[Annak históriája, hogyan futottunk össze a könyvtárban hárman.]

Annak históriája, hogyan futottunk össze a könyvtárban hárman.

Az igazi zseni a káoszt is átlátja. Márpedig amit én a könyvtári asztalon kialakítottam, bármelyik ilyen fazonnak becsületére válna, mert most nem kifejezetten tanulni, hanem szabadidős szórakozásból jöttem le a könyvtárba. Ez pedig azzal jár, hogy a Morgan-tornádó végigsöpört  a polcokon és ami érdekelt, azt összeszedtem a polcokról, hogy mostanra ezek borítsák az asztalt. Először persze pedáns rendbe és oszlopokba raktam, de ahogy egyiket-másikat forgattam, hamar eljutottam oda, hogy a rend káosszá fajult. Ugyanis egyik könyvet se olvasom végig, hanem mindegyikbe belelapozok, beleolvasok, aztán ami továbbra is érdekel és tetszik, annak címét szerzőjét és jelzetét lekörmölöm a jobbom mellett fekvő lapra a pennámmal s majd valamikor megkeresem és elolvasom, legalábbis ha időm engedi. A könyvtárban mindig átérzem és megértem az ősi latin mondást: Ars longa, vita brevis... az élet tényleg túl hosszú az elsajátítható tudás mennyiségéhez képest s én nem véletlenül kötöttem ki a Hollóhátban: így lehet az, hogy a mágikus hangszerektől a kelta rúnákon át a teljesen abszurd humorú ponyva mágusregényig. Hiába, az érdeklődésem mindig is eklektikus volt s nem vagyok rest ennek megfelelően olvasni is, az iskolai könyvtár évszázados anyaga pedig gazdag és jó lehetőséget kínál arra, hogy sokirányú érdeklődésem mindig leköthessem valamilyen irománnyal s ha olykor azon körökben, ahol megfordulok ki is röhögnek érte, hogy a táskámból mindig kieshet egy könyv, ezt sosem vettem fel, a kviddics és a zenélés sikerül megtartani az egyensúlyt és a renomémat kortársaim között. Most valahol még kapcsolódik is a kettő, mivel a történelem nagy kviddics baleseteiről olvasgatok egy könyvet, miközben a székemen kissé hintázva dőlök hátra, (őszintén remélem a könyvtáros nem látja...) amikor halkan csacsogó női hangra, vagy hangokra leszek figyelmes s önkéntelenül is felnézek, mivel a tudás szép és jó és nagyon érdekel, de... de a nők is legalább ennyire. Viszont ez azzal jár, hogy elvesztem kissé az egyensúlyom hintázás közben és... tulajdonképpen prózaian felborulok. Na nem csak úgy simán, hanem meglepetten kapálózva is, de nincs kegyelem: egyensúlyom már nem nyerem vissza, a gravitáció szerzett ellenem egy pontot.

Sophie&Morgan

Lesben álltam a régi bájitalos könyvek polca mögött, nagyjából fél órája. A felületes szemlélődő csak azt láthatta, az istennek se tudom eldönteni, pontosan mire is van szükségem, az eggyel ügyesebb már akár kiszúrhatta azt is, hogy a tekintetem minduntalan tovasiklik a vaskos köteteken, időről-időre kipillantok a folyosóra. Soha nem tartottak kifejezetten jó tanulónak, de ehhez a következtetéshez nagyon elfogultnak kellett lenni a külsőm és a baráti köröm iránt – rosszul viseltem, hogy ezt most pajzsként kell felhasználnom az iskolában uralkodó rezsim ellen, de gyanús lett volna, ha az egyik nap hangosan nevető lány a következőre elnémul. Jelentett némi védelmet az anyám kezén díszelgő jegy, de ez másodszori megfontolásra inkább csak rontott a helyzetemen: a békén hagyáshoz kevés, a nyílt megalázáshoz kevés. Így tehát sikerült ismét két szék közül a pad alá ülnöm, és alaposan oda is szoknom. Az itt tanító álruhás halálfalók semlegesek voltak velem, amennyiben tettem a dolgomat, de ez néhány társamban negatív visszhangot keltett, és habár pont emiatt senki nem kötött belém, sok mosolyban láttam meg a nem őszinte szándékot. Mindezek mellé jutott bőven a buta és befolyásolható lány sztereotípiából is, amit jól játszottam, de a jelenlegi célom túlmutat rajta.
Mélyet sóhajtottam, és már kezdtem feladni a reményt arra, hogy Sophie Flores feltűnik a színen, mikor a szerencse kivételesen rám mosolygott. Mikor elsétált a polcok között, mellé léptem, elég messze voltunk a forgalmasabb első résztől, az asztaloknál pedig kevesen ültek, ők is többnyire a maguk dolgával törődve.
- Héé, szia, Sophie! – köszöntem lelkesen, és hálát adtam a gondviselésnek, hogy ebben nem kell megjátszanom magam – Te jó vagy bűbájtanból, ugye? Lenne pár kérdésem az RBF témákkal kapcsolatban…
Ügyeltem rá, hogy a hangom kellően csevegősnek tűnjön, elvégre ez jellemző rám, senkinek nem kell tudnia, hogy mit rejtegetek mögötte. Jelen esetben egy furcsa kérést, amelyre ugyanúgy kaphatok nemleges választ, mint igent, de olyan kevés ember képes rá, és olyan kevés emberben lehet megbízni… az előttem álló Sophie ezek metszete.
- Várj, felírtam őket egy pergamenre, mindjárt… - jegyeztem meg tovább csivitelve, aztán matatni kezdtem a táskámban, de senki nem figyelt ránk, így suttogva hozzátettem a valódi kérdésemet – Sophie, megtanítanál patrónust idézni? Csak pislogj, ha igen.
Tovább keresgélek a jegyzeteim között, ahová előzetesen valóban bekészítettem egy ilyen lapot a biztonság kedvéért, elvégre egy RBF évben lévő diák egész nyugodtan aggódhat a vizsgák miatt, és abban sincs semmi érdekes, hogy ezért egy tapasztalt, jól tanuló idősebbet keres meg a kérdéseivel. Mivel nem teljesen vagyok meggyőződve a terv sikerességéről, nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá:
- Várj, ez most az a pislogás volt, vagy csak simán pislogtál…?
Bravó, Minnie, te kémek krémje… a rosszban sántikálás koronázatlan királynője. Mielőtt azonban kiderülne, egy tízes skálán mennyire volt ostoba a kérdésem, kisebb robaj szakítja meg az akciót, és a legközelebbi, még innen is látható asztal mellől valaki gyönyörű, díjaznivaló hátast dob. Akaratlanul is felnevetek, ami inkább árt, mint használ a szituációnak, de az ügy megkívánná amúgy is az eseményre való odafigyelést, elvégre nincs is biztosabb jele az összeesküvésnek, mintha tökéletesen hidegen hagy minket egy ekkora zakó.
- Utána… - suttogom Sophienak, aztán kilépek a sorunk mögül, mert azért ez itt elég nagy ritkaság. A földön Morgan Williamson fogad, aki szintén hollóhátas színekben képviselteti magát, de őszintén remélem, a csevegésen kívül nem hallott semmit. Kinyújtom felé a kezemet, habár az arcomról nem tudom letörölni, mennyire jól szórakozom rajta.
- Nagyon szép zuhanás volt, simán tízpontos! – vigyorgok – Mi tetszett meg ennyire?

Minnie, Morgan

  Végre egy kis nyugalom. Már mióta vártam erre, viszont az utóbbi egy hétben egyszer sem tudtam eljönni a könyvtárba mindenféle probléma nélkül. Azt hittem, most sem fog sikerülni, de hála Merlinnek, mégiscsak összejött. Kell egy kis pihenés. Hetedévesként érthető, hogy rengeteget tanulok, de ez nekem nem túlzottan előnyös. Arcom fokozatosan sápadtabb lesz, amit már egy páran meg is jegyeztek én viszont mindig mást mondtam indoklásképpen. Briannel nem tartom a kapcsolatot év közben, ez miatt azonban majdhogynem egyedül érzem magam. Nem való nekem ez a sok tanulás. Legalábbis egyre inkább ezt veszem észre magamon. A jövőmet biztosan megalapozom vele, de vajon jót teszek vele az egészségemnek és a közérzetemnek? Erősen kétlem.

  A polcokkal teletömött szekrénysorok közt járkálok és jobb kezem gyengéden húzom a régebbinél-régebbi, keménytáblás könyvek gerincén, amikor valaki elém ugrik. Először nem ismerem fel, nem vagyok olyan állapotban. Túlzottan belemerültem a címeken való gondolkodásban, ezért amikor ráismerek a lányra, egy kis mosoly jelenik meg a szám szélén.

  Minnie talán egyike azoknak az embereknek, akiket egy kicsit is kedvelek. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de így van.
 - Héé, szia, Sophie! - nem szólalok meg, inkább csak egy örömteli biccentéssel üdvözlöm. Kezem leveszem az utolsó könyv oldaláról és minden figyelmem a lányra irányítom. - Te jó vagy bűbájtanból, ugye? Lenne pár kérdésem az RBF témákkal kapcsolatban… - zavartan bólintok a kérdésére, illetve kérésére, mert így hirtelen nem érzem magam elég erősnek, ahhoz, hogy egyáltalán megszólaljak. Lehet, tényleg lazábban kéne vennem a tanulást. Úgyis tudok mindent, amire szükségem lehet a vizsgán.

 - Várj, felírtam őket egy pergamenre, mindjárt… - kotorászni kezd a táskájában én pedig türelmesen a könyvszekrény oldalának dőlve figyelem, amint előhúz egy kis papírcetlit. - Sophie, megtanítanál patrónust idézni? Csak pislogj, ha igen. - nagyokat pislogva meredek a lányra és azt prróbálom kitalálni, ezt most komolyan mondta-e. Persze ezek nem a válasznak szánt pislogások. - Várj, ez most az a pislogás volt, vagy csak simán pislogtál…? - úgy döntök, felhagyok a szótlanságommal, mert már saját magam nem tudom elviselni ilyen hallgatagon.
 - Ez csak... - mielőtt azonban végigmondhatnám a mondatot, hatalmas robajjal felborul egy szék, magával húzva az éppen rajta ülő fiút, aki nem mellesleg hollóhátas. Ha jól emlékszem ötödéves, de ez csak tipp. Sosem ismertem túlzottan az alsóbb évfolyamosokat. Minnie egy különleges eset.

- Utána... - suttogása éppen csak elérte a fülem, már lódult is a földön fekvő fiút felsegíteni, ezért én úgy gondoltam elég, ha csak közelebb megyek pár lépéssel.
 - Jól vagy? - ennyi emberség azért még maradt bennem. Ezt mindenképp kötelességemnek éreztem megkérdezni. Minnie hamar meglátta a helyzet komolysága által elrejtett viccelődési lehetőségeket, ezáltal viszonylag hamar meg is jegyzi, hogy mennyire tetszett neki a mutatvány.
 - Nagyon szép zuhanás volt, simán tízpontos! Mi tetszett meg ennyire? - vagy esetleg ki? Jegyzem meg magamban, majd leülök az asztal egy közelebbi sarkára és kíváncsi tekintettel figyelem az ezt követő eseményeket. Remélem  Madam Cvikker nem lát meg.

A nyugodt olvasgatás és tanulgatás csak addig tart, amíg női hangok nem ütik meg a fülem. Erre óhatatlanul is felfigyelek s elmélázok, ahogy próbálom kitalálni, hogy kikhez tartozhatnak a hangok. Nem mintha bármi jelentősége is lenne, csak pusztán természetemnél fogva érdekel a dolog. Meg aztán ki tudja, lehet, hogy ha most úgy tűnik nincs jelentősége, ha rájövök kik, még könnyen lehet relevanciája... Azzal viszont nem számolok, hogy mivel hintázok, a hosszabb elmélázás kibillent egyensúlyomból s most azt még némi kapálózással sem tudom visszanyerni, így bemutatok egy remekbe szabott esést. Szerencsére nem ütöm meg magam, esni már rég megtanultam és figyelek, hogy fejem se üssem oda, mert az módfelett kellemetlen lenne. Így csak egy kellemetlen puffanással úszom meg a dolgot. Azonban ez csaliként is hat ezek szerint, mert hamarosan érkezik a lovasság, azaz feltűnnek a sutyorgó hölgyek. Közben már próbálok feltápászkodni, így Minerva kezére nincs is nagyon szükség, csak a széket állítom már fel. - Köszi szépen mindkettőtöknek, jól vagyok. - és egy kedves, tán picit lehengerlőnek is szánt mosolyt villantok rájuk, miután kissé nyíltan végigmértem a kettesfogatot. Sophie Flores és Minerva Balmoral. Egy csinos szőkeség és egy igéző kék szemű hollós lány, igazán remek kis társaság. Bár picit furcsa, mert kissé különböző habitusú hölgyeknek ismerem őket, már amennyire ezt felületesebb ismeretség alapján kijelenthetem, és nem is nagyon láttam még őket egymás társaságában. - Ha össze akartok esküdni, olyan helyet javasolnék, ahol nem bújhat senki a könyvespolcok mögé hallgatózni. - jegyzem meg nagyon-nagyon halkan, mert bár nagy valószínűséggel nincs senki a közelben, sem az óra, sem a részleg nem olyan, hogy ez indokolt legyen, azért is jöttem ide, hanem mert egyszerűen tartozom ennyivel az óvatosságnak. Kicsit leporolgatom a talárom, majd visszaülök az asztalhoz, de most már nem hintázok, már azért se, mert inkább az asztal sarkán foglalok helyet. - Mázli, hogy Cvikker éppenséggel más diákok fejét szedi le jó tudásom szerint. Volt annyi eszük és ételt-italt hoztak be... - jegyzem meg kissé kaján módon, mert ennyi káröröm belefér. - Egyébként mire válthatom be a tíz pontom? - érdeklődöm, hiszen jobbnak látom viccel elütni a dolgot. Szemem közben a két lányon van természetesen, az ő lélektükreiket igyekszem figyelni.

Sophie & Morgan

Morgan Williamson – ötödév, kviddics, szép lányok. Ha valaki a lehető legrövidebben akarna összefoglalni egy egyébként jóval összetettebb személyiséget, ezekkel kezdené, de mivel a jelenlegi rezsim dióhéjban annyira kíváncsi belőlünk, hűségesek vagyunk e, ezzel le is tudnák. Furcsa, hogy én ilyenkor is csak a sérült karaktereink miatt aggódom, míg életveszélyben vagyunk, de mivel hónapok óta benne élünk, egy idő után elcsüggedtem a kitartást illetően. Mégis, mivel hadakoznék? A legjobb átkomra akad hat másik, az érveim senkit nem érdekelnek, így az utolsó lehetőségként egyszerűen mosolygok és bomlasztok. Utóbbihoz a balszerencsém miatt elég a jelenlétem is, ugyanis hiába villantom a legszélesebb, göndörödő szájvégű vigyoraimat az illetékesekre, továbbra is gyanús vagyok.
A kastély légkörében az a nagyon kellemetlen tényező is szerepet játszik, hogy mindegy, miről akarsz beszélgetni valakivel, a közelgő vizsgáidról, a szökési terveidről, vagy a nemi életedről, úgyis lesz egy harmadik, érdeklődő fél, akit talán te nem látsz, de ő nagyon is hall téged… Morganról nem feltételezem, hogy ezért a szent célért még hanyatt is dobta magát, de szöget üt a fejembe a megjegyzése az összeesküvésről. Ennek persze nem sok látványos jele van, ugyanolyan vidáman figyelek őt, és Sophie-t is.
- Nem mindenki olyan nagy játékos, hogy ilyenekre is gondoljon. – helyezem át az egyik lábamról a másikra a súlyt – Tudod, mi csak ártatlanul csevegünk itt…
Rákacsintok a magát leporoló fiúra, aztán a lányra pillantok, aki nyilván eldöntötte közben magában, segít e, de nem volt alkalma válaszolni is.

Sophie Flores – hetedév, könyvek, zárkózottság. Ilyen rövid és egyszerű egy újabb ember profilja, mintha mind csak strigulák lennék, amiket ki lehet húzni, vagy, rosszabb esetben le lehet törölni a tábláról. Talán tényleg nagyobb bajba kevertem a kérésemmel, mint illett volna, elvégre bárkit nagyon érdekelne, miért akarok a látszólag nyugodt tanévben olyasmit tanulni, amire nem lesz szükségem. Anyám levelei azonban okot adnak a félelemre, még a távolból is, a sors azt ígéri, talán nem is olyan sokára viszont látjuk egymást…
- Remélem, igazad van, szomorú lenne, ha már munkaidőben is Friccsel mulatna az imádott kötetek vérben forgó szemmel történő felvigyázása helyett. – megengedek magamnak egy halk kis nevetést, elvégre, ha hallótávolságon belül van, látványos menekülésre kényszerülök majd – Láttad is őket? Biztos, hogy öngyilkos hajlamaik vannak. A nő még azt is kiszagolja, ha tegnap este cigiztél. Ha gyerekük is lenne, az már egy furkász lenne.
Teljesen felesleges lenne titkolnom előttük az apró rossz szokásomat, elvégre az utánam esetlegesen kutató először ebbe fut bele, és ezzel is köti le magát, amíg elkapni igyekszik. Inkább legyek a deviáns diáklány buta kis szenvedélyekkel, mint a lázadó. Kívülről, persze.
- Hát, átengedem ezt a lehetőséget Sophienak, elvégre nem illik, hogy a bíró magának kedvezzen. – mosolygok rájuk – És egyébként is mindig csodáltam a hollóhátas kreativitást, így a színpad a tiétek.

Minnie, Morgan

  Hát Minnie segítsége úgy látszik nem igazán kell, a fiú megoldja anélkül is. Én eközben egy kicsit bunkó mód ülök az asztal sarkán, mit sem törődbe a babonával, miszerint nem lesz férjem vagy valami hasonló. Nem vagyok babonás, s ha nem lesz férjem, az sem igazán hatna meg. Néha én sem bírom elviselni saját magam, nem várhatom el, hogy mások ezt tegyék, ha még nekem sem megy. Elviselhetetlen vagyok és kész, már beletörődtem.
  - Köszi szépen mindkettőtöknek, jól vagyok. - felpillantok, mert egy kicsit elbambultam és ahogy látom a mosolyát, egyből eszembe jut valami. Nem, semmi olyan, hogy jaj de jó, rám mosolygott vagy hű de szerencsés is vagyok most. Inkább, hogy ő legalább tud ilyen vészterhes időkben is úgy mosolyogni, mintha mi sem történne ebben a percben is az iskola falain kívül. Nem tudom, nekem ez valahogy nem megy.

  - Ha össze akartok esküdni, olyan helyet javasolnék, ahol nem bújhat senki a könyvespolcok mögé hallgatózni. - kissé elmosolyodok. Minnie esetleg tervezgethet valami hasonlót, de én?! Látszik, hogy nem ismer eléggé. Egyrészt nincs olyan ember, aki ellen bármiféle okom lenne ilyet tenni, másrészt pedig, nem vagyok egy haragtartó típus. Lobbanékony, de gyorsan elégő, akár néhány fafaj. Esetleg Lott-tal vagyok rosszban huzamosabb ideje, de az a kapcsolat teljesen más. Nyíltan utáljuk egymást és nem köntörfalazunk. Miért is tennénk?
  - Nem mindenki olyan nagy játékos, hogy ilyenekre is gondoljon. - de még mennyire, hogy nem. Főleg, ha egy olyan embert értünk ez alatt a kijelentés alatt, mint én vagyok. Hagyjuk már! - Tudod, mi csak ártatlanul csevegünk itt… - kénytelen vagyok elmosolyodni. Minnie és az ártatlan szó egy mondatban. Nem mindennapi, hogy ilyet hall az ember.

  - Mázli, hogy Cvikker éppenséggel más diákok fejét szedi le jó tudásom szerint. Volt annyi eszük és ételt-italt hoztak be... - nagy hiba. Emlékszem, mi volt akkor, amikor elsőben az egyik griffendéles behozott egy doboz kekszet. Hát.. nem kell mondanom, hogy sírva menekültek Cvikker elől. De lényeg a lényeg, a mostani vakmerő diákoknak is hasonló lesz a sorsuk.
  - Remélem, igazad van, szomorú lenne, ha már munkaidőben is Friccsel mulatna az imádott kötetek vérben forgó szemmel történő felvigyázása helyett. - Frics és Cvikker. Cvikker és Frics. Ez mindenféleképpen hülyén hangzik, de inkább nem szólok bele. - Láttad is őket? Biztos, hogy öngyilkos hajlamaik vannak. A nő még azt is kiszagolja, ha tegnap este cigiztél. Ha gyerekük is lenne, az már egy furkász lenne. - erre már muszáj reagálnom egy mosollyal és hát egy megjegyzés sem maradhat el a korukat illetően. Ugyan, mikor lenne ezeknek gyerekük.
 - Viccnek is rossz. Zsigerből elutasítják a gyerekvállalást és ha el is vállalnának egyet, az tényleg nem lenne szerencsés a diákokra nézve. - azt meg már meg se említsem, hogy az ágyban sem bírnának maradni, anélkül, hogy nem a csintalan diákok büntetési lehetőségein gondolkozzanak.

  A cigire nem teszek megjegyzést. Amíg nem az én közvetlen közelemben szívja el, addig az ég adta világon semmi problémám nincs vele. És amúgy sincs beleszólásom a dologba. Ha cigizni akar, hát cigizzen.
  - Egyébként mire válthatom be a tíz pontom? - ez egy felettébb érdekes kérdés. Egy dolog, hogy tíz pont, de ez milyen szigorú pontozás alapján van számolva? Az sem mindegy, hogy ki mondja meg a jutalmat, hisz ez a pontszám minden embernél mást és mást jelent.
  - Hát, átengedem ezt a lehetőséget Sophienak, elvégre nem illik, hogy a bíró magának kedvezzen. És egyébként is mindig csodáltam a hollóhátas kreativitást, így a színpad a tiétek. - hát akkor ezzel mindkettejük bebukta, merthogy én fikarcnyit sem vagyok kreatív, az szent. Na de valamit csak összehozok.
  - Mondanám, hogy megírom az egyik beadandód, de az nekem is van elég, szóval innentől már csak az egyik könyvemet tudom felajánlani egy olvasásra. - mondom mosolyogva. - Elnézést, ha csalodást okoztam kreativitás terén.