+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ▲ ora vultusque ▼
| | | | |-+  Caleb E. Dawis
| | | | | |-+  Haláltánc
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Haláltánc  (Megtekintve 1073 alkalommal)

ced
Vendég

« Dátum: 2013. 06. 24. - 17:54:50 »
+2



  Dísztalárom köpenye súrolja a régi köveket. Lassan lépkedem. Kiélvezem, hogy végre nem vagyok négy fal közé zárva. Az út, mely felvezet a kastélyhoz már jelzik a bál hangulatát. Érdekes. Nevetgélő lányok és párok szaladnak el mellettem. Pillantást sem vetnek rám. Könnyen bejutottam a birtokra, Demetrius papírjaival. Ralph elintézte nekem, ahogy az öltözéket is. Egy kérése volt: amint végzek menjek haza. Nem ellenkeztem, nem óhajtok sokáig maradni.
   Egyre feljebb jutok és elém tárul a Roxfort. Furcsa viszont látni, pláne ilyen formában. A tömeg egyre nagyobb, hangosabb és büdösebb. Megállok egy pillanatra. A sok ember bűze orkánként tör rám. Megkell még szokjam, mindenesetre kevésbé büdös a hely, mint London. Sóhajtok. Készen állok. Már vágyom arra, hogy láthassam. Elindulok ismét, vakon a tömegbe.
   A bejáratnál nincsen ellenőrzés. Felesleges is lenne, ezen az éjjelen csak vaddisznók által őrzött kapun lehet bejutni a több száz éves birtokra. Elteszem a papírokat. Már nem vagyok észrevétlen, kíváncsi szemek szegeződnek rám és rosszalló tekintetekkel súgnak össze mögöttem. Ő nincsen köztük. Érezném. Már szélesebben lépek, le akarom rázni a tömeget, egyenesen a Nagyterem felé tartok. Valaki meghúzza a taláromat.
   A házimanó, ostoba szemekkel néz rám. A köpenyemet kéri. Persze, el is felejtettem. Szótlanul oda adom neki, mire a kezembe nyom egy pergamen fecnit és eltünteti a köpenyt. Praktikus. Amint a ruhadarab eltűnik, a manó nem létezik számomra. Tovább indulok. Gyenge émelygés a szagoktól és az arcnélküli emberek áradatától. Nyugtatnom kell magamat. Ezen az estén én sem vagyok több náluk. Fekete maszkom mögött fürkészem az embereket. Így nem fogom megtalálni. Túl sokan vannak.

   Mély lélegzet. Legalább hat száz ember bűzét szívom magamba, de a legtöbbre nincsen szükségem. Én csak egyet kerek, egyetlen egyet. Pár percig csak állok a bejáratnál és nagyokat lélegzem, tudomást sem véve a tömegről, a zenéről és a nyálas díszítésről. Nem érdekelnek, nem ezért jöttem. Senki sem közelít meg, beleolvadok az emberek kavalkádjába. Még egy lépés beljebb, élesebbek a szagok. Valami haszna csak volt annak a harapásnak. Még beljebb megyek és sikerül kizárnom az előtérben lévő embereket.
   Egy pillanatra leblokkolok. Azt hiszem megtaláltam. Nem tudom megmagyarázni miért, de úgy érzem ez az övé. Elindulok, követve a jelet. Szívem egyre gyorsabban ver Végre láthatom! Végre megérinthetem! Végre beszélhetek vele! Már biztos vagyok, ez Ő lesz. Ez nem szag a számomra. Kellemes illat, kissé édeskés. Emlékszem rá. Bár nem éreztem ennyire, de azon az estén is magamba szívtam. Csilingelő pezsgős poharak és nevető emberek hadán vágok át, egyre beljebb haladva. Szinte a színpadnál vagyok már. Megpillantom.

   Gyönyörű. A vajszín ruha lágyan simul a testéhez. A gyöngyök gyengéden hullnak sima bőrére, mintha harmatcseppek lennének. Bár álarc takarja arcát, azonnal felismerem a mosolygó barna szemeket. Elakad a lélegzetem. Valami meleg érzés kezd körbejárni. Nem tudom levenni róla a szememet. Ő nem vett észre és valószínűleg nem is fog, jó tíz méterre vagyok tőle, a tömeg pedig nagy. A szívem kalimpál és kiráz a hideg. Oda akarok menni hozzá. Oda is fogok.
   Nagy levegő. Izzad a tenyerem. Úgy érzem magamat, mint egy kisfiú, aki meglátta a játékbolt legszebb, legfényesebb tűzoltó kocsiját. Nem érdekelnek az emberek. Nem állok félre senki elől, ha belém jön, belém jön, nem tud érdekelni. Csak felé tartok, egyenesen felé. Az illat egyre erősebb lesz, vele együtt szívem verése is folyamatosan gyorsul. Megragadom a karját. Nem érdekel semmi, nem érdekel, hogy beszélget-e, hogy épp keres valakit, nekem Ő kell és most. Ezt Ő is tudja.

   Pont új szám kezdődik. Talán az utolsó. A gyertyák halványabban égnek, sötétebb lesz a teremben. Lassú, kellemes zene, párok táncolnak körülöttünk. Szembefordulok vele. Belenézek a barna szemekbe, s egyszerűen nem tudok szabadulni tőlük. Hosszú másodpercig csak meredek Rá, a leggyönyörűbb jellemségre ezen a világon. Lassan derekára teszem a kezemet, a másikkal pedig tartom az övét, pont, ahogy régen tanultam. Furcsa érzés újra megérinteni. Mint egy valóra vált tündérmese egy már régen elfeledett könyvből. Meg akarom állítani a pillanatot.
   – Régen találkoztunk. – töröm meg a csendet, tőlem szokatlan, nyugodt hangon. Szívem öröm táncot jár. Nem éreztem ilyet még életemben. Ő az enyém én pedig az övé. Ezt Ő is tudja. Lassan ringunk a kellemes dallamra, a zene körbefon minket. A gyertyák fénye megvilágítja arcát. Mesébe illő ez az egész. Visszakérdez, hogy kivagyok, de nem válaszolok. Tudja Ő. Fél perc múlva már rákérdez a nevemre. Egy halvány mosollyal jelzem felé, hogy helyes volt a válasz, nem akarok újra megszólalni. Fordulunk.
   Képek férkőznek a fejembe. Gyönyörű képek, arról az éjszakáról. Akkor, mi ketten egyek voltunk. Nem számított a háború, nem számított a hányatott sors és az ellentétek. Az az éjjel egy beteljesülés volt mindkettőnk számára. Egy pecsét a sorsunkra. Még soha nem gondoltam így arra az éjszakára. Szép volt. Szebb, mint az összes együttvéve, amit Ralph-fal töltöttem. Mi nem feküdtünk le. Akkor, ott, mi ketten szerelmeskedtünk. Ezt Ő is tudja.

   Mintha vége lenne a zenének. Mintha minden széthullana körülöttünk. Kiráz a hideg, szívem egyre gyorsabb ütemben veri bordáimat, de nem a meleg érzés miatt. Ó nem. Mikor táncba kezdtünk már éreztem kinyújtott kezén az ékszert, de akkor még nem fogtam fel a jelentőségét. Csinos kis ezüst gyűrű, drágakővel a közepén. Már csak arra figyelek, nem rá. Ezt, Ő is tudja.
   Újra elkap a már annyira jól ismert érzés. A fájdalom. Mintha egy álmot zúztak volna szét, melyet gyermekként szövögettem. Neki nem volt gyűrűje. Soha. Emlékeznék rá. Hideg szél járja már körbe minden csontomat, eltűnt a melegség. Elillant. Kapkodom a levegőt, megfojt az érzés.
   – Kaptad? – kérdezem már szigorú hangon, egyértelműen a gyűrűre utalva. Szemeimmel fürkészem tekintetét, át akarok látni rajta. Kell a válasz, tudnom kell. A félelem vidám bohócként ugrándozik lelkem körül sakkban tartva azt. Félem a választ. Nem lesz jó, már most tudom. Kimondja.

   Lehetetlen! Nem, nem, nem és nem! Ő az enyém! Ezt Ő is tudja! Már szigorú a tekintetem s Őt is jobban magamhoz szorítom. Nem engedem el. Nem akarom elveszteni, Ő csak is engem illett. Az a másik… nem érdemelte ki! Nem! Én voltam mindig ott vele! Én vigasztaltam, mikor válaszok nélkül bolyongott. Nem pedig Ő. Ezt Ő is tudja
   – Elárultál – mondom már teljesen elhidegült hangon és rémült, zavarodott arccal, de Ő most csak a szemeimből olvashat. Nem, ez az egész lehetetlen. Megáll a zene most már a valóságban is. Az énekes csókot kíván. Elmerülök barna szemében. Ez nem így történt. Hazudik. Már szorítom a kezét. Nem tehette, hiszen én szeretem. Én feláldoztam érte mindent. Én lemondtam érte mindenről. Én odáig fajultam érte és csak is érte, ahova az a másik soha! De ezt Ő, nem tudja.

   Lassan hajolok hozzá, jobb kezemet leemelve derekáról és fejét fogva. Megcsókolom. De ez a csók más. Nem ilyen volt álmaimban. Nem így emlékeztem rá. Nem savanyítja el a sör, mint azon az estén, de nincs benne semmi. Sértettség van bennem és csalódás. Hideg a csók, a leghidegebb, mint amit valaha is váltottam, még is ott van benne a szikra, a szikra, ami kettőnket összeköt. Megsimítom arcának azt a részét, melyet nem takar az álarc és füléhez hajolok. Suttogom a szavakat. Másik kezemmel fogom az övét.
   – „Meghaltam”, hogy Te élhess. – elengedem. Lassan fordulok meg. Hátat fordítva neki, elnyel a tömeg. Ő mögöttem van már. Már nem láthatja a könnyeimet. Lépteim szaporák, pálcámmal a pergamenre bökök és kabátom már is a kezemben. Sűrű és gyors léptekkel hagyom el a termet. Egy pillanatra megállok. Egy szempár figyel rám. Ismerem ezeket a szemeket. Az enyémek dühösen szegeződnek James-szre. Tudja, hogy ki vagyok. Undorító a bűze.

   Egy szőke, álarc nélküli lány szalad belém. Egy pillanatra mindketten kizökkenünk és egymás szemébe nézünk. Meglátott talán valamit a szememben? Hirtelen, félve szalad tovább és elnyeli a tömeg. Sebtében kapom fel a köpenyt és gyorsan hagyom el a birtokot. Negyed egyre már Londonban vagyok, messze a Roxforttól, még is ott maradt a szívem. S most sebzetten ott hever, ahol több százan áttaposnak rajta. Eldobtam magamtól, csak fájdalmat okozott. Ezt Ő is tudja.




Naplózva

ced
Vendég

« Válasz #1 Dátum: 2013. 06. 24. - 17:55:49 »
+1


A zene elhallgat.
Egyetlen hangszer hallatszik, halkan, mintha ott sem volna. Az újjak gyorsan járnak a fekete-fehér billentyűkön, még is lassúnak tűnik a játék. Sötétség fedi a koncerttermet. A fény megvilágítja a zongoristát, egyedül van a sötétségben. Mintha pillanatokra meg-megállna, s abban a pillanatban megfagy a levegő és üres lesz.


Üres. Milyen érdekes szó nem igaz? Mintha a véget jelölné. Talán tényleg? Talán akkor jön el az a torz fekete alak a lelkünkért, amikor minden üressé válik, mi magunk is? Mitől válunk üressé? A csalódottságtól? A veszteségtől? Az őrület vad szelétől? Vagy csak egyszerűen a magánytól? Lehet valaki magányos, ha igazán soha senkije sem volt? Érheti őt veszteség? Csalódhat? Eddig azt hittem nekem sem volt senkim. Azt hittem nem lehet megsebezni, hogy nem válhatok üressé. Most még is úgy érzem. Talán ez a jel? Jel a torz alaktól. Talán már közeledik és ezúttal tényleg magával visz.

A zongorista még mindig játszik. Fekete ruhában görnyed a hangszer fölé. Nem látszik semmi az arcán. Nem összpontosít, üresen bámul a billentyűkre, de nem látja őket. A keze játszik, nem Ő. Már nem játszik többé. Kihalt belőle az a furcsa tűz, ami arra ösztökélte, hogy játsszon. Egyszerűen csak valamikor leült játszani és azóta ott ül. Volt, hogy a dal gyors volt, volt, hogy lassú, volt, hogy csodálatos volt és volt, hogy kegyetlen. Nem érdekelte. Csak játszott és folytatta. De már nem akarja. A dal a végét járja, amikor minden hang, ami színessé tette eltűnt belőle. Az a hang, amelyik fogta a kezét elment. Az a hang, aki törődött vele elment. Az a hang, akit szeretett volna megvédeni elment. Most már az a hang sincs ott, amelyiket szerette. Az az egy is elhagyta. A játék üres lett. Kihűlt.

Az örvény kidob. A sorházakkal szegélyezett londoni utca üres. Csak én vagyok ott. Csak én. Furcsa érzés tőr rám, nem bírok megállni a lábamon. Mintha elhagyott volna minden erő. Mintha a test, amiben lennék nem is az enyém lenne. Nem engedelmeskedik. Elvesztem az egyensúlyom és neki dőlök a téglafalnak. Nem fáj. Nem érzem. Nekitámasztom a hátamat és lassan lecsúszok a hideg járdára. A lámpafények nem remegnek, fényük egységes és töretlen, a belvárosi zaj ide nem hat el, minden csendes. Befagyott az idő körülöttem.

Ismét egy fokkal halkabb lesz. Zavaróan halk, nem lehet kivenni a hangokat. Persze, hogy nem lehet, mert már nincsenek is nem igaz? Elhagyták a zongoristát, elhagyták mind. Nem kellett nekik, hiszen Ők hangok, számtalan másik embert találnak, de a férfinak csak ők voltak.

Nehezebben lélegzem. A hideg februári estén a leheletem is látszik, furcsán lassan gomolyog, mintha a saját lelkem lenne. Szertefoszlik. Eltűnik a mindenségben. Nincsen többé. Soha nem is lett volna? Hiszen senki sem látta, mikor belélegeztem, még én magam sem. Az emberiség még is biztos benne, hogy volt. Abban is biztosak voltak, hogy én voltam. Most vagyok? Talán tényleg meghaltam csak nem tudok róla. Talán ott rohad a testem a szétégett erdő szélén a föld alatt, ahova Ő temetett. Hiszen láttam a sírt. Kikapartam. Láttam a levelet. Ő már elbúcsúzott tőlem. Örökre…

A zongorista keze szinte már nem is mozog. Az üres tekintet csak néz maga elé. Talán lát is valamit? Talán látja a hangokat, akik elhagyták. Talán látja, ahogy Ők boldogok más zongoristákkal. Rendjén van ez? Miért mentek el? A férfi nem akarta, hogy elmenjenek. Ő akarta őket, az övéi voltak, mégis elhagyták.

Eldőlök. A járda hideg nedvességét érzem az arcomon, de nem zavar. Már semmi sem zavar. A hideget egy langyos és sós vízcsepp váltja fel, ahogy orrom mentén lefolyik. Bőröm valamelyik hibáján megtántorodik, egy darabig egyhelyben áll majd lecsöppen a járdára és hideggé válik. Vissza akarom kapni, azt akarom, hogy újra melegítse az arcomat, hiszen ő maradt nekem. A hangok mind elhagytak
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 09. 18. - 01:17:22
Az oldal 0.072 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.