Szárnyas Vadkan

[- Áá, Lena...]

//Lena//

Kisded játszadozás vagy könyörtelen cselekedet? Szabadságérzet...egy felemelő érzés amikor azt hiszed mindent lehet...mit hiszed? Tudod. Jobban mondva egy kicsit se érdekel, hogy mások tiltják-e a dolgot, nem érdekelnek az ellenvélemények, csak egyedül magadra hallgatsz. Kikapcsolsz, elszakadsz a jól megszokott, unalmas környezettől és feltöltődsz egy új, sokkal izgalmasabb helyen. Mondjuk erre a célra tökéletesen megfelel egy kocsma. Iszol, vedelsz, senki sem mondja meg, hogy hol a határ...és ha szerencsés vagy a legízletesebb hal kerül a horgodra. Mosoly terült szét arcomon, azaz ez inkább amolyan magabiztos vigyor volt, céljaim voltak, tudtam előre mi fog történni, én irányítottam, már-már félig nyeregben éreztem magam...és tudtam, hogy egyszer csak eljön a várva várt pillanat és teljesen benne leszek. Ehhez pedig egyetlen dolog kell, kitartás, na meg nem árt ismerni a "horgászat" művészetét.
Szemem sarkából folyamatosan a "zsákmányt" néztem, figyeltem minden apró mozdulatát, kerestem a megfelelő pillanatot amikor rászabadíthatom a botot (mármint a pecabotot, még mielőtt valaki rosszra gondolna  ). Kezem eközben körtáncot járt a magányra ítélt vodkáspoháron, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve megemeltem azt és újabb kortyot tettem magamévá. Csípős, égető érzés volt, ahogy a nedü lecsusszant torkomon, de mégcsak bele sem vörösödtem, izzadtságnak pedig nyoma sem látszott. Ahogy letettem a poharat a pultra rá kellett jönnöm, hogy bizony nem sok maradt a finom italból, talán egy húzásra le lehet vinni az adagot. Mikor a lány csengőn-bongón és kissé talán szexisen (bár lehet hogy csak én hallottam annak) kiejtette azt az egy szót, akaratomon kívül felé kellett fordulnom. ~Mégis csak irányítanak, mégsem érezhetem magam teljesen szabadnak. Még most nem. Na de eljön még az a pillanat, amikor én fogom uralni a terepet.~ Gondolataim kissé szúrós szemet varázsoltak arcomra, de ez csak egy pillanatig tartott. Ismét felderengtek előttem céljaim és egyszeriben amolyan kezesbáránnyá váltam.
- Áá, Lena... -formáltam ajkaimmal a betűket lágyan, amolyan hívogatóan. - Akkor mégsem olyan rossz az emlékezetem. -tettem hozzá halkan, szinte választ se várva rá. Ekkor már mással voltam elfoglalva, méghozzá az ősellenfelemmel, akivel bejövetelem óta vívtam a hosszú csatát. A pultos ugyanis ekkor helyezte Lena elé a kívánt italt és a fekete szempár találkozott íriszeimmel. Azonban ez most valóban csak egy pillanatig tartott, mert a torzszülött otthagyott minket és eltűnt a hátsó ajtó mögött. Tekintetem a pohárra vetült, amiben még véletlenül sem málnaszörp volt. ~Ha a naivitás bűn lenne, életed végéig a börtönben rohadnál husi!~ tört föl bennem a valódi énem, de a legkedvesebb mosolyommal fordultam a kissé durcásnak látszó lányhoz. ~Na mi az, nem erre számítottál kicsilány?~ szívesebben vágtam volna ezt a mondatot egyenesen a képébe, de ha eredményt akartam muszáj volt türtőztetnem magam...bármennyire is nehezemre esett. Magamban viszont kitűnően szórakoztam, olyan volt mintha egy szerepet játszottam volna, belül saját magam, kívül pedig egy jelmez.
~ Huhh, ezek a combok...markold meg Josh, gyerünk már!~ tapadtak szemeim az időközben egymásra helyezett húsos lábakra, majd onnan a pohár körül ólálkodó kezekre és végül a csaj arcára. Valóban nem volt elégedett.
- Hisz ott ülnek az arcodon az érzelmek, nehéz lett volna nem észrevenni... -vezettem be mondandómat teljesen merev arccal, de a lány következő mondatára akaratom ellenére feltört belőlem a nevetés. ~Nem Josh, ezt nem teheted, ki kell magyaráznod magad...hisz a csaj úgyis mindent bevesz.~ Egy kis játék következett. Nem palástoltam, hogy kifejezetten jól szórakozok, mivel nem volt szükségem rá.
- Teljes mértékben igazat adok neked Lena, hogy ezek a mai pultosok mennyire pofátlanok. Málnaszörpöt kértél...ő azért van, hogy kiszolgálja a vendéget, nem? De ha mégsem tud azt hozni amit akarsz, akkor legalább ne tömény almalé legyen. Vagy ez micsoda? -szagoltam bele az italba felháborodott arccal. - Az hát. És ennyi? Egy hangyának is kevés lenne, én a helyedben... -nem fejeztem be a mondatot, mert ekkor egy sokkal jobb gondolat jutott eszembe. - Tudod mit? Hajtsd fel és aztán fizetek neked egy dupla adagot! -tettem meg a lovagias ajánlatot széles mosollyal a fejemen, de a csajnak nem kellett kétszer mondani, egy csapásra lehúzta.
~Na ezt jól bekajáltad pipi!~ Nem kellett hozzá sok hogy elröhögjem magam a monológom közepén, de végül elég meggyőzőnek tűnt a felháborodásom, legalábbis az én tetszésem elnyerte. És még csak most jött a java. Figyeltem ahogy Lena felhajtotta az "almalét", majd mikor hirtelen elsápadt és feltört belőle a mélyről jövő köhögés eljött az én időm. A második lépés. Azonnal cselekedtem.
- Héé jól vagy? -ugrottam föl a bárszékről kétségbeesést színlelve, majd óvatos mozdulattal püfölni kezdtem a lány hátát, hátha történik valami csoda és jobban lesz. Persze nagyon jól tudtam, hogy itt ilyen dolgok még véletlenül sem segítenek, hisz nem egy kiskanalat nyelt le, ami megakadhatott a torkán, ennél sokkal komolyabb dologról volt szó. Átvettem a lány fegyverét, a naivsággal támadtam. - Nehogy azt hidd, biztos valami mérgező cuccot kevert bele az az állat! -kerestem tekintetemmel a pasast villámló szemekkel, de szerencsére sehol sem láttam. - Nyugi, mindjárt jobb lesz. -nyugtatgattam Lenát, hisz jól tudtam mit okoz az alkohol és azt is, hogy egy idő után az égető érzés helyébe lép az izzadás és a fejfájás. Nem is kellett sokat várni erre a pillanatra. Mikor ismét helyet foglaltam az imént cserbenhagyott széken és a lánynak a melegségen kívül semmi komolyabb baja nem volt, tüzetesebben megnéztem az előtte heverő kis fekete könyvet, majd elkaptam és belelapoztam. A lány szavaira egy pillanatra visszafordultam, majd ismét a lapok közé merültem.
- Mindenben gyors vagyok. -vetettem oda lazán és eközben rájöttem a megoldásra. - A parkban? Nem kell esküdöznöd, hisz egy cseppet sem érdekel, hogy beleolvastál-e...tudniillik ez nem az enyém. -szegeztem le a dolgot, de sejtettem, hogy itt még lesznek további kérdések.

A rosszfiúnak

Úgy érzem, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy egy ilyen lebujban kötöttem ki. Többé be sem lépek ilyen helyre, ahol nem képesek normális ital adaggal szolgálni. Összeszűkült tekintettel vizslatom a pohárkát, melyben az átlátszó lötty ringatózik. Na jó, akármi is legyen, egy húzásra le, aztán jöhet még öt vagy hat, hogy oltsa szomjamat. Szerencsére ráakadtam Joshra, aki igen figyelmes és felajánlja nekem, hogy ő majd meghív ezután még egy duplára. Hát nem helyes? Elbírnék viselni egy ilyen fickót a környezetemben. Szóval, ekkor jön az ominózus pillanat, amikor magamba döntöm az italt, melytől még a hideg is kiráz. Elsőre az villan át a fejemben, hogy ez valami méreg lehetett, talán nem is tévedek, hisz majd kiköpöm a tüdőmet, úgy köhögök. Josh persze segít rajtam, már ha használ az, hogy megveregeti a hátamat. Nem hiszem, hogy ettől jövök rendbe, de azért egy hálás mosolyt villantok felé.
- Jól, jól vagyok...csak ez a neve sincs ital kissé kikészítette a nyelőcsövemet. Mérgező cuccot? - Szaladnak fel a szemöldökeim. Na nem, bizonyára csak ugratni akar. Azért, mert nem tudom, hogy mi lehet ez, még nem gondolom azt, hogy egy régóta működő kocsma képes lenne kockáztatnia a hírnevét egy mérgezéssel. Mégis, miért pont engem? Ez még egy mugli film témájaként is pocsékul hangzana. Basszus....én egy....én egy hülye szőke liba vagyok, ezt nem hiszem el. Nos, igen, néha rá kell döbbennem arra, hogy olykor kis ostoba vagyok és nem figyelem meg túl jól a környezetemet. Hát könyörgöm, ez egy kocsmaaaa. És a kocsmában mit szoktak inni a férfiak? Alkoholt. Ezek szerint ilyen íze lenne az alkoholnak, amelytől a férfitársadalom oly ingoványosan tud sétálni a főutcán, s amikor igazán kitudják ereszteni hangjukat? Wáááh, bizonyára ez a srác is egy ostoba tyúknak nézhet, meg is értem. Figyelem őt, ahogy nyugtatgat, majd kezeibe veszi az általam talált naplót. Én meg csak nem bírom magamban tartani a hülyeségemet, s kitör belőlem a nevetés. Hangosan, jóízűen kacagok, már szinte könnyek gyűlnek a szemembe, aztán nagy nehezen Joshra pillantok.
- Josh...Josh...- próbálok beszélni a nevetés közben, bár ez sem túl könnyű feladat.
- Én annyira hülye vagyok...ez alkohol volt ugye? - Kérdem tőle nevetve, miközben próbálok lehiggadni. Ez nagyjából sikerül is, ismét sikerült felkeltenem a vendégek figyelmét. Vetek feléjük egy pillantást, de nem igazán zavartatom magamat. Kicsit megigazítom a ruhámat, majd közelebb ülök a fiúhoz.
- Ha nem a tiéd, akkor add vissza, majd megkeresem a gazdáját. - Válaszom közben egy kicsit kiöltöm rá a nyelvemet. Nem tudom, hogy mi van velem, ennyire nem szoktam ellazulni, de most...Talán az a dög ital tehet mindenről.
- Mond csak szépfiú, mi járatban itt? Te nem a mi csoportunkkal jöttél.. - Kérdem őt, miközben egyik kezemmel megtámaszkodok a pulton, s másikkal a nyakamban lógó ékszert birizgálom...

[- Ne izgulj, a következő adag már jobban fog csúszni. Rendelhetem?]

Husi

Mit is akarok én tulajdonképpen? Mik a konkrét céljaim ezzel a csajjal? Eddig a pillanatig azt hittem, hogy ha más kérdésre nem is, erre az egyre biztos választ tudok adni. Most azonban kicsit változtak a dolgok. A végcél persze ugyanaz maradt, de valamiért úgy éreztem nehezebb pályát kell kialakítanom magam előtt. Túl egyszerű feladat volt a jófiút játszani...vagyis inkább unalmas, olyan nagyon kreált, erőltetett. Mondjuk a cél elérése szempontjából talán nyerő lett volna, de magamat akartam adni...azaz, jobban mondva magamat is. Meg akartam bolondítani a lányt, de a szó szoros értelmében, azt akartam, hogy ne tudja eldönteni ki is vagyok valójában, milyen is a srác aki mellette ül? Kettős arcot mutatni, az igazit és egy teljesen távoli ál arcot. ~Igen, ez lesz az igazi...így lesz kihívás az egyszerű kalandból.~ nyugtáztam a dolgot önelégült fejjel, miután mint irgalmas samaritánus siettem az alkohol hatása alatt álló Lena segítségére. Hogy teljesen őszinte legyek semmibe sem becsültem a csajt, igazából ha nem lettek volna bizonyos örömszerző terveim vele tuti hogy keresztülnézek rajta...vagy inkább jól beszólok az idióta cselekedetei miatt. Most mit lehet erre mondani? Szánalom? Talán elég jó szó a helyzetre. Fülemben még mindig ott csengtek a málnaszörprendelés szavai, az a mérhetetlen naivság... Komolyan léteznek ilyen senkik? És én valóban segítettem neki...ennek a varázslótársadalom szégyenének? Igen, de volt rá okom. Persze, mindig a cél lebegett a szemem előtt, mert ha a tulajdonságait nem nézzük, akkor azért valljuk meg elég jó bige volt. Egyszer el lehet viselni. Többször meg nem kell.
A pultra hajoltam és figyeltem a lány mozdulatait. Igazából jól megnézve hálásnak tűnt a magánakcióm miatt, ezt bizonyította a kisvártatva felém küldött mosoly is. Széthúztam a szám, de nagyon erőszakosnak kellett lennem, hogy végre mosollyá formálódjon a makacs testrész. Még inkább meg kellett magam erőszakolnom ahhoz, hogy ne a legdurvább szavak csússzanak ki a résen. Azért mégsem evezhettem teljesen más vizekre, meg kellett maradnom a jófiú és a szexin rossz között. Pedig oly szívesen bevágtam volna neki a lehető leggúnyosabb hangnemben, hogy: A neve vodka szöszi és ha már ez kikészítette a nyelőcsöved, akkor mi lesz ha mást dugnak le a torkodon? Ehhez képest csak ennyire tellett:
- Ne izgulj, a következő adag már jobban fog csúszni. Rendelhetem? -szegeztem rá csábos tekintetem, majd megemeltem a poharam és kiittam az alján megbúvó utolsó cseppet is. Miután ez is megtörtént lecsaptam az asztalra és szememmel a pultost kerestem, aki mintha felszívódott volna. Egyszerűen sehol sem láttam. Idegesen fordultam vissza Lena felé, akiből egyszercsak egetrengető nevetés tört föl. Na már csak ez kellett. Kezd hatni a pia. Vagy csak rajtam röhög ennyire felszabadultan? Nem, asszem az első lesz a helyes megoldás. A vihogás azonban szavakkal is párosult, a nevemet kezdte mondogatni, de hangja el-elcsuklott, a múlni nem akaró nevetés pedig egyszerűen nem engedte szóhoz jutni.
- Csigavér...itt vagyok, ha kinyújtod a kezed talán még el is éred az ingem. -vigyorogtam, egyre inkább izgatott a dolog, hogy mit is akar kinyögni. - De tulajdonképpen mit is akartál mondani? -kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és egyből meg is kaptam a választ. Majdnem feltört belőlem is a nevetés, de megembereltem magam. Hogy ő mennyire hülye...hát...igen...még annál is hülyébb... Mosolyogtam egy jót, majd megpróbáltam válaszolni.
- Óhh rá se ránts szöszi...elvégre ez csak egy kocsma. -tört föl belőlem a jóízű nevetés. -Alkohol bizony, de egyébként az elsőt mindenki így éli meg. A második...na az már sokkal jobb. - pillantottam rá, huncutul célozgatva  a folytatásra. - Jah és ha nem akarod nem muszáj ugyanezt. Ez a keményebbek közül való. Vodka. -törtem tovább az utat magam előtt. Közben tovább lapozgattam a felkapott fekete könyvecskét és már azt is sejtettem, hogy ki akart behúzni a csőbe.
- Itt van, csak nyugodtan...de előre szólok, nehéz vállalkozás lesz. -tettem le a könyvet a lány elé csibészes mosollyal. - Viszont ha akarod tudok segíteni a gazdáját illetőleg, csak előtte igyunk valami könnyedet! -kezdtem lyukat beszélni Lena hasába.
- Talált, süllyedt...valóban nem. Én csak lazítok egyet, kikapcsolódok, élvezem a szabad életet...és a kitűnő társaságot. -biggyesztettem oda a mondat végére újabb kedves gesztusként, majd vártam.

[Oh, köszönöm kedvességét...]

Tüsszentés hangzik fel a söntésben. Mindenki a nő felé kapja a fejét. Én nem. Az előbb már fejembe véstem a hangját, s most zokszó nélkül tudtam, hogy csak is ő tüsszenthetett. Vártam, és nem is kellett soká, sem hiába. Odalépett hozzám, és egy igen csak rámenős kérdést szegezett nekem.
„Jóképű fiatalember?” Tehát nem tévedtem, hogy a szőke ciklon kinézett magának.
Igazat adok neki, tényleg nem ez a legjobb hely a kikapcsolódásra... de...
Ráemelem sötét íriszeimet, majd szóra nyitom a számat.

-  Oh, köszönöm kedvességét... - replikázom a dícséretre. - Azért ön sem panaszkodhat. S hogy mit keresek itt, hát egyszerű. Egy pohárka whiskeyre vágytam, és valamelyest meg próbáltam homályban maradni. Ezért beültem ide.
Természetesen igaza van, tényleg nem ez a legjobb hely a kikapcsolódásra, de lát itt más, ennyire csendes helyet?

-  És ha már itt tartunk. Kiskegyed miért kószál ilyen helyeken egyedül? Bár, amint az előbb láttam, nem kell félteni. Foglaljon csak helyet, ne teketóriázzon. - küldtem felé egy csábos mosolyt.

Megvártam míg leült, majd szó nélkül töltöttem neki egy pohár italt, és elé toltam a poharat. Kezembe vettem a sajátomat, majd felé emeltem.

-  Hát, akkor igyunk a megismerkedésünkre. Ja, és ha már itt tartunk, meg kérdezhetem a becses nevét? - koccintottam vele, majd belekortyoltam az italomba, és letettem a poharat.

Megvártam míg válaszol, s ha nem tette fel esetlegesen a kérdést, akkor is megszólaltam.

-  Jó magam Angelus Mirol vagyok. - enyhe csókot leheltem a kacsójára, természetesen csak akkor ha nem volt ellenére.

Majd, beleszívtam a már égő cigarettámba. Ekkor jutott eszembe, hogy milyen tapló is voltam. Kezembe vettem a cigaretta tárcámat, felpattintottam, majd felé nyújtottam.

-  Megkínálhatom? - tettem fel a negédes kérdést. Ha vett, hát tüzet is adtam neki, ha vissza utasította, kedves mosollyal bepattintottam, majd letettem a tárcát.

Szemeimet ráemeltem, mélyet szívtam a nikotinrúdból, és ismét szólásra nyitottam a számat.

- Tudom, hogy megszokott kérdés, és lehet hogy unja is, de nem láthattam már önt valahol? Ez az arc, ez a szempár... Valakire igen csak emlékeztet. - tudtam én, hogy hol láttam ezt a nőt... Biztos voltam benne, hogy Chamberpotban már járt, amikor én is... De vajon mit keresett ott... Bah, lehet, hogy bagatel ügy miatt... De majd kiderül, vagy... kiderítem valahogy. Kacér mosoly. És várom a választ...

Miután felvertem ezt az egész kócerájt a tüsszentésemmel… nos már mindegy mit teszek és tettem. Esetleg kissé rámenősség benyomását kelthettem az iménti „bókommal” de hát istenem… Nem az a típus vagyok aki várja, hogy megaludjon a szájában a tej. Ez a pasi pedig hmm… meg kell hagyni… átlagon felüli sármmal van megáldva. Mintha csak azt sugallná minden mellette elhaladó nőnek, hogy telepedjen le mellé az asztalához, aztán a többi… már csak a bevállalósságukon múlik… Áh kicsit már túlfantáziálom a dolgot… De abból még nem sült ki semmi rossz, hogy csatlakoztam egy jóképű férfihez egy kocsmában… És amúgy is… Vérfarkas vagyok… De ha nem lennék az akkor is bármikor képes lennék megvédeni magam…!!!

- Nos ha ez egy bók kívánt lenni akkor köszönöm! – ekkor pedig a férfi szemébe nézett mielőtt még azon kapta volna a friss társaságot, hogy nyaktól lefelé jobban érdeklődik iránta… - Whiskey? Hm? Talán valami családi gond? Vagy ön afféle magányos farkas inkább? Csak azért gondolom, mert ha a férfiak alkohollal kívánnak kikapcsolódni, azt legtöbbször csoportosan teszik. Vagy így egyedül jobban lehet nőkre vadászni? – tette fel a kissé pimasz kérdést, de nem visszafogottságáról volt híres.

- Én? Afféle sziesztát tartok. Mostanában zajlott körülöttem az élet és… egy kis kikapcsolódás mindig jót tesz… igaz ez nem a legcsodásabb hely, de ez volt a legközelebb… és eléggé kimerült vagyok… - szájszegleti mosoly – De persze egy részeg elhallgattatása még most sem jelent gondot. Nem vagyok híve a diplomatikus eszközöknek… - egy elbűvölő mosolyt intéz a férfi felé, mintha csak egy angyalbőrbe bújt kisördög volna.

Leülésre invitál. Ez kedves. Nos ellent nem mondhatok, így a helyfoglalás mellett döntök. Eközben még italt is tölt nekem. Most már úgy érzem nem csak én vagyok ilyen nyílt. Örülök, hogy nem csalt az emberismerő érzékem és ez a sármos pasi valóban nem hoz szégyent a kinézetére és nem amolyan tutyimutyi szerencsétlenség…

- A megismerkedésünkre! – mondta, majd koccintás után belekortyolt az italba, s az asztalra helyezte , mint a vele szemben ülő társa – Cassidy. Cassidy Pearline. Van a nevemnek hosszabb változata is, de úgy hiszem ennyivel is megelégszik – mondta kedvesen mosolyogva.

Kézcsók? Hm… micsoda úriember. Igaz, hogy engem még nem sok férfi vett le a lábamról, de félek, hogy kezd megtörni a hűvös kisugárzásom és be fogok dőlni… Bár honnan veszem hogy átverne? Áh az ilyen szívdöglesztő pasik mindig olyanok…

- Köszönöm – felelte, majd kihúzott egy szimpatikus szál cigarettát az elegáns tárcából, majd a gyújtót is elfogadva beleszívott az immáron füstölgő rúdba.

- Hm… Még az is lehet… Most hogy jobban belegondolok, mintha… - egy kissé elsápad az arca – Nem, az más volt. Szerintem mi még nem láthattuk egymást…

Most már kezd rémleni valami. NEM! Ő csak nem… egy halálfaló… szinte biztos… miért?? Istenkém… Viszont azt nem tudhatja meg, hogy én ki vagyok… kizárt! Lehűtöm a fejem, mély levegő és gyorsan továbblépünk a témán… remélem…

[Mondhatjuk, hogy magányos farkas vagyok, aki nem szeret már férfiak társaságában inni, ha csak nincsenek elcsúfítva, vagy eleve hasonlítanak a vasorrú bábához. Hiszen, akkor hogyan lenne esélyem ilyen csínos és kívánatos hölgyikéket leszólítanom. Akik természetesen szintén maguk látogatják e nemes intézményt]

No nézzenek csak oda. Nyertem, a kisasszony csatlakozott hozzám, majd kissé pimasz mód fogadta bókomat, és még rá is kontrázott egyet. Gondolkoztam, hogy vissza vágjak e, vagy hagyjam figyelmen kívül csípős megjegyzését, de úgy döntöttem bele megyek a játékba. Ha ő így, akkor én is. Aztán majd kiderül, hogy díjazza e ezt az oldalamat is, vagy netalántán megfutamodik, és faképnél hagy. Bár ez utóbbi variációt elképzelhetetlennek tartottam. Engem még senki sem hagyott faképnél... Eddig.

-  Mondhatjuk, hogy magányos farkas vagyok, aki nem szeret már férfiak társaságában inni, ha csak nincsenek elcsúfítva, vagy eleve hasonlítanak a vasorrú bábához. Hiszen, akkor hogyan lenne esélyem ilyen csínos és kívánatos hölgyikéket leszólítanom. Akik természetesen szintén maguk látogatják e nemes intézményt. - azt hiszem a visszavágás tökéletesre sikerült. Nem túl keményre, de nem is túl lágyra. Láthatja a hölgy, hogy nem egy tutyimutyi keljfeljancsival hozta össze a sors, hanem egy Mirollal.

Válaszol a korábbi kérdésemre... Megmosolyogtat a válasz... Nem híve a diplomatikus eszközöknek... Hát akkor vajon minek a híve? Gyanús kicsit a hozzáállása, és az is, hogy azóta sem láttam feltűnni a részeg fazont. Nem kispályás ez a csaj, az egyszer fix. Azt hiszem, jobb ha nyitva tartom a szemem, nehogy valami olyanba kerüljek, amire jelenleg nem vágyom... Vagy.. áh...

Leül, koccintunk... Egészségünkre....
Bemutatkozik...
Cassidy...
Cassidy Pearline...
Óh... hát akkor ezért volt ilyen simerős... a kis Pearline lányka... Nahát, nahát... Azért természetesen nem fedem fel magam azonnal, hogy rájöttem ismerem. És nem is máshonnan mint a jó öreg Roxfortból. Hiszen... egy iskolába jártunk.. És ugyan azon nagy hírű ház hírnevét öregbítettük... Csupán ő... Hm, hogy is. Már nem is emlékszem hány évvel járt alattam... talán... ha jól emlékszem, akkor két évvel... Na, majd meglátjuk... ki bújik e a szög a zsákból.

Megkínálom cigarettával, amit el is fogad, majd mindketten kecses kis karikákat, és füst gomolyokat eregetünk a kocsma mennyezete felé.
Majd felteszem a nagy kérdést, hogy ismerhetem e... valahonnan.

Furcsa árny fut át Cassidy arcán, majd mintha kissé el is sápadt volna. Csak nem rájött, hogy ismer... vagy talán másra jött rá? Hm, azt mondja talán... lehet... Most az én arcom borul egy pillanatra el. Rájött volna, hogy ki vagyok? Hogy Angelus Mirol egy halálfaló...
Gyors árny után ismét megpróbáltam kedélyesre váltani, mi több az ő meglepettségét kipuhatolni.

-  Minden rendben van Miss. Pearline? Mintha valami nagyon elkomorította volna? - kérdezek nyájasan, hátha kiderül valami is a válaszból. De... egyébként rá kell jöjjek, hogy semmi okom aggódni. Hiszen láttam már őt Chamberpot utcáin, ilyen botor meg nem lehet... De, valahogy nem rémlik nekem, hogy HF lenne... vagy csak nagyon a külső kör embere?

Na, azért ezt jelenleg kihagyom a társalgásból... Ha válaszolt, egészen más vizekre terelem a témát, és iszogatunk... aztán...  Ismét kortyolok az italomból, és röviden a lehetőségeket futtatom le a fejemben.

Reményeim szerint hamarosan felajánlja a tegeződést, mert általában sokkal könnyebben folyik úgy egy társalgás... mint magázódva.
Kacér mosoly jelenik meg a szám szegletében, majd, ha lezártuk az ismeretség témát, akkor belevágok a kis hölgy totális „leigázásába”. Bár, ahogy az első arckifejezését láttam, nagyon erőlködnöm sem kell, hogy meghódítsam a szívét... meg mást...

~~Rémszem Mordonnak~~

*A kocsma ajtaja jelentős nyikordulással ad utat az újabb vendégnek, mintha csak figyelmeztetni akarná a bent tartózkodókat, hogy valaki jött. Valaki, aki egy újabb pár fület és egy újabb pár szemet jelent aki hall, lát, kémlel és még ki tudja mire nem vetemedik. Az ilyesmit pedig nem szokás jó szemmel nézni, bár az érkező alapjáraton sápadt bőrű ifjút szemmel láthatóan nem érdekelte olyan apróság, minthogy hogyan fogadják jöttét. Ő a maga részéről azért választotta ezt a csendességében azért kicsit baljóslatú helyet, mert túl zsúfoltnak találta a Seprűt, semmi kedve nem volt ma komoly tömegeket hallgatni maga körül. Így aztán nyugodtan a kocsmároshoz lép vállán átvetve sötét táskájába nyúlt, előhalássza az erszényét, a kocsmárosra néz.*

-Egy sütőtöklevet lesz szíves, mást nem...-*az ellenértéket a pultra csúsztatja, magához veszi a kupát, óvatosan fogva hátralépked az egyik szabad asztalhoz, nem sarokban keres helyet magának, hanem az egyik ablak mellett, ahol némi fény is vetül az asztalra. Nem sok, elvégre nem a tisztaságáról híres a hely, de azért valamennyi akad. Fintorgás nélkül leül, meglazítja a nyakánál a gombolást, elégedetten az italba kortyol, hátrarázza sűrű haját, de nem köti meg, így az újra előreárad amikor a táskájába mélyed ismét. Könyvet támaszt az ölébe, hanyagul hátradől, így legalább jól olvasható lesz a könyv címe, dehogyis keresi ő a feltűnést. Hanyag vigyorra süllyed a betűk közé, amik a könyv címének tanulsága szerint átkok és ellenátkok, igézetek és fortélyok rejtélyét osztják meg az arra fogékonyak számára. Néha felnéz, mintha a kocsma közönségét vizslatná, ami úgy is van, de csak a kíváncsiság hajtja, nem erőlteti meg magát, hogy kellemetlen alaknak nézzék, ő csak olvasgat.*

[Mr. Lamartin]

Kevés biztonságos hely létezett manapság az ő fajtájának, de a Vadkan ezek közé tartozott. A kocsmáros megbizható ember volt a legjobb fajtából: jámbor volt, ha a helyzet lehetővé tette, de küzdött, mint a sakál, hogyha arra volt szükség. A Rend hű barátja volt, de ezt kevesen tudták róla: mióta a Próféta lehozta a kecskékkel való kisérletezését, elterjedt róla az a pletyka, hogy irástudatlan ember a minimális intelligenciaszint alatt valamivel… holott ez korántsem volt igy. Nem volt olyan művelt és hatalmas, mint a fivére, de nem is volt az a flúgos, tehetetlen figura, aminek mindenki hitte. De neki megfelelt igy: ingyen álcát biztositott számára, elkerülte a világ forgása. De aki ismerte, a hatalmát nem vonhatta kétségbe… ennek ékes bizonyitéka volt az emeleten kialakitott szoba, ami egyikévé vált azon kevés pontnak, ami biztonságosnak volt mondható azok számára is, kiket mindkét oldal üldözött.
Igy gondolta az öreg varázsló is, aki ebben a pillanatban jelent meg a fent emlitett szobában: egyszerűen a semmiből lépett elő. Pálcája természetesen a kezében, hiszen ő a gyanakvóbb leggyanakvóbbika volt: számára a biztonság, mint fogalom, egyszerűen nem létezett. Mindig harcra készen feszült minden idegszála, mágikus szeme folyton körbe járt: ez az állapot volt az, amit relativ biztonságként kezelt, de tudta, csak egy rossz mozdulat, egy hirtelen ellenség szükséges ahhoz, hogy végezzen vele. Nem engedhet fel, folyton résen kell lennie: ez a védjegye, ezért élt oly sok éven keresztül, ezért ő a legjobb a szakmában. Legalábbis ezért volt. Mára már nem volt sem olyan gyors, sem olyan fürge, mint legszebb éveiben: sokan lehettek a fiatalok közül, akik fölé kerekedhettek volna, ha nem állt volna rendelkezésére az évek során felhalmozott, töménytelen mennyiségű tapasztalat. Ma már nem is a varázsereje volt a legnagyobb erőssége, hanem ez a tudás, melynél nagyobbal talán csak Dumbledore büszkélkedhetett.
Szemügyre vett minden alakot, aki a látóterébe belefért, de semmi furcsát nem tapasztalt. Néhány ismerős arc, pár ismeretlen, de a Kocsmáros tudja mit csinál: kicsi az esélye, hogy a gonosz pont itt vesse meg a lábát. A legfurcsább egy roxforti diák jelenléte volt: az öreg szeme el is időzött rajta néhány pillanatig, gondosan felmérve vonásait, mozdulatait. A fiú persze nem tudhatott a jelenlétéről: egy egész emelet választott el őket egymástól, legalábbis pillanatnyilag. Ez az állapot azonban nem tartott soká: amint a férfi végzett a szemlélődéssel, az ajtó, majd a lépcső felé vette az irányt és rövid utat bejárva a pult mellett kötött ki, mialatt mágikus szeme továbbra is fáradhatatlanul pásztázta a környéket. A Kocsmáros nem lepődött meg a jelenlétén: szó nélkül elérakott egy poharat, amibe valamiféle áttetsző, erős szeszszagot árasztó nedű került. Újabb érdekesség a Vadkannal kapcsolatban: az egyetlen hely, ahol Rémszem hajlandó bármi olyat inni, ami a laposüvegén kivülről származik.
Továbbra sem hangzott el szó közöttük: a vendégek füle hallatára semmiképp nem beszélhettek, de a helység néhány órán belül üres lesz, a tulaj bezárja a boltot és onnantól feltűnés nélkül elvégezhetik a szükséges óvintézkedéseket, hogy biztonságban beszélhessenek. Addig azonban… az öreg felmarkolta a poharat, amit a Kocsmáros töltött meg neki, majd jellegzetesen bicegve elvonult az egyik árnyékos, hátsó sarokba, majd egy hangos sóhaj kiséretében letelepedett.
Néha még a magafajtáknak is szükségük volt a pihenésre.

~~Rémszem Mordon~~

*A roxfortos diák mindenkinek meglepetés. Főleg, hogy látszólag és valóságosan is, semmi illetéktelen dolgot nem csinál. Olvas, mintha csak egy könyvtárban lenne, néha beleiszik a kupájába, olykor felpillant, hogy egykedvűen viszonozzon egy-egy pillantást, amivel kutatják és eltűnődik azon, hogy mit gondolhatnak a körülötte levők. Szerencsére a fejébe nem sokan látnak és a lényeget pedig senki nem képes kiolvasni a gondolatai közül, bár akkor sem találhatna semmi furcsát. Mi meglepő is lenne abban, hogy egy gyerek, vagy legalábbis fiatal varázsló érdeklődéssel tippelgeti, hogy vajon miféle szörnyű arcot rejtegethet egy mélyen arcba húzott csuklya, vagy éppen undorogva fintorog egy kellemetlen arcon, amit az anyja bizonyosan szépnek talált valamikor. Meg persze a fiú érdeklődésének tárgyát képezi még a fogadós is, a maga magas, szikár, kékszemű megjelenésével, ami ha nem is rendkívül, de elég szokatlan ahhoz, hogy egy elmélázó pillantást felé is vessen az ifjabb nemzedék képviselője, mielőtt újra olvasni kezd.

Aztán egy pár perc múlva Seraphin kiegyenesedik, körülnéz, bár nem tudja miért, de kellemetlen hideg szalad végig a hátán. Talán az a sötét köpenyes őt figyeli a csuklyája mögül. Beharapja a szája szélét, aztán elmosolyodik. Hülyeség az egész, nincs miért aggódnia. Ekkor azonban léptek hallatszanak az emeletről, nem is akármilyen, kellemetlenül asszimetrikus léptek, amikre egyszerűen nem lehet nem odafigyelni, Seraphin nem is tesz erőszakot magán, kíváncsian néz az érkezőre, aztán ez a nézés inkább bámulásba fajul, ahogy követi tekintetével a méltán hírhedt férfiút a pultig, onnan a választott asztaláig. Talál is rajta néznivalót bőven, szemlátomást lenyűgözi a veszettül forgó szem, annak mindent látást sejtető mozgása, olyannyira, hogy még a könyvéről is megfeledkezik, ami azonban kap az alkalmon, lecsúszik az öléből és a padlóra koppan, határozottan szemrehányó csattanással figyelmezteti az ifjú Lamartint arra, hogy ne bámuljon.

Úgyhogy Seraphin kénytelen a könyv után hajolni, maga elé rakja az asztalra, de azért úgy fordul, hogy szemmel tarthassa az öreg varázslót amin iszogat és talán pihen? Seraphin felvonja a szemöldökét, magában megállapítja, hogy nahát, ezt nem gondolta volna, de döbbenetesen sok dolog van még, amit nem gondolt volna, mégis megtörténik, így inkább "olvasgat" tovább.*

[Mr. Lamartin]

Érezte, hogy egy tekintet rászegeződik, amint belépett a terembe. Nem vett róla tudomást, ugyanúgy folytatta itteni rutinját, de nem tartott sokáig észrevennie mágikus szemének körútja során, hogy a roxfortos diák az, aki oly nagy szemekkel bámulja. Alaposan szemügyre vette az ifjút, de semmi szokatlant nem tudott felfedezni rajta a természetellenes kiváncsiságán kívül. Annyira bámult, hogy még az olvasásról – vagy annak mimeléséről – is megfeledkezett: könyve az ölében hevert, kezei pedig eltávolodtak tőle. Noha az öreget nem zavarta különösebben a bámulás, azért nem is rajongott érte: észrevette a kinálkozó lehetőséget. Előcsúsztatta az egyik pálcáját a bal csuklójára rögzitett tokból, amit az ifjú nem láthatott, majd továbbra is a teste takarásában mozogva a varázseszközt a könyvre szegezte, amit egyetlen apró mozdulat követett: a könyv megindult, majd hangos csattanással landolt a földön, felverve a kocsma csöndjét és a fiúra vonva pár felháborodott pillantást, de még néhány keresetlen szó is elhangzott irányába.
De az öreg ezzel már nem foglakozott. Már nem érezte magán a tolakodó tekintetet és ezzel pillanatnyilag megelégedett, habár tudata szélén ott motoszkált a kiváncsiság, hogy vajon mi lehetett olyan érdekes a diák számára. Végülis tanitott az iskolában… nos, nem ő, de a külseje akkor sem lehetett ismeretlen egy diák számára. Valami hátsó szándéka lenne? Esetleg halálfaló-szimpatizáns és a leendő belépőjét keresi? Akkor bele fog törni a bicskája… de ez is egy lehetőség volt, csakúgy mint sok más, amire kár még gondolatot vesztegetni is. Ameddig ki nem derül, hogy mi a szándéka, addig legalábbis semmiképpen.
Falábán bicegve közelitette meg a kiszemelt sarkot, majd a széket úgy helyezte el, hogy pont a fiú felé nézzen. Letelepedett és belekortyolt az italába. Mágikus szeme továbbra is a környéket fürkészte, de az ép az Dumbledore diákjára szegeződött, mintegy visszaadva a kölcsönt: ezúttal ő bámulta folyamatosan a fiatalabb férfit. No nem mintha vizsgálódna, azt már megtette korábban: egyetlen célja az volt, hogy kizökkentse az ifjút az egyensúlyából, hogy az árulkodó jelet adjon a szándékairól. Nem ezért jött ide, de sosem volt az a tipus, aki sokáig meg tudott ülni a hátsóján: neki a pihenés is olyan melléktevékenységek összességét jelentette, amire máskor sajnált időt pazarolni. Ha pedig nem olyan helyen érte a szabadidő, ahol ez megvalósitható volt… nos, akkor kihasználta az adott lehetőségeket és nem nagyon válogatott a kinálatban.

~~Rémszem Mordon~~

*Nem mintha a fiút különösebben érdekelte volna a kocsma közönségének a véleménye, de aztán a rosszallásukat sem kívánta magára vonni, ezért inkább úgy tesz, mintha mi se történt volna. Nem ő zajongott, nem ő feltűnősködött, ő ott sincs. Csak hunyorog az ablakon beeső minimális fényben és betűzik, noha elvesztette a fonalat, hogy hol is tartott, mivel nem regényről van szó nem okoz gondot akárhol a kötetbe vágni.

Pontosabban nem okozna gondot normál esetben. Az ember olvas és néha felpillant, ez természetes. Ugyan az már kevésbé, hogy következetesen egy irányba néz, de hát istenem, csak nem akarja elforgatni az aranyos kis fejét. Az azonban Seraphin megítélése szerint már cseppet sem normális, hogy minden egyet ilyen felnézés után összerezzenve kell visszafordulnia, hiszen egy kutató fekete szem szegeződik rá.

De becsületére legyen mondva jól bírja. Néha lapoz a könyvében, nem mintha olyan gyorsan olvasna, csak a látszat kedvéért. Les. Feszült. Igen, ez jól látszik rajta, keskeny arca egy kicsit beesik a járomcsontja alatt, amitől ez kifeszül, a pillantása türelmetlen, egyre gyorsabban kapja el, pedig nincs mitől tartani. Csak nyugalom Seraphin, semmi nem fenyeget, ez nem egy olyan környék. Egy frászt nem.

Hirtelen kel fel, egy kicsit van benne felpattanásjelleg, becsukja a könyvét, ujját benne hagyja irányjelzőnek, aztán egy életem, egy halálom arccal a sarokasztalhoz lép.*
-Elnézést, hogy zavarom pro...-*elharapja a professzort, elvégre ez az ember jó esetben sem volt soha tanár, persze önhibáján kívül, de annál kalandosabb módon történt az eset. Mindenesetre Seraphin halkan beszél, határozottan úgy, hogy lehetőleg csak a célszemély hallja a szavait.*-Igazán nem akarok alkalmatlankodni, csak meglep, hogy itt látom...-*zavartan a hajába túr fél kézzel, ez egy elég béna indítás, de más nem jut az eszébe, hogy kíváncsiságát kielégítse a hírhedt varázsló iránt.*

[Mr. Lamartin]

Kitartóan figyelte a fiút, szinte pislogás nélkül és egy idő után kezdte felfedezni rajta az idegesség első jeleit. Arca megfeszült, a könyvet egyre rendszertelenebbül lapozgatta, egyre többször nézett fel, de egyre hamarabb lekapta a fejét és a többi apróság… tudta, hogy figyelik, de próbált nem törődni vele és ez dicséretet érdemlő, ámde esélytelen vállalkozás. Hosszú évek gyakorlatára van szükség ahhoz, hogy valaki teljesen ignorálni tudjon egy rá szegeződő pillantást és ez a képesség ennek a fiúnak, aki szinte még gyerek, biztosan nincs birtokában. Mágikus szeme ezalatt továbbra is a környéket pásztázta, de semmi változás nem volt  sem az épületen belül, sem körülötte. Csendes délutánnak nézett ki: csendesnek és problémamentesnek, legalábbis ami a környéket illeti. Valahol biztos volt valami turpisság, de őt ez jelenleg nem nagyon érdekelte, hiszen úgysem tudott mit tenni ellene, miközben itt üldögélve arra várt, hogy végre szót válthasson a Kocsmárossal, mert az öreget annyira nem érdekelték a világ dolgai, hogy az üzletet bezárja… vagy hogy az álcáját feladja. Valamennyire érthető volt a hozzáállása, de esetenként bosszantó is.
Teltek a percek, lassan peregtek. Egy újabbat kortyolt italából, miközben továbbra sem vette le a szemét a rejtélyes figuráról, de már nem is figyelt rá annyira. Noha a szeme őt figyelte, gondolatai messze jártak: a múltban szaladgáltak szabadon, mint a madár. Régi dolgokra emlékezett, még az előző háború előtti időkre, az aurorképzőre, a roxforti évekre… amikor még volt és lehetett volna élete. amikor még minden máshogy látszott alakulni. Amikor még voltak emberi érzései is a tiszteleten és a gyűlöleten kívül:: ez a kettő maradt meg neki mostanra, semmi más. Tisztelte azon keveseket, akik érdemesek voltak rá és gyűlölt mindent, amit üldözött. Eleinte választhatott, hogy melyik ösvényt kövesse, később már csak egy út maradt előtte. Bosszút akart, bosszút minden rosszon s ezért áldozta fel az egész életét mindenestül: csak úgy válhatott a legjobbá, hogyha eldobott magától mindent, amit emberi… és ő pontosan ezt tette: száműzte az érzéseket magából és szinte egy géppé vált, akinek az volt a programja, hogy elpusztitson mindent, ami gonosz. Igy élte az életét eddig és igy is fogja élni, ameddig valaki fölébe nem kerekedik és meg nem öli. Ez volt az ő küldetése és mindent megtett, habár a teljesitésére minimális esélye sem volt, hiszen a Gonoszság már a világ kezdetekor is létezett és csak akkor fog eltűnni, ha maga a világ is megszűnik létezni.
A diák hirtelen felpattant, ezzel kizökkentette a gondolatai közül. Egy újabbat kortyolt az italából, miközben a jobbját leeresztette az oldala mellé, felkészülve arra, hogy pálcát rántson, ha úgy hozza szükség… bár kételkedett benne, hogy végül idáig fajulnának a dolgok, de mindig a lankadatlan éberség szabályai szerint élt és most sem fogja meghazudtolni önmagát. Keze megfeszült, amikor a fiú már csak néhány lépésnyi távolságban járt, de ellenállt a késztetésnek, hogy pálcát rántson, de igazán szükség sem volt rá, mivel a fiú mindkét kezét jól látható helyen tartotta. Hamarosan elért az asztalhoz és megszólalt, kicsit zavarosan ugyan, de közölve mondandóját.
- Ugyanakkora meglepetés egy roxforti diák itt, a Vadkanban. – válaszolt rövid szünet után. – Habár én elég gyakran megfordulok itt manapság – tette hozzá, majd intett a fiúnak, hogy üljön le, ha esetleg úgy gondolja.

~~Rémszem Mordon~~

*Hosszan pillant a férfire, olybá tűnik, mintha fontolgatná a megfutamodást, talán az asztal alatt minden bizonnyal pálcára fogó kéz miatt hezitál, aztán biccent egyet, udvariasan, kihúzza magának a szemközti a széket és leül. Igaz ugyan, hogy így hátat fordít a kocsma eddig olyan jól belátott népének, de hát majd a majdnem professzor figyel helyette. Ha hinni lehet a legendáknak úgyis azt teszi folyamatosan és még a kóbor macskák se lennének tőle biztonságban, hogyha valamelyik elszánná magát és támadást indítana az egérnek nézett falába ellen. Vigyort csalogató gondolat, ha mégoly tiszteletlen is, a vizuális fantáziával megáldott ifjú eltekint attól, hogy milyen társaságban ücsörög, elvigyorodik, aztán gyorsan félrepillant, amíg rendezi a vonásait.*

-Elég sokan voltak a Seprűben...-*húzza el a száját, mintegy megvetése jeléül. Könyvét a vállán lógó táskába csúsztatja, aztán pillant csak fel.*-Bár ott mindig olyan vegyes társaság van, hogy nem biztos, hogy hallani akarom miről is cseverésznek.-*Ez igaz, eszébe sincs hazudni, meg aztán, ott, akkora tömegben az embert akarva, akaratlanul lekötik a körülötte levők beszélgetései, az a sok hang, az a sok ember, az a sok kis hír, ami ilyenkor eljut a fülekbe megejtő. Ám Seraphin úgy döntött, hogy inkább felülemelkedik a hírgyűjtő énjén és a csendesebb helyet választja művelődésre, elvégre ki tudja mikor akad elé valaki, akit meg lehet átkozni, nem mintha ilyen agresszív lenne, de attól még mások azok.*

-Igazán?-*Meglepett a hangja.*-Nem gondoltam volna, hogy ilyen népszerű ez a hely.-*még mindig marad annál, hogy halkan beszéljen, elvégre az elmúlt években látott iskolai példák alapján egyáltalán nem biztos, hogy az itt titokban elfecsegett szavak nem jutnak a vezetőség fülébe, bár lehet, hogy a helyiktől jobban kell tartani.*-Főleg, hogy ez aztán tényleg nem tartozik a biztonságos, nyugodt helyek közé, mármint olyan értelemben, ami megfelelhetne a kényesebb igényeknek.

*Miközben beszél, a pillantása kutatón végigjárja az egykori aurort, a szó legteljesebb értelmében részletről-részletre veszi szemügyre, még az előtte pihenő poharat sem hagyja ki, amiben valami olyasmi anyag tanyázhat, amihez ha közelebb hajolna, lehet, hogy még be is rúgna a szagától, végül rá is mutat.*
-Úgy hírlik magáról, hogy nem iszik semmi olyasmiből, ami nem a saját kulacsa. A...-*egy pillanatra elakad, mintha elgondolkodna azon, hogy valóban folytatni akarja e a megkezdett mondatot, de aztán nyugodtan folytatja.*-...csaló, aki maga helyett volt az iskolában legalábbis ezt mondta.-*És mint tudvalevő az a csaló elég alapos volt, mint ahogy Seraphin is ahhoz eléggé, hogy megjegyezzen egy ilyesmi információt, ami tűnhet bár teljesen lényegtelennek, de szemlátomást felcsigázta az érdeklődését.*

[Mr. Lamartin]

A fiú helyet foglalt… háttal a kocsma látogatóinak. Nem túl jó döntés, még akkor sem, ha olyan társaságban van, amilyenben. Sőt, különösen akkor nem… az öreg Rémszem fejére sokan pályázhatnak és nem csak a rossz oldal hivei, de még a semlegesek, jobbára veszélytelen csirkefogók is: annyit küldött már közülük börtönbe, hogy bármelyik fickó, aki kicsit is benne volt az üzletben, szives-örömest hidegre tette volna, ha alkalma nyilik rá. Persze ezekbe a fickókba nem szorult annyi bátorság, hogy szemtől szemben lépjenek fel vele, de ha történetesen bevetődne ide egy többfős csapat, akkor igenis megfordulna a fejükben a dolog. De az öreg nem félt, hiszen tudta: ha van egy kis szerencséje, akkor nem alakul ki ez a helyzet, mivel az aljanép ritkán találkozott nyilvános helyen… és egyébként is, mióta Mundungus csatlakozott, azóta kissé enyhültek a körülmények a jófiúk és a csibészek között. A minisztériumi kollégák elnéztek nekik apróbb stikliket, ők pedig olyan információkat juttattak el a rendhez cserébe, amiket másfelől lehetetlen lett volna megszerezniük. Bármennyire is ellenére volt az öregnek ez a kompromisszum, az értékét nem kérdőjelezhette meg. Egy szó mint száz: egy olyan helyen, mint a Vadkan, nem tanácsos a tömegnek háttal helyet foglalni… feltéve, ha az ember még tartósan szeretne a feje birtokában maradni.
- Ott mindig sokan vannak… de ez jó. – felelte. – A tömegben könnyebb eltűnni, elvegyülni, beleolvadni a környezetbe; és az ember olyat is meghallhat, ami később még jól jöhet neki. – rövid szünetet tartott, elgondolkodva. Ezek a szavak nem az övéi voltak, hanem még az aurorképzőben verték beléjük, de kétségkivül hasznosan szolgálták őt az évek során. Sokszor az ember jobban el tudott tűnni egy tömegben, mint a Százfűlé-főzet vagy egy láthatatlanná tévő köpeny segitségével, ezért nem szabadott lefitymálni a zsúfolt helyeket. – Persze, ha valaki magányra vágyik, akkor nem a legjobb választás… de ha magányra vágynál, akkor most nem lennél itt. – a levegőben hagyta a mondatot, az utaló kérdést: volt egy olyan érzése, hogy a tömegre való hivatkozás akart lenni a magyarázat a fiú itt-tartózkodásának okára, de ugyanakkor benne motoszkált a gondolat is, hogy ez bizony csak egy olcsó kifogás, amivel meg akar téveszteni egy fogyatékos vénembert.
- Biztonság? Nyugodtság? – kérdezett vissza és eleresztett egy haj, reszelős kacajt. – Fiam, ma sehol a világban nem vagy biztonságban… talán az egy Roxfort kivételével. Mindenütt ott lesnek az Ő emberei, de ha azok nem, akkor a dementorok… mindenre figyel, tekintetét semmi nem kerülheti el. – újabb rövid szünet: akár hatásszünetként is érzékelhető, de valójában elgondolkodott a szavain; azon, hogy mit mondhat el és mit nem. Végül úgy döntött, semmi többet. – Nyugodtnak sem szabad lenned, dehogy! Az ember csak harc közben lehet nyugodt, de ott mindenképpen: máskülönben nem nyerhet. De ha ezen kívül is az, akkor az elkényelmesedéshez vezet, márpedig a kényelmes ember, halott ember. Semmi több.
- Nem szabad elhinni mindent, amit az ember hall… de még azt sem, amit lát. – felelte az újabb kérdésre egy félmosoly kiséretében. – De ezt történetesen igy igaz: kevés kivétel van, akár hely, akár idő, ahol vagy amikor elfogyasztok bármi mást azon kívül, amit magamnál tartok, de ez most pont ilyen. – hogy a hely vagy az idő a jelenlegi változó, azt nem osztotta meg az ifjúval. Nem köthet mindent az orrára…

~~Rémszem Mordon~~

*Helytelenítő tekintet. Igen, valahogy én is meg tudom érteni immár, ahogyan a magam hátbőrén érzem a felénk kúszó pillantásokat, amik többnyire alighanem inkább csodálkozást fejeznek ki, mint ártó szándékot, de azért az ember semmiben nem lehet biztos. Mindazonáltal határozottan kellemetlen így ülni, nem mintha különösebben tartanék bármitől is. Mondjuk máshogy meg nem tudtam volna szembeülni az öreggel. Nem jó ez így sehogyan sem, de még talán így kellett lennie. Ugyan már, mióta vagyok én ilyen aggályos? Ideje felhagynom vele, mert bár az óvatosság nagy erény, de nem hozzám való. Bár akkor már inkább hozzám, mint mondjuk egy griffendéleshez.*

-Az lehet-*bólintok savanyú beleegyezéssel. Hátrasimítom az arcomból a hajam, még mindig nehezen tudok elszakadni a pohár lenyűgöző tényétől, talán tényleg nem kéne elhinnem sok mindent amit hallok, de egyszerűen képtelenség kiválasztani a sok információból a lényeget. Sajnos olyan ember pedig nincs, akinek a szavára lehet adni, mert csakis és kizárólagosan tényeket közöl az ember felé.*-De a Seprű olyan közönséges hely-*felhúzom az orrom, közben érzem, ahogy a hideg megint végiglopódzik a hátamon, lehet, hogy csak beképzelem, de lehet, hogy összefüggésben van azzal a kiszámíthatatlan ritmussal az ilyen hidegrázások érkezése, ami alapján a mágikus szem kékje néha-néha felém fordul, de mint jó arisztokrata felülemelkedem az ilyen apróságokon és úgy teszek, mintha nem is létezne számomra zavaró körülmény.*-Lehet mondanak érdekeset is, de jobbára csak picsognak mindenféléről, ami aztán nagyon nem érdekel, ha meg figyelni próbálnék valamire az fizikai képtelenség, mert ott a kocsmában egyszerűen minden diák azt hiszi, hogy hű, de milyen jóban van a többiekkel és rátukmálják magukat az emberre-*és nem lehet megszabadulni tőlük. Teljesen esélytelen. Olyanok, mint a piócák. Ami nem is lenne baj, de egy értelmes sincs közöttük. A legtöbbet csak arcból ismerem és azok olyan arcok, akiket a lehető legmesszebb akarok tudni például az étkezőasztalomtól, mert ugye azért mégiscsak van különbség varázsló és varázsló között. Óceánnyi.*

-Ugyan!-*Nem legyintek, de azért érezhető a hangomon, hogy nem érzem annyira fenyegetően ezt a dolgot.*-Nem hinném, hogy nekem, mint tanulónak különösebb félnivalóm lenne. Az iskola biztonságos hely és ahogy elnézem a környékét is annak tartják-*vigyorodom el, bár azért egy kicsit komoran, hiszen az óva intelem mindig kelt az emberben egy kis kellemetlen érzést, mert ha más tart valamitől, akkor annak meg lehet az oka, és előbb-utóbb engem is utolérhet az aggodalmának tárgya.*

-Értem. Tehát lehet úgy venni, hogy ez a kis kocsma-*igen, ez a legkevésbé becsmérlő szó, amit találok, a koszfészek, nyomortanya talán nem lenne éppen szerencsés per pillanat.*-egy ilyen megtisztelt hely. Érdekes.-*és komoly visszaélési lehetőségeket rejt magában, legalábbis ha megpróbálok paranoiásan gondolkodni, de hát néhol még a paranoiának is szünetelnie kell.*