[Egy újabb nap a túlélésre]

Egy újabb nap a túlélésre

Sebesen szálltam Mortho mellett a levegőben. Dermedten suhantunk, éreztük, hogyha megállnánk, mindennek vége lenne. A vérre szomjazó vadászokat most nem láttuk, de ez nem jelentette azt, hogy sikerült őket teljesen lerázni.
A város villódzó fényei mutatták az utat. Tudtuk, hogy el kell érnünk a menedékhelyet, minél gyorsabban. Időn és téren kívül szálltunk, utolsó erőtartalékainkat is felhasználva a meneküléshez. A rettegés csontjainkig hatolt, még az sem nyugtatott meg, hogy elértük az emberek körzetét. Ahogy az áramkerítés felhúzódott mögöttünk, megkönnyebbülten pörögtünk a tengelyünk körül és változtunk vissza emberi alakunkba.
Ösztönösen fogtuk meg egymás kezét, ahogy a menedékszállás felé sétáltunk. Ezek voltunk mi. Az életben maradt vándorok. Akik minden nap elgyászolták társaikat. Hogy mennyi időnk maradt, azt csak a sakkmesterek tudhatták, de velük egyelőre nem tudtunk kapcsolatba lépni, bármennyire is próbáltuk. Elkeseredettnek és hiábavalónak tűnt az egész.
Beérve megkönnyebbült sóhajok sokaságát hallottuk. Társaink lélegeztek fel, amiért ma is sikerült túlélnünk.
- Láttatok valamit? - kérdezték hangtalan pillantással, de mi csak a fejünket ráztuk. Hogyha volt is valaki, aki irányította ezt a formátlan káoszt, nem adott hírt magáról. Eltűnt érzékeink elől, akár a kámfor. Mi pedig hiába próbáltuk lelki szemeinkből kitörölni a látottakat, nem tudtuk. A meztelenül sikoltozó emberek látványát, akiknek ütött az órája. Ők mostanra megsemmisültek, ha fizikailag nem is, lelkileg bizonyosan. Az életet egy mozdulattal szipolyozták ki belőlük, hogy aztán csökött, tehetetlen testek maradjanak utánuk csupán.
A kétségbeesés szikrája uralkodott bennünk a nap további részében. Ahogy megírták a napunkat, tettük tovább a dolgunkat. Ha akartuk volna, sem tudtuk volna megállítani vagy megváltoztatni az eseményeket. A felderítést követően a vacsora készítésében segédkeztünk, megetettük az állatokat, megöntöztük a növényeket, és némán imádkoztunk azért, hogy a holnap más legyen.

Bágyadtan sütött a nap, amikor magamhoz tértem. Egy újabb nap. Új lehetőségek... új remények? Valóban így volt, vagy csak annyira elültették bennünk a reményt, hogy meg sem kérdőjeleztük azt? Hittünk valamiben, kérdés nélkül, tettük a dolgunkat, és vártuk a feloldozást, ami talán soha nem jött el.

Hogy hogyan képesek csupán vonalakkal irányítani a sorsunkat? Mi az, amit saját kútfőből teszünk, és mi az, amit más parancsára? Ez az örök kérdés mozgatja a mindennapjainkat. Színfalak között járunk, bábok módjára repülünk ki a bizonytalanba, hogy aztán a vadászok elkaphassanak. Ha mégis megmenekülünk, az csak merő véletlen, vagy céllal történik?

[Mégis léteznek??]

Mégis léteznek??

Amikor a két gyerek megjelent a térben, ahol csak felnőttek voltak, mindenki elnémult. Soha életükben nem láttak még gyereket, úgy gondolták, nem is fognak. A gyerekek egy urbán legenda részei voltak, egyszer, réges-régen még terjedt róluk szóbeszéd, de aztán már az sem. Nevetésük, termetük, hangszínük, mozdulataik teljességgel idegenek voltak a felnőtteknek. Nem tudták értelmezni sem, hogy mit keresnek itt, amikor tudtukkal gyerekek már vagy ötven éve nem születtek. Senki nem akart már gyereket, gyereket vállalni nem csak felelőtlenség, hanem szégyen is lett volna. Mindenki sterilizáltatta magát, ahogy nagykorúvá érett, és ha valaki bármi nem kívánt hiba folytán mégis teherbe esett, elvetette a gyereket. Ez így volt szokás, már több,mint egy generáció óta. Boldogok és elégedettek voltak a gyermektelen világgal, minden pénzüket és szabadidejüket magukra fordították, edzettek, minőségi ételeket ettek, utaztak, drága ruhákat viseltek, és volt keretük a plasztikai műtétekre is. Ez volt az élet csúcsa, ennél többet felnőtt nem kívánhatott, sőt, viszolygott attól, hogy felelősséget kelljen vállalnia egy... másik emberi lényért. Kisállatot ellenben szívesen vállaltak, de csak olyat, aki puha volt, lehetőleg kis-, maximum középtermetű, és akivel nem kellett foglaklozni azon kívül, hogy enni kellett neki adni és kozmetikába vinni. A szőrét nem hullajthatta, mert akkor kellemetlenséget okozott az embernek... és mint ilyen, nem látta el a célját, azt, hogy egy meleg, szuszogó, puha társa legyen, aki nem kérdez semmit és nem okoz bajt. Egyszerűen csak létezik, hogy a gazdája ne legyen magányos. Ez elfogadott volt, kutyát, mókust, macskát, tengerimalacot vagy törpesünt, törpemalacot tartani státusz-szimbólum volt, a társadalom által helyeselt tevékenység. Gyereket vállalni viszont tilos volt, a gyerekvállalás 2076-ban már terhes jelentett a környezetre, a gazdaságra, az egészségügyre, a kultúrára, az értékrendre, egyszóval... az emberiségre. A tilalom kezdetén persze még voltak olyan egyének, akik szembementek a rendszerrel, és mégis szültek... egy idő után őket kivetette magából a társadalom, nem kaptak egészségügyi ellátást, élelmet, sőt, nyílt inzultusok érték őket és utódjaikat, ha botor módon nyilvános helyen jelentek meg Így egy idő után megtanulták, hogy ezzel az életformával csak a társadalmon kívül van helyük, és ha valamire mégis szükségük volt, akkor azt szigorúan gyerek nélkül szerezték be vagy intézték el. Idővel kisebb kommunák alakultak ki a város peremterületén. Békések voltak, alkalmazkodók, és lehetőleg nem hívták fel magukra a figyelmet. A családok száma idővel ezekben is csökkent, hiszen akiről tudni lehetett, hogy kommunában él, az nem kapott munkát a városban, így egy idő után nincstelenséggel küzdöttek. Azok a gyerekek, akik így nőttek fel, már tudták, mennyire nehéz és méltatlan ez a létezési forma, így közülük - a városban úgy tudták - már senki nem vállalt gyereket. Nem akartak ilyen sorsot a saját utódjaiknak.
A városiak tehát abban a hiszemben éltek, - a telegráf hírei révén -, hogy a családi létforma kihalt, ez már nem fenyegeti őket. És akkor most, ezen a tökéletesen gondtalan, hétfői délutánon egyszer csak Két Gyereket kénytelen befogadni a valóságérzékelésük. Hallatlan esemény volt és roppant kellemetlen. A pillanatnyi lefagyás után aztán egyikük feleszmélt a sokkból és szólt a biztonsági őröknek, akik azonnal elkülönítették az egyéneket. Mégis csak veszélyes lett volna hosszú ideig egy légtérben tartózkodni velük, elvégre a nyugalom megzavarására alkalmasak lehetnek és súlyos betegséget is terjeszthetnek... Hiszen az egészen biztos, hogy soha nem kaptak védőoltást. Hogy a biztonságiak hova vitték őket, nem látták... bár érdekelte volna őket, nem mertek utánuk menni vagy megkérdezni, így ennyiben hagyták a dolgot. Olyan volt mindez, mint egy rossz álom, ami ébredés után még egy ideig nyomasztja valamennyire az álmodót, de aztán elfelejti és lehetőleg soha nem gondol rá vissza. Hogy mindeközben a két kiskorú, nem kívánt személy hova tartott, és mit érzett, úgy gondolták, hogy soha sem fogják megtudni.