maskirovka

маскировка

Положи куклу     внутрь куклы

Санкт-Петербург

       +16
        csend maradt az ajtó sóhaja után: magam voltam és a folyosó, fa és kő melegét lélegezték az éjszaka szürkeségében falak és keretek. a Roxfort idegenül tekintett rám, idegen voltam ismét, bizalmatlan, ajándékot nem hozó, udvariatlan - Szentpétervár hídjai megremegtek, míg az európai szél járt rajtuk. a léptek tánclépések - Roxmorts köszön új századnak, háztetőkön, akár gerincen fut a borzongás jöttömre, pedig most..
        most otthon vagyok ott, ahová várnak.

        már lelkesülök mint gyermek, érte - egy élettel ezelőtt lehetett, hogy utoljára diák voltam itt, portrék, páncélok az ismerőseim, míg lefelé indulok, lefelé, a derűs-hűvös pinceajtók felé. azt mondják, ez az iskola mindig ott van azok számára, akiknek legnagyobb szükségük van rá, és nem volt másként velünk sem: hamarabb tudta, kik vagyunk, mint mi magunk. csak tündökölni láttuk, de mielőtt lehanyatlott.. abból csak történetek maradtak, rés a pajzson, amin át beférkőztünk, és végül minket ért meglepetés. ha kérdeznék, tudnék felelni, miért akartuk épp ezt, épp így, de csalódást keltene a válaszom: kevés nagyobb erő van ezen a világon, keleten és nyugaton, mint a szenvedély.
        lépcsők korlátai, emeletek éjféli emlékei őrzik a Nibelungok szenvedélyét, mellyel a már holtat vágyták saját koporsójukból is: nem voltam vak akaratra, vágyra, gyűlölettel vegyes imádatra, de Grindelwald napkorongnál forróbban égő hevületét elhunyt ellenfele iránt csak a szerelem szent bolondjai érthetik. mit is mondanék a Minisztérium aurorjainak, ha újra megkeresnének, kérdéseikbe foglalnák ittlétem, ismét viselt iskolai egyenruhám, nevem, otthonom? mosolyognék- felelni erre profán, mintha jurógyivij volnék.

        Quennel új barátai közül Lutece az egyik kedvencem - hallgattam óráit még kedvetlenül a kötelességek között, mielőtt érdekelni kezdett volna. betegsége számomra valódi volt, ha most kedvem is volna levetni azokat az ikreket innen, a legmagasabb lépcsőkről. úgy nevelgettem gyűlöletem irántuk, mint más kedvenc virágát, gonddal, könnyekkel és türelmemmel - egy-egy cseppje volt ezeknek látnom Lutece küzdelmét az átok alatt, amelynek nem kellett volna áldozatul esnie. ismerem Hagen barátjának történetét, megállok az első lépcsőfokon: hallgat a Roxfort, figyel csak gondjaiba merülvén, még most sem vet ki magából, pedig megérdemeltem akkor.
        számot vetni magammal nem esik nehezemre, vannak adósságok, melyeket élet is kevés leróni. talán az iskola volt valódi apám-anyám, nem taszított ki akkor sem, mikor ellene törtem, mikor dacoltam a magam végzetével, tenyerem alatt markoltam és őriztem annak reményét, hogy magam dönthetek, de számoltam, mint uzsorás a pénzét, napjaimat hátra az életből. pofon, Anton Szemjonovics pofonja soha pontosabban, fájóbban és élesebben nem érhetett volna: nagyobb szeretetből sem. ha akkor nem kapom meg, ma nem járok itt, ott lennék csak, ahová halni jár az emlékezet.

        látogatásom hosszabb volt, mint amit a levélváltás ígért - Lutece kutatásai ott égtek, ahol a csillagok, elhallgattam volna még órákig, ha nem figyelmeztet, hogy későre jár. holnap reggel egy másik intézmény órái várnak, de azok előtt.. Quennel Apollyon, aki talán nem is sejti, hogy irodája megkerülésével, kedves barátja segítségével meg is lephetem. mégis engem lepnek meg, már majdnem az alagsor folyosóján: a fáklyák egy férfi alakját rajzolják a kárpitokra.
        - jó estét.. professzor. professzor Fawcett. - képről ismerem csak, mások történeteiből, cikkekből talán - sosem jártam egyetlen órájára sem. talán ő is így ismer rám, egy életlen portréról, a plakátokról, elkapott pillantásokból a Godrik folyosóján. rezzenéstelenül várom, míg elér, akár vihar a szigeteket, mikor az óceán felől felhengeredik váratlan nyári délutánunkra köpenyként.
        - számítottam.. társaságra nem későn. ismerjük egymást még nem. - derűs vagyok, mintha közös viccünk volna csak, színpadra így kerültünk épp, hogy így történt, nem sejtette senki. magas, magasabb, mint én, válas, vállasabb, mint hittem: de talán csak vicc végén a csattanó, amiért úgy tűnik, a hugrabugosok házvezetője most megbüntet majd egy kihágásért.

        - akartam kérdezni mindig, fáradtak hogy nem óráikon, vannak ébren éjszaka? van titok rá, mondja el nekem? - visszhangot vetnek a szavaim a csendbe, azok is tudják, helytelen itt bennem és körülöttem minden. mégis, szórakoztat az óra és szórakoztat a perc, talán a játék is, amiben részt veszel akaratlan. lehet, régóta tudod, ki vagyok, és nem vágyod Fjodor Mihajlovics örökségét éjfél után pár perccel, megfáradván a katedrádról lelépvén. és mégis: az élet írja a legjobb drámákat - meg persze Fjodor Mihajlovics.
        

Liliya Romanov

16+
A Roxfort nem az a hely, ahol bárki könnyedén átsétál az éjszaka közepén – a falak, a kő, a sötét, mind őrzik a múltat, a titkokat, a fájdalmat. Minden lépésed visszhangzik, mintha nemcsak a kövek, hanem az emlékek is mozdulnának körülöttünk. Egy idegen vagy itt, mégis, ez a hely most otthon lehet számodra – mert ha valakihez jössz, akit szeretsz, az bárhol otthon lehet.
Ma én vagyok az ügyeletes, aki csendben járja a kastély végtelen folyosóit, amikor már minden diáknak az ágyában kellene lennie. A hideg kőfalak között a lépteim visszhangzanak, és figyelem a sötét árnyakat, amelyek talán tiltott szökésekről mesélnek. Minden sarok mögött ott lehet egy kalandvágyó diák, aki a szabályokat áthágva szökött ki az ágyából, és én vagyok az, aki ilyenkor őrzi a rendet, de néha inkább megérti a kíváncsiságukat. A Roxfort éjszakája nemcsak csend és sötétség, hanem olyan titkok és álmok szövedéke, amelyeket csak a későn ébredők ismernek. Én pedig léptekből, neszekből próbálom megfejteni, hogy ki merészkedik túl a takaró sötét határain.
Egyelőre csend van. Az emeletek mélyén, ahol a fáklyák fénye csak óvatosan simogatja a falakat, a portrék alszanak vagy tettetik az alvást. Néhányuk rám biccent – ismernek már, máskor is láttak erre járni. Ahogy elhaladok a keleti szárny felé, a kőpadló alattam halkan roppan. Különösen figyelem azokat a folyosókat, ahol a hollóhátasok szívesen sétálnak „véletlenül” a csillagászati torony felé – a romantika még mindig népszerűbb varázsige a lumosnál is.
Láttam, mire képes a vágy, a dac, az ifjúság törhetetlensége, és nem vagyok az a fajta, aki azonnal büntet. Aki ma éjjel kiszökik, annak van valami fontosabb dolga, mint az alvás. Én csak azt akarom tudni, hogy biztonságban van-e. Megállok a Déli lépcsőfordulónál. Valami mozdul a távolban – talán csak a huzat játéka, talán valaki tényleg kint van. Vártam már rá. Minden éjjel eljön egy pillanat, amikor a csend valami többet rejt, mint puszta hiányt. És én ezért járok, figyelek, nemcsak őrzöm az iskolát, hanem emlékeztetem magam is: milyen volt fiatalnak lenni. Vágyakozónak, kíváncsinak, sőt: vakmerőnek.
Aztán halk léptek. Nem az enyéim. Nem a kastélyé, amely néha maga is nyikorogva fordul a saját tengelye körül, ha senki nem figyel. Emberi léptek, könnyedek, de nem elég óvatosak. Megállok az árnyékban, ahol a fáklyafény már nem játszik. Onnan látni, amit ők nem: ha valaki tilosban jár, ha valaki nem is sejti, hogy figyelik. Lassú léptekkel kilépek a sötétből.
– jó estét.. professzor. professzor Fawcett. – Mintha ő is azok közül való lenne, akiket a Roxfort nem ereszt, csak visszahív. Nem úgy lép, mint aki fél attól, hogy elkapják. Inkább úgy, mint aki nem tudja, meddig tarthat még ez a lopott idő.
– Jó estét! Tudja, nem szokványos, hogy ilyen magabiztos csellengőt találok éjszakánként – mondom halkan, anélkül, hogy elvenném róla a tekintetem. Megálltam egy lépéssel előtte, csak annyira közel, hogy érezni lehessen, nem sietek el semmit. A pillanatot. A mozdulatlanságot.
– számítottam.. társaságra nem későn. ismerjük egymást még nem. – Éjfél után az ember már nem hordoz ítéletet a zsebében. Csak kérdéseket. Vagy csendet. Néha a kettő ugyanaz. Felpillantottam rá, kicsit oldalról, mint aki nem akarja megrettenteni. Nem tűnt ijedősnek, de volt valami a hangjában, ami próbálta palástolni, hogy mit remél: hogy még megfordulhat, mielőtt észreveszem, vagy hogy maradhat, és nem kell magyarázatot adnia érte. Képzelődhetek is ilyen késői órán. – akartam kérdezni mindig, fáradtak hogy nem óráikon, vannak ébren éjszaka? van titok rá, mondja el nekem?
Megemeltem a fejem. Ő is nézett – nem keresett tekintetet, nem menekült belőle. Maradt.
– Wesley Fawcett vagyok, önben kit tisztelhetek? – Nem volt bennem vád, csak kíváncsiság: a legősibb mágia. – Nem fáradtabbak vagyunk ilyenkor. Csak őszintébbek. A nappal megtanít viselkedni, az éjszaka viszont megengedi, hogy gondolkodjunk. – Ez az iskola mindig is érzékeny volt az igazságra – nem a szabályokéra, hanem arra a halkabb, szilánkosabb, nehezebben megfogalmazható igazságra, ami egy tekintetben van, egy kérdés mögött, egy magyarázat nélküli jelenlétben. Ez a csend most nem ítélt, nem fenyegetett – csak jelezte, hogy figyel. Hogy nem felejt.
– Mi járatban a kastély folyosóin? Ön nem ide tartozik… – tettem hozzá, halkan. – Legalábbis nem így. Nem ebben az órában, nem ezen a folyosón, nem ebben a csöndben. – Tudja, hogy nem, és én is tudom. Túlnőtt a határokon, túlnőtt a körletén, talán még az észérveken is. És ha valami túlnő a renden – nos, azt hívjuk szenvedélynek. Az meg ritkán kér engedélyt.