+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Lélekvesztő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Lélekvesztő  (Megtekintve 5713 alkalommal)

Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2023. 02. 21. - 19:51:57 »
+3

TO; Edward


2004. február 27.
Lélekvesztő
16+


Örülök neki, hogy sikerül feldobni kicsit ezt az unalmasnak ígérkező estét. Mondjuk végeredményben nem úgy, ahogy eleinte elterveztem, de nem baj, azt a kártyapartit máskor is meg tudjuk ejteni. Addig pedig nézzük meg mi a Merlin szent szar folyik Londonban. Ha szerencsénk van akkor csak valami félresikerült varázslatról van szó, és nem a Rend ténykedik megint.
- Úgy tűnik, a kártyánál érdekesebbet játszunk ma…
- Érdekesebb lesz az biztos, de vajon mi vár még ott ránk?
Nem mondanám, hogy a hatodik érzékem mondatja ezt velem, mert nem így van. De a háború óta elég kiszámíthatatlan minden. Ki tudja, talán nem lesz egyáltalán túlélő. Nem csak mugli, de varázsló sem.
Erre persze azonnal rácáfol az, hogy egy hatalmas gömbbel találjuk szembe magunkat. Ez a gömb pedig körbeöleli az épületet. Ha nincs itt semmilyen mágia, akkor megeszem a kalapom. Tehát valahogy be kéne jutni ezen a pajzson keresztül úgy, hogy senki sem sérül meg. Gyerekjáték lesz, amint már lesz is bármilyen információnk.
- Fokozatosan haladnék a vizsgálattal, és biztosan mágia nélkül, amíg lehet.
- Van időnk a fokozatos haladásra? Biztos, hogy van benn valaki, egyébként nem lenne itt ez. A kérdés, hogy egyedül van-e? Mit csinál, ami miatt ez itt van, és a legfontosabb, vannak-e még vele, és azok közül akik ott vannak, mennyi a túsz?
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogyha ez a Rend műve, akkor mindig történt valamilyen fajta túszejtés. Azt már tudjuk, hogy az épület tele van hullákkal, de vajon mennyi élő személy van benn? Erre a kérdésre addig biztos nem fogunk tudni válaszolni, amíg a gömbön kívül vagyunk.
A kutyákra ráparancsolok, hogy maradjanak ott, amíg én megpróbálok közelebb jutni és kideríteni róla valamit. A kutyák még így sem jeleznek, de ahogy közeledem úgy egyre jobban érzem a mágia lüktetését. Végül kifújom az utolsó füstöt, majd megkocogtatom a gömböt. A pillanat tört része alatt történik minden. Ahogy hozzáér a gömbhöz a pálcám, visszapattanok róla, de olyan erőteljesen, hogy végigcsúszok az úttesten, hallom ahogy szakad a kabátom anyaga. A kutyák mellettem teremnek, de kell egy pillanat, amíg magamhoz térek, mivel elég alaposan beverem a fejem a becsapódáskor.
Bassza meg, már csak ez hiányzott. Felállok, de tudom, hogy az este hátralévő részéhez szükségem lesz fájdalomcsillapító bűbájra. Lerántom magamról a kabátomat és félredobom. Ez már csak útban lesz.
- Nos, annyit már tudunk, hogy érintésre védekező mechanizmus lép életbe, és kurva erős ez a mechanizmus. Nem csak egy egyszerű pajzs bűbájról van szó, Edward.
Már épp kimondanám, hogy talán sokkal óvatosabbnak kéne lennünk, mint ahogy eddig álltunk az egészhez, mikor egy újonc jelenik meg.
- Uram. A védőkör a hátsó ajtónál visszahúzódott. Ott be lehet hatolni a lépcsőházba a parkírozóhely felől. Azt javaslom, hogy csak egy kis csapatot vigyenek be, úgy nem lesz feltűnő az ablakokból.
Ránézek társamra. Valami oka biztos van, hogy ott visszahúzódott a védőkör. Nem is tartom magamban az első gondolatomat.
- Lehet ez akár csapda is. Ha eddig nem is vették észre, hogy itt vagyunk, az előbb akciónk biztos befolyással volt rájuk is. A kör közelében nagyon erősen lüktet a mágia.
Ránézek társamra, bólintok felé. Akár csapda, akár nem, nem tehetjük meg, hogy hagyjuk figyelmen kívül ezt a kínálkozó lehetőséget. Talán tényleg csak szerencsénk van, és valamiért meggyengült a kör ott. Talán a mi próbálkozásunk mellékhatása az.
Ránézek a kutyákra és egy pillanatra elbizonytalanodom. Ez már egy teljesen más szint, mint amivel eddig találkoztak. Egy romos épületbe beosonni, figyelni teljesen más, mint ez. Ők is megsérülhetnek még akkor is, ha nem átlagosak. Végül úgy döntök, hogy magammal viszem őket. Remélem eddigre megvan a kis csipet csapat, ha nem akkor Edwarddal ketten megyünk.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2023. 02. 21. - 21:15:37 »
+2

Talán illetlen rámutatni, de legalább a vérszag nem fog árulkodni arról, hogy a kezemet legyalultam a kötéllel. A fájdalom ezen a ponton lényegtelen. Látszólag visszabújtatom a kezem, csak annyira, hogy ne tűnjön föl, hogy szabad, és próbálom diszkrét egyszerűséggel az ölemben tartani.
Magamhoz mérten meglepően tétlenül ülök, próbálok látszólag ártatlan elesetten pislogni körbe, miközben a terepet felmérem. Vagy már ismernek, és túl jól tudják, hogy az apró pillogó izékével igazából vigyázniuk kell, mert torokra megy.
A cuccaim amott vannak egy asztalon. Sokat segítene Joyeuse, de nagyon nagy felfordulás kéne ahhoz, hogy biztosan eljussak odáig, előszedni a táskámból. Persze már most van mozgolódás néhányaktól, amit örömmel látok. És amint elkezdik a fura gömbjükhöz rángatni a foglyaikat, többen is tettlegesen ellenállni kezdenek.
Én nyugton megülve várom, hogy értem is idejöjjenek, mert kelleni fog a meglepetés ereje. Nem nézek föl teljesen, csak amennyire elég betájolni az értem jövő csuklyás tagjait, mit merre keressek, addig mozdulatlanul várok. Csak amikor kartávon belül ér majd.
Az első mozdulattal az öklöm indul tökönboxolni, innen lentről egész szabad és váratlan útja lehet. Reméljük, van is mit eltalálni, erős nyitás lenne. És azzal a mozdulattal rugaszkodok én is, a következő ráfogni a pálcájára, ha a kezében van. Ha sikerül kicsavarni annyira, hogy az álla alá célozzam, teszek egy próbát egy Bombardá!val, de az is elég, ha el tudom törni, és van egy megfelelően hegyes tárgyam. És mire tudatosul benne, hogy mit is jelent a klingonhobbit fogalma, már esek is neki hegyes bottal-foggal-körömmel. Nyakra megyek, gégén boxolni, vagy ha van mit, a torkába állítani, kaparni a szemét, és még bármi fájdalmas gyengepont, ahogy kínálkozik.
Ha valahogy sikerül vonagló kupacként hagyni ott, következő lesz iramodni a táskámért, és ha bármelyik kis barátja az utamba akarna állni, azt hasonló vadállatként tarolni.
Aztán kiderül, ebből meddig jutok el, mielőtt mindannyian engem vesznek célba. Legrosszabb esetben is elvonom a figyelmet másokról, akik ezt kihasználhatják a csuklyás gyökerek kárára.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2023. 02. 23. - 19:55:06 »
+2

London, 2004. február 27.


Tell everybody, tell everybody
Brother, sister, the ending is coming

Teljesen el vagyok veszve ezen a helyen. Senkit nem ismerek, Esmét kivéve, őt is csak felületesen. Nagyjából összeraktam a képet, hogy ezek azok az alakok, akik a Mágiaügyi Miniszter beszéde alatt is akcióztak, de még mindig nem tudom, mit akarnak. Ez pedig roppantul zavar.
Az sem segít, hogy néha ráförmednek valamelyikünkre. Ezt pedig a legtöbben nem viselik jól. Úgy tűnik, egyik-másik alak már nem először találkozik velük, nekem viszont teljesen új a helyzet.
Amikor kicsit összeszedem magam, megnézem, mennyire szoros a kötés a kezemen. Elég szorosnak kell lennie, mert érzem, hogy sebesedik. Nem gondolnám, hogy ki tudnám szabadítani magam. A pálcám jól jönne, de az pedig... ahogy körülnézek, akkor látom meg az asztalt. Mellette pedig egy... nem akarom tudomásul venni, hogy az egy holttest.
Az asztalon ott vannak a pálcák, néhány táska és kabát. Ahogy még jobban felmérem a terepet, egy mugli létesítményben lehetünk, tele van olyan mugli elektonikus kütyüvel.
Esmé pillantását keresem, és amikor összenézünk odasúgom neki:
-Van ötleted, hogyan szabadulhatnánk ki? - Közben a fejemmel az asztal felé biccentek. - Ott vannak a dolgaink. - súgom, és remélem, hogy a többiek beszéde, lármája, kiabálása elnyomja a hangomat annyira, hogy csak Esmé hallja.
Aztán túl sok mindent nem tudunk tenni, mert elkezdenek minket a gömb felé cibálni. Nem tudom, mi az a gömb, de nem akarok közel kerülni hozzá.
-Hagyjon békén! - rángatom magam az egyik elrablóm kezében. - Mit akarnak csinálni velünk?
Végül is, az is lehet egy jó megoldás, hogy én csinálok jelenetet, hogy a többiek tudjanak intézkedni. cselekedni. Ha válaszol a fogvatartó, akkor utána, ha nem, akkor pedig "támadásként" megpróbálok a lábára taposni, hogy megtorpanjon, ha pedig ez sikerült, akkor pedig hátrafelé megpróbálom megrúgni.
Sosem kellett erőszakot alkalmaznom, nem tudom, ez mennyire hatásos, de ha arra elég, hogy valaki akcióba tudjon lépni, már megéri.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2023. 02. 24. - 10:23:00 »
+2

◂lélekvesztő▸
2004. február 27


◃mindenki▹
people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day zene: sail away

Csak úgy tomboltak bennem az indulatok. Éreztem, ahogy mélyről jövően felizzanak és ha nem lett volna megkötve a kezem, bizonyára azonnal neki esek az engem fogva tartóknak. Benjire egy pillanatig nem is figyeltem, mert ő meg tudta védeni magát… annak ellenére is, hogy kötelességemnek éreztem megóvni a férjem öccsét.
A csuklyások nem élvezték annyira a felkiáltásomat, mint kellett volna. Azonnal jött a mordulás: „Fogd be!” Aztán valami keményen csattant a tarkómon. Egy pillanatra megbillent velem a világ és majdnem arccal előre dőltem a romok és a holttestek közé. Csak a lélekjelenlétemen múlt, hogy nem engedtem ennek a húzó erőnek és megpróbáltam magamnál maradni. Muszáj volt.
– Tudod te kit csapkodj tarkón, te holdagyú seggfej.
Ben már talpon volt és közén, meg a csuklyás közé állt. Éppen csak elkaptam a felém szegeződő pálca hegyét. Jól van, nem hányod el magad, nem szédülsz, jól vagy! Ezt mantráztam magamban, ahogy megpróbáltam talpra állni. Minden izmom megfeszülve dolgozott a siker érdekében. Nem akartam, hogy baja essen Benjinek.  Tudtam, hogy majd megpróbálja megtámadni… hasonlított Aidenre, de valahogy minden tettében tüzes indulat tombolt. Muci hideg volt és pusztító. Egészen más, mégis egyforma.
– Elliot? – Hallottam meg a hangját.
Fel sem fogtam, hogy rám néz-e vagy még mindig a csuklyással méregetik egymást. Szedd már össze magad, O’Mara. A hang ismét felcsendült bennem, mint minden gyenge pillanatomban.
– Ezt bízd rám inkább… – Dünnyögtem. Félig a hangnak, félig Bennek. Nem erőlködtem tovább a kötelékkel, csak előrébb sétáltam és ha Ben támadástól nem sérült meg eléggé a csuklyás, megpróbáltam jól gyomron rúgni. Többen voltak nálunk és Esmé, meg az a másik csaj nem tűnt olyan harciasnak, hogy máris nekik essen, a roxfortos diákoktól sem vártam nagy csodát… de ott volt Merel. Milyen régen láttam. Kicsit mintha megint változott volna, ám üdvözölni, sem dicsérni, nem volt időm.
Tudtam, mit akarnak ezek. A gömbhöz rángatni. A vérem akarták, talán úgy, ahogy ezeknek a mugliknak is, akik itt hevertek az épületben élettelenül. Csakhogy én nem akartam hagyni magam. Nem akartam még meghalni. Talán közel volt a vég, mert annyi baromságot csináltam az elmúlt tizenhét évben, lassan tizennyolc évben… de még élnem kellett. Boldog voltam, családom volt, szerettem valakit úgy igazán, akinek még hiányoznék is.
Én nem kérdeztem, nem próbálkoztam semmivel szóban. Elliot O’Mara cselekszik. Ha sikerült nekik elkapni és elrángatni, szándékosan ellenálltam, hogy neki menjek az asztalnak, amin a tőlünk elvett pálcák és egyéb dolgok voltak. Reméltem, hogyha feldöntöm, akkor a kék-zöld foltok mellett legalább megzavarom őket a zajjal.
Naplózva


Esmé Fawcett
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2023. 02. 24. - 19:49:42 »
+1


~ set ~

2004. február 27.


          Nem igazán tudom mit gondoljak. Már annyiszor találkoztam velük és mindig mást mondtak. Egyszer kellek nekik, aztán nem, aztán ott az a hülye lista, azon is kihúztak. Ha nem kellenék nekik, akkor miért hoztak ide? Minden porcikám remeg, hogy megint ilyen helyzetbe kerültem, mégis az eszem valahogy azt mondatja velem, hogy ideje lesz félretenni, ami eddig történt és végre a sarkamra állni. Ugyan nem vagyok egy nagyon jó párbajozó, de ha kell, akkor meg tudom védeni magam.
          Amit meg tudok ígérni magamnak, hogy nem fogok mást bajba sodorni. Igyekszem majd elkerülni, de az is biztos, hogy nem hagyom magam. Az előbbiben még jobban megerősít az, hogy látok ismerős arcokat magam mellett. Még akkor is, ha csak futólag találkoztunk, nem fogok senkit veszélybe sodorni. Főleg úgy nem, hogy otthon várja őket valaki.
          - Nem tudom hol vagyunk – suttogom, mert egyelőre nem akarom felhívni magunkra a figyelmet. - Erre kérdésedre nem igazán tudok finom és nőies lenni. Ők a Rend tagjai, és biztos megint valami szarságot vettek a fejükbe, amihez szükségük van néhány boszorkányra. Gyanítom ahhoz a gömbhöz van köze, amit ott olyan nagyon védelmeznek.
          Mondjuk azt nem tudom, hogy milyen célt szolgál, csak annyit tudok, hogy a vérünk kell hozzá. Szerintem már felhasználtak eleget a teremben lévő hullákat elnézve, de talán mégsem. Valami még biztos hiányzik, ami miatt valahogy idehoztak. Azért érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan kerültem ide, hiszen a védelmi rendszer jó részét Ginevra odaköltözésével megszüntettük, sőt az eljegyzési partira az egészet, azóta pedig csak a fideliust tettem vissza. Vagy ezek szerint mégsem. De akkor az az auror miért nem jött be, mikor keresett?
          Nem hiszem, hogy ez most a legalkalmasabb időpont ennek a kiderítésére, de az biztos ha ezt túlélem akkor muszáj lesz elgondolkodnom rajta. Addig is azon agyalok, hogyan jussak ki innen. Ami biztos, hogy ebben a hideg időben rövid időn belül le fog fagyni a lábam. A műteremben általában csak egy melegebb zokniban dolgozok, így ez most nagyon is kevésnek bizonyul itt. Bár, még nem vészes, igyekszem minél többet mozgatni a lábaimat. Ennek köszönhetően rúgok meg valamit. Ahogy odafordulok, úgy látom meg, hogy az egy asztal, és látszólag azon tárolják a holminkat.
          Úgy tűnik nem csak én veszem észre az asztalt, de Yoanának és nekem van a legtöbb esélyünk arra, hogy valamit kezdjünk a lehetőséggel. Kérdésére, hogy van-e valami ötletem a szabadulásunkra csak ingatom a fejem. Túl sokan vannak és a mágia vibrálása miatt nem tudom lehetséges lenne-e például hoppanálni vagy bármilyen varázslatot elsütni. Azt már megtanultam, hogy ha a Rend felbukkan, akkor a varázslatokkal mindig óvatosan kell bánni.
          A tekintetemmel mégis megpróbálom megkeresni Elliotét. Valamiért azt gondolom, hogy ha ketten összefognánk, akkor ki tudnánk hozni valamit a helyzetből.  Ha pedig az a srác is csatlakozna hozzánk, aki szemmel láthatóan ismeri őt, akkor még nagyobb lenne az esély erre. Valahogy felállok, mintha elébe akarnék menni annak, hogy felrángassanak a földtől, és lassan hátrálni kezdek. Csak egy gyors mozdulat kellene, hogy legalább két pálcát magamhoz vegyek és odaadjam Elliotnak az övét.
          - Segítek, mindjárt meglesz…
          Szemkontaktus esetén némán tátogom neki a szavakat, ha nem jött össze akkor próbálom minél halkabban, de még úgy, hogy hallja. A sok holmi között könnyen kiszúrtam az ő pálcáját, és csak néhány mozdulatra lesz szükségem, hogy az enyémmel együtt elvegyem az övét is. Csak pár mozdulat, csak pár pillanat és máris kicsit tudnánk uralni a helyzetet.
Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Csókkirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2023. 02. 25. - 07:59:59 »
+6

LÉLEKVESZTŐ



2004. február 27.

Talán a pánik uralkodott el, talán a bátorság ébredt fel sokakban. Egyre többen próbáltak meggszabadulni kötelékeiktől a sötét, halott épület korpuszának mélyén. Nora Narek ugyan nem járt sikerrel, de éppen eléggé elszántnak tűnt még megkötözve is. Eltervezte ugyanis, hogy nem fog meghalni.  Vele ellentétben Dominic sikerrel járt és még meg is tudott ütni egy csuklyást, aki éppen gömb felé rángatta. A támadás azonban gyenge volt, mintha még félálomban lenne, így elkapták a kezét és Nora után őt is a gömb felé rángatták. Az akciót Leo ugyan megpróbálta megakadályozni, de nem sikerült kiszabadítania a kezét és éppen emiatt a rúgást is elvétetett. Ügyetlenségében még hanyatt is esett a földön. A padlón nyekkenő fiút az egyik vállasabb alak rángatta fel, majd taszította a gömb irányába.
Ben fejelése sikeres volt. Még megkötözötten, kissé fáradtan is sikerült szédítő hatást gyakorolnia a csuklyásra. Elliot már nem volt ilyen szerencsés. Rúgása nem találta el a csuklyást, sőt még kicsit az egyensúlyát is elveszítette, úgy esett neki a sógorának. Éppen csak felfogta, hogy valaki már rángatja is őket a gömb felé. Talán éppen ez a mozdulatsor késztette arra, hogy jobban magához térjen. Az aranyló fény egyenesen az arcába világított, így kiszakítva magát a szorításból ment neki az asztalnak, melyen pálcáik, táskáik és kabátjaik sorakoztak. Egyszóval minden, amit elvettek tőlük. A bútordarab megbillent, egy-két pálca földre gurult. A zajra a csuklyások koncentrációja, mintha gyengülni kezdett volna.
- Mennünk kell!- Csendült egy mély, reszelős hang. Az egyikük megragadta Elliotot és nagyot taszított rajta, hogy a gömb felé lökje.
Merel mindeközben már készen is állt, hogy a hozzá legközelebb kerülő csuklyásra támadjon. Első boxmozdulata ugyan sikertelen volt, a második mozdulatban a pálcát ugyan sikerült megragadnia és majdnem ki is csavarnia ellenfele kezéből, ám oldalról egy újabb támadás érte. Az egyik csuklyás éppen kézfejen rúgta. Hallhatta, ahogy csontok reccsennek a kezében és a fájdalom is megérkezett hozzá. Ha még ezután sem adta fel, s megindulta a táskája irányába a nagy tolakodásban, az emberek között sikerülhetett annyi egérutat nyernie, hogy az Elliot által megbillentett asztalon megpillantsa azt.
Ahogyan Merel, Yoana is megpróbált - bár némileg finomabb módon - kiszabadulni. A ficergése sikeres volt, s elrablója szorításából sikerült kiszabadulnia. Az illető nő lehetett, mert nagyjából egy magasak voltak, a járása finomabb volt, mint a többi csuklyásé, ezt még Yoana is megállapíthatta. Mégsem volt törékeny virágszál, fogja után kapott, belemarkolt a hajába és alaposan megtépte. A fiatal anyuka máris érezhette a fájdalmat, de legfeljebb egy sikolyt engedhetett meg magának, mielőtt a pálcák felé vette az irányt.
Esmé persze segíteni akar, de felpattanása és hátrálása gyanút kelt ugyanabban a csuklyásban, aki eddigre már Yoanát megpróbálta elrángatni. A nő lendíti is a kezét és egy kisebb pofonnal billenti ki az Elliotra figyelő lányt. Ez persze kevés egy ájuláshoz, de megakasztotta a mozdulatsorban, így nem sikerült sem Elliot, sem a saját pálcáját megtalálnia.
A káosz eluralkodott az irodában.
- Indulás! A selejtet hagyjuk! - Csendült ismét a reszelős hang. A csuklyások elléptek az ablaktól. Norát, Domot, Leot, Bent és Elliotot minden erejükkel a gömb felé lökték, míg Yoana, Esmé és Merel az asztal környékén maradtak. Az öt fogollyal egészen behúzódtak az aranyfénybe, ami elvakította a három nőt, így nem láthatták pontosan mi történik. Csak az eredmény volt egyértelmű: mindenki eltűnt az épületből rajtuk kívül. A gömbbel együtt... de hogy hova? Az még senki sem tudta egy pillanat erejéig.
Az ott maradtak nem tehettek mást, minthogy menteni próbálták az ott maradt holmikat, na meg megpróbáltak magukhoz térni.

***

A tétovázás nem segített az aurorok helyzetén. Gabriel és Edward talán túl sokat gondolkodtak, hiszen féltették a kutyákat és az embereiket, na meg persze ők is szerettek volna még hazamenni. Ahogy Milton eldöntötte valamilyen logika folytán, mégis csak állataival tér be az épületbe, a védelmi gömb pislákolni kezdett. Határozottan érezhető volt, hogy valami történik az épületbe belsejében. A mágikus lüktetés erősebb lett, majd csökkenni kezdett, majd egészen megszűnt.
Az épület védelme szerte foszlott, így már a főbejáraton át is be lehetett hatolni az épület belsejébe. Milton kutyái szagotfogva azonnal az emeletre siettek, ahol a három nő maradt. Így az aurorok a túszok egy részét megmenthették és kihallgathatták. Egészen addig, míg az egyik kollégájuk fel nem sietve, kissé kifulladva meg nem érkezett: - A Mágus térre mentek! - lihegte Edwardnak jelentve. De vajon mind az öten a térre sietnek, vagy csak a két auror vezényli át csapatát?


Tudnivalók:
A következő kör március 5-én érkezik.
Aki 2 egymásutáni kört kihagy, kikerül a játékból.
Minden hozzászólás +2 házpontot ér.
A reagokat kéretik maximum 400 szavasra írni.
Ha valami nem világos discordon/pm-ben ér keresni Elliotot.



Ne feledjétek, a KM szava szent. Fellebbezési jogotok van a Staffnál, de a legtöbbször mikor beszálltok egy ilyen játékba, tudomásul veszitek, hogy szeretett kis karaktereitek komoly fizikai, vagy akár mentális sérüléseket is szenvedhetnek.
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2023. 02. 25. - 18:15:58 »
+2

TO; Edward


2004. február 27.
Lélekvesztő
16+


Nem tudom mi lesz ebből a helyzetből, de az biztos, hogy meg kell ragadnunk a lehetőséget még akkor is, ha ezzel csapdába sétálunk. Megindulok a kutyákkal az épület felé, de muszáj lesz megállnom közbe, mert úgy látom, hogy valahol Edward lemaradt. Nem tudom mire vár, de ha pár pillanaton belül nem indulunk el, akkor talán baszhatjuk az egész helyzetet és sokkal nehezebb lesz bejutnunk.
- Mire…
Mire kimondhattam volna a kérdésemet, addigra a mágia korábbi lüktetése megváltozik. Ezt mindenki érezheti a környéken. Hirtelen mintha megerősödött volna, hogy aztán megszűnjön. Akármi is történt ott benn, már vége.
- Bassza meg.
Morogtam, majd intettem két aurornak és megparancsoltam, hogy a nyomomban azonnal hatoljanak be az épületbe. Nem tudom Edward mire vár, de mennünk kellett. Ha volt még itt bármiféle nyom a történtekkel kapcsolatban, akkor azt most kellett összeszednünk. A kutyák is megindultak felfelé, és az ő jelzéseik alapján biztos volt még ott valami. Vagy talán valaki.
A pálcámat folyamatosan a kezemben tartom, de nem lesz rá szükség. A kutyák nem jeleznek problémát, csupán emberi jelenlétre hívják fel a figyelmem. Akkor kicsit megtorpanok, de amikor kiderül, hogy a teremben a rengeteg hulla mellett van három túlélő boszorkány is.
- Azonnal megkezdeni a túlélők kihallgatását! – adom parancsba az újoncoknak, míg a patrónusommal azonnal a Mungóba üzenek segítségért. Szemmel láthatóan csak horzsolásokat szereztek, komolyabb baj nincs, de soha nem lehet elég biztosra menni.
- A Mágus térre mentek! – hallom meg egy másik auror lihegését. Amikor megfordulok éppen Edwardnak jelent az újonc.
- Ezúttal nem hagyhatjuk meglépni őket.
Ed akár jön, akár nem, én megyek. Magamhoz hívom a két kutyát, majd egy kicsit odébb hátrálva, hogy a túlélő boszorkányok ne ijedjenek meg a hoppanálás hangja miatt, onnan indulok útnak. Ezúttal nem fogom hagyni, hogy meglódjanak.
Naplózva


Esmé Fawcett
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2023. 02. 25. - 21:09:50 »
+2


~ set ~

2004. február 27.


          Akárhogy próbálkozok is, nem sikerül kiszabadítanom a kezem, így nehéz lesz bármit is végrehajtanom, de talán nem lehetetlen. Ha sikerülne Elliottal összedolgoznunk, akkor még jól is elsülhet a dolog, főleg, ha a többi lázadozónak is sikerül csatlakoznia hozzánk. Csak az kell, hogy meg tudják mondani melyik pálca az övék, és onnantól már akár nyerhetünk is. A mágia ugyan nagyon kavarog, de azt akár az előnyünkre is fordíthatjuk.
          A tervem azonban nem úgy sikerül, ahogy eltervezem. Bármennyire is próbálok óvatos lenni, egy hozzám közel álló csuklyás, aki Yoanát rángatja éppen kiszúrja, hogy mit csinálok és sikerül egy pofonnal leterítenie. Mármint mivel egy mozdulat közben kap el, sikerül kilengetnie így elterülök. Szerencsére nem volt elég erős ez az alak. Talán ennek köszönhető az, hogy meghallom a távozásuk előtti utolsó mondatot.
          Először megijedek, hogy most innen is el fognak vinni, de aztán látom a villanást, ami pillanatokra elvakít. Azt hiszem, hogy a következő pillanatban majd máshol leszünk, de mikor kinyitom a szemem, akkor jövök rá, hogy részemre nem változott semmi. A többiek tűntek el. Teljesen letaglóz, és percekig csak arra tudok gondolni, hogy valóban selejt lennék-e. Tudom, megkönnyebbülést kellene éreznem, hogy megszabadultam tőlük, de valahogy nem tudok megnyugodni.
          Még akkor sem tudok igazán másra gondolni, mikor megjelennek az aurorok a szobában és közöttük van az is, aki anno a házamhoz is eljött. Szerencsére egy másik közelít felém, aki el is oldoz, és kérdez is valamit, de nem akarok válaszolni rá. Nem vagyok jól. Túl sok minden kavarog bennem, és közel sem biztos, hogy erről egy aurornak akarok beszélni.
          Oldalra nézek az asztal felé, és látom, hogy ott vannak a holmijaink. Megfogom a pálcámat, és ez lassan erőt csepegtet belém. Nem vagyok nagy párbajos, de ezt a sértés meg kell torolnom valahogy. Mikor az az auror berohan, hogy közölje hol folytatódik a buli, akkor felállok.
          - Én is magukkal megyek!
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2023. 02. 27. - 18:27:27 »
+2

◂lélekvesztő▸
2004. február 27


◃mindenki▹
people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day zene: sail away

A támadásom sikertelen volt, hiába akartam úgy odarúgni annak a nyomoroncnak… bosszankodva sóhajtottam is egyet, ám a lendület vitt tovább és egyenesen Benjaminnak ütköztem. Érdekes volt, hogy mennyire hasonlít Aidenre, de az illata egészen más volt. Aiden fűszeresebb, finomabb volt, míg Benji leginkább egy túl dezodorozott kviddicsöltözőt idézett. Szerettem ezt is, mert barátok voltunk és a közelében lenni kellemes volt, még ha nem is abban a helyzetben, amiben éppen voltunk.
A szédelgés sem akart igazán múlni a fejbevágásom óta. Alig értettem meg, mi folyik körülöttem… kellett egy pár pillanat, mire megértettem, hogy valaki megragad és vonszol valamerre. Egész pontosan a szoba legfényesebb pontja felé. A gömb. Nem akartam a gömb közelébe menni, mert úgy éreztem, hogy a testembe zárt átkok azonnal tombolni kezdenek a hatására és attól féltem szétkap a mágikus nyomás.
A fejem lüktetve fájni kezdett és már csak annyi lelki erőm volt, hogy nekimenjek az asztalnak, ami mellett elhúztak. Kibillent, a zajok alapján pedig pálcák és más nehezebb dolgok estek le róla.
– Ne! – próbáltam ellenkezni. Másra nem volt erőm, mint a magyarázásra. Nem akartam még közelebb kerülni, még jobban érezni az elviselhetetlen fájdalmat, amit a gömb közelében éreztem. Azt hittem, menten kettéhasad a koponyám, a szívem is őrülten kalapált.
Csak ne kapj agyvérzést O’Mara… – piszkálódott a hang, habár ennek a veszélye igencsak komolyan fennállt. Egyszerűen minden porcikám ellenkezett, így húzni próbáltam magam az ellenkező irányba, de hiába. Csak a dulakodást hallottam magam körül a fény már régen elvakított.
– Mennünk kell! – Ez a mondat még ott csengett a fülemben. Nem is olyan régen csendült fel, ám a tudatomig némileg késve jutott el, éppen akkor, mikor valaki kinyúlt felém. Éppen csak láttam a fényárban a körvonalát, majd megrángatott és máris ott voltam ezeknek az alakoknak a körében, a gömb mellett.
A fájdalomtól zihálni kezdtem. A lábamon a seb legalább olyan hevesen lüktetett, mint azok a régi hegek a vállamon, a hasamon és a testem számos pontján. Nem akartam azt érezni, ami a gömb közelében volt… mintha ezer meg ezer sötét kis hang suttognak a fejemben, de közben fájt is.
– Ben, ne engedd nekik… – kérleltem, csak ennyi maradt, aztán a fény még jobban elvakított és csak azt éreztem, a körülöttem lévő iroda, a halottakból áradó fémes-mocskos bűz megszűnik. Hallani nem hallottam semmit, annyira megbénított az érzés, ami a gömb közelében elviselhetetlenné erősödött. Tudtam, hogy ez csak rám van ilyen hatással, ha más nem foglalkozott évtizedeken át átkozott tárgyakkal és nem nyelt el átkokat.

Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2023. 02. 27. - 19:49:02 »
+2

London, 2004. február 27.


Tell everybody, tell everybody
Brother, sister, the ending is coming

A fizikai támadásom - engem is meglep -, de sikeresnek tűnik. Mondjuk ehhez elég sok köze van Esmének is, aki akaratlanul is eltereli rólam a figyelmet. Mondjuk én is megjárom, a boszorkány - legalább is úgy gondolom -, belekap a hajamba, ami miatt egy fájdalmas kiáltás hagyja el a számat.
Végül néhány jól irányzott rúgással kiszabadulok, és már futok is az asztal felé. Felkapom a pálcámat, de mire odafordulok a többség már a világító gömb bűvkörében van, úgy pedig varázsolni nem merek, hogy nem látom, kit támadnék meg.
- Indulás! A selejtet hagyjuk!- hallom, aztán felvillan a fény, én pedig azt hiszem, újra el fogok ájulni. De nem ez történik, hanem csak ott maradunk páran az irodában. A többiek meg eltűnnek.
Esmé és egy másik lány maradtak ott, mindenki más eltűnt. Zavartan nézek rájuk, aztán segítek összeszedni a dolgainkat. Végül a többiek pálcáját és megfogom, hogy ha kiszabadulnak - mert csakis ez lehet a vége, máshogy nem történhet - bíztatom magam -, akkor vissza tudjuk nekik adni.
Aztán megjelenik egy csapat auror, és rögtön elkezdenek intézkedni. Közben valami szöget üt a fejemben. Azt mondták, mi csak a selejt vagyunk. Miért mondta ezt az a férfi? És akkor miért hoztak ide minket, ha selejtnek gondolnak?
- Én is magukkal megyek! - hallom, ahogy Esmé az aurorokhoz lép.
- Én is. Nálam van a többiek pálcája. - mutatom fel a markomban lévő varázspálcákat. Ha el akarják venni tőlem, visszahúzom a kezem, és még egyszer megerősítem, hogy oda akarok menni, ahol az események zajlanak.
Naplózva


Edward Nott
Minisztérium
***


stukkerman

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2023. 02. 28. - 09:48:50 »
+2

Lélekvesztő
2004. február 27.


 


be careful


Csak azért nem bánom, hogy visszakapom a képembe a követ, mert szerintem Melanie-nak be fog jönni a sexy, rosszfiús monokli. De azért mellékelek egy “Picsába!”-t az eset mellé, és fájósan dörgölöm az ütés helyét, míg a pulykatojás hírt ad róla, hogy van bejárásunk.
Látom, hogy Milton rám néz, de csak fél szemmel. A másikkal még nem igazán látok, csak csillagokat - de vele ellentétben legalább nekem nem szakad kia  Maguccim könyöke. Félsiker.
Csapda, vagy sem, mennünk kéne, de mire határozunk, eltűnik a védőkör, zöld utat adva. Kicsit lemaradok Milton meg a kutyák mögött, úgyhogy mire odaérek, ő már felméri bent a terepet, a túlélőket is megtalálja. A többiekkel most nem foglalkozunk, de egyébként is egy kolléga az arcomba jelent.
- A Mágus térre mentek!
- Ezúttal nem hagyhatjuk meglépni őket.
- Nem ám!
Mivel már nem telepedik a helyre a védőmágia, Milton nyilvánvalóan megpróbál elhoppanálni.
- Én is magukkal megyek!
- Én is. Nálam van a többiek pálcája.
Ágálnék, hogy civilek és nem kaptak kiképzést és blablabla, de hát valószínűleg a Roxfortba járnak, ami köztudottan a legéletveszélyesebben legbiztonságosabb hely a világon. És hát hogy utasíthatnék vissza két ilyen csinos hölgyet? Főleg, míg nincs itt a nejem... A többi aurornak is beszélek, meg nekik is, végülis az emberelőny sosem hátrány, aki akar, jön.
- Vigyázzanak magukra, hoppanáljanak fedezékbe, és lehetőleg ne keveredjenek közvetlen harcba, amíg nem muszáj. Többiek?
A csaj kezében tartott pálcákra pillantok. Nincs sok időnk, de remélem, pár szóban kifejti, milyen többiek. Feltételezhetően túszok. Ahány pálca van.
- Jó ötlet.
Bólintok a pálcák elhozásának tényére. Bízzunk benne, hogy lesz még, akinek visszaadhatjuk. Egyik kezemben a pálcát tartom, másikban a pisztolyt. Végülis egyenest a közepébe hoppanálunk… Vagyis személy szerint inkább a helyzet szélére próbálok meg célozni. A Púder és Varázs Mágikus Színház fehérmárvány épületnek tetején az erkélyre igyekszem megérkezni, s ha sikerül, itt felmérem gyorsan, van-e rajtam kívül valaki, majd körbenézek, mi is történik a téren. Elképzelhető, hogy nem a nyílt színre igyekeztek a túszokkal, hanem mondjuk valamelyik itteni épületbe, de ez esetben majd a következő pillanatban lehoppanálok az utcára.

Naplózva

Nora Narek
Mardekár
*


A rendes lányok csendben sírnak

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2023. 02. 28. - 12:21:08 »
+3

a vér suttogása
( reality is crushing the life out of me )

pretty : hagyományos vibe: the blackest day
2004. február 27.; 18:00
p.s. mindenki


Akráhogy próbálkoztam, csak nem tudtam kiszabadulni a kötélből, ez meg csak tetézte a tehetetlenség érzést bennem, meg az egyre növekvő félelmet, hogy mégis mi a fene fog velünk történni. Nem találkoztam még ilyen erejű mágiával, annyira nem foglalkoztattak a varázstárgyak, és ilyen kegyetlen sötétséggel se volt alkalmam találkozni. Naiv borokban éltem, őszintén szólva, és most hiányzott ez nekem.   
Leo válaszára csak sóhajtottam, végül is akadt két halott, ártetlen ember között egy-egy törmelék, de ahhoz mondjuk nem ártott volna kiszabadulni innen. Azt hiszem Dom is zaklatott volt én meg igyekeztem nem vibrálni az idegességtől, ami persze egyre nehezebb volt, mert féltem, nagyon-nagyon féltem, és zavart, hogy semmit se tudtam csinálni, meg kiszolgáltatott voltam. Leo megpróbált segíteni nekünk, de a dulakodásból nem nagyon láttam sok mindent, félig fény és félig sötét kontraszt kellemetlenül zavarta a látásomat. Ha egyáltalán túléljük ezt egészen biztos, hogy a konyhába megyek és megeszem az összes mézes-karamellás sütit, ami csak fellelhető ott. De most egyelőre az se volt biztos, hogy egyáltalán életben maradok, pedig nem akartam meghalni. Túl szép voltam még a halálhoz.
- Mennünk kell! - szólalt meg egy kellemetlen hang, én meg nem akartam menni, bárhová is óhajtottak vinni, de ebben a helyzetben nem nagyon volt beleszólásom a dologba. - Indulás! A selejtet hagyjuk! - folytatta, engem meg tovább cibáltak a többiekkel együtt a gömb felé. Nem akarta menni, próbáltam megtorpanni, meg hátrálni, mint egy ijedt teve, aki nem akar enni sehová, úgy éreztem magam. Tuti azért kellettünk nekik, mert aranyvérűek voltunk. Eddig is utáltam az lenni, de most már még jobban.
- Vedd le rólam a mocskos kezed, te hegyitroll! - magyaráztam idegesen.
Kelletlenül adtam meg magam a rángatásnak, de azért sértetten megpróbáltam a varázslónak, aki engem húzgált, rátaposni a lábára. Nem mintha bármi haszna lett volna... Az aranyló fényben arra gondoltam, ha az ember ilyesmi fényt lát, amikor a mennyországba jut, akkor inkább jobb nekem máshol. Még a fiúkra se tudtam nézni, vagy mondani valamit, beszippantott minket az a fájdalmas, fénylő erő.
Naplózva

Leonard J. Flint
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2023. 03. 01. - 00:53:12 »
+2

Utolsó repülés

2004 február. 27



„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”



Hiábavaló próbálkozás volt csupán osztályrészem, mert nem tudtam a kezem kiszabadítani és még a rúgást is elvétettem. Kába vagyok még vagy csupán a szerencse nem állt mellettem, bár ezt már megszoktam. Nyöszörögve forgolódtam a földön, nem tudtam megsímogatni sajgó derekam és könyököm, amivel próbáltam tompítani az esést.
Monstro is próbált kiszabadulni, de ő sem járt több sikerrel nálam, így neki sem volt más választása mint nekem, ahogy felrángattak a földről, miközben köpködtem a számban a porral egyveleget alkotó nyálas vért. A mellkasom zsibogott és a levegő is beragadt kicsit, nem vitás nagyot estem, nem is nagyon könnyítettem meg a dolgát a csuhásnak, hogy felsegítsen.
- Mennünk kell! – kiáltott az egyik csuklyás alak, mire már teljesen visszanyertem az egyensúlyom és a mellkasom sem döbögött minden egyes lépéssel.
- Indulás! A selejtet hagyjuk! – tette hozzá, mikor leesett a tantusz. Az aranyvérűek kellenek neki, hát persze, hiszen én, Nora és Dom is azok voltunk, a többiek többnyire akkor fél vagy sárvérűek. Most talán egy kicsit bántam a dolgot, dehát, ha meg kell barátkoznom a halálom gondolatával, akkor azt aranyvérűként teszem. Még így is próbálok ellenállni és rángatózok, próbálom arcon fejelni az engem cipelő alakot, miközben örjöngő módban szidkozódok. Nem tudom igazából miért, tudom nincs értelme, de talán jól esik, ha már nincs leragasztva a szám, ki is használom, bár úgy hallom Nora se adja magát könnyen.
Odaérve a gömbhöz már szinte bele se tudtam nézni, olyan erősen fénylett, már már vakító volt, becsukott szemmel tűrtem, ahogy közelebb rángattak és rossz érzés tört rám. Nyomasztó, kellemetlen, valószínűleg a gömbből áradó lehetetlen erőnek volt ez köszönhető, de lehet, hogy ez az élettől való teljes lemondás érzése. Soha nem volt ilyenben részem, így nem tudhatom milyen a halál torkában lenni, de mégis inkább a gömbre kenném ezt, mert reménykednem kell.
Már nem érzem a por és rombolás dohos illatát, megszűntek a korábbi zajok, sőtt nem is igazán hallok semmit, olyan érzés, mintha éppen most ébrendék egy fényes szobában. Nem érzem a vér és a mocsok szagát sem, amit a csuhások okoztak abban a kis irodában, minden kietlen, reménytelen. Vajon, hogy nézhet ki most a hold? Biztos most is nagyon szép, gyönyörű.

Naplózva



Szabad helyeim: 2/2

Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2023. 03. 01. - 20:38:14 »
+1

Nem minden megy terv szerint, de ezért kell a terv, hogy tudjam mit akarok kihozni belőle. Soha nem volt valószínű, hogy minden pontja teljesüljön, de minnél többel kezdek, annál többel improvizálok helyzetben.
Behúztam egy másik csuklyás figyelmét is, az másról máris leveszi az ő szemeit - már csak remélni tudom, hogy valaki ki is tudja ezt használni.
Már csak ne az én kezembe rúgna bele. A fájdalom alapján meglehet, hogy nem a pálca törik a markomban, de fogcsikorgatva nem eresztek. Szorítok, amennyire adrenalinból felül tudom írni a fájdalmat, csavarok és rántok a pálcán. Ha meg már nem is szerzem, talán megtörnöm még mindig sikerül, mire kicsúszik az ujjaim közül.
Ha az anyaszomorítónak lesz egy kellemetlen meglepetése a következő párbajában, már az is egy győzelem.
De kettő ellen, fegyvertelenül, a meglepetés előnye nélkül már nem indulnék elég jó helyzetből, úgyhogy marad a visszavonulás. Taktikai, természetesen. Rúgva-könyökölve, hogy bármi, ami nekem is segíthet kijutni, azzal a támadókat se kíméljem.
Valahogy elküzdöm magam az asztalig, ahol a táskámat megláttam, és próbálom minnél hamarabb előhúzni Joyeuse-t a titkos zsebből, de mire a még ép bal kezembe foghatom, egy aranyfényű villanásban eltűnnek a csuklyások és a legtöbb túszuk.
-Qu'vatlh!
Csak acsargok tehetetlenül az ürességbe, miközben a Minisztérium is befut. Pont időben, mint mindig. Hárman maradtunk, plusz az érkező aurorok, de úgy tűnik, a két másik hölgy is hasonlóan eltökélt mint én. Megpróbálom összeszedni magam civilizáltabbra, hogy ne tűnjek olyan fenyegetőnek és adjak rossz benyomást. Mondom ezt egy nemrövid késsel, amit úgy markolok, hogy a kézfejemen kifehérlik az egyenetlen hegvonal. A másiknak mostanra mindegy, elég adrenalin nélkül se ütni se fogni nem tudok már vele, és ezen nem ma lesz már idő változtatni.
A könyökömet karolom bele a táska szíjába, úgy viszem azt oda a pálcákat összeszedő kolleginának. A késemet meg próbálom csak minnél diszkrétebben lógatni magam mellett, arra senkinek nem kell figyelni.
-Tesék, ezzel könnyebb lesz- lépek oda a pálcákat fogó nőhöz, és felé nyújtom a táskát, amennyire azt így a karomra akasztva tudom. kényelmesebb lehet neki is, ha nem a kezébe nyalábolva kell hoznia őket, a táska látszólag úgyis üres, nekem meg ezen a ponton úgysincs sok haszna bármi mást elővenni a titkos zsebéből, úgyhogy kölcsönveheti.
Ha szabad, a saját pálcámat visszakérem a csokorból, de csak a biztonság kedvéért. Ha lenne még kezem, amivel érdemileg forgatnám, akkor is kérdéses a hatása ezek ellen a gyökerek ellen, de erre van itt Joyeuse.
-Én is magukkal megyek!
-Én is. Nálam van a többiek pálcája.
-Ó, ma végük van- teszem hozzá én is. Szerintem nem kell lebetűznöm, hogy jövök én is, hallatszik a hangsúlyomból hogy ez nem volt valaha kérdés tárgya.
Túl sokszor mentek már túl messzire, és ma tudjuk, hol érhetjük utól őket. És rég egyértelművé tették már, hogy csak alkuképtelen fenyegetést hajlandóak jelenteni, és az egyetlen lépés amit meghagytak, a kiiktatásuk.
És személyes.
Ha a Minisztérium azt akarja, hogy mint civil, ne vegyem saját kezembe az ügyet, az egyetlen lehetőségük, hogy megelőznek, és ők iktatják ki mindet, mielőtt én tudnám. Addigis, rajthoz.
Az első hoppanálásom a Mágus tér egy jobban belátható pontjára vezet, és ha onnan kiszúrom bármelyik gyökeret, egy következő a háta mögé, hogy Joyeuse a veséjét üdvözölhesse.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2023. 03. 03. - 19:25:03 »
+1

2003. február 27.  18:00
⭃ Lélekvesztő ⥷
tükörkép
p l a y



Darabokra hasadok, míg a gépezet
elfelejteti a rossz emléket.
De amíg a szárnyaim, keresem
a lábaim belefulladnak a lélegzésbe.
Játszom, kicsit meghalok, és ugyanígy élem a holnapot.

Nem iagzán tudtam foglalkozni a többiekkel, azzal voltam elfogllava, hogy a bennem lévő pánikot elnyomjam azzal, hogy meg kell védenem Elliotot. Persze nem akartam ez az egész helyzetet ahhoz haosnlítani, ami évekkel ezelőtt történt, és amin még most is nehéz volt túllépni. Ez nem volt ugyan az, és nem végződhetett ugyan úgy. Épp elég volt az a két embert eltemetnem.
Az ütéstől kongott a fejem, és éreztem, hogy zsibbadni kezdett még a tarkóm is, de attól még hogy a fájdalom és a hozzá tartozó rettenetes félelem egy kicsit megbénított elégedett voltam magammal, bár nem sokáig.
- Kapd be, te segg - mormogtam még kissé nehézkesen az ütéstől, de a győzelem ízét és zsongását nem tudtam kiélvezni, a tekintetemmel Elliotot kerestem, aki kevésbé volt olyan sikeres, mint én, és ahogy elnéztem a többieknek se sikerült olyan hathatósnak lenniük, habár a groteszk, fényben elmosódó alakokból alig lehetett kivenni ki kicsoda volt. De az elég nagy gyökérség, hogy ebbe még kölyköket is sikerült belerángatni.
 Elliot már kevésbé volt szerencsés, a támadása nem sikerült, nekem is üttközött én meg igyekeztem legalább a testemmel megtartani, hogy ne zakózzon egy hatalmasat valamelyik holttestre, amiket igyekeztem elkerülni a tekintetemmel, nehogy meglásask egy apára haosníltót, vagy ne talán tán egy szőke hajkoronát.
- Tartalak - mormogtam neki, bár sokkal többet nem tudtam beszélni a gömb ereje még az én érzékeimet is felkorbácsolta, pedig nem sok erős mágiához tartozó tárgyhoz volt eddig közöm. Azt viszont tudtam, hogy Aiden tudta, baj volt, érezhette a fájdalmam, a szívem dobogását a mellkasába, egyszerűen lehetetlenség volt bármit is titkolunk egymás előtt. Ellotot meg akartam védeni, a többiekkel együtt, ha baja esett volna, nem tudtam volna a bátyám szemébe nézni. Aztán hirtelen már a többi paraszt is mozgolódni kezdett, erőszakosan vontak közelebb minket a gömb felé, én meg nem akartam ezzel egyet érteni, így ellenkeztem, ahogyan csak az imaimtól tellett, de még kába voltam és félig erőtlen, mintha a gömb ereje nem engedte volna, hogy a csúcsformámba legyek.
Valamit felmorrantam volna arra, ahogy a többieket  - akim vélhetően nem voltak aranyvérűek -, leselejtezték, de a gömb egyre jobban a vonzáskörébe húzott, kellemetlen volt és gyomorforgató. Válaszolni sem tudtam ELliotnak sem, elveszett a fényben, a pulzáló erőben, ahogyan a többiek is, én meg tudtam, hogy ez még nem a halál, akkor éreztem volna a húgomat, ahogy a kezemet fogta, de most csak a fojtogató mérgező erő dübörgött körbe rajtam, és még ő sem jött közelebb. Tehetetlenül sodródtam hát ebbe a lüktetsébe, ami fogalmam sem volt, hogy hova sodort.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 4 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 1.554 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.