Főutca

~ Cyrus

Idegesen szippant cigarettájából. Hogy már ilyenkor kiürüljenek itt az utcák.. Olyan ócskának tűnik most ez a kis falu, pedig diákkorában hogy oda volt érte. Talán túlzottan hozzászokott a nyüzsgő, londoni éjjelekhez. Mindegy, annak már vége. Most egy másik korszak következik, ki tudja, meddig bírja ugyan, de egyelőre a kastélyban marad.. Legközelebb talán elhopponálhatna Londonba. Végül is ez könnyedén megoldható.
Akármennyire elmerült gondolataiban, a közeledő léptekre felkapja fejét. Résnyire nyitja száját, és hagyja, hogy vékony csíkban előtörjön az eddig ott tartalékolt füst. A sötétben megvillantja smaragdszemeit, csak hogy a közeledő alak is tisztában legyen vele: észrevették. Egy férfi sétál felé, és őszintén szólva, ez máris sokkal kellemesebb helyként tűnteti fel az eddig néptelen főutcát Amythia szemében. Ráadásul kellemes megjelenésű, markáns férfi. Egyre jobb lesz.
- Önnek is hasonlót. ? köszön az immár kellő közelségbe érkezőnek száján cinkos mosollyal.
- Természetesen. ? Alig ejti ki száján a rövid mondatot, máris kezében az oroszlánfejű öngyújtó. Közelebb hajol a férfihez, és a fém-vadállat füleit lenyomva ismételten előcsalogatja a tűzcsóvát. Mialatt a férfi előhúzza dobozából a barna szivart, majd meggyújtja, Amythia gyors mustrával felméri az idegent. Elegáns kabát, sétapálca.. Arcvonásaiból is tisztán látszik, hogy aranyvér csörgedezik az ereiben, de ha ez nem lenne elég, még a mozdulataiból és beszédéből is ez árad. Jobb szemöldöke leheletnyit feljebb kúszik homlokán. Tetszetős.

Miután a férfi meggyújtotta szivarját, elfordítja róla tekintetét, így még időben véget vet a feltűnő bámészkodásnak. Ismét szájába kapja vékony cigarettáját, mely meglepő lassúsággal fogy, öngyújtóját pedig visszacsempészi vastag kendője rejtekébe.
- A falap? ? pillant ismét újdonsült beszélgetőpartnere felé- Oh, az semmit. ?legyint szórakozottan, miközben ismét jobbjába fogja a magából folyamatosan füstöt ontó dohányrudacskát.
- Inkább a bentlévők.. Csupa öreg matróz. ? hangja könnyed, nem érezni rajta bosszúság legenyhébb árnyalatát sem, így talán még furcsább lehet, hogy alig pár perce oly nagy hévvel csapta be maga mögött a kocsmába vezető ajtót. Haragja mindenesetre csak úgy elszállt, ki tudja, talán a hirtelen jött idegen, vagy a kendő alól előkerült bűbájos dohány okozta ezt.
- Ma este inkább valami fiatalabb társaságot kívántam magamnak. ? teszi hozzá még, inkább csak úgy magának, de azért pajkosan csettint egyet nyelvével. Majd ismét szájához emeli cigarettáját, és tekintetét a férfin pihentetve mélyet szippant belőle.

- És Ön? ? húzza el szájától a füstölgő rudat ? Mi járatban errefelé? Csak nem csatlakozni akar a bent randalírozókhoz? Vagy szobát szeretne kivenni?
Meglehet az alig pár perces ?és elég felületes- ismeretség után merész kérdés ez így az éjszaka közepén egy idegentől, de Amythia nem az a fajta nő, aki visszariad az éjszakától. Persze, csak akkor, ha nincs egyedül.. de ez már teljesen mellékes.

[Gwennie & Mr. Ashmore]

Gwennie & Mr. Ashmore

A fiút fixírozva keserű nevetést hallat, mely olyan inkább, mint egy meghangosított mosoly. Reméli, senki nem gondolja komolyan, hogy a háború küszöbén Dumbledore csak úgy engedné, hogy akárki is betegye a lábát a Roxfort területére, hacsak nincs rá nyomós indoka. Ez alól kivételt képeznek a diákok közt észrevétlenül tevékenykedő aurorok, melyek sajnos csak a legjobbak közül kerülnek ki, neki pedig képesítése sincsen. Persze, nem is azért vált belőle asszisztens... De ez egy másik történet. Az, hogy gyakornok, mindenesetre jobban hangzik annál, hogy "képesítés nélkül az Aurorparancsnokságon dolgozó alkalmazott", meg különben is... minek ragozza túl? Ennek a fiúnak semmi köze hozzá. És reméli, nem is lesz.
Leereszti a karját, utat engedve Christophernek (vagy Christian?), és alig tudja megállni, hogy ne kezdje el forgatni a szemeit a romantikus tekintet láttán. Tudja ő, hogy Gwendolyin gyönyörű, és azt is, hogy elbűvölő, de ha bárki más ilyesfajta megnyilatkozásokat tesz, még ha csak a gesztusaival is, azt egyszerűen nem tudja elviselni. Ajka gyenge-undok fintorba rándul a hajsimogatás láttán, de a többit sikerül elrejtenie.
Khm.
Épp emelné kezét, hogy elköszönjön a fiútól, VÉGRE, csakhogy Gwen emlékezteti rá, hogy van még egy köre, mielőtt ez megvalósulhatna. Méghozzá nem mással, mint vele.
- Chrisnek dolga akadt - mondja határozottan, csakhogy épp abban a pillanatban, amelyikben Christian is megszólalt, igaz, sokkal tétovábban, mint az idősebb fiú. Látja az értetlenkedést Gwennie tekintetében, és szinte érzi is, hogy máris vádlott lett. Újfent.
Hogy lehet valaki ennyire határozatlan, a szentségit neki?! Hirtelen elkezdi piszkosul rühellni a fiatal fiút, aki szerencsétlen épp csak annyit tett, hogy miután megállapodtak abban, hogy nem áll Gwen és a bátjya közé, most hirtelen mégsem tudja, mi a dolga. Összehúzza a szemét, és egy lemondó, "na, ez a gyerek se fogja megváltani a világot" pillantást küld Christian felé, majd tekintete egyértelműen Gwennie-re szegeződik.
Nem szól semmit. Keze a zsebében, igazából csak áll és néz. Int egy aprót a fejével, tekintetével jelezve, menjenek már, és hagyják itt az eloldalgó utánfutót. Egyértelműen látszik, mi az, amit akar, és ha Gwennie egy picit is belegondol, rájöhet, a bátyja nem azért van most itt, mert épp erre akadt dolga, és ha már eljött ide miatta, csakis miatta, akkor talán illene vele és csak vele foglalkoznia egy kicsit, ha már egyébként ezt puszta ragaszkodásból nem is tenné meg. Hisz Tristram most kicsit elbizonytalanodott: a lány ma különösen furcsa és szórakozott. Talán mégsem örül annyira annak, hogy viszont látja őt? Talán az egész szöveg arról, hogy megbocsát és elölről kezdenek mindent; arról, hogy mennyire hiányzott neki, tényleg csak duma volt.
Most kiderül.
Gwen dönt.

[- Nem csatlakoznék a benti?hmmm?urakhoz és hölgyekhez, hacsak nem muszájból tenném.]

A köszöntés előtti apró mosoly már sokat engedett sejtetni az ifjú nőről, persze egy komoly férfi nem ítélkezik hirtelen ötlettől vezérelve. Mégis, mindenkiben megvan az a bizonyos hiba, hogy az első benyomások után úgy viselkedik az illetővel, amilyen a fogadj Merlin volt. Ez esetben egyelőre csak egyetlen dolgot lehetett levonni az arcjáték alapján. Az ismeretlen hölgyemény, aki közel egy lépésnyire állhatott Cyrustól, igencsak forróvérű, kacérkodó. Talán emiatt, talán csak kíváncsiságból érkezett a bizonyos kérdés, melyben tüzet kért. Sokan nem ismerik a kilétét, pedig már régóta él mind a mugli, mind pedig a Varázsvilág berkeiben. Amennyiben egy férfi tüzet kér, a nő pedig, akitől kérte, ad, kifejezi könnyűvérűségét. Ergo bármire kapható, bárhol, bármennyiért.

Nem kellett túlzottan sokat várni, érkezett az igenlő válasz, és már kúszott is az a bizonyos szabad kéz a zseb irányába, ahonnan egy nagyobbacska öngyújtó került elő. A főtér egyetlen fájának árnyékától takart arcú férfi nem szólalt meg, nem is mosolyodott el, csupán szájába helyezte az ízletes szivart, majd előre döntötte fejét, és kissé oldalra billentette, hogy kényelmesen meggyújthassa azt.
Apró tűzcsóva.
A sötétből előbúvó pislantás.
Ahogyan kivillantak arcának sziluettjei, szemei már gúnyosan íveltek, mintha mosolyogtak volna. Az ajkak azonban továbbra sem görbültek. Mély szippantás, hogy a dohány meggyulladjon, majd ismét kiegyenesedett.

Nem figyelte, és nem is nagyon törődött azzal a ténnyel, hogy a szembenálló végigmustrálta. Tudta magáról, hogy a megjelenése általában magára vonja a kíváncsiskodó tekinteteket, ez már nem volt újdonság a számára. Eleinte még úszott a dicsfényben, de mára megtanult együtt élni vele. Nem hivalkodhatott, elvégre jobban szeretett a sötétben meghúzódni, és úgy végezni a feladatait. Persze, amikor a helyzet megkívánta, hát kivillantotta magát a tömegből. Az éjszakai óra azonban nem tartozott ezen pillanatok közé. Most csak az számított, hogy ég a szivar, és várhatja a kontakt embert. Fázni nem fázott, elvégre hatalmas szövetkabátja elegendő hőt biztosított számára, a dohányzás pedig csak tovább növelte komfortérzetét.

Mindeközben a fiatal nőtől is megérkezett a válasz azon kérdésére, mit is ártott neki az ajtó, hogy vagdalta, mintha muszáj lenne. Természetesen semmit, de kellett a színjáték, hogy egy kellemes fiatalemberrel van a másiknak dolga. Persze közrejátszott az etikett is, bár az már annak bástyái már omladozni kezdtek, amikor az öngyújtó előkerült a zsebből. Mégis, Cyrus továbbra is emberséges maradt. Aztán amikor a válaszok közé odaszövődött, hogy a nő fiatal társaságra vágyott ma, minden romokban hevert.
~ Könnyűvér?pajzán este?kikapcsolódás? ~
Halovány mosoly villant az ajkakon, úgy, hogy a szivar azok szorításában pihent. Ezt követően mély tüdő, melytől a parázs a dohány végén narancsosan izzani kezdett. Ez ismét láttatni engedte a férfi arcát, és ezzel mimikáját is.
- Nem csatlakoznék a benti?hmmm?urakhoz és hölgyekhez, hacsak nem muszájból tenném.
Válaszolta lemondó hangon, miközben az ajtó felé tekintett?úgy döntött, a kontakt várni fog rá így, vagy úgy?elmenni úgysem mer majd.
- A miért már egészen más kérdés!
Tette hozzá, hogy felvezesse a választ a nő azon kérdésére, ő vajon mit keres éjnek idején errefelé.
- Mit szólna, ha azt mondanám, én is fiatalabb társaságot kerestem magamnak?
Kijelentését követően a sétapálca ismét koppant a macskaköveken, átszúrva a havat. Apró kattanás, mely jelezte, a pálca elvált a bottól. Amaz állva maradt, míg a varázstárgy lassú ívet írt a levegőben. Szó nem hangzott, mégis, a nő egy szemvillanás alatt csúszott a férfihez egészen közel. Mintha lasszót dobtak volna rá, talpai alatt pedig jég ékeskedett volna. Cyrus a szabadon lévő kezével kivette a szivart a szájából, majd egy pillanatra megemelte mindkét szemöldökét. Az éjfekete pálca megérintette a nő fülét, melyet köveően lassú tempóval indult meg lefelé, a nyak irányába. Nem bántotta, nem tett semmi különlegeset, csak élt a kihívással?

~ Cyrus           (sajnálom, hogy megvárattalak ^^" )


Szippantás a cigarettából ismét. Érzi, ahogy a füst kéjesen beúszik szájába, majd mászik egyre lejjebb tüdejébe, és kitölti annak apró bugyrait. Kellemes. Talán ezért cigarettázik néha napján. Élvezve a pillanatot, hagyja, hogy tekintete elvesszen a távolban, addig is átgondolja az újonnan kialakult helyzetet. A férfi megjelenését, a kocsmában egyre inkább halkuló kurjantásokat. Az idegen ismét szólásra nyitja száját, és egy pillanat töredéke alatt előhúzza pálcáját, amivel magához vonzza Amythiát.
A nő szája résnyire kinyílik a meglepetéstől, ezzel utat adva a lassan kiszivárgó dohányfüstnek. Miközben odacsúsztatták az ismeretlenhez, cigarettáját reflexszerűen, letagadhatatlanul nőies mozdulattal kitartotta háta mögé, nehogy bárkit megperzselhessen a kecses koporsószeggel. Meglepetése csak szemhunyásnyi ideig tart, nem várta volna, hogy ilyen gyorsan történnek a dolgok, a férfiból legalábbis ezt a lépést nem nézte ki. Száját becsukja, macskaszemeit pedig a másik pillantásába fúrva félhold alakúra formázza az ajkaira költöző mosoly.

Általában nem szívleli az efféle lépéseket. Ha valaki kezdhet, az ő. Ő szemeli ki áldozatait, majd gyors szemrevételezés után ő az, aki lecsap rájuk. Ez az új helyzet egészen meglepő, de egyelőre esze ágában sincs kiszállni belőle. Nem is Amythia Lixfise lenne, ha megvetne egy olyan férfit, aki mer kezdeményezni. Bár volt hasonló eset, nem beszélve arról, hogy ha valaki, hát ő tud félreérthető jeleket küldeni.. Csak aztán a végén nehogy éjszakai pillangónak nézzék egyszer. Bár, talán ez sem lenne ellenére. Mindketten jól járnának, és ő még pénzt is keresne vele.. Micsoda gondolat.
Cigarettáját még mindig mereven háta mögött kitartott kezében tartja, a vékony rudacska bágyadtan füstölög magányosan. Amythia tűri a fülét cirógató pálca érintését, hagyja, hogy lassan elinduljon a nyaka felé, majd ő is szólásra nyitja száját.
- Nos, ha így lenne, azt kellene mondanom: Ez igencsak meglep. ? fejét játékosan oldalra biccenti, majd reflexszerűen rápöccint mutatóujjával a háta mögött tartott cigarettára, így leverve végéről az ott összegyűlt hamut.
- Tudja.. Egy ilyen fess fiatalember, mint Ön, ilyen későn érkezik, hogy társaságot keressen magának, mikor lassacskán már a legkitartóbb, partiképes nőneműek is hazaszivárognak a szórakozóhelyekről.. ? ajkai ismét cinkos mosolyra húzódnak, majd jobbját mozdítva újra szippant cigarettájából-  Ez igen meglepő.

Sosem volt az a fajta, aki magában tartja a véleményét. Most sem teszi. Többen is mondták már neki, hogy túlságosan is felvágták a nyelvét, vagy hogy beleüti az orrát olyan dolgokba, amik nem rá tartoznak.. De ha mindentől ódzkodna, hol maradna az izgalom?

[- Túlzottan sokszor lepődik meg!]

Egy szemvillanás, egyetlen apró, mégis jelentőségteljes töredéke a másodpercnek. Ennyi kellett csupán, hogy az igencsak szemrevaló teremtés a férfi kezei között landoljon az alig egy, esetlegesen kétméternyi csúszást követően. Természetesen Cyrus úgy fonta karját a nő kecsesen ívelő derekára, hogy bármikor közelebb húzhassa magához, ha az alkalom úgy hozza, vagy a beszélgetés azt kívánja majd?továbbá, ölelő karjának ujjai között lévő szivarja nehogy megégesse a zsákmánya kabátját. Tény, nem kellett volna efféle apróságokkal foglalkoznia, tekintettel az elveire, de ha már belevágott, hogy szebbé varázsolhassa az éjszakáját, és ezzel együtt a másikét is, hát figyelt az apró részletekre. A jelekből fakadóan pozitív volt a megnyilvánulás, hiszen a pálcával való simításra sem pofon érkezett, vagy kiáltások, mit is képzel magáról?ellenkezőleg, mosoly, és kacér pillantások. Ez természetesen csak fokozta hitét, hogy bizony egy igencsak könnyűvérű nőcskével akadt dolga. Persze továbbra sem ítélkezett a másik felett, elvégre, ahogyan a férfiaknak, úgy a nőknek is joga egy-egy pajzán, játékos éjszaka beiktatására a szürke hétköznapokba. Az, hogy van-e párja, vagy sem, már megint más tészta. Amennyiben van, úgy egyszer-egyszer elnézendő, persze csak és kizárólag akkor, ha a pár nem jómaga?annak minden bizonnyal csúnya vége esne, ha valaha megtörténne. Erre azonban semmi esély. A másik lehetőség, hogy nincs meg az a bizonyos kapocs más emberrel?akkor teljesen rendben van, sőt, ha fellép, és kacérkodik a nővel, mondhatni, kötelező elfogadni a közeledését. Legalábbis nem ajánlatos visszautasítani azt?persze próbálkozni mindennel lehet.

A válaszra, mely szerint ő is fiatalabb társaságot jött felkutatni a roxmortsi éjszakába, megérkezett a kihívó, és igencsak egyértelmű válasz. A játék tovább folytatódott, mi több, már egy újabb sebességi fokozatába lépett, amikor a nő folytatta gondolatmenetét. A pálca a következő mondatok pillanatában indult meg a nyak simításából egyenesen a finoman ívlelő áll irányába, majd odaérvén hegye megállapodott. Cyrus óvatosan, kecsesen emelte meg a nőt fejét, hogy tekintetük, ezzel ajkaik közel egy magasságba kerüljenek. A nő cigiből való szippantását követően halovány, félreérthetetlenül kacérkodó mosollyal folytatja a csevegést.
- Túlzottan sokszor lepődik meg!
Jelentette ki bársonyos hangon úgy, hogy szavaiból fakadó, a szivartól enyhén vanília illatú lehelete a nő ajkait, valamint esetlegesen orrát is csiklandozzák. Apró fűszer, amely mindig képes egy kis varázst csempészni a testközeli beszélgetések izgalmas mivoltába.
- Való igaz, kései órán érkeztem?
Kezdett bele a kihívó mondatba, melynek félbeszakadásánál közelebb húzta magához a nőt. Úgy, hogy annak teste már teljesen az övéhez simulva préselje ki a megmaradt levegőt kettejük közül.
- ?mégis ráleltem az éjszaka, és a tél legszebb virágszálára.
Újabb mosoly, féloldalas, csupán az ajkak jobb oldala ívelt felfelé. Nem támadta meg az egyelőre névtelen szépséget, várta, hogy az vajon belefolyik-e a kettejük által alakított játékba, avagy visszakozni fog-e. Az első körből kiindulva nem teszi majd, persze az ember biztosra csak akkor mehet, ha már megtörtént a visszajelzés. Mivel ez már egy újabb, erőteljesebb kihívás volt, várni kellett a válaszra.

James Wolf

  Roxmorts. A mágusvilág legszórakoztatóbb, legizgalmasabb része. Imádok itt lenni, egyszerűen képtelen vagyok ráunni a helyre. Mindig tartogat meglepetéseket, meg úgy egyáltalán. Nehezen tudom kifejezni amit gondolok, talán egy hasonlat sokat segíthet. Ha a suli az agy, az elme, akkor ez a városka a szív, a lélek. A két hely tökéletesen kiegészíti egymást, a zárt, korlátozott élet után itt mindenki feloldódhat, elfelejtheti a fárasztó hétköznapok minden búját, baját. Olyan atmoszférája van, amit a mugli világ soha nem lesz képes leutánozni. Akárha a gyermekkorom meséiben járnék, de még sem álom. Valóság. Soha nem akarok felébredni!

  Közeledik az év vége. Ha erre gondolok, az önmagában egy csapás. Ráadásul még ide sem jöhetek le. Ki fogok találni valamit, mert ez így nem maradhat. Szerzek egy lakást valahol a városban, ahol meg tudom húzni magam. Bár akkor meg mi lesz a régi barátokkal, akiket még azelőtt ismertem meg, hogy kiderült volna, varázsló vagyok? Őket sem hanyagolhatom el, kénytelen leszek a szünet egy részét apám házában eltölteni. Ha egyáltalán keresnek még. Ha eltűntek, akkor eltűntek, nekem is könnyebb lesz, végre a saját utamat járhatom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy elegem van belőlük, de ahogy telik az idő, annál kevésbé hiányoznak. Ez az otthonom.

  Miközben ezen tűnődök, szórakozottan bámulok magam elé, nézem a kirakatokat, de igazából észre sem veszem őket. Nézek, de nem látok, ez a megfelelő kifejezés erre. Nem csoda, ha nem veszem észre azt a fiút, akinek nekimegyek. Megrázom a fejem, ott hagyom az álmokat, ahol egész biztosan megvárnak, nekem most itt kell jelen lennem, nem az álmok világában. Csoda, hogy nem aludtam el menet közben.

  Jé, egy felsőbb éves háztárs. Ha jól emlékszem, akkor hatodéves, és talán Jake-nek hívják... Nem, de valami hasonló. James! Ez az! Bocsánatot kellene kérni, hiszen az én hibám volt, hogy összeütköztünk. Szerencsére nagyobb nálam, így nem esett hanyatt, nem kell felsegítenem a földről. Így hát csak a szemébe nézek, és úgy szólalok meg.

- Bocsi, ne haragudj, véletlen volt. Kissé elkalandoztam.

[- Semmi baj, én sem voltam egészen magamnál.]

[/URL]

Roxmorts? Ez a hely minden roxfortos kedvence, ide mindenki szívesen jár, mindenki itt költi el az összes galleonját.  Épp, úgy ahogy én is, éppen ezért jöttem most a faluban, persze ha nem lenne semmi elintézendő dolgom, akkor is itt tölteném az időmet, de ezúttal okkal kerestem fel Roxmorts utcáit. Szerettem volna egy kevés bagolycsemegét venni Hádésznak, aki még mindig nem tért vissza és úgy terveztem, hogy benézek a Mézesfalásba, hisz ez elengedhetetlen, Zonkó csodabazárjába, ez is és a Weasley ikrek boltjába, hiszen ez a legjobb hely egész Roxmortsban.
A főutcán sétálva azon tűnődtem, hogy vajon miért van ilyen kevés Roxfortos a faluban, ilyenkor mikor ezer ágra süt a nap, ennél szebb időt elképzelni sem lehet. De nem, most az általában népes főutcán alig van pár ember. Lehet, hogy mindenki az év végi vizsgára tanul, sajnos nem sok van már hátra a tanévből, úgyhogy muszáj, még ilyenkor hétvégén is. Az ötödéveseknek RBF, a hetedéveseknek pedig RAVASZ vizsgáik lesznek. ~Milyen jó hogy én hatodéves vagyok, se RBF, se RAVASZ.~ Én is csak azért engedhettem meg magamnak azt a „luxust” hogy lejöjjek, mert már tegnap megtanultam.
~Az illatok alapján már közel lehetek a Mézesfaláshoz.~ - fordult meg fejemben és szippantottam egyet-kettőt a levegőből, hátha többet érzek a mennyei édességek illatából.
Séta közben a járdát kémleltem, úgy könnyebb volt gondolkodni, nem vonta el semmi érdektelen dolog a figyelmemet, ám ekkor véletlenül nekimentem valakinek. Felnéztem rá és egy ifjú hollóhátasra bukkatam. Vince Marlow volt az, egy harmadéves, aki feltűnően rajongott a bájitaltan iránt. ~De hát ebben nincs semmi rossz, én is szeretem a bájitaltant.~
- Semmi baj, én sem voltam egészen magamnál. - feleltem a srác bocsánatkérésére- Merre mész? Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt tovább és akkor elmesélhetnéd, hogy min kalandoztál el, úgy is olyan régen beszéltünk. - vetettem fel az ötletet.

James

  Egész jó fej, normálisabb annál, mint amire emlékeztem. Igaz, nem is mardekáros, vagyis az esélye annak, hogy egy véletlen karambol miatt belém köt, elég kicsi. Jókedvűen nézek rá, és elmosolyodom. Miért is ne? Legalább lesz valaki aki segít elhozni a cuccokat, amit akartam venni.

- Oké, benne vagyok. Hova indultál?

  Mivel szembe mentünk egymással, nyilván nem nem oda tartott, mint én. Nem látok nála semmit, valószínűleg nem vásárolni volt. Na mindegy, nem érdekes, majd elmondja, ha akarja. Addig is tartozom neki egy válasszal, így hát a szemébe nézek, és válaszolok.

- A környékre indultam, kell majd vennem pár dolgot. De ez nem sürgős, ráérek. Még egyszer bocsi, hogy neked mentem, csak azon gondolkodtam, hogy mindjárt itt a suli vége, mehetünk haza, és hónapokig nem láthatom a barátokat, nem jöhetek le ide... Nem akarok hazamenni, de muszáj. Itt érzem otthon magam, és folyton hiányzik, ha nem a Roxfortban vagyok. Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de nem szégyellem.

  Tényleg kíváncsi lennék, hányan éreznek úgy, mint én. Főleg azok érdekelnek, akik hozzám hasonlóan sárvérűek, és csak úgy belecsöppentek ebbe a világba. Biztos van, akit megrémít, de nem mindenkit. Engem biztos nem. James nem tűnik olyan valakinek, akinek a suli a mindene. Valószínűleg szeret tanulni, különben nem ebbe a házba osztották volna, de első ránézésre egy haverkodós srácnak tűnik, körülötte forog a világ. Persze előfordulhat, hogy tévedek, majd kiderül. Időnk van, és most invitált meg egy barátságos beszélgetésre. Essünk neki.

[- Hát…]

                        

- Hát…- kezdtem bele válaszomba, de hirtelen nem tudtam mit mondani. Körülnéztem az utcán és megpillantottam a Weasley ikrek frissen nyitott vállalkozását, elég nehezen tudta volna elkerülni a figyelmemet az a sok, kirakatban elhelyezett durrogó, csattogó kacat, vagyis értékes holmi, legalábbis számomra az, szeretek az ilyesfajta dolgokkal játszadozni.  ~Jó, legyen akkor a csodabazár, úgyis be akartam menni, és ha már az van a legközelebb, no meg ilyen kellemes társaságom van, miért is ne?~
- Hát a Weasley féle csodabazárba, aztán a Mézesfalásba.  – mondtam és közben ujjammal mutattam a célpontokat.
- De a könyvesboltba is szívesen bemegyek, szeretek olvasni. Felesleges bocsánatot kérned, egyikőnk sem figyelt az orra elé, mindketten hibásak voltunk. – Nem tudom, mire föl van ez a nagy bocsánatkérés, mentegetőzés, hisz nem történt semmi különös, csak véletlen egymásnak hajtottunk. Még ráadásul nem is látszottam mérgesnek se, mert hát nem voltam az.
- Hát igen, megértelek, nekem sincs sok kedvem hazamenni, sokkal jobban szeretek itt lenni a suliban. Mióta meghaltak a szüleim a Roxfort számomra az igazi otthonom. – feleltem a srác kérdésére mosolyogva. Lehet, hogy más ezt nem mosollyal az arcán mondta volna, de én igen. Én a szüleim halálát nem rossz dologként fogtam fel, úgy gondoltam, hogy egy jobb, Tudjukkitől mentes világba tértek át ahol már semmi más nem bánthatja őket, se halálfalók, se óriások és egyéb más szörnyek, még dementorok sem.
- Na, akkor merre menjünk?
Látszódott ifjú barátomon hogy inkább leülne és beszélgetne egy jót valakivel, minthogy itt sétálgasson le-föl és hát valljuk be őszintén nekem se sok kedvem volt hozzá. Bár lehet, hogy rossz megfigyelő vagyok, nem tudom. Majd meglátjuk!
- Figyelj, arra gondoltam, hogy a vásárlást most halasszuk egy kicsit későbbre és inkább üljünk le valahova beszélgetni. Ahogy elnézem neked sincs sok kedved szaladgálni.– adtam elő az újonnan kigondolt ötletemet.
- Hova menjünk? A Három Seprűbe, a Szárnyas Vadkanba, vagy esetleg ki a Szellemszálláshoz? – az említett helyszíneket ismét ujjammal mutattam. Nem tudok mit tenni, reális típus vagyok. Arról fogalmam sincs, hogy Vince melyik helyet kedveli az említett három közül, de nálam a Szellemszállás a ”favorit”, oda mindig szívesen megyek, legyen, jó- vagy rosszkedvem ott mindig le tudok ülni és gondolkodni egy jót. Más esetben, ha a haverokkal vagyok, akkor viszont a Három Seprű falai közé megyek szívesen, imádom a vajsört, meg a mézbort is és ott van még a Lángnyelv whisky, fú az isteni finom.
Gondolataim a sulihoz, majd az év vége témához terelődtek és erről az a gondolat is feléledt bennem, hogy mi lenne, ha a nagyival és Abbyvel elköltöznénk Londonból. Nem szeretek ott élni, sok a mugli és mivel már nagykorú vagyok, szeretném kihasználni azt a lehetőséget, hogy varázsolhatok otthon is. Jó lenne elköltözni egy másik, varázsló faluba ahol kedvemre varázsolhatok, nem baj, ha a szomszédok is látják.  A költözés és szabadság gondolatára jó kedvem lett és mosolyogva néztem Vince-re, vártam, hogy válaszoljon.

James

 Vajsör... Nyami. Na, ha dumálni akar, akkor a Három Sperűnél jobb hely szóba sem jöhet. Csak meg ne ártson. De nem berúgni megyünk, meg amúgy is, még tart a tanítás, szóval, botrányok, kerüljetek. Egy pohár elfogyasztása még nem lehet probléma. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy be akar ülni valahova dumálni, de ha már megtörtént, akkor miért ne? Azért a Weasley-ékhez még be kéne ugrani valamikor, de csak nézelődni. Na jó, vásárolni is. Valamivel meg lepem magam a sikeres tanévért.

- Tudod, először rád akartam bízni a döntést, de amikor felhoztad a Három Seprűt... Nem tudtam neki ellenállni, szóval oda menjünk. Imádom a vajsört, a kedvencem a töklé után. A többi piát annyira nem komálom, de ez... Mindent visz. Azért a csodabazárról se feledkezzünk meg, biztos találunk ott jó pár dolgot, ammit szívesen hazavinnénk. Szeretnék ott körülnézni, kéne valami ajándék magamnak. Tudod, a jó jegyekért.

  Vigyorgok, majd amikor megemlíti a szüleit, akkor lefagy a mosoly az arcomról. Neki sem volt könnyű élete, de hozzám hasonlóan ő is itt találta meg az élete értelmét. Vajon miben haltak meg a szülei? Velük is Voldemort végzett? Vagy valami más okozta a tragédiát? Megkérdezném, de lehet, hogy zavarná. Ki is ül a tanácstalanság az arcomra, és csak dünnyögök valamit az orrom alatt. Nem jó dolog egyedül lenni. Legalábbis nem nekemvaló.

  - Nem hiányoznak? Az én szüleim nem haltak meg, mindössze elváltak, de azt is nehezen éltem meg. Anyámmal azóta nem beszéltem, hogy tavaly nyáron kimondták a válást. Apámnál lakom, de vele sincs sok kapcsolatom. Amikor otthon vagyok, akkor beszélünk néha, de inkább csak éldegélünk egymás mellett. Nem jó ez így, de nem tudok rajta változtatni, inkább akkor már a különélés. Az foglalkoztat mostanában, hogy milyen lenne, ha végleg elszakadnék a régi életemtől.

    
Csak eljött ez a hétvége, bár az unalmas, megszokott iskolai napok az átlagosnál is lassabban teltek el. Legalábbis Nadine számára különösen lassúak voltak. De hát ez így szokott lenni, hogy ha az ember vár valamit, mint például egy roxmortsi hétvégét, ahogyan jelen esetünkben is volt. Hayes kisasszony nem először érkezett a településre, hiszen már ötödéves, így ez a harmadik éve, hogy engedélyezve van neki a lejárás az iskola által. Szülei pedig nem tagadták meg tőle a lehetőséget, gondolkodás nélkül aláírta az apja az engedélyt. Szóval Nadine már csaknem olyan magabiztossággal indul el a kastélyból, mint egy helybéli.
Természetesen nem egyedül vág neki az útnak. Két hugrabugros lányhoz csapódva lép be a faluba, rá a főútra. És alig tesznek meg néhány métert már is akcióba lép? Bár először a biztonság kedvéért vet egy pillantást az órájára, és csak miután megbizonyosodott róla, hogy nincsen késésben, kezd bele a kissé időigényes ötletébe.
~ El kell szabadulnom tőlük? - figyelmezteti magát gondolatban, majd a mellette sétáló két lányra pillant. Még szerencse, hogy nem a barátaival indult útnak, tőlük jóval nehezebb lenne megválnia, mindenhova elkísérnék és várnának rá a végtelenségig. De szerencsére ezt ez a két lány nem fogja megtenni. Legalábbis Nadine most ebben bízik.

- A Csodabazárba mentek, igaz? -kérdez rá, bár már nem egyszer említették ezt az ide felé vezető úton, de sebaj. Az egyik lány bólintva válaszol.
- Akkor azt hiszem, én most itt lemaradok tőletek? Van valami, amit el kell intéznem? - mondja az ilyenkor szokásos szöveget, amely nem mond semmi konkrétat, de mindenkiben felébreszti a kíváncsiságot. Nadine ezt jól tudja ezért gyorsan hozzáfűz dolgokat, szándékos túlzásokkal, rájátszással és iróniával a hangjában, remélve, hogy azt a hatást fogja elérni, amit szeretne.
- Ma tartjuk a titkos esküvőnket McLainnel, itt a polgármesteri hivatalban. Meg kell várnom ? ha már úgy is jó páran ezt pletykáljak, akkor az ember miért ne adja alá a lovat? Így talán hamarabb tovább lépnek a dolgon? Nadine a kijelentés végére még egy viszonylag széles mosolyt is megereszt, amelyről egy jó barát álmából felébresztve is megmondaná, hogy bizony álmosolyról van szó. De a két hugrabugos nem jó barát, így fájdalma,s könnyes búcsú után tovább indulnak, míg Nadine leül az egyik közeli padra és várja, hogy eddigi társasága látóhatáron kívülre kerüljön. Ekkor feláll és lassú, ráérős léptekkel indul tovább az utcán. Elvégre ideje, mint a tenger plusz nem szeretné beérni a lerázott lányokat.

Az ablakok üvegében újra meg újra megnézi magát. Haját ma is kibontva hordja, viszont egy vékonyka tincset befont rajta és stílusosan kék hajgumit kötött rá. Ha már egyenruha nincsen rajta, legalább ilyen kis apróságokkal kifejezze, hogy szereti, támogatja, mintegy reklámozza a házát.
Egyszerű, de szép és hát a vak is látja, hogy drága, márkás sportcipőt húzott, hogy ne fáradjon el benne a lába. Elvégre egész nap Roxmortsban lesz, sétálni fog, állni, baj esetén akár futni is? Mardekáros mellett pedig még a bajra is van esély?
Hozzá viszont már egy viszonylag rövid sötét szoknyát vett, mert mégsem fog azért teljesen lemondani a nőiességéről. Szereti a szoknyát, nagyon is, nem úgy mint sok vele egyidős lány? De hát ez nem ide tartozik. Az azonban ide tartozik, hogy még ha kicsit furcsa is neki, hogy szoknyához sportcipőt vett, szandál helyett, azért mégis jól érzi magát benne, mert szerencsés alkatához ez se mutat nevetségesen. A külső pedig ugye mindenekelőtt?
Nadine-nak elég hosszú a lába ehhez a viselethez. A sors iróniája, hogy régen pont nem szerette a hosszú, vékony lábait, mert langalétának érezte magát miattuk. Aztán ahogy múlnak az évek pont az utált testrészből lesz a kedvenc. Hiszen most is milyen jól jönnek azok a hosszú lábak!
Sötét színű szoknyájához egy világosabb lila blúzt vett, amely elöl végig gombos, de Hayes ? az a drága- az első két gombot nyitva hagyta, így sejtető dekoltázst adva saját magának. Mind ehhez hozzá vett egy nyakán átvethető barna szövettáskát. Abban már nincs semmi különleges, sok diáknak van ilyenje?

Szóval így, jól felkészülve, önmagával kifejezetten elégedetten érkezik meg a megbeszélt helyre. Már távolról látja, hogy van valaki az állatkereskedés előtt, és ahogyan közelebb ér egyhamar arról is megbizonyosodik, hogy az bizony a mai társasága, Eaton.
Maga sem tudja miért, erre a gondolatra egy picit mintha elszállna az önbizalma. De mielőtt végleg kirepülhetne, Nadine utána kap, visszatoloncolja a kalitkába és rázárja az ajtót.
~ Itt ne merj hagyni! ?morogja gondolatban, majd visszafogott mosolyt varázsol az arcára és úgy teszi meg az utolsó lépéseket.
- Szia! ?egyetlen egy szó, egyszerű, rövid, de rendkívül találó. Sokkal jobb, mint a ?hello? a ?cső? és kevésbé erőltetett, mint a ?Szép jó napot!?, amely sokszor csak játszott udvariasság.
Tehát túl vagyunk a köszönésen Hayes részéről, most izgatottan, torkunkban dobogó szívvel várjuk, hogy mi lesz a McLain fiú reakciója rá. Csak nem fog visszaköszönni?

Eaton napjai gyorsan teltek, bájitaltankönyvét a szokásosnál is többször forgatva minden percet hasznos tanulással töltött. Péntek este futott át gondolatai között, hogy hétvégén Roxmortsban találkozik majd Nadine-nal.
~ Ki is ment a fejemből, hogy találkám lesz. A fenébe? A többiek nem tudhatnak róla? ~
A fiú épp a klubhelység tanulóasztala egyik távoli végén barikádozta el magát könyvekkel. A papír halmok kusza tömege átláthatatlan dzsungelt alkotott egy idegen számára?
 - Oh, Eaton? - hallatszott egy csilingelő hang a srác háta mögül. A fiú haja égnek állt volna, ha megteheti, de nem volt erre lehetősége.
 - Igen? ? morogta a maga mély hangján, mellyel mutálódása óta volt megáldva. A lány, aki a fiú válla fölött a papírokra pillantott, eltorzult arccal konstatálta: bájitaltan?
 - csak gondoltam, megjegyzem, hogy a kis Hayes lányka születésnapja hamarosan itt van. Mit vettél neki? ? hangja éles kuncogásba ütött át, mire a nagyjából öt méterre lévő barátnői is viháncolásba kezdtek. Eaton lenéző, megvető tekintettel fordult hátra, majd higgadt hangon megjegyezte:
 - Csak mert ti, a saját szórakoztatásotokra mindenféle undorító és nevetséges pletykákat gyártotok, hogy gyerekes fantáziátokat kielégítsétek, az nem azt jelenti, hogy a pletykák igazak is. Semmi közöm Miss Hayeshez.
A fiú kissé haragosan nekilátott pakolni. A leánycsoport lecsüggesztett fejjel, némileg megtörten vonult arrébb szenvedvén a pletykanélküliségtől.
~ Születésnap? Tökéletes? Egy alkalom, mellyel elhitethetem azt, hogy figyelek rá vagy hogy egyáltalán érdekel bármi is vele kapcsolatban? ~
Eaton egy kézmozdulattal előkapta zsebóráját.
~ Itt az idő? ~

Eaton jóval a találkozó előtt a főutcán álldogált már. Hamar ki kellett osonnia, hogy senki se kérje számon úti célját, és hogy elkerülje a legkisebb esélyt is arra, hogy valaki mellészegődjön.
Az idő kellemesnek ígérkezett, így a fiú sem öltözött túl, sőt, kissé elengedte magát. Sötét tornacipőt, fekete farmert és mélyzöld felsőt kapott magára, mely kiemelte barna szemeit. Egy vékony, sötétszürke, szinte fekete hosszú ujjút vett fel mindezek tetejére, hogyha netalántán rosszra fordul az idő. Természetesen a tükörben vizslatta magát percekig, hogy vajon Hayes mit szól majd hozzá.
~ Jól kell kinézni, a fenébe már?

Eaton beugrott a virágos boltba, hátha valami olyat talál, mi Miss Hayes-nek is tetszhet.
~ Mi tetszhet egy lánynak? Ez a hely már bűzlik az egyenként jó illatú virágoktól. Nah jó, senkit nem érdekel, a napraforgó jó lesz? ~
A fiú kikapott egy napsárga szirmú virágot, és azonnal megvette.
~ Nah, ehhez mit haluzzak. Olyan szép vagy, mint a nap, és ezért csodál eme virág téged? pff? Mindjárt szétröhögöm magam? ~

Tehát a fiú ott álldogált, s várta Nadine-t. Kissé zavartan bámult be az ablakon az állatokhoz, s toporogva sétált néha a park felé és vissza. Egy formás árny tűnt fel a főutcán, ami kizárásos alapon Eaton felé tartott. Nadine, hatalmas szerencsére nem csípte ki magát, ám mégis, így is csodásan nézett ki.
 - Szia ? köszönt a lány könnyedén.
 - Szia ? üdvözölte Eaton a lányt hasonlóképpen, majd a tipikus ?hátam mögé rejtem? szituációból maga elé varázsolta a virágot. Még mielőtt  lány számon kérhette volna a dolgot, Eaton átnyújtotta a virágot s kimagyarázta magát:
 - Boldog születésnapot ? motyogta egyik cipőjével a másikat piszkálva, szemét kissé lesütve. ? Nah, őőő? Akkor mehetünk is?? ? mosolyodott el barátságosan, gondolataival kis zászlót lebegtetve magának.

[- Jó, nekem tökéletes.]

Szóval a Három Seprű, akkor mehetünk alkoholizálni és már Lángnyelv whiskyt is ihatok, legálisan.
 - Jó, nekem tökéletes. ? feleltem mosolyogva, hisz a gondolat hogy most kocsmázni megyünk feldobott. Tudom, hogy most nem úgy megyünk inni, hogy be is rúgjunk, jelen esetbe ennek a kis falusi kocsmának a hangulatára, egyszerűen fantasztikus volt, na, mondjuk ehhez megfelelő társaság is kellett. A Szárnyas Vadkan keserű mézbora semmi volt Madame Rosmerta fergeteges italához, amit saját recept alapján készített el.
- Hogyne, persze, feltétlenül. ? csak álltam és helyeseltem haverom ajánlata hallatán. Én is úgy gondoltam, hogy Fred és George boltját nem lehet kihagyni, s mikor az év végi jegyek is szóba kerültek egy kicsit elpirultam, na, erre a témára aztán végképp nem számítottam, nem vagyok rossz tanuló, de a legjobbak közt sem szereplek. A legtöbb jegyem V, jó, van, olyan tantárgy miből csak K-m van, de ez nagyon ritka, legalábbis nálam. Így hát érthető hogy számomra ez kellemetlen téma, hisz ha hollóhátas az ember, akkor jó tanulónak kell ennie, én pedig nem vagyok az és ez sokszor idegesít is. Akármikor elhatározom, hogy, na, most már csak azért is tanulni fogok, sose jön össze. Egy-két hétig gőzerővel bújom a könyveket, aztán meg semmi, lelohad a lelkesedésem és nem tanulok.
- Hát igen, a jutalmazás az fontos, főleg ha magadat kell megajándékoznod valamivel. ? kerültem ki az iskola témát. Már megint a tanév-vége téma, már kezd irritálni, ha egyszer meghallom a szót, akkor görcsbe rándul a gyomrom és szorongás fog el. Én nem akarok haza menni!
- Hát? eléggé hiányoznak, nehéz nélkülük élni, ám én már túltettem magam rajta és a dolog jobbik oldalát nézem, a húgom és a nagymamám még életben vannak, és jól megvagyunk így hárman. ? feleltem a számomra újabb kínos kérdésre, majd megindultam Roxmorts keskeny kis járdáján a Három seprű fogadó felé.
- És mondd csak, miért szeretnél elszakadni régi életedtől? Mármint, ha még élnek a szüleid, akkor miért akarod otthagyni őket? Vagy nem szereted őket? ? értetlenkedtem Vince utolsó mondatát hallva. Ha nekem még élnének a szüleim, akkor semmi pénzért nem hagynám ott őket. Adhatnának ezer galleont, még akkor sem, hisz az életüket nem kárpótolhatja semmi.

ezerbocsánat a késésért...

Sosem bírta az ilyen játékokat...
Ez a nézés. Az a nézés, amit már annyiszor látott. S sosem tudott neki ellenállni. Mintha valami idegen érzés húzná, vonná a szempár után, mely nem enged. Sohasem.
Próbál, egyszerűen megpróbál ellent állni a tekintetnek, inkább másfelé fordítaná a fejét, de nem megy. A két testvér csak áll egymással szemben, és tekintetük egymásba fonódik. Egyikük sem fordul el másfele, egyikük sem néz Christianra, aki szerencsétlen most értetlenkedve állhat az egyik kirakat előtt, aki csak szemlélheti ezt a két embert, akik már pár perce csak egymást bámulják.
Azzal a furcsa, izzó tekintettel. Nem, nem a harag. Nem! Csak egy olyasfajta érzelem, ami mindig is összefogja kettejüket kötni. Olyasvalami, amit nehéz lenne megmagyarázni. Ami miatt Gwennie már annyi mindent vesztett el, mert mindig engedett s hitt.
S most is. Egyszerűen nem bírja tovább, csak félrekapja tekintetét, lenéz a földre, majd pislog egyet-kettőt, mielőtt újra felnézne.
Egy nagy sóhajtás kíséretében hajtja fejét az ég felé, majd először Tristram-ra, majd utána a boltok kirakatát szemlélő Christian-ra pillant.
Bátyja tekintetéből mindig is tudott olvasni. Mindig tudta s értette mire gondol Tristram. Hát most hogyne érezné, hogy mennyire zavarja az a tudat, hogy ők, mint újonnan egymásra talált testvérek, sose lehetnek egyedül. Valaki, valami mindig megzavarja őket. Most is. Itt van Christian, aki mennyire, de mennyire örült annak, hogy roxmorts-i hétvégéjét Gwennie-vel töltheti. Senki, ismétlem senki nem gondolhatta volna, hogy pontosan itt, pontosan ugyanekkor bukkan fel az elveszett s megtalált fivér, aki mostmár mindig a húgával akar lenni.
Érti ő. Csak azt nem tudja, hogy közölje Chris-sel azt a tényt, hogy ő most csakis a bátyjával szeretne lenni, egyedül, kettesben.
Amikor az Ashmore fiúra néz, látja azt a "most mi történt?" tekintetet. Nagy levegőt vesz, majd megpróbál egy "Christian"-t kiáltani halkan a fiúnak.
Ha meghallja, s visszatér kettejük közé akkor, Gwennie talán kíméletlenül, s rekedt hanggal próbálja közölni vele, hogy most, itt nem kívánatos személy.
Addigra talán bátyja is észreveszi, hogy ismét győzött a szúrós tekintet, amivel már oly sokszor babonázta meg egyetlen húgát. Sokszor...

    
Egy napraforgó. Egy napraforgót kap a mi Nadine-ünk és először csak kikerekedett szemekkel nézi. Honnan szerzett ez a McLain gyerek egy napraforgót most, májusban? Az a virág nem nyáron virágzik?
~De. Akkor virágzik. Én ne tudnám? Még szép, hogy tudom. Nyáron virágzik, ebben biztos vagyok ?győzködi magát. Mert tényleg tudja. A napraforgó a kedvenc virága, éppen ezért sajnálja annyira, hogy nem olyan népszerű virág, mint például a rózsa. Rózsát az ember minden kis sarki virágboltban kap. De napraforgót... Na, azt nem szokás árulni. Ezért is van a Hayes kúria kertjének azon a részén, ahova Nadine ablaka néz, néhány napraforgó ültetve, hogy a lány nyáron, mikor otthon van, tudjon bennük gyönyörködni.
Viszont a kérdés, hogy honnan szerzett Eaton napraforgót így májusban még mindig itt van...
~ Áhh, ez itt Roxmorts... Itt bármit beszerez az ember - tudja le végül ilyen egyszerű magyarázattal a dolgot. Mert ez itt tényleg Roxmorts. És ha nem is mindent szerez be az ember, de elég sok mindent meg lehet itt kapni, főleg ilyen kis apróságot, mint például egy virágzó napraforgó. Egy kérdés azonban még mindig maradt...

~ Honnan tudta, hogy a napraforgó a kedvenc virágom? És azt, hogy mostanság lesz a születésnapom? Bár igaz? Kissé elsiette -gondolkodik tovább és közben észre sem veszi, de jobb oldalra dönti a fejét, ezzel erős hangsúlyt adva a nyakának, amely most olyannyira megfeszül, hogy mintegy látni lehet az ütőerének lüktetését. Ha Eaton vámpír lenne, valószínűleg most vetné rá magát a hollóhátas leányzóra.
Bár ha Eaton vámpír lenne, akkor nem nagyon álldogálna kint a napsütésben ilyen magabiztosan. Ha csak nem valami félreértelmezett dolog ez az egész "vámpírok elégnek a napon" szóbeszéd. Reméljük, hogy nem.

- Ohh, köszönöm szépen -veszi át végül zavartan a virágot Nadine, miközben arcán enyhe pír jelenik meg. A napraforgó nagy fészek virágzatát közel emeli az arcához, mintha meg akarná szagolni, pedig a napraforgó nem az a virág, amit az ember csak úgy szagolgatni szokott. Nadine se ezt teszi, sokkal inkább a piruló arcát próbálja leplezni vele, miközben eljátszadozik a virág egyik sárga sziromlevelével. Persze kellő óvatossággal, még véletlenül se szeretné leszakítani, ezzel megfosztva a virágot természetes szépségétől. Mert Nadine utána már csupasznak, hiányosnak érezni a napraforgót. Tetszene neki úgy is, de a rossz érzés benne maradna...
- Mellesleg nem szemrehányásként, de megjegyzem, hogy egy kicsit még korán van az ajándékozáshoz. Majd csak huszonhatodikán lesz a születésnapon. De ennek ellenére nagyon szépen köszönöm, örülök az ajándékodnak -köszöni meg még egyszer és még egy kedves köszönöm-mosolyt is mellékel hozzá.

- Lehet egyébként egy kérdésem? Mármint ezen kívül? - teszi hozzá gyorsan, mielőtt még Eaton válaszolna azzal a rendkívül szellemes mondattal, hogy "Már volt is." Közben pedig tesz egy-két lassú, óvatos lépést a főutcán, jelezve, hogy esetleg elindulhatnának beszerezni azokat, amikért jöttek, hiszen beszélgetni tudnak sétálás közben is.
- Honnan tudtad, hogy a napraforgó a kedvenc virágom? - Nadine bizony nem várta meg, hogy McLain engedélyt adjon a kérdésre, feltette a nélkül is. Szíve szerint azt is megkérdezné, hogy a születésnapjáról honnan szerzett tudomást, de nem akar túlzásba esni. Lehet Eaton már így is túl kíváncsiskodónak tartja...

Sétálás közben Hayes újra és újra vet egy pillantást a napraforgóra, amely most remek alibit jelent számára, hogyha nem szeretne ránézni a mardekáros fiúra. Hiszen jöhet még zavarba bármikor, így nem árt felkészülni ilyen kis apró trükkökkel a kellemetlen szituációkra. Van még valaki, aki kételkedik abban, hogy Nadine szeret mindent előre megszervezni, és felkészülni a legkisebb eshetőségre is? Netalántán túlbonyolítani a dolgokat? Senki? Akkor jó.