Távoli Sírkert

I am not left handed

Lolita - szeptember 24.

Újra és újra azon kapom magam, hogy rámosolygok Lolitára, ahogy a Sírkert felé sétálunk. Tudom, hogy amellett, hogy kedvelem, lenyűgözőnek találom a képességeit és boldog vagyok amiatt, hogy része lehet ennek a tanévnek, a mosolyom valami másnak is szól. Elég zavarba ejtő, hasonlóan a nyári versenyhez; több év után is meg-megakad rajta a szemem, annak ellenére, hogy több évig csak leveleztünk, személyes találkozó nélkül. Nem állítom, hogy nem akad meg a szemem egy-egy csinosabb lányon, de nem hiszem, hogy valaha volt bárki más, aki ezt váltotta ki belőlem. Zavarba ejtő, különösen, hogy házas.

- Néhány fiú a Mardekár házból ide szervezett egy titkos párbaj klubot tavaly… sajnos Fawcett professzor órái tavaly is sokszor voltak… meglepőek.- igyekszem a lehető legfinomabban fogalmazni a Sötét Varázslatok Kivédése tanárral kapcsolatban. Egyrészt nem szeretném azt a benyomást kelteni Lolitában, hogy nem tisztelem a professzoraimat, vagy kizárólag egy tanáromat okolom a hiányosságaimért, másrészt nem gondolom, hogy van értelme finomkodni, elhallgatni a valóságot: az első SVK óránk a félévben kritikán aluli volt. Biztos vagyok benne, hogy a Beauxbatonsban nem ez a minőség, bár ott talán taníthatott valaki éveken át, amíg megszerezte a szükséges tapasztalatot.

A lány felé nézek, mosolyogva, ahogy a reggeli, már hűvösebb fény megcsillan a Sírkert korlátjának fényén. Lolita haja most még… inkább előre nézek, és megpróbálom megkeresni a helyet, ahová Orin Morgenstern lökött, amikor tavasszal párbajoztunk. Azt hittem, hogy amellett a rengeteg edzés mellett, az egy hét múlva vívott meccs miatt kevesebb energiám lesz erre… persze, mindenképpen jobb a szorongásnál. Veszek egy mély levegőt, és remélem, hogy nem pirultam ki nagyon.

- Jövőre elindulsz a felnőttek között?- sok szempontból elsősorban nekem hasznos, hogy edzünk. Majdnem mindig a gyengébb edzőpartner az, aki jobban jár, többet tanul, és kevés kétség férhet hozzá, hogy jobb nálam. Nem is próbálom olyan illúziókkal nyugtatni magam, hogy a fizikai erőnlétem számítana, elvégre McGalagony professzor a kora ellenére is a legjobb párbajozó lehet az iskolában- legalábbis nem lennék Fawcett helyében, ha harcolnának. Ugyanakkor mégis nyer rajta, mert valószínűleg nem kapna az utolsó évében megfelelő felkészülést, és egy év kihagyás borzalmas hátrány lehet.

Igaz, valószínűleg ő lesz a bajnok.

- Ha szeretnéd, szívesen beszervezlek a klubunkba. Jóban vagyok az egyik alapítóval.- miközben felrajzolom a fűbe a pálcámmal a versenyeken is használt vonalakat és köröket, melyek a pozíciókat mutatják a versenyeken, és melyekre most is emlékszem, végiggondolom, hogy mennyire zavarna egyeseket a Tusa előtt. Valószínűleg nem túlzottan.

Beállok a saját oldalamra, és meghajlok a lány felé- eszembe jut, amikor először álltunk egymással szemben. Már akkor is zseniális volt, és bármennyit gyakoroltam a szabadidőmben, az első, a pajzsomba csapódó varázslat után tudtam, hogy nem fogok győzni. Talán ez a mentális gát fogott mindig vissza.

Persze nem számítok csodára. Csak magamat szeretném felülmúlni ma, és hálás vagyok Lolitának, amiért segít benne. Túl sokáig néztem apámat a horizonton, ahová tettem, talán felnagyítottam- talán a párbaj vége is messze van. Csak a következő varázslat után kell állva maradnom, csak még egyszer kell visszatérnem a Toledo Stílus kezdőállásába. Mindig egy lépés.