so you want to start a war

roman nott

In the age of icons?

        Vajon lehetséges fejjel lefelé hányni - teszem fel az inkább költői kérdést a fejfájásomnak, ami úgy tűnik, beköltözik mellém és Roman mellé, legalábbis minden értelmes gondolatot kiszorít belőlem, például azt is, vajon hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe. Utóbbin nincs mit valóban vesézgetni, az ilyesmi megtörténik az emberrel, mint a világvége - amitől anyám óta nem várok sokat, lássuk be, elmúlik a romantikája a halálnak is, pláne másnaposan - vagy a Szilveszter, ami egyedüli magyarázatként magasodik ki a kérdések közül, épp csak azt nem indokolja, hogy kötöttünk ki felöltözve az amúgy nem erre tervezett fürdőkádban, és főképp nem indokolja az általam még mindig ölelve tartott üveg pezsgőt.
        -... szerinted lehetséges fejjel lefelé hányni? - kérdezem inkább suttogva, mint normális hangerőn, tartok tőle ugyanis, hogy valamelyikünk menten szörnyethal, vagy ami esetleg még rosszabb, ennél bonyolultabb rejtvények után indul a mentális síkon, én pedig képtelen lennék rá. Természetesen azt mondanám, hogyne, Roman, beszélgessünk el viselt dolgainkról egy kávé mellett, soha jobban, köszönöm, mond, nagyon felkavart, mikor minden eddigivel szemben rád vetettem magam éjfél előtt alig pár perccel, és egyébként hogy megy a suli? Nem mintha ez utóbbi vázlatai nem borítanák a nappali falát, de ha üres csevegésbe bonyolódunk, ez kihagyhatatlan alappillére az ilyesminek. Kényelmetlenül nyekkenve elfordulok, hagyom az üveget lebegni a víz felszínén, amibe valami kreatív lélek rózsaszirmokat meg glittert is szórt, és az arcomat alaposan megdörzsölve szemrevételezem a most már fél éve lakótársam. A nemzetközi helyzet fokozódik. - ...oké, mi történt velünk. Olyan jó gyerekek voltunk.. az elején, és most nézz ránk. Se gyerekek, se jók, tobzódó fejfájás. Mi a faszt művelünk, Roman?
        Kérdés, pedig kijelentem, és megkapaszkodom a kád szélében, mert az vészesen megmozdulni látszik alattunk - tényleg, vajon mi a fasz történik úgy általában, már a nyilvánvalón kívül, hogy felnőttünk, egyetemre mentünk, lakótársak lettünk, megtanítottalak kaját rendelni az éjszaka közepén, te pedig engem arra, hogy lehetséges a szívünk nélkül is élni, nem olyan létfontosságú szerv az, mint állítja a sok tankönyvem. Willow, nyilván erről beszéltél, mikor a testi és mentális épségemért aggódtál magad okán, nyilván bölcsebb is vagy, annyira mindenképp, hogy az utat válaszd újra, én pedig a fejjel lefelé felvett pozíciót a fejemnek, mert mindkettő elviselhetetlen: a fejfájás meg az élet is.
       - Néha arra gondolok, hogy szeretnék hazamenni.. nem apáékhoz, nem egy konkrét helyre, csak úgy általában haza, és várom a szüleimet, akik értem jönnek. - állapítom meg, odébb lököm az egyik ujjammal az üveget, és sóhajtok egyet, mint aki nagyot fog gyónni, pedig csak nagyon ostobaság lesz, úgy sejtem - És mindig rájövök, hogy felnőttünk, nem jön értem senki. Ez az életünk.
       Most persze minden sokkal rosszabbnak tetszik, pedig ez csak valami utólagos bűntudat, amiben fürdőzünk mindketten, te azért, mert megöltél valakit, én pedig mert nem, pedig nagyon próbálkoztam vele. Nincsenek elvárások, amiket bárki támaszthatna velünk szemben, nézd csak, prefektusok voltunk, te hivatalosan is eljegyezve, én pedig csapatkapitány - és mondhatnám, hogy mindketten irigyeltük, ami a másiknak jutott, de ez rám igaz csak, te tökéletesen idilli voltál - ami pedig a jelent illeti, nem panaszkodhatunk, remek felvételi eredmények, biztosított helyek és egy oktrojált béke a két világ között. Élő rokonság, végtelen szabadidő, és azzal foglalkozhatunk, amit kitaláltunk magunknak, de mondd, Roman másnapos sápadtsága, vajon volt fogalmunk róla, mit kívánunk, mielőtt teljesült?
      - Teljesen úgy beszélek, mint Lott. Sosem értettem, miért van úgy kiábrándulva az életéből, de nagyon esztétikus volt. Hát, tessék, most már mi is azok vagyunk. Rendben, úgysem tudom elhalasztani.. beszéljünk az éjszakáról, meg az én hódító hülyeségemről, oké? Te kezded.

[- Lehet.]

Minerva Balmoral

Vetek egy pillantást a talárom ujján található narancssárgás foltra, aminek nem emlékszem az eredetére, de nem is igazán érdekel. Régen biztosan rohantam volna a pálcámért, hogy megszabaduljak bármitől, ami összekoszol, de az elmúlt években már nem zavar ez. Csak hátradőlök a kádban, amiben nem férek el kényelmesen, és élvezem a fejfájást, az engem körülvevő rendetlenséget, hogy nem tudom, pontosan mennyi az idő, nem olvastam még el az egy hét múlva következő vizsgára az anyagot, nem érdekel, hogy hogyan láttak éjjel, hogy mit szólnak majd mások. Úgy érzem, hogy élek. Régen ez ritka pillanat volt, leginkább akkor éreztem így, amikor Raquel mellett lehettem még azon a hosszú nyáron, vagy amikor újjászületve kiléptem a Mungó ajtaján vagy felmentve a Wizengamot büntetőbírósága elől.
 - Lehet.- a mosolyomba hoz némi keserűséget, amikor eszembe jut a lakókocsipark kilencvennyolc tavaszán, amikor egy maszk mögül néztem, ahogy Crak és Daubeny eljátszanak egy fejjel lefelé fellógatott, sikoltozó muglival. Annyira mindennapi volt az már akkoriban számomra, hogy nem is igazán érzek undort vagy megbánást, csak szégyent, hogy része voltam ennek. Talán egy napon meg fogok bocsájtani magamnak, de most még eszembe jut néha, hogy talán nincs jogom ehhez a világhoz, hogy ennyire érezzem, hogy élek. Néha persze az jut eszembe, hogy bőven megbűnhődtem a döntéseimért. Behunyom a szemem, azután tölcsért formálok a kezemből, és a víz felszínéről felveszek egy rózsaszirmot. Szélesen elmosolyodom, bár ez nem segít sokat a fejfájásomon.
 - Élünk. Megérdemeljük. Túl sokáig kellett jónak lennünk.- a szívem egy pillanatra felgyorsul, belehasít egy jóleső, örömteli felismerés. A legnagyobb problémánk tényleg az, hogy hogyan és hol teszünk dolgokat, de nem tartozunk senkinek elszámolással. Szabadok vagyunk, a következmények minket érintenek, csak minket, a háború és a szenvedés után pedig semminek tűnik egy vizsgán átjutni, vagy megküzdeni a hányingerrel. Talán még mindig részeg vagyok.
 Figyelem, ahogy Minerva feláll a vizes ruhákban, közben akaratlanul is eszembe jut a csónak, ahol szintén láttam őt még elsősként. Úgy emlékszem, hogy szemerkélt az eső, talán ezért. Ahogy megemlíti az otthont, rögtön eszembe is jut a szobám a Roxfortban, a klubhelyiségünk, az ebédlő, a tantermek, a folyosók, a kastély, a végtelen kilátás az erdőre, az a sok ember, akikkel összezárva éltünk. Az a hely, hasonlóan a régi otthonomhoz, már nem az a hely persze, mert felnőttünk, Minerva. Az a Roxfort már valaki másnak van fenntartva, nekünk már csak emlékekben élnek az olyan pillanatok, mint az, amikor éjjel együtt néztük át a páncélokat, hátha megint elbújt bennük egy diák, amikor együtt ültük végig Qcross vagy Oakley óráit, amikor azt figyeltük az ebédlőben, hogy a bagoly ezúttal is célba veszi-e Malfoy lenyalt haját. Az a Roxfort már nincs többé. Részben segítettem elpusztítani, de főleg az idő végzett vele.
 - Néha azt álmodom, hogy a Roxfortban vagyok, elaludtam, és amikor felkelek, már el is kezdem magamban mondani a legaktuálisabb bájital receptjét. Nagyon furcsa, hogy idén már nem vagyunk ott.
 Felállok a kádból, de megakadok egy pillanatra, elvörösödöm enyhén- eszembe jut az éjszaka, amikor megcsókoltuk egymást, amikor hozzád simultam egy pillanatra, mielőtt rájöttünk, hogy mit teszünk, és szégyenkezve szétváltunk. Nem volt furcsa, de most már furcsa. Nem érdekelt senki igazán, mióta rájöttem, hogy nincs jövünk Raquellel, akit igazán szerettem, az a két lány azóta nem igazán jelentett semmit. Ami Minervát illeti, nem tudom, hogy mit érzek iránta. Vonzónak találtam mindig, tizenkét-tizenhárom évesen még volt is néhány fura álmom vele, de azóta mindig úgy láttam, mint egy közeli barátot, talán egy harmadik testvért. Akkor, egy pillanatra viszont egyértelműen olyasmit akartam csinálni, amit a testvérek nem tesznek.
 - Hát... nem tudom. Elkapott valami. Valami furcsa tűz, és ott voltál. Úgy éreztem, hogy akarom, hogy természetes. Részegek voltunk...- lesütöm a szemem, mintha valami rosszat mondtam volna. Talán tudja, hogy hazudok, hogy valójában nagyon is vonzónak tartom őt, de nem tudom, hogy jó lenne-e, ha bármivel próbálkoznánk. Túl fontos nekem, és azt hiszem, hogy túl sokat bántanánk egymást. Talán csak gyáva vagyok.