Dögszag

Első felvonás

- Elmegyek fáért… - nem tudom meghallotta-e, mindenesetre a lelkiismeretem tisztán maradt. Jó melegen felöltöztem és kiléptem a sátorból. A hideg durván csipkedte az arcomat, de jól esett a hűvös levegő. Kint minden zúzmarás volt, közelgett a tél, és amúgy is valahol északon járhattunk. Vissza se néztem a sátor felé, csak menekülni akartam, elkezdett bennem lángolni valami, amit rettenetesen utálok. A Bűntudat. Átléptem a védelmező körünkön és csak mentem, mentem és mentem. Minél messzebb az rohadt sátortól, ahol tegnap este olyan dolgok történtek, amiknek nem kellett volna…

   Lépteim alatt hangosan ropognak a zúzmarás levelek, a kopasz részeken viszont cipőm tompa hangja hallatszódik, ahogy a fagyott földhöz ér. Visszanézek, látom még a sátrat, a bűbájokat én tettem köré érdekes is lenne, hogyha nem látnám. Tévedtem, nincs napfelkelte. Sőt, szinte már lemenőben van a nap. Hány óra lehet? Öt vagy hat köré tippelek. Órákon belül sötét lehet megint. Merlinre, ennyire kiütöttük magunkat? A fejfájás nem csillapodik a hideg levegőtől és csak hajt előre. Minél messzebb. Elindulok a meredek lejtőn, be az erdő sűrűjébe, fel a hegynek. Ahogy magasabbra érek, egyre zúzmarásabb minden. Ejnye, nagyon északon lehetünk, de gőzöm sincs, hogy hol. Barbi járt ide a családjával, de nekem teljesen homályos a környék.
   Csak megyek és megyek. A madarak éneke folyamatosan elnémul, ahogy eljövök alattuk és nem zendítenek rá újra. Egyre hidegebb van. Ahogy felnézek, a fák csupasz ágai között megpillantom az eget. Borús. Dementorok. Úgy néz ki ide már betelepültek, de a sátor közelébe nem tudnak menni, ez megnyugtató. Már mesze járok a sátortól, ahogy hátra fordulok nem is látom. Le kell üljek. A célnak egy kidőlt fa törzse tökéletesen alkalmasnak ígérkezik, le is ülök rá.
   Üresen bámulok előre. A fejfájás egyre rosszabb. Magam előtt látom a tegnap estét, ahogy összeforrtunk és ettől csak rosszabb minden. Mi nem lehetünk egymásé. Nem. Hiszen ott van James. Ott a háború. Ott van az a tény, hogy bármelyikünk bármikor meghalhat.

   Az eddig kínzó bűntudat újabb lángra kap és elkezd átváltozni. A zavaró körülmények, a homályos és kilátástalan jövő egyre jobban beférkőzik a tudatomba. Megint elkezdem csipkedni a csuklómat a nyugtalanság miatt. A pcsába már. Mi a fszért van ez az egész? Mi az oka? Nem látom a logikai összefüggést. Minden másképp alakulhatott volna. Ha nem halnak meg a szüleim, ha nem kerülök árvaházba, ha nem találkozok Rosalival, ha nem a nyomorék kígyókhoz oszt a süveg, ha Tudjukki nem tér vissza, ha nem kell menekülnünk, és ha szerethetem Barbit. Az utolsó indok már teljes zavarodottságban születik gondolataim között. Miért pont én? Miért pont így?
– A krva életbe! – tör ki belőlem, az indulat igazából már kiáltásként és a fejfájás egy újabb erővel támad. Émelygek. Az erdő képe összefolyik szemeim előtt. Érzem, ahogy elszáll belőlem az erő. Tudom mi fog következni. Lábaimat jobban szét akarom rakni, de elszúrom a manővert és négykézlábra esem. Belemarkolok a hideg, nedves fűcsomóba és elkezdek öklendezni. A hányásom bűzlik az alkoholtól, ami a gyomorsavval gyilkos keveréket alkotva már-már sebesre marják a számat. Undorító barnás színe van és maró bűze. Mikor úgy érzem, hogy már nem jön ki több rá ülök vádlimra és megtörlöm a számat. Kicsivel jobb, nem fáj már annyira a fejem.

   De a képek nem múlnak. A tegnap este, a villám, ami a házunkba csapott, az idióta háztársaim kéjenc pofája, James arca, Emma kétségbeesett pillantásai, nevelőanyám kedves mosolya. Vége. Vége az egésznek. Elvették tőlem. Jót és rosszat egyaránt. Kezeimre nézek, mocskosak a földtől. Orromat még mindig facsarja hányásom bűze. Ez lett belőlem? Egy szökevény, akinek egyetlen célja a túlélés? Aki feladott mindent, hogy magát mentse? Akinek már csak akkor adatig meg az öröm, ha részegre issza magát? Nincs mit szépíteni. Egy roncs lettem.
   A krva életbe is! Tudom jól, hogy jobb vagyok ennél! Farsebembe nyúlok pálcámért. Érzem, ahogy a haragtól eltorzul az arcom. Megmarkolom a pálcát, másképp tartom, mint szoktam. Érzem ahogy a düh átáramlik a mahagóniba. Tekintetemet egy szemben lévő magas fának fordítom. Látom őt. Nem nem a fát és nem is őt. Őket. Az arcokat, akik miatt idáig jutottam.
– Baszódjatok meg! – az első formátlan, szikra csóvát a szüleim kapják.
– Ti is basszátok meg! – Malfoy és a többi pojáca. Nem érdekel, hogy mennyire gyerekesen hangzik, ki kell mondanom ezeket.
– Dögölj meg! – a fa már füstöl, amikor a Jamesnek küldött csóva eléri. De nem érdekel, egyre dühösebb vagyok, úgy néz ki ez nem levezetés csak még jobban hergelem magamat, de nem érdekel. A fatörzsébe most egy fehér arcot látok. Vöröses a szeme és hideg tekintete, mint egy kígyóé. Hát persze. Ő tehet az egészről! A rohadék féreg! A képzelt arc mosolyra húzza a száját. Röhög rajtam. Még keményebben markolom a pálcámat.
– Baszódj meg Voldemort! – a pálcámat elhagyta az eddigi legnagyobb csóva és beletalált a fa törzsének a közepébe. A fa megindul. Elkezd dőlni, már nem bír több átkot. Remegek a dühtől. Közben eszembe jut, hogy talán most mondtam ki először a Sötét Nagyúr nevét. A fa kidől, hangos puffanás és felszálló porfelhő. Nem hat meg. De fülem még egy zajt hall. Halk pukkanás mögöttem. Ismerem ezt a hangot és hirtelen elszáll a düh, egy szempillantás alatt. Hideg félelem marad helyette és a bizonytalanság.
   Megfordulok lassan és egy pálca szegeződik arcomnak. Két alak van, az egyiken csukja, nem látom az arcát. A másik – aki rám szegezi pálcáját – koszos arcú. A fogai rothadnak és csimbókokban lóg a haja. Kárörvendő mosoly ül ki az arcára.
– Elkaptunk. –

Második felvonás

  Mély lélegzet. Ez lehetetlen. Hogyan találtak ránk? A szemeim ide-oda ugrálnak. Az előbbi lángoló harag kislányos félelemmé törpült. Nem lángol. Inkább olyan, mint egy nedves gyufaszál. Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt és elkezdem végre felfogni mi történt. Ezek ketten valahogy megtaláltak. Ismét szemügyre veszem őket. A rohadt fogú erősen markolja a pálcát, biztos a dolgában, a másik pedig igazából a háttérbe van vonulva, még is Ő töri meg a csendet. Köhög? Nem tudom megmondani mi ez a hang, valami furcsa nyöszörgésre emlékeztet inkább, mindenesetre egyértelmű, hogy a férfi beteg. Ekkor fut át az agyamon. Az az ipse beteg, a másik végzi a piszkos munkát. Elég rosszul. Nem fegyvereztek le.
   A hosszú pillanatnak a köhögéssel és a tudattal, hogy még fegyver van nálam vége szakad. Ujjaimmal végre elkezdem érezni a mahagóni pálcát. A gyermeteg félelemben megjelent egy kis remény, talán még nem késő. A hirtelen jött magabiztosság kiül az arcomra egy fölényes mosollyal. Ez látszólag összezavarja a pálcáját rám szegező férfit. Összehúzza szemöldökét és sugárzik az értetlenség tekintetéből. Szóra akarja nyitni a száját. Talán épp azért, hogy rám förmedjen miért is mosolygok. De késő. Túl késő. Némán mit sem szólva elmondom magamban az igét. A pálca mozdulatot csak kis ívben tudom elvégezni, hiszen a nagy mozdulatokat gyorsabban észrevennék. Desertorum impetus.

   Botrányosan rosszul sikerül az ártás. A nonverbális varázslás sosem volt igazi erősségem, pedig próbáltam minél többször átültetni a gyakorlatba. Jó, hogyha az emberek nem tudják mikor és mit akarok csinálni. A pálcámból előtörő homokszemcsékkel teli szél a rohadt fogú szemébe megy. Ennél többnek kellene történnie, de mit csodálkozom: nonverbálisan és kis mozdulatokkal hajtottam végre a varázslatot. Egy hosszú másodpercig elmélázok saját bénaságomon, majd kihasználva a tényleg pillanatnyi zűrzavart futásnak eredek.
   A két fejvadász nem várt sokat, utánam indultak. Zöld és vörös fénycsóvák zúgnak el mellettem. A zúzmarás talaj nem könnyíti meg a menekülést, sőt egy ponton megcsúszok és kénytelen vagyok egy fába kapaszkodni. Francba. Már túl közel vannak, ha tovább próbálok menekülni biztos, elkapnak. Hasra ugrom, egy vörös csóva száguld el fejem fölött.
– Bombarda! - egy terebélyesebb fa zuhan az ösvényre. Lassításnak tökéletes. De elfáradtam. Az adrenalin hajtana tovább, de a testem nem bírná. Köhögök.  Nem tudok tovább futni. A csuklyás jön elől és mögötte döcög a rohadt fogú. Az előttem lévő fa felfog két csóvát. Visszatámadok, de még kevesebbé célzok pontosan, mint ők. Célzó ártásokkal nem megyek semmire velük szemben, nincsen gyakorlatom benne. Közelednek. Nincs más választásom, újra megpróbálkozom a homokviharral. Ezúttal hangosan mondom el az igét és a teljes pálcamozdulatot használom. A hatás erősebb. Pálcámból ki tőr a süvítő szél üldözőim felé s benne a homok, mely bár nem árt annyit így, hátráltatni mindenképpen jó.
   Ahogy kiengedem az ártást agyam már a következőn pörög meg kell védenem magamat, de célzó ártásokkal tehetetlen vagyok. Igyekeznem kell, mert bár a rögtönzött kis vihar feltartja őket, nem túl sokáig. Másodperceim maradtak. Futnom kéne? Felesleges. Úgy is elkapnának, mielőtt a sátorhoz érek. Dehoppanálni? Ilyen állapotban nem tudok, hiszen ebben a pillanatban is levegő után kapkodok még. Nem fő a fogam egy amputoportáláshoz. Mély lélegzet. Tudom, mit kell tennem, bár félek a végkifejlettől.

– Atrox incendium totalum –. Lassan ejtem ki mind a három szavat. Ezzel a lépéssel beviaszoztam már a pecsétet az én sorsomra is. Nem ismerem a varázslatot, tudom az igét, tudom mire képes, de még nem használtam. Mintha felpezsdülne a vérem, nem is inkább, mintha egyenesen forrni kezdene. Érzem, ahogy a furcsa, forró erő átjárja a testemet és pálcás kezembe összpontosul, végig ér a karomon és átfolyik a pálcába, ahonnan kipattannak az első szikrák. Egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt a szikrák lángnyelvekké csapnak át. Tetszik ez az erő. Érzem a tüzet. A tűz az enyém és én az övé vagyok. Egy vagyok a lángokkal. A szikrák pattognak és forr a levegő, a tűzörvény lángjai fényes táncot járnak, de én nyugodt vagyok, már megnyugodtam. Kinyújtom a kezemet támadóim felé s vele együtt nyúlik az örvény is kígyót formálva. Hatalmas, tüzes, erős kígyót, mely képes kiontani az életet.
   Érzem a szívdobogásomat. Lassú és nyugodt, hiába vesz körbe a tánc. A tánc, ami mindent felperzsel. Kissé elfordítom a kezemet és a kígyó előretör. Izzó teste folyamatosan csak növekszik és tekeredik, támadásra nyitja a száját. Lángok alkotta méregfogai lecsapnak. Üvöltés. Ismerem ezt a hangot. Amikor valaki halálra ég. A kín okozta hörgések s a hólyagzó, égető sebek által kicsikart fájdalmas kiáltás. A lángok szépen, lassan emésztik fel és ölik meg a rothadó fogú fejvadászt. Üvölt a fájdalomtól, ahogy teste szénné ég. pont így üvöltött az apám is.
   Pislogok. Egy pillanatra feltűnik körülöttem a lángokban álló nappali és a sikolyok. Anyám hosszú haja a szemem láttára kap lángra és éri el koponyáját, ahol először hólyagos sebbé alakul a bőr, miközben anyám ordít, visít a fájdalomtól. Folynak a könnyei, de nem csinál, semmit csak sikoltozik. A bőr egyre keményebb testén és feketedik. A láng már a húsát emészti. Egy utolsó nagy sikoly. Csendben dől el. Meghalt. A lángok engem nem bántanak. Hiszen én hívtam segítségül őket. Régi emlék. Megtanultam elfojtani.
   Egy eldőlő fa, melyet díszítenek a lángok térít vissza a jelenbe. A kígyó már eldobta a szenessé sült fejvadászt és az erdőben tekergőzik. Nem figyeltem rá, nem is keresi a másikat. A furcsa férfi nekem is eltűnt a szemem elől. De a tűz még ég. Érzem, ahogy fáradok. Sok erőmet veszi igénybe a kapcsolat z óriáskígyóval. Meg akarom szüntetni. Nehéz. A fejem görcsöl, elvesztek a tiszta gondolatok még is magam elé állítom a célt: meg kell szüntetni. Sikerül. A kígyó szétesik s a perzselt föld marad utána. De az erdő tovább ég. Tombolnak a fények és sűrű füst fonja körbe a fákat majd szökik ki az erdőből, a elcsúfítva a tiszta eget.

   Egy fénycsóva zúg el a fejem mellett. Vége a nyugalomnak, szívem megint gyorsabban kezd verni. A fejem még nem tiszta, kifárasztott az előző átok. Nem gondolkodom, futok, ahogyan csak tudok. Az ellenkező irányba, ahonnan az ártás jött. Fel a hegyre. Ellenfelem nem hagyja ennyiben, éles a vadász ösztöne és utánam ered. Fák dőlnek mögöttem hála pálcámnak, ám nem sokat használ. Az üldözőm dühös. Megöltem a társát. Gyorsabb, mint eddig volt. Egy rét tárul elém. Bevárom.
   Az erős férfi utolért. Lendíti a pálcáját, de gyorsabb vagyok. Lefegyverzem, s a furcsa, csontos színű pálca kezembe száll. Nevetek. Nem érzek örömöt. Nem érzek semmit. De kikívánkozik. A szemébe nézek a dühös szemekbe, melyekben dúl az indulat. Nem tetszik. Nem akarom látni ezt a tekintetet. A két pálcával egyszerre támadok. A furcsa szerzet hanyatt vágódik. Érzem dühöt. Érzem a mámort, hogy én győztem. Megúsztam pár karcolással. Pár apró sérüléssel. Többet tudok, mint hittem. Jobb vagyok, mint ezek a férgek. Könnyűszerrel megölöm, eltiprom őket.
   Rátérdelek a vállaira. Fölé magasodok. A lenti erdőtűz fényei nem olyan élesek itt. Látszik a tiszta, már sötét égbolt. Erre fele korán sötétedik. A fejvadász vigyorog. Miért? Hiszen vesztett, már szinte a halál szélén van. Hogy meri ezt tenni? Engem becsmérel? Miért Vigyorog? Miért? Csak nézem a furcsa, önelégült és eszelős arcot. Megvilágítja a telihold fénye, fehér fogai csillognak. Zöldes szemei hirtelen savóra váltanak, melyben tombol a harag és a mérhetetlen düh.

Harmadik felvonás

  Egy kígyó tekeredik a lüktető szívre. Szorítja. Meg akarja fujtani. A szív vadul dobog, hogy lerázza magáról a kígyót, de az nem enged. A bordák beleremegnek minden egyes dobbanásba. A kéz a szívhez kap. Szúr, már nagyon szúr. A tüdőbe is alig jut levegő. A test összezavarodik. Az agy nem érti mi történik. A szemek ide-oda cikáznak, de már nem látnak semmit. A hangszálak meg-megszólalnak hangot adva a tüdőből jövő lihegésnek. Furcsa, hörgő hang jön ki a szájból. Eltűnt a nyál, mintha soha nem is lett volna, a nyelv szárazan kapaszkodik, hogy le ne csússzon a nyelőcsövön. Az ajkak is elkezdtek kiszáradni, furcsa cserepes felszínük lesz. Egy izzadságcsepp gurul le a halántékon, pedig hideg van ezen az estén. A kígyó még mindig szorongatja a szívet és nem is fogja elengedni.

   Átjár a félelem. Érzem minden egyes porcikámban. Megpróbálok hátra lépni, de nem tudok, gyenge vagyok hozzá. Döbbenten és reszketve hallgatom az üvöltést és nézem a felszakadó, vértől és izzadságtól fénylő sebeket. A fejvadász gerincoszlopa mintha megnyúlna, koponyájával együtt. Ordít a férfi. Tisztán lehet érezni a fájdalmát, beleremeg a levegő. Ujjai véresen húzódnak vissza tenyerébe és körmei vastag karmokká formálódnak. Nem akarom nézni. Könny gyűlik a szemembe, de képtelen vagyok elvenni pillantásomat a sokktól. A fájdalom ittas üvöltés egyre jobban elveszti emberi mivoltát. Sűrű, vastag szőrzet tör elő a csupasz emberi bőrből, újabb sérüléseket okozva. Némelyik szálon látszik a vércsepp, melyet még talán a húsból hozott magával.
   A vadállat a szemembe néz. Dühös. Mérges. Meg akar ölni. Fel akar zabálni. Látom magam előtt, ahogy beleimből lakmározik, majd a telihold után emberformájában egyszerűen lehúzza legapróbb földi maradványaimat egy csatornahálózatba. Ironikus nem? Egy emberi test, amely az emberi civilizáció szószerinti pöcegödrében végzi.
   De ami egyelőre a velem szembenálló fenevadban nincsen semmi emberi. Mélyeket lélegzem. Igyekszem megnyugodni, de az állat még mindig a szemembe néz. Mély morgása töri meg a csendet, és el kezd felém lépni. Hátrálni próbálok. Mintha befagyna az idő, minden megállt és feszülten figyeli, hogyan pusztulok el. Egy kis gallyra lépek és az reccsenéssel törik ketté. A dög elkezd csaholni, én meg elkapom a fejemet és futni kezdek, de érzem, ahogy már is a nyomomba van.

   Tíz méternél sem jutok messzebb, mellső lábaival hátulról elkap és a földre taszít. Érzem, ahogy a karmai felszabják a bőrt a hátamon és belemélyednek a húsomba. A meleg vér átáztatja a ruhámat. Szabadulni próbálok, de az állat túl erős. Nyála vizezi a tarkómat. Nem tudok gondolkodni. Végem van. Úgy végzem, mint egy egyszerű kutya, nem lesz benne semmi dicsőség vagy szépség.
   Meleg lehelete borzolja végig a nyakamat. Tizedmásodpercek alatt látom magam előtt eddigi tizenhét életévemet. A szüleim. Rosali. James. Barbi. Az utolsó pillanatban, mintha a kígyó engedne a szorításából. A vérszomjas lény már száját nyitja a gyilkoláshoz, de bennem is felébred az ösztön és sikerül megfordulnom alatta. Éles karmai végig hasítják oldalamat a mutatványban, de még legalább két percig nem érzem a fájdalmukat. Mire észbe kapok pálcámat szegezem a szörnyetegre. Nem gondolkodom. Nem tudok. Szinte reflexből nyöszörgöm az igét remegő hangomon.
– Pirocus ! – és a farkas nyakába döföm a pálcámat. Hangosan felnyüszít az égés okozta fájdalomtól s megperzselt szőrének bűze szétárad a levegőben. A fájdalom hatására nem szorít olyan erősen a földhöz és kitudok törni. Nem futok. Nem fordítok neki hátat. Rászegezve a pálcámat lassan hátrálok, de abban sem vagyok biztos, hogy tudja mi az a pálca. Csak ölni akar. Újra támadásba lendül, de egy pillanatig fenntartható protegoval sikerül megúsznom egy karmolással a kezemen.

   Belém hatol a fájdalom, nem bírom tovább. Ahogyan hátrálok a dögtől négykézlábra esem. Képtelen vagyok tovább hátrálni. A szörny harmadszorra veti rám magát és nem tudok védekezni. A lendülete magával sodor mindkettőnket a lejtő felé, érzem ahogyan fejem egy fához csapódik és egy pillanatra elvesztem eszméletemet.
   Nyüszítést hallok. Itt melegebb van, mint fent. És világosabb. Sikerül a fának támaszkodva felállnom. Az erdőtűz már nincsen messze tőlünk. Futnom kell. A farkas mintha eltűnt volna. Talán megijedt a tűztől? Nem tudok rendesen menekülni. Fákba kapaszkodva vergődök, az erdő mentén. Nem merek a hegytető felé menni. Egyik oldalról a tűz a másikról a vérfarkas akarja a vesztemet.
   Minden lépésemnél testem beleremeg a fájdalomba. Talán le kéne vennem a ruhát a felsőtestemről? Így csak beleragad a sebekbe és tovább szennyeződik. Nem vehetem le, megfagynék. Legalább tíz perce nyomát sem láttam az állatnak és még a retkes vonyítását sem halottam. Talán sikerült leráznom. Megmenekültem? A tűz még mindig a nyomomba van és nem látom, hogy hol lehet a vége. A lángok már egy közelebbi fasort emésztenek, ideje irányt változtatnom. Reszketve nézek felfele. Ha a farkas, eddig nem jött.. most sem fog, nem igaz? Hiszen végig itt voltam, elkaphatott volna, elráncigál a tűztől és felfal. Ennyi az egész nem? Akkor miért ne tette volna meg? Talán már a szagomat is elvesztette a füst miatt.

   A földből kiálló gyökerekbe és a fák törzsébe kapaszkodva húzom fel magamat egy meredekebb részen. Sziklás a felszín, itt nem tud terjedni a tűz. Egy magasabb kőnek támaszkodva fújom ki magamat, bár érdes felszíne csak még nagyobb fájdalmat okoz a hátamnak, de muszáj pihennem. A testem azt kívánná hogy aludjak, gőzöm sincs mennyi ideje lehetek az erdőben. Vissza sem tudok rendesen gondolni mi minden történt az elmúlt pár órában. Összezavarodok és a fájdalom ismét belém nyíllal. Öklendezni kezdek de csak epésslejmet köpök. Nincs mit kihánynom. Amíg időzöm az erdőtűz tovább terjed. Muszáj eltűnnöm innen. Szó szerint.
   Bár nehezen, de sikerül feltápászkodnom és kicsit különállóbb területre botorkálni. Nagyot lélegzek és megszorítom a pálcámat. Most tűnik csak fel, hogy végig szorítottam s ujjaimba már görcs állt. Már csak ezt kell túlélnem. Lázasan kutatok a fejemben egy biztonságos hely után. Egy tópart rémlik, ahol még kiskoromban voltam. Rosali gyógynövényeket szedett. Ott biztonságban leszek.
   Nagyot sóhajtok és megfordulok tengelyem körül. Az örvény pillanatok alatt beszippant, de érzem, hogy valami elkapja a lábamat. Próbálom leküzdeni magamról de lehetetlen. A szűk semmiben nem tudok megszabadulni tőle, a fájdalom szétárad testemben, érzem ahogy a fogak kiharapnak egy darabot a vádlimból. Nem kapok levegőt. Fuldoklom. A fájdalomtól kinyílt szám megtelik vízzel. Ösztönösen rángatom kezeimet, próbálok feljebb jutni a sötétségben.

   Egy iszapos tópartra érkezem. Kapkodom a levegőt, a víz miatt sebeim csak még több kínt okoznak. Bár hívogató a puha iszap, nem pihenhetek. Még nem. Muszáj tovább mennem. Még nem adhatom fel. A dög bárhol lehet. Nem halhatok meg. Még nem. Még látnom kell Barbit. Még túl kell élnem a háborút. Nem dögölhetek meg úgy mint egy levadászott állat. Nem. Ez nem az én végem! Megfordulok tengelyem körül és a levegőtlen űrben felordítók sebeimtől. Hangos puffanással esek az aszfaltra. Nem nyitom ki szemeimet, nem tudom már kinyitni. A meleg vér vádlimból és hátamból szivárogva langyos kis tócsákat alkot testem körül. Sikoltást és női zokogást hallok. A londoni utcafények át-át sütnek szemhéjamon. Valaki mentőkért kiabál. Nem tudok figyelni. Nem tudok ébren maradni…