Chikara Tetsuya

CHIKARA TETSUYA

Ez a ciki, nem a faláb.

Alapok

jelszó || Főborz Tanárúr Farmerja
nem || férfi
születési hely, idő ||Exeter; 1986.05.01.
kor || 18
vér || fél
évfolyam || Hatodév (évet vesztett)

A múlt

Alábbiakban káromkodás,végtagvesztés,szalonrasszizmus stb. tettenérhető!

Számomra két idősík létezik csupán. A többieknek még ott van a múlt, a jelen és jövő. Nekem csak előtte van és utána.

türelem, ennek is vége lesz nem soká
amíg a jó tartott, a rossz is addig tart és nem tovább

Azt hiszem mondhatjuk azt, hogy egy ideig talán minden rendben volt, legalább is kora gyermekkori fotóimon a szüleim még másnak tűntek, mintha igazán szeretnék egymást és boldogok lennének. Apám arca még érintetlen, teljesen normálisan néz ki, úgy, mint bárki más, mint bármelyik japán férfi, aki Kanda Myoujin szentélyében megfordulhat. Ott találkoztak anyámmal, Tokióban, pedig mindketten Angliában születtek. És akkor cseresznyevirág szirma hullatja ’ja levelét, ásó, kapa, meg amit még akartok, gondolom én. Akkor még nem voltam ott.
Ilyenkor lesz egy ház, egy közös élet és boldog szülők, akik örömükben összecsapják ráncos kis kezeiket, hogy egyetlen gyermekük éppen egy ugyanolyan földrészről, mit földrészről? Ugyanolyan országból származó ember mellett találta meg, amit keresett. Micsoda véletlen! Éppen Japánban, hát nem elképesztő?! Mondhatjuk, hogy ez a véletlen maga, de így egyszerűbb mindenkinek, nincsenek lényegi újdonságok, gyökeresen eltérő szokások, nem lesz a gyerek se fehérebb, se feketébb, csak sárgább. Belülről jövő, mély, de passzív rasszizmus. Az övéjük nem borzalmas, el lehet mellette élni, de a miénk sokkal jobb, ezt meg kell hagyni. Mindenből.

Anya azt szokta mondani, hogy „Kaito nem volt ám mindig ilyen”. Milyen is? Simlis, fifikás, megbízhatatlan,svindlet, kókler, svihák. Tehetsége volt és van is a mindenféle lényekhez, nem véletlenül végzett Veszélyes lény gondozói mesterszakot a Godrikon. Akkoriban állítólag szép reményei voltak, számos sárkányrezervátumban végzett idénymunkákat, többek között Norvégiában, Romániában és Japánban is. Kínába nem hívták, politikai feszültségek, Nanking, kurva japánok, kurva anyátok, de sosem lehet tudni ezeknél a népségeknél, hogy éppen mi zavarja meg a törékeny lelki és állambékéjüket. Apámat mindenesetre bátor, jóvágású, de kicsit meggondolatlan emberként tartották számon. Születésem után is sokat volt távol munkaügyben, de mindig érdekesebbnél érdekesebb saját készítésű fotókkal és mindenféle szuvenírekkel tért vissza. Én általában boldog voltam, ha láttam és akkoriban még anya sem akarta a partvissal kisöpörni a nappaliból, így joggal mondhatom azt, hogy a dolgok működtek, a nap sütött, és az akromantula sem harapott vissza egy ideig.
Nem emlékszem túl sokra abból az időszakból, ahol apám helyzete munkaügyileg nehezebbé vált, eleinte nem is igazán értettem, hogy mi történik körülöttünk. A városba nem mehettem, anyám folyton a kezét tördelte és apám az éjszaka leple alatt kezdett járkálni, elmondása szerint olyan találkozókra, amik segítségével könnyíthet a helyzetünkön. Hat éves voltam és fogalmam sem volt semmiről, csak azt láttam, ahogy apám egyre elgyötörtebb képpel tér haza reggelente és olyanokat mond nekem, hogy „van olyan, hogy nincs más út…他に道はない”.
Később arra jutottam, hogy anyám sem tudhatott sokat addig az éjszakáig, amikor nálunk jelentek meg a fekete alakok. Nem számítottunk rájuk, csak egy kiáltást hallottunk a szomszéd szobából, aztán anyám berángatott a hatalmas diófaszekrénybe, ahol a drága ruhákat tároltuk. A kezét a számra szorította, nehogy szóljak, nehogy kérdezzek bármit is, a keze meleg volt, a szája dühös vicsorba torzult. Nem tudom meddig kuporogtunk így a kimonók, yukaták, bőrkabátok és selyemruhák rejtekében, de nem is számít. Nekem egy villanásnak tűnt, csak szavakat hallottam záporozni.
Nem, nincsenek. Nem tudtam, esküszöm. Ma éjjel kellett volna. Nekem ezt mondták hónapokon át. Nem állt szándékomban. Hogyan is merném?
Fojtott hangok, kemény, dühös, felháborodott léptek zajai. Üvöltés, fájdalmas, elkínzott, meglepett, ez mind egyszerre. Aztán semmi. Végtelen sokáig nem hallunk egyetlen pisszenést sem, mire anyám a lehető legóvatosabban kinyitja a szekrény nehéz ajtaját. Figyeli, hogy meg se nyikorduljon, nem tudhatja, hogy magunk vagyunk-e. Nem tudhatja, hogy Kaito életben van-e még.
Nem mert szólni, elmutogatta, hogy ne kövessem, de eszembe sem jutott engedelmeskedni neki. Látni akartam mi történik, tudni akartam, hogy mi az egyetlen út, hogy pontosan mi van, amikor semmi más nem marad. Az út apám volt a padlón fekve, eszméletlenül. Valami vérzett, a fehér szőnyeg lassan tudta csak felszívni a sűrű, vörös folyadékot. A keze egy nyitott ládikát markolt, ha volt is benne valami már elvitték. Kaito Tetsuya arcán egy óriási, mély sebhely tátongott és örökre vele is maradt.
Akkor tanultam meg, hogy vannak olyan sérülések, amikkel nem lehet a Szent Mungóba rohanni. Hogy miért? Mert minden magának jót akaró gyógyító feltenne bizonyos kérdéseket, amikre valaki olyannak, akinél egy Carrow járt, nincs nagy kedve válaszolni. Apám arcát egy kedves ismerőse, vagy zugdoktora igyekezte összetákolni napok fáradtságos munkájával, de csak egy hét múlva kezdett úgy kinézni, hogy anélkül kimehessen a házból, hogy a környező utcákban lakó gyerekek torszülöttnek nevezzék és elbőgjék tőle magukat.

***

te nem tudod, hogy kell gondoskodni
az én anyám legalább megtanított

-Milyen példát mutatsz a gyereknek?-morgott anyám és úgy tette odébb a virágokkal teli vázát, mintha undorodna tőle. Nehéz volt a szüleimmel nyaranta, az utóbbi években azt vettem észre, hogy anyám egyre inkább úgy néz apámra, mint a véres rongyra, amit már kimosni is kár volna.
-Négyszer elmondtam, hogy elutasítottak -sóhajtott apám és megdörzsölte az arcán lévő forradást, ami az állától egészen az orrnyergéig húzódott és, hiába akarnék szépen fogalmazni – még, jó, hogy nem akarok – nem tette bíztatóbbá az elkínzott pofáját. Munkáját tekintve egy ehhez hasonló seb magában még nem lett volna furcsa, de a tény, hogy még egy hihető eredettörténtet sem tudott kitalálni hozzá, már magában is árulkodó volt. Mióta így nézett ki nem szívesen ajánlottak neki tisztességes munkát, érezték, hogy nem célszerű megbízni benne. Erre azzal reagált, hogy előszeretettel vedelt szakét vagy egyéb -bármilyen, tényleg bármilyen- szeszesitalt és szidta Carrow egész nemzetségét. Azé a Carrow-ét is éppenséggel, aki egy évvel alattam járt a Roxfortba és semmi köze nem volt ahhoz, hogy Kaito Tetsuyának milyen a pofaállása.
-Kurva Carrow -sóhajtott és a poharába bámult – éjszaka lesz ugyan valami dolgom, de jól fizetni biztosan nem áll majd szándékukban.
-Kurva Carrow -forgatta meg a szemeit anyám – ha nem rajta megy el az egész életed, akkor elmegy egy másik ilyenen. Állandóan ezen lovagolsz, pedig semmit sem számít a név. Az számít, hogy nem voltál tisztességes. Carrow-nak maximum annyit róhatok fel, hogy most olyan, mintha egy tenguhoz mentem volna feleségül.
Szegény kurva Carrow – gondoltam magamban, mit meg nem él az ember az apjának köszönhetően, nem igaz?

***

jól indult de
én csak egy ígéret vagyok és semmi más

Nem tudom mikor találtam ki, hogy engem leginkább a kviddics érdekel. Azt hiszem aznap, mikor először nem mentem neki élből valaminek vagy repültem falnak a lelkesedéstől. Onnantól oda voltam meg vissza az egészért. Az van, hogy az első pillanatban, amikor a talpad elhagyja a földet, mintha az egész világ megváltozna. A seprű szinte eggyé válik veled, ahogy az ujjaid szorosan kapaszkodnak a nyélbe, és a szél az arcodba csap. Szabad vagy, mint a madár, ha volt is valami nyűgöd, az a magasban valahogy elporlad, semmivé lesz. Minden mozdulat számít: a lábfejed finom billentése, a tested dőlése irányváltáskor, az, hogy egy pillanatra megérzed a szél irányát és erejét. A levegőben más lehetek, jobb, több, tehetségesebb, fontosabb, mint a sokadig húzottszemű kölök, akiről azt gondolják, hogy rokon az összes többi hasonszőrűvel.
Keményen dolgoztam, hogy harmadévben bekerüljek a kviddics csapatba, annyira keményen, hogy a jegyeim egy részét még jól le is rontottam, de nem számított. Az első meccsemen felszántottuk az ellenféllel a pályát és senki sem mondhatta, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kell. Ez a mondat, amúgy nem nyugtatta meg anyámat, mikor megpróbáltam neki megmagyarázni, hogy miért is találkozik a B betűvel az eredményeimmel kapcsolatban, pedig én próbáltam neki elpofázni, hogy éppen sínen vagyok. Ráadásul olyanon, amin még a vonat sem fog elgyúrni.
Legtöbb esetben remekeltem a meccseken, hasznomra vált a jó egyensúlyérzékem és a gyors reflexeim, nem állítanám persze, azt hogy máshoz teljesen hülye lennék, de azt talán elismerhetem, hogy kiemelkedőnek talán csak a seprűn mondhattam magam.
Kibaszott múlt idő! Akkoriban még olyan egyszerű volt minden, nem húzott az egész testem jobbra.

***

Senki nem segít, de nem is kérem
Senki nem segít, de nem is kérem

Ötödéven végeztem, amikor az előttéből utána lett.
Nyár volt, párás, langyos augusztus. Apám már hetek óta sárkányokkal -vagy azoknak a csempészésével, tököm tudja – foglalkozott és nem győztem eleget nyígni, hogy látni akarok egyet.
-Nem fair, hogy te hatszor annyi sárkányt láthatsz, mint én valaha-álltam a konyhában cipőben és annak reménykedtem, hogy ettől az olcsó és súlytalan dumától majd megszán és elvisz magával, de nem úgy nézett ki, mintha működne a dolog.
-Ez nem játszótér, senki nem viszi magával a gyerekét-morogta, miközben belefintorgott a tükörbe. Látszott rajta, hogy nehezére esik belenézni, még ennyi év után is. Sosem tudtam meg mindent a körülményekről, de sajnáltam. Én is estem néhányszor pofára a pályán, de semminek nem maradt nyoma az arcomon, egyetlen karcolás sem volt rajtam, míg apámon csak az volt. Egy nagy karcolás volt az egész.
-Nem vagyok már gyerek-vontam fel a szemöldököm- tudok magamra vigyázni.
Apámon látszott, hogy bosszantom, még nem ivott, ilyenkor sokkal egyszerűbb volt feldühíteni vagy megsérteni, így nem feszítettem tovább a húrt. Vállat vontam és lerúgtam a cipőimet.
-Nem ma-mondta és már hűlt helye is volt.
Hetekig tartott a „nem ma”, mire egy nap sötétedéskor azt mondta, hogy kapjam össze magam és erről soha az életbe ne mondjak anyámnak egy szót sem.
Ott a levegő nehéz volt és fülledt, fojtó. Két sárkány volt egy nagy zöld és egy kisebb, a nagy tekintete és morgása valósággal vonzott magához. Apám azt mondta álljak meg oldalt és csináljak úgy, mintha ott sem lennék, de erre képtelen voltam. Látott már valaki nyugodtan ácsingózó, szabálykövető tizenhatévest?
Onnantól nem emlékszem sokra, azt mondják traumaválasz, az agyam blokkol bizonyos emlékeket, hogy csökkentse a sokk mértékét. Ezért töredezettek az emlékeim, a gyógyítók állandóan ezzel jöttek.

Tűz. Éles fogak. Morgás. Villanások. Roppanás. Törik. Szakad. Izzó, perzselő, felfoghatatlan fájdalom.
Menekülök előle, ugrani akarok, de nem tudok, futni, de nem megy. Mászom, tíz körömmel kapaszkodom, vonszolom magam. Vér. Tűz. Üvöltés. Én üvöltök? Sötét.
Onnan csak hangok vannak. Másodpercekre tisztul csak ki a kép. Anyám kétségbeesetten zokog, fáj, talán hallgatni fáj, talán valami más.
-Csinálj valamit, bármit megteszek…bármit – apám könyörög, üvegcsék, tégelyek. Valamit megiszom, valamivel bekennek.
-Értsd már meg, hogy nem tudom, ide komolyabb segítség kell, vagy…
Ég a testem, átázik alattam a lepedő. Nincs idő, minden pillanat végtelen és illékony egyszerre. Ismerem ezt a plafont. Fennakad a szemem.
A következő plafont nem ismerem. Egy férfi beszél, a hangja nyugodt, kimért, de érezhetően dühös.
-Négy napig tartott, mire idehozta? Szeptikus sokk, tudja maga, hogy mi az? A fia életével játszik, Tetsuya!
Talán éjszaka közepén ébredek. Nem tudom, hogy sötét van-e vagy csak nem látok, minden olyan homályos. Lüktet a jobb lábam, léptek zaját hallom a folyosóról, odanyúlok, hogy megvakarjam a vádlim, de a kezem csak a takarót markolja. Meggyőzöm magam, hogy ez egy rémálom. Ha eléggé koncentrálok, mindjárt felébredek.
Ezzel sokáig hitegettem magam. Azt mondtam, hogy ez nem történhet meg és hinni is akartam benne, de valójában úgy értettem, hogy ez nem történhet meg velem.

Fekszem otthon. Azt mondják, hogy nem tudták megmenteni, pedig újra kellett volna növeszteniük, mindenre képesnek kellene lenniük, egy új láb növesztése sem lehet akkora produkció, ha pótolják a vért és újrateremtik a csontokat!
Rokuro Ishida azt mondta, hogy egy ilyen művelet időérzékeny és én kifutottam az időből, ami kibaszott ironikus. Hogy a francba futnék már egy lábbal?!
Rokuro Ishidának két ép lába van és mindenféle jöttment japánon örömmel segít. Amikor az apám meglátja mélyen meghajol, anyám is így tesz, szemében rajongás csillan, azt hiszem szerelmes belé. Apám vakarózik tőle, a bűntudat úgy csípi, mint kutyát a bolhák, nem szeret vele egy légtérben tartózkodni. Rokuro Ishida tiszteletreméltó ember, méregeti a lábam szánalmas csonkját és azzal traktál, hogy a világítótorony lábánál mindig sötét van. Nekem ez rohadt elvont, nem értem mire gondol. Apám nem mond semmit, nem bír rám nézni, nem bír hozzám szólni. Csak vedel álló nap, folyton részeg. Igyekszik szakéba fojtani a bűntudatot, de az remek úszó. Rokuro Ishida bíztat, azt mondja, képes leszek újra seprűre ülni. Ameddig meg nem kapom a protézis első prototípusát befordulok a fal felé és nem hiszek neki.

Utána hosszan próbálkozom. Végtelen hosszú hetek telnek el, mire lassan, darabos mozdulatokkal járni kezdek. Nézem magam a tükörben és hánynom kell attól, amit látok. Leépültem a fekvéstől, a hajam a vállamig ér, gyorsan nő. Gondolom a lábam helyett.
Február lesz, mire seprűre ülök a hátsókertben. A jobb lábam nem fázik, fémből van, fekete. Hideg a szél, libabőrös mindenem, de órákig gyakorlok. Keresem az egyensúlyom. Ha megtalálom visszamegyek a Roxfortba. Ha megtalálom, visszakerülök a csapatba és megmutatom, hogy a legjobbak közt a helyem.

én azért vagyok ilyen mert így döntöttem
légyszi egyszer majd menjetek el

   Jellem

Látszik rajta, hogy megszállott. Amit kitalál, azt minden erejével igyekszik megvalósítani, nem érdekli, hogy ez mennyi fájdalmat vagy fáradalmat okoz neki. Az egyetlen, amire figyel, az az, hogy másokat eközben ne bántson, ne sértsen, ha lehetséges. Hajlamos magára vállalni a vezetői szerepet olyan esetekben is, mikor ez garantálhatóan negatívan sül el. Mások hülye ötleteiért is gond nélkül vállalja a felelősséget és akár a büntetést is. Nehezen helyezhető át a fókusza, ami már évek óta a kviddicsen és a testedzésen, az utóbbi időben pedig saját külsején is helyezkedik el. Van egy alapvető képe önmagáról és a saját képességeiről, ami néhanapján közel áll a valósághoz, de hajlamos az imposztor szindróma tüneteit ismutatni. Nem biztos benne, hogy valóban elég a tehetsége ahhoz, hogy megvalósítsa magát és éppen az a legnagyobb félelme, hogy erre képtelennek bizonyul. A protéziséhez is ambivalensen áll, vannak pillanatok, amikor egyértelműen azt érzi, hogy ez megkülönbözteti és hozzáad a teljesítményéhez, máskor viszont aggódik érte, hogy mennyire vehető komolyan egy féllábú sportoló.
Lelkes művelője a fekete humornak, más esélye nincs is, hiszen minden lábas poént betéve tud. Ezek felét maga süti el, mint védekező mechanizmus, ezzel is azt bizonyítva másoknak, hogy ilyen módon sem lehet rajta fogást találni. Minden ilyen poénba van egy kis igazság, egy olyan él, ami épp csak egy kicsit vág, de azért hosszútávon igazán kellemetlen számára. Visszatérése után, mintha az lenne a mottója, hogy „nekem már úgyis mindegy”, szinte keresi és teremti a veszélyes helyzeteket és ezeket hajlamos úgy csinálni, hogy a végén még hősiesnek is tűnjön. Alapvetően fontos számára, hogy hasznos tagja legyen minden társaságnak és legalább egy kicsit elismerjék, tulajdonképpen bármi miatt. Emiatt olyan szituációkba vagy konfliktusokba is beleáll, amikbe nem kellene, egyszerűen képtelen megülni a képzeletbeli kispadon, akkor van jól, ha az események sodrába kerülhet és ott lehetőséget kap teljesíteni.
Szeretné, ha szeretnék ~~-mint Ady Endre-~~, de vagy képes érzékelni, hogy a körülötte lévőknak épp mit kell mondani, vagy csúnyán belebukik egy feszültséget oszlatni elsütött viccbe vagy félmondatba és szarkasztikusnak vagy egyenesenesen bunkónak tűnik miatta.

   Apróságok

mindig || repülés, ezüst ékszerek, forró zuhany,macskák,fekete humor, győzelem, virtuóz seprűtrükkök
soha || félbehagyott mondatok, gyógynövény szag, várni, a protézis nyikorgása, ha összkeverik Echohawk-kal, részvét, fantomfájdalom
hobbik || Edzés minden lehetséges módon. A protézisének bütykölése, csinosítása. Rémtörténetek, rémregények olvasása (minél véresebb annál jobb).
merengő || A legjobb emléke az első győztes kviddicsmeccse.
A legrosszabb az, amikor felébredt az ispotályban és a lába helyén semmit sem talált.
mumus || Egy vicsorgó sárkány véres fogakkal.
Edevis tükre || Sikeres válogatott kviddicsezőként látja magát.
százfűlé-főzet || Íze fanyar, kissé kesernyés, fekete gyökér és ginzeng érződik benne. Illata friss, kissé fás. Színe bronzos, kissé opálos, nem teljesen áttetsző.
Amortentia || Égett fa, kikészített bőr és némi fahéj illata.
titkok || Sok esetben nem azért kerül veszélyes helyzetbe, mert az buli, hanem mert halálvágya van.
azt beszélik, hogy... || Rokuro Ishida sokadik gyereke.
Az apja halálfalókkal üzletelt, a lábát is ennek kapcsán vesztette el – eladta, eltékozolta, elígérte, ~~megette~~.
Annyi bájitalt és főzetet nyomtak bele, míg lábadozott, hogy már fel sem áll neki.
A lábát az iskolában található irányváltó lépcsők egyike vitte el.
Egy emberkísérlet eredménye.

   A család

apa || Kaito Tetsuya; 48, félvér -távolságtartás jellemzi őket, az incidens óta egyik sem tud a másik szemébe nézni
anya || Christabelle Kobayashi; 43; mugli születésű – egészséges, szeretetteljes anya-fiú viszony
testvérek || -
állatok || egy darab Macska névre hallgató szfinx típusú alien, akit állandóan elveszít valahol

Családtörténet ||

A Kobayashi család mugli származású, semmit sem tudtak a varázslat létezéséről, míg Christabelle nem kezdett furcsa tüneteket produkálni, amivel először kórházba vitték, de ott szerencséjükre nem segítettek a „problémán”. Christabelle szülei alapvetően kellemetlennek tartják a varázslat létét, megijeszti őket a kialakult helyzet, így laza kapcsolatot ápolnak lányukkal és unokájukkal.
A Tetsuya család nem nevezhető fontosnak vagy kiemelkedőnek semmiben. A tipikus japán családmodellt viszik, a férfiak valamiféle hasznosnak tűnő, de valójában lényegtelen foglalkozást űztek (aktákkal, iratokkal, szabályzatokkal foglalkoztak például minisztériumi berkekben), politikai probléma esetén pedig azonnal hátraarcot kiáltottak és visszahúzódtak. Ezalatt a nők feladata a háztartás vezetése, a gyermekek nevelése és az otthon csinosítása, rendezése volt. Kaito volt az első, aki megpróbált valamiféle játszmát folytatni, amivel szinte semmit sem ért el, az arcán lévő sebhelyen kívül, de éppen azért különösebben felelősségre sem volt érdemes vonni. A Tetsuya nagyszülők jobban jelen vannak ugyan a család életében, de a fiukat és Chikarát ért balesetek és azok gyanús körülményei eltántorították őket a boldog közös pillanatok gyakori forszírozásától.
Mindkét család japán, ami jelent némi kötődést a kultúrához. A nagy ünnepeket tartják és a lakásuk enteriőrjében is meglátszik a származás, de nem beszélnek egymás között japánul és nem őrzik mindenek felett a hagyományt. Chikara alig nyökög néhány mondatot ősei nyelvén és azt is irtózatos akcentussal. A sárkánybaleset kapcsán kerültek Rokuro Ishida radarjának útjába, így jelenleg ő is igyekszik segítani őket, amiben tudja. Nélküle a Tetsuya családnak esélye sem lett volna megterveztetni egy jó minőségű protézist és személyre szabatni azt.

Külsőségek

magasság ||178 cm
testalkat || edzett, szálkás
szemszín || sötétbarna
hajszín || fekete
kinézet ||

Aránylag magas, vállas, a haja jelenleg hátközépig ér. Az arca tipikus japán férfiarc, a maga nemében esztétikus, szimmetrikus. Orrában mugli módszerrel szúrt septum piercing található, ezt többnyire elrejti, de vannak alkalmak, mikor nem bajlódik vele. A haja miatt hátulról zavaróan gyakran keverik össze Holden Echohawkkal, elölről annál kevesebbszer. Miután visszatért a Roxfortba extravagánsabbá vált a megjelenése, szereti az ezüst ékszereket, gyakran visel több gyűrűt, nyakláncot, karkötőt. Néha a körmét is hajlamos szürkére vagy feketére festeni. Az egyenruhán kívül viselt ruhái vagy sportosak és praktikusak vagy furcsák, bővek, aszimmetrikusak. A színeket illetően legtöbbször sötét színeket hord.

A tudás

varázslói ismeretek ||

A gyakorlati órákat élvezi igazán, ezeken tud jól teljesítani, az elmélet sosem kötötte le túlzottan. Nincsenek nagy ambíciói a tanulmányaival, de Repüléstanon kívül SVK-ban és Bűbájtanban mutatott némi tehetséget. A párbajt, mint olyat alapvetően élvezi, mert ott meg tudja mutatni hogyan igyekszik kiismerni és inkább logikával, mint nyers erővel legyőzni ellenfelét. Fakultatív tárgyként kínjában felvette ugyan például a Rúnaismeretet, de ezt a tárgyat illetően hullámzó a teljesítménye. Látható, hogy tudná ezt jobban is, de maga a tárgy nem tudja elég ideig lefoglalni. Sok tárgyánál nem is tehetség teljes hiánya mutatkozik meg, hanem az érdeklődésé.

pálca típusa ||12¾ hüvelyk , diófából készült, kissé rugalmas de erős, magja (ironikus) sárkányszívizomhúr

RBF ||
Repüléstan : K
SVK: V
Átváltoztatástan: V
Rúnaismeret: E
Bűbájtan: E
Bájitaltan: H
Gógynövénytan: B

Egyéb

avialany ||Keisei Kawahara

Idézetek az Analóg Balaton Fent c. számából.