2005. április 8.
18+ - káromkodás, még több káromkodás, general Nialen bullshit, szexuális utalások Vetek egy pillantást a cseresznyefára, amely mögött Amycus elbújt. Faszom. Megérintem a pálcámat, és körülnézek, miközben újra belenézek a levélbe. Ez lesz az első kibaszott hétvége azóta, hogy O'hara és a Kviddics Kupa is bebaszódott a földbe, ami miatt nem érzem magam annyira kurva szarul, mint hittem, hogy fogom. Tudom, hogy én is felelős vagyok a vereségünkért, ha Zafirát is ugyanúgy összetöröm a faszba, mint Scrimgeourt és Blackwart, Lolcs elkapta volna a Cikeszt időben- de persze, ahhoz Soffit is össze kellett volna törnöm.
Nem bánom, hogy nem tettem. Még mindig emlékszem azokra az esős, viharos pillanatokra, ahogy a bordáimat dörzsölgetve leszálltunk a csapattal, hogy megnézzük, szükségünk lesz-e másik kapitányra jövőre, vagy Connor csak úgy döntött, hogy így protesztál a tény ellen, hogy idén nem nyertünk. Emlékszem, hogy Soff hozzám rohant oda először, nem Zafirához, Gauthierhez meg a többiekhez, megölelt, mindenki előtt. Furcsa módja a kémkedésnek, én valószínűleg hagytam volna nyerni azt, akit manipulálni akarok.
Egész héten, minden órán többször felé néztem, többször felidéztem, ahogy megpuszilt, ahogy sírt, ahogy megöleltem, és odakísértem Pompóhoz, aki ott, a pályán látta el a kisebb sérüléseket, hogy közben a kapitányunkra is tudjon koncentrálni. Furcsa érzés volt átölelni, furcsa volt, hogy Soff fogta a kezemet, miközben elláttak, és most nem éreztem rá a vágyat, hogy elrejtsem, hogy kellemetlenül érint egy bordarepedés. Soha nem éreztem magam így. Ha ez a mesterterv része, elvesztem, akkor rohadtul, kurvára bemanipulált.
Ugyanakkor, még ha engem nem is érdekel a végeredmény annyira, még ha a Házkupa azért remélhetőleg a miénk is lesz, van egy következmény, amely most követett engem a péntek délutánig. Meglátogattam ugyan Opheliát, bocsánatot is kértem, meg el is mondtam, hogy nem szándékosan basztam pofán gurkóval meg törtem el a pálcáját (igazából nem is céloztam, csak nem akartam, hogy Soff megsérüljön), a Kisegítősök most bosszút forraltak azzal, hogy idehívtak. Kibaszott ostobák, ha azt hiszik, hogy nem látok át rajta- persze, ha nem lennének, nem ők lennének a Speciális Szükségletű Csapat. Nem is jöttem volna ki, ha nem emlékeztetne a levél Soff stílusára, amiért viszont kurvára megátkozom őket, már ki is néztem pár dolgot, amelyre Morgenstern is büszke lehet majd- meg arra is, hogy olyat le fogok kúrni nekik, amit a csimpánzfejű őseik is megéreznek.
Egy pillanatra elterelődöm a madártól, amely leszáll, és csipog néhányat az egyik cseresznyefa ágán. Ez egy nosztallang? Nem akarom szétkúrni ezt a szép, virágzó ligetet, bár a rajtaütéssel, amit terveztem, ez amúgy sem lesz hosszú harc, talán a rajtaütés is túlzás, akkor is, ha többen jönnek. Veszek egy mély, dühös levegőt, ahogy eszembe jut, milyen undorító rohadt geciség volt ez, és nyilvánvalóan onnan lett az ihlet, hogy látták, ahogy megölelt. Hoznom kellett volna azt a kalapácsot meg a szöget, ahogy terveztem.
Meglátok közeledni valakit, de mielőtt rákészülnék, látom, hogy nem a Kisegítősök egyike érkezik, hanem Soff. Persze, rögtön gondolok rá, hogy ez trükk, hogy talán Százfűléfőzet, de pár másodperc kell hozzá, hogy a mozgásából megmondjam, hogy nem. Amúgy sem hiszem, hogy bármelyik idióta le tudná főzni, mind kibukott ötödikben Oakleynál.
Zavart vagyok, ahogy nézem őt, ahogy lassan rájövök, hogy tényleg ő kérte, hogy találkozzunk itt. Persze, nagyon szép idő van, nagyon jó illata van a helynek, meg nagyon békés azután a rohadt sok tanulnivaló után, amivel a héten kínoztak minket, de miért itt... Azután észreveszem a sminkjét is. Látom, jóval többet használt, mint amit valaha láttam rajta, kis kosárral a karján érkezik, én pedig azonnal zavarba jövök a helyzettől. Ez most akkor egy randi? Eszembe jut, ahogy kézen fogva mentünk, mások előtt.
Nem kellene ennyire zavarban lennem ettől, tekintettel arra, hogy milyen régóta nem vagyok már szűz, több lánnyal is voltam, és volt olyan, hogy valaki besétált valamikor egy kompromittáló helyzetben. Egy pár puszi, ölelés, kézen fogva sétálás, egy randevú ezekhez képest semmiképpen nem számít annyira személyesnek, ezt most mégis másnak érzem. Nem is úgy, hogy menekülni akarok, inkább úgy, mintha végigfutna valami bizsergés rajtam, mintha áram rázna meg, talán a töltés maradványai arról a viharos meccsről.
Sietve integetek Amycus irányába, hessegetve, jelezve neki, a terv lefújva, ne maradjon már itt, nem lesz debilroham, és valahogy, annak ellenére, hogy mennyire megbíztam mindig benne, most azt sem szeretném, hogy ő itt legyen. Ideges vagyok, mert nem hallom, hogy mozdulna, de azért reménykedem benne, hogy nemsokára tényleg kettesben leszünk. Teszek pár lépést Soff felé, kicsit rámosolygok- nem is erőltetetten, valahogy mindig mosolyognom kell, mióta látom.
Sepelio.
- Szia! Ezt akkor te küldted, ugye? Mármint... gondoltam, hogy te küldted.- felemelem a meghívót. Miért vagyok zavarban? Miért érzem magam ilyen furcsán, miközben figyel minket a nosztallang (és valószínűleg Amy)? Most nem olyan érzés, amilyennek télen éreztem, most már nem szól a hang, hogy talán kém, most nem hiszem, hogy az.
- Ugye most már nem fáj semmid?- a héten többször is feltettem ezt az ostoba kérdést, akkor is mosolyogtam, és párszor akkor is elvörösödtem. Belenézek a szemébe, végignézek rajta, azután megigazítom a nyakkendőmet is. Miért vagyok ideges?
Roxfort RPG
Szerző