Klubhelyiség

Négyzet alakú helyiség közvetlenül a bejáratot követően, mely tele van sok-sok kényelmes fotellel illetve kisebb asztalokkal és egy közepes méretű kandalló is található itt. A diákok szabadidejük nagy részét itt töltik el, de van, aki itt tanul. Szabad kilátás nyílik az udvarra az ablakból. A terem díszítése arany és piros színű. A bejárat mellett hatalmas aranytábla hirdeti a griffendéles roxforti hősök neveit, akik Roxfortér adták az életüket.

[- Szia Sky! Emlékszel még erre? Revan lehet csatlakozik hozzánk később.]

First Friday evening

Skylar Devaraux - 2005.09.02- péntek

Nem valószínű, hogy ma bárki figyelmét túlzottan lekötötték az órák. Egészen biztos vagyok benne, hogy mindenki a két másik iskola érkezésére fókuszált; az amerikaik iskolabuszáról a Kóbor Grimbusz jutott eszembe, a franciák szárnyas lovai pedig előhoztak valami régen elásott, gyerekes vágyat rá, hogy állatgondozó legyek (bár ezt az álmot gyakran érzem előkúszni Revan körül). Az amerikaik között felfedezni véltem legalább egy embert, aki remélhetőleg az, akire gondolok, és azt hiszem, láttam azt a fiút is, akivel majdnem összevesztem az amerikai pavilon előtt- az utóbbiban nem vagyok biztos. Ugyanakkor a franciák érkezése töltött el nagyobb érdeklődéssel.

 Nem nehéz megmondanom, hogy kit várok bajnoknak, még ha könnyen lehet, hogy a számításaim nem lesznek pontosak- elvégre könnyen lehet, hogy van még hasonlóan zseniális diák Lolitához az iskolában. Eszembe jutott augusztusban, a legrosszabb napjaimon, hogy ő az egyik, akit biztosan nem látok soha többé, elvégre mikor lesz lehetőségem újra külföldre utazni, de örülök neki, hogy most egy egész évig közös órákra járunk majd- még ha kicsit továbbra is zavarban érzem magam tőle. Nem sokan váltanak ki belőlem ilyen hatást, de ahányszor ránézek, mindig kissé elpirulok.

 Azonban eldöntöttem, hogy kiderítem, ami már a párbajverseny óta érdekel.

 Leülök a Klubhelyiség egy eldugottabb részén a földre, és miután leporolom a harmadik óta nem használt táblát, előveszem a kis, köpkövekhez hasonló golyókat- másodikban még sokkal jobban szerettem a hagyományos köpköveket, azután elkezdett érdekelni a külsőm, amin nem segít, hogy minden játék lespriccelve ülök a tábla mellett. Ez főleg abban különbözik, hogy mágiával lehet őket mozgatni, és a doboz leírása szerint viccesen sértegetnek- a gyakorlatban szinte biztos vagyok benne, hogy a Zsebpiszokközben lakó kocsmák törzsvendégei szinkronizálták őket néhány (sok) pohár rum után.

 - Szia Sky! Emlékszel még erre? Revan lehet csatlakozik hozzánk később.- örülök, hogy a fiú megtalált, és ma örülök, hogy egyetlen elsős sem téved erre. Az első péntek este mindig hihetetlenül zsúfolt, most még izgatottabbak lehetnek, mint általában, és ha meglátnának egy mágikus játékot, egészen biztos be akarnának szállni. Alapesetben semmi kifogásom nincs ellene, még akkor sem, ha előtte meg kell tanítanom nekik a Depulsot és az Invitot, szeretnék úgy megmaradni az utolsó elsőseim emlékeiben, ahogy Minerva Balmoral az enyémekben, de először szeretnék kettesben beszélgetni Skylarral.

 Két téma is érdekel. Amyből semmit nem tudtam kideríteni, de tudni szeretném, hogy mi van velük; Sky mindig visszahúzódónak tűnt, nem vagyok benne biztos, hogy hol sikerült találkoznia Amyvel, hogyan történt az egész dolog, amiből azután az iskolán végiglángoló pletykák egyike lett, és mi van velük most. A másik téma természetesen Lolita- nem hiszem, hogy a Deveraux név túl gyakori Franciaországban, de túl véletlen egybeesés. A harmadik témát egyelőre hanyagolom- nem hiszem, hogy ma van az este, amikor beszélni akar róla, hogy mi történt harmadik és negyedik között.

 - Melyik színt kéred? Piros, sárga, narancs, kék, lila, vagy ír?- emlékszem, hogy régen azért neveztem el a zöld golyókat az ír színnek, mert annyira egyértelműen ír akcentussal káromkodnak azok a golyók, talán egy kobold is részt vett az elkészítésükben (mely esetben halálom után vissza kell szolgáltatni őket neki vagy leszármazottainak, hogy őket küldje el olyan helyekre, amelyekről tizenhárom évesen fogalmam sem volt, hogy hol vannak).

 A pálcámmal megérintem a tábla közepét, amely besüllyed, megjelenik a lyuk, melybe nem szabad belelökni a saját golyóinkat, azonban mégis minél közelebb kell őket küldenünk- bár sokszor emlékszem, hogy csak azért löktem be a golyókat, mert a többi játékossal nevetni akartunk a vicces, fura dolgokon, amelyeket a golyók mondanak.

  - Nagyon tetszettek azok a szárnyas lovak. Tudom, nekünk is vannak, de a thesztrálok annyira mások, és a diákok nagyobb része nem látja őket... ismered amúgy Lolita Delacourt?- egy pillanatra felnézek, még mindig mosolyogva, közben átnyújtok neki egy pohárral az almaborból, amit még tavaly télen hoztam vissza a szünetről, és amely valahogy megúszta a tavalyi időszakot. Idén le kell ürítenünk az összes készletünket, nem hagyhatok semmit itt az elrejtett dolgok közül.

[SIENNA]

SIENNA

2005, szeptember 2.

the smell of september -
like crushed flowers

Próbálkoztam - aprónak érződött, szárnycsapásoknak, amik nem igazán visznek semerre, de mégis; talán megtartanak ott, ahol vagy.
Pedig sokkal könnyebb lett volna. Hagyni, hogy ez a nyár a torkom köré tekeredjen, és valami elmúljon ismét; valami, ami mellett túl sokáig tartottam ki, hogy nem számít, valami, ami elől könnyebb volt menekülni, mint szembenézni vele. Mert amíg nem fontos, addig könnyebb kikerülni is, ugye? Mikor rákérdeznek - vagy mikor ráköszönhetnél a folyosón. Amikor csak meghallod valamerről a hangját - amikor egyszerűen csak eszedbe jut valamelyik éjjel, hogy mit is vesztettél igazán.
De már nem tudom tovább azt hazudni magamnak, hogy nem számít - talán azért, mert már felesleges, talán mert már túl nehéz, talán mert már jobban fáj, mint a beismerés.
Szóval próbálkoztam - válaszlevelekkel, rövid, jelentéktelen sorokkal, amiknek egy része kifakult hazugság volt, de mégis; abban a pillanatban adott egy kis… nem is tudom. Egy lélegzetnyi frisslevegőt.
Mint a Roxfort - egy pillanatig jó, mielőtt pofánvágna az egész. Kibaszottul pofán - túl sok cigarettacsikk pereg szét ujjaim között ma, lassan állandó a füstíz a torkomban, mert egy pillanatig. Egy kibaszott pillanatig jó volt.
Először kétségbeesést éreztem - azt a szorítást a torkomban, ami már lassan túlságosan is ismerős, ami már csak a harmadik száltól kezd enyhülni; de aztán dühöt. Valami olyasmit, ami… sokkal ritkább. Ami sokkal elkeserítőbb. Amin nem segített az ötödik elporladt cigarettacsikk sem.
Kire vagyok igazán dühös?
Az univerzumra, talán - mert azt könnyebb megnevezni, mint elkezdeni sorolni minden mást.
Ma este a Klubhelyiség a pillanatnyi biztonság. Meg Sienna abban a sarokban. Már fantommozdulat az, ahogy a zsebemhez nyúlok és megérintem a cigarettatartómat, idebent nem fogok rágyújtani, de már túl megszokottá vált odakint, már hiányt kiált a tüdőm, pedig tudom, hogy nem kellene neki; bőven túlvagyunk már azon a szinten, ahol még elfér egy-két szál.
- Szia Sienna. - Nézem az ócska kis táblát előtte a földön, miközben helyetfoglalok vele szemben. - Még mindig megvan? Ezer éve nem láttalak játszani.
Halványan mosolygok rá, mintha könnyű lenne - mintha nem nyúlna köztünk az a szakadék, tele a dolgokkal, amikről jobb nem beszélni. Lerakom inkább magam mellé a pálcámat a földre, ahogy felhúzom fél térdemet, arra támaszkodok.
- Legyen a kék. - Nem ő az egyetlen valójában, aki évek óta nem nyúlt a játékhoz - valószínűleg velük játszottam utoljára, de azért a golyók… modorára még én is emlékszem. Assez désagréable.
Úgy teszek, mintha kerülgethetnénk az egyértelműt - a nap teátrális érkezését, aminek mindenki tapsolt a birtok különböző pontjairól, mintha ez lenne a legfelemelőbb dolog az elmúlt évtizedben; az elején még én is. Az első néhány percben. Mielőtt felbukkant volna a valóság.
Kárászéletű - mint a legtöbb próbálkozás szokott lenni, nekem meg már hiányzik valamiféle pótcselekvés; dohány, esetleg egy üveg, egészen biztosan találnék egyet eldugva valahol, ez mégiscsak a griffendélesek csomópontja. A névre megrándul ajkam - éppen csak aprón, éppen csak annyira, hogy egyértelmű legyen, a sok elszívott szál odakint teljesen hiábavaló volt.
Habozok egy pillanatig - talán még kapaszkodok az ábrándokba. Amikbe kifejezetten nehéz úgy, ha… konkrét választ várnak az embertől.
- Igen. - Megbűvölöm az egyik golyót, hogy meginduljon a táblán. - Néhányszor találkoztunk gyerekkorunkban. - Keserűnek érződnek a szavak nyelvemen, éget; ahogy a hazugság szokott. - És igen, szerintem is egészen lenyűgözőek a lovaik. Te bedobod a neved a serlegbe?
Olcsó, egészen… szánalmasan olcsó próbálkozás, és talán ott az az éveknyi mély szakadék köztünk, de nem feltételezem Siennáról, hogy ne ismerné fel pontosan, mit csinálok. Sokkal okosabb ennél - én pedig sokkal kétségbeesetten próbálok… egyszerűen csak elfelejtkezni a nyílvánvalóról. Legalább csak ma este. Legalább csak egy kis időre - mielőtt visszalépve a folyosóra újra és újra rájövök, hogy a kép, ahogyan a Roxfort élt ezidáig bennem? Mindenen keresztül - a túl csendes éjszakák és a túl csendes nappalok, emlékeknek a túl hosszú árnyéka, kívánságok, amik sosem jönnek el, a túl gyorsan elszálló hónapok egészen nyárig.
Minden, ami ellenére mégiscsak szerettem - amibe mégiscsak kapaszkodtam. Mint valami utolsó reménysugárba - vagy leheletbe.
Az utolsó évünkre mégiscsak porrávált.

[- Már legalább három éve az ágyam alatt volt. Én azon lepődtem meg, hogy valahogy túlélte azt a rengeteg macskát, ami feltekereg a szobáinkba.]

First Friday evening

Skylar Devaraux - 2005.09.02- péntek

  Ahogy a táblára nézek, megelevenednek az emlékeim. Látom azt az őszi esőt, évekkel ezelőtt, amikor annyi gond nélkül játszottunk Revannal, Skylarral, az évfolyamunkról diákokkal, de leült velünk játszani egy játékra Elowen, Edward, Amelia, és még sokan mások. Biztos vagyok benne, hogy lett volna játszótársunk negyediktől is, biztos vagyok benne, hogy sok alsós örülne neki, de amikor azt a rengeteg kincset, amit összehordtam, kimenekítem innen, amikor véget ér az életem a Roxfortban, tudom, hogy ez közöttük lesz. Eredetileg azt hittem, hogy szomorú emlékként, de mióta újra összebarátkoztam Skylarral, aki elválaszthatatlan ettől a játéktól, megváltozott a jelentése.

 - Már legalább három éve az ágyam alatt volt. Én azon lepődtem meg, hogy valahogy túlélte azt a rengeteg macskát, ami feltekereg a szobáinkba.- a fiú biztosan tudja, hogy nem túlzás, amit mondok: a mi szobánk az egyik legbiztosabb élelemforrás, az egyik legbiztosabb menedék számukra, és ha már meglátogatják Revant, egyáltalán nem zavarja őket, hogy vannak ott dolgok, amelyek nem hozzájuk tartoznak. Valahogy kétlem is, hogy vannak dolgok, melyekről a macskák elfogadják, hogy nem hozzájuk tartoznak.

 Odaadom a fiúnak a golyókat, és elveszem én is a lilákat. Végig mosolygok, és nem csak megjátszom magam; örülök neki, hogy itt van velem, még ha tudom, még nem tökéletes a híd, amit elkezdtünk felépíteni. Nehéz megmondani, hogy mi lehet az; nem érzem úgy, hogy elengedhetném magam mellette, mint régen, mintha azok az idők, amikor nyugodt lehettem, amikor nem kellett félnem tőle, hogy valamilyen negatív következménye lesz annak, amit teszek vagy mondok, elszálltak volna. Persze, nem biztos, hogy azért, mert tényleg lennének; egyszerűen csak szokatlan még ennyi hónap után is, hogy újra beszélünk.

 - Ó... én versenyeken ismertem meg. Tényleg lenyűgöző... lenyűgöző párbajozó.- csak egy pillanatra nézek a fiúra, azután inkább a golyóra pillantok, ami káromkodva adja tudtomra, hogy nem tetszik neki a gurításom. Nem vagyok igazán jó emberismerő, de azt könnyen meg tudom mondani, hogy nem csak párszor találkoztak. Nem ismerem túl jól a francia kultúrát, de azt nem nehéz megállapítani, hogy annyira nem lehet gyakori a vezetékneve. Vajon miért szégyelli előttem?

 Természetesen nem fogok rákérdezni. Nem itt, nem most.

  - Igen. Legalábbis most azt hiszem, hogy bedobom- bár sokat nem számít. A legtöbb lánynál jobb boszorkány vagyok az iskolában, legalábbis a gyakorlatban... de Orin mellett akár elsős is lehetnék. Ő legyőzhetetlen.- azt hiszem, őt még Lolita sem győzné le egy párbajban. Amikor nagyon összeszedem magam, látni vélem, hogy hol lehetnék gyorsabb, hol lehetnék ügyesebb, mi hiányzik hozzá, hogy fölé kerekedjek- igaz, a szakadék túl nagynak érződik hozzá, hogy azt az ugrást valaha megtegyem, és úgy érzem, hogy bővül. Orin viszont... soha nem éreztem magam annyira tehetetlennek, mint a vele vívott párbajaim során. Talán ha három lenne belőlem, is veszítenék.

 Ki tudja persze, hogy így látja-e a Tűz Serlege? Talán valamilyen okból meglát bennem valamit- de mit láthatna bennem, amit Orinban nem?

  - Talán nem kellene. Lesz bőven elég dolgom, nagyon sok munka lesz a Mardekár és a Hollóhát elleni meccsekben az év első felében, azután jönnek a RAVASZ-ok. Azután a kérdés, hogy hol fogok lakni.- gyorsan pislogok, ahogy rájöttem, hogy lejjebb engedtem a védelmemet, hogy úgy beszélek, mintha Amy ülne itt. Persze, nem mondtam el a teljes képet, de elég egy pillanatra rám nézni, hogy elkapjon legalább egy-egy pillantást a nyaram végéből. Még ha nem is hallott arról, hogy hogyan jártam be a szigeteket, miket műveltem augusztus végén...

  - A tanulmányoktól függ persze. Ha felvesznek az Auror Képzőbe, kétlem, hogy nagyon elhagyom a szállást az első időszakban.- gurítok egyet, talán szándékosan ügyetlent, hagyom, hogy a golyó káromkodjon helyettem. Csak egy lopott pillantást vetek rá. Talán viszonozza, hogy elengedtem a Lolita témát- talán nem is kapta el a botlást igazán.