+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Harry - Ron - Hermione - A Trió (Moderátorok: Hermione J. Granger, Harry J. Potter, Ronald Weasley r.)
| | | | |-+  Egy kiváló stratégia
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Egy kiváló stratégia  (Megtekintve 4227 alkalommal)

Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2013. 09. 17. - 11:18:17 »
+1



Az időjárás egyre hidegebbre fordult. Harryék nem mertek hosszabban időzni egy-egy vidéken, így ahelyett, hogy Anglia déli részén maradtak volna, ahol talaj menti fagynál rosszabb sosem érte őket, folytatták az egész országra kiterjedő kóborlásukat: aludtak hegyoldalon havas esőben, lápon, ahol fagyos víz árasztotta el a sátrat, sőt egy skóciai tó közepén álló apró szigeten is, ahol reggelre félig betemette őket a hó...

Naplózva


Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2013. 09. 17. - 11:45:22 »
+1

Harry    

~ Ez a pirítós több mint borzasztó! ~

Nyelek egyet, bár legszívesebben kiköpném itt helyben ezt a vackot. Persze a reflexeim nem engedik, hogy ilyet tegyek. Így csak elengedem a kezemben tartott könyvet, s a rongyosra olvasott kötet lágyan huppan az ölembe, miközben krákogok egy sort. Megragadom a kétszersültes zacskót, s forgatva tanulmányozom a csomagot. A lejárati dátumot jól eldugták, szinte elvész a sok iromány között. Ki gondolná, hogy egy egyszerű kétszersültnek akár húsz különféle összetevője is lehet? Nevetséges. Viszont még nem járt le, azaz már alapból ehetetlen. Ilyet soha többé nem veszek.

Lenézek az előttem tátongó mélységbe. Kiskoromban tériszonyom volt, féltem mindentől, ami a létra harmadik fokánál nagyobb távolságra volt tőlem. Bár, attól is féltem, hogy este, lámpaoltás után valami kimászik az ágyam alól, és hogy Mindenszentekkor holtak járkálnak a temetőkben. Jobb nem is sorolni, mennyire rögeszmés vagy kényszeres tud lenni az ember… Megemelem a kezem. Legszívesebben lehajítanám ezt a szikkadt-fűrészpor ízű vackot. Ám végül mégis szépen visszacsomagolom, és bepakolom a táskámba. Mert ugye a kényszeres viselkedést tanulni is lehet: például azt, hogy soha nem szemetelünk. Pedig egyszer jobb lenne felrúgni a szabályokat. Nem törődni semmivel, csak hagyni, hogy az élet haladjon, amerre csak szeretne. Ahogy Ron is teszi.

Haragszom rá. Nagyon bánt, amit pár napja mondott. Akkor is, ha nem mutatom. Bármennyire is szeretnék mással foglalkozni, a gondolataim vissza-visszatérnek hozzá. Itt ez a vacak könyv is: a Bogar bárd meséi. Vagy tízszer olvastam újra a napokban, és olyan mégis, mintha a kezembe se vettem volna. Látom és értem a szavakat, akár hangosan is olvashatnám. De nem áll össze egy egésszé. Koncentrálni se tudok. Vicces arra gondolni, hogy első éjjel még sírtam is miatta. Másnapra csak az üresség maradt. Harry nem szólt semmit, de azt hiszem nem is tudtam volna válaszolni. Harmadnapra átgondoltam újra, hogy mit mondott. És akkor már dühös voltam. Legszívesebben csak üvöltöztem volna vele, miközben csapkodom azt az értetlen fejét ezzel a buta mesekönyvvel. Úgyis üres az egész, nem esne ki belőle semmi, nagy kárt nem tehetek benne. És ha erre gondolok, újra felhorgad bennem a harag. Még azt is elképzeltem, ahogy a képébe kiáltom: inkább választanám Harry-t.

~ Mert neked úgyse kellek… ~

De azt hiszem, jobb lenne, ha csak mosolyognék az egészen. Ő lehet, egyáltalán nem is gondol rám… Fogom a könyvet és a táskát, majd felállok. A távolban madárraj száll fel a nádasból. Megijeszthette őket valami: talán róka, vagy menyét. Persze azok a rosszarcú alakok is lehetnek, akiket napokkal ezelőtt láttunk a „védőfal” túloldalán… Az ember sose lehet elég éber. Fáradt vagyok, pedig még hét óra sincs. Talán a hideg teszi: látszik a leheletem. Hátat fordítok a meredélynek, és megindulok vissza a sátor felé. Odabent legalább meleg van. Vagyis melegebb. Remélem, nem fáztam fel.

-   Hűvös van kint. – jegyzem meg a nyilvánvalót, miközben felhajtom a sátorponyvát. – Ha tovább maradok, olyan deres lesz a hajam, mint Dumbledore-é.

Ledobom a mesekönyvet az ágyamra, majd én is mellé ülök. Unottan túrok a szütyőmbe, keresek valami szórakoztatót. Se zsebtévé, se kártyapakli. Ezekre nem gondoltam, mielőtt útra keltünk. Aztán a kezembe akad valami: egy társasjáték, amit anyuéktól kaptam múlt karácsonyra. Még egyszer se próbáltam, nem volt rá időm. Csak kallódott a szekrényben, nem is tudom, egyáltalán miért hoztam el. Ám most áldom az eszemet, hogy legalább ezt bepakoltam.  

-   Mondd, Harry… - húzom elő az egyszerű fatáblát – Ismered a Go-t?

Naplózva


Harry Potter r.
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2013. 09. 20. - 10:59:09 »
+1

Hermione

A kora esti sötétben a kinti szél vészjóslóan mozgatja a sátor ponyváit. A védő bűbájoknak hála nem fogunk megfagyni, de kellemetlenül hűvös van. A sálamat a nyakam köré tekerem, és hanyatt dőlök az ágyamon, kezemben a Dumbledore-tól kapott cikeszt forgatom. A sápadt lámpák fényénél meredek magam elé, és az ujjaimmal az apró aranyló gömb domború mintáit simítom, miközben a halkan sistergő rádió hangjától elszakadva borús gondolataim zakatolnak.

Csak néhány napja történt, de nem tudom kiverni a fejemből, ám nem csak én vagyok így vele. Miót is megviseli a dolog, sőt, talán még jobban, mint engem.  Bántja Ron ki és elrohanása, az értelmetlen és gyerekes gyanúsítgatása, és az, hogy cserbenhagyott minket… Őt. Reméltem, hogy visszajön, hogy csak hirtelen felindulás volt az egész, hogy csak a horcrux beszél belőle, ám aznap este óta nem láttuk.

~ „Nem, nem érezheted ugyanazt! A te szüleid meghaltak! Nincs kiért aggódnod!” ~

Folyamatosan itt visszhangzik a fejemben ez a mondat. Minek ide a Crucio, vagy varázspálca… szavakkal is ugyanúgy lehet kínozni… ha nem jobban. Tudom, hogy ő a legjobb barátom, tudom, hogy az elméjét egész nap fárasztó medál az, ami mondatta vele ezeket a szörnyűségeket, de ennek ellenére az ő szájából hallani ezt a borzalmat rosszabb volt, mint mikor a Magyar mennydörgő a Trimágus Kupán azzal az eltökéltséggel kergetett, hogy márpedig ő fel akar falni. Olyan kevés tartott vissza, hogy megüssem, hogy engedjek a bennem hirtelen felgyülemlett gyűlöletnek, és öklömmel az arcába csapjak, hogy beleordítsam abba az együgyű tekintetébe, hogy igen, én is aggódom a családjáért, hogy az elmúlt évek alatt az Ő szülei kicsit az enyémek is lettek… engem is a fiúknak tekintettek, amiért soha nem lehetek elég hálás nekik. Beleordítsam abba a sötét ábrázatába, hogy fogja fel végre, szeretem a családját… és szeretem Ginnyt, hogy használhatná azt az átkozott önoltót a saját fején belül is, és talán észrevenné, hogy szegény Mio mit szenved miatta, hogy őt szereti és nem engem.

Bal kezembe veszem a cikeszt, míg a jobbat ökölbe szorítom… ajkaim remegnek a dühtől. Kezemmel a combomra csapok.

~ Te átkozott Bolond! ~

Aztán persze fájdalmas arccal dörzsölöm, mégsem volt olyan jó ötlet. Ám ekkor lebben a sátor ponyvája, és a kezeit melengető, didergő Hermione lép be. Arca komor, hangja halk és tárgyilagos… Némán figyelem, leteszem a cikeszt és felülök az ágyon.

- Melegedj csak, majd következőnek megyek én ki őrködni. Kérsz egy teát? Most csináltam, még forró. – kérdezem halkan, és az ágyról felkászálódva az asztalhoz lépek, hogy egy bögrébe töltsek a melengető italból.

Alig beszéltünk mióta Ron elment… olyan szívesen átölelném, hogy érezze nincs egyedül, hogy igenis számít, és hálás vagyok a segítségéért. De nem tudom megtenni… félek. Mitől? Jó kérdés, fogalmam sincs. Már hetedik éve, hogy ismerjük egymást, semmi okom sincs rá, de valahogy úgy érzem, az időpont nem jó rá… talán később. Pillanatnyi merengésemből a lány hangja térít vissza a valóságba, még épp időben, mielőtt túl önteném, és az asztalra locsolnám a kanna tartalmát.

- Go? – kérdezem érdeklődve, majd hozzá sétálok, hogy a bögre átnyújtása után mellé huppanva megvizsgáljam a sakktáblára alig hasonlító alkalmatosságot. Végigsimítok a sima felületen, mintha csupán egy egyszerű érintésből mindent megtudhatnék. - M-m – rázom a fejem – a táblából ítélve talán olyan, mint a sakk? Soha nem hallottam róla, de érdekelne. Megtanítasz? – arcomra apró mosoly húzódik.

~ Talán a játék oldaná ezt a napok óta tartó feszültséget… hátha. ~
Naplózva


Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2013. 09. 25. - 12:36:00 »
+1

Harry    

Eddig rá se néztem Harry-re csak mint egy kómás imbolyogtam el az ágyamig. Csupán a periférikus látásom bizonyította, hogy itt van a sátorban. Bár ennyi erővel akár Fenrir Greyback is lehetne, a szemem sarkából inkább csak a mozgást érzékeltem. Kezdek szétcsúszni… Bár, miért is ne nézhetnék rá? Lenne bármi szégyellni valóm? Összeszorítom ajkaim, majd az ágyon éppen felülő Harry felé fordulok.

- Nahát, mondtam már, hogy gondolatolvasó vagy? – a pillanatnyi feszültség eltűnik, s ajkamon mosoly csillan, miközben hálásan lesek a tábori gázrezsó irányába – Eddig fel se tűnt, de borzasztóan vágytam rá. Ha beleférne egy bögrébe, rögtön kettőt is kérnék.

Ha csak rövid időre is, de a teának sikerült elkergetnie iménti, nyomasztó gondolataimat. Tekintetem Harry-t pásztázza, a kinyúlt pulcsit, amit még Mrs. Weasley kötött neki két éve, a melegítős macinacit, és a lógós cipőfűzőt. Az arcán éktelenkedő borostával egyszerűen kiváló az összhatás. Én se festhetek sokkal jobban: két pulcsi van rajtam, plusz a dzseki. Reggel ugyan fésülködtem, de ma útközben elkapott egy lelógó ág, és bár nem néztem tükörbe, a hajam úgy festhet, mint egy jólszituált szénaboglya. Mégis, jóleső érzéssel tölt el. Olyan, mint egy hosszú hétvége utolsó napja.

Közben úgy tűnt, Harry komolyan vette iménti megjegyzésemet. Annyira teletöltötte a bögrét, hogy biztos voltam benne, ha rajta múlna, még meg is púpozná a végén. Rémülten figyelem, ahogy visszaegyensúlyoz a teával, s közben rettegve várom, mikor forrázza le magát. Tekintetem a lógó cipőfűzőre téved. Ám Harry-nek ma van a szerencsenapja, és bizonyára az enyém is, hogy átvéve nem az ölemben landolt az egész. Óvatosan szürcsölök a forró italba. Picit még a nyelvemet is megégetem, ám ez most egyáltalán nem zavar. Harry főzi a világ legfinomabb teáját! Vagy legalábbis most annyira jól esik, hogy az se zavarna, ha csattanómaszlagból kotyvasztotta volna.

-   Köszönöm. – sóhajtok, miután leittam a felesleget.

Egy darabig még szorongatom a bögrét, s láss csodát: az ujjaimból szinte azonnal elpárolog a fagy. Egy picit, ha csak egy pillanatra is, úgy érzem, minden rendben.  Drága Harry, te ezt nem is tudod… Rámosolygok. Olyan szívesen átölelném. De nem tudom megtenni… félek. Na de mitől? Igaza lenne Ronnak? Csak azért se! Vagy inkább csak azért is?

-   Hajjaj, hát még én se játszottam. Csak láttam másokat. Ez a készlet teljesen új. – ingatom a fejem, s ezzel el is kergetem a felesleges gondolatokat. Picit hátrébb csusszanok, hogy letehessem közénk a táblát. – Akkor megpróbálom elmagyarázni, ami nekem lejött belőle.

Közben leteszem a bögrét az ágy melletti kis sámlira, s esetlenül, ahogyan csak egy Michelin baba lenne képes, megpróbálom lehámozni a dzsekimet. Nehezen megy, már a reggeli felvételnél is alig jött rám. Azóta pedig csak beleszorultak a pulcsik. Viszont a tea után rettenetes melegem lett, így egyre sürgetőbbnek éreztem a dzseki eltávolítását.

-   Uhh, jajj, na… - nyögdécselek – Szóval az a lényeg, hogy vannak kis korongok, mint a dámajátékban. Csak sokkal több van belőlük. A táblán bárhova léphetsz, ahol találsz szabad helyet. Az a lényeg, hogy minél nagyobb területet foglalj el a másiktól. Teszegeted le a saját köveidet, körbekerítesz vele részeket, ezt a másik megpróbálja megakadályozni, mert ő is foglalni akar. Annyi „élete” van egy kőnek, ahány üres mező van közvetlenül körülötte: az átlósak nem számítanak. Ha egy csoportnak vagy egy korongnak minden „élete” elfogyott, azaz teljesen körbekerítetted, akkor onnantól fogoly és leveheted a tábláról. Ezek pontot érnek a végén, plusz azok a területek is, amiket körbekerítettél. Csikicsukizni nem lehet, nem léphetsz azonnal oda, ahonnan levették egy korongodat. Ahogy öngyilkos se lehetsz, azaz nem léphetsz bele egy olyan körbe, ahol az ellenség kövei miatt egy életed se lenne. Hogy ne lehessen könnyen leszedni a korongjaidat, minden csoportodhoz próbálj legalább egy „szemet” csatolni. A szem egy kis elhatárolt terület, amit csak a te köveid vesznek körül, lehet kicsi vagy nagy.

Végre letépem a dzsekimet, és elhajítom a szomszédos ágyra. Újra benyúlok a kis lila táskámba, és előhalászok egy kövekkel teli szütyőt. Kiszórok pár darabot a tábla mellé az ágyra, és elkezdem modellezni, amit eddig magyaráztam. Megmutatom a kis elkerített köröket, a kis és a nagy szemet, azt, ahogy körberakom egy másik színnel és foglyul ejtek egy csapatot. Igyekszem minél több lehetőségre kitérni. De ha látom, hogy Harry-nek túl sok az információ, azonnal megállok.

-   Értesz mindent? Vagy valami nem tiszta?

Naplózva


Harry Potter r.
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2013. 09. 26. - 10:51:33 »
+1

Hermione

- Igazán nincs mit, ha kérsz még szívesen hozok.

Nem tudom miért, de szívemet melegség önti el, mikor mosolyogva veszi el tőlem a bögrét. Olyan rég láttam már mosolyogni a mindig vidám Miót. Örülök, hogy egy picit megenyhült, hogy talán egy kicsit jobb kedve van. Képtelen vagyok palástolni, magam is mosolygok, ahogyan az arcát nézem. Lassan kortyolja a forró teát, behunyt szemmel élvezi a belsőjét átmelengető italt. Kicsit kócos, a magára öltött ruhakupactól olyan, mint egy kitömött baba, ám arca lassan kipirul, és az összhatás mégis annyira aranyos.

~ Bolond ez a Ron… Hermione okos, csinos, kedves, és láthatóan kedveli is őt… Erre fogja magát, és ilyen hülyeséget csinál. Ha vissza is jön valamikor, az biztos, hogy nem lesz egyszerű kiengesztelnie, erre a nyakamat tenném. ~

Szinte kapaszkodik a bögrébe, az ujjai is élénkebbek, ám tekintetéből látom, gondolatban távol jár.

~ Biztos megint Rá gondol. Azt hiszem én is szívesen megagyalnám, és meg is fogom, ha ez a mamlasz összetöri a szívét. ~

Kissé zavarodottan csúszok magam is hátrébb, mikor észreveszem, hogy a tábla közénk kerül, és Mio mintha mi sem történt volna, magyarázni kezd. Ám még mielőtt teljesen belelendülne, ekkor jön a nagy feladat, megpróbál megszabadulni a kabátjától, ami immár biztosan rámelegedett. Esetlen mozdulatain újra elmosolyodom, de csupán néhány pillanatig nézem tétlenül, és segítségére sietek. A táblát óvatosan arrébb teszem, és közelebb csusszanok az ágyon. Kissé közelebbről vizsgálom meg a nyakánál beakadt cipzárt.

- Hagyd csak, majd én – kacsintok rá, és kósza tincseit kisimítom az útból, nehogy odacsípjem. Majd lassan leügyeskedem az akadékoskodó szerkezetet, és segítek kibújni a kabátból. Nevetve figyelem, ahogy játszott bosszúsággal hajítja tova a komisz ruhadarabot az ágyamra.

Újra helyet adunk a táblának, és ismét kezdetét veszi a magyarázat. Igyekszem figyelni, ám így is magával ragad szavainak lendülete, a kisugárzása, mint már oly sokszor. Mio egy tünemény, és tényleg úgy tűnik, hogy mindenről mindent tud. De ő már csak ilyen, ilyennek szeretem. Csüngök a szavain, jó hallgatni, hogy ilyen élvezettel ecseteli, hogy mit és hogyan. Ráncolom a szemöldököm, ahogy próbálom feldolgozni ezt az információ áradatot, nem vagyok biztos a sikerben, de azt hiszem a nagyját felfogtam.

- Azt hiszem értem amit elmondtál, de majd játék közben úgy is jobban tudatosul a dolog. Ám előtte – felpattanok az ágyról – öntök magamnak is egy teát. Szabad neked is, vagy hagyod még hűlni egy keveset? – kérdezem jó kedélyűen. Majd ha kér, akkor az övét is utántöltöm, ha nem akkor csak magamnak kanyarítok egy bögrével, és aprókat szürcsölve visszahelyezkedem a tábla elé. A bögrét Mióé mellé teszem, majd feltűröm a pulóverem megnyúlt ujjait, hogy kényelmesebben legyek, és nem mellesleg ne söpörjem majd el a tábla tartalmát. Elveszek egy-egy fekete és fehér követ a kis szütyőből, majd mosolyogva felé nyújtom.

- Melyiket szeretnéd?
Naplózva


Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2013. 10. 01. - 09:38:17 »
+1

Harry    

-   Még van, de várj csak… - fordulok a sámli felé és a bögre után nyúlok.

Belekortyolok a teába, szememet pedig újra lehunyom. Mintha csak nem is itt lennénk, a semmi közepén. Nem egy háború küszöbén állnánk, s nem kajtatna a nyomunkban egy regimentnyi halálfaló, akár egy falkányi kiéhezett vadászkutya. Mintha csak semmi sem történt volna. Szeretem ezeket a pillanatokat. Már csak egy forró fürdő hiányzik, fürdősóval és rengeteg habbal. És mindez persze az otthoni fürdőkádban, miközben anya a konyhában vacsorát készít. Remélem, egyszer újra eljön ez a pillanat. Résnyire kinyitom a szemem, és a bögre pereme fölött Harry-re lesek. Ő is engem néz. Mosolyog. Félek, egyszer eljön az az idő, amikor nem az otthoni kádra vágyom majd. Hanem ezt a pillanatot sírom vissza. Mert ami ezután következik, az csak rosszabb lesz. Próbálom az emlékeimbe vésni a kócos haját, a mosolyát, még a lógó cipőfűzőket is. A pillanatnyi gondtalanságot és azt a sok kedvességet Harry szemeiben. Mert lehet, többé nem lesz erre alkalmam. Azt hiszem, akármi is történt, és bármi is fog: legyen az akármilyen katasztrófa, én egy szerencsés ember vagyok.  És csak sajnálni tudom Voldemortot meg a csatlósait, amiért nekik nem lehet részük ilyesmiben.

-   Bár nem teljesen üres… - nyújtom most már Harry felé a bögrémet – …de azért kipótolhatnád.

Amíg barátom a teatöltögetéssel van elfoglalva, kiegyengetem a takarón a redőket. Ahol az imént még ő ült. Nevetséges. Miért, baj ha barátok vagyunk? Baj, ha fontos nekünk a másik? Vagy talán az a gond, hogy mindennél fontosabb? Mert ha Ron csak egy kérdésre is igennel válaszol, nem érdemes arra, hogy meghallgassam. Még akkor is, ha az érzéseim az ő irányába éppen ugyanazok. Visszafektetem a táblát az iménti helyére. A bögrét is visszakapom: a tea éppolyan illatos, mint az előbb, és pont annyira finom is. De most már nem látom a fürdőszobánk kékeszöld csempéjét, és nem hallom anyát se, ahogy a konyhában énekelget.

-   A fehéret választom. – veszem át a kis korongot Harrytől – Ám a sakkal ellentétben, itt nem én kezdek. Lépj bárhová, ahova csak szeretnél.

Szótlanul figyelem, ahogy ez a kedves, kócos fiú a táblát méregeti. Mintha már most az utolsó lépésen tűnődne. Pedig a tábla még tiszta… Elgondolkozok, mi is lenne a legmegfelelőbb stratégia, és beletúrok a szütyőbe, a kis fehér korongok közé. Nem tudom, mennyinek kéne lennie, talán több is akad a zacskóban, mint amennyi a táblán elfér. Ám folyton olyan érzésem van, hogy az egyik hiányzik. Harry végre lép, majd én is lerakom a fehér korongot. Az első pár lépést némán tesszük meg, a stratégiailag fontos pontokra. Pedig ezt nem is mondtam…

-   Mondd Harry, gondolkodtál már azon mi lesz? Mi lesz, ha elpusztítottuk az összes horcrux-ot? – kérdem csendesen, mintha csak a fekete taláros, maszkos alakok a sátrunk körül ólálkodnának – Mit kéne tennünk akkor? Vagyis: inkább hogyan tegyük meg?



Naplózva


Harry Potter r.
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2013. 10. 07. - 12:48:47 »
+1

Hermione

- Lépj bárhová, ahova csak szeretnél.

~ Könnyű azt mondani! Hatalmas ez a tábla. Hmm… nem is tudom. Azt hiszem, jobban teszem, ha hallgatok a megérzéseimre, úgysincs semmi esélyem. ~

Hosszan és némán gondolkodom, hogy mit is csináljak. Ahogy előre dőlök, a hajam egyre többször hullik a szemembe… még mindig zavaróan hosszú. Igyekszem persze néha rendbe szedni, ám mintha szélmalomharcot vívnék.

~ Talán jobb lesz, ha újra Mio segítségét kérem. Remélem, megkönyörül rajtam és segít visszább vágni, mert ha így megy tovább lassan megőrjít. Legutóbb ugye nem sikerült befejezni, Ron elrohanása után pedig nem akartam ezzel zaklatni. De koncentráljunk inkább a játékra. ~

Más ötlet híján egyszerűen középre helyezem a fekete korongot, és immár hozzám hasonlóan morfondírozó ellenfelem következik. Szavak nélkül pakolgatjuk az apró köveket, míg végül egy négyzetet alkotunk. Szimmetrikus, ez így tetszik. Igazából fogalmam sincs mit csinálok.

~ Mio azt mondta területet kell foglalni, be kell keríteni. Akkor hát rajta. ~

A kövekből láncot alkotok, mintha falat húznék, bízva abban, hogy ez a helyes megoldás. Ám a csendet, az a kedves hang töri meg, mely szinte mindig oly magabiztos. De nem most… érzem benne, hogy fél, hogy tanácstalan. Szinte suttogja felém a szavakat, mintha bárki meghallhatná.

- Mondd Harry, gondolkodtál már azon mi lesz? Mi lesz, ha elpusztítottuk az összes horcrux-ot? Mit kéne tennünk akkor? Vagyis: inkább hogyan tegyük meg?

Felpillantok az eddig szuggerált tábláról, és az arcát fürkészem. Próbálok erőt meríteni a tekintetéből, mielőtt elmémet elszakítom a játéktól, és immár a jövőre koncentrálok.

- Miután elpusztítottuk mind? – kérdezek vissza immár komoran, és hosszan hallgatok.
- Nem is tudom. Dumbledore hat darabot említett, ebből kettőnek már vége. A harmadik itt van nálunk, ez azért nem egy rossz arány. Hála neked azt is tudjuk, hogy Griffendél kardja képes elpusztítani őket. Legalább a remény megvan, legyen az bármilyen csekély. Remélem, ha az utolsó is elhullik, annyira meggyengül, hogy már nem jelent veszélyt. De a legjobb persze az lenne, ha ő maga is eltűnne, ahogy az utolsó tárgyat bűvölő sötét mágia semmivé foszlik. Ám félek nem így lesz.

Hátrébb dőlök, közben újra a pulóveremmel babrálok, az ujját igazgatom, a nyakát tűröm. Leveszem a szemüvegem, hogy ma este már sokadjára megtöröljem mielőtt visszahelyezem. Kerülöm a tekintetét. Miért? Magam sem tudom. Apró, szinte kényszeres cselekvésekkel próbálok időt húzni, hogy egyáltalán magamnak képes legyek megfogalmazni azt a gondolatot, amit a tudatom mélyén már rég tudok. Nekem kell legyőznöm őt, más nem teheti meg, ez az én sorsom.

- Ha a horcrux-ok önmagukban nem lennének elegendőek már csak az maradt, hogy nekem kell szembeszállnom vele. Nem tudom, hogy mikor, hol és hogyan. Viszont azt tudom, hogy ha ezt sikerül végig csinálnunk, ott már nem segíthetsz, senki sem segíthet. Így is elég veszélyes. Folyamatosan halálfalók elől menekülünk, és hiába tudom, hogy nélkületek nem itt tartanék, már rég biztosan elbuktam volna, de nincs olyan nap, hogy ne bánnám, hogy belerángattalak ebbe titeket.

Pillanatnyi némaságba burkolózom, és újra azt a kedves, meleg tekintetet keresem, hogy szinte bocsánatkérően folytassam azt, amit az imént elkezdtem.

- Tudod, nem maradt más nekem, csak Te és Ron. Ti vagytok az én családom, és el sem tudod képzelni, hogy hogyan mardossa a lelkemet az, hogy miattam teszitek kockára az életeteket. Nem tudom mihez kezdenék, ha valami történne veletek. És bár lehet, hogy most haragszom erre a marharépára, de azért én is aggódom miatta, és bárhol is van, remélem, hogy jól van.
- Tudjukki pedig... valahogyan le fogom győzni őt, így kell lennie... Ígérem, így is lesz.


Egy apró mosolyt erőltetek az arcomra, majd egy újabb fekete követ helyezek a táblára.


Naplózva


Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2013. 10. 09. - 11:47:44 »
+1

Harry    

Talán nem kellett volna ezt a kérdést feltennem. Látom Harry arcán, hogy nem tetszik neki a téma. Megfeledkezett volna arról, hogy miért vagyunk itt? Sikerült volna? Bár ha visszagondolok, valóban egész elmélyülten rakosgatta a korongokat. Valahol örülök is ennek. Ám jómagam, akármennyire is szeretnék, nem tudok elszakadni a gondolattól. Folyton egyfajta baljós érzés ül a nyakamban. Pontosabban: lóg a nyakamban. Érzem, hogy a medál még pulóveren keresztül is éget. Pedig egyre inkább melegem van, mégse akarok levenni egy újabb ruhadarabot. Csak ne érjen hozzám! Ez a medál olyan, mintha átkozott lenne. Vagy inkább valami még rosszabb: mintha önálló tudata lenne. Olvastam valamikor erről: bár azt hittem, csak szórakoztató időtöltés lesz, egy egyszerű regény, nem pedig a valóság. Ez a medál olyan, mint az Egy Gyűrű. Csak ez tudja, hogy soha eszembe se jutna védelmezni őt, és minél több időt tölt velem, annál biztosabban el akarom pusztítani. Menekül. Kezem önkéntelenül is a gyűlölt tárgyra kulcsolódik, miközben Harry homlokráncolását figyelem. Ez a vacak elérte, amit akart: az a pár szép gondolat otthonról, a szüleimről végképp szertefoszlott. Már fel se tudnám idézni, pedig csak pár perc telt el. Megint Őrá gondolok, és még Harry kedvét is sikerült elrontanom ezzel. Hiba volt, ráadásul egy újabb hibát vétek a táblán is.

-   Igen, én is ettől félek. Már nem egyszer megfordult a fejemben a gondolat, hogy minden egyes tárggyal, amit elpusztítunk, kiengedünk valamit. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezzel azt a lélekdarabot is megsemmisítenénk. Inkább olyan az egész, mintha visszaküldenénk a helyére azt a valamit, amit addig fogva tartott. És ha ez így van, akkor nem tudom, mi lesz: lehet, csak erősebbé válik tőle…

Paranoiás vagyok. De mindig úgy gondoltam jobb, ha nem reménykedek a sikerben, így csak pozitívan csalódhatok. A jó csupán a mesékben nyeri el méltó jutalmát, az élet sajnos a rosszakat igazolja. Lehet, ez az egész egy hiábavaló szélmalomharc, és mindenképpen vesztünk. De ha meg se próbáljuk… Mélyet sóhajtok. Csupán egy részét mondtam ki félelmeimnek, és Harry máris a szemüvegét törölgeti kínjában. Ez nem jó. Persze az is lehet, csak én látok minden kis zugban árnyékot.

-   Te jó ég, Harry!

Barátom további gondolatmenete úgy hat rám, mintha egy vödör jeges vízzel locsoltak volna nyakon. Hogy mondhat ilyet? Hogy vállalhatna mindent magára? Meg egyébként is, hogy gondolja? Egyedül kiáll szemtől szembe a Nagyúrral, aztán lesz ami lesz? És mégis… azt gondolja, hogy ezt azok a hiénaképű halálfalók majd hagyják? Legszívesebben most fülön ragadnám, és jól megcibálnám ezt az ostoba kölyköt. Állom Harry tekintetét, ám ajkaimat összeszorítom, nehogy kibuggyanjon rajta a lelkemet mardosó szítok áradat.

-   Mégis mit gondolsz, mit teszel majd? Egyedül elég leszel? – bököm ki végül már cenzúrázott gondolataimat – Ha még Tudjukki lesz is olyan nagyképű, hogy szemtől szembe kiálljon veled, leszel elég erős, hogy legyőzd?

Amit mondott, azt én is elmondhatnám magamról. Nekem se maradt senki más! Csak ő és Ron… vagy talán már csak ő, hiszen Ron rég nincs itt. És ha ő is ilyen ostobán a vesztébe rohan, mi marad nekem? Akármennyire is küzdök ellene, szememet könny homályosítja el. Dühös vagyok. Bár lehet, inkább így adom ki azt a rengeteg szorongást, ami eddig felgyülemlett bennem.

-   És egyébként is, miért mondod, hogy érted tennénk kockára az életünket? Ez a világ, amiben eddig éltünk, nekem is legalább annyira fontos. Nem egyetlen emberért szállunk harcba, hanem a közös jövőnkért. És én képtelen lennék ölbe tett kézzel végignézni, ahogy a világunk összeomlik. – Szipogok picit, majd kisöprök egy kósza tincset arcomból. Nem tudatos, inkább csak így dolgozom fel azt, hogy Harry-nek a szemébe lóg a haja. – Egy ennyire fontos dologhoz pedig nem állhatunk úgy hozzá, hogy „lesz ahogy lesz”. Képtelen lennék nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy meg se próbálunk harcolni az ismeretlennel. Hogy semmi tervünk vagy elképzelésünk sincsen. Ezért bökte már az oldalamat a kérdés. Ron-ról szólva pedig… elment: rá nem számíthatunk. Az energiánkat most nem rá kell koncentrálnunk.



Naplózva


Harry Potter r.
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2013. 10. 11. - 10:34:24 »
+1

Hermione

Mio teljesen ledöbbent, látom rajta, hogy teljesen meglepte az előbbi őszinteségi rohamom. Vonásai búskomorrá lesznek. Ajkának vonalai már közel sem tanúskodnak jó kedvről, szinte egyetlen vonalnak tűnnek, ahogyan összeszorítja azt. Szemeinek csillogását immár néhány könnycsepp teszi homályossá, hangja keserűen szomorú. És én csak hallgatom, ahogy lassan utat talál magának, a mélyből a felszínre tör a korholása, azzal az érzelmi hullámmal, ahogyan csak Ő tudja a mondanivalóját előadni. Én pedig némán tűröm, mint ahogy már oly sokszor tettem, és a legrosszabb, hogy tudom, igaza van. Mindig igaza van. Ezért tudom őt egyszerre szeretni és utálni is. Rengetegszer húzott ki minket a pácból, hogy ő Hermione, aki mindenről mindent tud. Ám ennek a fordítottja is igaz, mikor a legkisebb apróságokon is képes vitatkozni, hogy márpedig akkor is övé az utolsó szó, és ő tudja jobban… ilyenkor annyira már nem vonzó az a hatalmas intelligenciája. De összességében mégsem tudok haragudni rá. Elfogadtam olyannak amilyen, ilyennek ismertem meg, így lopta be magát a szívembe, így szerettem meg...

Épp ezek miatt szóhoz sem jutok… csak, mint a bűnösök, lehajtott fejjel fogadom a lehordást. Ám szipogására mégis felpillantok. A szemembe hulló hajszálak erdején át nézem, ahogyan próbál erőt venni, erős lenni, és legyűrni a rátörni készülő sírást. Arcomon apró és félénk bocsánatkérő mosoly.

- Nem akartam, ne haragudj… - mondom halkan, majd kezemet az ő tábla mellett pihenő ám ökölbe szorított kezére teszem. Szinte elvész a meleget sugárzó tenyeremben, ahogyan óvatosan betakarom azt.

- Azért mondom, mert már többször is így volt. Emlékszel mikor kimenekítettetek Dursley-ék házából? Mindannyian az életetek kockáztattátok… Rémszem meghalt, Hedvig szintén… George épp hogy túlélte. Ha az átok kicsit arrébb találja el, nem csak a fülét veszíti el. És a horcrux-ok elpusztítása sem egy sétagalopp, Ron is csúnyán megsérült amikor a Minisztériumból menekültünk.

Nagyot sóhajtok, majd tovább folytatom. - Dumbledore rám bízta a feladatot, meg amúgy is, én lennék a kiválasztott, nem? – mondom keserűen és finoman megszorítom az apró kezet. - Tisztában vagyok vele, hogy nem egyszerű dolog, és hogy nem csak nekem van veszíteni valóm. Hogy az egész varázsló világ jövője függ attól, hogy sikerrel járok –e, sikerrel járunk –e. Te is ugyanúgy aggódsz a szeretteidért, mint Ron, vagy bármelyik másik jóérzésű ember akinek van fogalma arról, hogy mi is történik valójában. Kész tervem nincs, hisz rengeteg dolgot nem tudunk még. Ami biztos, meg kell találjuk a kardot, anélkül semmit sem érünk. Aztán ráérünk még azon agyalni, hogy merre lehet a többi tárgy, hogyan szerezzük meg őket, és ténylegesen mi történik Tudjukkivel, ha elpusztítjuk ezeket a lélektárolókat.

Lassan visszahúzom a kezem, és a korongokat rejtő zsákba nyúlok, hogy egy újabbat helyezzek a táblára, majd ismét a tekintetét keresem.

- A Trimágus kupa alatt is személyesen akart végezni velem… azon az estén, amikor az Odúba menekültünk szintén ő maga akart pontot tenni kettőnk ügyére. Nem hiszem, hogy ez később is másképp alakulna… és hogy lesz –e elég erőm? Nagyon remélem, a jövőnk múlik rajta. Mindenki jövője, nem engedhetem meg, hogy veszítsek. Túl sokan, ártatlan emberek szenvedték meg visszatértét, és ki tudja mi vár még ránk.



Naplózva


Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2013. 10. 14. - 17:16:10 »
+1

Harry    

Barátom bűnbánó szavai éket ütnek korábbi gondolataim közé. Rá se kell néznem, elég, ha csak a hangját hallom: „Nem akartam, ne haragudj…” És ez most jobban fáj, mintha csapkodott vagy üvöltözött volna. Bűntudatom van. Sajnálom, hogy így lehordtam. Pedig el se mondtam mindent, ám látom rajta, hogy már ezzel is fájdalmat okoztam neki. És emellett mégis ő vígasztal.  Pedig annyira szeretnék még haragudni rá! Megfogja a kezem, érzem a melegét. Érdekes: mennyivel nagyobb, mint az enyém… Kihasználom a lehetőséget, és nem nézek a szemébe, tekintetem az ujjain pihentetem. Bár felesleges, mert igazából azt se látom, csak a szemeim előtt hullámzó szürkeséget.  
Szótlanul hallgatom, amit mond. Olyan érzésem van, mintha csak részben értette volna meg, amit mondtam. Vagy csak úgy csinál, mintha nem értené. Legszívesebben a kezeim közé fognám az arcát, hogy ne figyelhessen másra, és ordítanék, hogy jól halhassa: ez a harc nem csak egyedül az övé. Voldemort-ot nem egyedül kell legyőznie, és nem minden csak rajta múlik! Néha szeretném ezt tenni. Aztán eszembe jut, hogy lehet, ő VALÓBAN ezt gondolja. És ha ez nem így lenne, és megértené, amit mondani akarok, akkor nem lenne ennyire eltökélt. Akkor nem érezné ezt a túlzott felelősséget. Pedig ő sem más, semmivel se több mint mi vagyunk. Ő, Voldemort, Piton, vagy Dumbledore… még én és Ron is, mind egyszerű kis kövek vagyunk a varázslók játszmájában.  Mindenkinek megvan a maga szerepe, ez vagy az, lényegtelen. Minden egyes lerakott korong értékes, közelebb visz a cél felé: részt vállal abban, hogy a végén megtehessük a győztes lépést. Harry csak az utolsó korong, és az összes többi nélkül nem győzhet.

~ Dumbledore rám bízta a feladatot, meg amúgy is, én lennék a kiválasztott, nem? ~

Azt hiszem, ez volt a kulcsmondat: és ezzel úgy érzem, mintha a szívemben kést forgatnának. Hallottam ezt már máskor is, egy más helyen. Akkor talán még viccesen is hangzott. Ám most talán azt jelenti: Harry olyan kő is lehet, akiért cserébe győzhetünk, aki elviheti a hátán a balhét. Mert megéri beáldozni egyetlen korongot a győzelemért. Ezt még én is így gondolom: bár lehet, ezt csak a medál mondatja velem. Bármi is a válasz, akárhogy is használjuk fel Harry-t, azt hiszem Dumbledore kiváló stratéga. Még halála után is képes befolyásolni az embereket. Elmosolyodok. Drága, drága barátom. Tényleg tegyünk fel mindent egy lapra? Tényleg sodródjunk az árral? Én szeretnék bízni benned. De eddig átkozott szerencséd volt. Ugye tudod?

-   Győztél.

Az utolsó korongot még leteszem, ám rögtön utána fel is kelek az ágyról, és odasétálok a rádióhoz.  Bekapcsolom, pár pillanatig hallgatom az eltűntek gyászos névsorát. Egyik név se mondd semmit, de valahol valakinek most biztos nagyon fájhat. Lejjebb csavarom a hangerőt, majd leülök a legközelebbi ládára. Nem mondtam ki, de a játéknak vége. Képtelen vagyok koncentrálni. Bármivel is próbálom elterelni a gondolataimat, egyszerűen nem megy. És ami a legrémisztőbb: minél többet kattogok a témán, a fejemben egyre nagyobb lesz a káosz. Kavargó, szürke massza az egész, és ahogy telik az idő, egyre kevésbé vagyok képes rendet rakni a gondolataim között. Ron is ezt érezhette? Ettől lett volna annyira dühös és gyanakvó? Engem inkább rémülettel tölt el. Nyekereg mellettem a rádió, talán valami zene szól belőle. Ám ez sem szórakoztat, inkább csak zavar. Bár a csönd… a csönd azt hiszem csak félelmetesebb lehet...
 


Naplózva


Harry Potter r.
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2013. 10. 16. - 10:43:19 »
+1

Hermione

Csend telepedett ránk. Arcán bánat és harag… majd nem marad más, csak a szomorúság. Szótlanul ül velem szemben, lesütött szemekkel… ajkai néha meg-megremegnek a szavaim hallatán. Pedig én nem akartam vele rosszat. Nem akartam tovább bántani, lelkem rajta, tényleg nem volt szándékomban, és mégis sikerült. Kezeimmel a pulóverem ujját babrálom, húzgálom, nyúzom. Nem tudok mit kezdeni magammal. Némán pakolgatjuk tovább a köveket… semmi sem lett jobb. Sőt. Ha tehetném, valahogyan visszaforgatnám az idő kerekét. Meddig? Ez egy jó kérdés. Mikor még minden jó és gondtalan volt. Emlékszem az elsős éveinkre, amikor még ügyetlen kezdők voltunk a Roxfortban. Mi voltunk az igazi háromkerekű bicikli, ami mindig megy előre… Mio, Ron, és jómagam.

~ Istenem, de hiányzik. Néha olyan jó lenne elfutni, és elbújni. Gondtalanul élni a mindennapokat, ha a legnagyobb problémáink tényleg csak annyik lennének, hogy kész van –e másnapra a lecke, és nem a varázs és mugli világ megmentése. ~

Lassan megtelik a tábla, közeledik a játék vége. Fogalmam sincs, hogy melyikünk áll nyerésre.  Az bizakodásra adhat okot, hogy nálam több fehér kő van „fogolyként” mint Mio-nál fekete. De már nem hajt a győzelem… Látom a velem szemben ülő leányzó arcán, hogy gondolatban teljesen máshol jár. Nem is csodálom, hogy ennyit hibázott, nem szokása… Talán még mindig a korábbi szavaimon rágódik… De nem tűnődhetem tovább, végre mosoly kúszik az arcára, egy apró, de annál szívmelengetőbb mosoly. Egy fehér kő kerül a táblára… az utolsó, mert ezután felkel az ágyról.

- Győztél.

A táblára pillantok, nem igazán értem, hogy miért, és hogyan, de hiszek neki. Ám nem tudok örülni ennek a győzelemnek, talán máskor, ha nincs semmi, ami elvonja a figyelmét. Tekintetemmel őt követem, ahogyan a rádióhoz sétál, és azt bekapcsolva az eltűntek névsorát hallgatja. Talán Ron-ra gondol… talán a szüleire. Magam is kikászálódom az ágyból, és az üres bögréket a teáskanna mellé viszem, aztán tovább tűnődve a tábori székre helyezkedem. Mio egy ládán pihen, szinte teljesen magába fordulva. Percek telnek, ahogy némán bámulunk a semmibe, és egyikünk sem töri meg ezt a kegyetlen csendet.

Mereven nézek magam elé, ám tekintetem egyre többször felé vándorol. Talán soha nem láttam őt ilyennek… olyan szívesen átölelném, hogy érezze nincs egyedül, hogy igenis számít, és hálás vagyok a segítségéért… hogy megszűnjön ez a búskomorság, és végre láthassam mosolyogni. Attól én is biztosan feloldódnék.

A rádióban halk recsegés, majd a nevek felolvasása abbamarad. Lassú taktusok csendülnek, aztán szinte égi jelként rajzolódik ki egy régi blues nóta. Finoman, lágyan szól, majd válik egyre erőteljesebbé, mint ahogyan a ködös tó félhomályában sikló csónak körvonalai válnak egyre élesebbé a parthoz közeledvén. Végre az én gondolataim is kitisztulnak.

~ A nyaklánc az oka… egész este rajta volt. Én bolond. Innen erednek hát ezek a gondolatok, a melankólia. ~

Érzem, ahogyan belém kúszik a zene lassú ritmusa, és hagyom, hogy magával ragadjon. Nem gondolkodom, csak engedem, hogy elnyomja a félelmeimet, a bennem lévő szorongást, és megtegyem azt, amit már sokkal korábban kellett volna. Lassan Mio elé sétálok, és kezem felé nyújtom, hogy felsegítsem. Bátorítóan nézek rá, tudnia, éreznie kell, hogy itt vagyok neki… hogy számíthat rám, és nem hagyom elveszni. Óvatosan felsegítem, hogy aztán akár tiltakozása ellenére is kiemeljem ezt az átkozott láncot a nyakából.

~ Elég volt belőle mára, nem hagyom, hogy teljesen elszipolyozza az érzéseidet. A komorság sötét mélységébe taszítson, s ketrecbe zárjon odalent. Bolond vagyok, mert nem kapcsoltam hamarabb. Ne haragudj… ~

A láncot az ágyra dobom, legszívesebben olyan messzire hajítanám, amennyire csak lehet, de kezdetnek ez is megteszi. Érzem, ahogyan a blues taktusai a végtagjaimba kúsznak. Nem vagyok egy tánc tehetség, ezt az esküvőn is bizonyítottam, ám úgy érzem, ez kimozdít minket ebből a mostani szürkeségből. Egy halvány, ám biztató mosolyt villantok a lány felé, és lassan a sátor közepe felé vonom, hogy megcsillogtassam kétballábam képességeit.


Naplózva


Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2013. 10. 16. - 18:11:49 »
+1

Harry    

Ahogy múlnak a percek, egyre nagyobb ürességet érezek. Nem gondolok igazán semmire, már a Nagyúrra se. Őt kizártam az elmémből, bár az is lehet, hogy csak most uralta el igazán. Pár pillanattal ezelőtt még megszállottan kapaszkodtam gondolataim lassan elenyésző foszlányaiba. Úgy ragaszkodtam hozzájuk, mintha csak félálomban lennék, s próbálnám megőrizni a korábban átélt víziókat. Ám mostanra nem maradt semmi. Cseng a fülem. Észre se vettem, mikor kezdődött. Mintha valami sípolna, egyre hangosabban, egyre elviselhetetlenebbül. Már nem hallom a zenét, csak valami kongás és zavaró sistergés szűrődik a rádióból. Elment volna a vétel? Nem. Az egész olyan, mintha sokan, nagyon sokan beszélnének egyszerre, annyira hogy a hangok már összefolynak. Meredek magam elé, bámulom a padlót. Nézem, de nem igazán látom: vagy inkább csak nem fogom fel a látványt. A levegő is egyre fojtogatóbb, kaparja a torkomat. Próbálok mélyeket lélegezni, és a szívverésemre koncentrálni.

Nem tudom, hány perc vagy akár óra telhetett el így. Számomra az idő megállt. El se hiszem, de valóban nyikorogna a padló? Lehetséges ez? Valaki elém lép. Elmosódott alak, talán maga Voldemort. Lehet, valóban belelát a fejembe! A gondolat nem valami éles, egyáltalán nem tudatos, ám mégis elemi pánikot vált ki belőlem. Annyira, hogy még megszólalni se tudok. Félek, hogy ez csupán a zavarodott elmém láttatja velem. Bárcsak sikíthatnék! Ám a tüdőmet mintha jeges tengervíz mosná át, megfagy, amint résnyire nyitom ajkaimat.

Lassan felemelem a fejem, és az előttem álló alakra meredek. Szent Isten, Harry! Hogy hagyhattam, hogy így elnyomják a tudatos énemet? Nem a Nagyúr, hanem egyetlen hű társam nyújtotta felém a kezét. Először nem értem mit akar. Valami kimaradt volna? Aztán hirtelen ötlettől vezérelve elfogadom a felém nyújtott jobbot. Megkapaszkodok benne, és felállok. Tekintetem Harry-ét keresi. Persze az is lehet, hogy mondott valamit, csak én nem hallottam az örökös zúgástól-sistergéstől.  Ő pedig egyszerűen leakasztja nyakamról azt az átkozott ereklyét. Még tiltakozni sincs időm, annyira egyszerűen, annyira természetesen hajítja el a horcrux-ot az ágyam felé. És ahogy a medál távolodik, mintha csak víz alól húztak volna ki: megszűnt a mellkasomat mardosó fagyos nyomás. Tekintetemről elvonul a szürke hályog, a világot most már újra színesben látnom. És az az átkozott sípolás, mintha csak elvágták volna, szűnik meg a sistergéssel együtt.

Komoran meredek Harry-re, félek, szinte már paranoiásan tartok attól, ha nincs a nyakunkban az a vacak, egyszer csak lábai nőnek, majd csöndben eloldalog. Ám mégis hagyom, hogy behúzzon a rögtönzött táncparkettre, akkor is, ha nem sok értelmét látom az újabb bohóckodásnak. Már a Go se ment, pedig az nagyon is érdekelt… Aztán amikor először megpörget a tengelyem körül, megtörik a jég. A zene lényegtelen, nem is figyelek rá igazán. Tőlem akár gyerekdalok is szólhatnának abból az ósdi, kopott masinából. Ám az, ahogy forgunk és csámpázunk, mint akiket eltalált a Cano Flessia átok, őszinte boldogsággal tölt el. Korábbi fásultságom azonnal elszáll, mintha soha nem is létezett volna. Én is megpörgetem, átfordítom Harry-t. Elragad a gépszíj: tagjaimat értelmetlen vidámság, határtalan jókedv járja át. Elnevetem magam. Egyik kezét elengedem és átölelem barátom vállát. Hagyom, hogy a derekamba kapaszkodjon, és úgy dülöngélünk tovább, mint amikor két részeg támogatja egymást a kocsma előtt. Az egész annyira nevetséges: még jó, hogy Rita Vitrol nem lapul a közelben. Bizonyára címlap sztori lennénk a Reggeli Prófétában.

Aztán a zene lelassul, s vele együtt a lépteink is. Államat Harry vállára támasztom, hagyom hogy ő vezessen. Szemeimet behunyva próbálom megragadni az utolsó pillanatokat. Nem akarom elengedni ezt az érzést. A haja az arcomat simogatja, érzem a keze melegét, az erőt, ahogy magához szorít: mintha ő se akarná, hogy ez a dal véget érjen. Szinte már hallom a szívdobbanását, ahogy lüktet, zakatol a mellkasában. Hallgatom, érzem, ahogy az enyém is csatlakozik, együtt dobog a szívünk, együtt lélegzik vele minden egyes porcikám. Bár talán ez már nagyon régen így van… Elengedem a kezét, hogy még jobban magamhoz szoríthassam, átölelhessem a derekát. Jajj, Harry… bárcsak ne mondtad volna! Bárcsak ne mondtad volna el, mire számítasz! Nem akarom, hogy minden csak a te terhed legyen, nem akarom, hogy egyedül szállj szembe vele! Mert ha bajod esik… mert ha meg is halsz… azt hiszem, én is veled halnék. Akkor mégis mi értelme az egésznek? Menjünk együtt, kérlek. Hogy foghassam a kezed, hogy része lehessek az életednek még az utolsó pillanatban is. Már ettől is boldog lennék…

Kinyitom a szemem, arcomat, bármennyire is küzdök ellene, könnyek csíkozzák. Csak nézek előre. A dalnak rég vége, és én még mindig nem engedtelek el. Kezem, ami eddig a válladon nyugodott, felcsúszik halántékodra, beletúrok a hajadba, amit csak félig vágtam le. Ajkam az arcodat érinti, pedig a borosta szúr. Mégis minden érzés, amit eddig a nyaklánc elnyomott egyre csak arra sarkall, hogy még jobban magamhoz öleljelek, és ne engedjelek el soha többé...

Naplózva


Harry Potter r.
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2013. 10. 18. - 10:48:18 »
+1

Hermione

Semmit sem terveztem el, egyszerűen kikapcsoltam az agyam, és átadtam magam az érzésnek. A basszusgitár, a billentyűk ritmusa uralta a teret, minden egyes taktus mintha lüktetne legbelül. Erre a néhány percre megszűnt minden, legyen az akár az előttünk álló ködös jövő, a még megvívandó csaták végtelene, vagy maga Voldemort. Egyik sem érdekelt… csak rá koncentráltam. Fel akartam vidítani, mert ha mosolyog, az olyan, mint amikor a legsötétebb fellegek közül kikukucskál a nap, és melengető, bátorító sugarait szórja az elhagyatott, szürkeségbe burkolózó tájra.

Láttam szemeiben a pillanatnyi értetlenséget, nem értette mit akarok. Miért? Miért most? Mi értelme van? Ám éreztem, ahogyan pillanatról pillanatra engedi el magát… ahogyan az apró lépések és dülöngélések nyomán oldódik benne a feszültség. Hiába minden, a kezdeti komorsága és bizalmatlansága, nem adom fel… egyszerűen csak érzem, hogy ezt kell tennem.

Amikor először megpörgettem megtört a jég. Elnevette magát, és tudtam… megérte. Felszabadult… másodpercről másodpercre telt meg az arca vidámsággal, élettel. Újra önmaga volt, az a vidám, bohó leány a gondtalan múltból. Immár örömmel kapaszkodott belém, és én is teljes szívvel, minden szégyenérzet nélkül csináltam magamból bolondot kacsázó lépteimmel. Engem nem zavart, Ő nevetett rajtam, egyszóval megérte. Egymást karoljuk, ő a vállam, én a derekát… olyanok vagyunk, mint két gyerek, felhőtlenül kacagunk egymáson, egymással. Már nem figyelek a zenére… mosolya, kacaja, szemeinek csillogása épp elég.

Egyetlen csoda sem tarthat örökké, a zene lelassul és elhalkul, ahogyan mi magunk is. Érzem ahogyan állát a vállamnak, arcát az enyémnek dönti. Szorosan magamhoz ölelem, nem érdekel semmi sem… Mi helyes és mi nem? A pokolba vele. Nem akarom elveszíteni…

*Ta-damm, ta-damm - ta-damm, ta-damm*

Zakatol a szívem, a vállára fújom a forró levegőt, mélyeket lélegzem. Talán Ő is hasonlóan érez… elengedi a kezem és magához szorít. Érzem mellkasának lüktetését még az ütem is megegyezik… Szinte beleborzongok, ahogyan a tudatom mélyéről rég elfeledett gondolatok kúsznak elő. Egy lélek két testben… már nagyon rég így érzem, de magamnak sem mertem bevallani, hogy csak mi vagyunk egymásnak. Ő volt az, akire mindig számíthattam… ő volt az, aki mindig kiállt értem. Ő az egyetlen, aki most is kitart mellettem… Bármi is történjen, tudom, hogy a végsőkig követne, és én is így tennék fordított esetben. Vigyázunk egymásra, mindig is így volt. Nem félek. Ha ő velem van, bármire képes lennék. Annyi mindent úsztunk meg együtt, tudom, hogy sikerülhet. Elveszem az ölelésben, az érintésében, a közelségében. Behunyt szemmel zárok ki minden mást, és képzeletemben a múltat pörgetem vissza. Ezt a hét csodálatos évet, amit együtt töltöttünk… a jót és a rosszat, boldogságot és szomorúságot. Mindent, amit együtt éltünk át… csak cikáznak a képek. Lelkemet egyszerre mardossa fájdalom és szeretet. Nem tudom elképzelni, hogy ennek valaha is vége legyen, nem akarom, hogy vége legyen.

Csak némán állunk egymással szemben. A zene már rég elhallgatott, csak halk sistergés ciripel az ütött-kopott zajládából. Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy ő is elmerült a saját gondolataiban… lehunyt pillái mögül potyognak könnyei. Némán sír… legszívesebben én is azt tenném. Lassan felpillant… mintha megérezné, hogy őt nézem. Tekintetében egyszerre határtalan szomorúság… és mélységes szeretet. Ujjaival lágyan felemás hosszúságú tincseimbe túr, hogy aztán ajkait lassan az arcomhoz emelje. Érzem ahogyan puha csókkal borítja borostás arcomat, és egyszerűen nem tudom mit kezdjek ezzel a hatalmába kerítő érzelmi hullámmal. Bolond szívem túlcsordul az irántad érzett szeretettel… szerelemmel.

Visszább húzódsz, hogy láthasd a tekintetem, ám nem engedsz, sőt, talán szorosabban ölelsz, mint eddig bármikor. Kezemmel arcodat simítom, letörlöm szomorú könnyeidet. Magamat látom, ahogyan rabul ejt íriszed meleg barnasága, és tudom te is ugyanezt látod, mikor az én szemeimbe nézel. Nincs szükség hangosan kimondott gondolatokra, ezek az érintések, a tekintetünk mindent elmond a másiknak… azt is mire nem léteznek szavak.

Tenyerembe fogom arcodat, hogy megpróbáljam viszonozni mindazt, mit most kaptam tőled. Úgy érzem, veled az oldalamon bármire képes lennék. Ajkam az arcodat érinti, érzem bőrödnek bársonyát, érzem könnyeid sós ízét, és egyáltalán nem zavar, hiszen ez is hozzád tartozik. Csak néhány centi választ el minket, ahogy szótlanul bámuljuk egymást. Csupán ha egyetlen pillanatra is, de megkísért a gondolat, szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogyan eltűnik az az apró távolság is, és ajkaink egybe forrnak. Tudom, hogy csak képzelem… tudom, hogy a köztünk vibráló megmagyarázhatatlan érzés és csak a pillanat varázsa az, mi a bolondját járatja velem, ám mégis olyan szívesen megtenném. Talán ez az egyetlen alkalom, és sosem lehet többet, talán örökké bánni fogom. Ám az eszem mégis tudja, minél fontosabb neked valaki, annál jobban fáj, ha elveszíted. Nem veszíthetlek el, nem lehetek bolond. Homlokom a tiédhez érintem, és immár újra két kézzel ölellek. Állítsuk meg az időt, nem akarom, hogy ez a pillanat elmúljon.

Állítsuk meg az időt… kérlek.
Naplózva


Hermione Granger rr.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2013. 10. 21. - 13:00:10 »
+1

Harry    

Ha bárki kérdezné, és őszintén el kellene mondanom, nem tudnám pontosan leírni a bennem kavargó érzéseket. Csak meredek rád, tekintetem elszakíthatatlanul kapaszkodik a tiédbe. Abba a kedves, bíztató zöld szempárba. Érzem a simogatásod az arcomon, a meleg kezedet, még azt is, ahogy a szíved egyre hevesebben kalapál. Amikor ajkad arcomat érinti halványan elmosolyodok, mégis ez jobban fáj, mintha hangosan felzokogtam volna. Pedig talán jobb lenne… Jobb lenne, ha végre kiszabadulna minden, ha nem gondolkoznék többet, és csak az ösztöneimre bíznám magam. Talán kisírhatnám magam végre, elmondhatnám mennyire bánt, hogy az élet így alakult. Ha képes lennék rá, és visszatekerhetném az időt, már annyi mindent máshogy csinálnék… Tudom, hogy a Nagyurat nem lennék képes elpusztítani, eltűntetni az életedből. Hogy akkor is örökké üldözne, és hajtana a végzeted felé. De azt az időt, azt a hét évet megtölthetném neked boldog és szép pillanatokkal, hogy elfelejtsd a rosszat, és csak a jóra emlékezz. Nem haragudnék rád, nem veszekednék többé veled, nem hagynálak egyedül egyetlen másodpercre se. Hogyha majd később visszagondolsz arra, milyenek voltak a Roxfort-ban töltött éveid, azt mondhasd: nem bántál meg semmit. Mert ugyanezt én nem mondhatom el.

Ha most erre gondolok, egyetlen dolog zakatol csak bennem: elpazaroltam a legártatlanabb, legtisztább érzéseimet. És mindezt egy olyan emberre, akinek most ha akarnám se tudnám felidézni az arcát. Legfeljebb a hátát láthatnám lelki szemeim előtt. Ha rá gondolok, csak ürességet érzek. A kavargó szürkeséget látom, sistereg, sípol a fülem, mintha a medál még mindig a nyakamban lógna… És ez az érzés: a lelkemben ragadt tátongó űr, és az a rengeteg elszalasztott pillanat jobban fáj, mintha csak halálos átokkal sújtottak volna.

Az utóbbi napokban sokszor gondoltam azt, hogy jobb lenne, ha itt maradhatnánk. Ha elfelejtenénk mindent, és többé nem törődnénk a világgal. Mindent és mindenkit. Ha így lehetne, talán most nem csak a lélegzetedet érezném ajkaimon. Ha elég bátor lennék, ha csak egyszer mernék önző lenni. Ha azt tehetném, amit csak én akarok. Annyira szeretnélek magamhoz szorítani, átölelni még ennél is jobban! Átkarolni a nyakadat, s megérinteni ajkaidat. Mert másképp nem tudom elmondani, mit érzek és, hogy mennyire vágyom rád. És arra, hogy csak egyszer, egyetlen napig bűntudat nélkül szerethesselek. Érzem, ahogy homlokod az enyémhez érinted, én pedig újra behunyom a szemem egy pillanatra. Végre sikerült elkergetnem minden felesleges gondolatot. Nem látok, és nem hallok semmit, a belsőmben teljes a csönd, a szívem is kihagy. Közelebb hajolok, ajkam a tiedhez ér, és ekkor a világ számomra megállt. Bárcsak tudnám, hogy ez lesz-e életem utolsó napja! Bárcsak láthatnám a jövőt: szeretném tudni, hogy amit teszek, nem bánom meg soha. Mert ha tudnám, és ma meghalhatnék, nem éreznék többé megbánást.

Elmosolyodok. Bár az arcom könnyektől nedves, most mégis teljesen nyugodt vagyok. Nem tehettem meg. Ezt a beteljesülhetetlen jövőképet, ezt a felkavaró érzést, amit irántad érzek, el kellett temetnem. Ron-ért és Ginny-ért, és persze leginkább Érted. De ezt az érintést, ezt a pillanatot nem felejtem el, megőrzöm elmém leghátsó zugában, mint életem egyik legszebb emlékét. Elfordulok, s fejemet a válladra hajtom.

-   Harry… - suttogom alig hallhatóan – Kérlek, maradj velem ma este. Egyedül nem lennék képes elaludni…  


Naplózva


Harry Potter r.
Eltávozott karakter
*****


... but I'm the chosen one

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2013. 10. 22. - 14:32:27 »
+1

Hermione

Csak egy apróság volt, szinte semmiség, ahogyan éreztem viszonzod a mozdulatot, és mintha a lelkeink is összefonódnának. Immár majdhogynem teljesen elmerültük egymás karjaiban, külső szemlélő számára már nehéz lenne megállapítani, hogy hol kezdődik egyikünk, s hol végződik a másik… egyedül az ajkaink nem érnek össze, más már nem maradt…

Ám ezzel az érintéssel is, mintha csak olvasnál a gondolataimban. Halványan mosolyogsz… meglepődhetnék, de nincs okom rá, hiszen rengetegszer fejeztük már be egymás mondatait. És itt és most tiszta szívemből kívánom, bárcsak tényleg hallanád ezeket a gondolatokat… Előled nem rejteném el, nem kellene varázst igéznem, mint Tudjukkivel szemben. Egyszerűen csak hagynám, hogy lásd pőre lelkem, minden sallang nélkül. Tudd azt, hogy mi minden kavarog most a fejemben, és szavak nélkül elmondhatnék mindent, azt is, amire képtelen vagyok.

~ Hogy, legszívesebben mindent eldobnék érted… hogy a boldogságod a sajátoménál is fontosabb… és a végsőkig küzdeni fogok a Nagyúrral szemben... hogyha én el is bukom, legalább te teljes életet élhess…  ~

És még annyi minden, amit még megfogalmazni sem tudok. Érzem, pillanatról pillanatra egyre hevesebben dobog a szívem, nyugtatnám, ám mégis hogyan? Hogy lehetnék képes semlegesen viselkedni egy ilyen szituációban? Hiába is erőlködnék, tudom a választ… sehogyan… Hiszen téged zárlak karjaimba, aki egy személyben vagy a legjobb barátom, családom, és a még magamnak sem bevallott szerelmem.

Behunyt szemmel állunk mozdulatlanul, félünk megszólalni… félünk megmozdulni… mintha megállt volna az idő. Ám ekkor mégis megtöröd ezt a mozdulatlanságot, és mintha villám csapna belém. Ajkam szinte lángol, ahogy érzem ajkaid perzselő ám mégis puha érintését… szinte egy pillanat csak, ám sosem fogom feledni ezt az érzést… az agyamba égett, kitörölhetetlenül. Megmoccanni sem tudok, egyszerűen megbénít, a meglepetés erejével sújt le rám… Hiába ábrándoztam erről pillanatokkal ezelőtt, nem hittem volna, hogy mégis bekövetkezhet… hogy ismét te leszel a bátrabb.

Ám mire felfogtam, hogy mi is történik, vége lett mielőtt ténylegesen megtörtént volna. Még látom mosolygó, és újra könnyektől nedves arcodat mielőtt elfordítod tőlem azt, s a vállamra hajtod a fejed.

Vége… megtört a varázs…
Legszívesebben ordítanék…
Akarom… még…

Észre sem veszem, de még a lélegzetem is visszatartottam. Szomjazó tüdőm lassan oxigénért kiált… Mélyet lélegzem… a szám is kiszáradt. Újra és újra visszapörgetem magamban az elmúlt néhány másodpercet. Egyszerűen nem tudok szabadulni az érzéstől, szinte félek tőle, hogy elillan, és többet nem fogok rá emlékezni, bármennyire is tudom, hogy ez badarság.

-   Harry… Kérlek, maradj velem ma este. Egyedül nem lennék képes elaludni…

Alig hallom, ahogy elhaló hangon, suttogva szólsz. Hogy mondhatnék nemet? Válaszolnék, ám nem jön ki hang a torkomon. Alig érezhetően bólintok, aztán nehezen, de mégiscsak sikerül…

- Persze – suttogom. Ameddig csak szeretnéd. - szavaimat nyomatékosítva ölelő karjaimat kissé szorosabbra fogom, és apró csókot lehelek a vállamon pihenő tincsek közé.

Bármennyire is szeretném, nem állhatunk így az idők végezetéig, lassan elengedjük egymást. Szinte azonnal fázom, hiányzik a közelséged… Ahogyan eltávolodunk, lopva pillantunk egymásra. Talán mindketten zavarban vagyunk, ám a halvány mosoly ott van az arcunkon.

Ahogy telnek a percek a lelkem is megnyugszik. Kint már javában besötétedett… észre se vettem, ahogy elszaladt az idő, és már tényleg későre jár. Mindketten lefekvéshez készülünk, reggel úgyis korán kidob minket az ágy. Szinte szavak nélkül telik a maradék idő, csak néha egymásra nézünk, ám nincs többre szükség. Mire visszatérek a sátor rögtönzött „fürdőjéből”, te már elvackoltál a vastag takarók alá. A lámpások fényét lentebb tekerem… még épp pislákolnak, de ez már csak alig észrevehető a tágas belső térben. Még a nyakamba akasztom ezt az átkozott láncot, mielőtt az ágyadhoz sétálok. Szinte azonnal érzem a súlyát, ahogyan rám nehezedik… de túlságosan feltöltődtem, és még nem tudja elrontani a jó kedvem.

Megemeled a takarót, hogy melléd bújjak… kellemes meleg járja át a tagjaimat, amikor én is elhelyezkedem. Érzem, kicsit dideregsz, hiszen velem együtt hűvös légáramlat is érkezett. Nem gondolkodom, csak átkarollak, óvón, hogy ne fázz…

- Szólj, ha kényelmetlen lenne – súgom halkan, és csak félszegen mosolygok rád a félhomályban.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 23. - 15:47:50
Az oldal 0.136 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.