Szellemszállás

Ezt a házat egy titkos alagút köti össze a Roxforti Birtokkal. A falusiak azt hiszik, szellemek garázdálkodnak a házban, pedig valójában ez a ház csupán Remus Lupin átváltozásainak helyszíne volt évekkel ezelőtt. A ház már évek óta elcsendesedett, de Roxmorts lakói még mindig nem mernek a közelébe menni.

[Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával]

[Felix]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Az ablakon bemászva teljes sötétség borult rá, s most vakon botladozva halad előre a pókhálólepte, kopott bútorok dohos csöndbe burkolózott tömegei között. Valami nyekken odébb.. csak egy macska. Létezik, hogy az? Igen. Apró, puha talpak toppanása alatt nyögnek az intarziás falapok, s hamarosan Seya is megpillantja az övébe fúródó élénkzöld szemeket. Valósággal világítanak a sötétben, s bár nem babonás alkat, akaratlanul is jeges borzongás rohan végig a gerince mentén az állat pupillái láttán. Meg merne rá esküdni, hogy amekkora szerencséje van mostanában, a cica koromfekete bundával bír és éjjelente ártatlan gyermekek vérét issza. Hehe.. akkor ő biztonságban lenne.

Átverekszi magát egy beomlott falból maradt törmelékkupacon, s a borzasztó gyér fényben továbbra is vakon tapogatózva beljebb merészkedik az épület gyomrába. Hagyja, hogy elnyelje, s rágás nélkül eméssze magába a kárhozott kis lélek minden rezdülését, földi maradékát. Noha ismeri az igét, semmi kedve előcsalni pálcája hegyéből a barátságosan hunyorgó lángocskát, így hát marad a találgatás, az elfojtott szitokszavak és a folyamatos morgolódás, miközben tornacipője orra egyre-másra akad a különbnél különb varázskütyük és törött holmik leírhatatlan tárházába. Rég látott és szagolt ekkora szemetet, a doh öreges, édeskés és betonhoz hasonlatosan kesernyés, porózus szaga erőszakosan beleitta már magát a kissrác ruháiba, a pórusaiba, a hajába.. Undorodik tőle, mégis otthonosan mozog a mocsokban. Mintha egyenesen ide született volna.
Macskaszerű ügyességgel furakszik keresztül két szorosan egymáshoz simuló fésülködőasztal maradványának lábai között, s amint újra ki tud egyenesedni, hosszab kifújja a levegőt. Valamelyik hátsó szobában lehet, semmi kétség.. Sőt, ahogy a keményen bedeszkázott falak közt beszűrődő kevéske fényben ki tudja venni a berendezés mibenlétét, valami lakószobába csöppenhetett. Furcsa.. Odakint öblöset dörren az ég, s sebesen villanó, nyurga fénnyaláb hasít a viharos délután lomha sötétjébe. Egy törött porcelánbaba üldögél a sarokban - üveges tekintetében a régi játékokra jellemző buta gonoszság kifejezése ül, s ahogy odakint keményebben is megered az eső, a cseppek árnyai kövér könnypatakokat festenek máladozó arcára. Kopik a festék, s a valaha volt fényes, szőke loknikba csavart haj is mocskos gubancokban áll - patkányfészek.
Seyán különös érzés lesz úrrá, egyszerre hátborzongató és hihetetlenül.. jó. Ugyan még soha nem járt ehhez fogható helyen, a ház elhagyatottsága és üressége vonzza és megnyugtatja, mintha valóban hazatért volna. Egyre nagyobb biztonságérzettel mozog a nyekergő parkettel borított padlón, s csak akkor halkítja le lépteit, mikor odakintről valami irgalmatlan döndülésre lesz figyelmes. Mi a franc?! A szíve hirtelen a torkába ugrik, s ott dobog tovább, ahogy a riadt madarak kétségbeesetten verdeső szárnya. Valaki van itt. Abban egészen biztos, hogy nem szellem, de akkor..? Talán megint olyasmibe botlott, amibe nem kellett volna. Rosszkor van rossz helyen és ennek megint ő fogja megszívni a levét! Óvatosan, egész a falhoz simulva, lábujjhegyen lopakodik a hall irányába, s mindeközben szünet nélkül hegyezi a fülét. Kemény léptek.. Felnőtt. A kiszakadt ajtón beáramló borús, délutáni fényben élesen kirajzolódik egy magas, kalapos férfi sziluettje, akiben Seya a kint látott varázslóra ismer. Mi a..?..
Szorosabban simul a falhoz, s még a lélegzetét is visszafojtja, nehogy észrevegyék. Ez a fószer most vagy utána jött, vagy valami más dolga akadt az állítólagos szellemjárta épületben. Egy biztos: az ifjú vérfarkasnak esze ágában sincs a másik útjába kerülni. Csupán a kíváncsisága hajtja. Mi dolga lehet itt?

A pálca fényét követve, végig az árnyékban halad, akár valami éjszakai ragadozó, s a benti fényviszonyoknak hála elég hamar bele is éli magát az éjféli portyázó szerepébe. Ugyan még csak délután van, a dohos, nyirkos falak között nyúlós a sötétség, s az ember soha nem lehet elég biztos abban, hogy szilárd talajra lép. A férfi mögött gyanúsan ropognak a lépcsőfokok, ám a kölyök borzasztóan ügyel arra, hogy tartsa a Lumos bűbáj lángocskájának fénysugarán kívül eső távolságot, s minduntalan meg is torpan, mikor megállnak előtte. Megkésve ér fel a fentebbi szintre, s úgy dönt, távolabbról figyeli a másik ténykedését, ám ahogy hátrálni kezd a csupa kacattal teleszórt kis folyosórészen, a cipője talpa megcsúszik egy elhagyott, poros gumilabda maradékán, s olyat esik, hogy már maga is meglepődik, mikor konstatálja, hogy nem tört el semmije. Irdatlan zajt csapott, de esze ágában sem volt kivárni, hogy észrevegyék, már be is iszkolt az egyik sarok mögé, s ott szorongatta tovább fájó derekát.*
- Franc..
*Sziszegi maga elé szinte némán, s összeszedve a bátorságát lassan csak ráveszi magát, hogy kidugja a fejét a sötét faldarab takarásából. Ehh.. hülyeség ennyire fosni.. Miért mentették volna meg az irháját, ha aztán bántani akarnák? Hm. Inkább nem gondol bele, mivel azonnal kismillió lehetőség ötlik az eszébe. Ha eddig nem vették volna észre, hát most ő kel fel és határozott, kimért léptekkel a varázsló után indul. A házban uralkodó csöndet halkan elmordult ige töri meg, s hamarosan egy második kis fénypamacs lobban a sötétben.*
- Mit akar itt?
*Szegezi nagy hirtelen a kérdést a háznak. Avagy a kalapos ürgének.*

[[Seya]]

[Seya]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Áthalad az előszobán, melyben kettő-kettő lyukas, felborított esernyőtartó és kettétört fogas adja jelét, hogy valaha itt kényelmes élet folyt. Ez az ő birodalmuk… Az egész házat patkányok lakják, meg még kitudja milyen undorító szörnyetegek. A por vastagon lepi a molyrágta, szakadt szőnyeget és a falon lógó üres képeket, melyekből a lakók már rég eltávoztak. Nem is csoda, ez a hely kész leprafészek… De hogy miért jött ide a kissrác? Talán csak gyors be akart valahová menekülni? Lehet…
Végigszánt az előszobán, közben teljes szögben megfordul és benéz mindegy egyes sarokba, kis szobába… de Seya-t nem látja meg, viszont érzi, hogy ott van. Micsoda auror lenne, ha nem érezné, hogy valaki tekintete a tarkójára szegeződik. Másrészről pedig hallja a szuszogását. A szapora szívverését, amint félősen követi… És erre csak elvigyorodik. A kezében van a pálca, simán maga mögé engedi, elvégre… nem valószínű, hogy ez az elsőéves srác, vagy talán másodéves… ki tudja, olyan átkot szórna rá, amitől a füle ketté állna. Nem, egyelőre nem akarja a szívbajt hozni a kisfiúra, plusz nagyra értékeli a bátorságát, hogy követni meri… Viszont a hülyeséget nem támogatja. Ennek meg lesz még a böjtje.

BUMM. Seyala elesik egy elhagyott gumilabdában. Lhet hogy ez egy roxforti diák tulajdona volt anno? Nem lehet egy kellemes, amint a dohos szőnyeget szagolja. A deszkalapok megreccsennek a fiú könnyű teste alatt, majd mire Felix lustán megfordul és pálcáját előreszegezi arra a helyre, ahol meggyűrődött a szőnyeg, észreveszi, hogy a fiú elmenekült… Ügyes. Most már tudja, hogy valóban a kisfiú követte a lépcsőtől felfelé…
Még pár perc néma csend, majd megreccsen a férfi mély hangja. Kissé tompa, elvégre a kendő az arcára van húzva a bűz miatt.*
- Most már előjöhetsz kölyök!
*Aztán eszébe jut, hogy nem kell ehhez engedélyt adnia, így hát gyors megtoldja egy bátorító mondattal.*
- Gyere, tudom, hogy te vagy…
*Na jó, ez sem lett eléggé bátorító. Mordul egyet, majd pálcáját akaratlanul is a második fényfolt felé irányítja. Legszívesebben lefegyverezné. Nem szereti, ha egy kölyök szegez rá pálcát. De ehelyett… sokkal jobban tud.
Egy kíváncsi kis kérdés… Még is mire számít, hogy csak úgy elmondja neki, hogy vérfarkas, és hogy a megnyugvást keresi ezen a putri telepen? Azt lesheti.
Pálcáját alig észrevehetően a gyerek arcára irányítja, szemei szintén rászegeződnek a kölyök szemeire, és ekkor megtörténik a varázslat…*
~ Legilimens! ~

 *Elmosódott gondolatok szöknek fejébe. Kis filmkockák, melyek tartalmát a sebesség miatt nem érzékeli. Aztán egyszer csak megáll… Egy hálóinges valaki közeledik felé „Ne félj kicsim, cseppet sem fog fájni…”. Aztán repül tovább és… itt megáll. Kinyitja szemeit, még mindig egy helyben áll, de már verejtékben… Szemei a kisfiúra merednek, nem tudja mit szóljon….
Ennyi év után, annyi magányos év után… most végre itt van előtte egy sorstárs. Igaz, egy ilyen fiatal gyermek, még nem tudná felfogni, mit jelent ez egy felnőtt ember számára. Hiszen ő már régóta ezzel a tudattal él, számára normális, egész életében magában hordozza majd… de Felix, ő csak pár éve ilyen. Neki ez nem a normális élet… ezért jelent sokat, hogy valaki itt van, valaki aki megérti mit is mond.*
- Te… vérfarkas vagy?
*Közben egy bátorító lépést tesz előre, de pálcáját még mindig a fiúra szegezi. Ezek után, hogy belenézett az elméjébe, mos minden bizonnyal harag van az ifjú lélek mélyén. Nem szívesen lenne ő a bokszzsák. Bár, kétli, hogy sok esélye lenne ellene a kis vakarcsnak, azért elméjében ott él a mesterek szava, hogy nem szabad lebecsülni semmilyen ellenfelet sem. *
- Milyen kicsi a világ…

[Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával]

[Felix]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Vérlázító pimaszsággal méri végig az előtte álló fickót tetőtől talpig, s tekintete - mint mindig - első ízben most is a másik szemeibe mar; s csak innen indulna tovább a különleges viseletnek számító, ázott kabátra és a vízzel telt karimájú kalapra. De nem. Valamiért képtelen továbblépni, s talán nem is akar. Különös, zavaró érzés keríti hatalmába, s ő mintegy ösztönszerűen hátrálni kezd. Nem szimpatikus ez a figura.. Valami bűzlik körülötte és Seyának semmi kedve megvárni, míg levetkőzi a segítőkész felnőtt álcáját és kimutatja a foga fehérjét. Nem.. Ezt nem! Furcsán érzi magát, mintha kiforgatnák a belsejét, s bár ő maga nem akarja, erőszakkal zúznák darabokra a személyes tere köré épített hegységnyi falakat. Nem, nem lehet..! Nem is fogja fel, csak áll, s egy újabb, ezúttal kisebb, esetlenül botló lépést hátrál - továbbra is tartja a szemkontaktust. Megátkozták.. az a pálca rá szegeződött?..
Hirtelen elfogja a rosszullét és a vak rémület. Mi történik..?! Mintha a férfi tekintete kilépett volna a szemeiből és holmi élősködő dögként az ő pupilláiba vájta volna magát, hogy aztán ocsmány féreg módjára mélyebbre és mélyebbre ásson. Nem tudja elfordítani a tekintetét, de talán akarni sem akarja igazán, csakhogy..! Ez nem tetszik.. mit csinál?! Mi a redves francot művel vele?! Pergő kockák, visongó gondolatok, emlékképek cikáznak a fejében, s a gyomra is akkorát rándul, hogy már-már komolyan tartani kezd attól, hogy kifordulnak a belei. Édeskés nyállöketek, sajgó térd, egy vadállat hördülése, majd a térdén csattanó, súlyos állkapocsból előmeredő gyilkos agyarak tépte fájdalom a húsában.. Aztán ismét csak az a szag.. Ez más, mint a többi, ez kellemes.. Olyan megnyugtató, olyan ismerős és annyira erős és otthont idéző..! Annyira fáj..!!
Az apja nyakának szagát érzi, s ahogy felidézi magában az utolsó alkalmat, mikor hozzábújhatott.. Elszorul a torka, s kiábrándult, vak gyűlölettel telt szemekkel mered a varázsló jeges verejtéktől csillogó pofájába. A feje lesunyva, s bár eddig még nem acsargott meg senkit, most szabályosan vicsorít! Minden foga hófehéren villog, s az átlagnál egész kicsit hegyesebb szemfogak is rádobnak a látványra. Amilyen helyes kölyökpofája volt, most épp annyira hasonlít egy eszét vesztett, primitív vadállatra.
A kérdés hallatán minden szál szőre az égnek mered, s tarkóján is agresszívan borzolódnak fel a piheszerű kis tincsek.*

- Nem. És mielőtt tovább próbálkozna, házimanó sem.

*Ha tekintettel ölni lehetne..! Az ismeretlen vélhetőleg nagyobb kínok közt agonizálna most a padlón összekuporodva, mintha hat halálfaló szoros gyűrűjében heverne egy áldozati szikla tetejére kötözve! A kisfiú angyali vonásaira egy művész sem mázolhatott volna töményebb undort és utálatot, s ugyan törékenynek tetszik, most mégis gyilkos görcsbe feszül a kicsiny test minden izma. Hogyne.. Megfordul a fejében, hogy ezzel a hisztivel elárulhatja magát, de most.. Árgh! Legszívesebben leszarná az egész óvatossági procedúrát és tíz körömmel, ádáz vicsorba torzult pofával esne a másik szőrös képének, úgy kaparná, tépné, marcangolná a húsát! Hogy tehette ezt?! Milyen jogon?!
Vegytiszta megvetéstől izzó pillantásán és dacosan összepréselt ajkain kívül mégsem adja más jelét annak, mennyire haragszik. Uralkodnia kell az érzelmein, pedig ha valamikor, hát most aztán tényleg cseszett nehéz. Beletelik néhány másodpercbe, mire képes lecsitítani sebhelyes térde reszketését és a mellkasában dübörgő kis szív sámándobokhoz hasonlatos dörömbölését. Jó.. nyugi, Seya, nincs semmi baj. Csak.. lélegezz. Ez csak egy.. fogalmad sincs, micsoda, de veszélyes. Nagy levegő. Úgy. Veszélyes és hihhhetetlenül aljas! Vet egy futó pillantást a művészien megmunkált pálcára, aztán ismét farkasszemet néz a férfival - nincs benne félelem.*

- Mi volt ez az előbb? Hogy csinálta és mégis.. mi a francra volt jó?!

*Az arca mérhetetlenül nyugodt és olyan unott, mint egy darab kő, melynek belsejében izzó magmaként világlik a fortyogó lélek. A hangja ellenben még mindig remeg a zaklatottságtól és meglepetéstől, s ezt az aprócska hibát csupán a soron következő szavakból képes kiküszöbölni.*

- Nem mondta még senki, hogy kiöregedett a népmesékből? *Kérdi immár teljesen nyugodt hangon, s állával amolyan öntelt, pimasz kölyök módjára a magasba bök.* Azt hittem, minimum agyonátkoz, ehelyett.. ehh.. már kezdtem megijedni. *Bosszantó kis félmosolyba szaladnak az ajkai, s lassan maga elé ereszti a pálcáját, hogy jobban láthassa a padlón felgyülemlett mocskot.* Élénk a fantáziája. ~Egen.. túlságosan is élénk. Egek, már megint!! Lupin, merre jársz?..~

[[Seya]]

[Seya]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Valahogy sejti mit érezhet a srác… Ezek minden bizonnyal rossz emlékei. Ő igazság szerint csak azt akarta megtudni, hogy valóban egy kissrác áll e előtte. Annyi halálfaló van, és mind át akarják vágni az embereket, holmi trükkökkel. Bár, el kell ismerni, az nagyon okos lett volna, ha roxforti kisiskolások csalogatják el, akik igazság szerint halálfalók.
De nem… Ezek a fiú saját gondolatai, emlékei, érzései. És ő beletiport, gátlástalanul… Nem érdekli. Egy kisfiú nyafogása miatt nem fogja elveszíteni a háborút. Nem tudja érdekelni… Hiába is van iszonyú sorsa a kölyöknek. De aztán, mint valami szánalom vegyül érzéseibe, amikor a fiú vicsorítani kezd rá… Helyes, ehhez nem is kellett volna varázslat. Ez az ostoba kölyök felfedi magát.
Aztán érzi a feszültséget, amint a fiú hátán a szőr az égnek, amint az arcán legördül egy verejtékcsepp. Összeszűkült szemmel mered még mindig a kölyökre. Féloldalasan áll. Jobb kezét előre tartva, benne a pálcával, balt a zsebében hordva. Hanyagul, nemtörődöm módon mered a fiúra, aztán hirtelen rárivall…*
- Nem tudsz átverni kölyök…
*Hangja kísértetiesen hasonlít a sziszegésre, de még sem az. Nem párszaszájú, csupán az összeszorított fogak között nehezen préselődnek ki a szavak.*
- …átlátok az ostoba szavaidon.
*Felvonja a szemöldökét, majd tökéletes higgadtsággal folytatja.*
- És csukd be a pofádat!

*Aztán pár perc némaság következik. Eközben a levegő csak úgy szikrázik a két vérfarkas között. Hogy lehet? Miért nem érezte meg? Pedig azt mondják, vérfarkas megérzi, ha vérfarkas van a közelében… Lehet, hogy csak egy kamu duma az egész? Szédítés lenne? Talán… vagy csak Felix-nek rosszak a megérzései. Vajon Seyala tudja, hogy kivel… vagy inkább mivel áll szemben? *
- Nem is sejted, mi volt?
*A kendő alatt vigyorra húzza a száját.*
- Nem tanítottak volna meg védekezni egy vérfarkas palántát?
*Ezt a kérdést magának teszi fel, de olyan hangosan, hogy Seya is értheti a gúnyos szavakat.*
- Nagy kár… Pedig nekik kell a legjobban elfedni az igazságot…
*A mondatnak nincsen vége, ezt Seya is tudja. De a kövektező szavak már nem a szoba sötétjében csengenek, hanem a férfi elméjében. Magának mondja már csak, a kisfiúnak semmi köze nincs hozzá.*
~ Én már csak tudom. ~
*Hihetetlenül bátor a gyerek, vagy csak botor… Mindenesetre nem fogja fel, hogy mekkora az eltérés kettejük ereje között. Félnie kellene, ehelyett még a szemébe is akar köpni. Ostoba kölyök.
Ha nem látta volna az emlékek között, hogy a fiú melyik házban van, akkor biztos azt hinné, hogy griffendéles. Azok szoktak visszapofázni, ha bajban vannak. Azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, csak mert az oroszlán van a mellkasukon.
Félreértés ne essék, tiszta szívvel szereti a griffendéleseket, csak hát… semmi sem tökéletes.*
- Az imént az emlékeidben jártam… Seyala!
*A név ad bizonyosságot, hogy ott járt.*
- Láttam a vérfarkas-harapást, és még egy csomó mindent.

*Na ez elrettentésnek tökéletes lesz. Nem szereti, ha egy gyerek azt hiszi, jobb nála. Pimasz kölykök… Mindig azt hiszik, jobban tudják. Mindig azt hiszik, csak nekik vannak érzéseik. És most ez a fiú… A végén megüti a bokáját, ha nem hagyja abba ezt a fölényeskedést. Felix sokkal jobb helyzetben van, ezt a gyereknek is illene tudnia… Helyette viszont gúnyolódik. Meg lesz még a gyümölcse ennek!*
- Ne hogy azt hidd, hogy vicces vagy, fiú!
*Szemei villámokat szórnak, hangja mennydörög… Akár csak az odakint dúló vihar. A többi gyerek, biztos a helyi kocsmákban kapott menedéket, Seya viszont… lehet, hogy nem ázik meg, de az biztos, hogy nincsen biztonságban.*
- Te is azt hiszed, hogy a legszörnyűbb fegyver az valami átok igaz?
*Hangja gúnyos.*
- Borzalmas emlékeid vannak kölyök… és ezt bárki felhasználhatja ellened. Akár csak, egy dementor. Nem tudod elrejteni őket, még nem… És nem is kell. Viszont az alapokat elvártam volna, ha az ember kettős életet él.
*Megcsillannak a pálca fényében a kék szemek.*
- Perselus igazán adhatott volna pár órát, a diákjának. Akkor talán kevesebbet láttam volna. De így sem gond… nekem legalább is.

[Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával]

[Felix]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Ha ártó szándék vezérelte volna a fickó tetteit, már minden bizonnyal megkapta volna a magáét; amaz mégsem tett semmit, amivel kárt okozhatott volna a fiatal ordasban. Persze ha leszámítjuk, hogy aljasmód könyékig túrt a múltjába, s minden mocskot, minden szart fenekestől felforgatott! A tiszta vízbe posványt kevert, s ezek után ember legyen a talpán, ha képes lesz lecsitítani a kölyök lelkében éledező állatot! Egen.. Seyala sem nélkülözi a rossz tulajdonságokat, s többek között, erősen az élen áll a vakmerő meggondolatlansága. A forrófejűsége.. és persze a gyermeki szeszélyek. Ugyanakkor most, ebben a pillanatban, mikor a leginkább kikívánkozik belőle a kicsikre jellemző csakazértis dac, afiatal zöldszegélyesünk megembereli magát, s minden átmenet nélkül megnyilvánuló, hátborzongató nyugalommal felel az otromba felszólításra. Méghogy csukja be a pofáját!*
- Nem. Maga vegyen vissza, ha nem akar a nyakába vagy tíz vasvillával felfegyverzett falusit! Felnőtt létére igazán tudhatná, hogy a falnak is füle van..
*Jelentőségteljes pillantást vet a férfi arcára, s mintha kettejük közül ő volna a tapasztaltabb és az idősebb, szokatlanul érett logikával folytatja - halkabbra fogott hanggal.*
- Nem vagyok farkas. És őszintén szarok rá, hogy mit tud vagy mit nem, de ne adja itt nekem a bölcs öreget, pláne ne ebben a stílusban..! Nem az apám és nem is a tanítóm.
*A beálló csöndben recseg a ház. Odakint eszelősen bömbölő szél csapkodja a kopott, omladozó falaknak támasztott ablaktáblákat, s nem egyet fel is borít. Feltámad a vihar, s míg Seya a föléje magasodó idegennel néz farkasszemet, odakint kisdiákok dagadt csoportjai hömpölyögnek a helyi kocsmák és kávézók oltalmába. Ők védelmet élveznek és az égvilágon semmi sem képes beárnyékolni a Roxmortsban töltött kis kiruccanásukat. Kellemesen elüldögélhetnek a ropogó tűz mellett, s egy forró kakaó vagy vajsör társaságában vígan eldiskurálhatnak a friss kviddicshírekről, a Reggeli Próféta néhány szaftosabb pletykájáról; és mindezt úgy, hogy közben a ruhájukon fellelhető összes látható és láthatatlan zseb tömve van a legkülönfélébb finomságokkal és kütyükkel. Ezzel szemben ő..? Hallgatja a kint tomboló orkán morajlását, és egy olyan valakit akar meggyőzni a saját igazáról, aki láthatóan csak egy nyomorult kölyköt lát benne. Keményen csattan valami a tetőn, majd tompa robaj kíséretében, sebesen pattogva gurul alá. Seyala elvigyorodik.. azzal a bosszantó, örömtelen félmosollyal, amitől az emberek zöme joggal mászik a falra.*
- Sejtem. És nem örülök.
*Most rajta a sor, hogy helyrerakja ezt az öntelt alakot, bár igazság szerint egyelőre csak a késztetést érzi. Hogy hol marhatna bele?.. Talán.. igen, ott jó lesz. A kölyök lustán félrebillentett fejjel hátrál egy lépést, s megadón maga elé emeli a kezeit, mintegy jelezve tiszta szándékát. Meghunyászkodna? Áh, dehogy.*
- Hehh.. érdekes, hogy úgy beszél a titoktartásról, hogy közben megállás nélkül mondja. Az előbb.. *Acélszürke szemei kegyetlenül összeszűkülnek, s bosszús fintor költözik az arcára.* Az előbb valami olyat tett, amit nem kellett volna. Ez még hagyján, mit is tehetnék ellene? De az már sok, hogy mindezt világgá is kürtöli és úgy veri a mellét, mint valami eszetlen majom! Kettőnk közül ki is az ostoba?

*Aztán megteszi. Kimondja, meggyónja a bűnét, de a fiú nem akarja meghallani a szavait! Nem akarja tudatosítani magában a tényt, hogy egy nevenincs senki, egy vadidegen, akiről még csak azt sem tudja, honnan szalajtották, legféltettebb titkait túrta fel az imént, mint valami szaros betörő a hálószoba fiókjait!*
- Fogja már be! Végignézte, mégsem tanult belőle!
*Ragacsosan nyúló hörgése elcsuklik, amint felrémlik előtte azon emberek arca, akiket valaha szeretett, és akikért a mai napig üvölt, mikor lidérces álmoktól terhes éjjeleken hányódik az ágyában. Egy pillanatra csupán, de muszáj lehunynia a szemeit, s kiráznia a fejéből az oda nem illő gondolatokat.. nem foglalkozhat a múlttal, nem temetkezhet bele. Mikor az acélszürke lélektükrök ismét felnyílnak, harag helyett fásult fáradtság fénylik a tompán világló íriszekben.*
- Nem, én nem hiszek a varázslatban. Megtanulom. Önvédelemből. De ezt maga is pontosan olyan jól tudja, mint én. Mugliként akarom leélni az életemet, nem pálcával hadonászó bohócként. Az átkozódás nem minden.
*Aprót biccent, igen. Pontosan erre gondolt, az emlékekre. Ki volna képes higgadtan, rideg fejjel megfontolni a következő lépést, mikor mardossa az önsajnálat? Igyekszik elfelejteni.. de az élete ezen szakasza még korántsem záródott le egészen. Nincs biztonságban, s addig nem is lesz, míg nem tanulja meg egy kívülálló szemével figyelni a saját lépéseit. Idegenként kell kezelnie magát.*
- Piton professzor nem igen foglalkozik velem, bár nem is baj. Ha ki lehet védeni ezt, amit az előbb művelt, majd megtanulom mástól.
*Beszéd közben végre alaposabban is végigméri a férfit, s tekintete ezúttal a pálcát tartó kézen állapodik meg. Kezdi gyanítani, mivel áll szemben, ám még mindig nem menne biztosra. A másik által leadott apró jelek kevésnek bizonyultak a számára - vagy csupán nem fűlik a foga ahhoz, hogy leleplezze egy újabb fajtársát. Mi folyik itt?.. Rövid időn belül ez az alak lenne a második vérfarkas, akit az útjába sodor a szél.*
- És most mit akar tenni? Mélyen együttérez?
*Célzás - ezt jelzendő a kölyök sebhelytől szaggatott szemöldöke a magasba kúszik, ő maga pedig a legközelebbi falhoz hátrál. Bal talpát a kopottas tapétának nyomja, s ezzel a megmozdulásával voltaképp felfedi a térdén éktelenkedő marásnyomot. Laza és hanyag a mozdulat, ugyanakkor durván őszinte és kegyetlenül provokatív. Nah? Mi lesz, öreg?*

[[Seya]]

[Seya]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Óh, neki már megvannak az ötletei, miként is hallgattatja el a kölyköt… Ha tovább bőszíti, talán még előnyt is kovácsolhat az egészből. Mindenesetre Felix nem azt akarja, hogy egy újabb ellensége legyen… Ellenkezőleg, egy szövetségest akar megnyerni magának ezen a lepusztult helyen.
Elvigyorodik. Hideg, kék szemeivel végigfut a kölyök arcán, majd a száján, ami éppen a sértéseit próbálja Felix fülébe pumpálni… Az pedig már más dolog, hogy az auror nem veszi fel a kesztyűt egy gyerek ellen.
Helyette elkezdi a szokásos megzavarós szöveget kezdi el halkan susogni.*
- Azt hiszed vagy valaki… Azt hiszed tudsz mindent. Elárulom neked, egy kis senki vagy, és fogalmad sincsen róla, hogyan mennek a dolgok a nagyvilágban.
*Aztán Seyala is halkabbra fogja a szót.*
- Nem, valóban nem vagyok se az apád, sem a tanítód…
*Itt a hangja már-már eléri azt a gúnyos hangnemet, amit Perselus Piton szokott bevetni, amikor Potterrel beszél.*
- …de biztos vagyok benne, hogy Remus nem hagyott kárba veszni egy ilyen jó vérfarkast, igaz e?
*Kint végigszánt a villám a szürke égen, majd jön utána a mennydörgés, mely elnyomja azt a halk kacajt, amit eleresztett.*
- Biztos már telepumpálta a fejedet, Dumbledore utasításaira…
*Igazság szerint ő mélyen tiszteli Dumbledore-t, de van pár dolog amiben nem értenek egyet, például, hogy Albus olyanokat is alkalmaz, akik többé kevésbé már nem hasznosak. Nem, nem Lupinra gondol. Remus Lupin mindig is melegszívű varázsló volt, és Felix elismerte a munkáját… Viszont az ilyen csökevény kölykökkel nem kell mindig mézesmázosan tárgyalni. Ez a vérfarkas is elfajult már…*

- Nos hát, akkor már helyén vagyunk… Legalább elmondhatod Dumbledore-nak, hogy tanítson meg kivédeni téged, hogy legközelebb a csúnya, rossz emberek ne tudják ezt ismét megtenni veled.
*Próbálja hergelni, maga ellen kell fordítania, ahhoz, hogy utána megmutathassa neki, ki is a nagyobb farkas, és hogy utána meggyőzhesse, ha akarja…*
- Igen érdekes szavakat használsz öcskös… talán ki kellene mosnom a szádat?
*Elvigyorodik.*
- Suvickus!
*Mondja immár hangosan, mert már megunta a nonverbális varázslatot, és hát, ez a gyerek nem is fog visszavágni olyan varázslatokkal, ami annyira veszélyes lenne.
A következő pillanatban viszont már habtenger bugyoghat ki a kölyök szájából úgy egy percig legalább, amit okosabb kiköpni, mint lenyelni, de ezt valószínűleg tudhatja…
Aztán folytatja tovább a monológot, és mikor már Seyala szájából is kiürült a mosószer, akkor már ő is próbál visszavágni…*
- Több száz ilyennek volt dolgom, nem kell tanulnom belőle…
*Sziszegi, közben nem ez az igazság. Nem ezért nem tanul belőle, hanem azért, mert a vérfarkas-harapás számára már nem jelent veszélyt.
Aztán a gyerek elfárad. Igazság szerint Felix már várta ezt a pillanatot. Ilyen kis tüdővel, ennyit ordibálni… Végül aztán Felix is leveszi a hangerőt, és halkan válaszol neki…*
- Jól gondolod, Seyala!
*El is mosolyodik, gyengéden, de a pálcát nem ereszti le… Ennyire nem lehet őt befolyásolni, pár okos mondattal.
Aztán egy hirtelen, és eléggé elvetemült ötlete támad… Akár megtaníthatná neki ő maga is az okklumenciát. Nem egy nagy okklumentor, de azért ért hozzá annyira, hogy megtanítsa lezárni az elméjét a fiúnak. Viszont a bizalom most is hiányzik. Ezek után, épeszű lenne, ha kiröhögné az ötletét, ezért hát, nem is mondja neki…*
- Neked is megvannak a szörnyű emlékeid, nekem is megvannak… Az együttérzés nem old meg semmit.
*Figyeli, amint a falhoz hátrál, és figyeli, amint felfedi a sebhelyét. Ostoba kölyök…*

[Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával]

[Felix]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Ezt nem hiszi el..! A fickó vagy borzasztó sötét, vagy egész egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a kölyök burkolt tanácsairól! Ehh.. Léteznek még ekkora barmok ezen az átkozott planétán?! Direkt figyelmezteti, hogy ne üvöltse világgá az egyik legféltettebb titkát, erre ez nemhogy befogná azt a locsogó pofáját, de még arra is hajlandó időt vesztegetni, hogy megsértődjön a gyerek nyers stílusán? Hűvös nyugalmat sugall az arca, de füleiben érzi, amint egetrengető robajjal zúg keresztül haragtól fortyogó vére - lüktet a dobhártyája.
Ez övön aluli volt. Lupin? Épp Lupin tömné tele a fejét ostobaságokkal? Hazugság lenne, hogy segít rajta? Létezik egyáltalán gyógyír?.. Nem. Akkor már minden bizonnyal használta volna. Seya el sem tudja képzelni, hogy él valahol a Földön egy olyan teremtmény, aki szívből élvezni tudja ezt az átkot. Lupin.. Valami olyat, mondott, hogy.. A rohadt életbe! Megcsóválja a fejét, s inkább a jelenre koncentrál, mielőtt ez a jöttment bármi újat kiolvashatna abból a konok elméjéből. Nem akarja elárulni Remust. Honnan is tudná, kivel áll szemben?..*

- Már megint itt tartunk.. *Bosszús mordulás szakad fel a torkából, s unott, öntelt pillantásával csak tovább húzza a törékeny gyufaszálat.* Remus Lupint hagyja ki ebből! Igen, mondott dolgokat. "Nem.. Ezt nem lehet elfogadni. De meg kell tanulnod együtt élni vele." Ennyi. Persze.. *Most rajta a sor, hogy elvigyorodjon, s olyan durva, örömtelen kifejezést rángasson az arcára, amitől a legtöbb embert elfogná az undor.* ez egy összeesküvés burkolt megfogalmazása és igazából annak az orrnélküli Hogyishívjáknak gyűjtöm az infókat! Nem érzi a dolog abszurditását? Grrh.. Soha életemben nem beszéltem még Dumbledore-ral, de rajta. Gúnyolódjon csak.

*Kiábrándult, fáradt tekintete szüntelen a saját pálcája hegyén világló kis lángcsomó fényében fürdő, kendős arcot fürkészi, s próbál rájönni, mi a fene lehet a férfi terve. Vajon hűvös logika áll a kaotikusan egymás után hajigált mondatok mögött, vagy csak egyszerűen a felnőtt megsértett büszkesége? Seyala acélszürke szemei kérdőn összeszűkülnek, s amint meglátja a pálcát tartó kéz lendülését, már tudatosul benne, hogy gáz van. Protego.. Protego! Igen, azt kéne alkalmaznia, de már túl késő! Ösztönszerűen hátrálni kezd, az átok azonban így is pofáncsapja, s a következő pillanatban már a hátát görnyesztve köpi a keserű habot. Hörgő öklendezései egész belevesznek a vihar tomboló orkánjába, de jobb is így. Már megint.. Ehh.. Lassan egész megszokja, hogy ebben a rohadt közösségben mindenkinek hamarabb jár el a pálcája, mint amilyen gyorsan értelmet nyernek fejében a másik szavai. A hosszúra nyúlt perc leteltével még mindig undorodó fintor rútítja el az arcát, s olyan mérhetetlen megvetéssel villan tekintete az idegenre, ahogy ezeddig csak egyetlen emberre nézett.*

- Így.. *Mordul rekedten, s egy hanyag mozdulattal a pulóvere ujjába törli habmocskos állát és száját.* Suvickus! *Üvölti ezúttal ő, s a nemrég ellene felhasznált rontás a kalapos ürge kendője felé repül. A mozdulat kegyetlenül pontos, akárcsak a kiejtés, Seyala mégsem bízza el magát. Nem az munkál benne, hogy majd ő megmutatja ennek a dögnek, milyen fából faragták.. Nem. Csupán jelezni akarja, hogy nem fogja visszavágás nélkül eltűrni a csesztetését. Ingerültségtől ziháló mellkassal veti végül a falnak a hátát, s akár sikerült a bűbáj, akár nem, ott egy lehelethalk sóhaj következtében ismét meggyullad a gézzel borított pálca hegye.*
- Lumos. Hmm.. nem értett meg.
*Nyögi tényleg fáradtan, mielőtt ellökné magát a faltól, s elindulna a lassú felfogásúnak ítélt varázsló felé. Úgy tűnik, kénytelen lesz nyíltan beszélni, holott porcikája nem kívánja kiejteni ezt a nyomorult kérdést! Együttérzés.. a marásnyom felfedése.. Tényleg nem érti, hogy ezzel az egésszel a holdkórra célzott? Hogy a kérdés maga.. a közös fertőzöttségre irányult, nem pedig a múltra?*
- Megmarták?

*A szíve a torkában dobog.. megérte feltenni ezt a kérdést? Jó ötlet volt? Izgatottan csillogó szemeiben hamarosan felkavarodik a félelem bűzhödt posványa, s olyan idegesen néz körül, mintha máris hallaná a falusiak dühös tömegének gyűlölt morajlását. Nem tudhatja, mennyire biztonságos ez a hely - és nem bízik ebben a fickóban, de muszáj egyértelműen kifejeznie magát, ha fényt akar deríteni a milétére.*

[[Seya]]

[Seya]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Remus és az ő okos tanácsai… Ő lehet, hogy megtanult vele élni, Felix is megtanult… de az sosem elég. Előnyt kell belőle kovácsolni, ahogy Greyback is teszi. Nem, az auror nem támogatja Fenrir ötleteit, hogy miként is lehetne belőle ténylegesen hasznot húzni, csupán arra akarja rávezetni a fiút, hogy a vérfarkas-kór nem mindig átok. Olykor a lehető legjobb védelmet biztosítja számunkra… És itt visszakanyarodtunk Remushoz. Ha úgy nézzük, ő pontosan ezt mondja. De Felix akkor sem támogatja egyes részleteit.
Megcsóválja a fejét… Mennie kell, itt már nincsen semmi, amit megnyerhetne.*
- Eszem ágában sincs gúnyolódni Dumbledore-on. Mélységesen tisztelem az öreget, csupán nem értek vele pár dologban együtt.
*Nem vigyorog a gyerek kínlódásán, miért is tenné? Ha azt szerette volna, hogy szenvedjen, akkor a Cruciatus átokkal sújtotta volna őt. De annak mi értelme lenne?
A szél ütemes hangot vált ki az ablak nyitott szárnyából, mely most vadul csapkodja valahol az emeleten a falat. Nem hagyhatja itt a kölyköt, annyira még ő sem szívtelen.

Aztán már gondolná is meg magát, ugyan is a kölyök visszavág. Kapja az arcába az átkot, mely most is a szája felé húz, csak hogy azon már ott van a kendő. Szerencséje van, hogy nem a szájában köt ki az a sok hab, helyette az ázott, de immár illatos kendő loccsan az arcán, átnedvesítve a szakállát. Pedig már egészen megszokta a ruhadarab enyhén dohányos illatát.*
- Nincs szükségem, hogy megértselek téged…
*Azzal kettő egyszerű, fából faragott széket varázsol elő a semmiből, egyet Seya mellé, egyet maga mellé. Ő maga lepattan a sajátjára, pálcás kezét pedig a keresztbe tett lábára hajtja.
Seyala helyette elindul felé, nem is fogadja el a széket. Hát jó, legyen így… Már sejti mit is fog kinyögni a következő pillanatban a kisfiú, így már ösztönösen vigyorog az ázott kendő alatt. *
- Látom nem adod fel, hogy jelezgess nekem, ugye?
*Nevet… Ebben a szobában mindketten csak jelekkel beszélgettek egymással. Seyala próbálta tudtára adni, hogy érzi, mi is valójában, Felix pedig ugyanúgy válaszolgatott neki, bizonygatva, hogy bizony igaza van. Ugyan mindig is próbálta elfedni, van akik előtt az ilyesmik sosem maradnak titokban… például a fajtársak előtt.*
- Nem, nem martak meg…
*Feleli hűvösen végül, hazug szavai visszhangot verve pattognak a folyosó penészes falairól a mély, sötétségbe. Nem fogja elmondani neki, maradjon csak meg a sejtelmes találgatás!*

- Ha ennyire rettegsz, miért jöttél ide?
*Vonja fel bal szemöldökét, hiszen azt hiszi, hogy magától a háztól fél a kisfiú, nem pedig a nem létező falusiaktól, akiket fáklyákkal és vasvillákkal képzel el.
Csak ül, nyugalomban a székében, és a kisfiú arcát nézegeti a sötétségben, hátha kiolvas belőle bármit, melyet akár felhasználhat a továbbiakban, immáron békítésre.*
- Helyesebb lenne, ha most szépen elmennénk innét.
*Azzal feláll, eltűnteti a két egyszerű széket, majd várakozóan a fiúra néz… Felkészült rá, hogy mi lesz, ha nem ért egyet vele. Egyedül nem hagyja itt, nem akarja, hogy bármi is történjék… Nem hiányzik neki, hogy még utána is járjanak, hogy itt volt. Elviszi a kölyköt, akkor is, ha nem egyezik bele… Akár el is kábítja.*
- Gyerünk!
*Mordul rá, majd elindul a kijárat felé.*

[Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával]

[Felix]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

- De, feladom. ~Egy ilyen marhának minek is jelezgetnék?! Ha csak a nyers szavakból ért, hát beszéljünk úgy.~* Hörgi rekedten, miközben futó pillantása ismételten végigméri a kendő alá rejtett arcot. Vajon hogy nézhet ki ez az ember a pofájába tapadt, ázott rongycsomó nélkül?.. Hát ez valami olyan, amiről jelenleg úgy hiszi, talán soha nem fogja megtudni; ám nem bánkódik. Az átok sikerült, s ezáltal egy elég kis vérszegény, ám bosszantó rontással gazdagodott a saját palettája. Suvickus.. Heh. Seya nem fogja maradéktalanul megbocsátani a másiknak ezt az ocsmány húzását, ám ezt a világért sem kötné az orrára. Még csak tervezgetnie sem kell a bosszút, az eszköz adott! Ott munkál a fejében.. ezer apró, szőrös kis ízelt láb kaparássza az agyát, s a mocskos, kátrányszín rengetegből egy dagadtra hízott, vörös potrohú gondolat verekszi át magát a többiek testén - tagokat, törzseket szaggatva széjjel -, hogy aztán önnön vérfagyasztó pompájában tündökölve felkínálhassa magát az ártatlan léleknek. Ártatlan..? Majd meglátjuk.

A kölyök ajkai szegletében unott, rideg kis félmosoly ver tanyát, s nem is áll széndékában lehervadni onnan. Csupán sejteni lehet, mi motoz a fejében, s még azt sem elég tisztán - túl nagy a kavalkád. Hogy mit takar ez a sejtelmes kis vigyor? Fájdalmat, megvetést, szánalmat és mérhetetlen töménységű.. vegytiszta félelmet. Akárhogyis nézi, mégis csak egy felnőtt varázstudóval néz farkasszemet, akinél nem éri meg kihúzni a gyufát. Ugyanakkor a tiltott gyümölcs mindig kívánatosabb, mint a piaci kofák szurtos kosaraiban rothadó, plöttyedt almák. Illetve.. a fiú szemében egész biztosan étvágygerjesztőbb a méreggel átitatott, bíborvörös héj.*

- Hát persze, hogy nem. *Vonja meg egyszerűen a vállait, s ezúttal egy felnőtthöz illő, véres komolysággal tekint bele a férfi szemeibe.* Ahogy engem sem.

*A tagadás.. Óh, igen, az az édes, drága, rohadt, mocskos, kib*szott tagadás, amiben élnie kell!! Hogy gyűűlöli! Seya arca mégis rezzenetlen, s akkor sem árulja el a benne dúló érzelmi viharokat, mikor hevesen dobogó szívvel, a torkát szorongató aggodalommal kicsit közelebb merészkedik. Ez a nagy kalap és a kendő valami olcsó westernbe illő figurának tünteti fel az idegent, amitől a gyerek fejében kezd valami groteszk, sötét múltú képregényhős alakot ölteni. Még a szövege is olyan.*

- Nem félek. Ettől a helytől nem. Bár ezt nyilván maga is tudja. *Az utolsó mondatot olyan nyomatékkal ejti ki a száján, hogy valósággal fröcsög a megalázott apróságban fortyogó undortól. A következőkre ellenben egyértelmű meghökkenést tükröznek a fiatal, meggyötört vonások.* Már miért mennék el? Oda megyek, ahova akarok. És most itt akarok lenni. Mondjon egy okot, amiért el kéne hagynom ezt a házat.

*Eddig nem tűnt kifejezetten gonosznak, sőt, akár még szánalomra méltó kisfiú képében is tetszeleghetett, de most.. Most, hogy megérezte azt a csipetnyi ódzkodást a másik viselkedésében, a tartás édeskés, félreismerhetetlen szagát, esze ágában sincs tovább leplezni eredeti szándékát. Megijedt volna? Ugyan, mitől? Hisz teremtett lélek sincs ebben az elhagyatott, mélabúsan recsegő épületben rajtuk kívül! Puha macskatalpak alatt roskadozó, vénségesen vén gerendák hörögnek a padláson és a kéményen beszökő, eszét vesztett szél zenél bús, mélyen búgó nótát a téglák közti rések közé bújva. Van a légkörben egy hátborzongató hangulat, ami ott ólálkodik a két vérfarkas körül.. A fiút nem hagyja nyugodni, a férfi hátán felborzolja a szőrt, ha nem feledkezik meg róla hamarosan és söpri félre könnyedén. Seyala tekintete a bomlottakra jellemző hévvel izzik, s ebben az eszelős csillogásban ott világlik a pokol minden katlanának tüze! Minden szenvedő lélek sikolya, minden tőből kifacsart fa őrjöngése! Egyelőre nem nyúl a pálcájáért, s gondolatait is az idegenre irányítja.*
- Talán megijedt? Kellemes itt. Jólérzem magam. Olyan.. otthonos.
*Vérszegény ajkai úgy rándulnak félre, mintha acélkampóval segítenének rá a cseppet sem őszinte mosolyra; ám bármennyire is élvezné fajtársa reakcióit boncolgatni, nem húzza tovább az időt. "Gyerünk!"*
- Nem. *Nem hagy időt megfordulni, máris röppen a pálca, s egy gyors lendítéssel karöltve az ártás is.* Capitulatus!

*Majd ha ennyi még nem lett volna elég, gondolkodás nélkül folytatja a megkezdett áradatot* Levicorpus! *A könnyű, befáslizott markolatú pálcán még csak meg sem csúszhatnak a kölyök hűvös, izgalomtól nyirkos ujjai! Micsoda biztonságérzet, egetrengető önbizalom! Felfelé rántja fegyvere hegyét, s izgatottságtól kipirult arccal, tagadhatatlanul zihálva veszi szemügyre művét.*
- Innen ugyan el nem megy.

Megj.: A Levicorpus átkot Ricktől tanulta, a Pincefolyosók topicban ki van játszva. Hatására a célszemély tótágast áll a levegőben, s úgy csüng ott, mintha láthatatlan kötelek tartanák a testét - tökéletesen függőleges helyzetben.

[tévednek]

Nem értem, hogy egyáltalán miért kételkedik bárki is abban, hogy a Süveg anno jó házba osztott-e be engem. Adtam rá talán valaha is okot?! NEM! Hát akkor meg mi a jó égnek vetnek idióta próbák elé? Ez is azért van, mert az évfolyamunkon az összes barom olyan gyerekes.. nem is lenne szabad továbbengedni őket felsőbb évfolyamokba. Bahh.. és nekem most miattuk kell megint ilyen hülyeségeket csinálnom..
Kedves griffendéles társaim szerint nincs az az isten, amiért én betenném ide a lábamat, ezért kénytelen voltam bizonyítani, hogy tévednek. Miért riadnék vissza egy nyavalyás háztól? Jó-jó, elég lerobbant állapotban van, de attól még, hogy küllemre nem épp a legcsinosabb épület, még nem kísértetjárta szekta-hadiszállás. Bármi is legyen a neve.

Remélem, azokon a tahókon kívül senki sem látta, amint átmásztam a düledező kerítés fölött, majd bevetettem magamat a Szellemszállás burjánzó dzsungelébe, azaz az előkertbe. Nem tudom, hogy mennyire szabályellenes, amit most teszek, de a becsületemért bármit. Lerúgott orrú cipőmmel taposom a gyomokat az utamban, hogy aztán a gusztustalan pókhálóktól fintorogva félretoljam az egyik meglazult deszkát az ablak mellett. Ja nem is, a deszka maga az ablak. Irdatlanul mocskos itt minden. Átkúszom a piciny lyukon, és verdeső szívvel nézek körbe a helyiségben. Idebent a por rátelepedett a szúette, rozoga bútorokra, a pókhálók pedig bizarr csipkeruhába bújtatták a szobát. Mégis, a tavasz átverekedte magát a homályos ablaküvegen, a fal repedésein, s élesen vágott utat a sötétségben. Ökölbe szorított kézzel lépek előre. Fényes nappal van, ez csak egy régi rom. A fénypászmában úszó porszemek mesterkélt nyugalmat hirdetnek, és én keresztülgázolok rajtuk. Kell találnom valami mozdítható tárgyat, amit trófeaként hordok majd körbe mindenki szeme előtt. Csak hogy tudják-, tévedtek.

[- Azt hiszem célt tévesztettél Kincsem, a fodrászat a faluban van!]

Unalom.
A faluban.
Újabb csodálatos nap köszöntött erre az átokverte, állatokkal teli karámra. Igen, az iskoláról beszélek, ahol megannyi marha van összezárva egymással, és bizony csak páran akadnak, magamat is beleértve azok közé, akik gardírozzák ezeket az idióta barmokat. Sokszor elmorfondíroztam azon, miért is van annyi park az iskola területén belül, de aztán rá kellett jönnöm minden egyes alkalommal, hogy az állatok miatt. Elvégre a kedves jószágok éjt nappallá téve rohangálnak a gyepen, már tényleg csak az hiányzik, hogy négykézlábra ereszkedve zabálják azt a rohadt füvet. Lassan pedig oda is el fogunk jutni, ugyanis a kedves delikvensek agyi kapacitása és intelligenciahányadosa az okítások alkalmával nemhogy nő, de csökken. A rengeteg szánalmas csökött agyú pedig azt hiszi, felvételt nyert a Roxfortba, ő már nyeregben van, és tanulmányai után szép élet vár rá. Persze, szép, a föld alatt elkaparva.
Ballagtam.
Céltalanul.

Elváltam a többiektől, amilyen gyorsan csak lehetett, nehogy megfertőzzenek valamiféle kórral, amitől az agyam rohamos leépülésnek indul, hogy behozza a "lemaradását" a többiekhez képest. Céltalanul barangoltam és bóklásztam a faluban a jól megszokott módon, zsebre tett kezekkel, lassú tempóban. Fekete nadrág, fekete ing, rajta pedig az a bizonyos barna bőrkabát, ami elengedhetetlen még ilyen időben. Meg ugye az ízlések, ami nekem szerencsére megadatott, ellenben a nagybátyám piros kabát-piszkavas párosításával. Többször is hangsúlyoztam már, mennyire visszataszító, amire persze egy kis crucio volt a válasz kedvességként. Komolyan mondom, lassan már annyira hozzászokom, hogy csiklandozásnak érzem. De legalább már azt elértem, hogy otthon a szobaajtóm "megtisztult", és nem kell a cselédeknek minden nap egy kisebb traumát átélniük. Ez jó nekik, és persze nekem is, mert akkor megyek be, amikor csak akarok. Kissé már unalmas volt, ha be akartam jutni, körútra kellett indulnom egy-egy ágyas befogására, hogy aztán az jól megmarkolhassa a kilincset.

Gondolatok.
Merengés.
Ahogyan bandukoltam, észre sem vettem, hogy kikeveredtem a falu sűrűjéből, és elmásztam egészen a szellemszállásig. Valami csapat álldogált ott, és igen hevesen bámulták az ódon és undorító disznóólat. Annyira belemerültek, hogy észre sem vették, ahogyan közeledem feléjük. Egyre jobban tisztázódott bennem, hogy ezek bizony diáktársak, legnagyobb sajnálatomra, mert ugyebár fennállt a fertőzés veszélye. Úgy gondoltam sétálok egyet odabent, mindig is érdekelt, mi az, amitől mindenki annyira retteg. Legfeljebb valakinek végre sikerül valamiféle érzelmet csalni az arcomra. Meglátjuk.
A csapat.
Átgázoltam.

Nem sokat törődve a kapuban állókkal haladtam egyenesen tovább, odaérve hozzájuk pedig lassítás nélkül masíroztam át rajtuk. Nem néztem vissza, de hallottam az egyik elesett, mert rettenetesen káromkodott, talán anyázott is. Mondhatja, hogy lotyó, elvégre az is, a legnagyobb. Noha nem láttam, de biztos voltam benne, hogy valamiféle griffes csürhe lehetett, mert azonnal beazonosították, hogy én mardekáros vagyok. Minő meglepetés. A rozoga ház ajtajához érve egy pillanatra megtorpantam, majd feltekintve mértem végig a sokak által hátborzongatónak vélt, általam csak szarkupacnak titulált, egykoron épületnek nevezett valamit. Gusztustalanul festett a kilincs, nem akartam összekoszolni a kezem, így megemelve a balom egy hatalmas rúgással tisztítottam meg magam előtt az utat. Odabent, ahogyan azt sejtettem, egy nagy adag pöcegödör fogadott. Lassan sétáltam a lomok között, hátha történik valami. Pillanatokkal később megláttam egy bogas hajú, alacsony teremtést. Biztosra vettem, hogy valamiféle lány lehet, de az arcát nem láttam, mert egy jókora pókháló és por mögött nehéz kifürkészni az ilyet. Csak a fejének sziluettjei rögzültek, azok alapján a tipikus boszorkány kategóriát képviselte.
- Azt hiszem célt tévesztettél Kincsem, a fodrászat a faluban van!
Yolanda is megkapta anno, hogy létezik divat is a világon, erre nagyon allergiás vagyok. Egy nő nézzen ki úgy, mint egy nő. Megtorpanva vártam a reakciókat, a pálca a nadrág oldalzsebében, kezeim pedig a kabátzsebben lapultak.

[Irtó vicces, csak nehogy elhagyjon a sziporkázó humorérzéked itt a sötétben]

Az átható, büdös dohszagtól, a kosztól és a félhomálytól eltekintve nem is olyan vészes ez a ház. Ugyan arra még nem derült fény, hogy miért is hívják Szellemszállásnak. Semmiféle természetfelettivel nem találkoztam, csupán néhány teljesen átlagos patkánnyal, meg undorító pókokkal. Gondoltam, hogy a helyi szóbeszéd is az unatkozó öregek agyszüleménye, akik imádják hülyeségekkel riogatni a gyerekeket. De az is lehet, hogy a szellemsztorinak köszönheti az épület, hogy még nem gyalulták le.
Próbálok minél kevesebb port felverni a lépteimmel, és lehetőleg nem hozzáérni bármihez is. Arra lehet talán az emelet, vagyis a foghíjas lépcsősor a bejárattól nem messze erről tanúskodik. Ez pedig egykor valami szalon lehetett. Kíváncsi vagyok, ki élt itt, mikor még nem volt így leamortizálva.

Hatalmas robbanás rázza meg az épület falait, én pedig a lélegzetemet is visszafojtom. Egy rövid pillanatig azt hittem, most fog rám dőlni minden. Értetlenül fordítom a fejemet a hang irányába, s a szemem elé kell kapnom a kezemet, annyira elvakít a kintről beeső fényáradat. Az ajtó! Valaki a leszakadt ajtóban áll, ellenfényben ugyan nem látom, ki lehet az, de sötét vonalai köré torz glóriát fest a világosság. Mint egy rossz képregényben.
Aztán a hangok, a gúnyos megjegyzés elsöpör minden misztikumot, amit az alak a pár másodpercben nyert magának. Csak egy fitogtatós bunkó.
- Irtó vicces, csak nehogy elhagyjon a sziporkázó humorérzéked itt a sötétben - köszöntöm a társaságomat nem kevesebb szívélyességgel, míg önkéntelenül is a hajam felé vándorol egyik kezem. Nem értem, mi a gond vele.
- Viszont a legkevésbé sem vagyok a kincsed, úgyhogy kérlek - nem hinném, hogy ezzel meggyőztem az idegent, de legalább tisztáztam a felállást. Ne nézzen engem üresfejű libának, arra ott a többi kislány az iskolából. Szakadttérdű farmerom zsebéhez nyúlok, egész pontosan a pálcámért. Lehet, hogy kissé fenyegető mozdulatot tettem, talán túl hirtelen is, de eszembe jutott valami. Ahogy az ujjaimon érzem a szolid faragású markolatot, megfogom és kirántom a zsebemből, majd magam elé tartom a pálcát. Jó lenne befűteni egy kicsit ennek a vicceskedő alaknak, az első átkok kérés nélkül át is suhannak a gondolataim között. Ám végül csak egy ártalmatlan Lumost bűvölök a vékony bot túlsó felére, hogy ne kelljen tovább hunyorognom a sötétben. Óvatosan előrébb nyújtom a kezemet, hogy a fénykör elérje a fiút is, hátha ismerem őt. És igen, már az arcélére vetülő halvány sugár elég ahhoz, hogy felismerjem Sean Blaine-t, akinek a csúfos esete az új alkímia tanárral keresztben-hosszában bejárta az egész Roxfortot. Hogyne hallottam volna róla, ráadásul a fiú az évfolyamtársam is. A híre mindig megelőzi őt.
- Minek jöttél ide? - kérdem tőle érdeklődő hangsúly nélkül, majd a pár lépéssel odébb penészedő szekreterhez lépek, aminek hiányzik már a fél oldala is. Persze gondosan ügyelek arra, nehogy a hátamat mutassam a mardekárosnak, mert hát.. mégis csak mardekáros. Náluk sosem lehet tudni.

[- Lennél szíves nem kibökni a szemem azzal az ócskán megmunkált gallydarabbal?]

A reakcióból ítélve sikerült kifognom egy igencsak buzgó leányzót, mert nem volt elég számára a szóbeli, hát visszavágásnak nem mondanám, inkább egyfajta burkolt védekezés. Az persze tetszett benne, hogy ki mert állni magáért, még úgy is, azt sem tudta, vajon ki lehet az ember, aki számára bántón szólt be neki. Arra persze biztosan nem gondolt egy percre sem, hogy igazam lehet, mármint, a haját illetően. Hiszen az úgy állt, mintha egy nagyobb csomó szénát fogtak volna össze, az alját megbájolva pedig rádobták volna a fejére. Azt azonnal tudtam, hogy nem mardekáros háztárssal van dolgom, mert ott két dolog történt volna, ad egy, mielőtt bármi történt volna, egy átok már valószínűleg rojtosra tépte volna a szám. Ad kettő, legfeljebb egy unott nevetés válaszként. Ergo már csak három ház maradt, ahonnan szemezgethettem, de igazából nem volt sem kedvem, sem pedig lélekjelenlétem találgatni. Az idő úgyis megadja majd a választ az egyelőre rejtve maradt tézisre, csak győzzem kivárni. Miközben továbbra is unott tekintettel meredtem magam elé, esett csak le, mi is történik valójában? a csapat, akik kint várakoztak, valószínűleg éppen egy beavatás kellős közepébe csöppentem bele. Érdekes helyzet, kíváncsi voltam a végkifejletre. Szavak ragadtak ki a gondolatomból, mégpedig az újabb dorgáló megjegyzések, mely szerint ő nem a Kincsem. Valóban nem az, de ugye, az ember legyen olyan kedveskedő, amennyire csak tud. Úgy fest, többé nem leszek, mert senkinek sem tetszenek a bókoló szavak.

Megmozdult.
Egy pálca.
Olyan lendülettel kapta elő a varázstárgyat, hogy meglepődtem volna, ha vannak érzéseim. Ezek hiányában, jobban mondva elnyomásuk miatt jobbára megemelkedett egy pillanatra az egyik szemöldököm, afféle, hű de gyors vagy szindrómaként. Továbbra sem mozdultam, mert nem láttam értelmét, zsebre tett kezekkel álltam, és figyeltem, mi fog történni. Átok? Rontás? Teljesen mindegy, bármi történik is, meglesz a böjtje.
Fény.
Erőteljes.

Összehúztam a szemeim, mert a megszokott sötétséget a pálca végéből előtörő fény rombolta le. Nem akartam erőltetni a dolgot, így inkább becsuktam a szemem, majd mély sóhaj közepette ráztam meg a fejem, nem zavartatva magam, hogy egy idegbetegnek tűnő csaj álldogál előttem.
- Lennél szíves nem kibökni a szemem azzal az ócskán megmunkált gallydarabbal?
A kérdés jelen helyzetben helyénvalónak tűnt, merthogy a pálca vége már jobbára az orrom hegyét kaparta. A fényforrás aztán lassan haloványabb lett, lépteket hallottam, így kinyitottam a szemeimet. Az iskolatárs hátrébb lépett, de nem fordított hátat? most, hogy sikerült megszoknom a fényviszonyokat vettem csak észre, ki is ő valójában. Azonnal tudtam, hogy évfolyamtárs, rengetegszer láttam már tanórákon, a neve viszont nem akaródzott beugrani. Miközben azon merengtem, újabb szavak ütötték meg a fülem, ráadásul ezek most kérdés formájában bombáztak. Minek is jöttem ide? Fogós kérdés, a válasz pedig evidens volt, hogy kicsit elszakadhassak a külvilágtól, és magamban lehessek. Persze ezt is keresztülhúzta egy véletlen? valahogy mindig belebotlok az efféle helyzetekbe.
- Megtudni, mitől retteg az egész iskola.
Válaszoltam nyugalmas hangon, miközben lassú léptekkel oldalogtam először balra, majd jobbra, hogy szemügyre vehessem a helyiséget. Nem láttam benne többet leélt és lelakott putrinál.
- Azt kell mondanom, még nem találtam meg a választ, hacsak nem a hajad látványára gondolok!
Fejeztem be háttal állva a lánynak a gondolatmenetet, miközben egy régi, valaha talán könyvként szolgáló masszát kezdtem vizsgálgatni a földön.

[Honnan veszed, hogy ócska, ha még csak ki sem nyitod a szemed?]

- Honnan veszed, hogy ócska, ha még csak ki sem nyitod a szemed? - érvelek logikusan, egy másodpercig sem tétovázva. Lehet, hogy el kellene gondolkodnom azon, vajon szerencsés-e, ha Sean Blaine-nel pacsizok le egy elhagyatott és düledező rom gyomrában. Hiszen annyi furcsa pletyka kering erről a gyerekről, egyesek szerint félőrült, legalábbis nem ajánlatos kikezdeni vele. Pedig ránézésre nem tűnik veszélyesnek.
- Rettegne? Egy nevetséges kísértetháztól? – hangomban érzékelhető a kételkedés, mert hát.. ebben a házban tényleg nincs semmi félelmetes, csupán az összkép elég ócska. Recsegő deszkák, huzatos folyosók, meg egy csomó pókháló. Jártam már mugli vidámparkban, és állíthatom, a szellemkastélyokban mindig felhasználják ezeket az elemeket. – Persze, a híre megelőzi, és mindenkiben félelmet ébreszt. Én nem félek, mert nem ad rá okot. – bár fellengzősnek hat a kijelentés, ami nem mellesleg burkoltan kétértelmű, igyekszem úgy előadni, hogy abban ne legyen semmi felvágás. Épp csak hátrapillantok a vállam fölött, csak hogy a fél szememet rajta tartsam a titokzatos mardekároson. Őt sem rémíti meg a hely, gondolom, gyerekmesének tartja a helyről lábra kélt históriákat. Ebben az egyben egyet érthetünk.
Jobb kezemet előrenyújtva teszek néhány lépést, hogy a szoba minden sötéten derengő sarkát megvilágítsam. A szekreter úgy néz ki, mint a leghétköznapibb szekreterek. Habozás nélkül kihúzom az egyik fiókját – már amelyiken még ott fityeg a fogantyúja is –, arra számítva, hogy találok valami érdekeset. Pár penészes levélpapíron és egy rég üres tintatartón kívül nincs is benne más. Beletúrok egy alsóbb fiókba is, ahol egykori tulaja a pecsételőjét tartotta. A műarany tárgy hidegen és hamisan nehezedik a tenyerembe, de majdnem leejtem, mikor meghallom az ifjú Blaine újabb megnyilvánulását.
Villámsebességgel pördülök meg a sarkamon, és gyilkos pillantást vetek a.. hátára. Képes, és hátat fordít nekem! Úgy, hogy a kezemben van a pálcám! Hát ez nem normális. Vagy csak ennyire alábecsülne? De utálom én ezt!
- Hé, te nagyokos, őszintén, mi bajod a hajammal? Csak mert a tiéd se áll valami rendezetten, kábé olyan, mintha egy vak hentes lenne a fodrászod – vágok vissza azonnal, némi költői túlzásba bocsátkozva. Ez a szépfiú nagyon ki akarja húzni a gyufát. Tettem én bármi rosszat is ellene? Hahh..

- És egyébként is, hogy mutathatod a hátadat annak, akinél kivont pálca van? Szörnyen naiv lehetsz, vagy csak így bízol bennem? Igazán kedves – rávillantom Seanra a tanároknak tartogatott bűbájos mosolyomat, de a pálcámat a föld felé tartom. A másik kezemben szorongattot pecsétről egészen el is feledkezem. A hajamra tett megjegyzése piszkálja az önérzetemet, bár ez még csekély indok a párbajra, még nekem is. Amúgy sincs kedvem egy ilyen furcsa stílusú sráccal hadakozni.