Szánnak a csillagok

2006.01.15.

Connor O'Hara

Gyengélkedő

Ne érj hozzám. Ne nézz rám. Hagyj elmenni. Hagyj sírni. Kérlek, hagyj tombolni.

Viaskodok a könnyeimmel. Visszatartom a lélegzetemet, pedig kapkodni akarok érte. Kell a levegő. Hogy erőt adjon. Hogy megnyugtasson. Hogy életben tartson. Belenézek Gemma szemébe és képtelen vagyok megszólalni. Látom őt. Látom Connort. Látom a kezét a combján. Szánalmasnak érzem magamat. Kicsinek, aprónak és jelentéktelennek. Elhittem. Elhittem a dzsinnek, annak a kis hangnak odabent, hogy vár rám valami. Valaki. Elhittem hogy az amit eddig építettünk, a harcok amiket megvívtunk, az apró gesztusok.. vezettek valahova. Naiv lennék? Naiv lennék, amiért azt hittem, hogy a cukorka jelentett valamit? Naiv lennék, amiért azt hittem, hogy a szeptember óta kísérő, néma pillantások valamit akartak mondani?

Lépkedek a sötétben. Távol akarok lenni tőlük, távol az udvartól, a kastélytól. Az összes fénytől, pompától és felhőtlen nevetéstől. Azt hiszem remegek. A szívem kalapál. Nem bírok tovább menni a cipőmben, lépten nyomon belesüppedek a földbe. Leveszem, a kezemben tartva megyek tovább, nem tudom, hogy hova.

Hogy is jelenthettek volna bármit a pillantásai, hiszen mit tettél te érte? - Gúnyosan szólalt meg a dzsinn fejemben, hogy ne szabadulhassak a gondolattól. Felpofoztad, kiabáltál vele és arról beszéltél neki, hogy leakarod győzni. Még is miért választott volna éppen téged? Miféle fiú választana éppen téged? Nagyszájú vagy, mindenből versenyt csinálsz és mindig neked kell lenni a legjobbnak. Mégis ki akarna egy ilyen lánnyal bálba menni? Sid is csak kényszerből hívott el és ezt te is jól tudod. Hiába vártál arra, hogy még visszakerül hozzád az a cukorka, hiába képzelted azt hogy majd meghívással érkezik a nagy vallomás.. Szánalmas kis tündérmesébe ringattad magadat, mert azt hitted, hogy neked ez jár. Azt hitted, hogy megérdemled, de miért is tetted volna? Nem érdemeltél meg semmit, csak úgy tettél, mintha már a tied lenne hogy elhitesd magaddal és másokkal is.

Igaza van. Készpénznek vettem. Connornak a világon semmi oka nem lenne érezni bármit is irántam utálaton kívül. Sosem voltunk egymáshoz kedvesek, sosem sikerült úgy lefolytassunk egy beszélgetést, hogy annak a vége ne a kviddics és versengés legyen. Eddig azt mondogattam magamnak, hogy megérdemli ahogy bánok vele, hiszen ő sem volt soha túlzottan kedves hozzám. De én is csak növeltem a távolságot kettőnk között. Sosem fog engem megcsókolni. Sosem fog úgy nézni rám, mint Gemmára. Sosem érintene meg. Senki sem érintene meg.

A tónál járok. Dühösnek érzem magamat. Haragszom. Haragszom Connora. Gemmára. Magamra. Már nem tudok egyenesen haladni a messzeségbe, a parton folytatom a menetelést. Motyogok magamban. Nem lehet igaz. Akkora hülye vagyok. Egy szerencsétlen. Nem, ők azok. Hülyét csináltak belőlem. Terveket szővök magamban. Terveket a következő meccsre, hogy hogyan szorítom le Gemmát a pályáról. Hogy hogyan száguldok bele egyenesen Connorba, lelökve a seprűjéről. Hogyan veszem rá a terelőimet arra, hogy pépessé verjék őket. Tombolni akarok, haragudni és bosszút állni. Kik ők ahhoz, hogy elérjék, hogy én így érezzem magamat? Még is kinek képzelik magukat? Ha bántanak én is bántom őket. Megérdemlik. Megérdemelnek minden rosszat. Azt akarom, hogy nekik is fájjon, hogy ők is elárulva, összetörve és meggyötörve érezzék magukat. Önző lennék? Nem, ők azok! Ugye? Ugye?!

- Te, ez nem az a sárvérű kviddicces? – A szavak az amerikai akcentussal úgy vágnak pofán, mintha gurkók lennének. Gondolkodás nélkül rántom a pálcámat. Itt az ideje, hogy kitomboljam magamat, hogy más is érezze a fájdalmamat.
- Mit mondtál, te ribanc?! – kiáltok vissza. De elsötétül minden.

Villanások. Kékek és sárgák.
Fájdalom. A fogaimban.
Pirosak. A csontjaimban.
Hangok. Sikítok. Nevetnek.
Vágások. Izzik a bal karom.
Lilák. Ostorcsapások.
Fáj az oldalam. Valaki belém rúg.

Melegség. Meleg a vérem.
Hideg. Hideg a fű.

Fényesek a csillagok.
Szánnak engem.
Szánják a dühömet.
Szánják a sorsomat.

Jód szaga ölel át. Fém tálcán csörömpölnek az üvegek. Keserű íz van a számban. Bájitalt itattak velem. Nem tudok mozdulni. Puha a paplan rajtam, megvéd. De a fájdalom csak tompult, nem múlt el. Nappal van, bezúdul a fény az ablakokon. Nem messze tőlem nyitva van egy. Orromat megcirógatja a friss levegő és hallom a zsivajt az udvarokról. Elfog egy érzés, hogy én nem tartozom oda. Én a paplanhoz tartozom, a védelmező melegségbe alatta.

Elfordulok az abalak irányából, de hátamba hasít a fájdalom. Nem tudom, hogy mi fáj mégis természetesnek veszem az érzést. Ott van az minden fordulásnál, ki tudja, hogy mióta. Ránehezedek bal kezemre, érzem őket. Az ezernyi apró sebet, amit mintha késsel vágtak volna húsomba. Talán azzal is tették. Nem tudom. Semmit sem tudok, csak elfogadom, hogy ott vannak. Minden kötés, minden seb, minden sajgó borda.

Magamra akarom húzni a paplant, hogy magába zárjon. Hogy a biztonságos, tudatlan világban legyek alatta.

De valaki ül az ágyam mellett.

[- Ha megtennéd, hogy még három hétig visszaalszol…]

Nem szólnak a csillagok

2006. január 15.

A gyengélkedő hófehéren izzott a betörő napsugaraktól. A meszelt falak, az ágynemű, a paravánok és a csillogóan tisztára suvickolt padló úgy verte vissza a fényt, hogy a fiú feje szabályosan belefájdult abba. Pedig ekkorra már huszonnégy órája túl volt a kínzó másnapon. Mégis, a szédülés és a hányinger még mindig társai voltak. Mintha csak nem akarnák elengedni a gazdatestet, jó volt tovább kínozni őt kéretlen társaságukkal. Persze jól tudta, hogy a bál után bánatában elfogyasztott, tetemes mennyiségű, pancsolt szesznek már köze nincs ahhoz a diszkomforthoz, amit érzett, az egyes egyedül az azóta történt dolgok eredménye. Merthogy valljuk be, Connor O’Hara eseménydús napokon volt túl.
Először is ott volt a Bál, amire eredetileg el sem akart menni, de amin végül kötelező volt számára a megjelenés. Persze nem mehetett egyedül, mint a Trimágus Tusa egyik Bajnoka, így kénytelen volt párt választani magának, megbotránkoztatva ezzel a díszes publikumot, amikor is nem a sokak által várt, vélt szerelmét hívta el, hanem egy olyasvalakit, akivel fél évvel korábban még csak köszönőviszonyban sem igen álltak egymással. Persze az emberek változnak, mondhatták, neki is benőhetett végre a feje lágya, amihez végül is csak egy gerinctörésre volt szüksége. És végül is valóban így volt. Connor a sérülése óta feltűnően sokat változott. Visszafogottabb, és talán még a korábbiakhoz képest is csendesebb lett. Már nem szórta a gúnyos megjegyzéseit másokra, nem rúgott, karmolt, és harapott ok nélkül, és megtanult bocsánatot is kérni. Talán ez a változás kellett ahhoz, hogy egy bizonyos Gemma Jenkins képes legyen elfogadni a bocsánatkérő jobbját és végül hajlandó legyen vele tartani a Bálba. Ahol aztán… Felgyorsultak az események. Egy szó, mint száz, az est egy pontján egy padon kötöttek ki, meghitten csókolózva a csillagok alatt, míg nem… Felbukkant az a bizonyos vélt szerelem, Zafira Tavish. Ők szétrebbentek, Zafira sírva elrohant, aztán ők is elrohantak, hogy pár órával később mindketten talaj részegen a kviddicspálya jéghideg gyepén hemperegjenek, miközben gurkók bombázták őket az égből. Romantikus, nemde?
De itt még nem értek véget az elmúlt napok történései…
A kínzó másnap csak még kínzóbb lett, amikor a reggelinél kézbe vette a Reggeli Próféta legújabb firkálmányát, amiben az ő kétes hódításairól írtak, a sárga földig alázva minden lányt, akivel valaha is egy szónál többet váltott, valamint az apját, és ő magát is. A legjobban az fájt neki, amit Gemmával műveltek. És még jobban fájt neki, hogy ezzel pont azt a jóslatot teljesítették be, amit a lány vázolt fel előtte, amikor arról győzködte őt, hogy miért is nem szabad nekik együtt lenniük. Csakhogy annyi csavar volt a dologban, hogy nem Gemma húzta le őt a sárba, hanem épp fordítva. Connor volt az, akin keresztül a sajtó belerúghatott egy ártatlan lányba.
Ha azt hitte, ennél rosszabb már nem jöhet aznap, hát tévedett. Még ki sem tombolhatta magát igazán a lejárató cikk miatt, jött a hír, hogy Zafira a gyengélkedőn fekszik, miután félholtra verte és magára hagyta őt pár ismeretlen alak.

Így jutottunk el vasárnapig, amikor is már egy teljes napja virrasztott a lány ágya mellett, gyomrában egy ismeretlen érzéssel, az aggodalommal. Merthogy Connor rettegett tőle, hogy Zafira nem nyitja ki a szemét, vagy ha ki is nyitja, onnantól már nem lesz ugyanaz az ember, mint egykor. És mindemellett rettegett, hogy ez az egész, az ő, Connor hibája lesz.
A csókot mégsem tudta bánni. Zavarodott volt, de bánni nem bánta a döntését. Merthogy aznap éjjel döntött. Elengedte életének azt a részét, melyben Zafira Tavish jelentette számára a révet egy igen viharos és veszélyes hajóút végén, és engedte, hogy magával ragadja őt a kiszámíthatatlan sors, és végre élt egy kicsit. Hitte, hogy a szálak nem véletlenül rendeződtek úgy, ahogy, és hogy neki csak jókor kellett jó helyen lenni ahhoz, hogy végül Gemma karjaiban kössön ki. És, hogy mi a legtragikusabb az egészben? Hogy most is csak oda vágyott…
Nézte az ágyon fekvő, összetört lányt, aki a sebek és a kötszerek alatt idegenként festett számára, és szégyellte magát, amiért most is Gemmára gondolt. Mégsem tudott mozdulni a betegágy mellől. Gyávának, egy gerinctelen féregnek, és rendkívül önzőnek gondolta magát, aki megint csak a saját bőrét akarta menteni. Mert ha ő nem csókolja meg Gemmát, akkor Zafira nem látott volna semmit, akkor nem sírta volna el magát és nem futott volna bele az éjszakába egyes egyedül. Akkor nem támadták volna meg, és most nem feküdt volna itt. De vajon tényleg csak a lelkiismereti feloldozás miatt várta annyira, hogy belenézhessen azokba az aranybarna szemekbe, és hogy azok visszatekintsenek rá? Mert az nem lehet, hogy hirtelen mégis érezzen iránta valamit… Az nem lehet, hogy ennyire bonyolult legyen szeretni valakit.
És ahogy ezen őrlődött, Zafira egyszer csak megmozdult. Connor izgatottan kihúzta magát a mindaddig szétcsúszott, félig fekvő pózából, és lélegzet visszafojtva figyelte a lányt. És akkor hirtelen kinyitotta a szemét.
Connor szájából egy apró, alig hallható sóhaj tört elő.
- Ha megtennéd, hogy még három hétig visszaalszol… - a megkönnyebbüléstől kimondta az első ostobaságot, ami csak utat talált a száján keresztül a nagyvilágba. - ...akkor talán Ashfordnak kellene fogót játszani ellenünk és…
Elharapta a mondatot. Azt akarta mondani, hogy „és akkor Gemmának gyerekjáték lenne elkapni a cikeszt.” Úgy érezte nem lenne ildomos rögtön kezdésként bedobni az ő nevét. Arcán a zavart mosoly elhalványult, és kissé sápadtan pislogott Zafirára.
- Kurvára megijesztettél mindenkit…

2006.01.15.

Connor O'Hara

Gyengélkedő

Magammal húzom a puha paplant, ahogyan oldalamra fordulok. Csak fejem lóg ki a tisztaillatú fehérségből. Hiába fáj és sajog mindenem, valahogy nyugodt vagyok. Mintha csak a nyári szünet alatt ébredtem volna egy félnapnyi alvásból. Legszívesebben müzlit ennék most és megnézném a szombatreggeli rajzfilmeket, de ehelyett inkább Connort veszem szemügyre paplan menedékem kényelméből. Fáradtnak tűnik, neki is jól jönne egy alvás. Vajon mióta lehet itt? Gyűrött a ruhája és karikásak a szemei. A szaga pedig.. olyan mint Abunak egy ramadáni este másnapján. Amni ezt szokta oroszlánszagnak hívni. Lám, íme az oroszlánszagú mardekáros. Jött, hogy jó reggelt kívánjon. Micsoda megtiszteltetés. Mégis, valahogy természetes, hogy itt van. Nem feszélyez a jelenléte, nem aggaszt. Azt hiszem, hogy jól esik.

- Ennyire könnyű dolgod nem lehet – mosolygok az ugratáson - érd be azzal, hogy innen kell összeszedni.
Szeretném, de nem tudom levenni róla a szememet. Sápadtnak tűnik, mármint sápadtabbnak, mint általában. Aggódott volna? Miért? Miattam? Csináltam valamit?
- Bocsi, nem akartam – nem tudom pontosan miért kérek bocsánatot, de senkit sem akartam megijeszteni. - Örülök, hogy itt vagy. – mondom és behunyom pár pillanatra megint a szememet hogy kiélvezzem ezt a törékeny, békével átitatott pillanatot. A rám nehezedő paplant, az ablakon át beömlő fényt és friss levegőt. A társaságot. A sajgó sebek azt sziszegik, hogy ez nem fog sokáig tartani. Hamarosan fel kell tennem a kérdést, ami egyre élesebben motoszkál agyamban. Nem akarom. Még nem.

Valamit megtalálok magam mellett az ágyban. Egy hosszúkás, barna plüss macska az, aminek friss virág illata van. Szemeim kikerekednek.
- Bajusz Úraság! – rikkantok fel kikerekedett szemekkel és ölelem magamhoz a játékot, mintha egy kislány lennék. Tényleg nagyon jól esne az a gabonapehely. - Bocsi. Biztos Soffi hozta be nekem. – pirulok el, ahogy leesik, hogy kit is avattam be bensőséges kapcsolatomba a plüss cicával. - Még harmadévben kaptam tőle. Tudod a szüleim nagyon vallásosak. Nem engedik, hogy saját állatom legyen, mert hogy nem tiszták. Szóval Soffi egy karácsonyra meglepett Bajusz Úrsággal. – Magyarázom ahogy felülök ágyamban és a hóna alatt felemelem a macskát magammal szemben. Annyira bugyuta képe van a kis nyomi gomb szemeivel.

- Nézd, itt meg kellett reparóznom – mutatom Connornak a macska hónaljánál összeforrasztott anyagot - tavalyelőtt a meccsünk után annyira szorongattam hogy hát na, megsínylette. – nevetgélek, mintha legalább ezer éve lett volna az a sok érzelem. A kezemnek csapódó kvaff, a pofon meg a könnyek. Ahogy mutatom a macska újra bűvölt kezét, szemeim rásiklanak sajátomra. Tele van sebekkel és kötésekkel. Már nem fedi a paplan és hát a túlméretezett Tornádok mezem sem takar mindent, amit hálóingnek használok. Mikor vettem fel a hálóingemet? Összehúzom a szemöldökömet. Fáj megint az oldalam. Bizseregnek a csontjaim. A sebek viszketnek. Elfog az érzés, hogy valami hiányzik. A kirakós darabjai nem illenek össze.

Kirázom magamat a zavarból és látogatómra figyelek megint. Tényleg örülök, hogy itt van. Ösztönösen húzom vissza a paplant, egészen fel a vállamig. Talán úgy tűnhet neki mintha a nyitott ablak zavarna. Legalább is remélem. Valójában a sebeket akarom elrejteni. Nem akarom, hogy lássa őket. Pedig már biztos látta. Nem akarok a hiányzó darabkára gondolni, még nem.

Belenézek zavarodottan a barna szemekbe. A sápadt arcba. Beleszimatolok az oroszlánszagba. Ez nem az a fiú akivel a folyosókon replikázunk egymásnak. Mintha megint az arénából bicegne ki miután a Tarasque-al harcolt.
- Connor – fürkészem érdeklődve a kócos hajat - Jól vagy? Valami baj van?

[- Örülök, hogy itt vagy.]

Nem szólnak a csillagok

2006. január 15.

- Örülök, hogy itt vagy.
A mondat ott lebegett közöttük, mint egy szellem a szobában. Connor nem tudott mit kezdeni vele. Egyszerre örült, és egyszerre fájt neki. Olyan volt, mintha a gyomrát egy liftben felejtette volna.
Nem válaszolt, nem mosolygott, de nem is a tőle megszokott, rezdületlen arcmimikával felelt. Valami átsuhant a szemein, és mintha megmozdult volna egy apró izom. Talán egy grimasz, talán egy elrejteni kívánt mosoly volt. Maga sem tudta.
Figyelte Zafirát, ahogy a lány kibányászta a paplanja mélyéről a plüssfigurát, és ahogy magához ölelte azt. Mintha egy kisgyermek feküdt volna a hófehér dunnában. Connor megrémült: talán az agyát érte az átok, azért viselkedik ilyen furán, vagy…
Sötét gondolat suhant át az elméjén.
Talán mindig is ilyen volt, csak én ennyire nem ismerem őt…
- Aranyos - felelte röviden, tömören, érzelmek nélkül, szinte rá se pillantva Bajusz Uraságra.
- Nézd, itt meg kellett reparóznom. Tavalyelőtt a meccsünk után annyira szorongattam, hogy hát na, megsínylette.
Egy újabb ütés volt az ingatag lelkének. Connor úgy érezte, hogy már nem is tudna mélyebbre süllyedni szégyenében azon a kemény széken, amit Madam Pomfrey a látogatóknak tartott fenn annak reményében, hogy elég kényelmetlen lesz ahhoz, hogy ne akarjanak sokáig maradni és zavarni a betegei nyugalmát.
A meccsre gondolt. A szabálytalanságára, majd a mérkőzés után mondottakra. „Amúgy meg csináld utánam, ha tudod, te vesztes.” Egy arrogáns bunkó volt, aki büszkén eltiport bárkit, ha az érdekei úgy kívánták. Nem foglalkozott vele, hogy kinek mit mond, csak és kizárólag a csapata sikere érdekelte.
Aztán eszébe jutott a pofon, amit Zafirától kapott, és a lány szemeiben gyűlő könnyek, ahogy szégyenében elrohant. Éppen úgy szipogott, mint két nappal korábban, mikor csókolózáson kapta őket Gemmával.

- Connor… Jól vagy? Valami baj van?
Megrázta a fejét.
- Ki tette ezt veled, Zafira?
Talán még életében nem hívta őt szemtől-szemben a keresztnevén. Mégis, ahogy most ott ült, meglehet nem érezte már azt a kisfiús zavarodottságot, mint korábban, meglehet nem érezte már azt a furcsa szorítást a gyomrában, de érzett valami mást helyettük. Sajnálatot… És… Talán barátságot…
Kérdezett ugyan, de sejtette a választ. Nem ismert senki mást, akinek érdekében állt volna bántani ezt a lányt, aki soha senkinek, még a légynek sem ártott. Connor arra gondolt: nagyobbat kellett volna ütnie, akkorát, hogy a fiú ne tudjon felkelni. Akkor talán most nem lennének itt, a paraván takarásában.
- Emlékszel bármire is a bál estéjéről?
Nem a csókra gondolt, de azért kíváncsi volt arra is. Szerette volna azt hinni, hogy Zafira elfelejtette mit is látott azon a félreeső udvaron. Talán akkor könnyebb lenne egy leheletnyivel ez a beszélgetés. A bűntudatán mondjuk mit sem változtatna, csak… Akkor nem látná azt a fájdalmat a lány szemében, amitől úgy rettegett, hogy megpillantja.
Figyelte, ahogy a nyakáig húzta a takaróját, és elrejtette a tornádós pizsamáját. Szívesen elmondta volna neki, hogy pár hete próbajátékra hívták őt. Még emlékezett a tavalyi beszélgetésükre a Tavaszi Zsongásról, ahol még az a furcsa jövőkép is felmerült előttük, amelyben ők majd csapattársak lesznek. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy ez az álom, akár valósággá is válhat?
De ez a pillanat most nem róla szólt. Most sem akart magáról beszélni.
Pillantása Zafira karjára siklott, vagy legalábbis oda, ahol a paplan alatt a karját sejtette. Lelki szemei előtt látta a hegeket, amit a támadók aláírásként hagytak hátra maguk után. És akkor megint érezte a testében szunnyadó, kitörni vágyó vadállatot, aki tombolni, pusztítani akart. Meg akarta torolni Zafirát… Az anyját… Azt a sok ártatlant, akik a Morris-félék miatt haltak meg.
Tisztátalan vér…
Köpni akart egyet. És ütni. Szétverni a saját öklét, hogy a fájdalom ismerős terepre terelje a gondolatait. Mert azzal még tudott volna mit kezdeni, nem úgy, mint ezzel a tehetetlen dühvel a szívében.

2006.01.15.

Connor O'Hara

Gyengélkedő

Van abban valami kétségbeejtően szomorú, amikor valaki megrázza a fejét arra a kérdésre, hogy jól van-e. Ha pedig az a valaki olyan, aki kedves az ember számára ilyen-olyan indokok miatt az csak még elkeserítőbb. De nem annyira, mint a kérdései. Kérdések ezek igazából? Tényleg nekem szólnak vagy saját magának?

Újra nekidőlők az ágytámlának. Lábaim fel vannak húzva előttem, ölemben Bajusz Uraság én pedig a paplanon keresztül babrálom a plüsst. Mintha az, hogy ráfókuszálok megtartaná a békét. Leveszem a tekintetemet Connorról. Kizárom a kérdését és az oroszlánszagot. Hagyom, hogy a tiszta ágynemű és a friss levegő táncoljon orromban. Hallom a kérdéseit és értem őket, de kihallok valami mást is belőlük, valamit, amiben nem vagyok biztos, hogy a mardekáros fiú érti.

Bumszli, takaró fedte ujjaim hegyével végig követem a macsek varrását. Neki talán ez a plüss csak „aranyos”. Nekem a történetünk egy része.

- Az első próbád előtt majdnem megint szétszakadt – mondom halkan – Rongyosra szorongattam, egészen onnantól kezdve, hogy a serleg kidobta a nevedet. Aztán amikor elértek hozzám a pletykák.. átbújtam minden könyvet. Bestiákról, legendákról... mintha bármit is számított volna. – halvány, fáradt mosoly szalad át az arcomon – Nem tudtam segíteni. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ott vagy egyedül valami olyannal szemben, amiről senki nem tud semmit. – megborzongok, ahogy rémálmaim képei elém úsznak – De aztán hiába a nagy készülődés, hozzád sem mertem szólni. Féltem, hogy elszúrom megint. Hogy visszacsúszunk Tavishbe és O’Harába, pedig én Zafiraként akartam Connorhoz beszélni...

Bajusz Uraság gombszemeit bámulom, mintha valami érdekeset látnék bennük. Egy csillanást, egy reményt, egy kósza vörös szálat a szellőben, amiről azt hittem, hogy vezet valahova.

- Aztán eljött a próbád napja. – sóhajtok – Tudod láttalak már gurkót bekapni, seprűről lezúgni és azt hallottam, hogy egy sírós lány is megvert – engedek meg egy nevetést a pillanatnak – de amikor azzal a szörnnyel álltál szemben... az más volt. Lesokkoltam. Le akartam mászni az arénába, hogy.. hogy ne legyél egyedül – vallom be – jó, először is, hogy kioktassalak, hogy mekkora gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy kivont pálcával törj rá valamire ami ennyivel nagyobb nálad. De leginkább, hogy.. veled legyek. –

- Most te érzel így? – kérdem és tekintetem megáll rajta.
- Velem akarsz lenni? Meg akarsz védeni? Vagy csak.. könnyíteni akarsz a lelkiismereteden? – szegezem neki a kérdést és hagyom, hogy a csend próbáljon meg beszélni helyettünk.

Megszorítom Bajusz Uraságot, hogy erőt merítsek belőle, mintha egy plüss macska képes lenne megtartani a vallomások és kérdések furcsa forgószelében.

- Nem szeretném, ha sajnálnál. Főleg nem te. – halkan beszélek, de határozottan – Te sosem sajnáltál és én ezért.. – elharapom a mondatot és megint elfordítom a fejemet. Mintha olyat készültem volna mondani, amit most nem illett volna. Ami túl keserű lett volna. Én édesnek akartam. Annak képzeltem. – Mi ketten már túl sok mindenen vagyunk túl, ahhoz hogy sajnáljuk egymást. Nem először látjuk egymást már itt sem – ne kezelj másképpen csak azért mert most az egyszer mindketten ébren vagyunk... ne szánjál.. szánnak a csillagok...

A békém megrepedt belül. Se oroszlánszag, se meleg paplan. Hideg fű. A kirakós egy darabjára találtam.

[- Az első próbád előtt majdnem megint szétszakadt.]

Nem szólnak a csillagok

2006. január 15.

A kérdései tompán puffantak a Gyengélkedő fényes padlóján. Connor várakozóan figyelte a lányt, de választ nem kapott tőle. Zafira hátradőlt, felhúzta a lábait és a kezében tartott plüsst piszkálgatta.
- Az első próbád előtt majdnem megint szétszakadt.
Connornak kellett pár másodperc, mire rájött, hogy ismét Bajusz Uraságról van szó. Rápillantott a játékra, de nem értette a szimbolikáját.
- Rongyosra szorongattam, egészen onnantól kezdve, hogy a serleg kidobta a nevedet.
Érezte, hogy az arcizmai megfeszülnek. Érezte, ahogy a teste menedéket keres, és ismét felölti azt a márványmaszkot, ami mögé éveken át elbújt. Nem akarta hallani azt, amit Zafira mondani készült. És mégis… Sóvárgott a szavaiért, mely egyszerre volt magyarázat és megerősítés számára, annak a bizonyítéka, hogy ő, Connor nem tévedett, amikor tavaly nyáron, az önkéntes száműzetésében átértelmezte kettejük korábbi kapcsolatát.
Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Zafira pedig folytatta.
- Aztán amikor elértek hozzám a pletykák... átbújtam minden könyvet. Bestiákról, legendákról... mintha bármit is számított volna. Nem tudtam segíteni. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ott vagy egyedül valami olyannal szemben, amiről senki nem tud semmit. De aztán hiába a nagy készülődés, hozzád sem mertem szólni. Féltem, hogy elszúrom megint. Hogy visszacsúszunk Tavishbe és O’Harába, pedig én Zafiraként akartam Connorhoz beszélni…
Hagyd abba… Kérlek…
Menekülni akart. Kiugrani az ablakon és csak hagyni, hogy belekapjon testébe a januári, jeges szél, és elrepítse magával valahova messze.
Bár tudnék repülni…
Hirtelen megint ott akart állni a Bagolytorony ablakában, mint akkor Siennával. A mélység akkor is csábítóan hívogatta őt. És most, hogy Zafira készült rázúdítani mindazt, amit addig a szőnyeg alá söpörtek, megint hallotta a szakadék szirénhangját.

- Aztán eljött a próbád napja. Tudod láttalak már gurkót bekapni, seprűről lezúgni és azt hallottam, hogy egy sírós lány is megvert…
A lány halkan nevetett. Connor képtelen volt rá. Rezzenéstelen arccal hallgatta Zafirát. Még levegőt is elfelejtett venni.
- ...de amikor azzal a szörnnyel álltál szemben... az más volt. Lesokkoltam. Le akartam mászni az arénába, hogy... hogy ne legyél egyedül. Jó, először is, hogy kioktassalak, hogy mekkora gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy kivont pálcával törj rá valamire ami ennyivel nagyobb nálad. De leginkább, hogy... veled legyek.
Töredezve kiszakadt belőle egy sóhaj. El kellett fordítania a tekintetét, mert félt, hogy valami olyasmit látna meg a szemében a lány, aminek már nem volt ura. A maszk ezúttal megrepedt.
- Most te érzel így?
Ütni akart, és fájdalmat okozni magának. Talán szétverni a Gyengélkedő kőfalát, vagy csak belerúgni egy nagyot a nehéz, fém kórházi ágyba. Egy érzést, fájdalmat, bármit, amivel még képes lett volna kezdeni valamit. De ez…
- Velem akarsz lenni? Meg akarsz védeni? Vagy csak... könnyíteni akarsz a lelkiismereteden?
Nem bírt ránézni a lányra. A szemei szúrtak, és a gombóc a torkában egyre jobban fojtogatta őt. Tartani akarta magát. Nem akart sírni előtte…
- Miért mondod most el nekem mindezt? Miért most?
Megrázta a fejét. A hangja szokatlanul csengett. Connor egy ijesztő pillanatig fel sem ismerte, hogy saját magát hallja.
- Nem szeretném, ha sajnálnál. Főleg nem te - folytatta végül a lány. - Te sosem sajnáltál és én ezért…
Ne mondd ki, kérlek…
Egy másodpercre megrettent, de aztán jött a nyugalmat adó csend, Zafira pedig elharapta a mondatot. Most már ő sem bírt a fiúra nézni.
- Mi ketten már túl sok mindenen vagyunk túl, ahhoz hogy sajnáljuk egymást. Nem először látjuk egymást már itt sem - ne kezelj másképpen csak azért mert most az egyszer mindketten ébren vagyunk... ne szánjál... szánnak a csillagok…

Connor lehorgasztotta a fejét, és egy pillanatra becsukta a szemeit. Mintha aludna. És álmaiban visszarepült majdnem egy évet, amikor ő feküdt abban az ágyban, ahol most Zafira. Akkor azt hitte, hogy kettétörték a jövőjét. Nem értette, hogy miért, de várta, hogy a lány, akivel világéletében rivalizáltak felbukkanjon és ilyeneket mondjon neki, mint most. De az egy másik Connor élete volt. Egy másik történet. A valóságot más tollal írták.
Hiába kérte őt rá Zafira, nem tudta nem sajnálni őt. És hiába várt választ tőle, Connortól, nem kapott. Az ő csillagai némán pislogtak rájuk, és nem értették, hogy mi történik alattuk. Ők nem így írták meg ezt a mesét.
Összeszedte a bátorságát, és végre ránézett a lányra. Mindig is egyenes embernek gondolta magát. Szigorú, nyers, lobbanékony, gyakran sértő, de egyenes embernek. És ahogy a Tarasque elől sem futott el, úgy most sem akart meghátrálni, még akkor sem, ha tudta, hogy összetöri a másik szívét.
- Már késő… Ez nem… Ez nem szerelem, Zafira.
Fájt minden egyes betű, minden hang, amely a torkán át utat talált a nagyvilágba.
- De attól még… Attól még meg akarlak védeni, mert… Mert fontos vagy nekem. Inspirálsz, és… És mert senki sem érdemli meg, hogy a származása miatt bántsák őt. De nem kell félned tőlük, arról gondoskodni fogok…
Összevissza beszélt már. Olyan volt, mintha kirántották volna a lába alól a talajt. Menekülni akart a Gyengélkedőről, de félt, hogy ha felállna a kényelmetlen székből, hasra esne. És főképp, mert rettegett tőle, hogy ha kilép azon az ajtón, többé nem lesz visszaút, és végleg elveszíti Zafirát, és vele együtt a fiút, aki korábban volt, és akit már messze maga mögött hagyott.

2006.01.15.

Connor O'Hara

Gyengélkedő

Próbálom elkapni a barna szempárt, de az csak rezzenéstelenül figyel a semmibe, miközben hallgat, és nagy ritkán kilehel egy-egy sóhajt. Feszült? Fáradt? Szánakozik talán? Képtelen vagyok eldönteni, és a hosszú szótlansága csak még bizonytalanabbá tesz engem. Elmondtam neki. Elmondtam történetünk rám eső részét, és habár a nagy paplan és Bajusz Uraság oltalma alatt állok, mégis borzalmasan pörének érzem magamat elötte. Amikor megszólal, szemeim kikerekednek. Vágyom és iszom a szavait, de azok nem napfényt hoznak, nem friss levegőt és nem is védelmező tollal bélelt takarót. Leküldenek ismét a hideg földre és egybeforrnak sebek szabdalta karom fájdalmával.

Már késő… Ez nem… Ez nem szerelem, Zafira..

Szívem dobbanása cseng fülemben. Valóban ennyi lenne? A több évnyi versengés, a macska-egér játék. A dzsinn.. Elkapom tekintetét az arcáról és igyekszem a paplant és a mcsakát bámulni. Nem akarom, hogy megint sírni lásson. Nem akarom, hogy mindazt, amit éreztem pár pillanattal ezelőttig, elfújja mint egy gyertyalángot. De az, hogy ezt kimondja.. azt jelentené, hogy ő is gondolt rá? Talán nemcsak bennem élt a dzsinn, aki folyton folyvást fülembe sugdolózott? Ha egyáltalán felmerült benne, hogy... bár egy könnycsepp kiszalad szememből, elmosolyodom, ránézni még mindig nem tudok.
- Már késő... – ismétlem – azért jó tudni, hogy lett volna időm. – Nyugtázom és kapaszkodok a szavakba, amik bizonyítják, hogy ezt nemcsak én képzeltem. A dzsinn nemcsak engem kísértett. Valahogy, valamikor, Connor O’Hara is arra gondolhatott, hogy szeret.

Hallgatom a szavakat és keresem az értelmüket. Fontosnak tart. Inspirálom. Milyen szép szavak.. vajon ezeket mondja Gemmának is? Különös. Bár háztársak és egy csapatban játszanak, sosem hittem volna, hogy különösebben közel állnak egymáshoz. Ennyit számítana, hogy a kastély ként külön végében lakunk? Ennyire nem tudnék semmit a mindennapjairól hogy még csak fel sem merült bennem, hogy ők ketten..?
A következő mondata kirángat a gondolatokból, és annyira ismerem őt, hogy fel sem fogja, miket mond. Bár előző szavai visszaküldtek a hideg fűre, de hirtelen még talpon vagyok. Izzanak a sebeim ahogy felmerül bennem a pillanat, mielőtt szereztem volna őket. Sárvérűnek neveztek. Ledermedek és pofon vág a realitás. Ez történt volna? Ezért vagyok itt?
- Honnan tudod, hogy miért támadtak rám? – szegezem neki a kérdést és érzem, hogy a beszélgetés Connor és Zafira között lezárult. Tavishnenk viszont van mit mondania O’Harának – tényleg te lennél a legjobb ember, aki megvédi a származásomat? – most már ránézek a mardekárosra, de abban az előző gyengédségnek már csak halványan csillog, pedig hangom nyugodt. – Itt húznád meg a határt? – nem kell felsorolnom az elmúlt évek sérelmeit, amit a hidzsábot viselő lány kapott tőle, tudhatja, hogy mire gondolok – rólam szól ez egyáltalán? – ismét nem mondom ki és Allah a tanúm hogy soha nem is venném számra az édesanyját, de most elbizonytalanodok, hogy miért is van itt és miért érdekli a tragédiám. Csak ürügy kell neki hogy megint összeverhessék egymást azzal az amerikai tahóval?

A nyugalom szétesett. Már idegesítenek az ablakon beszűrődő hangok, a légy ami folyamatosan neki koccan az üvegnek és a javasasszony csörömpölése az üvegcsékkel. Idegesít az oroszlánszag. Ennek tényleg vége lenne?
- Csak hogy tudd: én rántottam pálcát elsőnek. Erre még emlékszem. – szegezem neki – nem kérek a szánalmadból, ha pedig nem rólam szól, ne rajtam keresztül dolgozd fel a veszteséged. – nem vagyok büszke szavaimra és habár nem dühből vagy sértődésből beszélek, érzem, hogy átkokat küldök rá, amelyek elől nehéz kitérni.

Mintha csak a végszóra várt volna, kinyílik a gyengélkedő ajtaja és a mardekár fogója lép be rajta. Pillantást sem vetve felénk suhan végig a termen hogy a nem sokkal mellettem lévő ágyhoz érjen ahol.. az Malachai? Ő mit keres itt? Gemma behúzza függönyt én pedig zavarodottan nézek Conorra. Szemöldököm kérdően felcsúszik homlokomra. Gratulálok, látom tényleg dúl a szerelem....

[- ...azért jó tudni, hogy lett volna időm]

Nem szólnak a csillagok

2006. január 15.

Nem akart tudomást venni a kigördülő könnycseppről, amit a lány arcán látott végigszánkázni. Oly sokszor látta már sírni őt, s nem egyszer éppen ő volt az, aki erre késztette, ám ezúttal merőben másként hatott rá a látvány.
- ...azért jó tudni, hogy lett volna időm - suttogta maga elé Zafira.
Connor lehorgasztotta a fejét.
Igen, lett volna idő rá, ha nem viselkedtek volna ostoba gyerekként. Ha a sértett kiskamasz végre képes lett volna összeszedni a bátorságát és tiszta lapot nyitni. Talán, ha nem lettek volna olyan önfejűek, hogy meglássák a fa mögött az erdőt. „Ha vörös az ég alja - csalódást fial a vak számára. Te vak vagy, Connor O'Hara? Vak a jelekre, vak arra, amit neked fial az ég alja? Háromszor kinyújtani a kezed és a semmit megfogni: te mit látsz az ég alján, Connor O'hara? Valakit, aki eltakarja, valakit, akinek épp olyan az arca, mint a tiéd?”

A fülében doboltak a Tűz Serlegének szavai, s ő összevissza zagyvált tőle.
- De attól még… Attól még meg akarlak védeni, mert… Mert fontos vagy nekem. Inspirálsz, és… És mert senki sem érdemli meg, hogy a származása miatt bántsák őt. De nem kell félned tőlük, arról gondoskodni fogok…
- Honnan tudod, hogy miért támadtak rám?
Zafira hangja már egészen másként csendült, s a hirtelen beálló csendben Connor is érzékelte: valami megváltozott a Gyengélkedő atmoszférájában. A törékeny pillanat elillant, a könnycsepp felszáradt, s az idő, amikor még lett volna „ha” és „talán”, végképp elmúlt, s ők úgy öregedtek meg közben, hogy sosem éltek a lehetőséggel.
- Tényleg te lennél a legjobb ember, aki megvédi a származásomat? Itt húznád meg a határt?
Nem tudott mit felelni. Igaza volt a lánynak. Valóban nevetségesen hangzott, hogy éppen ő, Connor O’Hara, a mindig gúnyos és kegyetlen, tabut nem ismerő, még a mások vallásán is élcelődő, azokat kinézetük és öltözködésük alapján megszégyenítő, aljas kölyök akarja megvédeni Zafira Tavish becsületét.
- A múltamat nem változtathatom meg… - felelte végül szárazon, arcán ugyanazzal a márványmaszkkal, mint ami mögé korábban is rejtőzött. - De sajnálom azt, ahogy korábban veled viselkedtem…

A szék lába élesen nyikorgott a Gyengélkedő padlójának súrlódva, ahogy Connor hátrébb tolta azt, miközben lassan felállt. Nem tudta, hogy a lábai csupán a hosszú virrasztástól olyan macskásak, vagy a félelem ölt ki belőlük minden erőt. Igyekezett mégis egyenes gerinccel állni Zafira ágya felett, s úgy tenni, mintha sosem tört volna össze az égből aláhullva, és mintha a szíve is egy darabban dobogna még.
- Rólam szól ez egyáltalán? - kérdezte Zafira.
- Nem - felelte Connor.
Érezte a fülében lüktető haragot, amely próbálta elnyomni a szégyent és a tehetetlenséget, amit amiatt érzett, hogy már megint elrontott mindent. Előbbivel még tudott mit kezdeni, utóbbiakat pedig már jól ismerte, s próbálta oda eltemetni, ahová korábban is.
- Csak hogy tudd: én rántottam pálcát elsőnek. Erre még emlékszem. Nem kérek a szánalmadból, ha pedig nem rólam szól, ne rajtam keresztül dolgozd fel a veszteséged.
Megvillant a szeme, kezei pedig ökölbe szorultak.

Aztán hirtelen kivágódott a Gyengélkedő ajtaja. Connor nem rezzent össze tőle, de reflexből fordult a hang irányába. Mintha hideg zuhany alá állt volna, olyan volt megpillantani az ajtón belépő Gemmát, aki feltűnően kerülve az ő pillantását, még csak felé sem nézve, a mellettük lévő ágyhoz rohant, hogy aztán leüljön a benne fekvő idegen fiú mellé, és arcát annak tenyerébe hajtsa.
Connor elfordult tőlük. Arcán kiismerhetetlen mosoly ült, s ez a mosoly ijesztőbb volt minden mástól. A fiú finoman bólogatott mellé, mintha csak azt mondaná: értem… hát jó… akkor legyen…
Aztán ismét Zafirára pillantott, újfent márványmaszkkal az arcán, mintha csak a korábbi érzelmeket elfújta volna a szél róla, hamuvá válva, elporladva a semmiben.
- Gyógyulj meg!
Hangja rekedt volt, száraz, és teljes mértékben érzelemmentes. Hátat fordított, és már éppen indult volna, amikor eszébe jutott valami. Zsebébe süllyesztette a kezét, majd rá sem nézve a lányra, visszafordult és letett egy apró tárgyat az éjjeli szekrényére.
- Ég veled, Zafira…
Azzal Connor O’Hara kisétált a Gyengélkedő ajtaján, maga mögött hagyva Zafirát, Gemmát, és a teljes addigi életét. Az éjjeliszekrényen heverő cikesz szárnya többé nem kapott a levegőbe, mozdulatlanul, megtörten hevert csupán, örökre belefáradva a rivalizálásba, és a kimondatlan szavakba.

Köszönöm a játékot!