, erős asszony
volt, akin látszódott az idő vasfoga, ő mégis összeroppanthatatlanul viselte a viharokat. Szeme szigorúan, hibát nem tűrve csillogott, szája apró vonalként szinte mindig elégedetlenül préselődött össze. Persze benned mindig talált
kivetnivalót, ha mást nem, a mugli, undorító apádat, az anyád gyengeségét vagy a te vérfarkasságodat. Nagyon ritkán kaptál tőle egy-egy bólintást elismerése jeléül és a mai nap sem lesz ez. Klasszikus szabású sötétbarna bakancsodban idegesen topogtál, de a nagymama egy pillantással elhallgattatott.
- Asszonyom! – hajtottad meg magad előtte, ahogy elvárta.
- Theresa… Már egy perce itt kellett volna lenned! - csóválta a fejét, ahogy az órájára nézett. A ruha fojtogatott, s még kevésbé kaptál levegőt benne, de legalább a zokogásod már elmúlt és az émelygésed is csökkent. – Remélem, bevetted az összes bájitalt, amit felvitettem. Nem vagyok hajlandó hallgatni és nézni gyönge szenvedésedet! – mondta szigorúan, mire te csak bólintottál. Emiatt is voltál kicsit jobban, bár a tested sajgott, a remegésed elmúlt, s nem érezted úgy, hogy minden pillanatban öklendezni kezdenél. – Helyes! Akkor induljunk! – tette ki a kezét, s te egy nagy levegővel fogtad meg, ahogy vetettél még egy pillantást a grandiózus, gyönyörű kertre. Aztán elmosódott minden és vártad, hogy ez a szörnyű rántás véget érjen. Addig azon gondolkodtál, hogy a nagymamád miért olyan kegyetlen, hogy a telihold előtti napon még kötelező jelleggel visz kirándulni. Hiszen tudta jól, hogy mekkora fájdalmakkal jár az utolsó egy hét, s ő mégis elvitt most erre az útra. Azt mondta, illendő megismerned pár régi ismerőst, illetve egy kis történelemórát is igyekszik majd beiktatni. Alapvetően imádtál tanulni, de nem akkor, mikor minden egyes légvétel fájt, mikor minden egyes lépésért küzdened kellett. De a nagymama nem engedett teret az ellenszegülésnek, így pillanatokon belül Godric’s Hollowban találtad magadat.
Még sosem jártál itt, de a várost már elsőre is gyönyörűnek találtad. Igyekezted hát az utazás kellemetlensége miatt felgyűlő hányingert inkább a házak tanulmányozásával tölteni, miután bonyolult fonatokból álló kontyodat megigazítottad, de a nagymama nem hagyta, hogy pihenj, már el is indultatok. Némán követted és hallgattad a folyamatos okítást. Azt meg kellett hagynod, hogy a nagymama nagyon tanult és művelt volt, így tisztelted őt ezek miatt, s szerettél is tőle tanulni alapvetően. Sosem ismételt el semmit és viszonylag gyorsan haladt, de cserébe alapos, logikus nő volt, így könnyen megértetted őt, s hamar felvetted a fonalat. Szerencsére ez most hasznos volt arra, hogy ne a kényelmetlen cipőddel vagy a túl szoros ruháddal foglalkozz, melynek háromnegyedes ujja és földig érő szoknya része is túlságosan őszies időre lett tervezve – de hát a nagymama nem szerette, ha túl sok bőrfelületet mutattál magadból, mert az szemérmetlen és annak is örülhettél, hogy a fűzőtől megkímélt. Ilyenkor rendkívül örültél túlontúl vékony és törékeny testalkatodnak.
Ahogy így figyelmesen hallgattad a nagymamát – habár voltak részletek, melyekkel nem értettél egyet -, hirtelen borsódzni kezdett a hátad. Érezted, hogy veszélyben voltál, a farkasösztöneid ilyenkor mindig segítettek. Oldalra kaptad a fejedet, s éppen láttad, hogy valaki igen nagy sebességgel közelített felétek, ahogy haladtatok át egy gyalogos átkelőhelyen, s szemeid nagyra nyíltak, ahogy meghallottad, hogy kiabál is. Erre már a nagymama is felpillantott, de te gyorsabban reagáltál: egy kiáltással ragadtad meg a kezét és húztad le az útról, bár teljesen feleslegesnek bizonyult a mozdulat, hiszen az úriember is feláldozta testi épségét miattatok. A pillanatnyi káosz után levegőért kapkodva néztél végig az asszonyon.
- Nagymama! Minden rendben? – kérdezted aggódva, de az asszony csak legyintett, ahogy végig mért téged. Láttad rajta az apró törést, ahogy kissé zavarba jött attól, hogy saját testi épségedet kockáztatva mentetted volna őt. S hogy rejtse ezt, azonnal Locket felé fordult, hiába csimpaszkodott még a villanyoszlopba.
- Fiatalember! – közelített úgy, mint a forgószél, szemei villámokat szórtak, s te már eddigre biztosan összehúzva magadat, a lábadat nézve vártad volna, hogy véget érjen a szidás. – Mégis milyen vakmerő és életveszélyes produkciót képzelt ide?! Eszem megáll, hát majdnem meggyilkolta az unokámat és engem is! – tajtékzott. Úgy tűnt, az teljesen mindegy volt, hogy Locket is ugyanúgy megsérült volna, így küldtél egy bocsánatkérő pillantást a fiú felé. – A nyelvezete pedig felháborító! Hát, nem tanítanak magának jó modort! Így rákiabálni és káromkodni egy hölgyre! Ez botrányos!
Hát, ki magának az anyja, hogy így nevelte?! – állt meg előtte csípőre tett kézzel. – Azonnal szálljon le erről az oszlopról, nevetségesen fest! Tessék megállni előttem tisztességesen, hadd lám! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Hátra sem pillantva csettintett egyet, mire a lábad előbb mozdult, s
odaléptél a nagymama mellé.
- Szia Kit! – motyogtad megsemmisülten, majd a nagymamára néztél. – Asszonyom, ő itt Locket Rupert Grimmstark, az évfolyamtársam… Nagymamám pedig Martha Rosier… - mondtad halkan, a Rosier név előtt egy alig észrevehető szünetet tartottál, pedig a nagymama mindig mondta, hogy büszkének kéne lenned a családi véredre, egyszerűen csak túl sok negatív emlék járt vele. Semmi olyat nem nyújtott számodra, ami miatt büszke lehettél volna rá, nem véletlen tartottál ki az ellen, hogy megtartsd a Valaoritis nevet a Rosier név helyett. Tán örülnöd kellett volna, hogy halálfalók tömkelegei népesítették a családfát? Vagy annak, hogy az aranyvérű családok között is sokkal tradicionálisabb volt és még jobban megvetették a varázstalanokat és a varázslényeket? Vagy annak, hogy tehetős vagyonuk ellenére sem fektettek semmi olyanba, mely valódi szociális értékkel bírt volna? Sokkal inkább érezted magadat Valaoritisnek, mint Rosiernek… Sokkal inkább lettél volna pénz szűkében és teremtetted volna meg magadnak mindazt, amire szükséged volt, mintsem kívántad ezt a fényűzést és hazudozást. Úgyis arra lettél nevelve, hogy érdemesebb a saját erőforrásaidból gazdálkodni és megosztani azt, amid van, mintsem megtartani magadnak és csak azzal megosztani, aki arra érdemes…
- Hm, egy Grimmstark… - mérte végig szakavatott szemével a fiút a nagymama. – Talán ideje volna beszélnem apáddal, hátha észreveszi, mennyire kallódik a fia… - fintorgott a nő.
- Nagy… Asszonyom, Kit a saját testi épségét kockáztatta miattunk! – keltél óvatosan a védelmére, de a nő egy intéssel beléd fojtotta a szót.
- Első körben nem kéne száguldoznia így! Remélem, jó lecke volt ez számodra, fiú! – húzta össze szemeit a nagymama, majd intett egyet a pálcájával, mire a falba ütközött bicikli megnyikordult,
majd kihátrált onnan, s mintha lassított felvételben néztétek volna, újra összeállt egy egésszé. A falról is lekerült a színes krémek maradéka, bár te vetettél rá pár álmodozó pillantást, ahogy megihletett. Külső szemlélőnek úgy
tűnhetett, mintha a nagymama jószívűségből tette volna, de te már kiismerted eddigre annyira, hogy tudd, csak diszkréten akarta kezelni az esetet, nem akart felhajtást vagy problémát a Grimmstark családdal. A nagymama feltett szándéka volt, hogy családi botránya ellenére is meg akarta tartani a pozícióját, s ehhez téged akart felhasználni. Úgyhogy pár pillanattal később a bicikli sértetlenül állt Locket előtt, a krémek pedig a falról is lekerültek, de hogy hova, azt senki nem tudta, mert a tégelyek egy része továbbra is sérülten hevert a kosárban. Végül a nagymama az órájára nézett, valamin gondolkodott kicsit, majd mintha gyanús fény gyúlt volna a szemében. - Theresa, miért nem kíséred vissza Mr. Grimmstarkot az otthonába, hogy nehogy útközben megint baja legyen? Nekem van egy kis elintéznivalóm, utána pedig találkozunk. Ha betérsz a város szívébe, ott balra felmész egy apró lépcsőn és még jobbra fordulsz, ott várlak majd. Pontosan két és fél órád van, nem tűrök egy perc késést sem! – rivallt rád szigorúan.
- Igenis, asszonyom! – mondtad meghunyászkodva, mire a nő csak bólintott, majd két lesújtó pillantással nyugtázott titeket és kimért léptekkel elindult valamerre. Egy fél percig mozdulni sem mertél,
annyira szégyellted magadat az előbbi miatt, de aztán vettél egy nagy levegőt és óvatosan felpillantottál. – Nagyon sajnálom, Kit! – mondtad őszintén. – A nagymama szigorú asszony… Nagyon hálás vagyok, hogy feláldoztad a biciklidet és majdnem a testi épségedet is miattunk… - néztél rá most már nyíltan. Aztán mivel kényelmetlenül toporogtál a kényelmetlen, kicsit sem hozzád illő ruhádban, inkább előreléptél és megvizsgáltad a krémeket. Eddig azt hitted, festék, de most már láttad és érezted kellemes illatukat. – Rettenetesen érzem magam ezekért… Kérlek, hadd vegyek neked kárpótlásul párat! – pillantottál hátra, de hirtelen megint beléd hasított a fájdalom. Úgy tűnt, magadra hagyott az adrenalin, többé
nem nyújtott pillanatnyi komfortot sem. – Ha jól látom, a rózsás, ibolyás, kardamonos-narancsos és… Jangmei? Így kell ejteni? Ezek megmaradtak… Sajnos, a levendulás, epres, vaníliás tönkrement… - sóhajtottad nehezen. Ahogy megütött ez a sok illat, szédülni kezdtél, de végre ez egy jó szédülés volt: rengeteg ötleted támadt, mit is lehetett volna kezdeni ennyi ízzel. – Csodálatos az illatuk! – lelkendeztél hirtelen. – Ha megmutatod, hol lehet itt ilyesmit szerezni, akkor kérlek, hadd
vásároljak kárpótlásul párat neked! Aztán tényleg szívesen elkísérlek az úticélodhoz is… Persze csak ha nem zavarok… - tetted hozzá előzékenyen, hiszen mégsem voltál egy népszerű ember, szíve joga volt visszautasítani az egészet. Te sem szívesen töltötted volna egy feszengő, állandóan melankolikus, csendes lány társaságában az idődet, mikor annyi kaland volt a világban, Locket pedig mindig kedves és támogató volt veled, így igazán megérdemelte azt, hogy ha egyedül szeretett volna lenni, akkor ne kelljen kényszerből veled időt töltenie. Így csak előzékenyen vártad, hogy Locket válaszoljon, miközben te a hátad mögött összekulcsolt kézzel néztél rá.
