+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Owen Redway (Moderátor: Owen Redway)
| | | | |-+  Azt hittem...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Azt hittem...  (Megtekintve 4837 alkalommal)

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 08. 19. - 23:34:09 »
+3

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy nem feltétlen kell állandóan a szerelmet keresni az életben. Fiatal vagyok még, előttem az élet, és a lányok majd jönnek-mennek. Azt mondta, hogy próbáljam élvezni azt amit teszek, és kicsit lazítsak, mert nem csak a szerelem van mindig. De hát mit tegyek, ha már ilyen fiatalon úgy érzem, hogy belefulladok a világomba? Nem boldogít egy üres ölelés sem, amit az elválás előtt kapok, kiszállva az ágyból. Talán velem van a baj, mert oly gyorsan habzsoltam a nőket, hogy a végén már úgy rájuk untam, mint egy sokat hallgatott zeneszámra. Egyszerűen csak nem tudok több testi kapcsolatot befogadni. Mintha megtelt volna a pohár, amibe kitöltötték azt, s addig nem is fogyna belőle, amíg át nem öntenek belőle egy másikba, ez esetben a lelki kapcsolatok poharába. De vajon ki lesz az, aki veszi a fáradtságot, megemeli azt a poharat és átönti annak tartalmát?
Az az én nagy bajom, hogy az az ember, akit elképzeltem erre a feladatra, szinte levegőnek néz engem. Mintha nem is léteznék… És olykor már nem tudom eldönteni, hogy vajon tényleg csak azért vágyok-e rá, mert valójában kell, mert igazi érzéseim vannak iránta, vagy csak azért, mert mint az elkényeztetett kisgyerek, pont azt a „játékot” néztem ki magamnak, amit nem kaphatok meg. Mert az ember pontosan ilyen. Ami nem lehet a miénk, mindig az kell, és amikor megkaptuk, úgy hajítjuk el magunktól, hogy percekkel később már arra sem emlékszünk, hogy hajdanán a miénk volt.
Félek, hogy én is ilyen ember vagyok…
Csak néztem a képet, elmerülve a homályos emlékek, illetve a zavaros gondolataim között. Töprengésemből Joanne lágy, nyugodt hangja zökkentett ki, s mintha tűszúrás ért volna, úgy rezzentem össze, és tértem vissza a valóságba.
- Jártál már ezen a helyen? – Kérdezte.
- Még gyerekként… nagyon-nagyon régen.
Szintén egy zavaros utalás. Az egész kívánja, hogy kérdezzenek rá, de ez nekem fel sem tűnt. Mosolyt erőltettem az arcomra, majd elfordultam és az ágyam elviselhetőbbé tételével kezdtem foglalkozni. Egyszerűen muszáj volt kezdenem magammal valamit, levezetni azt a felgyülemlett feszültséget, ami ott kavargott a mellkasomban. Nem is értem, hogy bírnak egyesek feküdni, miközben a pszichológus az agyukban turkál. Roppant fojtogató érzés a tehetetlenség…
- Túl sokszor kérsz bocsánatot.
Elmosolyodtam, immáron nem kényszeresen. Arcizmaim idegen erőtől való megfeszülése ráébresztett arra, hogy mindez nem egy szürke, pszichiátriai szoba, hanem maga a biztonság, és Joanne nem a rémisztő pszichológusom, hanem csak egy barát, még akkor is, ha ismeretségünk időtartama nem több, mint egy óra.
- Öhm… ne haragudj!
Még jobban elmosolyodtam.
- Akarom mondani… Na mindegy, érted.
Nem is értem, miért kerestem azt a zavarba ejtő közelséget. Hiszen alig egy órája, mikor átéltem azt a csókot, eléggé világossá vált, hogy képtelen vagyok további testi kapcsolatot létesíteni Joannenal. Mégis, mintha csak visszaestem volna a szerepembe, ismét beindult a robot üzemmód, és egyből belemásztam Jo arcába, kezeimmel pedig egyéb ismeretlen területek feltérképezésébe kezdtem volna, ha a lány nem ragadja meg a csuklómat, és le nem hámozza azokat magáról.
Nőtt a távolság kettőnk között, én pedig, mintha csak egy eltitkolt, skizofrén álomból ébredtem volna, hirtelen rájöttem mit is tettem az előbb. Elfordultam tőle, leültem az ágyamra, és a tenyerembe temettem az arcomat. Csupán a hátamat láthatta, de a hangomat így is tisztán hallhatta.
- Azt hiszem, kezdek megőrülni.
Mély levegő…
- Persze lehet, hogy csak az alkohol, meg a gyógyszerek utóhatása. Mondjuk furcsa, eddig sosem volt velük bajom. Pedig már kisgyerekként sem voltak idegenek számomra. Ne ítélj el emiatt! Sosem volt körülöttem senki, aki rávilágított volna, hogy rossz, amit teszek. Tudom én, hogy nem helyes, hallottam már ezer helyről. És hidd el, én letenném… Undorodok magamtól emiatt, de… egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni. És tudod miért?
Felemeltem a fejemet, és a vállam fölött hátrapillantottam Joannera. Nem láthatta a szememet, mert elfedték a göndör fürtök, melyek az arcomba lógtak. Én azonban jól láthattam őt…
- Mert semmi sem motivál. Egyedül vagyok ebben a kibaszott világban, és nincs senki, akit kicsit is érdekelne a sorsom. Persze mindig így volt ez. Hiába, nem várhatom el mindenféle jöttment csajtól, hogy a hogylétem felől érdeklődjön, nem is ők a fontosak, hanem a családom… nincs se anyám, se apám…
Könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
- A nevelőszüleimhez pedig nem mehetek vissza. Most ez a fickó a törvényes gyámom. De már nem sokáig…
Felpattantam, és kis szipogás kíséretében elkezdtem körbejárni a szobámat.

- …hamarosan nagykorú leszek, és akkor elhúzok innen, amint vége ennek az egész háborúnak. De persze az sem biztos, hogy túlélem. Sárvérű vagyok, szóval… bármelyik pillanatban kinyírhatnak. És tudod mit? Már az sem érdekel! Szarok az egészbe…
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2013. 01. 30. - 03:11:24 »
+2



-Tudtad, hogy a szakemberek szerint 20%-kal csökkenti a stressz-szintedet, ha legalább egy órán át takarítasz? - kérdezem már-már tudálékosan csipkelődő hangon, miközben tekintetem tüntetőleg a hátának szegezem. Most nem kell a szemében bujkáló bűntudattal foglalkoznom, se azzal, hogy a tekintetem ne árulja el kavargó érzéseimet. Ha csak pár perc erejéig is, de átadhatom magamat az arcom mohó rezdüléseinek, melyek már annyiszor sodortak kellemetlen helyzetbe, avagy árultak el az illetéktelenek előtt. Állítólag szinte mindig barátságtalanul, méregetően pislogok ki a fejemből, és a szakkönyv szerint előírt gyilkos tekintetek produkálom, hogyha kellemetlenül érzem magam valaki társaságában. Utóbbi miatt jelen pillanatban aggódnom ugyan nem kell, de azért mégis megszeppenve, riadtan törlöm le ábrázatomról ezt a fölényes, jobban tudom ábrázatot, ami akaratlanul itta bele magát ajkamba, szemembe, szemöldökömbe, aprócska ráncaimba. Felidézve magamban az elmúlt egy óra eseményeit már nem is esik nehezemre megtalálni fád hangom, apátiában gazdag arckifejezésem. Óvatosan szétnézek a barátságtalanul barátságos, ellentmondásokban gazdag, ugyanakkor valósággal élő szobán, és csípőre tett kézzel várom ki az ágy gondos megigazgatását.
A permanens bocsánatkérés már engem is mosolyra fakaszt - annyira természetellenes, annyira ellentmondásos, hogy az ember ezen kívül alig tud mást csinálni. Egyáltalán nem ilyennek ismeri a humanoidok többsége ezt a fiút, nekem mégis lehetőségem volt betekinteni egy kis ablakon, ajtón, nevezzük bárhogy a palástján nyíló aprócska rést. Ha valaki tegnap azt mondja nekem, hogy Owen Redway képes szabadkozni, bocsánatot kérni, vívódni, tépelődni, én esküszöm, pofán röhögöm. Nem hibáztatom magam az elhamarkodott ítélkezés miatt, hiszen mindenki olyan benyomást kelt magáról, amilyet önmagában már szorgosan előre eltervezett. Nem kopogtathatok be minden ajtón, hogy meggyőződjek róla, a fenotípus azonos e a genotípussal, hiszen ha két életem volna, erre akkor is aligha tudnék időt szakítani. Ugyanakkor az elhamarkodott következtetés levonás és az ítélkezés között éles különbségek vannak, így mégis megbújik mosolyomban valamiféle lelkiismeret furdalás. Mi, emberek, annyira kegyetlenek tudunk lenni egymással...
-Abuszrd, irracionális talán, de őrült? Semmi esetre sem.
Úgy két percig hadakozok önmagammal, mégis mit illene, pontosabban fogalmazva mit kellene ebben a helyzetben csinálni, aztán végül is rászánom magam. Nekem sem volt szokásom elsőként odamenni az elesetthez, és felsegíteni, sőt ... Talán egyikünk sem önmaga jelen pillanatban, vagy talán mindketten csak most vagyunk önmagunk? Lehetünk egyáltalán önmagunk? Az ember lelke úgy hiszem, darabokból áll, ahogyan a személyisége is. Vágyunk valamire, aztán a következő pillanatban kiábrándultan fordulunk egy soron következő dolog után. Hol van ebben a konzekvencia? S ebből az ésszerűtlenségből kiindulva úgy hiszem, Redway igen messze áll az őrülettől, vagy ha annak a határán is táncol, mindezt stabil lábakkal, a józanész korlátjába kapaszkodva teszi. Ezen gondolatmenet hatására felbátorodva vetem át magam észrevétlenül az ágyon, és ülök le mellé, anélkül, hogy engedélyt kértem volna rá. Ha meg is tettem volna, minden bizonnyal elküld, vagy újra megkérdezi, nem félek e tőle. Őszintén szólva egyre kevésbé ...
Szinte érzem magamban az elemi bölcsesség által diktált válaszok színes kavalkádját, mint, teszem azt ne ítélj, hogy ne ítéltess. De eszem ágában sincs elcsépelt közhelyekkel megnyugtatni egy szenvedőt: az majdnem olyan, mintha még egyet rúgnék belé, mosolyogva. Ugyanakkor ebben a szorult helyzetben nehezen jönnek a szavak a számra. Már-már igazságtalan, hogy a virágok helyett az illatuk beszél, míg nekünk, embereknek át kell gondolnunk minden egyes szavunkat.
Aztán felugrik mellőlem, mint egy bekerített oroszlán - máig rejtély, hogyan is került a hollóhátba. Sokkal jobban sugárzik belőle az erő és a tettvágy, mint bármi más. Ugyanakkor ahogyan látom, képes mindent a végtelenségig átrágni újra meg újra. Megfeszülve hallgatom végig életének pár mondatba fojtott tragédiáját, mialatt még mindig a megfelelő szavakat keresem. Kiszáradt szájjal, elkeseredetten követem tekintetemmel útját a szobában - később bizonyára meg fogja bánni, hogy ennyire kiszolgáltatta magát nekem.
Felállok, egyik lábamról a másikra dőlve, kartávolságból megvizsgálom, és félszegen megállok előtte. A hangja hideg és pattogó. Azt kívánom, bárcsak eszembe jutna valami megnyugtató. Valami biztosíték arra, hogy minden rendben lesz. Bármi, amivel képes vagyok segíteni rajta. Aztán keserédes bűnbánattal teszem fel ide nem illő kérdésem.
-Túl szép véletlen volt ez, nem?
Mintegy mentőmellény dobom be monológja tengerébe ezt a kérdést. Azt mondják, ha valamit nem tudsz megoldani, a legrosszabb, amit tehetsz, az a részmegoldás. Hát, én megfogadtam a tanácsot, ugyanakkor valami teljesen logikátlan dolgot produkáltam. Mégis kit érdekel a véletlenek szépsége, miközben a könnyeivel küszködik? Úgy értem, ő megosztotta velem élete tragédiáját, annak kilátástalanságát, felvázolta a halál esélyét, én meg itt jövök a szép véletlenekkel? Nevetséges ...
-Ne haragudj, ostobaság...
Rázom meg a fejemet, önző módon pedig azon gondolkozom, a legjobb talán az lenne, ha kisétálnék ugyanazon az ajtón, amin bejöttem. De egész életemben az ajtókhoz menekültem, na meg azokon keresztül olyan roppant sikeresen, hogy nem engedhetem át magam ismét ennek a bűnös élvezetnek. Menekülni a legegyszerűbb. Hiszen ő is ezt tette: alkoholhoz, gyógyszerekhez... Én rendszerint a szavakhoz menekülök, és tenném meg most is, ha nem bilincselt volna le valami számomra ismeretlen érzés. Annyira ismeretlen, hogy meg sem próbálom körbeírni, jelzőkkel behatárolni, hiszen úgyis pontatlan lennék. Talán meg sem akarom magyarázni magamnak.
Azt hiszem ez is egy azon helyzetek közül, amikor csak hallgatni lehet. Na meg véget nem érően nézni azt, akit kérdezni kellene. Magamba ittam az érzéseit, fájdalmát, és ez még minden bizonnyal eltart pillanatokig - sérült pedig nem vigasztalhat sérültet. Én mégis erőt veszek magamon, és leküzdve hirtelen feltámadt empátiám visszafogó erejét próbálok kipréselni magamból valamit. Valami őszintét. Minden más időpocsékolás.
-Nem vagy egyedül. - és akkor szó nélkül átöleltem.
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2013. 02. 23. - 13:17:46 »
+2

a 100.

Ott ültem az ágyam szélén és gyerekes ostobaságokkal bombáztam az egyetlen olyan embert, aki valaha képes volt végighallgatni és segíteni. Mert valójában már az is segítség, hogy meghallgat, megosztja velem gondolatait és kegyesen azt hazudja, hogy minden rendben lesz. Ez a fajta törődés olyan mérhetetlen érzelmeket szabadított fel bennem, hogy leírni sem tudnám.
És akkor odaült mellém…
A közelsége kábító hatással bírt. Elég volt egy aprócska mozdulat, hogy felkavarodjon bennem mindaz, amit eddig próbáltam legyűrni magamban. Hirtelen ömleni kezdtek a szavak belőlem. Mintha csak egy vulkán tört volna ki… Minden egyes hanyagul megformált szó után, mely elhagyta ajkamat, megkönnyebbülést éreztem. Olyan volt az egész, mintha valamiféle fertőző kórság ürült volna ki a szervezetemből. Mint amikor a haragunkat áttöltjük egy másik emberbe és ettől nyugszunk meg. Vagy amikor nem megy a játék és mérgünkben letaroljuk az ellenfelet, s a kiállítás után megnyugszunk, mert vége lesz a játszmának....
Felpattantam mellőle és jóformán kiordítottam magamból a gondomat. Én sem gondoltam komolyan, amit mondtam, de a kemény szavak nagyszerű gyógyírt jelentettek számomra. Aztán szépen, lassan elcsendesedtem…
Teltek a percek…
Rettentően furcsán éreztem magam. Utóbbi kifakadásom óta nem esett egyetlen szó sem közöttünk. Minden egyes néma másodperc egy-egy piros foltot festett az arcomra, hogy pár perc után fülig vörösen, méregtől fulladozva üljek vissza az ágy szélére. Szégyelltem magam… Ott nyavalyogtam neki és sajnáltattam magam, mint valami óvodás, és közben még csak meg sem kérdeztem tőle, hogy „Egyébként veled mi a helyzet? Mit keresel itt egyes egyedül, két ünnep közt? Minden rendben?” Neem, nekem túl önzőnek kellett lennem. A saját bajom a legfontosabb számomra. Jo és én sok mindenben különbözünk. Szerettem volna olyan lenni, mint ő. Egyfajta lelki támasz az ilyen nyálas, kis hülyegyerekek számára, mint amilyen én voltam… Csodáltam őt, amiért képes volt végighallgatni és osztozni a fájdalmamban.
Lassan kezdtem lehiggadni, és éreztem, hogy múlik a gyógyszer hatása. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is kimerültem. Sok volt ez a hirtelen jött őszinteségroham.
De fáradtság ide, vagy oda, képtelen voltam egy helyben ülni és csak nézni ki a fejemből. Valami még hajtott, és érezem, hogy van még bennem bőven, ami kikívánkozna, de nem akartam minden gondomat, minden bánatot rázúdítani erre a szegény, ártatlan teremtésre. Talán furcsán hangozhat, de sajnáltam őt. Sajnáltam, mert sajnált engem, a kibírhatatlan jellememmel együtt. Jobbat érdemelt volna. Egy barátot, aki meghallgatja, akivel nem csak bánatban osztozik, hanem örömben is, akivel nevethet és tréfálhat. Ehelyett viszont ott volt velem abban a hideg szobában és ápolt engem.
- Túl szép véletlen volt ez, nem?
Ott állt előttem. Csupán a karomat kellett volna kinyújtanom, hogy elérjem őt. Én azonban nem tettem. Féltem tőle, hogy félreérti, hogy elmenekül, hogy ott hagy egymagamban. Kezdetben nem akartam elfogadni a társaságát, mert illetlenségnek találtam. Most azonban képtelen lettem volna megválni tőle.
- Ne haragudj, ostobaság...
Megráztam a fejemet. A szám sarka éppen csak, hogy megemelkedett a szomorkás mosolyomtól.
- Nem, nem az…
Közelebb léptem hozzá, s ujjaim megérintették az övéit. Elfeledkeztem korábbi aggályaimról, s most hirtelen döbbentem rá, hogy ezzel lehet elrontottam mindent. Azonban Joanne nem menekült, én pedig folytattam.
- Valamiért azt érzem, hogy nekünk találkoznunk kellett. Tudod… az egész másként alakulhatott volna. Ha tovább maradtam volna a parkban, ha te máshová mész be, ha fél órával később találkozunk és már nem lettem volna elég bátor, hogy odamenjek hozzád…
Belenéztem a barna szemeibe. Mondanom kellett volna valamit, de nem jutott semmi értelmes az eszembe többé. Ám mikor a szavak elfogynak, a tetteink beszélnek helyettünk, és Joanne átölelt. Én magamhoz szorítottam őt és arcomat belefúrtam a hajába, és nem akartam elengedni.
- Nem vagy egyedül – mondta.
És én feleltem rá: Maradj velem!

Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2013. 03. 02. - 02:42:33 »
+1


Hallottam már megannyi elcsépelt, szerencsesütiből kihalászott szöveget arról, mi is az élet. Egy utazás, lehetőségek tárháza. Semmi sem statikus benne, az egész egy történet, szereplőkkel, több cselekményszállal, fordulatokkal, statisztákkal, veled, aki ott állsz a kulisszák mögött, ahová csak maga a rendező pillanthat be, hiszen nem engedsz be holmi jött-ment vándorszínészt a te kis rejtekedbe. Az élet egy egyenes vonal, végeláthatatlan, mégis véges, s miközben azt hiszed, élni tanulsz, valójában a halálra készülsz fel. Az élet egy mozaik, te pedig türelmetlenül keresed a darabjait a szőnyeg alatt, karnyújtásnyira tőled, vagy akár a szoba túlsó végében is, csak végre álljon össze a kép. Vannak emberek, akik mellett úgy érzed, nem kell többé húzgálnod a vonalad, kanyarognod az utadon, keresned a kirakós darabokat, egyszerűen csak megpihensz, mit sem törődve a mesterműveddel. Owen egy ilyen ember, és tudom, ha egyszer rámbízza magát, soha többé nem hagyhatom majd cserben. Mert ez egy ilyen játék. Úgy landolt az életemben, akár egy meghibásodott repülőgép, és én, ahelyett hogy kitértem volna az útjából, önszántamból másztam be a roncsok alá. Senki sem kényszerített, egyedül magamat okolhatom - ez is túlzás lenne, tekintve, hogy egyelőre nem sajnálom magam.
Azoknak az embereknek sohasem szabad hinni, akik azt mondják: higgy nekem. Márpedig szeretném, ha elhinné, amit mondok, de nem szabad esdekelnem a hitéért. Ha mégis megteszem, azzal azt mondom majd: ne higgy magadban! Higgy inkább bennem! Márpedig jelen pillanatban ennek a fiúnak a legnagyobb keresztje a hitetlensége, amit mintegy kéretlen csomagként kapott talán már a születése napján. Életútjának körülményei úgy hozták, hogy elveszítette a hitét, és folyton-folyvást mindenkiben csak azt kereste. Támaszt, mankót, fényt az alagút végén. Valami különlegeset, ami kirángatja őt a hétköznapok fájdalmas fonalából. Szeretném, ha hinne bennem, de ahhoz előbb magában kell bíznia.
El kell vele hitetnem, hogy egyedül is képes ezt végigcsinálni, úgy, hogy közben végig mellette maradok. Kegyes hazugság, vagy éppen szépített igazság, döntse el mindenki a maga szájíze szerint. Soha, senkin nem volt még alkalmam gyakorolni ezt a tudatos önhit építést, mégis úgy beszélek, mintha minimum ezért jöttem volna a világra. A gondolkodó énem hangja egészen eddig a pillanatig szinte tompa volt - valami bennem is megváltozott, és nem tudom, rá akarom e szabadítani ezt a változást a világra. Pláne nem azt, hogy ez a változás port kavarjon az ő világában. Mi van, ha csak megjátszom magam? Ha ez a segítőkész, önzetlen, jóságos árnyék nem én vagyok? Akkor megvezetem őt az ölelésem kínálta ígérettel, és igen, megvezetem magam is.
A bizalom csak úgy jön. Árad a bútoraiból, a festményéből, a ruhája anyagából, a tekintetéből. A bizalom pedig nem szólhat másodpercekig, napokig, hetekig. A bizalom örökre szól. Még ha legközelebb csak hónapok múlva találkozunk is, a bizalom ott sziporkázik majd a levegőben. Mert egyszer odaadta nekem, én pedig elfogadtam. Mi több, magam kértem ... S mi a válasz a bizalomra? Hát bizalom! Nem tudom, meg tudnék e valaha is bízni bárkiben ...
-Vannak olyan dolgok, amiket az ember nem mer megérteni ...
Suttogom megszállottan, szinte csak magamnak, még az ölelés pillanata előtt. Nem mer, vagy nem akar? Nem akar, vagy nem tud? Nem tud, vagy nem képes? Igék tömkelegét sorakoztathatom fel önmagam megnyugtatására, mégis érzem, hogy majd' szétfeszít a nyugtalanság. Nem is félelem ez, sokkal inkább kétkedéssel teli izgatottság. Persze ez az érzés is olyan, amit az ember nem mer megérteni ... Még ügyesen halogathatom ezen érzés körülírását akár hónapokig, évekig, és tudom, nem fog változni semmi körülöttem. Talán majd más iránt érzem, más körülmények között, de ott motoszkál majd az agyamban, a szívemben, a bőröm alatt, és én csak legyintek, miután újra elismételtem magamban a fent említett, elcsépelt mondatot: vannak olyan dolgok, amiket az ember nem mer megérteni. Talán egy nap lesz majd bennem elég bátorság a megértéshez. Egyelőre csak a bizalomhoz akad.
Ölni és ölelni. Kimondva persze nincs sok különbség a két szó között, de a gyakorlatban hatalmas. De vajon csak megöleltem őt, vagy valamit meg is öltem benne? Ha csak a lelkében tomboló kétkedéssel végeztem, nem kell aggodalmaskodnom, sőt, büszkének kell lennem eme vérmentes leszámolásra. De ha ez is egy olyan üres ölelés a számára, mint az összes többi volt egészen idáig, akkor megöltem a hirtelen szövődött szövetségünk legelemibb alapját: az elvárásoktól mentes bizalmat.
Én mégis úgy érzem, minden józan tanácsomnál többet ért a cselekedet ebben a pillanatban. Talán csak a fájdalmát csillapítja, talán növeli közöttünk ezt a már-már testvéries összetartozást, nem tudom, mindenesetre helyesnek bélyegzem magamban a tettemet, és nincs is ennél felszabadítóbb érzés a világon: amikor egyetértesz önmagaddal.
Csendben remélem, hogy általam valamivel teljesebbnek érzi magát. Hogy ez az ölelés itt, amit viszonzást nem várva adtam neki, kiegészít benne valamit. Nem akarom tudni a körülményeket, se a végeredményt: egyszerűen látni akarom az arcán a változást, így hát elengedem, hogy egyenesen a szemeibe nézhessek, és végre kiolvashassak belőle valamit, amit egyedül én váltottam ki. Viszont szeretném látni magam a szemeiben - a legönzőbb emberi vágyak egyike.
-Sajnálom, hogy csak úgy besétáltam az életedbe.


Köszönöm a játékot, majom! szív
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 19. - 01:50:59
Az oldal 0.113 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.