Menedék

[M E N E D É K]

M E N E D É K

Gabriel Milton otthona valahol a természetvédelmi területen belül egy tisztás kellős közepén kapott helyet. Bár maga az épület meglehetősen nyílt képet mutat, a területét rengeteg riasztóbűbáj védi elrejtve a kíváncsi szemek elől, legyen az varázstalané, vagy a varázslóvilágé egyenesen. Megtalálni jóformán lehetetlen az engedélye nélkül, nem része a Hop-Hálózatnak és hoppanálni sem lehet a határon belülre - már feltéve, hogy nem maga Milton teszi meg.
A külső szakaszokat különböző mágikus csapdák védik, így aki valóban betörni óhajtana, komoly problémákba ütközhet.
És ha ez sem lenne elég, itt él az a négy mágikusan feljavított harci kutya is, aki előszeretettel üdvözli a túl erőszakos hívatlan vendégeket.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Még csak pár nap telt el azóta, hogy sikerült Metzt meggyőzni, nyugodtan hazaengedhet. Láttam rajta, hogy nem tudom átverni, ha el is enged, akkor is sűrű ellenőrzésekre számíthatok, és még hallani sem akar arról, hogy visszamenjek dolgozni. Nem mintha nagyon meg tudna állítani, ha egyszer elhatározom magam. Az viszont biztos, hogy kell a szabadság, hogy oda menjek, ahova nekem tetszik, és elkezdjek újra az utcán járkálni, nyomtékosítani mindenkiben, hogy nem haltam meg, és nem változtam meg. Még mindig ugyanaz vagyok, mint korábban.
Még akkor is, ha ezzel a szöveggel pont azokat nem fogom tudni átverni, akik a legközelebb állnak hozzám. Tény, hogy Elliot látogatása óta csökkentek a rémálmaim, már egyre több árnyékba húzódó, ködös arc kerül napvilágra, de még így sem vagyok ugyanaz, mint régen. Még mindig bizonytalan vagyok ez miatt a helyzet miatt.
A hazaköltözés mindent megváltoztatott. Megkaptam, amit akartam, a magam ura lettem, és az elmúlt időben több időt töltöttem az Abszol úton vagy London utcáit járva, mint amit eredetileg gondoltam. Ennek csak egy oka volt. Az otthon már nem volt ugyanaz. Üres volt, hideg és ismeretlen. Akármerre mentem, ott volt ő. Ha otthon voltam, akkor sem tudtam mást csinálni, csak keresni egy üres zugot, és ott elbújni az emlékek elől. Remélem Metz nem mostanában tervezi a látogatását, mert biztos vagyok benne, hogy meggondolná magát a leválasztásommal kapcsolatban.
Ebben a pillanatban hoppanálás félreérthetetlen hangját hallom meg. Mivel más nem jöhet ide rajtam kívül csak ő és Elliot, és valószínűleg nem az utóbbi lesz az. Főleg úgy, hogy nem tudja még, visszaköltöztem, és abban maradtunk, hogy amíg jobban nem leszek, amíg haza nem tudok jönni, addig a kutyák nála maradnak. Hacsak Metz nem szólt neki a költözésről, ahogy szólt a halálomról és arról is, hogy ott vagyok nála. Nem lehetett más rajta kívül.
Jobb, ha picit összeszedem magam, és felállok a kanapéról. De nem megy, inkább csak a háttámla felé fordulok, és úgy teszek, mintha nem lenne itt, mintha nem hallottam volna semmit. Ha jól csinálom, és elég csöndben leszek, akkor talán nem vesz észre, elég nagy hozzá a kanapé, hogy elbújjak mögé.
Igen, tudom, ez hozzám nem méltó, és normál esetben erre azonnal ugranék, de ez most nem a normál eset. Szóval csak levegőt is alig veszek, és akkor elmegy, nem tűnik majd fel, hogy lassan a depresszió is a hatalmába kerít.
Le kell foglalnom magam a munkámmal, hogy ne gondoljak arra a sok szarságra, ami most körülvesz. Muszáj, valamit muszáj tennem, még akkor is, ha ezzel nem fogok segíteni magamnak.
- Menj el! – közlöm, miután hosszú percek múltán sem hallom a dehoppanálás hangját.

 

TO: G A B R I E L



2002. május 6.

Johann Metzger életében először került olyan helyzetbe, ami jobban megviselte Warren halálánál. Nem azért, mert halottnak hitte Gabrielt, a legjobb barátját… és nem is azért, mert a minisztérium jóvoltából még a sírja mellett is beszédet kellett mondania. Ezt már úgy ahogy, de elfogadta az elmúlt hetek során. Az viszont mindennél nehezebb teher volt, hogy Gabe nagyon is életben volt, ő pedig nem kereste. Egyszerűen a véres kabát látványa elég volt ahhoz, hogy elfogadja: nincs életben. Talán azért, mert mindig is félt, hogy nem tudja megmenteni a férfit, ha egyszer megsérül vagy bajba keveri magát. Ezért hát a halála mindig is ott lebegett a lelkiszemei előtt. Csupán az elvesztéssel nem számolt. Így még fontosabbnak tartotta, hogy vigyázzon rá… érezte, hogy Gabe lelkét rengeteg dolog nyomja. Talán ezért is állított be egy kis whiskeyvel a hóna alatt. Rá fért volna mindkettejükre az ivászat.
Alighogy megérkezett, megpillantotta Gabrielt. A férfi termetes alakja a kanapén nyúlt el, szemben a kandallóval. Széles vállaival már-már óriásnak is tűnhetett volna a kicsinek ható, amúgy több személyes bútordarabon. Metznek mindent meg kellett tennie, hogy vigyorogni tudjon és ne látszódjon rajta semmi a benne dolgozó érzelmekkel kapcsolatban. Sosem vallotta volna be a legjobb barátjának, milyen rosszul érzi magát a történtek miatt és hogy a házassága is romokban van.
– Menj el! – szólalt meg Gabe. Az arca még mindig a kanapé háttámlája felé fordult, így a hangja egészen tompán beleveszett a szoba csendjébe. Metzger megköszörülte a torkát, majd nevetgélve letette a whiskeys üveget az asztalra.
– Ugyan már… – Kezdte és a konyha felé intve a pálcájával két poharat is szerzett maguknak. Azok lendületesen érkeztek meg az üveg mellé, az asztallapjára. – Tudod, ideje lenne innunk egyet végre. Már itthon vagy pár hete és még csak nem is ittunk a kedvenc italunkból. – Tette hozzá az öreg whiskeyre célozgatva. Gabriel talán emlékezett arra, hogy régen mennyit iszogattak és dohányoztak, megvitatva a munkát. Néha-néha azt is meghallgatta, ahogy barátja a kedvenc mugli fegyvereiről beszélt… habár általában fogalma sem volt, hogy miről van szó. Metz nem volt sohasem olyan harcias típus, mint Gabe. Valójában a gyógyítást élvezte jobban, még ha a munkájában nem egyszer komolyabb párbajba is keveredett.
Sóhajtva nézett végig barátján, aztán az üvegért nyúlt és kitöltötte az italokat. Közben azon agyalt, hogy amikor utoljára járt itt Elliotot próbálta vigasztalni… habár a férfi fél percig úgy tett, mintha a világ legerősebb embere lenne, hamar kiderült, hogy szüksége van rá. Ők ketten belakták ezt a házat, úgy éltek, mint egy család. Furcsa volt még Metzgernek is ez, hiszen Gabrielt még akkor sem látta olyannak, mint akkoriban, amikor még élt Beth és a lánya. Ha tehette volna, hát visszaadja neki azt a boldogságot… csakhogy úgy tűnt Elliot az istenért sem akar újra belevágni. Hiába kérte ő maga is személyesen, állandóan elutasította. „Én nem temetek el többé senkit. Soha senkit.” Ismételgette a kis tolvaj, ahogy egy ital felett próbálta meggyőzni pár nappal ezelőtt.
– Ma mindenki rólad faggatózott a munkában. – Magyarázta, mintha ezzel jót tenne a férfinek, aztán leült a kanapé szélére és felemlte a maga poharát, hogy belekortyoljon az italba.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Nem tudom mi van velem. Nem jellemző az, hogy napokig nem csinálok semmit. Ennyire nem rázott még meg Warren halála sem, most mégis képes vagyok ágyban feküdni és siratni azt, ami elmúlt, és azt, amire hosszú ideig nem is emlékeztem. Át kell lendülnöm ezen az állapoton, mert ha nem teszem meg, akkor rövid időn belül visszakerülök a Mungóba. És ezúttal nem csak egy megfigyelésre, és Metz sem fog tudni kiszedni onnan.
Mintha kitalálná, hogy rá gondolok, mert hallom a hoppanálás hangját. Nem mozdulok a kanapéról, igyekszem úgy tenni, mintha nem lennék itthon. Persze, ez ha tényleg így lenne, akkor nagyon sok kérdést vetne fel. Hova mentem, mikor megmondta, hogy nem kéne eljárkálnom innen. Metz a legjobb barátom, de néha úgy óv, mintha az anyám lenne.  
- Menj el!
Tudom, hogy ez gyenge próbálkozás lesz, de jobb, mintha nem is próbálkoznék. Még akkor is, ha tudom, hogy most pont a legjobb barátomra van szükségem. Ő ott volt Elliot mellett is, ebben biztos vagyok. Legalább addig, amíg a szörnyű hírt közölte vele, és megnyugodott.
- Tudod, ideje lenne innunk egyet végre. Már itthon vagy pár hete és még csak nem is ittunk a kedvenc italunkból.
Megadom magam. Felülök a kanapén ezzel helyet biztosítva legjobb barátomnak is. Próbálom a lehető legkevésbé kimutatni azt, hogy mennyire megviselnek a dolgok, elég nekem az is, hogy ilyen állapotban talál rám.
- Nem rajtam múlott. Te nem engedtél az ital közelébe.
Nem mintha nagyon kívántam volna az alkoholt az első időkben. Lényegében Elliot látogatásáig inkább a túlélésért és a megértésért küzdöttem. Azóta meg azért, hogy ne érezzem üresnek a házat és ezzel magamat is.
- Cigit hoztál? – nézek rá, elég komolyan ahhoz, hogy tudja, nem poénnak gondolom a kérdést. Persze, ebben az esetben a „nem” egy nagyon is elfogadható válasz. Előveszem a pálcámat és a poharam mellé egy hamutartót is varázsolok, hogy rágyújthassak. Ha Metz hozott cigit, akkor abból, ha nem, akkor előveszem a saját tartalék dobozom. Mivel több napja nem mozdultam ki, így beszerezni sem tudtam, kénytelen vagyok a tartalékhoz hozzányúlni.
- Ma mindenki rólad faggatózott a munkában.
- Na, és mit mondtál nekik? – Leszívom az első slukkot, ami elteríti a tüdőmet és szinte felszabadítja a lassan nikotinért kiabáló testemet Nem különösebben érdekel, hogy mit gondolnak rólam, és miért érdeklődnek annyira felőlem, de ismerve a társaságot, vagy valamiféle messiásként fognak rám tekinteni, aki valóban legyőzte a halált és visszatért, vagy egyszerűen pletykára éhesek.
- Remélem megmondtad nekik, hogy ha bármit is pletykálnak rólam, akkor szétrúgom a seggüket.

TO: G A B R I E L



2002. május 6.

Nem esett jól így látni neki Gabrielt. A férfi mindig is erős és határozott volt, most viszont zavarodottnak tűnt… na meg kissé gyengének is, hiába edzette és ette vissza magára azokat a régi izmokat. Johann persze tudta, mire lenne szüksége: Elliotra. Elliotra, hogy itt legyen és szeresse. Csakhogy a kis tolvajt nem kényszeríthették arra, hogy Gabe mellett legyen… pedig Metz még ezt is bevállalta volna a legjobb barátjáért.
– Nem rajtam múlott. Te nem engedtél az ital közelébe – érkezett az enyhén mogorva válasz. Nem érdekelte, már annak is örült, hogy egyáltalán felült és nem fetrengett tovább a kanapé párnái között. Nem engedhette meg neki, hogy depressziós legyen. Még a lánya és a felesége halálát is feldolgozta valahogy… ezt is muszáj lesz.
– Most már elég erős vagy az iváshoz. – Egyszerűen válaszolt. Az egyik poharat Gabriel felé nyújtott, majd a sajátját felé emelte. Nem volt mire inni, így nem is mondott semmi felesleges köszöntő félét, csak belekortyolt a whiskeybe, engedve, hogy aromája finoman végig csorogjon a testén és kicsit felmelegítse. Így dőlt hátra a kanapén és próbált meg olyan szokásos módon szórakozottnak tűnni. Gabe nem rá koncentrált éppen, volt elég problémája, így könnyebben játszotta is el a nyugodtságot.
– Cigit hoztál?
Saját zsebébe nyúlt, hogy kivegye a cigisdobozát és annak tartalmát barátja felé kínálja. Ha elvett egy szálat, akkor visszavonta magához a dobozt, majd ő is a szájába szuszakolt egy szálat. A mágikus öngyújtó, amit még Tamara vett neki a sokadik házassági évfordulójukra most is engedelmesen lobbant lángra, ő pedig leszívta az első slukkot. Ezután adta csak át a másik férfnak.
– Cigi nélkül sehova, hisz tudod. – Vigyorodott el nagy elégedetten, majd ki is húzta magát. Újabbat szippantott belőle, hogy aztán lassan fújja ki a füstöt, bele a nappaliba. Tamara megölte volna, hogyha otthon a házban dohányzik… nem mintha hozzászólna egyáltalán a nő. Mostanában még az ágyat sem osztja meg vele. Érezte is a derekában a drága, dizájner kanapé kemény ülőfelületének nyomát.
– Na, és mit mondtál nekik? – kérdezte aztán, visszatérve a munkahelyi pletykákra. Gabriel mindig is a központban volt, helyes volt, ráadásul igencsak sokáig egyedülálló is. Mindenkit érdekelt, mit rejt a mogorva arc.
– Remélem megmondtad nekik, hogy ha bármit is pletykálnak rólam, akkor szétrúgom a seggüket.
Erre felnevett Johann. Ujjaival végig túrta sötétszőke tincseit. 
– Ha ez a fenyegetés valaha is hatásos lett volna! – Legyintett és megitta az ital alját. – Tudod, te vagy a kedvencük… – Tette hozzá aztán és újra töltötte mindkettejük poharát, amennyiben Gabriel végre hajlandó volt elfogyasztani az övét.
– Beszéltél mostanában Elliottal? – kérdezte, de csak úgy, mintha valami hétköznapi témáról cseverésznének. Igazából eléggé kényes kérdés volt, mégis tudnia kellett hogyan állnak a dolgok. – Meglephetnék virággal és csokival, az minden udvarlásnál bejön… – Magyarázta, felidézve saját emlékeit.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Örülök, hogy Metz megérkezik. Úgy gondolom, jelenleg csak ő tud kiszakítani ebből a letargiából. De valóban ezt is akarom? Lényegében nem fog semmi sem változni, akármi is történik. Dolgozni nem mehetek vissza és egyelőre Elliotot sem kaphatom meg. Ahogy az emlékeim is hiányoznak, mégis érzem, hogy mennyire ordít ebből a helyből az ő jelenléte. Ez már nem csak egy egyszerű menedék, ez már egy otthon, és ez az otthon most nagyon üres.
Magamhoz veszem a poharat és figyelem, ahogy az alkoholos ital lassan megtölti a poharat. Felemelem barátom felé a poharat. Nem tudom, hogy ő akar-e mondani valamilyen köszöntőt, de nekem muszáj. Mert jelenleg úgy érzem, ha ez nem csúszik ki a számon, akkor örökre megbánom. Már nem gondolom azt, hogy lenne időm bármit is magamban tartani.
- Rád, Metz. Én szeretnék rád inni, mert nélküled biztos nem itt lennék most.
És nem arra gondolok, hogy valahol az orosz vadonban élnék vagy azon a környéken keringenék. Nagyon sok mindent köszönhetek a barátomnak. Azt a rengeteg évet, amit együtt töltöttünk jó időkben és rossz időkben. Hogy ő az a személy az életemben, akire mindig számíthatok.
Az ital mellé azonban szükségem van egy jó adag nikotinra is. Elég hullámzó módon van, hogy több szálat is elszívok egy alkalommal, máskor meg egy fél napig nem gyújtok rá. Ez legtöbbször azért van így, mert az emlékek miatt sokkal stresszesebb vagyok azokban az időszakokban. Elvesz egy szál cigit, majd rá is gyújt hamar. Sokkal könnyebbnek érzem magam ettől. Persze, hamar előkerül a munkahely is. Gyorsan inkább megiszom az italomat, és miután Metz is így tesz, újratöltöm a poharainkat.
- Ha ez a fenyegetés valaha is hatásos lett volna!
- Akkor már nem lennék kötelékben, ezt te is tudod. De nincs más fegyverem ezekkel az idegesítő alakokkal szemben. Egyszer talán tényleg el kéne kapnom az egyiket egy sikátorban.
Bár szánhatnám poénnak is a mondandómat, nagyon is komolyan gondolom. Néha nagyon terhes az a tudat, hogy ennyire rajonganak értem. És az új főparancsnok mellett még inkább az lesz. Inkább megiszom az italomat, és várok. Csak nem tudom mire.
- Csak nem tudom ki terjesztette el ezt a hülyeséget. Még jó, hogy eddig senki nem hívott el randizni. Ugye nem hívott el eddig senki?
Kénytelen vagyok rákérdezni, mert még mindig nem tudom eldönteni, hogy mennyi minden esett ki az arcokon kívül.
- Azt hiszem, ha túl leszek az első találkozásomon Macmillennel már nem leszek a kedvencük.
Nem titok, szerintem a teljes testület és Kingsley is tudja, hogy közöttünk nem éppen felhőtlen a kapcsolat. Persze, ez nem fogja befolyásolni a munkánkat, csak a személyes kapcsolatunkat. Ha sikerül majd uralkodni magamon, akkor talán megúszom a dolgokat, ha pedig mégsem, akkor a kitüntetéseim mellé lesz néhány fegyelmim is.
- Beszéltél mostanában Elliottal?
Váratlanul ér a kérdés, nem gondoltam volna, hogy ez a téma elő fog kerülni majd, persze, ez csak a naiv részem mondatja velem. Nagyon is tudtam, hogy muszáj lesz erről is beszélnem, és ki mással, ha nem a barátommal lesz ezt jó megbeszélni. Főleg, mert miután elment Metztől, egy olyan mértékű űrt hagyott maga után, amivel még látszólag sem tudtam megbirkózni azokban a napokban. Szerintem, ha nem nyavalygok annyit, hogy hagyja had jöjjek haza, akkor még mindig náluk laknék. De az nekik sem tenne jót.
- Nem, azóta még nem volt itt, és én sem voltam nála, és csak úgy sem futottunk össze. Én nem hiszem, hogy valaha meg fogja bocsájtani, amit tettem, és azt sem hiszem, hogyha valaha mégis megbocsájt, akkor vissza tudom majd szerezni.
Elnyomom a cigit a hamutartóban, majd bedöntöm a még megmaradt italt, és leteszem a poharat az asztalra. Nagyon mély szomorúság lesz úrrá rajtam, de nem hagyhatom, hogy le is gyűrjön. Ezúttal nem, legalább addig, amíg Metz itt van.
- Meglephetnéd virággal és csokival, az minden udvarlásnál bejön…
- Nem hiszem, hogy kettőnk kapcsolatát néhány doboz csokoládé és pár szál kóró rendbe tudná hozni. De hamarosan úgyis mennem kell hozzá. El kell hoznom a kutyákat, csak még… Nem vagyok felkészülve az újabb találkozásra. Nem tudom, hogyan viselkednék a közelében és nem akarom bántani.

TO: G A B R I E L



2002. május 6.

Metzger átadta magát a cigaretta füst nyugtató simogatásának. Újabb adagot vett magához, majd kifújta, ahogy Gabriel szavait hallgatta. Valójában azt sem bánta, hogy nem egészen önmaga... hiába kínozta  bűntudat, amiért nem kutatott utána. Élt. Élt és ez mindennél többet jelentett... de utána kellett volna mennie. Meg kellett volna mentenie.
- Csak nem tudom ki terjesztette el ezt a hülyeséget. Még jó, hogy eddig senki nem hívott el randizni. Ugye nem hívott el eddig senki?
Csak megrázta a fejét a kérdésre és inkább belekortyolt az italába.
- Azt hiszem, ha túl leszek az első találkozásomon Macmillennel már nem leszek a kedvencük - folytatta aztán. Tény, hogy Macmillan egyetlen célja az volt, hogy mindent felforgasson a parancsnokságon. Aki egy kicsit is korruptgyanús volt, átvizsgálásra került. Gabriel neve is könnyen a listán lehetett, miután egy gyanusítottal került kapcsolatba. Bár odabent sokan nem tudták ezt biztosan, a nevük együtt szerepelt kétszer is a Szombati Boszorkányban. Ezek után senkinek nem volt nehéz kikövetkeztetni: Macmillan elő fogja venni Miltont az orosz esetet követően.
- Egyelőre ne foglalkozz vele. Fel kell épülnöd.
Jobb volt, fontosabb kérdésekre terelni a témát. Metzger pontosan tudta, milyen fontos lenne Elliot most ebbe a házba... egy gondos kéz, aki vigyáz a barátjára... aki megmelengeti picit a szívét ezekben a nehéz időkben.
- Nem, azóta még nem volt itt, és én sem voltam nála, és csak úgy sem futottunk össze. Én nem hiszem, hogy valaha meg fogja bocsájtani, amit tettem, és azt sem hiszem, hogyha valaha mégis megbocsájt, akkor vissza tudom majd szerezni. - Ha kiürültek poharak, úgy Johann újra töltötte őket. Ezt az adagot pedig olyan gyorsan húzta le, ahogy csak tudta.
- Nem tettél semmit. Csak a munkádat végezted. Elliot azt hiszem csak fél... - magyarázta, felidézve a a legutóbbi találkozását a férfivel. Sírt. Remegett... mintha a legnagyobb rémálma vált volna valóra. Pedig nem így volt. Visszakapta Gabrielt, de mégsem úgy sült el, ahogyan az kellett volna.
- Nem hiszem, hogy kettőnk kapcsolatát néhány doboz csokoládé és pár szál kóró rendbe tudná hozni. De hamarosan úgyis mennem kell hozzá. El kell hoznom a kutyákat, csak még… Nem vagyok felkészülve az újabb találkozásra. Nem tudom, hogyan viselkednék a közelében és nem akarom bántani.
Hümmögve tette le a poharát a dohányzóasztalra.
- Szerintem egy kis udvarlás csodákra képes. Ki kéne alakítanod a komfortérzetét megint. - vont vállat. Sokat udvarolt már, sokszor kellett rossz dolgokat jóvá tennie. Ezért virágot vett, csokit vett, bizonygatta, hogy mindent megbánt. Valahogy így házasodott össze Tamarával is.
- Néha csak... apróságokkal kell közelebb kerülni... - Nyelt egyet, próbálva nem felidézni az otthoni problémákat.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Örülök neki, hogy Metz eljött ma. Azt hiszem, ez lesz az igazi fordulópontja a hazatérésem utáni depressziónak. Ő tudja mivel tud átlendíteni azon a bizonyos holtponton. Elszívom a cigit, de egyelőre nem gyújtok rá egy újabb szálra.
- Egyelőre ne foglalkozz vele. Fel kell épülnöd.
Felállok a helyemről és a konyhapulthoz sétálok. Felveszem onnan a levelet, amit ma kaptam kézhez. Bevallom, nem számítottam ilyen gyors megkeresésre, de Macmillan mindenképpen ki akar baszni velem, ez nem kérdés. Odanyújtom Metznek a beidézésről szóló iratot.
- Még ha akarnék sem tudnám figyelmen kívül hagyni. Macmillan biztos nem fog hagyni nyugodtan felgyógyulni. Elég volt kitennem a lábam tőled, és már jött is az üzenet. Még azon se lennék meglepődve, ha megfigyeltettek volna.
Aminek persze nem tett jót az, hogy Elliot odajött, de ez már az én dolgom. Őt ki akarom hagyni ebből az egészből. Biztos vagyok benne, hogy minden meggyőződésem ellenére, ha közel engedtem magamhoz, akkor felmértem az esetleges fegyelmi eljárásnak is a lehetőségét, és vállaltam a kockázatot. Azt hiszem, ez elég sok mindent, ha nem mindent elmond arról, ami kettőnk között volt, és én még mindig nem emlékszem rá.
- Nem tettél semmit. Csak a munkádat végezted. Elliot azt hiszem csak fél…
Egyszerre volt megnyugtató és nyugtalanító ezeket a szavakat hallani. A munkám a részem, de aurorként ezzel együtt kell élnie a páromnak. A háborúban naponta kellett attól rettegnünk, hogy melyikünk nem fog már hazatérni. Még a legjobb kollégákkal is történhetett baleset vagy olyan, ami miatt az életével fizetett. Elég volt egy rossz szó. Elliot fél… valószínűleg annak a lehetőségét nem mértük fel, hogy bármi történhet velem.
- Metz, ennyire stabil ember lennék? Olyan, akivel nem történhet semmi? Tudom, hogy mindent megteszek azért, hogy tényleg így legyen, de auror vagyok, így bármi adódhat.
Mi lesz akkor, ha megígérek magamnak vagy Elliotnak valamit és nem tudom teljesíteni megint? Vagy mi lesz akkor, ha ezúttal tényleg meghalok majd? Nem akarok arra gondolni, hogy választanom kéne a szerelem és a munka között. Nem is fogok erre gondolni, de az esélye mindig meg van, és ezzel Elliotnak is számolnia kell.
- Szerintem egy kis udvarlás csodákra képes. Ki kéne alakítanod a komfortérzetét megint.
Visszaülök a helyemre, majd ezúttal rágyújtok még egy szál cigire, és töltök is mind a kettőnknek a poharába.
- Úgy udvaroljak, ahogy te szoktál? Ilyen bárgyú mosollyal? Vagy azt azért mellőzhetem? – mosolyodom rá.
Persze, tudom, hogy mire gondol. Nagyon is tudom, de ahhoz, hogy ezt a komfort érzetet kialakítsam, el kell felejtetnem vele, hogy auror vagyok. Abból megint nem fog semmi jó kialakulni. De ha nem is teszem meg ezt az elfelejtést, akkor pedig akár be is ülhetnék az irodába aktatologatónak. Egyik sem vonz igazán.
- Akkor azt hiszem, ideje lesz meghívnom ebédre. Az elég apróság, remélem. – Iszok egy kortyot a pohárból. – A kurva életbe is, soha nem voltam romantikus alkat, nem tudok kibújni a bőrömből. Felvásárolhatok egy csokoládé gyárat, akkor sem tudom megtagadni magam, és Elliot ezzel tisztában van.

 

TO: G A B R I E L



2002. május 6.

Semmi sem volt természetes. Semmi sem volt rendben. Johann érezte, ahogy a keserűség nőttön nő benne, ahogy Gabriel szavait, testtartását nézi. Ő csak azt akarta, hogy megint erős és határozott legyen. Ehhez képest a munkában való meghurcoltatás és Elliot távolságtartása is megviselte. A lelki sebekhez aligha értett. A munkahelyi ügyekben meg nem tudott segíteni, nem volt ő olyan nagy ember ahhoz, hogy Macmillan hallgassa. Mindenki egy üres fejű szépfiúnak tartotta, aki időnként jól jött a bevetéseken. A szakmájához pedig valóban elég jól értett.
– Még ha akarnék sem tudnám figyelmen kívül hagyni. Macmillan biztos nem fog hagyni nyugodtan felgyógyulni. Elég volt kitennem a lábam tőled, és már jött is az üzenet. Még azon se lennék meglepődve, ha megfigyeltettek volna.
Hangosan hördült egyet Johann a válaszra. Ő nem gondolta ilyen drasztikusnak a helyzetet, de nem akarta Gabrielt feldühíteni. Láthatóan elég baja volt magától is. Azt persze elhatározta, hogy még sűrűbben jön ide és akkor is meggyőzi Elliotot, hogy foglalkozzon Gabriellel, ha nem akar most valamiért éppen… vagy mással szexel.
– Metz, ennyire stabil ember lennék? Olyan, akivel nem történhet semmi? Tudom, hogy mindent megteszek azért, hogy tényleg így legyen, de auror vagyok, így bármi adódhat.
Nyelt egyet. Nem tudta hogyan válaszoljon… bár a legnagyobb félelme az volt, hogy Gabriel is a kezei között hal meg, hogy hiába küzd nem tudja majd megmenteni, valahogy mindig elképzelhetetlennek tűnt. Még  ő maga is irreális félelemnek tartotta. Gabrielnél stabilabb pontot nem tudott elképzelni egyszerűen.
– Hát legalábbis nagyon jól el tudtad hitetni az emberrel, hogy az vagy… még én sem hittem volna… – Suttogta maga elé, ahogy az ajkai közé vette a cigarettát, majd hosszan ki is fújta a füstöt szépen, lassan. Hirtelen úgy tűnt, mintha az idő is megállna körülöttük. Sajnos Metz eléggé el tudta képzelni, min mehetett keresztül Elliot, mikor számára a legbiztosabb pont egész egyszerűen meghalt. Kinek nem bomlott volna meg az egész addig elképzelése a világról? Még Johann is érezte, hogy minden más, csupán egy másik oldalról szemlélte a helyzetet.
– Úgy udvaroljak, ahogy te szoktál? Ilyen bárgyú mosollyal? Vagy azt azért mellőzhetem?
A csipkelődésre persze elvigyorodott. Azt mondjuk pont nem nevezte volna udvarlásnak, legfeljebb körbe szokta vele illegni és billegni a megfelelő személyeket… mert azt még Gabriel is tudta. Ebben Metzger biztos volt. Mindenesetre aggódó pillantása nem szakadt el a barátjától.
– Akkor azt hiszem, ideje lesz meghívnom ebédre. Az elég apróság, remélem. – Figyelte, ahogy az auror iszik egy kortyot az alkoholból. – A kurva életbe is, soha nem voltam romantikus alkat, nem tudok kibújni a bőrömből. Felvásárolhatok egy csokoládé gyárat, akkor sem tudom megtagadni magam, és Elliot ezzel tisztában van.
Megforgatta a szemét és elnevette magát.
– Őszintén kétlem, hogy legutóbb romantikus lettél volna – szippantott még egyet a cigarettából, mielőtt elnyomta. – Az nem is te lennél, Gabe, baszki! – Legyintett, majd megint öntött magának az italából. – Akármivel is csábítottad el, ahhoz nem kellett romantika. Szerintem elég, ha figyelmes vagy egy kicsit… meg megpróbálod vele éreztetni, hogy van egy Gabe-je. – Magyarázta tovább és egyből lehúzta az italt. Ezen a ponton kicsit meg is szédült.
– Azt hiszem nekem ennyi elég volt… – Óvatosan tolta félre a poharat az asztalon. – A lényeg, hogy közeledj felé. A nőknél is beválnak az ilyesnek… Elliot meg félig annak tűnik… – Erre most ő nevet fel. – Mármint bocsi, csak olyan kicsi és piperkőc. – Igen, sok volt az az ital.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Legördítek még egy pohár italt, és egy időre félreteszem a poharat. Nem mintha nem tudnék inni még, mintha kifejezetten kívánná a szervezetem, de ettől még nem szeretnék lerészegedni. Metz fontos nekem, és van valami, ami nem hagy nyugodni, és ez a valami, ami részben oka volt annak, hogy minél előbb eljöjjek tőle. Bármilyen feltétellel.
Felfigyelek a szavaira, tényleg ennyire stabilnak tűnök. Ez esetben jobb lenne minél előbb összeszednem magam, visszaszerezni a régi formámat. Újra annak a stabil embernek kell lennem. Érzem, ahogy ez az elhatározás egyre több erőt ad nekem, szétterjed a mellkasomban és eláraszt mindenhol.
Mondjuk, azt nem tudom, hogyan fogom visszaszerezni Elliotot, de nem fogom hagyni, hogy így lépjen ki az életemből. Nem szeretném, ha ez lenne a vége. Valahogyan visszaszerzem. Csak nem tudom, hogyan.
- Őszintén kétlem, hogy legutóbb romantikus lettél volna. Az nem is te lennél, Gabe, baszki! Akármivel is csábítottad el, ahhoz nem kellett romantika. Szerintem elég, ha figyelmes vagy egy kicsit… meg megpróbálod vele éreztetni, hogy van egy Gabe-je.
Nem tudom mi volt az, amivel legutóbb sikerült megfognom. Talán, ahogy Metz mondta, eléggé stabil voltam egy számára instabil helyzetben. Biztos vagyok benne, hogy a romantikus énem akkor sem jött elő belőlem. Ahogy az is egyértelmű, hogy nem kényszerítettem semmire.
- Nem tudom… Tényleg nem tudom, hogy miért ragaszkodott hozzám. Mi miatt szeretett belém.
Emlékszem rá, hogy határozottan kijelentettem, le fogom tartóztatni, és mindezek ellenére közeledett felém. Talán ez volt az a határozottság, ami miatt rám talált.
- A lényeg, hogy közeledj felé. A nőknél is beválnak az ilyenek… Elliot meg félig annak tűnik…
Felnevetek, mert Metz nem is sejti szerintem, hogy mennyire igaza van. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül kapta a Királylány becenevet tőlem.  De visszatérve picit a meghódítására. Ha tényleg az kell, hogy legyek az ő Gabe-je… Merlinre, még a hideg is kiráz, ha erre a névre gondolok. Szóval, ha ez kell neki, akkor talán meg kéne fenyegetnem, hogy letartóztatom? Mi minden lehet a múltunkban, amire nem emlékszem?
- Elég volt belőlem. – Térek kicsit más témára. Tudom, hogy aggódik, de ő is létezik, nem csak én. - Azt akarom, hogy őszintén válaszolj a következő kérdésemre!
Megtöltöm az ő és az én poharamat is, és felé nyújtom, majd rágyújtok még egy cigire. Igen, éreznie kell, hogy ennek a mai beszélgetésnek még nem lesz itt vége. Majd csak akkor, ha megtudom a kérdésemre a választ.
- Veletek minden rendben van otthon? Eléggé feszültnek tűnt a légkör, még akkor is, ha előttem próbáltátok titkolni. Nem vagyok vak, Metz.
Sokszor volt az az érzésem, hogy nincs minden rendben. Azt nem mondom, hogy az odaköltözésemmel csak rontottam a helyzeten, de az is biztos, hogy nem javítottam rajta. Tamara ugyan morgott néha, de úgy tettem, mintha nem hallanám. Azzal jobb volt neki is, és nekem is, de nem felejtettem el, és látom a barátomon, hogy nem csak miattam aggódik.
- Tamara nem mondott semmit konkrétan, de éreztem a feszültséget, amit elsőre nem tudtam hova tenni eleinte. Azt hittem, miattam van, de biztos vagyok benne, hogy más is áll a háttérben.

TO: G A B R I E L



2002. május 6.

Nem szerette bizonytalannak látni Gabrielt. Valahogy ez Metzgerben is furcsa, bizonytalansághoz hasonló érzéseket váltott ki, amit nem tudott kezelni. Egész éeltében magabiztos volt, csak akkor tört össze, mikor Warren meghalt a kezei között. Azt sosem tudta megbocsátani magának és mindig is félt, hogy egyszer Gabriellel történik meg ugyanez. Egyelőre azonban a férfi élt és mindennél jobban örült ennek Johann is. Nem akarta újra elveszíteni, ezért támogatta, hogy szép lassan, lépésről lépésre álljon talpra újra. Ezért támogatta azt is, hogy Elliottal is újra közeledjenek egymás felé, habár a kis tolvaj aligha tűnt meggyőzhetőnek ilyen téren.
- Elég volt belőlem. - jegyezte meg Gabriel, mintha csak elege volna a korábbi témából. - Azt akarom, hogy őszintén válaszolj a következő kérdésemre!
És Johann már érezte is: valami kellemetlen fog következni. Ismerte a zöldszemeknek ezt a fajta csillogását... ezt, amivel olyan mélyre ásott az emberben. Bár az auror legilimentor volt, Metzgerben nem igazán tudhatott olvasni, megtanulta hogyan védje ki és hogyan maradjon zárt könyv mindenki előtt. Csak akkor változott ez meg, ha kellően sokat ivott és annak azért most még nem volt éppen a közelében. Talán ezért is töltötte Gabriel ismét meg a poharakat. Magához vette a poharat, de aprót kortyolt csak belőle.
- Veletek minden rendben van otthon? Eléggé feszültnek tűnt a légkör, még akkor is, ha előttem próbáltátok titkolni. Nem vagyok vak, Metz.
Sóhajtás szakadt fel belőle. Nem akart azonnal válaszolni, mert fogalma sem volt mit mondjon. Gabriel tudta, hogy sosha nem született gyerekük és hogy ez minden bizonnyal az ő, Johann hibája volt. Bár mindig is akart családot, sosem lehetett neki, Tamara pedig szépen megöregedett mellette anélkül, hogy közös gyermekük született volna. Ezt talán minden házasság megsínylette volna.
- Tamara nem mondott semmit konkrétan, de éreztem a feszültséget, amit elsőre nem tudtam hova tenni eleinte. Azt hittem, miattam van, de biztos vagyok benne, hogy más is áll a háttérben.
- A szokásos. Nem lehet gyereke, ezért most én vagyok a rosszfiú. - Vonta meg a vállát, a válasz lényegében őszinte volt. Ezért is húzta le egyben a maradék italát. - Jó ideje a kanapén alszom már... - Tette hozzá, aztán letette a poharat. - Majd megoldódik, mint mindig. - Folytatta, miközben felállt. Nem akart tovább maradni. Menekülni akart, jó messzire ettől a témától. Ezt pedig Gabriel is kiolvashatta a pillantásából. Még is elmosolyodott, hogy úgy tűnjön minden rendben van. Fehér fogait kivillantotta az aurorra.
- Vigyázz magadra, holnap benézek. - Tette hozzá, majd a kandalló felé sétált és még egy utolsó pillantást vetett Gabrielre. Remélte, hogy nem kezd el miatta aggódni. Nem sok értelme lett volna. A házassága évek óta nem volt rendben.

Köszönöm a játékot!

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.

◃g a b r i e l▹

i don’t chase.
I conquer.
You will crumble like Rome for me.

style: outfit ║ zene: Sound of War

Csendes volt a ház. Cleo ott aludt mellettem a kanapén, a fejecskéje nyugodtan pihent a díszpárnán, miközben én egy könyvet lapozgattam. Kincsekről szólt, meg az észak-afrikai utazásokról. Egészen belemerültem a tollas fejdíszek és fonott hajviseletek világába. Szerettem ezt, szabadságot adtak a kalandok és ott ülve a kanapén, kezemben a könyvvel, hirtelen úgy éreztem, mintha megint ott lennék a forróságba, a sok hangos, turbános fickóval és hangosan beszélő asszonyokkal. Talán vissza kellett volna odamennem, ahelyett, hogy olyan álmokat kergetek, amik aligha válnak valóra… de túlságosan szerettem Aident, az életünket, meg még sok más embert, hogy felkerekedjek és magam mögött hagyjam az itteni életet. Most nem kellett menekülnöm.
Összecsaptam a könyvet, mire Cleo álmában vakkantott, de meg sem mozdult. Csak Zeusz rezzent annyira össze, hogy a dohányzóasztal közepén felvett veknipózból hirtelen ülőbe váltott. Úgy méregetett, mintha valamire készülnék, majd hirtelen felpattant és megindult a konyha felé. Hangos nyávogással jelezte, hogy kövessem, mert valamit mutatni akar.
– Zeusz még nincs vacsora idő… – magyaráztam és mentem utána, hogy megnézzem mit csinál. A nyávogás nem maradt abba és a hatalmas üvegablakokkal és üvegajtóval teli falra pillantott. Csak ekkor vettem észre, hogy egy bagoly feszeng odakint, a lábára volt kötve egy kis levélke.
Fogtam magam és közelebb sétáltam az ajtóhoz, majd benyomva az azonnal kinyílt. Elég volt hozzá csak az érintésem. A bagoly fontoskodva beröppent a konyhába, majd egész egyszerűen a pult szélén állt meg. Még tartotta is a lábát, hogy megszabadítsam a levéltől, amit egy pillanattal később meg is tettem. Amint nálam volt a pergamen, amit láthatóan a minisztérium küldött, már reppent is kifelé.
Nem hallottam már a szárnyak csapkodását, mikor végre kibogarásztam a borítékból a levelet. Elég rövid volt, de lényegre törő:

Tisztelt Mr. Aiden Fraser!

Kérem, hogy június 14-én 10 órakor megjelenni szíveskedjen a Mágiaügyi Minisztérium
Auror főparancsnokságának 14-es kihallgató szobájában.

Tisztelettel:
Gabriel Milton

Gabriel Milton. Futottam újra végig a nevet, a többit tökéletesen értettem a levélbe. Egy pillanattal később már fel is ment a pumpa bennem… éreztem, ahogy végig lüktet rajtam az idegesség. Sejtettem, hogy ez megint valami féltékenységi hülyeség, hiszen Irene már egyszer elintézte a kérésemre, hogy kopjanak le Aidenről. Lehet, hogy már vagy fél éve volt, de én ott voltam és beszéltem, intézkedtem. Erre most ez.
Csak belebújtam a cipőmbe, falkaptam a levelet, olyan erőszakosan, hogy még meg is gyűrődött. Aztán egész egyszerűen hoppanáltam egyet, egyenesen a Menedék nappalijába és nem érdekelt, hogy ott van-e Gabriel: – Gabriel Zöldszem Milton! Most azonnal kinyírlak! – mondtam dühösen. Persze előkerült Amon és elém állva, már is elkapta a nadrágomat és rángatni kezdett. – Hé, hé! Nem szexelni jöttem! Amon! – De húzott tovább a háló irányába.

[Micsoda cselszövés ez…?]

TO; Elliot


2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Nem kellett volna visszamennem a parancsnokságra. A mai nap a pihenésé, ha már volt szerencsém egy ilyen beosztáshoz, de ha már így alakult, akkor nem ülhetek tétlenül a bizonyítékokon. Haladnom kell az üggyel, mielőtt még kiderül a nyilvánosság számára bármi is. Viszont, ha kiderül, hogy talán az egyik gyanúsítottal közös kapcsolatom van. Nem is tudom, le kéne adnom az ügyet. Metz biztos azt mondaná, hogy mivel így is elég nagy szarban vagyok a megfigyelés miatt, és mert nem vagyok Macmillan puszipajtása, óvatosabbnak kéne lennem.
Nem érdekel. Tudok objektív maradni, nem fognak befolyásolni az érzelmeim. Ez is csak egy nyomozás, és a Fraser fiú nem gyanúsított még. A pillanatnyi beugrás után, sietek haza. Még főznöm kell, és nem ártana kicsit többet is pihennem. Még jó is, hogy holnap nem kell bemennem a parancsnokságra, legalább fel tudok majd töltődni. Amíg főzök, addig kapcsolok valami halk zenét. Csak nemrég sikerült megbuherálnom a rádiót, hogy a világ minden adóját fogja.
A négy dobermann a konyha ajtajában áll és azt figyeli, hogy mit csinálok. Lassan ideje lesz nekik is enni adnom. Nem is meglepő, hogy ennyire szemrehányóan néznek. Mielőtt még engem felfalnának adok nekik enni és csak ekkor állok neki a saját fogásaimnak. Nem sokkal később már a pulton gőzölög a vacsora, de mielőtt nekiállnék, le akarok zuhanyozni. Szóval megindulok arrafelé.
A zuhany alatt hagyom, hogy végig folyjon rajtam a víz, és amit csak lehet azt kimosson belőlem. Nagyon kemény napoknak nézek elébe, és ha nem akarok balhét, akkor lehet nem ártana tisztázni majd Elliottal is a dolgot. Nem akarok én közéjük állni, csak azt szeretném, hogy a gyilkosággal kapcsolatban kiderüljön minden. Persze, ha a fiú tényleg sáros, akkor le kell majd tartóztatnom, de nem hiszem, hogy ekkora ostobaságot követne el. A saját eladott termékébe belecsempészi a mérget és utána odaadja annak, akit meg akar ölni.
Pólót húzok és egy rövidnadrágot, mikor meghallom a motoszkálást a lakásban. Ez nem csak a négy kutya, hanem járkál is itt valaki, ami szinte esélytelen, hiszen Metz és Elliot tudja egyedül, hogy hova kell jönni, de nem hiszem, hogy hivatlanul beállítana bárki is. A pálcámat markolom, amíg meg nem hallom, hogy ki csapja ezt a nagy zajt.
- Hé, hé! Nem szexelni jöttem! Amon!
Elmosolyodom picit, és visszacsúsztatom a helyére a pálcát. Jobb lesz, ha elébe megyek az eseményeknek, különben Amon tényleg elintézi, hogy mind a ketten az ágyban kössünk ki.
- Nem hiszem, hogy a szex miatt rángat ide – lépek ki a szobából, amikor is a kutya elengedi Elliotot, de nem mozdul el mellőle, mintha várna valamire. - Minek köszönhetem a látogatásod, ezúttal?
Megindulok a nappali felé, igyekszem magam előtt terelni a kutyát is, és remélem, hogy Elliot is követ majd. Nem kerüli el a figyelmem a papír, amit szorongat és csak remélni tudom, hogy nem az az üzenet az, amit a Fraser fiúnak küldtem.
- Kérsz vacsorát?
Mivel nem készültem a megjelenésére, nem igazán van olyan, ami elfogadható lenne neki, de ki tudja, talán változott valamit az ízlése, és a sajtos tészta meg a kókuszos szuflé mégis elnyeri majd a tetszését.

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.

◃g a b r i e l▹

i don’t chase.
I conquer.
You will crumble like Rome for me.

style: outfit ║ zene: Sound of War

Nem egészen így képzeltem el, hogy majd Menedékbe jövök. Sőt, igazából az gondoltam, hogy majd üvöltve Gabriel arcába dobom a papírt és közlöm vele: Felejtsd el ezt a hülyeséget! Azt kívántam, hogy bár ilyen erős lehetnék… ehelyett meg egy kutya rángat el a hálószobáig. Legalábbis ez volt a cél, de Zöldszem még annál korábban kilépett a nappaliba és így a kutya is elengedett, mintha legalább valami szállítmányt vitt volna el.
– Nem hiszem, hogy a szex miatt rángat ide – mondta, ahogy Amon szorosan mellettem maradva leült. Nem tudom, mire várt, de ez nem az a nap lesz, amikor romantikusan a gazdája karjaiba omlottam. Igen, nagyon sokszor ideges voltam, hogy bajban van, aggódtam Gabrielért, de ez a levél felháborított. Nálam jobban senki sem tudta, hogy Aiden nem csinált semmit. Én csináltam, én loptam, én vittem a cuccokat a boltba. Nem volt törvényszerű, hogy tudjon róla, honnan szereztem… hazudhattam is volna neki.
Persze az sem volt kizárt, hogy ez az egész arról szólt, hogy régen halálfalókkal lógott. Jó, nem csak lógott… de basszus, tök fiatal volt. Annyi idősen mindenki nagyobbnak akarja mutatni magát, mint amekkora. Ezt a hülye aurorok is tudhatták… de nem, ez csak valami hülye féltékenységi roham volt. Nem ez lett volna az első, hogy Gabe totál rosszul kezeli a helyzetet. Bár annak örültem, hogy a régi énje némileg mérséklődött, mert az már a vállára dobott volna, hogy elvigyen. Na azt meg én nem tudtam volna normálisan kezelni.
– Minek köszönhetem a látogatásod, ezúttal?
– Mi az, hogy minek? Mintha nem tudnád! – mondtam, bár egyelőre nem felháborodva. Felemeltem a papírt, ami a kezemben volt, de ő úgy tette, mintha nem is lenne fontos. A nappali felé mozdult, finoman terelve magával Amont, én pedig csak bénán utána fordultam volna. Szokás szerint elérte, hogy egy szerencsétlen törpének érezzem magam mellette… igen. Túlságosan irányított, túlságosan is elérte, hogy azt csináljam, ami neki tetszik, de ez mostanra véget ért.
– Kérsz vacsorát?
– Nem. Nem enni jöttem ide. – Válaszoltam és utána mentem, megálltam előtte, hogy ne tudjon a konyhához jutni. Aztán kicsit megböktem a mellkasát, hogy vegye már észre, nem ezért jöttem ide. Komolyan kellett vennie. Meg kellett tanulnia, hogy nem csak egy hülye játék vagyok, amin veszekedhet Aidennel.
– Mi a szar ez? Valami béne féltékenységi szarság? Megmondtam, hogy kurvára nem érek ennyit! Nem veszekedhettek rajtam! – Magyaráztam és az arcába ráztam a lapot, amire persze Amon ugatni kezdett, mintha valami játék lenne az a papír, még fel is ugrott a kezem irányába, de persze nem bántott. Amon szeretett engem, sőt egyenesen rajongott értem és saját feladatának tekintette, hogy szó szerint Gabriel karjai közé rángasson. Ha pedig a gazdi nem volt ott, hát biztonságos helyre vitt vagy éppen megvédett mindenkitől. Majdnem olyan volt, mint Agiel, csak kicsit vadabba. – Nem engedem, hogy ezen a szarságon megjelenjen!
Nyeltem egyet. A szívem persze őrülten kalapált, kicsit el is húztam Gabrieltől a karom és a mellkasomra szorítottam a tenyeremet. Nem kellett volna megint felhúznom magam ezen az egészen, de hát… Merlinre, behívta Aident és tutira biztos voltam benne, hogy csak szívatni akarja.
– Amon, ez most nem játék. – Közöltem a kutyával, aki nyalogatni kezdte a kezemet, hogy adjam már neki oda a papírt, amit lóbáltam.

[Micsoda cselszövés ez…?]

TO; Elliot


2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Elliot felbukkanása éppen lehetne jó dolog is, de az ösztöneim most azt mondatják velem, hogy ebből még akár baj is lehet majd. Nem akarok vitázni, veszekedni pedig főleg nem. Mégis ha hallgatok a megérzéseimre, akkor biztos vagyok benne, hogy ott fogunk kilyukadni. Szóval igyekszem megválogatni a szavaimat.
- Mi az, hogy minek? Mintha nem tudnád!
- Ha az a papír a kezedben tényleg az, amire gondolok, akkor is csak sejtésem van miért jöttél, de nagyon remélem, hogy nem bizonyosodik be.
Nem hiszem, hogy valaha hagytam volna neki, hogy beleszóljon a munkámba. Nem személyes az, hogy behívtam a Fraser fiút, de megértem, hogy könnyen tűnhet annak. Amíg viszont kiderül, hogy miről is van szó valójában, igyekszem elkölteni a vacsorát, és bár nem úgy főztem, azért meg tudom osztani vele. Feltéve, ha kér belőle.
- Nem. Nem enni jöttem ide.
Kár, pedig mennyivel jobban is alakulhatott volna ez az este, ha mégis. Megtorpanok mikor elém lép, és ránézek a lapra. Szóval mégis az, amire korábban gondoltam. Nem szólok, addig nem, amíg úgy nem érzem, hogy képes normális módon gondolkodni. Úgy érzem, megsért azzal, hogy ennyire aljasnak néz. Tényleg képes elhinni azt rólam, hogy megpróbálnám lecsukatni vagy bármilyen módon a törvényt segítségül hívni, ha vissza akarom őt szerezni?
- Mi a szar ez? Valami béne féltékenységi szarság? Megmondtam, hogy kurvára nem érek ennyit! Nem veszekedhettek rajtam!
Elveszem tőle a papírt és legalább olyan alapossággal áttanulmányozom, mintha most látnám először. Szóval tényleg azt hiszi, hogy ennyire piti alak vagyok. Tényleg kinézi belőlem, hogy kihasználva a munkámat, és mindazt a keveset, amit a pasijáról kiderítettem, felhasználnám azért, hogy visszaszerezzem. Vagy ha nem is szerzem vissza, legalább elintézzem, hogy ha az enyém nem lehet, akkor másé se legyen.
- Nem engedem, hogy ez a szarságon megjelenjen!
Oké, itt azért eldurran bennem valami, érzem, hogy itt baj is lehet még, de azon túl, hogy visszaadom neki a papírt, persze azonnal ki is fejezi a nem tetszését vele. Elszámolok magamban háromig, és csak utána szólalok meg.
- Elliot… - szándékosan nem kiabálok, nem beszélek hangosan, és még csak nem is indulatosan. Viszont tolni kezdem a fal felé, és jelzem, hogy akármennyire is erősködik, itt most én vagyok a főnök. - A munkámat végzem, és ha holnapután Mr. Fraser nem jelenik meg a Főparancsnokságon, téged letartóztatlak a nyomozás akadályoztatása miatt, őt pedig aurorok fogják bekísérni mindenki szeme láttára, és nem érdekel, hogy mi lesz a véleménye bárkinek is a történtekről. Még az sem, ha ezzel egy jó időre tönkreteszem az életét.
Végül odaérünk a falhoz. Tudom, hogy magasabb és nagyobb darab vagyok, és azt is tudom, hogy most vele sem lesz könnyű majd, de tudnia kell, hogy ez nem játék, és nem egy vicc, amit azért találtam ki, hogy bosszantsam bármelyiküket is, és azt is tudom, hogyha Elliot nem fejezi be ezt a képtelenséget, akkor nem várhatom el tőle, hogy valaha megértse mennyire fontos nekem a munkám.
-  Most még csak meg akarom hallgatni egy tárgyi bizonyíték miatt. Kíváncsi vagyok, mit tud az eredetéről, tulajdonságairól és hasonlók, de ha meggátolod azt a találkozót bármilyen formában is, elsőszámú gyanúsítottként fog előlépni, azt pedig nem akarod, szerintem.
Ellépek a faltól, hogy kicsit felszabaduljon, a kutyákat pedig megpróbálom kizárni a kertbe. Túl nagy lett hirtelen a feszültség, és bár kedvelik Elliotot, biztos vagyok benne, hogy előbb ugranak neki, mint nekem, ha baj lesz.
- Felfogtad ezt vagy a szádba kell még rágnom más módon is?