5. csoport - The colour quits and all invade us...

 Aki nem tapasztalta a Cruciot, az nem tudhatja, hogy milyen. Elképzelhetetlen. Mintha egyszerre törne el mindened, mintha egy hippogriff csorda taposna végig rajtad. Szörnyű. A sikításom visszhangzik a folyosón.

 Egyszer, egy megkergült vén auror tartott előadást az akadémián. Én, és Ed pár társunkkal együtt be mertük vállalni az Imperio és a Crucio próbáját. Nem volt kötelező, így a legtöbben kiléptek a teremből. Sosem fogom elfelejteni, ahogyan szívszerelmemet láttam némán, vonagló arccal a földön fetrengeni, és azt sem, amit én éreztem azalatt a pár végtelen másodperc alatt, míg a vén mágus rám szegezte a pálcáját.

 Ahogyan eltalál az átok, a régi emlékek villannak be. Éveknek tűnő ideig fekszem a sötétségben, és gondolkozom. Ez a bekapott átok döbbent rá a csata értelmére. Én ma itt meghalok, így csak egyet tehetek: annyi halálfalót viszek magammal, amennyit csak tudok. Már nincs értelme életben hagyni őket, hiszen Azkaban elveszett.
 Magamhoz térek, és nem értem, miért nincs mellettem egy harcoló alak sem. Mennyi ideig voltam eszméletlen? Pislogok párat, mire a kép kitisztul: egy felborult szekrény takarja el előlem a küzdelmet. Felpattanok, és a fájdalommal nem törődve átugrok fölötte. Még a levegőt átszelve ordítva emelem fel a pálcámat:
 - STUPOR! STUPOR! STUPOR! - kiáltom, és mintha a pálcám magától húzna a halálfalók felé. Már a tudatalattim is ezt akarja. Most nem merem a gyilkos átkot használni, hiszen hátrébb diákok állnak. Előbb csak a fal volt a kiszemeltem mögött.
 Tovaszökkenek, és nonverbálisan egy tucat Protegot lövök ki magam köré. Beugrok egy fal mögé, és elmosolyodom. Már tudom mit akarok. Ed nélkül az életem szürke és reménytelen, így a halál kegyes számomra. Ha meghalok örömmel teszem, és annyi halálfalót ölök meg előtte, amennyit csak tudok. Ők sem finomkodnak, egy ilyen csatában muszáj ölni. Ha túlélem, akkor ez azt jelenti, hogy a sötét oldal elbukott. Hogy nem maradt több harcoló halálfaló. Ha valaki feladja a harcot, én természetesen nem nyúlok hozzá egy Capitulatusszal sem.
 Újra harcba vetem magam, tudva, hogy ebből a harcból csak boldogan szállhatok ki.

[Crucio!]

Walden Macnair rosszul tette, hogy a Weasley lánnyal kezdett. Nem számolt az esetleges megtorlással, pláne Harry Potterrel. A fiú már számtalanszor bizonyította, hogy milyen hatalmas galibát tud okozni, ha a szeretteiről van szó. Míg Ginny a tolvajnő lefegyverzésével foglalatoskodott, addig a korábbi támadója, az egykori minisztériumi kém, szépen lassan magához tért és újra erőre kapott. Nesztelenül tápászkodott fel a törmelékhalomról, és pálcájával megcélozta a lány lapockáját.
- Crucio! – Vörös fény villant, majd egy éles női sikoly hallatszott. – Vonyíts csak, kicsi szívem, amíg még teheted…
- NEEEEEEEEEEEEM! – Üvöltötte Harry, majd pálcájával megcélozta a halálfalót. - Saggitiis Dominorum!
A Kiválasztott pálcájából ezüstnyilak törtek elő, melyek Macnair felé röppentek. Csupán elterelésnek szánták őket egy sokkal erősebb kábítóátokról, ám a varázslat sikertelen volt. A nagy kavarodásban Harry eltévesztette a pálcamozdulatot, így csupán a nyilakat sikerült megidézni. Azonban jelen pillanatban ez is elégnek tűnt. Macnair a felé röppenő nyilak láttán bevetette magát egy közeli lovagi páncél mögé, még épp időben. Potter kötőhártyagyújtó-átka csak a mellvértet találta el. Szabad volt az út Ginnyhez…

Eközben Runcorn egy felborult szekrény mögött lelt menedékre. Karjából, melyet Mara dárdája sebzett meg, csak úgy ömlött a vér.
- Ferula – mormolta, mire szoros kötés tekeredett sérült karjára. Csupán ennyire volt ideje, mert a következő pillanatban egy kábítóátok robbantott lyukat a szekrény falán.
Warren Prof. a szélrózsa minden irányába szórta átkait, teljes káoszt teremtve ezzel. A megzavarodott tanárnő az esélytelenek nyugalmával vetette magát a küzdelembe, mintha nem volna mit veszítenie. Ezzel talán a legveszélyesebb személy volt az egész folyosón.
- Desertorum impetus – szólt a nonverbális varázslat Runcorn fejében, és ezzel teljes lett a káosz.
Harryt, Ginnyt, Warren Professzort és mindhárom halálfalót elnyelte a homokvihar.

Mindebből semmit sem éreztek a párhuzamos folyosón, ahol Seamus továbbra is ádáz küzdelmet vívott az óriás hatalmas öklével. A bestia miután elvesztette egyik ujját megvadult, és megpróbálta kiszabadítani karját, mely teljesen beszorult. A hatalmas, izmos kar rángatózni kezdett, szörnyű pusztítást végezve közvetlen közelében. Finnigan testével próbálta védeni a sérült Nadinet, de az óriás egycsapással a folyosó másik végébe repítette a griffendéles fiút. Ezzel Nadine egyedül maradt a hatalmas ficánkoló karral, mely önmagában felért egy bulldózerrel is. Az óriás egycsapással bontott le egy ötméteres szakaszt, üveg és tégladarabokkal borítva be mindent. Ezzel ki is szabadult, és úgy döntött, hogy visszavonulót fúj.
A folyosó kihalt, és két részre szakadt. Középen a leomlott fal törmelékei hatalmas barikádot képeztek. Az egyik oldalon Seamus és a Harryék felé vezető átjáró, a másik oldalon a sérült Nadine. A hollóhátas lány egyes egyedül maradt a romos folyosón, lábából egy faszilánk meredezett, teste többi részét pedig üvegdarabok szabdalták. Minden másodperccel fogytak a túlélési esélyei, a vérveszteséggel. Úgy tűnt végleg magára maradt…

határidő: nincs

Épp csak megérkeztem Ginny mellé, ám nem nyugodhattam. Hiába a fals biztonságérzet, talán egy kósza pillanat az, amíg megkönnyebbülhettem, hiszen így hogy mellettem van már vigyázhatok rá.

- Protego maxima - suttogom a fogaim között, ahogy magamhoz ölelem a földön fekvő lányt.

Rendszerezem a gondolataimat. A nő kihúzva, a törmelék alatt, és a bilincs fogságában nem lesz vele gond egy darabig… Ginny kínzója a fal mellett szobrozó páncél mögött keresett, s lelt menedéket. Nem tudom, hogy sikerült e megsebesítenem, de túl gyorsan mozgott így elég kevés esélyét látom a dolognak. A harmadik támadónk minden bizonnyal sok vért veszített… még így, a törmelékek tengerében is kivehető volt, hogy csatakos a padló a bíborvörös éltető nedűtől.

Itt szakadt vége a fonálnak, eddig tartott ez a néhány másodperc nyugalom, és borzalmas porförgeteg szabadul el a folyosón. Mit por… mintha maga a Szahara istentelen homokbuckái járnák pörgő-forgó táncukat, hogy mindent belepjenek, eltömítsenek… mintha fojtó, szorító kacsokkal ragadnák meg az arcom, és préselnének bele a fullasztó homoktengerbe.

Tudatom segítségkérően kap valamilyen megoldás felé, azonnal szükségem van valamire, amivel oldhatom a helyzetet, különben mind itt veszünk.

- Meteoronto recanto – szólal meg gondolatomban a hang, s kap erőre a nonverbális varázs.
 
És mintha elvágták volna… ahogy jött a förgeteg úgy múlt el a semmibe. Köhögök, prüszkölök, a szemeim dörzsölöm, hogy újra visszakapjam az érzékeimet. Szerencsémre viszonylag gyorsan tér vissza a látásom… bár szemeim könnyekkel próbálják megoldani a helyzetet, így is elég tisztán látom a tőlünk nem túl messze tornyosuló páncélt, és a mögötte megbúvó halálfalót.

- Confringo! – célzom meg fedezékét, és reménykedem benne, hogy az okozott robbanás elég lesz arra, hogy elkábítsa Voldemort csatlósát.

Nem gondolkodom tovább, nem szabad tovább finomkodnom, az életünk múlik rajta. Ha pusztítanom kell ahhoz, hogy mi túléljük, akkor azt teszem. Ha sebeket kell okozzak, hát így lesz. Tudom jól, hogy ők sem kímélnének minket, sőt. Még szerencse, hogy eddig nem kaptunk egy Futótüzet a nyakunkba. Nem válogatok, ha a mi oldalunkon harcoló ismeretlen nő is magához tér, akkor immár ketten folytatjuk, hogy össztűz alá vegyük az ellenséget. Csak remélni tudom, hogy a mellettem heverő leányzó is rendben van, és nem esett komolyabb baja… a legjobb amit tehetek, hogy elfoglalom az ellenséget.

- Sectumsempra – Stupor – Obstructo – ha a többiek számára biztonságos, akkor Confringo … – némán szórom az átkok tengerét a megmaradt, még mozgó ellenfeleink felé, és igyekszem Ginnyt fedezékbe segíteni.

[– NEEEE!]

Az égető, semmihez sem hasonlítható fájdalom fehéren hasít az agyvelőmbe. Szemeim előtt kétségbeesett, groteszk táncot járnak a formák, a csatazaj azonban eltompul, akárha a fejemet hirtelen mozdulattal víz alá nyomta volna egy erős szorítású kéz. Lihegve kapkodok levegő után – bár még önmagamat sem  hallom, csupán a kényszer, az életösztön munkál bennem. Arcomon megfeszül a bőr,  mint a gerincemet ívbe hajlító kín kisebb mása. Összegömbölyödöm. Nem bírok küzdeni ellene. Nem bírom lerázni magamról. Csak menekülnék, be, egyre beljebb, saját karjaim védőbástyái mögé. Be, a testembe, a föld alá, el a villanásnyi, zaklatott képsorok, és minden más szörnyűség elől.
Harry. Harry? Ugye, Te biztonságban vagy?
Abszurd gondolat. Az ember még a csontvelőig hatoló gyötrelem gúzsba kötő állapotában is képes azért aggódni, akit szeret. Így nem tudok segíteni neki, pedig éppen ez volt az oka annak, hogy erre a folyosóra rohantam. Nadine? Seamus? Egyre kétségbeesettebben harcolok, minden erőmet és akaratomat latba vetve, megpróbálok elfordulni a húsomba vágó éles pengék elől, de azok nem kegyelmeznek, egy pillanatra sem torpannak meg… vajon mire nem képes ez a fájdalom? Képes megfosztani az ítélőképességemtől? Az időérzékemtől? Akár az ép elmémtől?

  – NEEEE! – sikoltok. Vagy valaki, a távolban, az én hangomon. Mintha a fejem hosszú tusa után a víz felszínére bukkanna. Remegve próbálok éltető oxigént préselni a tüdőmbe – hiába, mit sem használ. Lehunyom a szemem, hátha ezzel elrejtőzhetek a fájdalom karmai elől. Gyermeteg gondolat. Valahol, mélyen belül, tudom is ezt.  De vajon lehetnek még tudatos, realitáson egyensúlyozó gondolataid, ha az agyad majd szétrobban?!

Hirtelen ér véget.
Acélkeménységűnek érzem a tagjaimat, miközben arcomat a hideg sziklapadlónak szorítom. Mindenütt törmelék záporozik; valószínűleg, ha felnyitnám a szemeimet, akkor sem látnék semmit a káoszból. Mi történt Macnairrel? Egyre csak a férfi vad, állatias hörgése visszhangzik a fülemben, nem bírok szabadulni az alig pár másodperce hallott hangtól. „Vonyíts csak, kicsi szívem, amíg még teheted…”

Azután Harry kiáltásai kiszorítanak minden más hangot. Átkokat szór, dühében olyan, akár egy láncaitól megszabadult oroszlán!
Segítenem kell neki!
Remegő lábakkal megpróbálok feltápászkodni. Először könyökkel, majd térddel tolom fel magam. Mintha Muriel néni gusztustalan, epres kocsonyájából lennék! Hasra is tántorodom, éppen sikerül vállal felfognom az ütődést – majd ebből a szerencsétlen helyzetből válogatás nélkül átkot küldök a porfelhőben meglebbenő fekete köpönyeg felé. De mivel elég rosszak a látási viszonyok, ráadásul a szám, valamint a szemem is telemegy porral, nem tudhatom, eltalálom-e a célpontot…
  – Flagellii – sikoltom, felfelé rántva a fegyveremet, hátha a halálfaló egész oldalát megsebezhetem. Nem fogják könnyen megúszni!

[JÁTÉKOSOK:]

THE COLOUR QUITS AND ALL INVADE US...

II. Felvonás

JÁTÉKOSOK:
Jó oldal:

• Harry Potter
• Ginny Weasley
• Louise C. Lott
• Merel Everfen

Rossz oldal:

• Albert Runcorn  
• Walden Macnair  

SORREND:

• első körben nincs

TÍPUS:

• ügyességi
• akció

HELYSZÍNEK:

• A hetedik emeleti folyosók
• A hatodik emeleti folyosók

REAGHOSSZ:

• minimum: 300 szó
• maximum: kb. 800 szó (egy-két szó eltérésért nem jár karlevágás)

JÁTÉK IDEJE:

• 1998. május 2.
• (A védőfal leomlott, Halálfalók és mágikus lények lepték el a kastélyt)

VESZÉLYEK:

• könnyebb sérülések
• maradandó sérülések
• halál

NJK-K HASZNÁLATA:

• csak, ha a helyzet engedi!

KALANDMESTER:

• kalandmester neve: Csámpás
• mesélő neve: Owen Redway

SZABÁLYOK:

• Aki nem ír a megadott dátumig , nem mesélődik ki a kalandból, de súlyos sérülésekre kell számítania.
• Beszéd: félkövér fehér
• Átkok színe: félkövér firebrick
• Védekező varázslatok, bűbájok :  félkövér steelblue
• Figyelem! A háború véres és kegyetlen, de ettől még ne legyetek VP-k! Köszi (:

Látjátok széthullani a világotokat. Kéz a kézben álltok, az életetekért imádkoztok, miközben minden, mi addig fontos volt, egy másodperc töredéke alatt ég porrá körülöttetek. Hát ennyi volna az élet? Ezért harcoltatok, hogy életben maradjatok a kritikus pillanatig, hogy lássátok a szomorú véget? Megéltétek. Ti valóban elmondhatjátok magatokról, hogy ott voltatok… Láttátok, éreztétek. Ti megéltétek a borzalmakat, amit e háború okozott. Minden érzékszervetekkel megtapasztaltátok a szörnyűségeket. Hiszen láttatok embereket meghalni, láttatok kibelezett gyerekeket, láttatok széthulló családokat. De láttatok még fehér zászlót, síró férfit, könyörgő asszonyt, és embereket, akik földbegyökerezett lábbal álltak a semmiben, és nem akarták látni, amit ti.
De hallottátok is. Agyatokban ott dübörög a magasságos Isten földi operája, melyben a szólamok hangjai segélykiáltások precízen megszerkesztett egymásutánjai. A zenekari bevezető suttogással indít, melynek témája maga a rettegés, és amely később Allegro tempóba gyorsul, és az egyik fő téma lesz. A suttogás után következnek a halálsikolyok alapján komponált variációk, melyeket az édesanyákból verbuvált asszonykórus ad elő. Ezután halálhörgés és segélykiáltással vegyes akkordok és az óriások tombolása vezet el a Roxfort Ostroma motívumaiból kialakított melléktémához. A nyitány zárótémája a gyászénekek dobpergéssel megszakított dallama, ahol a dobpergés maga a kastély falaiból lehulló kőtörmelékek tompa puffanásai az éjszakában. Ezután egy szabálytalan szonátaformabontakozik ki: jajveszékelés, könny- és vérpatakok csordogálása. Az opera pedig mélységes csenddel ér véget, mely örök némaságba vonja Roxfort kastélyát.
Láttátok, hallottátok, de éreztétek is. Orrotok örökké bűzleni fog a vér és salak egyvelegétől, a kiontott belek szagától. Beszippantva, mintha a tüdőtöket szennyeznétek vele, és festenétek koromfeketére.
Ez a világ… Halott.

Harry Potter, a kis túlélő. Valóban rászolgáltál a nevedre, tekintettel rá, hogy még mindig élsz. Oly erősen szorítod szerelmed kezét, mintha attól lehetetlenné tennéd mások számára, hogy elszakítsák tőled. Ginny és te, csak is a kettőtök között lévő erős kapocsnak köszönhetitek, hogy még éltek, de koránt sem biztos, hogy mindez elég lesz a továbbiakra. A hetedik emeleti folyosó falai megremegnek, majd egy hatalmas repedés nyílik a padlón, és a következő pillanatban már azon kapjátok magatokat, hogy lefelé csúsztok a vértől síkos kőlapokon.
A hatodik emelet ezen szárnya viszonylag érintetlennek tűnik, leszámítva a tetemes porréteget, ami a padlót lepi, a betört ablakokat, valamint a falról lepotyogott, üres festményeket. Vérnek, és halottaknak nyoma sincs, hacsak magatokkal nem hoztátok őket. Felfelé pillantotok, hogy megnézzétek követnek-e benneteket, ám barátnak és ellenségnek egyaránt nyoma sincs. Furcsa csend honol a folyosón, mintha elzárták volna a külvilágtól. Képtelenek vagytok megnyugodni, hiszen van valami félelmetes az ordító némaságban.
Ekkor csörömpölés üti meg a fületeket, ám a hang, mintha egy rosszul behangolt rádióból szólna, elmosódottnak, távolinak tűnik.

Merel Everfen. Másodéves létedre nem szabadna a kastélyban tartózkodnod ily veszélyes időkben, társaid mellett lenne a helyed, akiket Roxmortsba deportáltak egy titkos alagúton át. Ám kíváncsiságod, és kalandvágyad ismét felülkerekedett a szabályokon, és csak azért is visszaszöktél, hogy lásd az ostromot. Most azonban minden bátorságod elszáll, ahogy szinte a fejed felett omlik be a plafon. Egy hatalmas váza mögé rejtőzve figyeled a két alakot, ahogy nedves ruhákkal felkászálódnak a padlóról. Ismerősnek tűnnek, de képtelen vagy felismerni őket így, nyakig piszkosan. Közelebb mennél, de ekkor rájössz, hogy ruhájuk vértől nedves, és hirtelen inadba száll a bátorságod. Felborítod a vázát, ami ezer darabra törik a padlón. Most már kétségtelen, hogy észrevettek téged, ám most nagyobb bajod is van ennél. A váza csörömpölése, mintha elhalna a távolban, sűrűsödni kezd a levegő, majd egyszerre hideget érzel, csontodig hatoló, jeges félelmet.

Louise Lott, egy üldözötté vált sárvérű. Ezt a csatát a te szabadságodért vívják most oly sokan. Értetek halnak meg emberek százai, és rátok vadásznak most a sötét árnyak. Még ott visszhangzik fejedben a mondat, melyet egy letűnt kor, letűnt férfija mondott neked. „Még ne add fel kislány! Harcolj!”
Kivont pálcával rohansz a folyosón, ám üldözőid sokkal gyorsabbak tőled. Lábak nélkül siklanak utánad, maguk után húzva a halál bűzét. Félsz, rettegsz, és nagyon fázol. Magad sem tudod hová tartasz, vagy hogyan menekülhetnél meg a dementorok elől. Csak egy szép emlékre lenne szükséged, egy piciny boldogságra a szívedben. De vajon maradt még bármi is benned? Nem ölte-e már ki belőled a háború?
Befordulsz egy sarkon. Embereket látsz magad előtt. Talán majd ők segítenek. Közös erővel még mindig győzhettek. Talán még nem veszett el minden, amit szeretsz e Földön. Túl sok a talán…

határidő: szeptember 1.

[-Kik vagytok?!-]

Ahogy elkezdődött a csata, minket, alsóbb éveseket elkezdtek kimenekíteni. Azt mondták, a közeli faluba visznek ki egy biztonságos helyre egy rejtett alagúton. De ez milyen már? Történik valami izgi, erre el kell mennünk onnan. Mármint kötelező. Szerencsére a fél iskolán át kellett vágni hozzá. Mindenfele minden kavarodás, felsőbbéves diákok és tanárok masíroznak mindenfele, a nagy kavarodásban sikerült észrevétlenül elkeverednem a többiektől. Legalábbis akkor észrevétlenül, tuti, hogy folyton számolják a gyerekeket, hogy mindenki megvan-e, és már rég tudják azóta, hogy elvesztem. Mármint nem vesztem el, de ők ezt fogják hinni rólam. Rólam mindig mindenki azt akarja hinni, hogy elveszve vagyok ott, ahol.
Az egyik felsőbb emeleten találtam is egy üres folyosót, ahonnan egész jól ki lehetett látni a Roxfort körül gyűlő frontra. Aztán hirtelen fémes zörgés indult meg mellettem. A folyosón kiállított páncélvértek felkerekedtek, és elmasíroztak a lépcső felé. Egészen addig követtem őket, ameddig rá nem bukkantam a védőkre. Szerencsére a hátukra, akkor még biztos szalajtottak volna valakit, hogy vigyen a többiek után, úgyhogy meghúztam magam annyira hátul, ahol már nem vesznek észre véletlen. Nemsokra rá be is törtek a gonoszok. Valami halálevőknek hívatják magukat? Mindegy, szóval a rosszfiúk.
Sajnos nem nekünk áll jól a szénánk, azóta folyamatosan visszaszorultunk, a gonoszok mindenhol betörtek. Hoztak még igazi óriásokat is. Az egyik ablakból láttam, ahogy az egyik szintre csak úgy benyúltak, ami tök menőn nézett ki. Ez nem jó, persze, mert a mieink után nyúlkáltak, de attól még tök izgi. Még filmen is egy élmény lenne, de így a két szememmel látni, ilyet két éve még nem is álmodtam. Najó, álmodni lehet, hogy igen, utáltam is olyankor felkelni, de na.
Azóta visszaszorultam én is, feljebb. párszor kicsit közelebb kerültek az események, mint terveztem.
Igazából most is futok.
A hangok alapján itt vannak valahol egy szomszédos folyosón vagy emeleten. Szerencsére eddig nem találtak meg, de jobb is lenne, ha ez így marad. És ezt gondolva pont majdnem belerúgok egy sisakba. Itt már jártak, állapítom meg, ahogy kicsit körülnézek. Vakolat és kőtörmelék, egy betört ablak alatt üvegszilánkok is borítják a padlót, ahol állok, ott egy páncél van szétszórva, több darabja gyűrött és repedt, a mellvért meg csak szilánkos vascafatokban. Egy derékszögben elgörbült kard. Egy újabb robaj ébreszt rá, hogy nem kéne itt álldogálni, hát továbbszaladok a folyosón. Jé, innen indultam, amikor a páncélok felkerekedtek. Behúzódok egy tanterem ajtajába hallgatózni. A kilincse nem akar mozdulni, úgyhogy csak az ajtókeret árnyékába húzódva fülelek. Jó. Ezen az emeleten nincsenek itt a közelben. Kicsit hideg van, de ez az éjszaka és a kitört ablak miatt lehet. Igazából egész "békés" itt, itt még a folyosó is egész sértetlen, a törmelék meg a lovagroncs is inkább a folyosó elején vannak.
Hirtelen azt hiszem, hogy pontosan fölöttem csap villám a tetőbe. Úgy egy tizedmásodpercig, amikor is kiderül, hogy a plafont robbantották rám fentről. Zihálva vágódok be egy közeli váza mögé a fal mellett, és remegő kézzel veszem elő a pálcám, amit aztán jobbhíján csak magamhoz ölelek. Ez nagyon közel volt. Ha csak egy méterrel vagyok odébb, pont annyi törmelék esik rám, ami bőven elég, hogy kinyírjon. Vagy az egyik abból a két illetőből, akik a plafonon át szintén leestek, veszem észre. Csupa kosz és vér mindkettő. próbálok minnél kissebbre húzódni, közben a pálcám feléjük szegezem, bár az egyetlen dolog, ami eszembe jut az az, hogy semmi olyan varázslat nem jut eszembe, amit használni tudok, ha rámtámadnak. Túl sok az a vér, hogy a sajátjuk legyen, mert még élnek. Tehát legalább részben másoké a vér, ami borítja őket.
Egyszerre próbálok minnél kisebb lenni, elbújni, de közben őket is figyelni. Nem jön be. Sikerül nekimennem a vázának, ami feldől, és összetörik. Ekkor tűnik fel, hogy cifrára hideg van. Ez már nem lehet csak az ablak. Lehet, hogy eleve se az volt a hideg forrása? Eluralkodik rajtam a félelem. Részben a baljós, gyanús körülményű hidegtől, részben a sokktól, és részben a két véres alaktól. Nekihúzódok a falnak, a pálcám továbbra is nekik szegezve, teljes testből remegve. Mostmár elbújni nem próbálok, a csörömpölés miatt akkor is észrevettek, ha addig még nem.
-Kik vagytok?!- A kérdésem már határeset kiáltás. Az arcukat nem ismerem, talán még tisztán sem ismerném fel, de úgy sejtem, hogy felsőbbéves diákok, és buzgón fohászkodok, hogy igazam legyen. Ha tévedek, mostmár így is, úgy is csak idő kérdése, hogy mikor végeznek velem. Legalább jó izgi volt a finálé.
Egyre hidegebb van, a két alak egyre ijesztőbbnek hat, és mintha a színek és a hangok is folyamatosan tompulnának.

[- Most végre megdöglesz, sárvérű!]

- Most végre megdöglesz, sárvérű! – kiáltotta egy mardekáros, miközben Friccs elvezette őket az alaksor felé. Összerezzentem. Többen is nevetni kezdtek a kijelentésén, az én gerincemen pedig a hideg fel és alá cikázott, a torkomat pedig a félelem szorította össze. Én vállaltam, hogy segítek az alsóbb évesek kimenekítésében. Csak menekülni akartam, gyáva voltam. Ki akartam jutni ebből a felfordulásból, mielőtt berontanak a halálfalók és az elsők között segítenek át a túlvilágra. Teljesen eluralkodott az iskolán és rajtam is a pánik. Hát, tényleg megtörténik. Ma tényleg minden eldől, és végre vége lesz. Végre… Eddig mindig azért fohászkodtam, hogy csak legyen vége - így, vagy úgy. Most, hogy ilyen közel kerültem a végéhez már nem akartam veszteni, hirtelen lett nem mindegy.
- A bátyám – sikította hangosan egy kislány a tömegből, amire felkaptam a fejem. Csak néhány sorral volt előttem, így pontosan láttam merre néz. A tekintetem követte az övét, és még éppen elcsíptem egy griffendéles kapucnit a kanyarban, aztán eltűnt. – Craig! – sikította újra a kislány, mire megtorpantam. Körülnéztem, hogy ki hallotta még a segélykiáltásait, amiket szinte rögtön elnyelt a többi sírás és sikoltás. Senki más nem figyelt fel rá. Senki. Összeszorított fogakkal néztem újra a folyosó felé, és tudtam, ha akarok még bármit is tenni, most rögtön mennem kell. Nem voltam benne biztos, hogy van bennem, annyi amennyi az elinduláshoz kell. Aztán véletlenül megint a kislányra néztem, aki kivergődve a sor szélére, már maga akart indulni. Szánalmasnak találtam, hogy egy elsős bátrabb nálam.
- Én megyek – kiáltottam neki és a vállánál fogva visszalöktem a tömeg sodrásába, majd futva indultam a kisfiú után, hogy még időben visszahozhassam. Végig az járt a fejemben, hogyha sietek, talán még időben megtalálom és mindketten felzárkózhatunk a menekülőkhöz.
Befordulva a folyosóra még pont láttam, ahogy egy kárpit magatehetetlenül lebeg, jelezve hogy ott nemrég áthaladt valaki. Mély levegőt vettem és kivont pálcával tovább szaladtam a kisfiú után. Feltéptem a kárpit függönyét és egy csigalépcsőhöz érkeztem, amin még hallottam a léptek zaját.
- Craig! – kiáltottam, és elindultam utána, de a lépések zaja nem halkult el, hanem mintha még fel is gyorsult volna. Idióta kisfiú! Mit gondol, hogy sikerül legyőznie felnőtt halálfalókat? Sosem értettem azokat az embereket, akiknél a bátorság nem vált el a botorságtól. Akik nem fogták fel, hogy esélyük sincs. Legalábbis nem így. Zihálva vettem a lépcsőfokokat, mígnem kilyukadtam a hatodik emelet egyik folyosóján. A fejem forgatva próbáltam bármi árulkodó jelet keresni, amikor is, megremegett az egész iskola én pedig a kőfalnak csapódtam. Tudtam, hogy elkéstem, és már nem fogom elérni a menekülőket. A csata elkezdődött. Találomra indultam el jobbra, hogy megkeressem a kisfiút, amikor is mögöttem hangos pukkanásokat hallottam és tudtam, hogy az ellenség már házon belül van. Nincs visszaút. Igyekeztem eltűnni a folyosó végén mielőtt még észrevesznek. Éles csörömpöléssel törtek be a magam mögött hagyott folyosón az ablakok, mire éreztem, hogy a félelem könnyei gyűlnek a szemeimben. Masszív porfelhő jelent meg mögöttem, ami elérve, majd leelőzve, engem is beterített a szürke mocskával. Akaratom ellenére lettem részese a csatának, bár semmit nem akartam jobban, mint eltűnni, és elrejtőzni. Már nem csak a félelemtől folyt a könnyem, de a belekerült portól is. Tudtam, hogy kevés hely adhat csak menedéket. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy tanteremben bújjak el, hiszen ha ott rám találnak, nincs hová menekülni. Sokkal több lehetőséget láttam egy szőnyeg mögött megbújni, lehetőleg olyan mögött, ami valahová vezet is. Viszont az egyetlen, amiről tudtam ezen az emeleten, az az volt, ahonnan jöttem. Mérges és elkeseredett néma sikoly szakadt ki belőlem, és meg kellett állnom egy pillanatra. Gondolkoznom kellett. Azonban nem volt rá időm, gyermeksikoly hangzott a távolból és tudtam, hogy elbuktam. Szinte már el is felejtettem a kisfiút, akiért indultam, úgy akartam menteni saját magam. Rossz irányba indultam, és ők találták meg előbb. Megfordultam és az ellenkező irányba kezdtem el rohanni, önkívületi állapotban. A józan eszem végleg elveszett. Ahogy leülepedett a porfelhő, már láttam, hogy megkezdődött a csata az udvaron. Különböző eltévedt átkok még a folyosóra is besüvítettek. Egy pillanatra megtorpantam. A látvány elborzasztó volt. Soha nem láttam még ilyet korábban, de tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni. Emberek sikoltottak a saját, vagy a szeretteik életéért. Színes fénycsóvák repkedtek és óriások pusztítottak mindenhol. Egy csepp békét sem láttam. Minden ijesztő volt, sötét és lehetetlen. Szembesülnöm kellett a túlerővel, és azzal, hogy valószínűleg tényleg itt a vége...
Az üvegszilánkok ropogása törte meg a csendet. Nem törtek tovább, nem. Felismertem a jeleket, mert a következő pillanatban jéghideg lett és végleg elvesztem a sötétben. Dementorok. Nem kellett őket látnom, hogy tudjam, kint vannak, de felém jönnek. Szaladni kezdtem. Magam sem tudtam már, hogy merre. Nem tudtam hol van az előre, és hol a hátra, a fejem folyamatosan forgott, de a szemeim semmire nem tudtak fokuszálni.
Tudtam, hogy nem a saját lábamban estem el, már a zuhanás pillanatában, de a földre érkezve már nem tudtam visszatartani a sikolyomat. Egyszerre éreztem halálfélelmet és rettenetes gyászt. A kisfiúban estem el, akit meg kellett volna mentenem. Ott feküdt a lábamnál, az ajakaira ráfagyott az utolsó kiáltása, a szemei pedig üresek voltak. Aztán azokon is apró jégdarabok jelentek meg. Muszáj volt tovább mennem, ezért felálltam és újra futni kezdtem. A csontomig hatolt hideg, amikor is megláttam három másik embert. Fogalmam sem volt, hogy kik ők, de reméltem, hogy bennük még maradt egy csepp boldogság, hogy megmentsenek mindnyájunkat. Belőlem mindent kitörölt ez az év, és ez a néhány utolsó emlék. Nem, hogy boldog emlék nem maradt bennem, de még a varázsigét sem tudtam felidézni…

[- Ginny! –]

Pálcám mint jól megtermett ágyú szórta a pusztítóbbnál pusztítóbb átkokat, sikeresen lefoglalva ellenfeleinket. Tüdőm, még mindig sajog - ugyancsak érzem a korábbi homokvihart - de nincs időm ezzel foglalkozni. Kezdek fáradni… érzem a karjaimba bekúszó égő fájdalmat, ahogy izmaim pihenésre vágynak. De jó is lenne, leheveredni, megpihenni, kár hogy épp most pusztul el mindaz mit otthonomnak tekintettem, mintha tehetnénk bármit is. Annyira kilátástalan ez az egész…

Ginny hangja hasít a levegőbe, ahogy haragját útjára engedi az előlünk menekülő férfi felé. Elmosolyodom… Örülök, hogy mégsem vagyok egyedül. Sajnos nem volt időm többet foglalkozni vele, elég volt az a kihagyás, amíg fedezékbe vonultunk, ellenben ha már képes átkot szórni, akkor komoly baja csak nem lehet. Ez legalább megnyugtat.

Fals remény…

Ekkor olyan történik, amire végképp nem számítottam… megremeg alattunk a padló, s mintha a föld nyelne el minket. Ijedten kapok a kezemből kicsúszó puha ujjak után, de túl gyorsan távolodik tőlem az újdonsült csúszdán. Ám amilyen hirtelen kezdődött, oly hamarjában lesz vége a szánkó és hó nélküli csúszásnak. Nem marad más, csak a koszos, hideg, egyenetlen kövezet, mi mogorván fogad minket. Prüszkölve köhécselek, a felkavart por és törmelék miatt, ám itt csak a sötétség fogad. És csend.

Néma csend. Ijesztő. Hátborzongató. Szinte érzem, és hallom magamban, ahogy megszólal a belső vészjelzőm. Deja-vu. Régi ismerősként kúszik be a hideg a bőröm alá. Görcsösen kapaszkodok meg a pálcámban, s tekintetemmel Ginny-t keresem, ahogy feltápászkodom. Tudom, hogy valahol itt van a közelemben. Ám ez a hűvösség, rosszat sejtek… a távolból feltörő csörömpölés zaja csak megerősít ebben. Mintha valaki megbújna az árnyakban, mintha mondott volna valamit, de annyira torz az egész, hogy egy szavát sem értem.

- Ginny! – suttogok erélyesebben, s választ nem várva, úgy döntök, hogy szükségünk van valamennyi fényre, mert az orrunkig is alig látunk.  - Lumos Solem! – mormolom magam elé a varázst, és a pálcám végén megjelenő fénygömböt meglódítva előre dobom a folyosóra, hogy azt bevilágítva végre felmérhessük a terepet.

Így utólag visszagondolva, nem vagyok teljesen biztos, hogy ez mégis jó ötlet volt-e. Ha ellenség bújik meg, akkor tiszta célpontok vagyunk egymásnak… Ám a látvány ami fogad, legborzasztóbb rémálmaimat idézi. Szívembe jeges ujjakkal markol a félelem, amikor megpillantom a folyosón felénk suhanó fertelmet.

[- Kik vagytok?]

Louise Lott, hiába szaladsz egyre gyorsabban és gyorsabban, nem tudod kitörölni agyadból a halott kisfiú mozdulatlan testét, a szemgolyóján megtelepedő jégvirágokat, és a csontig hatoló hideget. Nem futhatsz el előlük, ezt te is tudod. Némán siklanak utánad, hörögve szívva magukba az összes szép emlékedet. Már ha maradtak még olyanok…
Ahogy befordulsz a sarkon, három embert veszel észre, fejük fölött apró fénygömb, lebegve világítja meg a folyosót. Az egyikük még gyerek, egészen kicsinek mondható. De ott van ő is, Harry Potter. Miatta vannak most itt, hiszen az ő nevét mondta a hang a fejedben, őt kell kiadni, és mindennek vége. De nem, ennek sosem lesz vége.

Merel Everfen, még most sem fogod fel igazán, hogy amibe csöppentél, az nem holmi játék, hanem a rideg valóság. Itt ha hibázol, nem csak szimpla dorgálást kapsz érte, itt meghalsz. Ennyi az élet. Nem próbálhatod meg újból, nincsen második lehetőség, vagy jól cselekszel, vagy végleg elbuksz.
- Kik vagytok?
A hangod elhaló, most már te magad is félsz. Ám szerencséd van, az idegenek csupán diákok, nem sokkal idősebbek tőled. A hideg az, ami miatt aggódnod kell. És abban a pillanatban te is észreveszed őket. Centikkel a padló fölött lebegnek, és felétek tartanak…

Harry Potter vagy. Olyan tetteket vittél eddig végbe, melyekről sokan csupán álmodhatnak. Kivételes képességeid vannak, ez nem vitás, de vajon elegendőek lesznek-e ezek az adottságok ahhoz, hogy életben maradj? Vajon a bátorságod, a lojalitásod, és a társaid iránt érzett szereteted elég lesz, hogy legyőzd Voldemort Nagyurat?
Az biztos, hogy holmi dementoroktól nem fogsz megfutamodni. Megsuhintod pálcádat, és kimondod a varázsigét, amit egykoron Remus Lupin tanított még neked. Mindhiába, csupán ezüstös felhőt sikerül megidézned. Egyelőre még nem tudod kitörölni a fejedből a halott társaid képét…

Fejetekben ott visszhangoznak életetek legszörnyűbb emlékei. Louise, te ismét átéled azt a napot, amikor először kínoztak meg téged. Saját magadat hallod sikítozni, és szinte most is érzed a fájdalmat, mintha csak olvadnának a csontjaid.
Merel, te egy gyerekdalt hallasz, melyet mintha rég eltávozott lelkek zenekara kísérne csörgőn és xilofonon. A hátad is beleborsózik a kísérteties muzsikába. Nincs remény... Örök álom vár.

"Álmodj, álmodj, holdsugár
Anyád ringat, aludjál
Mindig együtt lesztek már
Hosszú álom vár
Álom vár, hosszú álom vár
Álom vár...
...Örök álom vár..."

Ginny Weasley, te magad előtt látod édesapádat, és bátyádat Percyt, ahogy vitatkoznak. Aztán látod a távozó testvéred hátát, majd a becsukódó ajtót. Most úgy érzed, mintha egy élet telt volna el azóta a pillanat óta.
Harry Potter, te édesanyád sikolyait hallod fejedben, életének utolsó pillanatait. Már rengetegszer átélted ezt az érzést, tudod mi következik: egy éles kacagás, aztán a tejfehér köd. De nem… Ezúttal nem hagyod magad. Édesanyád hangja most egészen másképp hat rád, ahogy a nevedet kiáltozza „Csak Harryt ne bántsd, vigyél enged, csak hagyd őt békén!”. Mintha forgószél támadna mellkasodba zárva. Ujjaid erősebben szorulnak a szeretett lány kezére, és egyszerre rádöbbensz, hogy minden amit szeretsz, ott áll melletted. Nem kell rápillantanod Ginny Weasleyre, anélkül is felsejlik az Odú képe előtted, orrodban érzed vörös hajának illatát, látod magadat a szobájában…

Az ezüst szarvasbika földöntúli erővel robban ki a pálcából. Talán még sosem volt ilyen erős, ilyen büszke. Hatalmas agancsával pont ott éri a lidérceken, ahol a szívüknek kellene lenni, már ha volna nekik olyan. Egészen a folyosó végéig hajtja a csuklyás szörnyeket, akik a törött ablakon keresztül távoznak a kastélyból, és belevetik magukat a sötétségbe. Már nem kell félnetek tőlük… Ám koránt sincs még vége az éjszakának.

Harry Potter, neked még be kell teljesítened sorsodat. Tudod, hogy hol kell keresned, azt is tudod, hogy merre indulj. Ginnyre pillantasz, és rájössz, hogy ahová te mész, oda őt nem viheted magaddal.
- A folyosó végéről indul egy titkos járat, ami egyenesen a klubhelyiség folyosójára visz titeket. Nekem most muszáj…
De nincs szükség szavakra, ahogy szemedbe néz, pontosan tudod, hogy megértett téged. Ujjaitok elszakadnak egymástól, te pedig hátat fordítasz a három lánynak, és elindulsz a hetedik emeletre.
Ginny, Louise, és Merel… A ti utatok most a Griffendél toronyhoz vezet. Bíztok benne, hogy ott nincsenek akromantulák, óriások és Halálfalók. Vigyázzatok magatokra, és sok szerencsét nektek!

A Kaland véget ért!