jönnek a megrovások

szaggató huzatban
földet ér vándorlásunk
szédülünk kicsit és temetünk:
diáksapkákat ásunk

bizony barátaim
jönnek a megrovások
előbb a kétségbeesések
aztán a kétségbevonások

Ophelia Langley

16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések)
Hallom a hírt, és mintha szorosan fonódna körém a levegő, egyetlen, bántó pillanattá válik az egész világ. Ophelia… a Hugrabug fürdőjében. A gondolat, hogy egy diák képes volt eljutni oda, hogy véget vessen mindennek, megdermeszti a lelkemet. Egy pillanatra elhagy az értelem, de tudom, nincs időm elveszni benne. Miért csinálta? Mitől hajszolta a fájdalom? A kérdések pörögnek, de a válaszok elvesznek. A léptek hangja, mintha ütemet verne a szívemben, gyorsítva a vér áramlását, ahogy elindulok, át a folyosón, a gyengélkedő felé. A Hugrabug fürdőjének illata, a csend, ami túl hangos, mindez az én felelősségem, hiszen észrevehettem volna a jeleket.
Amikor késő este belépek a gyengélkedő ajtaján, látom, hogy Ophelia álmában fekszik, arca nyugodt, mintha semmi sem történt volna. Az alvása mély, de a levegőben ott lóg a múlt fájdalma, amit nem tud eltüntetni semmi. Madam Pomfrey, aki ott áll mellette, szomorú, fáradt tekintettel néz fel rám. A pillantásunk találkozik, és egy pillanatra csendben maradunk. A javasasszony javaslatára néhány napra magára hagyom, hadd pihenjen fizikailag. Amennyire tudok a tanórák, a mindennapi forgatak mellett, próbálok én is visszavonulni, átgondolni a történteket, mégis minden egyes percben azon töröm a fejem, hogy hogyan segíthetnék.
Valentin napon újra elindulok a gyengélkedő felé. Az iskolát lázban tartja a nap jelentős jelentéktelensége, mintha az emberek inkább magukra koncentrálnának, minthogy észrevegyenek bármi mást. A gondolat, hogy most kevesebben fognak zavarni minket, egy kicsit megnyugtat. A falak között, ahol a csendre van szükség, itt most talán minden könnyebb. A folyosók üresek, csak a saját lépteim és a távolból hallatszó nevetések törik meg a csendet.
Amikor belépek, és meglátom Opheliát, ahogy ott fekszik, az alvásban még mindig ott van valami törékeny és törött, amit én nem tudok megszólítani. Nem keltem fel, csak figyelem, hogyan pihen, és milyen érzés, amikor az ember az érzéseit elrejtve próbál túlélni. Leülök mellé, és egy pillanatra elcsendesedek. Csak itt vagyok, és biztosítom őt a jelenlétemről. Arról, hogy nem hagyom, hogy egyedül maradjon ebben a nehéz helyzetben.
Az ágy végében lévő asztalon néhány csokor virág hever színes szalagokkal összekötve, mellettük egy kedves plüssmackó és pár doboz csokoládé. Láthatóan valakinek nagyon is számít, hogy a lány még sokáig jól érezze magát a földi létben. Kezeim között érzem a maci puha plüssét, ahogy finoman megszorítom, mintha csak valami biztos kapaszkodót keresnék ebben a pillanatban. Elmerülök a gondolatokban, de aztán halkan, szinte suttogva mondom: - Minden rendben lesz, Ophelia. Ígérem, hogy megoldjuk... - A szavak nem hangzanak túl hangosan, inkább mint egy ígéret, amit talán csak ő hallhat, vagy talán csak én próbálom magamnak ismételni, hogy megerősítsem, hogy van remény, van esély a változásra.

Wesley Fawcett
2005 február 14

!!!! 18+ önbántalmazás és öngyilkosság témája, mentális betegségek !!!!

Az elmúlt pár napban hosszas gondolkodási időre lettem kárhoztatva a gyengélkedő vékony függönyével elfátyolozott, hátsó részlegén. A sérülések, amiket magamnak okoztam, gyorsan beforrtak Holden varázslatának köszönhetően, Madame Pomfrey pedig gazellákat megszégyenítő sebességgel vett kezelésbe, amint megpillantott, és használta rajtam azt a vérpótló főzetet, amit elmondása szerint egy volt diákjuk miatt rendszeresen a gyengélkedőn tartanak a biztonság kedvéért.
Fizikai értelemben tehát már rendben vagyok. Nincs rá semmi ésszerű indok, hogy továbbra is itt tartsanak, hiszen a szívem ugyanazzal a ritmussal pulzál, mint azelőtt, tüdőm pedig ugyanúgy megtelik az életet jelentő levegővel, mint korábban. Valami mégis megtört bennem. Érzem, hogy most egy olyan határt sikerült átlépnem, amit azelőtt soha. Még csak nem is előzte meg tudatos fantáziálás. Magam sem tudom megmagyarázni, miért tettem – egyszerűen akkor és ott, a Hugrabug női fürdőjében elkapott ez az impulzus, aminek ellenállni nem tudtam. Belegondolni még nem mertem, hogy mi történt volna, ha nem a hálókörletem fürdőszobáját veszem igénybe, hanem a prefektusi fürdőt, ami a kedvenc helyem, igazi kis oázisom ebben a kastélyban.
Monotonsággal és ürességgel telik el ez a pár nap. Még egy kis heg sem maradt ott a parfümös üveg okozta vágásból, tehát semmi sem indokolná, hogy ne engedjenek el. De Madame Pomfrey hajthatatlan. A szigorú látogatási időket és a napokat nagyrészt mély alvással töltöm, bár nem tudom meghatározni, hogy tényleg ennyire kimerültem, vagy csak az Édes Álom Esszenciája segít pihentetni lelkem. Csak akkor szorítom magamhoz a párnát, hogy belesírhassam fájdalmam, amikor úgy érzékelem, hogy biztosan egyedül vagyok.
A távolban nevetést hallok. A bájital kényszerű limbóban tart, de az ablakon beszűrődő fény már hirdeti az új nap és új kezdet reményét – még akkor is, ha tudom, hogy mindez csak egy olyan világ hazugsága, ami próbálja elhitetni veled, hogy egész lehetsz, miután megfosztottak egy szerettedtől, sőt, szembenézhettél a Halál üres tekintetével rajta keresztül. Bágyadtan hunyorítok a szakállas férfira, aki az ágyam mellett áll. Először fel sem ismerem benne a házvezetőnket. Bár számíthattam volna a látogatására, és az sem kizárt, hogy már megtette ezt a szoros látogatási idő keretei között anélkül, hogy emlékeznék rá.
A különböző testékszereimtől a javasasszony megszabadított. Nem tudom, hogy ezeket saját magánál tartja, vagy elárulta-e őket Fawcett professzornak. Amennyiben igen, akkor egy kisebb doboznyi, jelentős acél és ezüst gyűjteményt adhatott át neki megőrzésre. Jó lenne őket minél hamarabb visszakapni – a hálókörletemben van másik, de csak január elején csináltattam meg a nyelvem. Az pedig képes igen hamar beforrni.
Furcsán meztelenül, védtelennek érzem így magam a tanár előtt az ékszereim és sminkem nélkül, a vastag takaró alatt. Nem köszönök neki, nem reagálok érdemben jelenlétére, bár már látható, hogy kezdek ébredezni. Megfordulok a vele ellentétes irányba, a takarót pedig a fejemre húzom, amennyire csak erőm engedi. Csak pár barna tincs árulkodik ottlétemről.

Ophelia Langley

16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések)
A terem csendjében ülök, és nézem, ahogy a takaró alá rejtőzik, mintha eltűnhetne a világ szeme elől, mintha a szövet megvédhetné attól, ami belülről marcangolja. Nem szólok rögtön, csak figyelek. Tudom, hogy nem vár szót, nem vár érintést, mégis itt vagyok. A csend olyan sűrű köztünk, hogy szinte hallani lehet a súlyát.
Odakint még zeng az élet, diákok nevetése kavarog a folyosókon, a mágia könnyed játékossága betölti a kastélyt, mintha a világ mit sem tudna a belső háborúról, ami a lányban dúl. Vélhetően tényleg nem is tudnak semmit, de én tudom. Látom, ahogy a sápadt fény meg-megcsillan a néhány kint maradt hajtincsen. Látom, ahogy a válla aprót mozdul a lélegzetvételek ütemére. Hallom a szuszogása ritmusát a vastag takaró alatt, ahogy egyenletesre próbálja simítani a belül kavargó hullámokat. Mintha elérhetné a nyugalmat pusztán azzal, hogy kizárja a világot. De az ilyen béke csalóka, nem marad meg sokáig, tudom én is.
Az ágya mellett arra gondolok, hányszor láttam őt a folyosón, a klubhelyiségben, az órákon - olyan volt, mint egy élesre csiszolt penge, fényes és magabiztos, aki maga dönti el, ki érhet hozzá, ki láthatja igazán. Most ez a penge elhajlott, a fémje megrepedt és önmaga ellen fordult. És mégis, ebben a törékeny csendben is van valami rendíthetetlen, valami makacs tartás, ahogy a takaró alatt kuporog, mozdulatlanul, de nem teljesen elveszetten.
Mélyet sóhajtok, majd a zsebemből előveszek egy ékszerekkel teli dobozkát. Madam Pomfrey rosszalló hangon nyújtotta át az incidens napján, mégis úgy látom jónak, ha visszaadom neki. Kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy mugli testékszereket kellene tőle elkoboznom. Amúgy is kérdem én: kit érdekel? Akinek most ez a fontos, vélhetően kellően felszínes ahhoz, hogy fel se tűnjön neki, ha visszakerülnek a jogos tulajdonosukhoz.
- Visszahoztam az ékszereidet... - A doboz ott pihen az éjjeliszekrényen. Nem tudom, mennyit jelentenek ezek a kis darabok, de sejtem, hogy többek egyszerű tárgyaknál.
- Mi történt? - Nincs bennem vád. Nincs szemrehányás. Csak a kérdés. Csak a szükség, hogy megértsem. Megtehetném, hogy nem szólok többet. Megtehetném, hogy itt hagyom a gondolataival, ahogy valószínűleg mindenki más is teszi. De nem akarom, hogy azt higgye, ez ennyire egyszerű. Hogy az élet csak úgy továbbhaladhat anélkül, hogy valaki igazán odafigyelne rá. A gyengélkedő túl nagy és túl világos ehhez a beszélgetéshez, mégis valahogy még soha nem éreztem ennyire szűknek a teret. - Nem azért, mert tudni akarom a részleteket. Hanem mert nem akarom, hogy azt hidd, egyedül kell ezt megoldanod. - Ha kimondja, talán kevésbé lesz nehéz.
Talán.
Talán nem.
De itt vagyok, amíg kell.

Wesley Fawcett
2005 február 14

!!!! 18+ önbántalmazás és öngyilkosság témája, mentális betegségek !!!!

A takaró nehéz súlya védőburokként szolgál köztem és a környező világom között. Pajzsomként szolgál, ami elválaszt engem a külvilágtól, és mindattól, amivel előbb vagy utóbb szembesülnöm kell. Voltak már látogatóim az elmúlt napokban, még ha a nyugtató főzetek miatt nem is igazán voltam magamnál a látogatásokkor. A csokoládék érintetlenül hevernek az éjjeli szekrényen a virágcsokrok mellett. Talán csak az átváltoztatástan-óra jegyzeteket bolygattam meg kicsit, hogy valamivel elfoglaljam magam az unalmas, éberen töltött időszakokban. Tudom jól, hogy ez a pár nap bőven elég ahhoz, hogy lemaradjak, még ha ez nem is behozhatatlan. Még sem tudom rávenni magam arra, hogy kezdjek ezzel érdemben valamit.
Mit tudhat vajon a történtekről? A kérdés, amit az elmúlt napokban unalomig ismételgettem magamban, végigfut fejemben. Rémlik még a fürdőszoba ajtaja előtt sorakozó, hugrabugos leánytömeg, akik aggodalmukban szinte teljesen eltorlaszolták a kifele vezető utat. Távoli délibábként, haloványan él bennem az emlék az elsős arcáról, aki megtalált, saját véremben, a gőz és parfümfelhőn át. Mintha megremegő hangon kérdezett volna valamit. Vagy talán csak képzeltem? Nem vagyok biztos benne, hogy ha most itt sorakoznának előttem az elsősök, akkor felismerném-e azt az egyet, aki rám bukkant a fürdő padlóján, majd segítségért sietett. A valóságnál pedig sokkal intenzívebben emlékszem arra a pillanatra, amikor kifakadtam Holdennek, amiért olyan roppant hősiesnek kellett lennie, amiért rángatott ide, ebbe a valóságba, amely a keserű és mindennapos fájdalmaiban nem ismer kegyelmet. A tűz és a víz még mindig harcot vívnak bennem ezzel kapcsolatban. Ha a napfény az arcomat éri, és lecsitultak a sötét gondolatok legalább pillanatnyilag, akkor képes vagyok hálát érezni azért, amit tett. De ilyenkor, amikor inkább a takaró alá süllyedek, talán félelemből, talán szégyenemben, csak azt kívánom, bárcsak magamra zártam volna az ajtót. Bárcsak soha senki nem talált volna rám. Bárcsak elfelejtenének. Tűnjön el gondolataikból utolsó szikrája is annak, hogy valaha is léteztem, és éljenek úgy, mintha sosem sétáltam volna ezen a Földön.
Nem reagálok kijelentésére és kérdéseire. Makacsul rejtőzöm a takaró alatt, mintha az a valóságban (és a valóságtól) megvédhetne. Bár örülök annak, legalább az ékszereimet visszakapom – azonnal helyre kell raknom az egyiket, amint magamra hagyott. A kérdése nem agresszív, nincs benne él, mégis pengeként hasítja át a teret kettőnk között. Testem egy picit önkéntelenül is megremeg, amikor hozzám szól, ezzel elárulva, hogy nagyon is ébren vagyok. Biztosan több kedvem lenne gyakorlatilag bármihez, ha nem az ébredés pillanatait kapta volna el. Miért nem hagyott magamra, amikor látta, hogy még alszom? Miért kell neki is hősnek lennie? Miért nem tud csak úgy békén hagyni? Minek érdeklem őt? Lehunyt szemekkel számolom az időt, és próbálok úgy tenni, mint aki még mindig alszik, bár a próbálkozásról én is jól érzem, hogy nagyon gyenge. Nem akarok és nem is tudok ezekre a kérdésekre válaszolni. Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Elfáradtam. Nem tudom megmagyarázni, mit tettem és miért tettem. Egyáltalán nem azzal az indíttatással mentem zuhanyozni, hogy én most véget vetek az életemnek. Csak egyszerűen elkapott egy érzés, egy hirtelen impulzus, aminek ellenállni nem lehetett.
Hosszú másodpercek, talán egy perc is eltelik, mire megszólalok. Szemeim lehunytam ugyan, de az összes többi érzékszervem kiélezem a környezetemre. Érzem, hogy az ágyamon ül, bár nem kínáltam hellyel. Hallom a lélegzetvételét, hiába próbálja azt enyém elnyomni, és érzékelem a jelenlétét.
- Válaszoltak valamit? – erőtlenül teszem fel a kérdést. Biztos vagyok abban, hogy írtak már a szüleimnek. Azonban ahogyan nem érdekelte őket az se, amikor a téli szünetben előálltunk Millicenttel, hogy elmondjuk neki a problémáját, és ahogyan igyekeztek megsemmisíteni minden emléket Percyről is, akinek sikerült az, amibe én az imént belebuktam, biztos vagyok abban, hogy ha válaszoltak is, abban nem lesz szülői aggodalom vagy szeretet. Mégis érzem, hogy vágyom arra, figyeljenek fel végre rám.

Ophelia Langley

16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések)
Nem tudom, mikor kezdett el igazán széthullani. De akárhonnan is nézem, végül mégis úgy hever itt, mint akit végleg eldobtak. És ez valahol az én kudarcom is. Mert ha igaz, hogy a házvezető a diákjai otthona is, akkor valahol nekem kellett volna észrevennem a repedést a tükörben, a törést a mosoly mögött. Azt, hogy ez a penge nem csak vág, de saját magát is sebezni képes. És most itt vagyok, egy túl későn észrevett jel után, némán ülve az ágya mellett, mintha a puszta jelenlétem bármit is visszafordíthatna. De nem tudom visszatekerni az időt. Nem öleltem meg, amikor kellett volna. Nem kérdeztem meg még egyszer, amikor az első válasz túl könnyűnek tűnt. Nem kerestem a csend mögött a kiáltást. Azt hittem, erős. Azt hittem, majd megoldja, ahogy mindig is. De lehet, hogy csak hozzászokott, hogy egyedül old meg mindent - mert senki nem tanította meg neki, hogy a gyengeség megosztása nem szégyen, hanem bizalom.
Nem elég házvezetőnek lenni. Nem elég jelen lenni, ha közben nem látunk. Mert látni azt is jelenti, hogy vállaljuk: néha fáj, amit felfedezünk. Hogy néha a legerősebb diák a legcsendesebb segélykiáltás. És ha nem tanulom meg meghallani ezeket, akkor hogyan nevezhetném magam annak, aki vigyáz rájuk? Aki otthonuk akar lenni? Azt hiszem, ma tanultam valamit, de túl nagy árat fizetett érte valaki más.
- Válaszoltak valamit? - Kérdése tompán hullott közénk, akár egy kavics egy már régen kiürült kút mélyére. Sokáig nem mertem felnézni rá, csak a kezét figyeltem, azt a vékony, megrezdülő vonalat, mint egy fűszálat szélcsend előtt.
- Nem. - A válasz kiszökött belőlem, mielőtt még becsomagolhattam volna valami vigasztalóba. Mert mit is mondhattam volna? Hogy talán nem tudják? Hogy talán tudják, de nem számít? Hogy a világ néha túl zajos ahhoz, hogy meghallja egy gyermek suttogását? A szavak ott voltak a nyelvem hegyén, de nem bírtam kimondani őket. Mert amit mondani akartam, az nem vigasztalás volt. Nem az a fajta, ami megszépíti a fájdalmat, hanem az, ami megmutatja, hogy a fájdalom nem a vég. Csak egy pont, ami után lehet, hogy nem lesz semmi ugyanaz, de lehet, hogy éppen ezért lesz értékesebb. De a csend, ami közénk telepedett, most nem volt üres. Az őszinte, nyers és törékeny csend, ami mindent elmondott anélkül, hogy bárki bármit is mondott volna. Őszintén ott voltunk, ebben a pillanatban, mindketten a saját sebekkel és tévesztéseinkkel, és valahogy... mégis itt voltunk. Túlélve a saját árnyékaikban.
- Nem tudom visszaadni, amit elvett a csönd, Ophelia... - mondtam a megengedettnél bizonyosan szakmaiatlanabbul, sokkal inkább mentorként, barátként. - De ha maradsz, én is maradok. Nem mint gyógyító, auror vagy házvezető. Csak itt lenni melletted, amíg újra meg nem tanulod, hogyan legyél egész. - A szavaim megültek a levegőben, mint a lassan lecsapódó köd. És én csak ültem, mozdulatlan, várva, hogy elfogadja: nem minden segítség harsány. Néha egy kéz az ágy szélén is elég. Néha az a legtöbb, amit adhatunk.
Ahogy a szavak elcsitultak köztünk, egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim. Mi lenne, ha most egyszerűen csak belépnék a fejébe? Használhatnám a legilimenciát. Megtudhatnám, mi történt valójában, mi rejlik a mélyben. A pontos okokat, a legapróbb részleteket - mi történt akkor, mi váltotta ki, hogy az a végtelen sötétség elnyelje. Egy pillanatnyi mozdulat, és minden válasz ott lenne előttem. De vajon helyes lenne? A gondolat ott volt a fejemben, és mint egy apró fénysugár, megpróbált elérni, de mindig visszakoztam. Talán van valami, amit neki kellene elmondania nekem, nem pedig fordítva.

Wesley Fawcett
2005 február 14

!!!! 18+ önbántalmazás és öngyilkosság témája, mentális betegségek !!!!

Nem tudnám megfogalmazni, hogy mi az a válasz, amit a szüleimtől megfelelőnek tartok. Talán titkon a figyelmükre áhítozok, és hallani, látni akarom a szavakat, hogy szeretnek, számítok nekik, és megígérik, hogy ezentúl minden más lesz. Talán az is elég nekem, ha dühösek, még ha ez kényelmetlen is. Talán a megerősítés szükséges számomra, hogy épp olyan értéktelen vagyok számukra, ahogyan Percy is volt. Hiszen halálának évfordulójára apám borászati telket vásárolt Bordeauxban, hogy hódoljon a hobbyjának. Az élet úgy ment tovább, mintha nem hogy semmi se történt volna, de mintha Percy sosem létezett volna.
Pedig nekem volt egy bátyám. Jóval idősebb volt nálam, és már ismerte a világ azon titkait, melyektől én a birtokon, aranyozott kalitkámban elzárva voltam. Csak évekkel a halála után értettem meg, hogy miért olyan nagy baj az, ha szeret valakit. Hiszen szeretni csodálatos dolog. Hegyeket és kontinenseket mozgatsz meg abból az erőből, amit ebből az érzésből merítesz, tengereken és óceánokon átívelő motivációt kapsz, és szinte nincs is lehetetlen.
De akkor miért olyan fájdalmas ez az egész?
A takaró alatt arcom fájdalmas rándulása nem látszik, ahogyan a szavak eltalálnak hozzám. Az égvilágon semmit sem reagáltak a történtekre. Mi ez, ha nem bizonyíték, én se leszek több, mint egy új befektetés, egy új borászat, ha egyszer elmúlok? Ereimben érzem, ahogyan a szomoromba düh vegyül. Összeszorítom mindkét kézfejem úgy, hogy a körmeim belevájjanak a bőrömbe. Azt akarom, hogy fájjon. Érezni akarok helyettük is, tudni, hogy nem csak egy domboldali telek vagyok, ha egyszer meghalok.
Vagy inkább olyan érzéketlenné válni, mint ők maguk. A sikeres életért, ahol semmi nem hat meg, semmi nem ér el hozzád, mert nem számít semmi, ami
Szokatlan a professzortól hallani, ahogyan a keresztnevemen szólít. Az egész évfolyamunk pozitívan fogadta Fawcett professzor érkezését, a Hugrabug pedig egy empatikus, de erős kezű vezetőt kapott a nevében. Ez alatt a pár hónap alatt bizalmasabb kapcsolatba sikerült lépnem vele, mint bármelyik másik tanárral azelőtt, bár eleve törekszem arra, hogy jó viszonyt ápoljak velük. Mégis furcsa most ez a beszélgetés. Nem a tanáromat érzem, és nem a házvezetőmet, hanem egy embert, akit legalább érdekel, hogy mi van velem.
- Fawcett professzor… – nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy viszonozzam a keresztnéven történő szólítást. Éppen csak annyira dugom ki a fejem a súlyos takarók alól, hogy a szemeim látszódjanak.
- Ön ugye mediauror. – kezdem a felvezetést. Természetesen utánanéztem hivatásának, és hogy pontosan mivel is foglalkoznak, mit tanulnak a Godrikon.
- Ön tudja, hogyan lehet emlékektől megfosztani valakit? Ön meg tudná ezt tenni velem? – és értem, és azért, hogy könnyebb legyen. A halott szempár és merev test máig kísért az álmokban. De a mágia gyógyír lehet, ahogyan gyógyír az annyi más fájdalomra. Miben másabb ez, ha cserébe teljes életet élhetek?

Ophelia Langley

16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések)
– Fawcett professzor… Ön ugye mediauror. Ön tudja, hogyan lehet emlékektől megfosztani valakit? Ön meg tudná ezt tenni velem? – Csend van. Az a fajta, amit nem lehet megtörni, csak kibírni. Még a gyengélkedő kinti zörejei – a bájitalos üvegek koccanása, Madame Pomfrey halk motoszkálása – is mintha tompábban hatolnának ide, ebbe a függönyökkel elválasztott kis világba. Nézem a takaró alól kikandikáló szemeit, azt a finom rezdülést a homlokán, amit csak az vesz észre, aki tényleg figyel. A kérdése pedig, mint egy penge, nem támadó, nem vádoló, csak nyersen emberi. A hangja halk, mégis élesebben sebez, mint bármely pálca. Nem válaszolok azonnal. Előbb csak lassan kifújom a levegőt, mintha meg kellene mérnem a szavakat, mielőtt kimondanám őket.
– Ismerem az eljárást – mondom végül, és a hangom halk, de nem tétova. Nem a kétely beszél belőlem, hanem az a fajta bizonyosság, ami akkor születik, amikor valaki szembenézett már azzal, amit más inkább elkerülne. – Tudom, hogyan lehet valakit megfosztani az emlékeitől. Láttam, mire képes, ha valaki az elmében matat, hogyan válnak köddé pillanatok, nevek, hangok… emberek. – Egy pillanatra elhallgatok, és hagyom, hogy a csend visszaüljön közénk. De most nem terhes, inkább olyan, mint egy köntös, amit magunkra terítünk, mert a szavak önmagukban már túl súlyosak lennének. – De én nem vagyok amneziátor. Nem azért tanultam, hogy felejtést hozzak, hanem azért, hogy megértsek, összerakjak, megvédjek. Ha meg is lenne a megfelelő tudásom, akkor sem tudnám rávenni magam, hogy elvegyek tőled valamit, ami a részed. Akkor sem, ha fáj.
A hangom mélyebb, mint máskor. Nincs benne a tanári szerep, nincs benne a fegyelmező tekintély. Csak a férfi van benne. Az ember. Aki nem csak hallja, hanem érti is, amit a lány mond. Aki nem válaszokat keres, hanem vele van ebben a törékeny pillanatban. Mert a hang súlya ilyenkor nem a hangerőből fakad, hanem abból, hogy mit cipel magával. És a melegség… az nem vigasztalás. Nem cukormázas hazugság. Inkább olyan, mint egy puha kendő, amit valaki óvatosan a jéggé fagyott kézre tesz. Nem olvasztja el azonnal, de tudatja, hogy nem vagy egyedül a hidegben. Hogy valaki lát, és nem fut el tőle. Nem retten meg a sebeidtől, sem attól, hogy a szavaid fájnak.
– Tudod… ha kivágsz egy részt magadból, nem csak a fájdalmat viszed el. Elviszed a szeretetet is, ami benne lakott. Elviszed a kötődést. Az emléket arról, hogy számított valaki. És hiszem, hogy mindezek nélkül nem teljes az ember. – Nekem is van egy emlék, amit ha tehetnék, úgy szakítanék ki magamból, mint elázott lapot egy naplóból, amit többé nem akarsz olvasni. Néha azt gondolom, jobb lett volna, ha nem is tudom, mi történt, ha csak a képzelet kínozna, nem a tudás. És talán épp ezért nem tudnám megtenni vele sem, hogy elvegyem, ami az övé, bármilyen súlyos is. Mert ami megtörtént, az formál minket – és ha elveszem a szenvedést, lehet, hogy elvenném vele együtt azt is, akivé ezzel vált.
– A fájdalom nem a gyengeséged, Ophelia. Ha elvesszük, talán könnyebb lesz… de üresebb is. – Úgy érzem, minden seb, amit hordozunk, egy lehetőség a kapcsolódásra. Egy ajtó a másikhoz. Mert mikor kimondod, hogy fáj – igazán, meztelenül, védelem nélkül –, akkor tárul fel valami közös: az emberi. És lehet, hogy ettől nem lesz könnyebb, de lesz valami, ami megtart. Egy tekintet. Egy szó. Egy csend, amit már nem egyedül kell hordoznod. És talán ez az, ami igazán számít: nem az, hogy elfelejtsük a fájdalmat, hanem hogy találjunk valakit, aki mellett nem kell elrejteni. Aki nem próbál meg kijavítani, megoldani, vagy eltörölni benned semmit – csak ott van. Mint egy nyitott tenyér, ami nem szorít, csak tart. A gyengélkedő félhomályában, a takarók alá rejtett világa peremén én most ilyen kéz szeretnék lenni.

Wesley Fawcett
2005 február 14

!!!! 18+ önbántalmazás és öngyilkosság témája, mentális betegségek !!!!

Nem kértem túl sokat, és nem kértem teljesíthetetlent.
Fawcett professzor kedvel engem, ahogyan én is őt – a többi tanárral közel sem olyan szoros a viszonyom, mint vele. Az első naptól kezdve egy hullámhosszon voltunk, amióta csak betette a lábát a kastélyba a tanév kezdetekor, szeptemberben, és bemutatkozott nekünk, mint a Hugrabug új házvezetője. Bizalommal tudtam fordulni hozzá a legújabb ötleteimmel és terveimmel, és szívesen segítettem neki elnavigálni a Roxfort szociális politikájában, ha arra épp szükség volt. Örömmel vettem át tőle terheket, hogy más, fontosabb dolgokra koncentrálhasson, és segítettem őt mindenben, amivel prefektusként tudtam. Mindig is úgy gondoltam, hogy a jó viszonyunk nem fog megállni a Roxfort falaiban, hanem azután is számíthatunk egymásra, ha én már rég elvégeztem ezt az iskolát – várjon rám bármilyen sort a RAVASZ vizsgák után.
Csalódást keltő válaszok érnek. Talán meg tudná tenni, talán képes lehetne rá, mert ismeri az eljárást, de nem teszi. Még csak nem is próbálkozik. Nem akarja, hogy megszűnjön a fájdalom és eltűnjön az emlék. Nem tesz érte, hogy ne kísértsenek a holt szempárak többé, de közben ő sem enged nekem teret a gyásznak. Akkor meg minek van itt?
Miért? Minek jött? Mit akar? Mit szeretne tőlem?
Miért akkora baj, hogy óhajtom az ürességet, amiről beszél?
Eddig láthatta kikandikálni tágra nyílt, barna szemeim a takaró alól. Rávettem magam, hogy fedjek fel egy keveset magamból, hogy kérdezni, sőt kérni tudjak. De Fawcett professzor nem akar segíteni nekem. Pedig épp ezzel segíthetne – ha megadná a lehetőséget arra, hogy átéljem azt az ürességet, amit a szüleim, főleg apám érzett. Percival halálának évfordulójára egy bordeaux-i borászattal jutalmazta meg magát, ahová azóta is ellátogatunk minden évben, ha közeledik a dátum. Szeretnék én is így tenni. Tovasöpörni a fájdalmat, a réseket pedig fontokkal kitömni, hiszen abból van elég. Ha át is szakadna a vér a sebeken, gyakorlatilag végtelen mennyiségben áll rendelkezésre a pénz, amivel kitömködhetem a réseket.
A mágia se sokkal másabb, mint a pénz. Szinte korlátlan, absztrakt erőforrás, problémák megoldója. Rendelkezünk vele, mégis képtelenek vagyunk használni arra, hogy tényleg azt gyógyítsuk vele, ami fáj. A pénz pedig remekül söpri ki a veszteséget a szőnyeg alól és zárja azt díszdobozba. A mágia pedig le is zárhatná ezeket a sebeket, ha már együtt élni képtelenség velük. Hiszen a mágia csak a legritkább esetekben kér megerősítést, hogy biztosan ezt akarod-e.
Átfordulok az oldalamra, a takarót pedig ismét a fejemre húzom úgy, hogy egyetlen hajtincsem se lógjon ki alóla. A professzor nem fog segíteni nekem – akkor viszont nekem inkább magányra van szükségem. Megvárom távozását, mielőtt tovább sírnám tele a párnám.

//köszönöm a játékot