[F i g y e l e m !]

A Tiltott Rengeteg Roxforttal szomszédos határa. A tanulók általában csak tanári kísérettel léphetnek be ide. Komoly büntetőmunkát von maga után, ha valakit rajta kapnak itt egyedül, esetleg más bajkeverők társaságában.

F i g y e l e m !
Belépés csak saját felelősségre!

[Unexpected meetings and fall mysteries]

Unexpected meetings and fall mysteries

Miguel Fuentes

2005. szeptember 17.

külső | hangulat

Könyvvel a kezemben lépek ki a kastély vastag falai közül, ahol a kissé hűvös, de napsütéses délutáni idő fogad. Mélyet szippantva a friss levegőből egy mosollyal az arcomon nyújtózok egyet, és pár pillanatig csukott szemmel élvezem, ahogy a Nap melege még simogatja egy kicsit az arcomat. Végül elindulok, át a birtokon, egyenesen a Tiltott Rengeteg felé, ahol azt tervezem, hogy egy szimpatikus fa tövében élvezem a kellemes szeptemberi időt a magammal hozott olvasmányom társaságában.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Nem megyek be egészen a fák közé, az erdő szélén sétálok, ahonnan még látom a birtok többi részét és a kastélyt. Frissen lehullott leveleken taposok, ahogy a fákat nézegetem. Ha az időjárás nem elég árulkodó valakinek, a lassan sárgás árnyalatokba öltöző lombkoronák biztosan egyértelművé teszik, hogy az izgalmakkal teli nyárnak vége és átveszi az uralmat a csendes ősz. Bár kérdés, hogy a nyugodtság meddig tart ki a Tusa mellett. Több, mint két hete, hogy elkezdődött a tanév és már több mint két hete tudunk erről az eseményről és azóta a csapból is az folyik, hogy ki dobja be a nevét a serlegbe és milyen dicsőséges jövőképet képzelnek maguk elé a jelöltek. Bár tényleg izgalmas, a huszadik ilyen beszélgetés után kezd kissé fárasztani.
Egy sóhaj kíséretében megrázom a fejem. Elengedem a Tusa körül keringő gondolataimat és figyelmemet ismét az engem körülvevő fákra irányítom. A vastag barna törzsek, a fölém magasodó lombok olyan érzést keltenek bennem, mintha otthon lennék. Ha eléggé hegyezem a fülem, hallom az erdő halk neszeit és a levelek között susogó halvány szellőt. Mintha a fák beszélnének egymással. Vagy éppen azzal, aki hajlandó meghallani őket. Vajon milyen történetekről mesélhetnek?
Gondolataimból egy éles, csipogó hang ránt ki. Megállok és tekintetemmel az avart pásztázom a zaj forrása után, és nem is kell sokáig kutatnom. Az egyik tölgyfa tövénél meglátok egy apró tollas fejecskét, ahogy rémülten, nem spórolva a levegővel, eszeveszetten csipog tovább segítségért. Lassan odalépve leguggolok hozzá és óvatosan a tenyerembe veszem a pici kis testet.
- Jaj drágám, hát honnan pottyantál le? - kérdezem tőle, miközben felpillantok a lombok közé a fészket keresve.
A fióka csak csipog tovább fáradhatatlanul, érzem, ahogy reszket, ahogy a markomban tartom. Végül a fejem felett, az említett tölgyfa egy kissé magasabban lévő ágán megpillantom az ágakból és száraz fűből épített fészket. Lerakom a könyvemet a fa tövébe és hálát adok az égnek, hogy elég alacsonyan is vannak ágak, hogy fel tudjak mászni.
A műveletet valójában nem tudom, hogyan sikerül úgy kivitelezni, hogy egyszer sem ejtem el a madárkát, ahogy egyre feljebb haladok a fán. Ráadásul mindemellett túl is éli, bár a csipogást egy pillanatra sem hagyja abba. Milyen tüdeje van ennek a fiókának? Én már régen elájultam volna.. - fut át az agyamon a gondolat és elérve a kellő magasságot igyekszem minél jobban megkapaszkodni a szabad kezemmel és megtartani az egyensúlyomat.
Még így is lábujjhegyre kell állnom, hogy óvatosan magam fölé emelve kis tollas barátomat belecsúsztassam a kényelmes fészkébe, ahonnan remélem, hogy nem esik ki megint, miután az anyja visszatér. Amint a fióka elhagyja a markomat és biztonságos közegbe érve abbahagyja a csipogást, a mellkasomból majdnem kiszakad egy megkönnyebbült sóhaj. Ám mielőtt ez megtörténhetne megcsúszik a lábam és a fészek látványa hirtelen távolodni kezd.
Olyan gyorsan történik minden, hogy csak egy hangos sikkantás tudja elhagyni a torkomat, ahogy elkezdek hátrafelé zuhanni. Az agyam kiürül, ahogy a fölém tornyosuló, lassan rézbarna színben játszó, egyre távolodó lombokat nézem. Nem pereg le az életem a szemem előtt, igazából nem érzek félelmet sem. Mintha elhallgatott volna minden, ahogy elkerülhetetlenül egyre közelebb kerülök a földhöz. Elcsendesült az elmém, a madarak, a szél, a körülöttem lévő erdő. Minden.

Un obsequio del cielo
2005. szeptember 17. szombat
Señorita Alma

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok, szerhasználat említése, szexuális utalások

Szinte menekülök a skót varázslóiskola komor falai közül. Szinte menekülök a rengeteg ismerős és ismeretlen arc elől, de legfőképpen menekülök a tulajdon ikertestvérem elől. Amennyire örömteljes a viszontlátás, annyira fájdalmas is. Mindig is szerettem Mikaelát, ahogyan most is, de... egyszerűen nem bírom. Egy kés a szívemben az, ahogy magára Daphné-ként hivatkozik. Ahogy látom a tökéletes lánygyermeket, aki az eredeti hajszínétől is megszabadult. Hagytam elmenni, sőt mi több én üldöztem el, örülnöm kellene, hogy jó sora van... a franciák között. Miért érzem magam mégis ilyen nyomorultul? Miért érzem azt, hogy egyre csak fogy a levegőm és fuldoklom?
Nem is tudtam, hogy szemüveges. Ezt az információt is csak elsuttogott félmondatokból sikerült kihámoznom.
No sé nada de ella.
Sobre mi propia hermanita.
Sobre mi otra mitad.
Szükségem van a friss levegőre, hogy kitisztítsa a fejem, szükségem van a magányra, hogy végre ne kelljen megjátszanom magam. Már az a tudat is fojtogató, hogy Mindreader Barbie mindig tudja, mi jár a fejemben. Nem szeretném őt kizárni, de... nem akarom, hogy erről tudjon. Így is túl sok sötét titkomat hordozza magával. Nem várhatom más embertől a megváltást a bűneimért. Por mis pecados, que cometí por mi propia voluntad.
Az őszi angol táj merőben különbözik az amerikaitól, hát még a mexikóitól. A mexikói őszek már csak haloványan élnek az emlékezetemben, de itt Angliában az ős is hűvösebbnek érződik a magasabb páratartalom miatt. Ma azonban kegyes az angol éghajlat és végre nem naphosszas esőzésekkel örvendeztet meg, hanem végre előbújik a meleget sugárzó gigantikus égitest is. Ráérős léptekkel és zsebre vágott kezekkel haladok az ösvényen, mely a tiltottnak titulált erdő felé vezet. A rengeteg fái egyre nagyobbak lesznek, minden egyes megtett lépéssel. Lépéseim kicsit lelassulnak, ahogy a Roxfort kedves, de felettébb egyszerű és bamba kulcs- és háztájőrzőjének lakosztálya előtt sétálok. Szívem szerint arra venném utam, hogy összeszedjem onnan az elrejtett drogokat, vagy legalább rájuk nézzek, hogy megvannak-e még. Azonban a kitudjahanyadvér óriás ott pöfékel az ajtóban a nyálas semmirevaló ebével karöltve és mikor meglátja a felé vetülő pillantásom ügyetlen öblös mozdulataival vidáman integet felém. Mosolyt erőltetve az arcomra viszonzom a gesztusát, miközben ismét felvéve korábbi tempómat haladok tovább.
Nem bízom Barbonban, esto no es una pregunta. Ebben azonban mégis rá merem bízni magam: neki sem érdeke, hogy lebuktasson a faszba, mert azzal kockáztatja, hogy tönkrebaszódnak az esélyei a Tusán. Biztos lehet benne, ha én zuhanok, rántani fogom őt is magammal a mélybe. És vica versa. Ha én valamivel keresztbe teszek neki, akkor könyörtelenül ki fog csinálni. Maradtam volna otthon, ugye? Akkor minden sokkal egyszerűbb lenne, akkor nyugodt szívvel veszhetnék el a saját sötétségemben, áshatnám tovább magamnak a gödrömet, amelyből már most sem tudok kimászni.
Itt azonban lejos de mi querido tío Javier megváltoznak a dolgok. Most már érzem a lelkem legmélyén a késztetést, hogy valahol kitörjek az igából, melybe oly beleegyezően hajtottam a fejem. Kezd pezsegni a véremben a tettvágy, hogy a saját sorsomat újra a kezembe vegyem, hogy lemoshassam végleg a Fuentes névről a ráragadt szégyent, hogy Hermanita-nak is legyen oka visszatérni... és nem azért, mert én akarom.
Talpam alatt reccsen egy apró faág, ez zökkent ki a gondolataim közül. Megérkeztem a Rengeteghez. Egy gondolatnyi időre megtorpanok és mélyen magamba szívom az erdő titokzatosan veszélyes, hűvös levegőjét. Céltalanul indulok meg ismét, hagyom, hogy vigyenek a lábaim, amerre jónak tartják, közben pedig a fatörzsek változatos mintázatait figyelem. Az erdő szélén még zsenge aljnövényzet teljesen eltompítja lépteim zaját: csak lágy neszként keverednek az erdő dallamába. Ami megzavarja ezt a nyugtató melódiát, egy kismadár kétségbeesett csipogása. Úgy változtatok irányt, hogy a hang forrása feltételezhetően közelebb és közelebb kerüljön hozzám, mígnem egyszer csak... elhal a kétségbeesett csipogás. Egy lélegzetvételnyi időre csak, de megtorpanok, majd vállvonogatva indulok tova.
Az egyik fa tövében megpillantok egy könyvet, éppen azon tűnődöm, vajon hol lehet a tulajdonosa, amikor...
Un grito rasga el silencio.
A tudatomig még nem jut el az információ, de a tekintetem ösztönösen a hang irányába fordul. Egy öblöset lépek, mert így gyorsabban és hatékonyabban tudok reagálni, mintha pálcát rántanék, és...
A karjaimba pottyan egy Señorita. Kicsit berogyasztok a lábaimmal, és karjaimmal sem azonnal állítom meg a zuhanását, ezzel valamelyest tompítva az esését. Végül pedig amikor újra képes vagyok kiegyenesedni, kérdőn pislogok az égből pottyant angyalkára.
- Jól van, Señorita? - kérdezem tőle egy kedves, bizalmat árasztó mosollyal. Kicsit várok, hogy az első sokkból magához térjen, s amikor látom a tekintetén, hogy valamelyest kitisztult, akkor helyezem csak a lábait finoman a földre. - Hírből sem hallottam még, hogy itt a Roxfortban a Señoritas bellísimas a fákról hullanak - elővigyázatosságból még közelebb maradok hozzá, ha esetleg az izgalmaktól el találna ájulni, de a földön puffanjon a hölgyemény csinos buksija. - Az ott a fa tövében csak nem Señorita könyve? - fejemmel az említett tárgy felé bökök. - Most már el kell árulnia, mi volt olyan izgalmas, amely miatt otthagyta az olvasmányát és veszélyes magasságokba emelkedett - próbálom kicsit oldani a hangulatot és a feszültséget, amit nem feltétlenül a jelenlétem okoz, hanem a korábbi izgalmak.
¿Dónde quedó la soledad y la tranquilidad, eh?

[Unexpected meetings and fall mysteries]

Unexpected meetings and fall mysteries

Miguel Fuentes

2005. szeptember 17.

külső | hangulat

A szoknyám úgy csapkolódik körülöttem, mint egy elszabadult vitorla, a hajam az arcom körül táncol, ahogy a fáról leesve zuhanok a föld felé. Az agyam kikapcsol, a hangok nem jutnak el a tudatomig, olyan mintha megsüketültem volna és a gondolatok is egyszerűen semmivé foszlanak a fejemben. Az egyetlen amit felfogok, az a felettem lévő lombkoronák egyre távolodó látványa, amitől valamiért végtelen nyugodtság árad szét bennem. Nem félek.
Aztán azt veszem észre, hogy szőke hajam már nem csiklandozza az arcom, a fák már nem kerülnek egyre messzebb, sőt, mintha megálltak volna. A hátamon és a térdem alatt mintha kezek tartanának és az egyik oldalamon kellemes meleget érzek. Egy hangot hallva üres tekintettel fordítom el a fejem, hogy aztán egy sötétbarna szempárral találjam szembe magam.
Kell egy pár pillanat, mire kitisztul az elmém és hirtelen felfogom a helyzetet. A szemem elkerekedik, az arcomat elönti a pír ahogy realizálom, hogy egy - helyes - ismeretlen srác karjaiban vagyok éppen és ő egy meleg mosollyal érdeklődve néz rám.
- É-én.. - nem találom a hangom és csak dadogni tudok miközben óvatosan letesznek a biztos talajra.
Amint a lábam eléri a földet, igyekszem a megmentőm karjába kapaszkodva állva maradni és arra koncentrálni, hogy megértsem, hogy mit mond - nyilván a spanyol szavakat leszámítva, amiket még nem igazán tud feldolgozni az agyam. Bizonyára szeretne megnyugtatni, hiszen biztosan sokkot kaptam és erre a legegyértelműbb bizonyíték, hogy remegnek a térdeim és mindennek tetejébe, ahogy fokozatosan bekúszik a tudatomba, hogy meg is halhattam volna, elkap a szédülés is és érzem, ahogy a szívem hevesebben kezd verni.
Le kell ülnöm és a könyvem említésére már tudom is, hogy hol szeretnék helyet foglalni. Óvatosan, még mindig a megmentőmbe kapaszkodva elindulok afelé a tölgyfa felé, amelyről éppen az előbb pottyantam le és aminek a tövében ott fekszik a szinte rongyosra olvasott, kemény borítójú kötet. Talán nekem is el kellene kezdenem torkom szakadtából csipogni? - a gondolatra elnevetném magam, de jelen pillanatban csak egy mosoly telik tőlem. Viszont végre eléggé összeszedtem magamat ahhoz, hogy amíg a fához érünk, addig gyorsan elhadarom neki, hogy mi történt.
- Nos találtam egy leesett madárfiókát - lassan egyik láb a másik után - és tekintve, hogy visszalebegtetni a fészkébe túl egyszerű feladat, felmásztam vele a fára. És nyilván akkor pártolt el tőlem a szerencse, mikor a madár visszakerült a helyére, én pedig megcsúsztam.
Odaérünk a fához, így nekitámaszkodva a törzsnek, a szoknyámat magam alá húzva leülök és kinyújtom a lábam. Egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj kíséretében újra a kezembe veszem a könyvemet és az ölembe rakom, hogy ne felejtsem itt. A kék bőr borítón az "Állati átváltozások - Az animágia elmélete haladóknak" cím olvasható. A lapjai már sárgák és látszik rajtuk, hogy többször is volt olvasva a könyv, kinyitva pedig látná az ember, hogy a margók tele vannak jegyzetekkel és a különböző oldalak meg vannak jelölve, illetve körülbelül az egyharmadánál kikandikál a könyvjelzőm is.
- Merlinre, annyira borzalmasan sajnálom, ami történt! Biztosan nem számítottál erre mikor elindultál az erdőbe. - nézek rá bocsánatkérően, ahogy eszembe jut, hogy nem csak én ijedhettem meg, hanem ő is - Illetve mindemellett köszönöm, hogy elkaptál, nagyon szerencsés vagyok, hogy pont ide sodort a szél, különben valószínűleg már nem élnék.
A szédülésem kezd elmúlni és végre igazán megnézem magamnak a velem egykorú fiút. Mivel nem ismerős, biztos vagyok benne, hogy egy külföldi diák, bár azt már nem tudnám megmondani, hogy melyik iskolából. Göndör barna haj, szinte feketén világító szemek és napbarnítottá bőr, mindez kiegészítve egy lehengerlő mosollyal és sportos testfelépítéssel. Kétség sem fér hozzá, a lányok biztosan izgatottan kapnak levegő után, ha valahol megjelenik, és meg is tudom érteni, hogy miért. Én viszont természetemből adódóan sosem tudtam így reagálni senkire és igazából sosem gondoltam senkire romantikus szemszögből. Végre teljesen tiszta fejjel, rá is csak villantok egy fáradt, de meleg, barátságos mosolyt - éppen csak ennyi telik tőlem az előbb történtek után.
- Egyébként Alma vagyok. - mutatkozom be - Te pedig gondolom a hős lovag vagy ezüstpáncéllal, de ha elárulod a neved, küldök köszönőkártyát.
Vigyorom kiszélesedik, ahogy kimondom a szavakat, próbálva oldani kicsit a közelmúlt eseményeinek feszültségét és a zuhanás okozta ijedségemet. Most, hogy már a biztonságot nyújtó talajon ülök egy tölgyfa tövében, ráadásul egy olyan emberrel, aki nem csak megmentette az életem, de segített és vigyázott is rám, amíg elmúlt a kezdeti sokkom.
- Egyébként sajnálom, ha túl személyes a kérdés, ne válaszolj, ha nem akarsz, de kíváncsi lennék, hogy mi vett rá egy olyan, ismeretlen helyen tartózkodó külföldi diákot, mint te, hogy betévedjen a Tiltott Rengetegbe?

Un obsequio del cielo
2005. szeptember 17. szombat
Señorita Alma

Figyelmeztetés: szerhasználat említése

Bár azzal a célzattal indultam útnak a kastélyból a Tiltott Rengeteg felé, hogy egy kicsit egyedül maradhatok a gondolataimmal, gondjaimmal, quizás ni siquiera me importa cómo van las cosas ahora. Olyan, mintha az őszi erdő ajándékát tartanám a karjaim között: pulóverének tapintata olyan puha, mint a zsenge őszi pázsit, amely az esőzések hatására még utoljára feléled a fagyok beállta előtt; szőke haja, mely kellemesen sápadt arcát keretezi, jelenleg eléggé szétziláltan a zuhanás menetszele által; az igéző zöld szempár, melyben még tükröződik a félelem maradványai. Arca van annyira közel az enyémhez, hogy hektikus lélegzetét érezhessem a bőrömön, mielőtt még leraknám a földre. Tán nem is sejtettem, hogy pont erre van szükségem - a una extraña bonita - aki elvonja a figyelmemet. Így legalább nem csinálok oltári badarságot, legalábbis remélhetőleg. Dadogására csak óvatosan kisimítok egy tincset, mely makacsul ragaszkodik az izgalomtól kiszáradt ajkaihoz. Fontolóra veszem, hogy a karjaimban vigyem oda a fa törzséhez, de úgy ítélem meg, szüksége vagy egy kis kontrollált mozgáshoz, hogy a vérének eloszlása visszaálljon a sokkosból a normálisba... vagy legalábbis valami ahhoz közeli állapotba. Como un caballero hagyom, hogy belém karoljon és lassan lépegetek mellette, közben pedig egy visszafogott mosollyal hallgatom a történetét. A végén hitetlenkedve halk hangon felnevetek.
- Igazad van Señorita, miért is használnád a pálcád, ha helyette az életedet is kockáztathatod! - óvatosan segítek neki lecsüccsenni a fa tövébe, majd jómagam is helyet foglalok közel hozzá, de mégsem belemászva a személyes terébe. A bőrkabátom belső zsebébe nyúlva nem a kis saját készítésű tudatmódosítókat tartalmazó dobozkához nyúlok, hanem a mellette helyeződő kis csörgő zacskóhoz. előhúzom, majd Señorita felé tartom. - Szőlőcukor, jót fog tenni - nógatom egy biccentéssel mosolyogva, hogy fogadja el nyugodtan. Tekintetem követi a törékenynek tűnő kacsókat, melyek egy elnyűtt keményfedeles könyvért nyúlnak. Elolvasom a címét, majd egy félmosollyal pillantok fel a zöld íriszekbe.
- Animágia, huh? Ennek okán gondolom Señorita jól teljesít Transzfigurációból, ugye? - talán ha beszélhet arról, ami érdekli, hamarabb megnyugszik a kis szíve, amely nem is oly régen úgy vert a kis mellkasában, hogy ruhán keresztül is éreztem a hátát átívelő karommal. Bár ahelyett, hogy erről kezdene beszélni, a gát megtörik és kiszakad a mellkasából a bocsánatkérés áradata. Erre ismét csak felnevetek felszabadultan, majd ahogy a hahota alábbhagy, szemeim sarkában lévő ráncok árulják csak el az örömöm mértékét számára.
- Nos, valóban nem arra számítottam, hogy ilyen csinos hölgyek potyognak a fákról errefelé, de megvallom neked az őszintét, nem bánom, hogy én lehettem a hős lovag, aki megmenthetett a halál rút karmaitól. Még ha nem is szőke vagyok és a páncélom sem oly fényes és karcmentes, mint egyeseké - kacsintok rá a végén. - Jómagam pedig Miguel lennék, felettébb örvendek a kellemetes találkozásnak Señorita Alma - csak és kizárólag a veszélyes élményekre és korábbi sokkos állapotára való tekintettel nem csókolok neki kezet, noha biztos vagyok benne, hogy a bőre legalább olyan puha, mint a pulóvere. Az őszi szellő madáréneket fúj felénk az erdő mélyéről. Habár már érkezik a további puhatolózó kérdés, feltartom a mutatóujjam a szám elé, jelezvén számára, hogy hallgassa az erdei énekesek trilláját. Amint a szellő tovavonul elhal az énekszó is. Egy számára feltehetőleg ismeretlen dallamot kezdek fütyülni, melyet odahaza még gyerekkoromban daloltak nekem és Mikaela-nak Mamá és Abuela. A tollas énekesek pedig válaszolnak rá, a falevelek neszezésével pedig életre kel az egész erdő. La música siempre me calma, most sincsen ez másképp. A harmonikus dallamot mintha megszakítaná valami üvöltés... Homlokomat ráncolva hagyom abba a fütyülést és hallgatózni kezdek, ám egyelőre nem hallom újra. Ellenben a madarak immáron maguktól folytatják a dalolást, és talán... egy varjú kárrogása vegyül a melódiába?

[Unexpected meetings and fall mysteries]

Unexpected meetings and fall mysteries

Miguel Fuentes

2005. szeptember 17.

külső | hangulat

Hátamat a fa törzsének támasztva hálásan fogadom el a felém nyújtott szőlőcukrot, aztán csodálkozva hallgatom a gyenge poénkodásomra adott reakciót. Elég váratlanul ér, ritkán szokták ilyen jól fogadni a viccelődéseimet. Őszinte nevetésének hangja szinte zene füleimnek, ahogy betölti a körülöttünk lévő teret, a ragyogó mosolyát látva pedig az én arcomra is kiül a vidámság. És végre azt is megtudom, hogy Miguelnek hívják.
A következő kérdésemre viszont már nem kapok választ, sőt csendre intenek. Ezzel hirtelen nem tudok mit kezdeni, amíg fülemet el nem éri az erdőből jövő csicsergés. Megkönnyebbülten sóhajtok, vállaimat ellazítom és behunyt szemmel hallgatom a madarak énekét. Bár nem kerülte el a figyelmemet, hogy kitért a kérdés elől, nem puhatolózom tovább, elvégre én mondtam, hogy nem muszáj válaszolnia. Illetve nem mindenki olyan mint én, aki szereti másokkal megosztani a gondolatait.
A szemeim kipattannak és meglepődve nézek rá, ahogy elkezd fütyülni. A madarak válaszolnak a tőle érkező dallamra és ezzel létrejön a varázslat. Úgy érzem magam, mintha egy álomba csöppentem volna. Miguel önfeledten zenél az erdővel, én pedig csodálattal pillantok először rá, aztán végig a fákon. Mintha a lombokon keresztül beszűrődő nap kicsit élénkebb lenne, arany ragyogással töltve meg a környezetünket és egy kényelmes nyugodt hangulatot teremtve, mintha nem történhetne semmi baj.
Tekintetem megakad egy közeli bükkfán. Megjelenik előttem édesanyám alakja, egyik kezével a sima törzsnek támaszkodva szeretettel mosolyog rám. Hosszú szőke haja ugyanúgy van feltűzve, mint az emlékeimben, mikor kiment az üvegházba, és egy rozsda színű kezeslábas van rajta, a bakancsa sáros. Az arcát figyelve olyan érzésem van, mintha soha nem ment volna el. Pár pillanatig még így bámulunk egymásra, majd megfordul és eltűnik a fa mögött. A keserédes élmény hatására feltörő meghatottságot nem tudom elfojtani, a szemembe könnyek gyűlnek, de az örömöm tovább nő, ami a mosolyomon is észrevehető.
Az idillt egy üvöltés szakítja meg. A mellettem ülő fiú rögtön abbahagyja a fütyülést és feszülten figyel és én is összehúzott szemöldökkel fordulok a hang vélhető irányába. Bár a madarak tovább dalolnak, elönt az adrenalin, a szívverésem felgyorsul, ahogy feljebb húzom a térdeimet, felkészülve a menekülés eshetőségére. Távolabbról mintha egy varjú károgását sodorná felénk a szél és pár pillanatig mindketten némán várunk, hogy történik-e valami.
- Nem tudom, hogy ez most segélykiáltás volt-e vagy egy jel, hogy jobb lenne elhagyni az erdőt - nézek Miguelre pár pillanat múlva.
Mielőtt azonban bármelyikünk tovább találgathatna ismét felhangzik az üvöltés, ezúttal mintha hangosabb és tisztább lenne. Újra az erdő belseje felé kapom a tekintetem és felállok a fa mellett, kezemet a törzsének támasztom. A hang egyáltalán nem hangzott kétségbeesettnek és bár veszélyt ígérőnek sem túlzottan mondanám, jobb félni, mint megijedni. A szívem zakatol, az izmaim megfeszülnek készen a futásra, de habozok. A kiáltás emberinek hangzik, más zajt nem hallani, a károgás ellenére pedig a természet énekesei továbbra is zavartalanul folytatják muzsikájukat.
Végig fut rajtam egy furcsa érzés. Tanácstalanul körbenézek, majd kérdő tekintetem ismét megállapodik a mellettem lévő fiún. Arcomra kiül a vívódásom, ahogy azt latolgatom, hogy utánajárjunk-e a hang forrásának, vagy forduljunk inkább vissza a kastély felé. Pár pillanatig még várok, de a kíváncsiság túlságosan fúrja az oldalamat ezért a józan eszemnek ellent mondva, ami azt kiabálja, hogy "Menekülj!", elindulok a hang irányába - természetesen a pálcámat előkészítve.
- És így szoktak hölgyeim és uraim a halálba sétálni az emberek.. - motyogom.

Titánok Tánca
♔♕♖♗♘♙

Oh sinners come down
Come gather 'round
Have a little fun before they put us in the ground

A whisky végigfut a torkomon és szétárad bennem a bizsergető melegség. Redway volt olyan kedves, hogy hozzám vágjon egy üveget, mielőtt feljöttem a kastély birtokára. Lehet, ha itt végeztünk még beugrom hozzá egy italra, úgy érzem ma lesz okom, arra, hogy az asztal alá igyam magamat. Ahogyan az egy brit férfihoz illik. Bár csak egy kidőlt fán ülök a rengetegben, megint elfog a nosztalgia a roxfort látképétől. Milyen kibaszott egyszerű is volt akkoriban az élet, amikor ide jártam. Talán túl egyszerű is. Nálunk nem volt Titkok Kamrája, Trimágus Tusa meg háború. Kicsit sajnálom az öcsém generációját, nekik kijutott mindenből és lelki nyomorult lett az összes, elég csak az említett Redwayre nézni. Nem mintha mondjuk én jobb állapotban lennék.

Minden pár napja kezdődött, amikor megérkeztek az eredmények a MACUSA választásáról. Őfelsége berendelt és a Parancsnokkal együtt fogadtak. Rövid és tiszta megbeszélés volt, egyikőjük sem egy szószátyár manapság és persze a szituáció is érthető. Mindenki tart Yaxleytől és ha az informátorok megbízhatóak: jogosan. Parkinson, Mulciber, Lestrange, Rosier na meg Beckett. Csak pár név a kezünk közül kicsúszott halálfalók közül, akik a jelentések szerint egészen az ’Államokig menekültek. Amennyiben valóban ők állnak a Noctua Tenebrosa megújulása mögött, egyértelmű a nemzetbiztonsági kockázat Yaxley hatalomra jutásával. És persze ki mást is állíthatnának az ügyre, mint Őfelsége és a Birodalom védelmezőjét, a hős lovagot, az egyre jobban megkeseredő alkoholistát, jómagamat. Fedett akció, halálfalók, Trimágus Tusa. Mintha visszamentünk, volna az időben. Újra töltök a whiskeyből, hogy ismét megbarátkozzak a gondolattal.

Leendő partnerem aktáját lapozgatom, akit az OMEN már jó ideje ráállított az ügyre. Elég sok benne a túlkapás. Santiago Herrera, egy igazi intéző ember. Az eddigi munkái alapján vagy egy végtelenül megkeseredett ember vagy egy szadista, amekkora szerencsém van mindkettő. De profi és ez vitatathatatlan. Az ilyenekkel az a baj, hogy jól dolgoznak, de olyan légkört teremtenek, mint egy minisztériumi liftben rekedt dementor.
Alighanem mindketten benne vagyunk Nyugat-Európa tíz legmagasabban képzett aurorjának a körében. Az OMEN úgy gondolta praktikusabb, ha én magam hozom el neki a párosítás hírét, ami kifejezetten szórakoztatónak feladatnak ígérkezik. Gibraltár óta nem volt alkalmam komolyabban forgatnom a pálcámat, ha csak az újdonsült birtokom rendberakása nem számít annak. Legyünk őszinték, két hónapja tologatom a mumus kiűzését az alagsori szekrényből. Talán csak félek, hogy ezúttal melyik halott vörös kelpis tengerész alakját venné fel. Újabb pohár whiskyt töltök. Azt hiszem Siennát csak holnap látogatom meg.

A fű elkezd lelapolni farönköm mellett, ahogyan elbűvölt lábnyomain megérkeznek. Szakállas egy trükk, de ennél elegánsabb nem jutott eszembe. Emberünk őrjárati vonalát keresztezve indultak el felém a lábnyomok, egyértelmű felhívásként a találkozóra. Gondolkodtam patrónuson vagy állati idézésen, de az feltűnhetett volna a tilosban járkáló diákoknak. Persze a teret bevontam pár védőbűbájjal, hogy ne zavarjanak minket. Se a diákok, se a vihar, se bármi, ami erre mászkálna. Töltök egy újabb, kört és lehúzom. Ahogy a férfi beér varázskörömbe megigazítom zakómat.
- Áh, Mr. Herrera, köszönöm, hogy szakít időt rám! – köszöntöm – Sir Daniel Tayilor vagyok - mutatkozom be, de kezet nem nyújtok, maradok a farönkömön az aktáját olvasgatva.
- Búbosbanka-protokoll – olvasom fel megtoldva egy füttyentéssel – kemény meló. Tudja érdekes, hogy egy ilyen profiilu auror mezei őrzővédőt játszva átcsúszott az átvilágításunkon. Valahol megalázó a parancsnokságunkra nézve, hogy őszinte legyek. Na de! Csak itt vagyunk most, nem igaz? – csukom össze az aktát és állok fel megigazítva zakómat. Közelebb lépkedek hozzá és megüt a cigaretta szag, gondolom őt meg az égetett szeszé. Nem láttam még képzett aurort függőség nélkül.

- Az ajánlatom egyszerű Mr.Herrera – szándékosan nem senor-ozom, az én földemen vagyunk – egy találat, én kérdezek és ön válaszol. Ha ön talál el én válaszolok. – pálcámat arcom elé emelem, ahogyan azt párbajok kezdetén szokás majd válaszát megsem várva megteszem a kötelező hét lépést.
– A kezdeményezés joga természetesen a kihívotté. Ne mondja, hogy a brit vendégszeretet nem nagyvonalú.

[- Áh, Mr. Herrera, köszönöm, hogy szakít időt rám!]

Titánok tánca

Sir Daniel Tayilor

2006. május 22.

✽ ✽ ✽

A kastély felől nézve a Tiltott Rengeteg csupán fekete fatengernek tűnt, egy sötét foltnak a dombok között, de aki elég időt töltött a lombkoronák alatt, az tudta, hogy az erdőnek saját pulzusa volt. A fák között kavargó köd úgy mozgott, mint valami öreg, álmatlan állat lehelete, a nedves föld pedig magába szívta a hangokat, míg végül csak a távoli bagolyhuhogás és az ágak tompa recsegése maradt meg azokból.
Santiago Herrera lassan haladt a fák között.
A fekete talár szinte eggyé vált az árnyékokkal, csizmája pedig nesztelenül süppedt a puha avarba. Első pillantásra olyan volt, mint egy kései őrjáratát végző auror. Második pillantásra is. Harmadikra viszont már valami egészen másnak tűnt. Valami olyasminek, amit maga a sötétség szült, és amit túl sok évnyi titok, és túl sok halál látványa formált olyanná, amilyenné.
Az OMEN üzenete nem adott sok kapaszkodót. A róka alakú patrónus néhány nappal korábban jelent meg előtte, miközben a kastély egyik elhagyatott folyosóján cigarettázott. Ezüstös bundája végigfutott a köveken, mint a holdfény a kiöntött higanyon, aztán közölte a koordinátákat, az időpontot és a szokásos semmitmondó utasítást: legyen ott.
Ennyi. Semmi magyarázat, zéró háttérinformáció, csak egy hely és egy időpont. A hírszerzés néha olyan volt, mint egy rossz stratégiára felhúzott sakkjátszma. Az ember hónapokig épített terveket, kapcsolatokat, aztán valaki egyetlen mozdulattal felborította a táblát, és közölte, hogy mostantól új szabályok érvényesek. Santiago nem szerette az ilyen helyzeteket. Különösképp mostanában nem, amióta parancsot szegett Elfelda miatt.

A Trimágus Tusa lassan a végéhez közeledett, ő pedig egyre inkább úgy érezte magát, mint egy bányász, aki napok óta vájja ugyanazt az alagutat, és csak ritkán talál valódi aranyat a törmelék között. De azért voltak eredményei. A Gardner lány például váratlan ajándéknak bizonyult. Adrian Madrigal talán csak békülni akart azután a folyosói incidens után. Talán csak épp vádalkut kötött vele. Merthogy ostoba nem volt, abban Santiago biztos volt. Nem véletlenül küldte hozzá a lányt, akinek az elméje olyan volt, mint egy résnyire nyitva hagyott ablak egy sötét szobában. Nem tárta fel minden titkát, de elég fényt engedett be ahhoz, hogy az ember lássa odabent a bútorok körvonalait. Ám amit a férfi odabent látott, az nem igazán tetszett neki.
Orville Morris.
Nathaniel Nox.
A Yaxley lány.
Nevek, arcok, minták. Túl sok véletlen ugyanazon a helyen, és túl sok árnyék ugyanazon a falon, melyek úgy ömlöttek Vianne elméjéből, mint holmi rádiójelek egy rosszul kódolt csatornából. A legilimencia órák remek kibúvót adtak a férfi számára ahhoz, hogy információmorzsákat csipegessen, ám közben mégse hagyjon nyomot maga után. Így, ha úgy vesszük teljesítette a Madrigallal megkötött alku rá eső részét: nem inzultálta a férfi diákjait. Pedig lett volna rá indoka bőven. Különösképp a MACUSA választások után. A szavazás eredménye csak még sötétebbé tette a képet. A történelemnek megvolt az a kellemetlen szokása, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat követte el, csak mindig más színű egyenruhákban mozgatva a bábuit.

Santiago megtorpant. Nem látta, nem is hallotta, de érezte… A levegőben lüktető mesterséges csend olyan volt számára, mintha a fülébe kiabáltak volna. A nyelve alatt érezte a mágia semmihez sem hasonlítható ízét. A rejtőbűbájoknak mindig volt egy sajátos illata. Nem az orr érzékelte, hanem az ösztön. Olyan volt, mint amikor az ember belép egy szobába, és azonnal tudja, hogy járt ott valaki, még akkor is, ha semmit nem mozdítottak el.
Az auror tekintete végigsiklott a fák között.
Semmi.
A pálcája észrevétlenül simult a tenyerébe.
Homenum Revelio.
Semmi.
A szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Aki ezt építette, tudta a dolgát. Aztán Santiago átlépett a varázskör határán. A világ egyetlen szívdobbanás alatt megváltozott. A semmiből egyszerre valami lett: farönk, pohár, whiskysüveg, és egy férfi.
- Áh, Mr. Herrera, köszönöm, hogy szakít időt rám! – szólt az alak. - Sir Daniel Tayilor vagyok.
A brit auror úgy ült ott, mintha egy vidéki piknikre érkezett volna, nem pedig egy titkos hírszerzési találkozóra. A zakó elegáns volt, a testtartás laza, de a szemében ugyanaz a hideg számítás ült, amelyet Santiago már túl sokszor látott különböző kontinenseken.
Az ital szaga megelőzte a kézfogást, bár utóbbi végül el is maradt. Santiago nem bánta. Az aroma füstös volt, édeskés, ám ugyanakkor keserű is. Olyan illat, amely egyes férfiaknál hobbit jelentett, másoknál menekülést. Santiago nem tudta eldönteni, Tayilor melyik kategóriába tartozik. Talán mindkettőbe.

- Búbosbanka-protokoll. Kemény meló. Tudja érdekes, hogy egy ilyen profilú auror mezei őrző-védőt játszva átcsúszott az átvilágításunkon. Valahol megalázó a parancsnokságunkra nézve, hogy őszinte legyek. Na de! Csak itt vagyunk most, nem igaz?
Lépett egyet jobbra, majd kettőt balra, látszólag céltalanul, és közben egyetlen szót sem szólt. Tekintete végigsiklott a fák vonalán, a bokrokon, a föld egyenetlenségein. Ujjai észrevétlen mozdulatokkal engedtek szabadjára néhány diagnosztikai varázslatot, de semmi… Nem volt megfigyelő, nem volt rejtett őrszem, nem volt tartalékcsapat. Nem volt semmi. Vagy ami talán még rosszabb volt: ő nem találta meg.
A felismerés nem bosszantotta. Épp ellenkezőleg. Ritkán találkozott olyan emberrel, aki ilyen tisztán dolgozott, vagy aki őhozzá mérhető volt.
Végül megállt. A tekintete Tayilorra emelkedett.
– Tudom ki maga, Sir.
A hangja mély volt és érdes, mintha hosszú évek cigarettafüstje csiszolta volna ilyenné. Az utolsó szót keményen megnyomta, remekül érzékeltetve mennyire nevetségesnek is tartja az efféle címekkel való dobálózást.
– Harmincötmillió galleon egy csecsebecséért, amit aztán csak úgy kiengedett a kezéből…
Nem mosolygott, nem gúnyolódott. Egyszerűen csak hagyta, hogy a mondat ott maradjon közöttük, mint egy kés az asztalon. De az üzenet egyszerű volt: ismerlek.
Az aurort még mindig bosszantotta, hogy a minisztérium akkoriban rossz emberre tette a tétjeit, és még mindig átkozta azt az animágus némbert, aki képes volt úgy elszúrni azt az akciót. Különösen azért fájt neki a kudarca, mert azon az estén ő maga is ott volt. Másik névvel, másik arccal, másik hanggal, turbán alatt. Mindössze néhány méterre a történtektől, és teljesen tehetetlenül. Aztán a spanyolok gyorsan tanultak a hibájukból, és legközelebb már őt küldték. A múlt néha furcsa módon ér össze a jelennel….

- Az ajánlatom egyszerű Mr. Herrera: egy találat, én kérdezek és ön válaszol. Ha ön talál el én válaszolok. A kezdeményezés joga természetesen a kihívotté. Ne mondja, hogy a brit vendégszeretet nem nagyvonalú.
Az angol felvette a párbajállást, és felemelte a pálcáját. Santiago lustán pillantott a lovagra, de érezte, ahogy a levegő megfeszült körülöttük. Valahol a távolban egy holló rikoltott fel, a szél pedig végigsöpört a fák között, miközben a kastély tornyai némán figyelték őket a távolból, akárcsak valami óriási, kőből épült tanúk.
Santiago szeme egy pillanatra a pálcára siklott, de ő maga nem mozdult, és nem változott meg a testtartása sem. Talán pontosan ettől vált az egész fenyegetővé. Mert a férfiban nem volt bizonytalanság, sem feszültség. Csak az a nyugodt, hideg magabiztosság, amelyet az ember kizárólag olyanoktól lát, akik már túl sokszor néztek farkasszemet a halállal ahhoz, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítsanak neki.
– Tedd azt el, kölyök! - a hangja alig emelkedett meg. – Mielőtt még kiszúrod vele a szemedet.
A mondat után csend telepedett közéjük. Az a fajta ordító némaság, amely akkor születik meg két ragadozó között, amikor mindkettő pontosan tudja, mire képes a másik.
Két vadász, két különböző országból, két különböző zászló alatt, akik ugyanazt a vihart látták közeledni a horizonton, és akik közül egyik sem volt benne biztos, hogy amikor az megérkezik, marad-e még bárki, aki elmesélheti a történetüket.
Vörös fény villant…

✽    ✽    ✽