+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Lélekvesztő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Lélekvesztő  (Megtekintve 7043 alkalommal)

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Csókkirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2023. 02. 12. - 08:20:32 »
+6

LÉLEKVESZTŐ



2004. február 27.

Az este a szokásos módon telt. Már-már annyira átlagos volt, hogy tényleg nem fordult meg senkinek sem a fejében, hogy bármi komolyabb is történhetne. Példának itt van Dominic Monstro, aki mardekáros talárjában, gyors léptekkel szelte végig a folyosót, hogy vacsorára igyekezzen. Csak a gyomra korgása és természetesen a hamarosan felbukkanó ismerős arcok foglalkoztatták. Egészen addig, míg bumm, el nem sötétült a világ és ő csak annyit érzett, hogy dől. Aztán semmi.
Monstorhoz hasonlóan London belvárosát átszelő Benjamin Fraser is a szürke hétköznapokat élte. A nap már nagyon is lemenőben volt, ő meg még mindig pelenkát vadászott, habár sokkal szívesebben tért volna be a következő utcában helyet kapó hangszerboltban. Kicsit bánkódva meg is állt a sarkon, körbe nézett s rá is éppen úgy, mint a mardekáros fiúra, rátalált a sötétség.
Azt gondolná az egyszerű varázsló, mindez csak két különös eset. Nem! Nem bizony! Hiszen Merel Everfen is, aki semmképpen sem volt Everman, éppen munkahelye bezárásán ügyködött egy pillanattal az előtt, hogy a zsúfolt utcán végig haladva haza indult. Talán csak egy pillanatra állt meg, hogy valamit kivegyen a táskájából vagy bekösse a cipőfűzőjét, csiklandozó érzést érezhetett a tarkóján. Aztán dőlés és sötétség következett.
Yoana Bertov volt a következő. Ez már semmiképpen sem lehetett véletleneset. Éppen csak letett az elbóbiskoló kislányát a babaágyba, ő maga pedig az erkélyre lépett egy szippantás friss levegőért, aztán jött az a magával rántó sötétség.
És még nem volt vége! Kicsit odébb, az Abszol út és a Zsebpiszok köz találkozásánál, a Vakegér egy mocskos kis bárszékén ült Elliot O’Mara. Magasba emelte a lángnyelvvel teli poharat, majd lehúzta annak tartalmát, felkiáltva: „Kimegyek a levegőre, mert itt fosszag van!” Aztán lendületesen kisétált, hogy őt is elnyelje a sötétség.
Leo Flint, Monstrohoz hasonlóan a Roxfort területén tartózkodott. A holdfényt várta, hogy annak ezüstjében repülje át az eget, ám még mielőtt ez megtörténhetett volna, valahol az öltözők környékén az ő tarkóján is csiklandozó érzés ült meg s mintha csak álmodna, szemei alvásra csukódtak le. Nora Narek sem éppen járt másképp, ahogy elhagyta a klubhelyiséget frissen kikent arccal, de cseppet sem bohócosan, az egyik pince folyosón érte az ájuláshoz hasonló állapot, melynek végén csak megnyugtató sötétség fogadta.
Esmé Fawcettet szintén az otthonában érte a támadást. Hogy hogy jutott át támadás az otthona mágikus védelmén – persze, ha volt ilyen? Azt még Merlin sem tudná megmondani. A lány éppen nagyot nyújtózkodva lépett ki a műterméből, hosszas alkotással teli órák után. Túl fáradt volt, hogy bármi gyanúsít is észre vegyen. A szemei lecsúkódtak és megadta magát a sötétnek, alvásszerű állapotnak.
Mindenki, akit csak a támadás ért, hamarosan egy sötét épületben tért magához. Megkötözött kezekkel, friss, még vérző sebbel a karjukon. Elég volt körbe pillantani, a csuklyás alakok között - akiket egyelőre a félhomály miatt nem tudtak megszámolni sem - megpillanthatták azt a bizonyos eszközt, amit néhányan már korábban is láttak. Egy armilláris gömbhöz hasonlított, de belsejében, a pántok között aranyfényű mágia dolgozott. Érződött, hogy megfertőzte annak szinte lüktető ereje az egész épületet. Annyira vibrált, annyira kusza volt ez az erő, hogy talán egy egyszerű varázsige megidézése is katasztrofális következménnyel járhatott volna.
Ha pedig kiélesedett a foglyok látása, azt is láthatták, hogy valami irodaféleség romjai között ülnek. Odabent pedig holttestek hevernek mindenütt. Az erőteljes vérszag alapján friss holttestek. Az undor ellenére, aki megnézte magának a csuklyásokat, eddigre láthatta, hogy most nincsenek kevesen. Legalább húsz fő tarózkodott a helyiségben. A legtöbbjük pálcával a kezében bámult kifelé, erősen koncentrálva. Ketten a foglyokat felügyelték, négyen pedig a gömb körül álltak és suttogva tanakodtak.

Mindeközben a Főparancsnokságon, ahol éppen Mr. Milton és Mr. Nott voltak ügyeletbe, kitört a pánik. Egy mugli épületet mágikus támadás ért. Mindenki meghalt, de valakik bevették oda magukat s olyan mágiával védték le a környéket, hogy bejutni egyelőre senkinek sem sikerült. Így hát, Mr. Milton és Mr. Nott kapta a megtiszteltetést, hogy hat másik aurort vezetve, kivonuljnaka a helyszínre.
London belvárosának irodákkal zsúfolt részére érkeznek. Néhány kolléga már intézkedett arról, hogy több mugli ne érkezhessen a környékre és a rendőrséget is sikeresen kizárták az ügyből. Így hát Mr. Milton és Mr. Nott egy romos, szinte fekete épület előtt ácsorogotak aprócska csapatukkal. Úgy tűnt, mintha kiégett volna, ám tűznek nyoma sem volt és valami furcsa vibrálás érződött. Odabentre pedig képtelenségnek látszott bejutni. Egy gömb vette körbe az épületet, ami alig látszott. Vajon mi tévők lesznek?


Tudnivalók:
A következő kör feburár 19-én érkezik.
Aki 2 egymásutáni kört kihagy, kikerül a játékból.
Minden hozzászólás +2 házpontot ér.
Ha valami nem világos discordon/pm-ben ér keresni Elliotot.



Ne feledjétek, a KM szava szent. Fellebbezési jogotok van a Staffnál, de a legtöbbször mikor beszálltok egy ilyen játékba, tudomásul veszitek, hogy szeretett kis karaktereitek komoly fizikai, vagy akár mentális sérüléseket is szenvedhetnek.
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Nora Narek
Eltávozott karakter
*****


A rendes lányok csendben sírnak

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2023. 02. 12. - 12:54:08 »
+6

a vér suttogása
( reality is crushing the life out of me )

pretty : hagyományos vibe: the blackest day
2004. február 27.; 18:00
p.s. mindenki


Közeldett a vacsi, Lola biztosan ott volt már, mivel én egy kicsit túltanultam magam. Nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyen szó, de most úgy éreztem megint kincsináltam az agyamat. Talán betegesen maximalista voltam, egyszerűen nem tudtam nem beletemetkezni a leckékbe, jött az a béna RBF és nekem még volt egy csomó pótolni valóm. Beestem az előző tanévbe, és minden annyira más volt, mint otton a suliban, alapok nélkül meg hova lehetett építkezni. MÉg a varázsigékre is alig állt rá a szám, így is egy csomószor ilyan hülye akcentussal mondtam ki őket, hogy volt, nem is sikerültek. De szerencsére órákon már nem volt ez égő, figyeltem a tökéletesség látszatára. Túl büszke voltam persze, hogy segítséget kérjek, mondjuk attól a stréber Eloise-tól. Nem mintha én ne lettem volna stréber, de volt tartásom! Szóval igen, kicsit késve érek majd be a vacsira, mert még rendbe kellett hoznom az arcom, és a karikákat a szemem alatt. Meg mégis csak szépen akartam kinézni, hátha végre észrevesz valaki. Abbahagyhattam volna a próbálkozást, de nem adtam fel. Nem az a lány voltam, ha elestem, hát felálltam és tovább mentem. Szóbal szépen kihúztam a szememet, meg elfedtem a fáradt karikákat is, meg kentem fel egy szép árnyalatú rúzst, ami jól állt a bőrömhoz, és nem érdekelt, hogy erősebb volt a kelleténél. Legalább szebbé tett.
Jó lett volna egy kicsit kirepülni, hiányzottak a körök a kastély birtokán, Sepideh hátán. Mostanában nem voltam jó passzban, bár ezt csak Alec és Lola látta rajtam úgy igazán. lehet kimerült is voltam, de betöltöttem a tizenhetet, megjött a levél anyától, hogy milyen legyen az esküvői dekorációm, hogy találjam ki milyen boltból vegyünk meg a ruhát, és nyáron majd próbáljam őket fel. Hogyne! Persze! Ne is várjuk meg hogy elvégezzem az iskolát, házasodjunk össze rögtön a nyáron! Bruuuh! Utáltam ezt, utáltam, hogy otthon is figyelmen kívül hagytak, meg itt is. Mintha semmihez nem lett volna jogom, amit igazán szerettem volna. Mintha minden a víz alá akart volna szorítani, én pedig nem tudtam úszni. Szóval szinte mindenhol kellemetlenül éreztem magam, csak a táncolás és a repkedés segített rajtam egy kicsit, meg azért néha az, hogy titokban esetleg Lenre lessek, amikor a közelben volt. Nem csináltam feltűnően, remélem, nem tudta rólam az egész iskola, hogy izé. Szóval. Csak nem. Elég volt, ha csak én kerültem kellemetlen helyzetbe Len előtt, mert béna voltam, de őt nem akartam cikis helyzetbe sodorni.
- Gyerünk, Nora, csak vidáman és tökéletesen - motyogtam magam elé.
Sóhajtottam a tükör előtt, nyugtáztam magamban, hogy minden ellenére csodálatosan néztem ki, és elindultam tényleg a vacsira, mert a végén megint nem marad nekem süti és Jaytől kell elkunyerálnom a kaját. Még mielőtt kiléptem volna megnéztem magam még egyszer egy üvegben, és bólogattam egyet, és a ruhám ráncait igazgatva elhagytam a helyiséget. Éppen a folyosón jártam, bár volt egy olyan érzésem megint eltévedtem a pincében, mert valaki szerint vicces egy hálókörletet a kelpie feneke alá biggyeszteni, amit amúgy a víz is körbevesz! Ha itt meghalok, csak ne azok találják meg a holttestemet, akiket szeretek. Ahogy erre gondoltam kellemetlen érzés tört rám, és mielőtt azon agyalhattam volna, hogy melyik belső szervem mondja most fel a szolgálatot végkimerülés miatt, már csak annyit éreztem, hogy eldőltem, és körbevett a tompa sötétség.

Lüktető fájdalomra riadtam fel, és hirtelen nem értettem, hogy hol voltam. Sötét volt, nagyon sötét, de ahhoz túl éber volt a karomból áradó fájdalom, hogy tudjam: nem álmodtam. Ijedten pislogtam és kapkodtam a fejemet, a pálcámat akartam keresni, hogy meggyógyítsam magam, és csak nehezen esett le, hogy meg voltam kötözve. Nem értettem, mi történt velem. Furcsa sötét, csuklyás alakok voltak körbe rajtam, rajtunk, mert nem csak én voltam ilyen szánalmasan kiszolgáltatott állapotban, csak azt nem tudtam egyelőre kivenni kik voltak még itt velem. Furcsa mágia lüktetett a teremben, nyomasztó volt, vad, és egyértelműen veszélyes, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. A tekintetem egy furcsa eszközre tapadt, amiből ez az egész rettenetes mágia pulzált. Nem tudtam mi volt az, de a figyelmemet elvonta róla a szag.
Az összekeverhetetlen vérszag, ami szétáradt ebben az irodaszerű helyiségben. Ennyit lassan ki tudtam venni, de aztán csak elrettenve bámultam magam elé, ahol a testek feküdtek, mozdulatlanul, a halál ölelésétől megmerevedve. Kicsúszott a számon egy halk sikoly.  Éreztem, hogy rosszul leszek, miközben erőseb az ajkamba haraptam. Veszélyes lett volna pánikba esni itt. Sokan voltak, körbe a gömb körül, motyogtak valamit halkan, én meg próbáltam a testektől elszakítani a tekintetemet. Nagyon féltem, attól is, hogy esetleg azok közül itt van valaki, aki fontos nekem. Vagy akár a holttestek között. Erre csak mégjobban elkezdett kalapáni a szívem, fel se tűnt, hogy ácsorogtak ketten körben rajtunk, meg többen messzebb is. Oldalra lestem, hogy kikkel lehettem itt, és talán Dom meg Leo körvonalát láttam első körben, meg esetleg Elliotét. Akárki is ült épp a közelemben, nem mertem megszólítani.
Naplózva

Leonard J. Flint
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2023. 02. 13. - 00:15:21 »
+6

Utolsó repülés

2004 február. 27



„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”



Gyönyörű az égbolt. Mindig megéri kilógni ide este, főleg, mikor már hűvösebb az idő, mert a csillagok is nagyobb számban jelennek meg, s bár a hold most nem volt teljes, mégis alkalmas az idő egy kis repülésre. Igazából étkezés után döntöttem el, hogy kijövök egy kicsit, hogy szabaddá válljak és a szellők szárnyán válljon tökéletessé az éjszaka. Melegen öltöztem fel, bár magamra öltöttem a kviddics felszerelésem is, ki tudja, hogy a sötétben minek ütközök neki, múltkor is pórul jártam és egy fa ága adott bodicseket a seprűnek és a következő bokrosig meg sem álltam. Szerencsére nem lett komolyabb bajom, de rosszabbul is végződhetett volna a történet pár karcolásnál.
Épp beszívtam a kellemes, esti hüvös levegőt, mellyel jól feltöltöttem a tüdőmet, majd átléptem a söprűmön és már el is rúgtam volna magam a talajtól, mikor valami kellemes, csiklandozó érzés futott végig a tarkómon. Pontosan, ilyen érzés, mikor repül az ember. Imádom…imádok…felszállni…hork…

*

Üldözöm a teliholdat. Menekül előlem a kis csibész, miközben néha a lábát tolja felém incselkedvén. Milyen szép, de nem érem el. Még jó, hogy felvettem a felszerelésemet, mert ki tudja, már milyen messze járhatok az iskolától. De nem gond, megéri, ha végre elkapom a holdat, az enyém lesz, csak az enyém és senki másé. Jogomat formálom a szépségére, gyönyörű fényére és a nyugalomra, melyet felszínén biztosít majd nekem. Nem sok idő kellett, de utolértem és megfogtam a kezét. Végre, az enyém vagy. Meg akartam épp fordítani, hogy lássam az arcát, de nem láttam semmit, csak egy szájat, amely rám sikított.

*

- Nora mi a tökömet sikítozol, már reggel van? – ébredeztem kómásan a földön átfordulva, ahogy próbáltam kinyitni a szemem. Kisebb erőfeszítésbe telt, de hamar rá kellett döbbennem, hogy nem a saját ágyamban vagyok, de még csak nem is Noráéban. Hiába pislogok erőseket, nem szokja meg a szemem a sötétséget, így többször megrázom a fejem a zsibbadástól és álmatlanságtól felszabadítva elmém. Hunyorogva próbálom kivenni miért a földön fekszem és kik vannak körülöttem. Norát láttam magam mellett, valószínűleg a jelenlegi körülményeink miatt sikkantott fel, arra riadhattam fel magam is. Több embert látok még magam körül, többen csuklyában feszítenek, kettő biztosan minket felügyel, páran valami gömb körül álldogálnak. Azt a mindenit, nem semmi erő árad abból a tárgyból, s bár nehéz róla levennem a tekintetem, az ablaknál álló alakokat is megnézem magamnak. Lassan, de biztosan felmérem a helyzetemet, ami minden lehetőséget kizárólag szar, nagybetűvel.
Sóhajtok egy mélyet, majd megpróbálok feltápászkodni, de nem igen tudok a hátrakötözött kezeimnek köszönhetően, ami a kötelékemből való szabadulás reményében erősen megnyilal. Valószínűleg valami seb lehet rajta.
Hallkan megpróbálok hátrafordulni, amikor szembe találom magam egy igen csak kifordított helyzetben fekvő idős férfival.
~ Hö…mi a fasz? ~ kotrok hátrébb ijedtemben, miután felmérem épp eszemmel, hogy az alak bizony nem hozzánk hasonló megkötözött, alvó egyén.
Ismét megnéztem magamnak a megkötözött embereket, de Monstrón és Norán kívül nem találtam senki mást ismerősnek. Egy biztos, hogy valamiért nem öltek meg minket, úgy, mint ahogy itt mindenki mást és a seb sem valószínű, hogy akkor keletkezett, mikor elhúrcoltak minket ide. A többieknek is van, tehát valószínűleg szükségük volt a vérünkre. Most vagy fel fognak minket használni valami őrült rituáléhoz, vagy túszok vagyunk a menekülésükhöz. Sokan az ablaknál állva bámulnak kifelé, úgy tűnik mágiát alkalmaznak, míg a többiek azt a veszélyesnek tűnő gömböt bűvölik. A fenébe, miért kellett most kimennem repkedni, a fenébe is. Nyugi Leo, ne ess pánikba, verésen és terroron edzett srác vagy, a legfontosabb most, hogy higgadt maradj…egy nyakatekert hallott bácsi mellett fetrengve. Elterelve a gondolataimat ismét körbe néztem, hol is lehetünk. Valami irodaház lehetett ez még egykoron, bár nem tűnik réginek, sem elhagyatottnak. Lehet köze van az állapotának ahhoz a gömbhöz, amit a csuklyások bűvölnek. Ismét a többiekre emeltem a tekintetemet, majd mivel Nora közelebb fekszik hozzám suttogva megszólítottam.
- Jól vagy? Nem bántottak? – kérdeztem, bár igazából ez elég hülye kérdés volt, hiszen én sem éreztem túl komfortosan magam.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. – suttogtam, bár én se igazán hittem el, amit mondtam, de ő lány, neki ilyen dolgokat kell mondani. Miközben vártam a reakcióját, a mellettem fekvő bácsi közelében keresni kezdtem annak esetlegesen elszórt pálcáját, ha pedig nem találom, valami olyasmi után kutatok, amit fegyverként használni lehet. Nyilván nem akarok hősi halott lenni, de ha tényleg fel akarnak áldozni, akkor teljesen mindegy, hogy abba halok bele, ha kapok egy átkot, miközben magammal viszek néhány csuklyás tuskót vagy abba, hogy egy gömb emészti el az lelkemet. Nem túl logikus és bölcs dolog a semmiért hősködni, amúgy sem vagyok griffendéles, de nem fogom könnyen adni magam.
Naplózva



Szabad helyeim: 2/2

Benjamin R. Fraser
Eltávozott karakter
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2023. 02. 13. - 13:10:13 »
+4

2003. február 27.  18:00
⭃ Lélekvesztő ⥷
tükörkép
p l a y



Darabokra hasadok, míg a gépezet
elfelejteti a rossz emléket.
De amíg a szárnyaim, keresem
a lábaim belefulladnak a lélegzésbe.
Játszom, kicsit meghalok, és ugyanígy élem a holnapot.

Vajon minden gyereknek most akadtak emésztési gondjai, hogy sehol sem lehetett pelenkát kapni? Oké, népszerű volt ez az új mágikus pelenka, önpusztító volt, és mi is használtuk, de éppen elfogyott a készlet. bár szagelszívó is lehetett volna... Mondjuk akkor senki se tudná, mikor kell kicserélni a gyereknek. Szóval hagyományost kellett keresnem, de nem találtam sehol. Azt hittem az apaság egy kicsit összeszedettebbé fog tenni, de nem így történt, nagyjából ugyan az a Benjamin voltam, mint amikor még nem volt gyerekem. És most még lesz megint! Merlinre! Tényleg véletlen volt. Ahogy egyik boltból a másikba rohantam, és még a húrokat se tudtam megvenni a gitáromhoz. Pedig a másik utcában ott várt rám a hangszerbolt, és a gyönyörű, új húrok.
Habár nem volt sosem vágyam az, hogy együttest alapítsak, jól esett néha csak úgy hangoskodni. Egy kicsit úgy éreztem, akkor apa is közelebb került hozzám, mintha a zenében ott lett volna egy része, ami nem tűnt el örökre azon a napon. Reméltem, hogy néha Aiden is zongorázott azért, ha már beszorított magának a házába egy hatalmas fehér versenyzongorát, és nem csak a forróbb pillanataiban használta Elliottal. Apa azt mondta simán lehettünk volna zenészek is, bár Aiden amúgy is mindenben tehetségesebb volt, mint én; nem akartam ezzel annyira hivatászszerűen foglalkozni. A repülés volt az életem, a sebesség, és a kviddics, nem is akartam belegondolni, hogy vajon hány évet tudtam még a csúcson lenni, mert nem volt sok ideje egy sportolónak, csak kiélveztem az izgalmat és az adrenalint. Még az sem viselt meg, hogy Olivia mellett néha éjszakázni kellett, általában folyton pörögtem, és amúgy is imádtam a kislányommal lenni, még akkor is, ha nem volt hajlandó rendesen aludni.
Kószáltam az utcán, a farmerdzsekimben, és már kezdett esteledni, ami azt jelentette, hogy jó lett volna pelenkát szerezni, meg amúgy éhes is kezdtem lenni. Már kezdtek az előző meccsben szerzett sérüléseim helyre jönni, olyankor mindig többet ettem, de még néha éreztem a tompa lüktetést a lábszáramban. Szemét Darazsak, legalább Lent nem tudták leszedni, ha már mind a két terelőnket kiütötték. Na meg engem sem, vygan eldobálgattam a kvaffot törött csontokkal, amíg le nem estem általában. Megálltam az utcasarkon, mellettem volt egy bababolt, ami éppen zárni készült, odébb pedig a hangszerbolt. Elhúztam a számat, ám akkor olyan kellemetlen tompaság szállt meg, szinte megborzongatta a tarkómat, szinte olyan volt, mintha nyakon vágtak volna. Aztán egyenesen előre dőltem, de már nem éreztem, hogy hova zuhantam, mert már benne voltam a sötétségben.
Amikor magamhoz tértem, nem fogadott sem ispotályszag, sem pedig London utcájának ismerős zaja. Fekete lepelként ölelt körbe a sötét, nem láttam rendesen, és hiába próbáltam a karom megmozdítani, nem tudtam, helyette éles lüktetés járt át. Éreztem a bőrömön, hogy a sebből szivárgott a vérem, habár nem láttam rá. Sőt semmit sem láttam, csak azt a furcsa gömböt, amiről mostanában olyan sokat lehetett hallani. Meg a körülötte pulzáló mágiát. Kegyetlen ereje volt, mintha egy pillanat alatt ketté tudta volna tépni az embert. Szörnyetegként terült el a helyiségben, a fejünk felett, mint egy lecsapni készülő sárkány. A halál szaga ült meg körbe rajtam, rajtunk, mert nem egyedül voltam itt. Előttem holttestek hevertek, és akartalanul is az apám meg a húgom testét láttam magam előtt, akik mozdulatlanul feküdtek, élet nélkül.
Mi már nem itt fekszünk, Ben
Szólt hozzám Chrissie, mert ő még most is velem volt, ebben a kegyetlen halálos sötétségben is. Nem, ők már ott vannak a többi családtagommal, tudtam, és mégis nem mosta ki ez sem a szememből az emléket. De nem akartam itt elhagyni magamat. A szívem heves ritmusban kezdett el verni, de nem félelmet éreztem, csak kurva nagy haragot. Elfogadhatatlan volt számomra az, hogy valaki ilyen kegyetlen legyen az emberekkel.
Felismertem a csuklyás alakokat, láttam őket a Csillaglesen is, meg talán még amikor a Roxfortba jártam, az Imbolc bálon is. Olyanok voltak, mintha elfuserált Halálfalók lennének. Ha nem lettem volna megkötözve már nekik is ugrottam volna, túlságosan forrófejű voltam ahhoz, hogy az ilyesmit csak úgy tehetetlenül végignézzem.
Hallottam, hogy mellettem többen is mocorogtak, diákok lehettek, én pedig lassan felismertem Elliotot, és Merlinre, nem éreztem azt, hogy itt lett volna Aiden, és ekkor egy halvány megkönnyebbülést is éreztem, de persze helyette aggódhattam Elliotért és a többi emberért, leginkább a kölykök miatt.
- Elliot, mondd, hogy életben vagy - böktem kicsit oldalba a lábammal, tudni akartam, és nem igazán érdekelt, hogy mondjuk ezért esetleg megátkozhatott volna a csuklyás tagok közül bárki.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2023. 02. 13. - 22:06:15 »
+5

TO; Edward


2004. február 27.
Lélekvesztő
16+



Mondhatnám, hogy megint egy nagyon unalmas munkanap van mögöttem, de mégsem. A munkanap még csak most kezdődött el, de valószínűleg egyáltalán nem lesz unalmas. Edward szintén itt van, ami jó, mert mi ketten legalább el tudjuk majd ütni az időt, és ha kell, akkor ráhagyom az ifjoncok megregulázásának lehetőségét. Mostanában mintha kicsit el lennének lustulva. Az őszi bejelentés óta nagyobb esemény nem történt, ami miatt állandó felügyeletre lenne szükség, szóval mindenki lazított. Amivel nem lenne gond, csak vannak olyanok, akik kicsit jobban lazítottak a többinél.
- Azon gondolkodtam, hogy valahogy pótolni kéne a karácsonyi céllövölde versenyének a végét – fordulok Edward felé.
Bár, sikerült összehozni akaratunkon kívül is egy szép fogást a Diadémes és egyéb rablásokból, azért az eredeti érkezésünk eredményének az elmaradása miatt kicsit hiányérzetem van. És most nem arra gondolok, hogy ki nyerte meg a versenyt, inkább arra, hogy nem lőhettem szét az összes kibaszott gömböt.
- Mit szólnál egy kártyapartihoz?
Mire azonban megkapnám a választ, addigra beszalad valaki egy jelentéssel. Alaposan átolvasom, majd átadom a papírt társamnak. Gyorsan kiválasztok hat tapasztaltabb kollégát, aztán bólintok egyet társamnak, majd elindulok kifelé az épületből. Ez mégsem lesz olyan nyugodt este, mint amire eredetileg gondoltam. Nem baj, ha szerencsénk lesz, akkor gyorsan megoldjuk majd, és reggelre már a jelentéssel is megleszünk.
Azazel és Agiel lépked mellettem már a nyílt utcán, ahogy az épület felé haladunk. Innen is látszik, hogy néhány elhárító kolléga már megkezdte a ténykedését, így mire mi a helyszínre érünk, lényegében a rendezett terepet kapjuk meg. Megállok az épület előtt, végignézek rajta.
- Merlin fasza. Ez a ma este biztos nem lesz könnyű éjszaka – mondom, miközben rágyújtok egy cigarettára.
Akárki is van benn, egy erődítményt csinált ebből az épületből, ahova nem lesz könnyű bejutni. Először is rá kéne jönni, hogy a gömb, ami körbeveszi az épületet mennyire áthatolhatatlan, milyen varázslat lehet.
- Szerinted mivel kéne próbálkozni a bejutáshoz? Nem hiszem, hogy valami nagyon egyszerű bűbáj lesz ez, de senkit sem áldoznék fel valaminek a kiderítése miatt, amit már úgyis tudunk – fordulok partnerem felé, talán van neki valami ötlete.
Az épület állapota tökéletesen megfelelt a jelentésben leírtaknak, de nem vagyok biztos benne, hogy ez nem csak látszat. Nem tudjuk mennyit torzít a burok. Azért közelebb megyek a gömbhöz, a két kutyát távol tartva, és a pálcámmal megkocogtatom azt. Mi történhet a legrosszabb esetben? Sok minden, de arra most nem akarok gondolni. Információt kell szereznünk.
Naplózva


Esmé Fawcett
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2023. 02. 14. - 20:37:29 »
+4


~ set ~

2004. február 27.


          Annyira jó lesz végre kicsit kizökkenni. Ez a munka meglepően beszippantott, annyira, hogy még nem is válaszoltam annak a négy embernek, akiknek a baglya már napok óta itt várakoznak. Lényegében az elmúlt egy hétben csak harapnivalóért és zuhanyzás miatt hagytam el a műtermet. Eleinte csak púp volt a hátamon, aztán valahogy megszerettem, és egészen eddig alig tudtam elengedni.
          Most viszont igyekszem válaszolni ezekre a levelekre, utána pedig mehet az ágy. Most már a kényelmes ágy, mert eddig sokszor csak a kis műtermi kanapémon bóbiskoltam el. Holnap levédem mágiával, kicsit tartósabbá teszem és kipróbálom azt a mozgatós búbájt is. De azt csak óvatosan, mert ha elrontom, akkor kezdhetem előről az egészet. Kis képeken már sikerült jól végrehajtanom a varázslatot, de ez egy sokkal nagyobb.
          A műteremből kifelé haladva már csak arra tudok gondolni, hogy az alapos zuhany után az ágyba kerüljek. Pont ezért nem is veszem észre, hogy valami gond lenne, csak azt vettem észre, hogy hirtelen túlságosan is álmos leszek. Megpróbálok leülni a földre, nekitámaszkodni a falnak, de azt hiszem, eddig már nem jutok el.
          Sajog a karom. Ez az érzés volt az, ami lassan magamhoz térít. Első gondolatom, hogy biztos azért sajog, mert ahogy elestem, bevertem. Abból ítélve, hogy még sötét van, nem aludhattam túl sokat, vagy pont hogy nagyon is sokat. Lassan nyitom ki a szemem, de nem sok mindent látok. Mintha bevertem volna a fejem is, és ezért most csak homályosan látok. Ennek ellenére is látom, hogy ez nem a lakásom. Lassan megpróbálok felülni, de a sajgáson kívül ekkor valami belém is nyilall. Ezzel egyidőben érzem meg a vér szagát és jövök rá, hogy nem fogok tudni felállni az összekötözött karjaim miatt.
          Ahogy elkezd kitisztulni a szemem, úgy jut el lassan a tudatomig, hogy már megint a szar kellős közepén vagyok. A vér szaga pedig nem csak az enyém, de hogy mi történt azt csak ekkor látom meg. Egy mészárlás tárul a szemem elé, és nem vagyok egyedül, ahogy az éledező hangokból hallom. A csuklyások most mintha többen lennének, mint eddig voltak. Amíg nem tudok felülni, nem nagyon tudok körbenézni. Nem tudom hányan lehetnek pontosan, de az biztos, hogy valamivel nagyon el vannak foglalva.
          Az a valami pedig az a gömb, amiért korábban a Foltozott üstben ment a vita. Gondolhattam volna, hogy egyszer majd még előkerül.
          - Elliot…?
          Szinte csak kicsúszik a számon megszakítva a gondolatmenetet, ami igazából nem is biztos, hogy elvezetett volna valahova. Megpróbálok abba az irányba fordulni, amerre a név tulajdonosát sejtem, de közben meglátok még valakit.
          - Yoana… jól vagy?
          Vele egy kiállításon találkoztam. Nem lesz ez így jó. Ezek készülnek valamire, és félek, hogy mi mind csak egy feláldozható eszközök vagy jobbik esetben talán túszok vagyunk. Megpróbálok végignézni a társaságon, de nem leszek okosabb. Egy valamit tudok egyelőre tenni, az pedig, a ragaszkodás a korábbi fogadalmamhoz, hogy nem leszek gyáva nyuszi, de a Foltozott üsttel ellentétben most nem akarom majd megöletni magam.
Naplózva


Yoana Bertov
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2023. 02. 15. - 19:41:10 »
+3

London, 2004. február 27.


Tell everybody, tell everybody
Brother, sister, the ending is coming

Igazán szép estének indult. Alina hamar elaludt. Talán érezte, hogy fáradt vagyok, talán ő fáradt el ezen a napon, mindenesetre a vacsora után szinte azonnal szuszogott, és le tudtam tenni a kiságyra. Ez nekem ajándék volt, így tudtam kicsit magammal foglalkozni. Annyi tervem volt estére: veszek egy forró fürdőt, készítek magamnak valami finom vacsorát, és előveszek egy könyvet, és olvasok, amíg el nem álmosodok. Ilyen egy egyedülálló édesanyag tökéletesen nyugodt estéje.
Még mielőtt mindennek nekiálltam volna, kiléptem a lakáshoz tartozó kis erkélyre. Csodálatos este volt, fényesen ragyogott a Hold, London nyüzsgése is halkabb volt az átlagosnál, és még az idő is egészen kellemes volt.
Már fordultam volna vissza, amikor minden elsötétedett...

Amikor elkezdtem ébredezni, rögtön éreztem, hogy a mozgásomban korlátozva vagyok. A kezem megkötözve, egy széken ülök. Rögtön egy rémisztő gondolat futott át az agyamon: Grigori megtalált és elrabolt minket! Nem, nem, nem... Nem akartam visszamenni Bulgáriába, nem akartam azt az életet Alinának!
-Nem! - kiáltottam fel és kinyitottam a szemem. Azonnal láttam, hogy teljesen más a helyzet, ami egyszerre volt még rémisztőbb, és egy kicsit megnyugtató is. Ezek szerint nem a férjem akadt a nyomunkra, és jött el értünk, viszont akkor sokkal másabb volt a helyzet.
Hol lehet? Mit akarnak ezek a csuklyás alakok tőlem? Vagyis tőlünk... Mert ahogy egyre jobban tisztult a kép, rájöttem, hogy nem egyedül vagyok. Rajtam kívül még hét megkötözött alak volt a teremben, és jópár csuklyás.
-Yoana... jól vagy? - hallottam a nevem, és arrafelé néztem. Az a nő volt a galériából, Esmé.
-Igen... Azt hiszem. - motyogtam. - Hol vagyunk? - kérdeztem, de sejtettem, hogy ő sem tudja a választ.
Próbáltam kényelmesebb helyzetbe helyezkedni, és közben körbenéztem. Ott volt a terem közepén egy gömb, amiből csak úgy áradt a mágia. Még sosem láttam ilyet, és fogalmam sem volt, mire való.
Ekkor éreztem magam, hogy sebesült vagyok. A kezemen volt egy vágásszerűség, ami nem tűnt életveszélyesnek, de annál kellemetlenebb volt, ugyanis a figyelmem időről időre oda  siklott.
-Esmé, te tudod, kik ezek? - kérdeztem halkan az egyetlen személytől, akit ismertem itt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2023. 02. 17. - 18:04:59 »
+4

◂lélekvesztő▸
2004. február 27


◃mindenki▹
people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day zene: sail away

Az Aranyfog zárja nagyot kattant a hátam mögött, én pedig nyújtóztam egy hatalmasat. A nap végére felüdülés volt kijönni a kusza mágia fogságából, amit a sok varázstárgy okozott. Régen imádtam ezt az érzést, de mostanában megfájdult tőle a fejem, remegtek a tagjaim, mintha valami ismeretlen kórság törne mind jobban elő belőlem. Nem ismertem magamra és ami azt illeti, ez nem is volt olyan meglepő. Az a sok átok, amik éveken keresztül érték a testemet, egyre inkább megmutatták a foguk fehérjét. Először a sérüléssel a lábamon… aztán ezekkel a kis apróságokkal. Aidennek nem említettem, egyelőre nem tűnt olyan jelentősnek, de tudtam, hogy hamarosan ez az egész nem lesz ilyen egyszerű.
Kicsit jobbra-balra mozgattam a fejemet, hogy megnyújtsam a nyakam és az izmaimat a vállam környékén. Aztán elindultam a Vakegér felé. Jól esett volna egy lángnyelv a nap végére, ráadásul Aiden amúgy is tovább dolgozott, mint én. Rosie pedig tökéletes biztonságban volt a nagyszüleivel. Nem kellett rohannom sehova sem. Egy kis lazítást én is érdemeltem… na meg a szokásos kötözködést, ami ott várt rám általában.
Csendesen löktem be az ajtót, majd nagy vigyorral végig néztem a díszes társaságon, ahogy a bakancsom átlépte a küszöböt is. Láttam, hogy megbámulnak és alig vártam, hogy valaki végre megszóljon, amiért Christopher Cartwright területére tévedtem. Felőlem persze akárkinek is lehetett volna a területe, odamentem be, ahova akartam… akkor is, ha történetesen olyan szag volt, mintha valakinek a belei rohadtak volna ki éppen.
A szagtól persze nem kellett volna megilletődni. Ismertem már régről a tulajdonosát, Rohadt Szájút. Volt valami más neve is, de a legtöbben csak így hivatkoztak rá. Az eredetit úgy sem jegyezte volna meg senki, ha már olyan büdös, mint egy pöcegödör. Persze ez sem volt véletlen… hiszen amúgy a csatornákban dolgozott odalent és állítólag a legszarosabb helyeken is keresztül vágta magát, ha kellett. Kinek mi. Én maradtam a fürdésnél és a zsebmetszésnél, ha éppen olyanom volt és nem varázstárgyakat kutattam vagy árultam.
– Cső, Rohadt Száj! – integettem neki, megtörve a némaságot, majd odasétáltam a pulthoz. Az szokás szerint ragadt a kiömlő piától, de a pultos bájos személye továbbra is változatlan volt. – A szokásost kérem. – Kocogtattam meg a pultot, mire Ariane arca felvidult és máris nekilátott az ital szervírozásának.
Addig körbe néztem. Elkaptam pár ismerős tekintetet és ahogy lecsengett a megilletődöttség már be is pofáztak: – Mi van, O’Mara, apuci elengedett piálni közénk?
A háttérben röhögve röhögtek fel páran. Meg sem lepett. A társaságtól ez a színvonal volt várható és én olyan rohadtul otthon éreztem magamat, hogy még én is megmosolyogtam a dolgot. Aztán felkeltem és a magasba emeletem a poharamat.
– Akkor igyunk arra, hogy apuci elengedett ide piálni! – Erre felkiáltottak többen magasba emelt pohárral, majd egyszerre lehúztuk az italt. A pultra csaptam, intve, hogy kérek még egyet. – És arra is, hogy pöceszag van! – Újabb éljenzés és a poharak végre ki is ürültek. Ariane már futott is, hogy újra töltse mindenkinek a korsóját, poharát, ami csak előttük volt a mocskos asztalokon.
– Kimegyek a levegőre, mert itt fosszag van! – jegyeztem meg vihogva a mellettem ülőnek. – És hugyoznom is kell… az itteni vécék meg tudjuk milyenek. – Tettem hozzá kacsintva, majd kimentem a Vakegérből, hogy az épület melletti sikátorba vonuljak. Aztán történt valami… valami nem is tudom. A tarkómnál éreztem meg, aztán az egész testembe szétáradt. Megbénított és talán el is ájultam vagy elaludtam. Nem tudom, de a filmszakadás egyértelmű volt.

***
– Elliot, mondd, hogy életben vagy – hallottam meg ismerős hangot. Először azt hittem Aiden az, de ő nyuszinak hívott és talán kevésbé volt mély is… aztán jött az a bökdösés is az oldalamnál. Ahogy kinyitottam a szemem sötétséget, halovány fényt láttam, na meg a földön is feküdtem.
– Hol a lángnyelvem… – dünnyögtem, ahogy feltornáztam magam ülő pózba és először Aident… nem, Benjit láttam meg. Aiden sosem vett volna fel ilyen ruhákat. – Mi a tököm… – háborogtam még mindig csendesen, a karjaimat nem tudtam mozgatni. Először azt hittem elfeküdtem, de meg voltak kötözve és éreztem, hogy vérzek is. A nedvesség egészen az ujjaim folyt. De a fájdalmas seb lüktetése volt árulkodó.
– MI A TÖKÖM?! – Emeltem feljebb a hangom, ahogy felfogtam, hogy holttestek között hevertem eddig és azok a csuklyás nyomoroncok is ott vannak. Miért nem döglik már meg az összes?
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2023. 02. 18. - 23:16:07 »
+3

Language!

Az első dolog a képzavar. Mi esett ki, meddig, és miért? Az megvan, hogy én zártam a Deranged-et, és indultam haza. Még ha tettem volna kitérőt is valami indokolatlan buliban, nem itt lenne képszakadás.
A következő a bizarr helyzet. Holttestek és élők között, kiégett épület, homálybavesző alakok... Lehet valami nagyon bizarr álom? Reggel hétköznapi kézenfekvően meglesz, ahogy hazaértem, lefeküdtem, miegyéb, csak most furán kötődik be.
Azután a fájdalom, ahogy tisztul a kép. A friss vágás a csuklómon, a megkötözött kezem,.. minden egyértelmű.
-Qu'vatlh!
Mindent tudok, amire szükségem van. Ez a valóság, ezek a faszkarikák pedig végleg átlépték az utolsó határt is. Nem alkuképesek. Amikor még egyezkedni látszanának is, nem adnak valós választást, "mellénk állsz abban, amibe kérdés nélkül belerángattunk, vagy ellenségnek bélyegzünk". Bár azóta nem is próbálnak nem tűnni terrorcsoportnak.
Bármit is akarnak - mint felfedték, csak egy újabb árnyalat ugyanabból a mindenkori hatalomgörcsből - megvolt a választásuk civilizáltan kezdeni.
Kapták meg vélelmét annak, hogy lehet valami meg nem értett, előremutató céljuk.
Ők tették egyértelművé, incidensről incidensre, megkérdőjelezhetetlenül ellenségesek akarnak lenni.
Minden tisza.
Már csak cselekedni kell.
Nincs okunk visszafogni bármit, és én ezen a ponton nem is akarok már.
Feltornázom magam körülnézni. Mint mindig, vannak új áldozataik belesodorva az eseményekbe, de itt van például Elliot is. Gondolom, néhányan túl veszélyesek vagyunk ahhoz, hogy ne gondoskodjanak a helyünkről. Minket is magunknak köszönhetnek.
Erőltetem a kötéseimet, és feltérképezem a környezetem, hogy a táskám megvan-e. Ha nem hülyék, elvették a pálcámat, de ha nem vagyok hülye, körülöttük úgyse szokott megbízható lenni. De a rejtett zsebről nem tudnak, nem képesek tudni, a tartalma pedig mindigis az én titkom volt. Bár velük szivesen megismertetném nagyon közelről. Úgymint, pontosan ez lenne az elsődleges terv. Ha megvan a táskám, megvan Joyeuse, meg van oldva ez a kötél is, és onnantól csak egy jól időzített ugrás...
De ahhoz kell a táskám. Másképp meg, valamit kitalálok majd élesben.
Addig próbálom kitornázni a csuklóm a kötélből, amikor nem erre néznek épp. Elég kicsi a hobbitkezem, hogy ne legyen kizárt, és ezen a ponton leszarom, ha a bőrömet lehúzom vele. Amire készülök, úgyis fogok kapni elkerülhetetlenül rosszabbat előbb-utóbb.
Naplózva


Edward Nott
Minisztérium
***


stukkerman

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2023. 02. 19. - 07:38:52 »
+3

Lélekvesztő
2004. február 27.


 


be careful


Átlagos napnak indult a Parancsnokságon. Azon gondolkodtam, hogy miután ráhozom a frászt pár gyakornokra, valamit kéne csinálni, amivel elütöm az időt, mert nem volt kedvem a papírmunkához, amit az ilyen eseménytelen esti ügyeletekre szoktam egyébként hagyni. Milton szerencsére megmentett.
- Mit szólnál egy kártyapartihoz?
- Naná! Játszunk gwentet? - kérdezem, bár nem is tudom, hol hallottam erről a játékról. Ráadásul meg is zavarnak. Amint kézhez kapom a jelentést, és átfutom, már világossá válik előttem, hogy sötét éjszaka lesz a mai, és tele iszonyattal.
- Úgy tűnik, a kártyánál érdekesebbet játszunk ma…
Nem mintha megfutamodnék, lelkesen és elszánt kifejezéssel a képemen kezdek készülődni, míg körülöttem eluralkodik az általános fejetlenség és pánik - nem mintha sokan mennének az itt tartózkodók közül terepre, de akik mennek, azok nem verik a palávert. Milton intézi a csapatot, úgyhogy azzal nem lesz gond, biztos jó emberek. Én a felszerelésemet hívom addig magamhoz. A Rendnek hála a sárkánybőr védőkesztyű és a P99 pisztoly már mondhatni alapbeállítás, reflexből szerelkezem fel velük, de azért pálca is van nálam, mert ki tudja.
- Merlin fasza. Ez a ma este biztos nem lesz könnyű éjszaka.
- Legalább itt szépen elpakoltak nekünk - célzok rá, hogy az utca megfelelően üres és muglitlan.
Az épület már korántsincs rendben. A furcsa buborék, ami körbeveszi, kipukkasztásért kiált, de egyelőre csak figyelem, nem-e fúj a határvonalra egy levelet vagy nejlondarabot a szél, hogy az már árulkodhatna a pajzs természetéről, hogy csak visszatart, vagy árt is. A cigarettafüst, amit Milton fúj, vajon átmegy rajta?
- Szerinted mivel kéne próbálkozni a bejutáshoz? Nem hiszem, hogy valami nagyon egyszerű bűbáj lesz ez, de senkit sem áldoznék fel valaminek a kiderítése miatt, amit már úgyis tudunk.
Nem válaszoltam rögtön, csak csendben bólogattam.
- Fokozatosan haladnék a vizsgálattal, és biztosan mágia nélkül, amíg lehet - mondtam, és felvettem egy kavicsot a földről, hogy kis lendülettel a gömb falának dobjam. Nem mintha ez bármit jelentene, de azért ha a kő mondjuk felgyullad vagy elporlad, nyilván máshogy próbálkozom, mintha átmegy, vagy egyszerűen visszapattan.
Aggódva figyelem, ahogy Milton a pálcájával matatja a burkot, mert hát a Rend, meg a varázslat… Kockázatos kombináció. Bár tény, én is szívesen kiszúrnám ezt a nagy buborékot, már csak azért is, mert gyanús, hogy a kép, amit mögötte látunk, nem a valódi állapot.
- Mindenki maradjon távolabb - figyelmeztetem a csapatot, mert ráérünk később is megnyuvadni, nem itt kéne mindenkinek. Ha Milton kocogtatása nem jár semmilyen visszatartó következménnyel, akkor most én is közelebb lépek, és a sárkánybőr kesztyűs kezemmel megpróbálom megérinteni a vékony réteget, vizsgálva, vajon simán át lehet-e menni rajta. Jó, tudom, ez olyan, mint betörni egy házba úgy, hogy egyszerűen benyit az ember - de amíg nem próbáltam, nem tudom, be van-e zárva az az ajtó…




Naplózva

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Csókkirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2023. 02. 19. - 14:10:19 »
+4

LÉLEKVESZTŐ



2004. február 27.

Leo bizonyára azt hitte, hogy szavai, miszerint „minden rendben lesz” meg tudják nyugtatni Norát. Erre elég kicsi volt az esély, hiszen láthatta a lány is a díszes társaságot, mely körbe vette őket. Sőt a mágia változását is érezte, mind mindannyian. Úgy vibrált a levegőben, mint a folyó gáz, ami bármikor berobbanhatott a legapróbb szikrától. Pattanásig feszült ez a pillanat s ezen az olyan kérdezősködés sem segített, amit Dominic is megkísérelt. Hol vagyunk? Talán nem is számított az egész. Érezhették, hogy valami sokkal, de sokkal nagyobbnak a részesei, amiben ők csupán apró fogaskerekek.
Ben is megnyugodhatott, hogy Elliot bizony élt. Annyira élt, hogy máris üvöltözni kezdett. A MI A TÖKÖM felkiáltással persze csak annyira ment, hogy alaposan tarkón csapta az egyik csuklyás és még rá is mordult: – Fogd be! – Ha hatásos volt, ha nem, tovább is állt a felszólítás után, de tekintete és pálcája vége folyamatosan a tolvajra szegeződött.
A megkötözöttek közül Merel Everfen próbálkozásai jártak egyedül sikerrel. Bár alaposan felsértette a bőrét, sikerült kiszabadítania a kezét a kötésből. A csuklyások ugyanis el voltak foglalva azokkal, akik hangoskodtak. Persze, ha végig tapogatta a zsebeit vagy éppen a táskáját kereste, tapasztalhatta, hogy előbbiek üresek, utóbbinak pedig nyoma veszett. Láthatóan minden holmijukat elvették. Ha viszont alaposan körbe nézett, kiszúrhatott egy asztalt, amin táskák, kabátok és varázspálcák sorakoztak.
Az asztalhoz egyébként Yoana és Esmé voltak a legközelebb. Egykor valakinek az íróasztal lehetett, de csak egy kiégett mugli masina és egy kormos családi fotó árulkodott erről. Ezt leszámítva ugyanis csak a tőlük elvett holmik voltak ott.

***

Odakint sem volt könnyebb. A két aurornak nem sok lehetősége volt a bejutásra. Ráadásul Milton sem volt éppen a helyzet magaslatán. Ahogy megérintette a pálcájával a gömböt, az erőteljes lökéssel hátra taszította őt a kemény betonra. A zuhanástól elszakadt a könyökét és a hátán a kabát és a fejét is alaposan beverte. Azért annyi ereje volt, hogy még ezután felkeljen.
Ed próbálkozása ennél sikeresebb volt. Ő csak a kavicsot kapta az arcába, amit az imént neki dobott a gömbnek. A kis vacak alaposan eltalálta a homlokát és vérző seb maradt utána. A megjegyzésére, na meg a látottak hatására kicsit távolabb húzódtak a többiek is. Csupán egy ember nem volt sehol. Egy bizonyos kezdő auror, Winston Stanley.
A göndör hajú fiú éppen akkor tért vissza szeplős képével, mikor Mr. Nott a homlokát dörzsölte.
– Uram. A védőkör a hátsó ajtónál visszahúzódott. Ott be lehet hatolni a lépcsőházba a parkírozóhely felől. – Mondta Nottnak és aztán Miltonra pillantott. – Azt javaslom, hogy csak egy kis csapatot vigyenek be, úgy nem lesz feltűnő az ablakokból. – Tette hozzá, remélve, hogy a főnökei majd hallgatnak rá.

***

A tétlenkedés bent sem volt jellemző. Ahogy mindenki szép lassan elkönyvelte magában, mi is történik körülötte, a csuklyások is akcióba lendültek. A gömb egyre hevesebben világított, fénye egyre inkább megvilágította a sötét helyiséget.
A fogvatartottakat egyesével elkezdték a gömb felé rángatni. Először Elliotot és Bent, aztán a roxfortos diákokat, Esmét és Yoanát, végül pedig Merelhez léptek.


Tudnivalók:
A következő kör feburár 25-én, szombaton érkezik.
Aki 2 egymásutáni kört kihagy, kikerül a játékból.
Minden hozzászólás +2 házpontot ér.
Ha valami nem világos discordon/pm-ben ér keresni Elliotot.



Ne feledjétek, a KM szava szent. Fellebbezési jogotok van a Staffnál, de a legtöbbször mikor beszálltok egy ilyen játékba, tudomásul veszitek, hogy szeretett kis karaktereitek komoly fizikai, vagy akár mentális sérüléseket is szenvedhetnek.
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Nora Narek
Eltávozott karakter
*****


A rendes lányok csendben sírnak

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2023. 02. 20. - 10:47:00 »
+4

a vér suttogása
( reality is crushing the life out of me )

pretty : hagyományos vibe: the blackest day
2004. február 27.; 18:00
p.s. mindenki


Nem értettem, hogyan kerültem ide. Úgy éreztem percekkel ezelőtt még az volt a legnagyobb problémám, hogy melyik rúzsom illik jobban a szemhéjfestékemhez, és hogy a tükörben az orrom miért látszik nagynak, és hogy nem kéne-e befestenem a hajamat, mondjuk vörösre, hogy végre észrevegyenek. Szívesen megtapogattam volna az orromat, de a kezeim meg voltak kötözve, és a levegőben olyan mágia áramlott,  amit még sehol máshol nem éreztem. Veszélyes volt, mintha az ember bőre alá akart volna kúszni, hogy onnan minden erejével szétfeszítse a testét, és csak egy kupac élettelen halmaz legyen, mint az előttem heverők. A gyomrom liftezni kezdett, ahogyan a tekintetem megint rájuk tapadt, és már nem is fogtam fel jóformán azt, hogy Leo mit motyogott mellettem. Csak néztem magam elé, és éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben vert. A halál szaga a levegőben olyan volt, mintha be akart volna minket is takarni.
Nem kellett volna ennyire megrázzon, otthon néha csak úgy eltűntek emberek, egyik napról a másikra már nem ült melletted az évfolyam társad, mert mondjuk rosszul vette fel a kendőjét. De ha valaki eltűnik, akkor az még nem jelentett semmit, lehet nem halt meg. Lehet tényleg meghaltak, de lehet csak kirakták az országból. Lehet máshol van. Nincs szembesülés azzal, hogy mér örökre elmosták a létezését a földről, nincs holttest, amiből az utolsó grammnyi élet is eltávozott. Nem akartam belegondolni abba, hogy én is... hogy mi is így végezhettük volna... vagy lehet ez várt ránk. Erőt vettem magamon annyira, hogy ne essek teljesen pánikba. Ha az ember bepénikol, akkor már alá is írta a belépőjét a túlvilágra. A körmömet a másik kezembe mélyesztettem, hogy legalább ez felébresszen a kábaságamból is.
- Jól vagy? Nem bántottak? - kérdezgette Leo, mir eén olyan sokat mondóan rábámultam, hogy ez azért hülye kérdés volt.
- Végül is... élünk - azt már inkább nem tettem hozzá, hogy még, mert eléggé kilátástalannak tűnt a helyzet. A nyugtatása nem volt éppen hatásos, átláttam a helyzetünkön, hogy nagy gázban voltunk, nagyon-nagyon nagy gázban.
- Ezt akkor mondd, ha már nem vagyunk itt - válaszoltam, és közben Mostro is mocorogni kezdett mellettem, legalább ő is életben volt. A kérdésére csak megráztam a fejemet, aztán csak megszólaltam. - Azt hiszem a pokol kapujánál vagyunk - válaszoltam nagyon színpadiasan. Én úgyis oda fogok kerülni, akármit is gondoltam a vallásomról, azért hittem is benne, és hát nem voltam szent. Csak nem akartam éppen most odakerülni, amikor még annyi mindent nem mondtam el, és tettem meg.
De hogy tényleg hol voltunk? Még abban se voltam biztos, hogy Angliában, és ez a helyiség is tele volt számomra ismeretlen tárgyak furcsa, kiégett körvonalaival, amiket még soha nem láttam életemben,
Közben úgy tűnt mások is magukhoz tértek még rajtunk kívül, és meghallottam Elliot harsány hangját, biztos vagyok benne, hogy ő tényleg Lola apukája, valahogy mind a ketten eléggé feltűnőek voltak.
- Gondolom hülye kérdés, hogy van-e valakinél pálca - sóhajtottam, de nem is volt olyan sok időnk ezt megvitatni, de legalább magamhoz tértem annyira, hogy megpróbáljam a kezemet kihúzni a kötél szorításából. Zavarni kezdett ez a szánalmas kiszolgáltatottság, habár nem éreztem magam egyáltalán úgy, mint aki legyűrte a félelmét, és a mágia is tett róla, hogy kellőképpen megijedjek attól, mi fog itt ránk várni.
Nagyokat pislogtam az erősebb fényre, nem esett jól a szememnek, még csak alig szoktam meg a sötétet máris erősebb lett a fény, mint amikor az ember lekapja a napszemüveget a sivatag közepén. Nem is nagyon volt időm ezt se megszokni, a csuklyás alakok hirtelen közelebb jöttek, és Elliotot, majd egy másik srácot rángattak a gömb közelébe, aztán hozzánk is odaléptek, és amikor rám került a sor, csak kiszakadt belőlem az a sértett méltatlankodás.
- Héé! - elégedetlenkedtem, de persze többet nem tudtam mondani, mert hirtelen túl közel volt a gömb. A másik oldalamon három másik lány ácsorgott, akiket szintén nem ismertem, és észrevettem Ben Frasert is. Jó lenne, ha nem halnánk meg, nem akarok elveszíteni a társaimat, meg azt se, Lola apuja meg Len csapattársát itt érje a vég. Persze attól, hogy aggodalmaskodtam, és féltem nem oldottam meg a helyzetet. Nem voltam párbajhős, csak a gyógynövényekhez és a bájitalokhoz meg a repüléshez értettem, ezekkel meg itt nem sokra mentem.
Naplózva

dominic
Vendég

« Válasz #12 Dátum: 2023. 02. 20. - 18:26:50 »
+4


lélekvesztő

Mindenki

2004. február 27.



Az arcom kellemetlen fájdalomtól égett a belefúródó törmelékek miatt. A kényelmetlenség persze annyira nem volt zavaró, mint a szag és a látvány, ami körbevett. A tekintetemmel a kicsi kék lányt kerestem. Eléggé vonzza a bajt, de itt nem leltem a nyomát, a hangját sem hallottam semerre. Megkönnyebbülten sóhajtottam és arra gondoltam, most megennék egy nagy szelet csokitortát.
– Gondolom hülye kérdés, hogy van-e valakinél pálca – szólalt meg Nora. Az ő hangját még vaksötétben is felismerném, kellően visító és fülsértő… de most megnyugtatott. Az az érzésem lett tőle, hogy nem vagyok egyedül. Meg egy kicsit reménykedtem is, hogy van nála valami kaja.
– Épp nem érem el a zsebem. – Morogtam magam elé, aztán lendületből és hasizomból felhúztam magam ülésbe. Nem esett jól. Még éreztem a nyomokat, nem csak a hátamba fúródott a törmelék, ami korábban az arcomat nyomta, hanem a vállamba és a karomba is. Közben a kezeimet dörzsölve egymáshoz próbáltam megszabadulni a kötelékeimtől.
– Van itt elég fegyvernek való… – dünnyögtem félhangosan magam elé. Volt elég törmelék és szilánk körülöttünk, amivel bármelyik nyakát keresztül szúrhatom, amiért elrángattak a vacsorától. Mégis milyen barbár tett ez? Legalább annyira az, mint amikor Brown professzor egy müzliszeletet adott a kezembe. Persze nem mondom, kiváló szaktekintély, a maga módján még jó tanár is, de az ízlése az étkezés terén kifogásolható. Ha müzliszeleteken él, miért olyan furcsán nagydarab?
– Héé! – Nora méltatlankodására figyeltem fel.
Mozgolódás kezdődött. Egyesével elkezdték a megkötözötteket a gömb felé vinni. A korábbi hangoskodókkal kezdték a sort, aztán már Nora és Flint következett, végül pedig én. Ha sikerült kiszabadítani a kezemet, lendületből ütöttem is azt, amelyik hozzám akart nyúlni. Persze összekötött karokkal is megpróbáltam legalább belekönyökölni vagy felé ütni.
– Eressz! – Ellenkeztem, de minden bizonnyal hiába. Nem ez volt az első emberrablásuk, már nagyon értettek hozzá.
Naplózva

Leonard J. Flint
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2023. 02. 20. - 20:25:24 »
+2

Utolsó repülés

2004 február. 27



„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”


Miközben nézelődtem és mocorogtam, felkászálódtam ülő helyzetbe, ami igen csak megterhelő volt. Fájt minden porcikám, a kezemen lévő sebről nem is beszélve, s mire sikerült felülnöm Nora is válaszra méltatott.
Várható volt, hogy nem lesz elragadtatva a kérdésemtől, kiábrándító válasza még inkább cselekvésre sarkallt, miközben néztem, ahogy Dominic is felverekszi magát fekvő helyzetéből. Ijesztő volt a helyzet és ekkor kezdtem igazán megérteni, hogy pályafutásom itt érhet véget. Nora és Dominic társaságában, a szabadságról és a kviddicsről szőtt álmaimat most lehúzhatom a klotyón oda, ahová a gömb egyre erősödő fénye küldeni fog minket. Sóhajtottam egy mélyet majd megráztam a fejem. Kába voltam még, nem gondolkodtam tisztán, nem szabad feladnom, ez biztos. Nem akarok egy elfuserált temetést, ahová pálcákkal lövöldöznek fel a tiszteletemre valami gagyi sortüzet…
- Gondolom hülye kérdés, hogy van-e valakinél pálca – Nora kérdése vert fel a gondolataimból. Úgy látom, nem én leszek ma az egyetlen, aki hülye kérdéseket tesz fel, válaszul csak megráztam a fejem, miközben kezeimet összedörzsölve próbáltam magamat kiszabadítani, úgy fordulva, hogy ne lásson rám egyik csuhás se.
– Van itt elég fegyvernek való… - válaszolt Dom is Nora kérdésére, amiben igazat kellett adjak neki, ha más lehetőségünk nem lesz, be kell érnünk azzal, amink van, esetleg… megzavart gondolkodásomban egy férfi, aki ébredése után üvöltözni kezdett. Végignéztem a jelenetet, amint kupán vágják, majd még egy fenyegető mondattal rendre utasítják, leginkább a kezében megcsillanó pálca volt, ami felkeltette a figyelmem. El kell vennünk egyikőjük pálcáját, többen vagyunk, ráadásul közel egymáshoz, talán ha egyszerre támadnánk, kialakíthatnánk akkora zűrzavart, hogy magunkhoz vehessünk néhány pálcát, de persze kockázatos. Növelné az esélyeinket, ha tudnánk élve kellünk neki, bár tekintve, hogy a rajtunk kívül itt lévő emberek mind hallottak, efelé nő a bizodalmam. Miközben a többiek is lassan ébredeztek és sutyorogni kezdtek, azon agyaltam, hogy ronthatnék neki a közelünkben lévő csuhásnak, mikor úgy tűnt, megunták az őrzésünket és elindultak felénk. Valószínűleg a gömb készen állt arra, hogy minket használva tegyenek valamit, vagy más dolog járt a fejükben, nem tudom, de először két idősebb férfit tuszkoltak oda, majd aztán kapták fel Norát és engem.
Nem akadékoskodtam, játszottam a gyenge diákot, akit úgy kellett felcibálni, majd amikor már sikeresen talpon voltam, megpróbáltam a kezeimet egy erős rántással kiszabadítani és ha sikerült, ha nem, az előttem Norát cipelő csuhás hátát célba véve páros lábbal nekiugrottam. Valószínűleg magával rántja a lányt is, aki ha elég ügyes, a földön magához veheti annak pálcáját, miközben én, persze csak, ha kiszabadítottam a kezeimet egy a közelemben lévő fadarabbal vagy törmelékkel lábon verem az engem fogva tartó férfit. Ha sikertelen a kísérletem, vagy a kezeimet nem tudtam kiszabadítani, pörgök, forgok a földön, hogy nehezebben találjanak el átokkal vagy, hogy nehezebb legyen összeszedniük, a cél az időhúzás és a zavarkeltés, hátha valakinek kapóra fog jönni.
Ha valami csoda folytán sikerül a tervem, miután megsérítettem az engem korábban fogva tartott férfit, minden erőmmel rá vetem magam és kiengedem a gőzt, amíg hozzá nem jutok a pálcájához.
Naplózva



Szabad helyeim: 2/2

Benjamin R. Fraser
Eltávozott karakter
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2023. 02. 21. - 10:29:18 »
+1

2003. február 27.  18:00
⭃ Lélekvesztő ⥷
tükörkép
p l a y



Darabokra hasadok, míg a gépezet
elfelejteti a rossz emléket.
De amíg a szárnyaim, keresem
a lábaim belefulladnak a lélegzésbe.
Játszom, kicsit meghalok, és ugyanígy élem a holnapot.

A sötétség és a levegő vibrálása valami sötét mágiától szinte megborzolta a bőrömet. Nem voltam az a beszari fajta, inkább csak a helyzet volt ismerős. Igen, már átéltem ezt, nem is olyan régen. Csak akkor a bátyám akart megölni, a saját otthonunk pincéjében, ahonnan képtelenség lett volna akkor elmenekülni. Elszorult a szívem egy pillanatra, de megráztam a fejemet. Nem, ez nem ugyan az. Már nem az a kölyök voltam aki akkor képtelen volt az apja vagy a húga elé ugrani, hogy ne ők haljanak meg, mert lebénította a félelem. Már nem voltam ugyan az, felnőtt lettem, és nem féltem.
Elliot természetesen élt, nagyon is élt, nem is ő lett volna, ha nem kezd el ordibálni. A körvonalakhoz lassan szokott hozzá a szemem, a holttestek elborzasztó látványát próbáltam minél messzebb űzni a gondolataimból, most az volt a fontos, hogy azokat védjem meg, akik életben voltak. És voltunk itt egy páran, még diákok is akadtak bőven köztünk. 
- MI A TÖKOM? - harsogta a kedvenc sógorom mellettem, és ezt a hangját elővehetné a kviddics meccseimen is, mert meglehetősen hangos volt, éreztem is, hogy összerezzentem tőle. De most nem voltunk olyan helyzetben, hogy ezt megvitassuk, főleg azért nem, mert egy csuklyás majom odalépett hozzá és tarkón suhintotta. Erre fel is pattantam, mint akit seggbe harapott egy harapós kínai fejeskáposzta, vagy mi a szar volt annak a növénynek a neve. Nem voltam egy megfontolt ember, mint Aiden fejjel mentem a falnak általában, főleg ha meg kellett védeni azokat, akik igen is számítottak nekem.
- Tudod te kit csapkodj tarkón, te holdagyú seggfej - emeltem fel a hangomat, és úgy lendültem, hogy le tudjam fejelni a fickót, vagy banyát, nem is érdekelt most éppen itt az, hogy lovagias legyek. Ha sikerült, ha nem, mérgesen álltam Elliot és a csuklyás közé, védelmezően. Nem kellett nekem pálca, mentem már nem is olyan régen ököllel is egy ex-halálfalónak, amikor az ránk támadt a saját házunkban.
- Elliot? - érdeklődtem tőle, hogy elájult-e vagy sem. Nem volt itt Aiden, nekem kellett rá vigyáznom.
Akármi is lett annak a következménye, hogy fejeltem, nem sokkal utána már húztak is oda engem ahhoz a nagyon gyanúsan kinéző gömbhöz, és most arra gondoltam, hát én kurvára nem fogok megdögleni. Volt egy lányom, és még két másik gyerek Esther hasában, hát nem akartam, hogy a családomban még valaki elveszítse az apját. Eszembe jutott, hogy lerúgom azt a szar gömböt a helyéről, de azért olyan hülye nem voltam, a holttestek is biztos az előző kisülésének voltak a bizonyítékai. Csak azért sem tétlelnedtem, nem voltam én egy nyápic csávó, úgyhogy minden izomerőmet bevetettem hogy kirángassam a kezemet a kötelek szorításából. Nem érdekelt a fájdalom se, meg, hogy megsérülök, ha kellett egyedül is megvertem volna itt mindenkit, és hogy ha az egyik csuklyás nem figyelt, és a közelemben volt, megpróbáltam jól lerúgni a vesjét.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.351 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.