Lányhálók

Mindig pontosan annyi zöld-ezüst, baldachinos ágy van a hálóteremben, ahány diákja van az évfolyamnak. Idelent nincsenek ablakok, ezért sűrűn elhelyezett lámpások és mécsesek világítják meg a helyiséget. Az ágyak végében ládák, melyekben a tanulók holmijaikat tartják.
Minden szobához fürdőhelyiség tartozik.

Live without care, with the wind in my hair
I'm driving through the desert, yeah I'll go and
Take me where the wheels take me, far away

Roxanne Montague
2005. szeptember 2.

Még mindig fel vagyok spannolva az újonnan érkezett diákoktól. Nagyon izgalmas, hogy ennyi új ember került ide. Persze, minden évben jönnek az elsőévesek, de érted, most már hat év van köztünk, már nem jó... A ma érkezettek legalább a kortársaink, velük sok mindent lehet majd csinálni!

Egy szóval ilyen jókedvű vagyok, mióta megérkeztek, pedig ma még korrepem is volt Ashforddal. Nem az ő hibája, hogy szenvedtem (vagy ki tudja), hanem a tény maga, hogy tanulni kellett órán kívül. Pusztulat... De hát, ez van, ez sem tudta annyira letörni a kedvem, hogy utána ne legyek teljesen lelkes arra, hogy két iskolából is érkeztek diákok.

Persze még nem igazán volt lehetőségem egyikőjükkel sem beszélgetni, hadd akklimatizálódjanak csak, kelleni fog nekik, de legalább felismertem pár arcot még nyárról és ez még jobban megmelengette a szívem. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok tudni még aludni jó sokáig.

Ennek függvényében viszonylag későn is megyek fel a hálókörletembe, már egészen kevesen maradtak csak a klubhelyiségben, de tudom, hogy nem fogok tudni lefeküdni még. Tanulnivaló lenne, de fog a franc tanulni... Éppen ezért örülök, hogy meglátom háló- ház- és minden egyéb társamat, Roxyt, aki még ébren van és itt leledzik. Kihasználom hát a lehetőséget, hogy ne unatkozzak és le legyek kötve, úgysem beszéltünk még ez alatt a pár nap alatt rendesen.

- Hééé, Roxy, csáááá! - köszöntöm vigyorogva, annyira nem jut eszembe, hogy esetleg mást csinált eddig vagy nem kíváncsi rám. Lehuppanok az ágyamra és rápillantok. - Még nem is beszéltünk, mizu veled? Hogy telt a szünet? Mit gondolsz az új arcokról? - nézek rá vigyorogva és érdeklődön, ahogy a lábamat lóbálom.

A játék elmarad válasz hiányában, szabad a pálya

[☽ ✴ ☾]

domina

Smithe

TW: halál bálványozása, kínzás említése

H

alál.

A művészek legkedveltebb témája az élet kezdete és vége. A születés hangos, vérben úszó, kegyelemért könyörgése, a vigyorgó, bűnös tekintetektől ölelt ráncos gyermek, ami csak a saját szülője számára szép. Az első lélegzet, mint életre szóló átok. Gyönyörűnek tartják, a meztelen-apró testet, a valami újat… Gusztustalan. Kiszolgáltatottság. Képmutató ártatlanság. Életre való kárhozat. Imogen is gyermek volt egyszer, ahogy Silas is. A lelkük már a méhszáj kijáratát kaparva is rothadt volt, pokollében fejlődtek, mert a sorsuk, a céljuk a bűntől csatakos Földön már a fogantatás pillanatában elrendeltetett. Semmi gyönyörű sincs a születésben. A világrajövetel egy egekig magasztalt kényszerű rossz, minden újabb felsíró gyermekkel a világ egyet közelebb lép a végső pusztuláshoz. Imogent és Silast tekintve, a születés a nyolcadik főbűn.
A Halál ezzel szemben megváltás. A halandó élet legszebb és legfontosabb pillanata. Nem számítanak az emberöltők, a kimondott vagy kimondatlan szavak, nem számítanak a kergetett célok és szerelmek. Mind elmúlik, mind feledésbe merül. A sírkövön sem áll más, mint az élet kezdete és annak vége. És ha Imogen és Silas eltávozik, semmi sem marad utánuk, mint boldog sóhaj. Megváltás - mások számára.
Imogen sokat foglalkozik a saját halálával. Vajon milyen lesz? Gyors vagy csábítóan lassú? Érzésektől mentes vagy a fájdalom édes kínjában fog égni? Rengeteg forgatókönyvet elképzelt már, füzetének lapjai nyögik a tanúk terhét. Most mégsem önmagáért serceg a ceruza a durva pergamenen. A te neved sóhajtja a fekete grafit, Vivien, a te képzelt könnyeid és a fájdalomtól torz arcod könyörög kegyelemért. Szinte érezni a rajzon át a koporsó csontig hatoló hidegét, a szálkákat a bőröd alatt, a leszakadt körmöket és a még általuk vájt barázdákat a deszkában. Élve temettek el, a kukacok és csótányok már várják a pillanatot, míg a fa elöregszik és enged, hogy végre belőled lakmározzanak. Hisz senki sem hallja, ahogy vérző torokkal segítségért könyörögsz.
Felpillant a füzetből, grafit-maszatos kezével tűri elszabadult tincsét a füle mögé. Síri csend lapul a szobában, épp veled szolidaritál, téged gyászol, a képzelt halálod előtt adózik. Félhomály uralkodik körülötte, tiszteletet hagyva a holtaknak, a nedves föld és az eső illata árad a fekete gyertyákból, de még a félsötét se elég ahhoz, hogy feledésbe vonja a rózsaszín szőrme kabátod. Arca megrándul az undortól. Vérzése idején még rosszabbul viseli azt a színes koporsót, amit magad köré emeltél, hogy senki se lássa a halott lelked, Vivien. Ő látja, jól ért a hüppögő kislányokhoz a padlón, látja a törött tekinteted, magad mögött hagyod a földön a darabkákat. Imogen sokat összeszedett már belőlük, ott pihennek a lapok között.
Zöldjeit képtelen elszakítani a kabátod hányingert keltő képétől és jelen esetben nem élvezi a gyomortartalma ízét a torkában. Ujjai a mellette heverő patkányért nyúlnak, pókujjai a fehér bundát simítják. Akár halott is lehetne Ari, mozdulatlan fekszik tovább, akkor is, mikor farkánál fogva emeli fel az arca elé. Elégedett-torz mosoly fut végig arcán, ahogy Ari vörösben úszó tekintetébe bámul. A combjára helyezi a sóbálvánnyá vált apró testet, hogy mikor múlni kezd az átok hatása, érezhesse a rángatózását. A pillanat azonban még várat magára. Addig folytatja újabb művét. Téged Vivien. Életed legfontosabb szereplését.

☽ ✴ ☾

S ay it, spit it out, what is it exactly You're payin'? Is the amount cleanin' you out? Am I satisfactory? Today, I'm thinkin' about the things that are deadly The way I'm drinkin' you down Like I wanna drown, like I wanna end me

House Creep

Figyelmeztetések: 16+  gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Akár szép is lehetne. Akár kellemes is lehetne. Akár nyugodt is lehetne. A Roxfort jelenleg ünnepi csendbe burkolózik. A tanulók többsége elhagyta a kastélyt, hogy családjához hazatérve ünnepeljen. Rajtad kívül nem sokan tisztelik meg a kastélyt jelenlétükkel, éppen ezért a folyosó is kong az ürességtől, amin haladsz - a hálókörleted felé. Lépteid kopogása tölti meg a teret, a belső hangok pedig a fejed. Mert ők mindig ott vannak, sosem hagynak el Téged, nem úgy, mint egyesek. Szőke hajzuhatagod aranyló hullámként úszik a levegőben. A sminked, a körmeid, a ruházatod - minden tökéletes, akárcsak a legértékesebb festmény a múzeumban. A kellemes külső alatt azonban csupa borzalmak lapulnak meg. Hol van az a pont, amikor már nem lehet mindent a múltra fogni? Hol van az a pont, ahol Fenrir Greyback véget ér és Vivien M. Smithe elkezdődik?
Vivien Morgana Smithe.
Miért tartottad meg  Morgana nevet? Miért nem hajítottad el azt is, akárcsak a múlt többi morzsáját is? Miért kapaszkodsz ebbe a névbe, miért gyalázod vele megboldogult édesanyád emlékét?
Miért. Tartottad. Meg?
Talán egy emlék. Egy memento. Egy intés arra, ki voltál, ki vagy és ki leszel. Mert Morgana nem tűnt el sosem. Morgana Te vagy, Morgana Vivien, de Vivien csak egy álca. Egy látszat, semmi más. Vivien a pasztellrózsaszín ábránd, Morgana a vörös és fekete valóság.
A valóságra azonban nem mindenki kíváncsi. A valóság elől mindenki menekül, mert a valóság fáj, a valóság kegyetlen, a valóság többnyire minden, csak nem gyönyörű. Az igazság a szenvedés elhozója, az igazságnak mindig ára van - hatalmas ára. Éppen ezért senki sem az igazat akarja tudni, mindenki beéri az édes hazugsággal is - legalábbis a legtöbben.

Végtelenül unalmasak a mindennapok a nyüzsgés nélkül, mert ilyenkor nincs, ami lefoglaljon, nincs, ami elterelje a gondolataid. Ugyanazokat a savanyú arcokat bámulod nap mint nap, ugyanazzal a sápadt bőrű pókujjú szobatársaddal kelsz és fekszel - az ő arca az utolsó és az első amit látsz minden nap, ha nem számoljuk a fejedben lévő képeket.
Sinclair. Nem sok vizet zavar, többnyire csendes, többnyire ijesztően néz, a legtöbbeknek borsódzik tőle a hátuk. De nem neked. Már megszoktad, jelenléte kényelmes, már-már otthonos borzongással tölt el. Valami régről ismerős, valami komfortos - az olyanoknak, mint te, mindig a hátuk mögé kell néznie, s Sinclair pont erre emlékeztet. Először talán még zavart, sőt mi több feszélyezett, majd később ahogy hozzászoktál, nem tudtad Őt nem észrevenni az árnyak között.

Amint a jelszó elhagyja az ajkaid, akárcsak egy titok, melyet könnyedén hátára kaphat a szél, a bejárat kinyílik és szemeid elé tárul házad üresen kongó közös helyisége. A lézengőkkel mit sem törődve célirányosan haladsz a hálószobád felé, melyen évfolyamtársaiddal osztozol. Heranoush hiánya kínzóbb, mint a Cruciatus átok maga, először pont emiatt torpansz meg az ajtóban - üresen árválkodó ágya szívszorító látványt nyújt, és hiába ígérte azt, hogy visszatér... mi van ha nem, ugye? - nem is a szobában uralkodó félhomály és az ott lebegő egészen hátborzongató légkör miatt. Kell némi idő, hogy a szemeid hozzászokjanak a hiányos megvilágítottsághoz, de amin sikerül elég hamar megpillantod Őt. A rajza fölé görnyedni, pókujjait a dermedt patkánya köré fűzve, mielőtt minden figyelmét és mindkét kezét újra az alkotásának szenteli. Kíváncsiságod feltámad, akárcsak a hóvihar odakinn - mondjuk ebből Ti a föld alatt, ablak nélküli szobátokban nem sokat érzékeltek. Óvatos léptekkel közelíted meg, akárcsak a leopárd a zsákmányát. A félhomály miatt nem igazán tudod kivenni, kit ábrázol a rajz, ha közelebb mennél, biztosan feltűnne neki, úgyhogy... úgyhogy egy sima és gördülékeny mozdulattal kikapod a kezéből a füzetét, majd egy kecses mozdulattal lehuppansz az ágyadra. Az éjjeliszekrényeden lévő karos gyertyatartón lévő gyertyákat egy halkan elmormolt Incendio-val meggyújtod és megnézed magadnak alaposan a rajzot. Nem kell sok idő, hogy felismerd magad, és az érzés, ami zsigerből feltör a gyomrodból... egy fintor.

- Látom nem sikerült a jó profilomat megragadnod Sinclair. Legközelebb inkább modellt állok neked, ha ilyen perverzióid támadnak... - enyhén oldalra biccented a fejed, ahogy tovább nézed az alkotását. Aranyos, hogy így képzel el. Aranyos, hogy azt hiszi sírva ordítanál egy ilyen helyzetben. Talán egy kicsit az ijesztő, hogy... milyen találó halált képzel el neked. Felpillantasz rá, egyenesen a szemeibe nézel, mintha onnan akarnád kiolvasni a gondolatait, a szándékait, a történetét. - Meglepően találó egyébként a rajz. De kíváncsi vagyok a véleményedre... miért éppen élve temetés? - nézel érdeklődve. Nem tűnsz úgy, mint akit nagyon megrémítene a műve, sőt igazából találónak, izgalmasnak és megérdemeltnek tartod. - Oh, és ha megfogadsz egy baráti jótanácsot... a ruhámat legközelebb ne satírozd ilyen sötétre, több, mint valószínű, hogy rózsaszínben temetnek el - mosolyodsz el hidegen, ahogy ezek a szavak elhagyják az ajkaidat. Újra a rajzra pillantasz és nem tudod visszafojtani a feltörő kuncogást. Igazán nevetséges ebbe belegondolni, de... ennél nem is érdemelsz kíméletesebbet, ugye? Vajon mennyire lát be Sinclair a rózsaszín cukormáz alá?

[☽ ✴ ☾]

domina

Smithe

TW: halál bálványozása, kínzás ábrázolása

K

ín.

Te vagy a lüktető fejfájás. A feltörő epe íze a szájában. Te vagy a tüske a körme alatt. Te vagy az égő lélegzet, miután félrenyelt. Te vagy a kellemetlen pézsmaillat, amitől képtelenség szabadulni. Az éjszaka zümmögő szúnyog, a halkan recsegő szú a fában. Te vagy a sárgás nyák a betegség után. Te vagy a tűz égető fájdalma, a vakító napfény, az örökös sípolás, aminek nincs forrása. Te vagy a táblán karistoló köröm zaja. Te magad vagy a kín, Vivien, az örökös kárhozat, te vagy mindaz, amit megvet. Mégis borzongás fut végig a gerince mentén, mikor meghall, mégis nagyot nyel, mikor meglát, mert a fájdalom az anyanyelve és a kín annak a legszebb formája. Tüzes vassal szúrná ki a fülét, forrón bugyogó aranyat folyatna a fülébe miattad, majd rimánkodna a gyógyulásért, hogy újra és újra megtapasztalhassa mindezt.
Vajon rájöttél már, hogy ő figyel téged álmodban? Hogy párnával a kezében áll feletted, mikor épp nem szárnyalsz kéjesen a rémálmok földjén, mikor csak édesdeden szuszogsz? Mégsem tette meg, egyszer sem szorította pirospozsgás arcodnak, nem ragadta meg az állad és a tarkód egyszerre, hogy egyetlen mozdulattal, egyetlen gyönyörű reccsenéssel véget vessen a szenvedésednek, nem vágta át a kecses nyakad, nem nézte végig, ahogy spriccelve hagyja el a gömbölyded tested az élet. Tudod, két oka van, hogy mindig ellenáll a sötétben suttogó árnynak. Silas már csak a gondolataiban tanítja neki az igét, mikor épp hagyja neki és valójában nem akar olyan lenni, mint Silas. Valójában nem kívánja a Halált, nem úgy, ahogy a férfi. Vele ellentétben Imogen türelmes, a természet úgyis bevégezteti minden élőlény sorsát, ugyan minek sürgetni? Az élet sokkal nagyobb kárhozat, hisz a halál is már legfeljebb az élőknek okoz szívfájdalmat. A te haláloddal nem érne el semmit. Legfeljebb kevésbé gyötörné az élet… és miért venné el önmagától ezt a kevéske örömöt is?
Nem pillant fel rád. Hunyorog a folyosóról beszűrődő fénytől, majd kézfejét a szája elé emeli, hátha így a gyomortartalma nem talál utat magának, ahogy megcsapja az émelyítő illat, amit magad után húzol. Jelenleg túlságosan érzékenyek az érzékszervei és te vagy minden, ami undorral árasztja el. Vérlázító az is, amit meg merészelsz tenni ellene. Ahogy elmarod tőle a füzetét, ujjai azonnal a pálcájára fonódnak és rád szegezi azt. Arca márványból faragott, tökéletesen érzéketlen, ám ez nem jelenti azt, hogy nem nézné élvezettel, ahogy kíntól vergődsz az átka nyomán. Megremeg a keze kissé, ahogy a vágy a szájába tuszkolja az igét az epe maró íze mellé, végül mégis leengedi a fát. A lebukás bűnös élvezettel borzongatja és bármi is legyen a reakciód önnön halálod láttán, tudni akarja, hogy mit vált ki belőled a műve. Minden művész erre szomjazik, nem igaz?
Nem felel neked, nem fecséreli a szavakat pont terád. Ujjait egyesével fonja Ari merev teste köré, van valami egészen hátborzongatóan kecses a mozdulatban, ahogy közben le sem veszi rólad a tekintetét. Valójában téged képzel a patkány helyébe, miközben kissé erősebben szorít rá, ahogy végre megrándul a fájdalomtól, ahogy az átok kezdi elhagyni az apró testet és Ari panaszosan marja apró tűfogait az ujjába. A satu azonban nem enged, vér szivárog a harapás nyomán, Imogen arcára pedig kéjes mosoly költözik a fájdalom okozta rándulás után. Az ágyra rakja végül gyengéden és engedi, hogy még botladozó léptekkel, de a csalárd biztonságot nyújtó ketrecébe siessen.
Lassan kel fel ő is és néma léptekkel vágja át köztetek a teret. Oldalra biccenti a fejét a kérdésed nyomán, vérző ujját ajkai közé emeli, hogy kiszívja a kiserkenő vércseppeket. Nem veszi el még tőled a füzetet, ám lapozni kezd benne. Nem engedi, hogy a megnézhesd magadnak a rajzait, holott ugyanúgy visszaköszön ő maga, pár iskolatársatok vagy épp tanár, egy számodra ismeretlen férfi, hacsak pár éve nem forgattad a mugli újságok hasábjait, átlapoz egy oldalt, ahol sírkövek vannak, rajtuk nevekkel és egyetlen egy dátummal. Végül elér egy újabb rajzhoz, amire nem sokan jönnének rá, hogy téged ábrázol. Telihold ragyog és téged pont átváltozás közben örökített meg, de ahelyett, hogy megtörténhetne, épp őrületed kapja el és széttéped saját magad. Már a beleid a földet érik, csontig tépted a húsod. Mohón figyeli az arcod, még sosem akart ennyire látni téged. Ám pont akkor érsz a tanácsod végére, ahogy eléri a kívánt oldalt és ahogy kiejted a szádon azt a gyomorforgató színt, öklendezni is kezd. Elfordul tőled és vesz pár mély levegőt. Oly szívesen tekerné azt a förtelmes szőrmekabátod a kecses nyakad köré és csak szorítaná és szorítaná…
Oly édes a kín…

☽ ✴ ☾

S ay it, spit it out, what is it exactly You're payin'? Is the amount cleanin' you out? Am I satisfactory? Today, I'm thinkin' about the things that are deadly The way I'm drinkin' you down Like I wanna drown, like I wanna end me

House Creep

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, gyilkosság, vér, halál, mentális betegség megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Halál.
Sokan félik ezt a szót, sokan bálványozzák, egyesek várják az eljövetelét. Te nem féled a Halált, ha az ajtódon kopogna, kedves ismerősként, jó barátként üdvözölnéd. Gyors és fájdalommentes vagy éppen lassú kínhalál, fulladás általi, méreg, akasztás, gyilkos átok, belezés, gyors torokelvágás, kivéreztetés, öngyilkosság - a formátum már oly mindegy. Az a rövid szenvedés, mely megelőzné már csak nosztalgikusan hatna, szinte már hiányzik a konstans fájdalom és rettegés. Titkon minden éjjel mikor megérzed hátborzongató jelenlétét, égetően jeges tekintetét, halk, megszállott szuszogását azt reméled, hogy egyszer megteszi - véget vet az életednek, megfoszt az újabb levegővétel fájdalmától, kitépne a gyötrelem körforgásából. De nem teszi meg. Dehogy teszi meg. Groteszk módon élvezi a tortúrát, melyet a látványod okoz számára. Te pedig tűröd, hogy elveszi tőled azt a kevéske viszonylag békés alvással tölthető időt is, ami adatik. Végtére is nap mint nap emlékeztet arra, hogy sosem hunyhatod le a szemed, nem lankadhat a figyelmed - mert mindig figyelnek és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy elvágják a torkod, mint a vágóhídra vezetett disznónak. Biztosan sokan néznék kéjes gyönyörrel, ahogy utolsó levegő után kapkodva saját véredben vonaglanál a mocskos földön.

Már a kezdetek óta érzed, hogy ha nem is hasonlóak vagyok, de van köztetek némi hasonlóság. Sinclair nem igyekszik kétségbeesetten leplezni visszataszító valóját, míg Te a tökéletes, habos-babos rózsaszín megtévesztés álcája mögött rejtőzöl, akárcsak a prédára váró, lesben álló kígyó. A téboly csak úgy vibrál a zöld íriszekben, de nem olyan vehemens, nem olyan vérszomjas, mint a Te kékjeid. Azt azért igazán nem mondhatja senki, hogy nem alkalmazkodsz a körülményekhez - nem is tudnál beilleszkedni a normál társadalomba, ha szabadjára engednéd a gyilkos éhségedet. Persze sosem saját akaratból csináltad, de... egy idő után megláttad a szépségét. Azonban a halál előtti kínzás, a reménytelen szenvedés iránti gusztusodat a megváltozott környezeti normák sem voltak képesek eltörölni, s Vivien M. Smihe éppen ezért olyan, amilyen - egy undok, fölényes picsa, aki örömét leli mások életének megkeserítésében. Mert mi is lehetne édesebb, mint a bosszú? Mi lehetne kielégítőbb, mint nézni mások vergődését, épp úgy, mint amikor a magatehetetlen, kiszolgáltatott, megkötözött fogoly elkeseredetten igyekszik vergődni, miközben a rozsdás láncot a nyaka köré tekerve, kis törékeny tested minden erejét bevetve egyre csak szorítod és szorítod a nyakát, míg nem... egyszer csak vége lesz? Mikor a hideg, mozdulatlan testen győztesként ülve pillantasz le az élettelen, üveges szempárra.

Mert ez az igaz győzelem.

Amikor Te élsz, a többiek elhullanak, akár az idegesítő legyek, vagy - hogy relevánsabb hasonlattal éljünk - pókok.
Bűnös élvezettel figyeled, ahogy jelenléted máris undorral tölti el. A grimasz, mely az arcán ül, egészen egyértelmű indikátora annak, ahogyan a gyomortartalma újra a külvilágra kívánkozik. Ez pedig gonoszan elégedett mosolyt csal az arcodra. A kényszeres vágy hajt előre, az bírja mozgásra a tested, az kényszerít arra, hogy elvedd a vázlatfüzetét. Látni, sőt mi több, érezni akarod a haragját, meg akarod tapasztani mit tenne, meddig menne el. Nem nyúlsz a pálcádért. Ugyan mit tudna tenni egy ilyen esetlen csontkollekció? Mit tudna tenni veled szemtől szemben? Semmit, ugye? Legalábbis semmi olyat, melynél ne történt volna rosszabb soha. Nem félsz Imogen Sinclairtől, sőt... inkább szánalmat vált ki belőled a látványa. Elkeserítő, ahogy leengedi azt a pálcát, de mit is várhatnál valakitől, akiben nincs meg a...

mindent felperzselő gyűlölet

Mélyen beszívva a szobátok állott levegőjét teszel egy fél kört a fejeddel. Kékjeidet a hullafoltot idéző zöldjeibe fúrod, miközben ugyanúgy mosolyogsz rá. Jeges álarcod megtörhetetlen, szíved nyugodt ritmussal ver a mellkasodban, hisz érzed - a megszokott közegedben vagy. A rajz különösebb érzelmeket nem vált ki belőled, ennek ellenére eljátszadozol a gondolattal, hogy vajon ilyen szituációban mit tennél. Elvégre az élve temetés nem éppen a legszebb halálok egyike, de mindenképpen érdekes felvetés. Vajon valóban ehhez hasonlóan sikoltoznál, üvöltöznél? Vagy inkább nevetnél a helyzet groteszk humorán? Netalán csendben várnád a megváltó Halált? Mikor újra felnézel rá, éppen akkor teszi le az ágyára azt a szerencsétlen patkányát, aki esetlenül menekül a helyére. Néha megsajnálod azt a nyomorultul járt dögöt és kacéran szemezgetsz a kósza gondolattal, hogy átsegítsd-e kegyelemből a túlvilágra. De aztán egy másik jószágot sanyargatna halálra, és az ördögi kör soha nem szűnne meg. Sinclair egy pszichopata, ez már ránézésre egyértelmű.

Pillantásod egyből teljes mértékben neki szenteled, mikor ülő helyzetéből felemelkedik és akárcsak egy szellem, falja a kettőtök közt lévő távolságot. Testedben a legapróbb izmok is ösztönösen megfeszülnek, teljes készenlétben állva, ha esetleg "kedves" szobatársad valamiféle meggondolatlan butaságra készülne. Mellkasod egyre nagyobb utat jár be, ahogy próbálod csitítani magad. Az orrod felveszi vérének kesernyés illatát, s még utolsó pillanatban megakadályozod az ösztönös szájnyalást. Egészen addig figyeled az ujjból lassan felbugyogó vércseppeket, ameddig a szájába nem veszi a sérült ujjat.

érzed ezt, Morgana?

Önkéntelenül újra teszel egy félkört a fejeddel, ahogyan élesebben beszívod a levegőt. Nem segít a helyzeten, ahogyan Sinclair közvetlen előtted áll meg és egy kicsit még föléd is görnyed, ahogy indokolatlanul hosszú pók kezével a füzetéhez nyúl és lapozgatni kezd benne. Oldalról oldalra. Az első pár oldal elkerüli a figyelmed az ösztöneiddel vívott győztes csata miatt, de ahogy lenézel - csak apró részleteket kapsz el a rajzokból, van akit felismersz rajtuk, van akit nem, de nem hagy időt arra, hogy alaposabban tanulmányozd őket, épp csak fel-felvillantja számodra, míg nem...

Megáll a lapozásban.

Arcodra kiül egy szempillantásnyira a dühödt meglepettség. Érzed, hogy itt van Ő is. Itt áll mögötted, erőszakosan szorít magához, hogy a tüdődből kiszorul a levegő, de ez jelen helyzetben biztonsággal tölt el. Szinte érezni véled a bűzös maróan forró leheletét a füleden, s ez kellemesen megnyugtató borzongást küld végig a testeden.

tudod mit kell tenned Morgana

Csak annyi látszik, hogy erőltetetten mélyebb levegőket veszel és veszélyesen higgadt mosolyra húzódnak ajkaid. Fejed oldalra biccented, mintha érdeklődve várnád a végkifejletet, ám valóságban a képzeleted által generált nagy, érdes és mocskos kézbe hajtod a fejed, ezzel szabaddá téve a nyakad, hogy Greyback újra beléd fecskendezze a mérgét egy újabb harapással. Lassan végighúzod az ujjad a grafitrajzon, miközben ez a csontos árnylény öklendezik éppen. Igazán sajnálatos módon emiatt a kiforduló beleid sziluettje kissé elmosódik, de téged kurvára hidegen hagy, hogy esetlegesen elronthattad a művét, csak az ujjaid befogó fekete grafitot bámulod, azaz pontosabban az alatta újra felelevenedő friss és alvadt vérnek, illetve a rengeteg-rengeteg mocsoknak illúzióját.

Grafitos ujjaid közt elmorzsolod a levegőt, majd kínzó lassúsággal pillantasz fel rá visszafogottan őrült, de valahol mégis vérfagyasztó mosolyoddal.

- Csak nem elvitte a farkas a nyelved kedvesem? - kérdezed tőle lágy, de szokatlanul mély, búgó hangon. Most nincs itt senki, hogy megállítson. Most nincs itt senki, hogy hallják a sikolyait, ha esetleg...

ő nem olyan, mint mi

Nem hát. Sinclair egy csótány. Egy idegesítő kis rovar, aki nem sok vizet zavar, amikor pedig lecsapnád, eltűnik a fal apró repedéseiben, hogy ismét az éj leple alatt bukkanjon fel és zúgásával az őrületbe kergethessen. Nem mintha titkolnád. Nem, különösebben nem. És mégis.

most van itt a tökéletes alkalom
erősebb vagy
kitartóbb
harciasabb

Jobb párbajozó vagyok nála, a fizikai erőfölény is az enyém. A terep is nekem kedvez.

Elképzeled, ahogy sovány teste a szekrény pereméhez csapódik, ahogyan gerince reccsen egyet... ahogy átvágod a torkát, de csak annyira, hogy ne tudjon sikítani. Saját vérében fuldokolva, riadt tekintettel.

Vajon tudja, milyen a késnek a másik végén állni?

A vérének a szaga, az íze felállásra késztet, a vázlatfüzet tehetetlenül hullik a paldóra az öledből, Te pedig erősen megragadod azt a csuklóját, melynek végén ott a vérző ujja.

ő már a tiéd

Légzésed felületesebbé válik, ahogy szorításod nyomán újra kiserken az ujjából a vér. Közelebb húzod az ajkaidhoz, meredt tekintettel bámulod, hagyod, hogy elöntsenek a keserédes emlékek. A csendet kettétörik a kiáltások, a bőr és hús szakadása, csontok törése, lánccsörgés, különböző halálhörgések, a vér csöpögése a fürdőszoba padlón. Végül jéghideg kékjeid ismét megtalálják a penészzöld szempárt. Közelebb hajolsz hozzá.

- Tudod, milyen érzés? - suttogod neki. Figyeled az arcát, a finom vonásainak minden rezzenését, ahogy vérző ujját a szád elé emeled és lenyalod róla a még meg nem alvadt vérét, miközben tekintetét a sajátoddal nem ereszted. Most Te vagy Rá kíváncsi, a reakciójára, a következő lépésére.

Mutasd meg nekem a valódi színeid, Imogen Sinclair!