Hiszek önmagamban, egy teremtő lényben,
aki képes élni, s alkotni a fényben.
Hiszek a világban, napfény aranyában,
hiszek a sok újat létrehozó vágyban.

Hiszek a tudásban, ami embert szolgál,
s hiszem, mindenkinek több jár a nyomornál!
Hiszek önmagamban és mindenki másban!
Nem hiszek azonban néma elmúlásban.

Hiszek én a versben, a benne írt szóban,
igaz tanításban, hiszen abban jó van!
Hiszek a világban, megújulni képes,
hiszem jóvá válni mindig lehetséges!

Hiszek szebb jövőben, remény él szívemben,
hiszek Istenemben, ki talán itt lakik bennem.
Hiszek a békében, a lélek szavában,
hiszek szeretetben, és benned, fénylő napsugárban!

..összehajtom..

A t h a l e a,

Öröm Lea, öröm járja át a szívem. Egy kismadár landolt ma a kezemen.
Kint ültem, a parkban, hol a diákok olvasnak, zsibongnak, hangosak. Ó jaj, de hangosak!
Nem értem miért, nem tudom hogyan... de öröm volt látni, hogy ez a kicsi törékeny valami
pont entent választott. Pont hozzám szállt, mintha engem akarna, értem repülne.
Téged láttalak benne. A szemeim előtt megjelentél, a szomorkás, okos, mindenttudó ártatlan
mosolyoddal.
Mondd jól vagy? Boldog vagy? Miért nem keresel?
És én miért nem vagyok képes elküldeni egy levelet sem neked?

Bár örökké tartana ez a csöpp öröm. Bár minden kismadár te lennél, és bár mind rám szálldosna...
újra meg újra...

és elfújja a szél...

Szívemnek kedves. Szívemből ki nem hunyó,
Mint az ég kékje, soha el nem halványuló.
Te vagy kinek jöttére mosolyom fakad,
S te vagy ki kísért, kósza-álmatag.

Félek, ó félek, messze vagy már...
Olyan messze amerre nem kísért, csak a halál.
Jössz te hozzám? Szeretsz te engem igazán?
Nem tudom, csak azt, e kérdés itt, most megáll.

Olyan vagyok, mint víz nélkül a só,
Te oldasz fel bennem mindent, mindent ami jó.
Keserűség, árnyak, kósza gonosz gondolatok,
Ez maradtam... mindez nélküled vagyok.

Ábránd, kín és annak a keserve,
Talán egyszer máshol más életre lelne.
Jöttöd, ó talán gyógyír lehetne,
De csak ikred keres meg mindig éjelente.

Az a csalfa, az a rossz, az a gonosz,
ki örökkön-örökké rémálmokat hoz.
S bár tudom, hiba, végzetes hiba,
de úgy szeretem őt, mint téged talán soha.

én írtam és megkönnyezem...

Hazugság minden, ne higyj el semmit.
Bármi is történik, ne bízz csak védd... védd a fényt, védd a lelked. Védd magad,
kósza tündér!

Összehajtom...

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult arcképed,
a szívemben elmosódott a vállaidnak íve,
elsuhant a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében...
Ó de ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben
és elvétett szavamban.
És minden eltévesztett köszönésben.
És minden összetépett levelemben.
És egész elhibázott életemben.
Élsz és uralkodol örökkön,
Amen.

Juhasz Gy.

..elrejtem..

L e a,

Soha ne higgy.
Soha már. Nekem se, vagy a szép szavaknak, mert a végzeted édes lesz és kegyetlen.
Soha ne álmodj.
Soha már. Mert félelem kerít hatalmába és megmérgez lassan, apránként.
Soha ne kérj.
Soha már. Mert ha teszed, adós leszel és elveszted a lelked. A becsületed. Az életed.
Soha ne félj, Lea.
Soha már. Mert aki fél az feleannyit is él. Légy bátor, mert Lestrange vagy. Egy fura csoda Strange!
És ne feledd, ó kérlek, ne feledd....
Soha ne remélj.
Soha már. Mert ha teszed, ha hatalmába kerít... akkor elveszel. Mert a remény kósza ábránd, mi belülről felemészt.
Ez tudott.
És én tudom.

..elsodorja a szél..

Oh  L e a,

Az élet csupa megnemértettség. Csupa magány. Csupa kín.
Szenvedés, ami átjár, beterít.
Remény, mi elborít, s mint gyógyír vigasztal a legsötétebb órában.
Faillent, ami körülölel, mint a puha takaró a téli hideg estén.
Coupa ábránd, ami csalfatag álomba ringat.

Az élet csupa hit. Csupa kétely. Csupa álom.
Nekem pedig.... csupa te.

..elejtem..

N e k e d,

Szoktál-e néha meg-megállni,
és néhány percre megcsodálni
a zöld mezőt, a sok virágot,
az ezerszínű, szép világot,
a dús erdőt, a zúgó fákat,
a csillagfényes éjszakákat,
a völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,
sajgó sebekre enyhet adni,
hulló könnyeket letörülni,
más boldogságán is örülni,
hallgatni azt, kinek ajka
bánatra nyílik és panaszra,
vigasztalni a szenvedőt?
Nem, neked erre nincs időd!

S ha est borul a késő mára,
készülni kell a számadásra,
mérlegre tenni egész élted.
Tettél-e jót, láttál-e szépet?
És nincs más vágyad csupán ennyi.
Nem rohanni, csak ember lenni...

..összegyűröm és eldobom..

L e a,

Elutazom. Nem messze, csak Hemptonsba. Hiányoznak a hajók, a tenger. Ne aggódj, nem szállok fel és indulok neki a tengeren túlra. Csak kell a környezetváltozás. Úgy érzem London megfojt.
Minden olyan üres ott. Minden olyan üres nélküled. Sokszor gondolok rád. A szemed kékjére. A hangod lágyságára. A lépéseid csendességére.
Merre jársz most vajon? Mire gondolsz? Mire vágysz?

Én tudom. Nekem te vagy. Mindig, minden formában. Minden kósza gondolatomban.

..elfújja a szél..

Magam kinálása, Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek tréfás temetése.
 
Sírnivaló tréfa, unnivaló vágyság,
Kivánatot űzni, Kivánó kivánság.
Szórakozott játék, Reményadás félve,
Szomorkás elszánás szánó hittetése.
 
Ölelkező álmunk csókokba se csattan:
Föllegek járása hideg magasakban.
Hideg magasakban, szépben, jóban, télben,
Csak nem engedelmes, Nagy teljesülésben.
 
Nem a csoda útján, Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve, Játékot hazudván.
Ám ad a Tél farkast, Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny, Foltokat a szépség.
Buzának őrlődést, Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot gyáva élet-táncnak.
 
Virágot nyílásba, Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot örök csoda kerget.
Folyót a tengerbe, Buzát a malomba,
Életet Halálba...S téged a karomba.

..madárra kötöm..

T e,

Jelenés vagy minden egyes napom minden egyes percében. Van hogy mosolyogsz, vagy hogy haragszol, van hogy sírsz, van hogy könyörögsz, van hogy ölelsz, van hogy csókolsz, van hogy mérgezel, van hogy nem vagy. Van hogy utálsz, van hogy kérlelsz, van hogy gyűlölsz és van hogy gyűlöllek.
Érzéseim vannak feléd, általad és érted minden egyes lélegzetvételemben. Érezlek szépnek, érezlek jónak, érezlek haragosan, érezlek kínnak, érezlek gyásznak, meg nem értett búnak, de érezlek vidámnak, kimondatlan szónak. Érezlek halk csevelynek, érezlek vadnak, érezlek kedvesnek, érezlek álomnak.
Látlak téged, mint a költő a betűket, mint a anya a gyermekét, mint hajnal a pírját.
Mert te vagy a remény... és te vagy a rabság.

..szétcincálom..

Minden vagy. Minden.
És egyszerre semmi sem.
Hiányzol.

Ó Lea, kibaszottul hiányzol..

..megégetem..

L e a,

Miért ilyen nehéz? Miért fáj ennyire?
A hiányod. A hiányod.
Gondolsz még néha rám? Gondolsz arra mi lehetett volna?
Ha nem vagy gyáva. Ha nem vagyok gyáva...
De hagytunk mindent elveszni. Te is. Én is.
Magam maradtam... egyes egyedül.

..összetépem..

Itt ez a cikázó alkonyzóna. Kering a fejem fölött.
Látod te is? Elveszem benne.. a fénybe,
a sötétbe.

..elégetem..