Társalgó

Heard the birds sing a painful melody


2005. május 3. kedd

Természetesen megpróbáltam rábeszélni Eperkét, hogy jöjjön el, hiszen neki is érdeke lett volna. De vannak dolgok, amelyeket nem lehet erőltetni. Látom rajta, hogy rosszul érintették az utóbbi időben szárnyra kélt pletykák. Látom rajta, noha egy szóval sem mondja. Én pedig nem erőszakoskodom, hiszen látom, érzem. Szóval azt hiszem, marad a néma támogatásom, ahogy megpróbálom elvonni a figyelmét, legalább kis időre. Ha már más vígaszt nem tudok nyújtani neki.

Ez az egyik ok, hogy már idejekorán itt ülök a társalgóban, közben szórakozottan pörgetek egy ceruzát az ujjaim között, Ophit pedig figyelem az előkészületeiben. A másik ok, hogy másik két barátomat is érinti ez az egész pletyka dolog. Bár nem igazán tudom, pont én mivel járulhatnék hozzá ahhoz, hogy... nem is tudom, ne szülessenek ilyen bántó szóbeszédek, de...
A harmadik, hogy Opheliát támogassam, akire egyébként nagyon büszke vagyok, hogy így kiáll a diáktársaiért, még ha egy megfoghatatlan árny ellen is küzd jelenleg. De az erőfeszítés, a gondolat mindenképp értékelendő.

Hogy negyedik indok? Hogy engem is megemlítenek egy mondat erejéig az izgatott susmus közben? Valahogy nem igazán tud érdekelni. Volt már rosszabb. Ameddig nincs valós alapja, vagy ameddig vannak olyanok, akik mindezektől függetlenül mellettem állnak, leljék csak ebben örömüket mások. De nem csak rólam van szó ugyebár...

Sienna jelenléte egyáltalán nem lep meg, egyenesen számítottam is rá, hiszen ismerem milyen. Az lett volna a furcsa, ha nem jelent volna meg, hogy kiálljon a többiekért.

Ami viszont meglep, az Amy jelenléte. Egyszerre örülök neki és szorul össze a gyomrom, hiszen... Ő nem ilyen. Az pedig, hogy most Ő is itt van...

Egy idétlen kis pletyka mennyire szét tud bombázni mindent, ugye?
Csendben hallgatom a többieket, közben viszonzom Sienna mosolyát.

Legszívesebben sírni támadna kedvem. Sosem értettem, mi örömét leli bármely ember másik embertársának megalázásában. Mégis milyen ember lehet az, aki szánt szándékkal rosszat akar a másiknak? Megannyi kérdés, de vajon akarom tudni a válaszokat? Egyszerre igen és nem. Szeretnék a kis álomvilágomban élni, ahol mindenki kedves a másikkal... vagy legalább... mindegy, hagyjuk.

Nagy levegő, bátorság, szólalj meg. De talán minek? Úgysem tudok sokat hozzátenni, de ennyivel tartozom mindenki másnak, de főleg talán neki. Nincs most itt, de ettől függetlenül lehetek a szeme, füle és hangja, még ha nem is kérte.

Kivárom a sorom, majd jókislány módjára felteszem a kezem, hogy szólni kívánnék.

- Sziasztok, Anne-Rose vagyok, és... igazából talán már elcsépelt nóta, talán nem fog érni semmit, talán el sem jut az illetőhöz, akitől eredeztethető ez az egész gubanc... de annyit üzennék neki, meg igazából mindenki másnak, aki esetleg pletykálkodásra adná a fejét a jövőben: "Úgy viselkedjünk a társainkkal, ahogy mi is elvárjuk, hogy velünk viselkedjenek." Ergo, ha valaki nem szeretné, hogy róla ilyen gonosz dolgok kapjanak szárnyra, akkor legyen ez a tanulság, hogy legközelebb tízszer is gondolja meg kinek mit és hogyan mond... - Van egy sanda gyanúm, hogy semmit sem fogok elérni ezzel, de már ha köznyelven forog ez az egy mondat, ha már csak páran elgondolkodnak rajta, mielőtt ilyesmi terjesztésébe kezdenénk, már előrébb lennénk.

- Bár úgy gondolom ezen helyzetben sok relevánsan produktívat nem fogunk tudni tenni, de mindenképpen kellene erről tudni a tanároknak is - biccentek Sienna felé. - Sajnos nem egy, de nem is két emberen áll a vásár egy ilyen esetben, de ha van ennek mélyebb foganatja akár a tanári kar bevonásával, akkor úgy gondolom ez egy szükséges lépés, amelyet meg kell tenni. - Persze nem én vagyok a döntéshozó szerv, nem is akarnék lenni sosem, mert én ehhez mindig túl nyuszi lennék, de valóban. Itt talán drasztikusabb lépések szükségeltetnek, hátha nagyobb lesz a visszhangja az egésznek.