+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Owen Redway (Moderátor: Owen Redway)
| | | | |-+  Azt hittem...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Azt hittem...  (Megtekintve 4706 alkalommal)

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 07. 07. - 16:13:13 »
+2

"Én egyszerűen nem tudom,
mitől változott meg minden.
Nekem minden sikerült..."

1997. december 29.
Naplózva

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 07. 08. - 11:02:33 »
+5

Békésen hullott alá, hatalmas pelyhekben a decemberi hó. Mennyivel szebbnek tűnt minden, mintha egy hatalmas, fehér lepedőt terítettek volna a tájra. Nagyon messze elkalandoztam a belvárosi lakásunktól, több órával ezelőtt léptem le onnan, még világos volt. Felnéztem az égre. Az tinta-fekete volt, egy csillag sem fénylett. Órám nem volt, így az időt sem tudhattam, de ha az időérzékem nem csal, olyan három órája lehettem kint. Meg is éreztem magamon, az ujjaim teljesen lefagytak, hiába álltam be csövezni egy bandához, akik tüzet gyújtottak egy kukában a játszótéren, alig melegedtem fel tőle. Most már hazafelé tartottam. A városba befelé tartva a tiszta hó egyre kezdett beszürkülni az autók mocskától. Ilyen egy nagyváros…
A karácsonyi szünetemet töltöttem itthon. Már amennyire az otthonomnak lehet nevezni azt a patkánylyukat. A keresztapám nem éppen a higiéniájáról volt híres, a nők mégis oda voltak érte. Sosem értettem igazán… Azonban bármennyire is utáltam mindent, ami a múltamhoz, a volt családomhoz kötött, hálás voltam neki, amiért magához vett a nehéz időkben is. Ugyanolyan hálás voltam természetesen az Alan családnak is, de… a hálába belevegyült a szégyenérzet, s elnyomott mindent. Soha nem fogom tudni feldolgozni a történteket, a rémálmok sem fognak eltűnni. De ebbe már beletörődtem. Azt mondják, ha megismersz valakit, aki segít elfelejtetni a múltat, akkor az lesz a jövőd. Várom már azt a valakit…
Az igazság az, hogy bármennyire is keresem azt a bizonyos embert, egyre inkább csalódok. Belefáradtam ebbe a kettős életbe. Néha megijedek magamtól, hogy talán tényleg ilyen vagyok. Persze élvezem, hogy több száz nő vesz körül, de azt hiszem jobban élvezném, ha csak az az egy lenne velem. Lehet miatta csinálom mindezt, ezért teszem tönkre magamat kívül-belül.
Most is tele volt a fejem azzal a cuccal, amit keresztapám éjjeliszekrényéből csórtam, de mindhiába, ahogy ürült ki a szervezetemből, úgy lett ismét egyre szürkébb a világ. Olyan érzés volt, mintha hatalmas lábaim lettek volna, amikkel kontinenseket léptem át, korlátlan lehetőségek, szabadság…  aztán a lábak összementek…
Megtorpantam egy kocsma előtt. Bentről jazz zene szűrődött ki, és halovány fény vetett sötét árnyakat a letaposott hóra. Elvetemült, világtalan embernek kell lenni ahhoz, hogy a két ünnep között valaki kocsmákban töltse az estéit. Én azonban nem csupán a kocsmába jöttem. Én hazajöttem…
Gyűlöltem itt élni, de szerencsémre csak nagyritkán kényszerültem rá, hogy ezen az undorító nyomortanyán legyek. A nyarak voltak a legszörnyűbbek.
Benyitottam, és szokás szerint egy csomó fej fordult az ajtó irányába. Egyesek intettek, mások csak biccentettek, és volt aki mosolygott is. Itt mindenki ismert, hiszen korom ellenére meglehetősen sok időt töltöttem a füstös kis kocsmában, és igen sok emberrel ismerkedtem össze, akik csak ámultak-bámultak milyen éretten kommunikáltam velük. Persze a legtöbb agyát teljesen elnyelte az alkohol addigra, és értelmes beszélgetésről szó sem volt, de azért büszke voltam. És hát ott voltak még a nők… Igen, a nők. Keresztapám „alkalmi társai”, akik egyszerűen buktak a ’varázslatos’ és megnyerő stílusomra, na meg a szép kék szemeimre. Igen, azt hiszem ők tehetnek róla, hogy ilyen nőfaló lettem… vagy mi.
Levettem sapkámat és hátravetettem göndör fürtjeimet, melyek az utóbbi hónapokban lettek annyira elhanyagolva, hogy megtehessem ezt velük. Azelőtt mindig röviden hordtam a hajamat, és bizony szakállam sem volt soha. Nem tudom kitől örökölhettem, hogy tizenhét évesen már napi rendszerességgel kell borotválkoznom…. lehet anyámtól. Azonban már említettem, hogy nem nagyon törődtem a megjelenésemmel. Persze az ősember dizájn ellenére is igen jóképű voltam, mint mindig… ezt teljesen őszintén mondom. Híres voltam a szerénységemről.
Lecsavartam magamról a sálamat, majd a kabátommal együtt behajítottam a kedvenc boxomba. Reflexszerűen feltűrtem ingujjamat, majd hirtelen a pultnál termettem és megszólítottam a pultost, nevezetesen az egyetlen rokonomat, a keresztapámat.
- Ha lennél olyan kedves és dobnál egy sört…
Erőltetetten rávigyorogtam, majd ahogy megkaptam amit kértem, fogtam magam és visszamentem a helyemre. Kényelmesen elhelyezkedtem az ajtóval szemben és nézegetni kezdtem az embereket. Nagy szerencsémre nem voltak olyan szabályok, mint „Tilos a dohányzás”, úgyhogy másodpercekkel később már bőszen eregettem a füstöt…
Én így ünnepeltem a karácsonyt….
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 07. 08. - 16:33:31 »
+3



Nagyon jó felnőni egy teljes családban. Ahol van anya, apa, testvérek, kutya, macska, minden, ami szemszájnak ingere. Valójában macskánk nincsen, de ha megengeded nekem ezt a kis költői túlzást, akkor folytatnám is a kis anekdotámat. Szóval nagyon szerencsésnek mondhatom magam, amiért mindannyian vigyáznak rám, és velem vannak, amikor azt az idejük engedi, de azért mégis csak hiba csúszott valahol a számításba. Tudod nem egyszerű négy fiútestvér mellett egy kis figyelmet követelned magadnak, bármennyire is próbálkozol. Persze eleinte én voltam apuci kicsi lánya, meg anyuci szemefénye, de ahogy nőtt az idő, és vele párhuzamosan a testvéreim is, a szüleim figyelme inkább rájuk irányult. Elvégre a fiúkkal sok volt a baj, mióta az eszemet tudom, és mivel négyen is vannak, így mindig találtak partnert maguk között a hülyeségeikre. Apa fegyelmezte őket szigorú szavakkal, anya inkább a könyörgő módszerrel próbálkozott náluk, de általában feleslegesen. Azt hiszem ez lehet a magyarázat arra, miért is lettem olyan, amilyen. Miért viselkedem néha úgy, mint egy fiú. Mint egy erősebb fiú, elvégre ezek a mai srácok… Esküszöm, erősebben ütök ötből négynél, és ez nem csak egy tipp, ez kérlek statisztika valós felmérések alapján! De mielőtt túlzott hencegésbe én öntömjénezésbe kezdenék, befejezem a kis mozgatórugó kutatásom. Szóval a szüleim figyelmét akartam kierőszakolni magamnak, ilyen-olyan módon. A fiúkhoz idomultam, leutánoztam a csínytevéseiket, majd a komolyabb ugratásokat is, míg nem azt nem vettem észre, hogy ugyanolyan vagyok, mint ők. Na, szerencsére kinézetre nem, mind a négy bátyám eléggé magas, és apától örökölték az orruk is, ami valami tragédia … Szerencsére én anya génjeit örököltem, és annak ellenére, hogy sokat hordom copfba a hajam, és nem veszek fel virágos cuccokat, még elég könnyen be lehet azonosítani, hogy én bizony nő vagyok. Aki mást mond, azt bejuttatom az ambulanciára, egyenes úton… Vagy inkább jobbegyenessel? A kettő nem zárja ki egymást, ha jók a számításaim.
Szóval ma is éppen ezt teszem: felhívom magamra az ősök figyelmét. Karácsonyi szünet van, és nem kell nagy lángésznek lenni ahhoz, hogy ebből levond a nagyon géniusz következtetést: tél van. Anya nem nagyon szereti, ha ilyenkor eljárkálok otthonról, elvégre milyen rohadt veszélyesek az utak, meg egyébként is alig találkozunk, fene ebbe a bentlakásos iskolába. Minden tiltás ellenére eljöttem otthonról, már vagy egy órája, és tudod mi a legviccesebb? Észre sem vették. A ház körül sétáltam, a friss hóban, arra várva, hogy valaki utánam indul, vagy kétségbeesett sírást hallok majd odabentről, de esküszöm, semmi nem történt. Na, azért a semminél több, apa kihozta a kukába a szemetet, és elcsúszott, én meg alig bírtam ki röhögés nélkül, de ez nem az, amire én számítottam. Érzelgősség helyett úgy teszek, mint ahogy mindig szoktam: dobom a szomorkodást, és helyette király leszek. Ha azt akarják, hogy én is bajba keveredjek, hát megteszem, nem kell kétszer mondani nekem sem.
A lépteim szaporák, legalább annyira, mintha tudnám, hová tartok. Legbelül persze bizonytalanság tombol, annyit tudok, hogy a legkétesebb és legzajosabb helyre fogok bemenni, mielőtt halálra fagynék. Azért igyekszem nem túl messzire kóborolni, azt sem akarom, hogy a droggal kitömött testemet kelljen beazonosítania anyáméknak, vagy vese nélkül ébredjek valamelyik retkes padon. De tudok vigyázni magamra, kiskorom óta azt teszem, és nem számít, hogy nő vagyok, mint mondtam, meg tudom védeni magamat. Mindig is ez volt a legnagyobb baja a szüleimnek… Hogy túl vakmerő vagyok, és a heroikus életfelfogásom fog egyszer a sírba kergetni. Vagy a Szent Mungóba, mindig mással tömik a fejemet. Ha választhatok, akkor inkább az utóbbi, azért még egy kicsit szeretnék élni. Legalább addig, ameddig megnyerjük a kviddics kupát, aztán elkapálhatnak, esküszöm.
Nem kell sokáig keresgélnem, már látom is a kivilágított ablakot, és a fülemet is megüti a különös zene. Jazz volna? Egyelőre nem tudom eldönteni, túl-, avagy alulöltözött vagyok a helyhez, mindenesetre a kabátom alatt egy egyszerű farmer, meg egy korall színű hosszú ujjú felső van. A csizmámba mondjuk nem lehet kivetnivalót találni, de nem tudom, mégis hogyan kell felöltözni egy ilyen helyre, bevallom őszintén, nem a füstös kocsmák voltak eddig a törzshelyeim.
Az első impulzus, ami a beléptemkor ér, az csupán ennyi: nívótlan. Ehhez képest még ki is vagyok öltözve, a bent ücsörgő nők kinézete leginkább azokéra emlékeztet, akikről a bátyáim előszeretettel viccelődnek, hagy ne nevezzem őket nevükön. Többnyire nem az én korosztályommal találom szembe magam, de ez se rettent vissza attól, hogy beljebb menjek. Körül se kell néznem, hogy megakadjon a tekintetem az egyetlen ide nem illő alkatrészen: Redway lenne? Vagy egy legyötört és szőrös ikertestvére. Mivel Elena a legjobb barátom, volt szerencsém hallani róla egyet s mást, így eszem ágában sincs leülni mellé, még akkor sem, ha az ő ábrázata a legbizalomgerjesztőbb itt. Mielőtt a pulthoz mennék, kiengedem a hajam, hogy valamivel felnőttebbnek tűnjek abban a pillanatban, amikor kikérem az italom. Csak nehogy vajsört mondjak… Szóval odacsoszogok a pulthoz, hogy aztán a legbarátságosabb mosolyom elővéve kikérjem az italom. Még csak meg sem kérdezik, betöltöttem-e már azt a bizonyos kort, miután megmutattam, hogy van mivel fizetnem, kérdezősködés nélkül kiszolgálnak. Feltornászom magam az egyik magasított székre, ami a pultnál helyezkedik el, mert talán a pultos az egyetlen, akiben itt még meg is bízhatok. Bár elnézve a visszajárót, nem gyengén vert át… na ja, benne sem. A kabátom a mellettem lévő székre dobom, hogy senki se akarjon mellém ülni, majd nagyot nyelek az italomból. Anya és apa egészségére…
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 07. 11. - 22:24:20 »
+4

Emlékszek, milyen voltam az első napomon a Roxfortban. A vonatút valami borzalmas volt, ugyanis kínosan próbáltam kerülni a család témát. Rossz volt hallgatni a többiek beszámolóját, hogy hol és mit dolgozik a drága apuka, hogy anyuci milyen sütit csomagolt az útra… stb. stb. Mire rám került volna a sor, fogtam magam és szépen felszívódtam a fülkéből. Azóta sem beszéltem senkinek a családi életemről.
Igazából az a legdurvább, hogy nem vagyok egyedül. Az iskola egyszerűen telis-tele van hozzám hasonló srácokkal, akiknek az okos felnőttek szépen elcseszték a gyerekkorukat. Mégis milyen jogon? Biztos ez a trendi most, vagy nem tudom…. De mégis, mindent megadnék érte, ha a szüleim csak úgy egyszerűen elváltak volna. Csak élnének… Akkor nem kerültem volna árvaházba, nem fogadtak volna örökbe, és pusztítottam volna el az egyetlen embert, akit valaha teljes szívemből szerettem ezen a rohadt földön. Akkor a mostohaöcsém még élne, és talán együtt játszottunk volna a játszótéren, talán a szüleink barátok lettek volna… Akkor nem ülnék ebben a mocskos kocsmában, sör helyett forró csokit szürcsölgetnék anyuék nappalijában, talán a barátnőm is ott lenne velem, és lennének testvéreim is. Igen… akkor minden más lenne. Akkor nem lennék ez a kibírhatatlan, mindenből rohadt jó viccet csináló ficsúr.
Na jó, itt kamuzok végig. Ha annyira meg akartam volna változni, akkor már megtettem volna. Elvégre… olyan könnyű lehet egyik napról a másikra egy teljesen más életformát felvenni, nem? Mi abban a nehéz? Reggelire ezentúl nem pirítóst, hanem kukoricapelyhet ennék, és nem dugnék meg minden nőt, aki szembe jön. Kész, máris más ember lennék. Lehet jót tenne egy agyturkász. Valakinek csak beszélnem kellene már a sok év alatt felhalmozott sérelmeimről, nem? Akkor a változás is seperc alatt menne, és pár hét múlva már egy új Owen lennék. Elképzelem… lehetnék mondjuk eminens diák, aki betűrve hordja a pólóját, aki vonalzó mentén választja el a haját középen, aki szódásszemüveget hord és bizony a közelébe sem kerül egy vaginának sem élete hátralevő részében. Vagy lehetnék én a suli nagymenője, aki napszemüvegben vonul a folyosókon, még akkor is, ha aznap végig esett az eső, és aki a legmenőbb seprűn lovagol két óra között. Vagy én lehetnék a hős szerelmes, hosszú lobogó fürtökkel és érzéki versekkel. Vagy maradhatok a mostani, sötét figura, olyan srác, akikre azok a lányok fanyalodnak, akiknek az égvilágon semmi önbecsülésük nem maradt már, akiknek nem számít, hogy hányan jártak már előttük „ott”, és akik hajlandóak mindenre…. Tényleg mindenre!
És pont mikor már kezdtem volna meggyőzni magamat, hogy hurrá, holnaptól áttérek a papi pályára, belibbent a kocsmába egy ismerős idegen. Tekintetem a kecsesen ringó derekára szegeződött, meg a libbenő, barna fürtjeire, majd pár másodpercre összefonódott a tekintetünk és én tudtam jól, hogy felismert engem. Az arcára kiülő undor, majd az, ahogy gyors elfordította arcát… mindent elmondott róla. Ha jól tudom, ő Joanne Martin, egy griffendéles lány. De vajon mit keres itt az isten háta mögött, egy ilyen koszos kis kocsmában?
Valami igencsak el lehet cseszve bennem, ha ilyen mélyenszántó filozofálgatás után elég egy formás fenék látványa, hogy beüssön a krach. Hirtelen éveket fiatalodtam a szőrös külső alatt, és vadállat módjára a prédára vetettem magam.
Lehúztam az utolsó kortyot a sörömből, elnyomtam a cigimet, majd minden cuccomat magam után hagyva, pár lépéssel letudtam az asztal-pult távolságot, hogy végül egyenesen Joanne mellett álljak meg.
- Megjött apuci.
A legfehérebb, legvakítóbb, fogkrémreklámos mosolyomat varázsoltam arcomra, miközben könyökömmel megtámasztottam magamat a pulton és egyenesen Joanne szemeibe néztem.
- Nem akarok tolakodó lenni Miss Martin, de… mégis mit keres itt kegyed?
Közben a keresztapám egyre közelebb araszolt a pult másik oldalán, folyamatosan szolgálva ki az érkező vendégeket, míg végül velünk szemben állapodott meg.
- Mi kéne öcskös?
Az én keresztapám igazi úriember volt. Amikor épp nem káromkodásokat vágott a fejemhez a rengeteg cigarettától ércessé vált hangján, akkor vagy ismeretlen nőkön dolgozott, vagy vedelt. Jelenleg kellőképp jó állapotban volt ahhoz, hogy ne vegye észre Joanne-t mellettem, ami azért furcsa, mert hát a keresztfaternak elég jó szeme volt, ha nőkről volt szó. Több száz méterről is képes volt kiszagolni a nőket, főleg akkor, ha 90 D-s volt a mellméretük, de ez most nem tartozik ide. Elég ha annyit mondok, hogy olyan részeg volt, hogy ott vághatták át a vendégek, ahol csak akarták.
- Öhm… meghívhatom a kisasszonyt valamire?
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 07. 18. - 07:41:22 »
+2



Mindig megmosolyogtattak a férfiak próbálkozásai. Ahogyan odaállnak mellém, bambán vigyorognak, majd valami, kreatívnak szánt megjegyzéssel próbálják elérni, hogy felhívják magukra a figyelmet. Persze tényleg jó dolog, ha valaki meg tud mosolyogtatni, de vele röhögjek, és ne rajta, meg a szánalmas próbálkozásán. Mondjuk az évek alatt bővült a repertoárjuk, de sajnos minden évben van valami újabb közhely, amivel nem szégyellnek bepróbálkozni. Nem lenne egyszerűbb csak megkérdezni, hogy hívnak, aztán hagyni, hagy történjen minden magától? Az nekik túl egyszerű lenne… Gondolom a ki fejükben mi olyan túlbonyolított lények vagyunk, akik elvárják, hogy minimum fél órás monológgal indítsanak, mielőtt valami italra is meghívnának, vagy ilyesmi. Aztán ott vannak a szimpla perverzek is, akik már az első fél mondatnál elvágják nálad magad, mert annyi eszük sincs, hogy véka alá rejtsék a szándékaikat. Értjük mi, hogy mire megy ki a játék, nem kell kerek-perec ki is mondani. Van olyan, aki elhiszi, hogy ez be fog válni? Még lényegesebb… van olyan, akinél ezek az olcsó praktikák be is válnak? Nos, nálam egyáltalán nem játszanak az ilyen elnyűtt és alantas módszerek. Nem várok el sokat, pusztán annyit, hogy ne nézzenek teljesen hülyének, meg könnyűvérű lotyónak. A könnyűvérű lotyókat nem kell felszedni, azok begyűjtik azt, akit kinéztek, hát nem teljesen magától értetődő?
Hát, sajnos a közeledő egyed számára úgy néz ki, nem igazán. Szinte tudtam, hogy nem úszom meg egy próbálkozás nélkül, amivel nem is lenne olyan nagy gond, ha nem most szólna hozzám életében először. Noha egy évfolyamra járunk, az iskolában még csak tudomást sem vett a létezésemről. Nem, félreértés ne essék, nem megsértődtem, hogy kiszorultam a keretből, egyszerűen… Na jó, de, talán mégis kicsit magamra vettem, hogy 20 férfi között tűnök csak ki annyira, hogy oda is jöjjön hozzám. Na mindegy, örülök neki, hogy így történik, legalább most egy kicsit élezhetem rajta a karmaimat.
Persze nem is kertel, ahogyan az olyanok szokták, mint ő. Azt hiszi, elég jóképű ahhoz, hogy ne röhögjem pofán a ’megjött apuci’ nyitás után, amihez még összedobott egy kis fogkrém reklám mosolyt is, körítés gyanánt. Amikor a szemembe néz, éppen csak nem köpöm ki a számban lévő folyadékot, egyenesen az arcába. Meg kell hagyni, mulattat az önbizalma.
-Parancsolsz?
Továbbra is csak vigyorgok, mint a vadalma, pedig esküszöm, hogy még mindig ugyanazt a sört kortyolgatom, amit az imént kikértem. Hát, ha valamiért, akkor ezért tényleg megérte bejönni erre a helyre. Szegény bizonyára abban reménykedik, hogy ha már vagyok annyira elveszett, hogy ilyenkor betévedtem ide, vagyok annyira buta is, hogy elhiggyem, azért teszi nekem a szépet, mert tényleg lát bennem valami… hogy is szokták mondani? Áh, igen! Különlegeset. Mert megérintettem. A lelkemmel. Mész te a francba…
-Hát, nem az értelmet, mert ha azt keresném, nyilván rossz helyen járnék. Ha meg nem akarsz tolakodó lenni, légyszi, mássz ki az aurámból, légy olyan tündér.
Egy bájos mosoly kíséretében küldöm el a halálba, és nem, én sem hiszem, hogy ennyivel sikerül leráznom. Most nyilván azt hiszi, csak kéretem magam, hogy ne tűnjek könnyen kaphatónak. Remélem megéri neki ez a kis időpazarlás.
-Egyébként meg bűzlesz a cigitől.
Vetem oda félvállról, egy utolsó előtti szúrás gyanánt, hátha el is megy a kedve a csajozósditól. Abban a reményben iszok tovább, hogy talán ha nem nézek rá, akkor elmegy. Ebben a felfogásban el is telik körülbelül öt perc, amikor különös gondolat üt éket a fejembe: ő mi a fenét keres itt? Nem tudok róla sokat, csak hogy… szereti a lányokat. Meg hogy a lányok is szeretik őt. Persze biztos vagyok benne, hogyha szerető család várná otthon, most nem itt ütné el az idejét, pláne nem ezen a helyen. Na nem, nem fogom itt még megsajnálni, mint egy kölyökkutyát! Már kezdtem belejönni a lerázó dumába, amit a szünet alatt nem sok időm és lehetőségem volt gyakorolni, elvégre a családdal töltöttem az egészet.
Nem szólok egy szót sem a váratlan felismerésemről, inkább úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Ez nem jelenti azt, hogy ne érdekelne a dolog, csak hogy nem játszom nyílt lapokkal.
-Tudod mit? Inkább dobd a pénzed a zenegépbe, mert irtó rémes ez a zaj … Aztán ki tudja, ha jól választasz, talán le is ülhetsz mellém.
Reméljük bekapta a csalit, és lesz annyira engedelmes, hogy eltipeg az említett géphez, ami most a felismerhetetlen ricsajt bocsátja ki magából. Addig lesz időm kitalálni, mégis hogyan fogom ezen a helyen arra bírni, hogy elmondja egy vadidegen csajnak, mi a franc ütött belé, amiért ezen az elcseszett helyen tölti el az idejét.
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 07. 23. - 16:56:53 »
+4

Figyelem! Az alábbi szöveg nyomokban trágár kifejezéseket és mogyorót tartalmazhat!

Ugyan már, még hogy röhejes. Hiszen a nők pontosan ezt várják. Oda vannak érte, ha azt látják rajtunk, hogy rajongunk értük, hogy megőrülünk minden szavukért. Megsértődnek, ha nem figyelünk oda rájuk, és a legapróbb dolgokon is képesek felkapni a vizet. Egyszerűen simogatja a lelküket a tudat, hogy szépnek, kecsesnek és ártatlannak gondoljuk őket… Na persze.
Hosszú évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a nők sokkal de sokkal piszkosabb dolgokra gondolnak, mint mi férfiak, és bizony nem mindegyik akar a lélek szépségéről beszélgetni. Nem mindegyiket érdeklik a csillagok, a virágok meg a többi nyálas dolog… Nem! A legtöbb bizony csak egyet akar… Mégpedig azt, ami a lábaim között van.
Órákon át tudnék beszélni azokról az emberekről, akik nélkül egyszerűen nem tudnék létezni. De legyen elég annyi, hogy a nők többsége, csak hogy ne általánosítsak olyan nagyon, egyszerűen egy álszent kis liba. Folyton azért nyávognak, mert szarba sem veszik őket, és mert a férfiak csak is kefélni akarnak velük. Na de mondom én, ha azt akarják, hogy emberszámba vegyem őket, akkor viselkedjenek is úgy. Ki mondta, hogy ötven kiló sminkre, meg ribancos ruhákra van szükség, hogy észrevegyük őket?
Persze mi sem vagyunk egyszerű esetek, ezt elismerem. De az én esetemben ez a mamlasz duma, meg a bájvigyor nem ösztönből jött. Tudniillik, nálam a csajozásnak ezernyi fajtája létezett. Volt a csendes filozófus, a rámenős macsó, a félénk stréber és még sorolhatnám. Ma a rámenős macsó volt porondon, ugyanis az érzékeim azt súgták, hogy Joanne-hoz ez passzol. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy a többi még ennyire sem passzolna. Na mindegy…
- Nem akarok én parancsolgatni, legyen amit te akarsz, édes szívem. Szívesen kedveznék neked.
Újabb bájvigyor, még vakítóbb, még szélesebb. *mogyoró* Egyszerűen rosszul vagyok magamtól, de ugyanakkor valahol viccesnek is tartom az egészet. Azt hiszem pár sör után még jobban élvezném, vagy ha maradt volna abból a vicces cigiből, amit délután tekertem… Na mindegy, térjünk vissza a nő projekthez!
- Jaj ne, a tündérekre buksz? Basszameg! Tudtam, hogy ki kellett volna hegyeznem a füleimet indulás előtt! Bocs aranyom, de nem vagyok egy Legolas.
Mindeközben a jó öreg keresztapám vigyorogva leste a próbálkozásomat, várva hogy végre leadjam a rendelést. Joanne nem adott választ az invitálásomra, úgyhogy döntenem kellett helyette.
- Passzolj ide valami erőset!
-Egyébként meg bűzlesz a cigitől.
Nevetni kezdtem. Ennél sokkal többre lesz szüksége ahhoz, ha le akar koptatni. Mondjuk egy távoltartási végzésre, vagy lőfegyverre.
- Haha! Ez vicces, merthogy ez nem CSAK cigi. De ha gondolod, kimegyek és cicamosdok neked a hóban, hátha akkor jobban tetszek majd.
Furcsa,hogy Joanne mi mindenre gondol, miközben az én koponyám oly üres. Nekem semmi más nem járt a fejemben, minthogy felvigyem és „megmutassam neki a szobámat”. Érdekesek az emberek. De a legviccesebb az egészben, hogy egyre jobban beleéltem magamat a „szerepembe” vagy minek is hívom ezt. Lehet, hogy tudat alatt tényleg ilyen vagyok, és csak nyugtatni akarom magamat ezzel a hülyeséggel… Lehet.
-Tudod mit? Inkább dobd a pénzed a zenegépbe, mert irtó rémes ez a zaj … Aztán ki tudja, ha jól választasz, talán le is ülhetsz mellém.
- Micsoda ajánlat! Kérésed számomra parancs.
Lustán a pulóverem zsebébe nyúltam és félig kihúztam varázspálcámat, mire eszembe jutott, hogy muglik között vagyunk. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne csak inteni egyet és váltani azon a fránya lejátszón. De hát több helyen is sérteném a törvényt. Kiskorú vagyok, és rengeteg szemtanú van.
- Öh…
Újabb ötletem támadt. Keresztapám éppen akkor tette le elénk azt az üveg vodkát, amit az imént kértem tőle, két feles pohár társaságában.
- Craig bá’! Héé, fater! Kapcsolj már valami értelmes zenét, mert a kisasszonynak nem igazán jön be Santana. Jöjjön egy kis Cranberries! Kösz!
Rákacsintottam Joanne-ra, majd megemeltem a poharamat előtte.
- Egészségedre kisanyám!
Nem tudtam mi fog kisülni kettőnk társalgásából. Csupán reménykedtem benne, hogy a közös témák, mint az iskola, a kviddics meg a franc se tudja mik végül az emeleten végződnek. Lehúztam az italomat,éppen amikor felharsant a zenegépből a Cranberries egyik népszerű dala, a Linger. Lassan kezdett a fejembe szállni az alkohol. De hát mit bántam én?
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 07. 24. - 02:14:33 »
+2

Most komolyan, úgy nézek én ki, mint aki könnyen adja magát? Úgy. A férfiak szemében minden nő csak kéreti magát, mind csak játszik velük, ezt szokták egy idő után megelégelni. Persze néha nem tűnik fel nekik, hogy nem játékról van itt szó, csak a férfiasságuk nem tudja elfogadni, hogy valaki azért utasítja el őket, mert egyszerűen gyenge a próbálkozás. Az már megint más kifogás, ha egy nő azzal jön, nem vagy az esete, akkor szimplán csak nem tart elég érdekesnek, elég jóképűnek, vagy elég viccesnek, mert el kell, hogy áruljam: nincs olyan, hogy eset. Minden férfi más, sőt, meg merem kockáztatni, hogy minden ember más. Egyedi, megismételhetetlen. Ebben az esetben szinte lehetetlen, mi több, értelmetlen lenne egy bizonyos típust keresni. Vannak persze olyan tulajdonságok, amelyek minden nő álomférfi képében megtalálhatóak, ilyenek például a hűség, és az egyéb lányregényekbe illő, kihaló félben lévő erények. Mert bizony a tökéletes férfi képéből egyre többet kényszerülünk le-le faragni, minden egyes csalódás után kicsit lentebb rakjuk azt a bizonyos lécet, hiszen évről-évre élesebben világít a szemünkben a rádöbbenés: nincs tökéletes pár. Aki pedig igyekszik kedvére formálni a másikat, az végezetül majd egy új embert kap. Ezzel nem csak a férfi, hanem a maga életét is megkeseríti, hiszen senkiből sem lehet robotot csinálni, pláne nem hosszú távon. Ne kérdezd, miért bölcselkedem ennyire, mert a helyzet éppen a komolytalansága miatt mulattató, ebben rejlik a maga varázsa. Ennek ellenére mégis fájdalmat érzek, mintha ugyanazt a rutint ismételné, amit már ezerszer eljátszott. Ugyanazok a mondatok, csak más körítésben, hiszen a cél is ugyanaz, mint minden alkalommal. Ezt még ő sem élvezheti. Minden férfi egyed, aki a Redway életstílusához hasonlót folytat, előbb vagy utóbb, de bele fog fásulni. Persze ilyen rövid idő alatt ez ritka, a fejük lágya általában huszonévesen szokott benőni, nem ilyen tájt. Kíváncsi vagyok, vajon valóban helyt áll a meglátásom, vagy csak többet látok bele, mint amennyi? Lehet, hogy tényleg csak annyi, amennyit a felszín mutat: egy ostoba nőcsábász. Bár ez már önmagában paradoxon, a nőcsábászok annyi fortélyt eszelnek ki az évek során, hogy az már-már rafinált.
-Nem vagyok a szíved, de még csak a májad sem, bár alapos gyanúm van rá, hogy utóbbit már elittad.
Szemforgatás, sablonos hárítás, ennél ő is, én is tudunk jobbat. Mintha ugyanarra a lemezre táncolnánk, amit már évek óta ismerünk, és ununk. Akkor mégis miért? Semmiképpen nem hiszem el, hogy ő ezt élvezi, ha ezt állítja, hazudik magának is. De hajlandó vagyok belemenni a játékba, ha ettől jobban érzi magát. Remélem, hogy a végére rádöbben, mennyire nem illik ide.
-Úgy sejtem, te már bárkire buknál, csak nő legyen. Bár ki tudja, van-e nemi feltétel.
Vonom meg a vállam, mintha csak egy ártatlan tipp lenne, ugyanakkor száz százalékig biztos vagyok az állításomban. Persze az tuti, hogy nem meleg, az ilyen típus egyenesen vérig sértődik, ha hírbe hozod őket férfiakkal is. Persze, ez melyik férfinak ne sértené a férfiasságát? Teljesen mindegy, ott rúgok belé, ahol csak tudok, hiszen engem is ugyanúgy bánt, hogy azt hiszi, ennyivel bármit is elérhet nálam.
-Ennyire büszke vagy arra, hogy a különféle stimulánsoknak köszönhetően kerültél ebbe a taszítóan szánalmas állapotba? Tudod mit? A fürdés nem ártana, úgy hírlik, józanító hatása is van.
Attól tartok, igazat mondott, és ez nem csak egy „nagyfiús blöff” volt a részéről. Vajon milyen lehet a valóság, aminél még ez az állapot is szebben tetszeleg a fejében? Mit titkolhat előlem? Mindenki elől? Nem kellene ennyit beszélnie, mert mondatról-mondatra egyre több jelét mutatja az összetört lelki világnak.
-Craig bá’? Fater? Ő itt a rokonod lenne? Mindent megmagyaráz…
Szánalom, bizony szánalom ütötte fel a fejét az épületben, mégpedig a részemről. Szóval ez az a közeg, amit el kell viselnie? Amit el kellett viselnie? Semmin sem csodálkozom. Én magam is az üveg felé nyúlok, lényegesebben jobb, mint a sör, amit magamnak kértem. Persze akkor még úgy gondoltam, csak öt percre maradok. Én magam is megismétlem a mozdulatsort, az ital már ott forr a torkomon. Az agyam szerencsére ennyitől még nem zsibbad le, így továbbra is csak azon kattog, hogyan derítsek ki bármit is róla. Bár nem érdemli meg, hogy érdekeljen, azért én mégis csak analizálnám. Mert mi, emberek, nem csak úgy seggfejek leszünk egyik pillanatról a másikra, hanem bizony a környezetünk nagy szerepet játszik abban, milyen emberré is válunk. Márpedig ha ilyen környezetről van szó, meg sem lepődöm az emberen, akinek bizony neve is van: Owen.
-Figyelj csak, Owen!
Nem, még én magam sem tudom, mit akarok kihozni ebből, de abban biztos vagyok, hogy még a kezemben van az irányítás. Újra töltök az italból mind a kettőnknek, majd megemelem a poharam, hogy koccintsunk. Kettőnk egészségére… Egészség, na persze, eléggé abszurd, hogy egy agysejt pusztító ital lehörpintése előtt az egészségünkre koccintunk, na mindegy, ennyire azért még én sem vagyok szent.
Eddig ugyan szándékosan úgy fordultam, hogy ne kelljen teljes egészében ránéznem, most azonban teljes testemmel felé fordulok, hogy az arcunk is egy síkba kerüljön. Nem tudom, ő mennyit lát még az enyémből, de az én helyzetem ez a mozdulat megkönnyítette.
-Ha ezt szeretnéd, akkor csókolj meg bátran! Vagy tényleg igaz a hír, hogy neked csak a ... szád nagy?

Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 07. 24. - 16:06:12 »
+4

-Nem vagyok a szíved, de még csak a májad sem, bár alapos gyanúm van rá, hogy utóbbit már elittad.
Felvontam a szemöldökömet, majd egy fáradt fejcsóválás után arra gondoltam, hogy ezért a béna poénért bizony lazán beszedhetném az öt centemet, vagy knútomat, vagy tudom is én mimet Joanne-től.
-Úgy sejtem, te már bárkire buknál, csak nő legyen. Bár ki tudja, van-e nemi feltétel.
Végre kezdett bemelegedni a kiscsaj. Kezdtem élvezni a beszélgetést, és hogy jelet is adjak ezen érzésemnek, jót kacagtam a viccén. Csakhogy engem nem lehet ilyesmivel megsérteni, leperegnek rólam az efféle szánalmas próbálkozások. Bizony jóval többre lenne szüksége hozzá, hogy elgondolkodjak magamon, hogy kihozza belőlem a dühös vadállatot. Csakhogy a dühös vadállat nem sokáig marad az, mert ha életbe lép az asztma, sarokban kuporgó kismacska lesz belőle. De erről feltehetően nem tud, hiszen Izabel szépen megőrizte a titkomat, vagy is a kettőnk titkát, ami azon az őszi napon történt a kviddicspályán, és a szobatársaim sem nagyon beszélnek az éjjeli rohamaimról. Na például a betegségem remek kiindulópont lenne sértegetés terén. Így viszont csak nevettem.
- Hidd el, néha tök szívesen lennék buzi. Frissülne a felhozatal, és a férfiakon legalább ki tudnék igazodni, nem úgy mint a nőkön.
Lustán az üveg után nyúltam és újratöltöttem a poharamat.
Hogy büszke lennék-e magamra, amiért ilyen állapotban érek haza minden este? Hogy szeretem-e ezt az életmódot? Nem! Utálom! Gyűlölöm magamat, amiért ilyen állapotba kerültem, és gyűlölöm a keresztapámat, amiért hagyta ezt. De most már késő, egyszerűen lehetetlen abbahagyni. Rajta vagyok a lejtőn, és innen nincs visszaút. Egy eminens diák, egy jóképű, sikeres nőcsábász, egy olyan ember lépett a rossz útra, akinek hatalmas karriert, fényes jövőt jósoltak. Egy feketelyuk az egész…
Mindent megmagyaráz? Igen, sajnos valóban ez a szomorú helyzet. Ott áll az én keresztapám, valószínűleg ugyanúgy nem tud a világáról, mint én egy jó órával ezelőtt, és jókedvűen nézi végig, ahogy megpróbálok felszedni valakit a szokásos hülye dumámmal, közben jókedvűen kacag azon, ahogy tizenhat éves kölykök betegre isszák magukat.
- A keresztapám. Baromi nagy seggfej… hehe!
Rájöttem, hogyha szárazon nevetek a gyászos valóságon, akkor már nem is tűnik olyan rettentőnek, és Joanne sem jön rá olyan könnyen a bohócruhába bújtatott valóságra.
-Figyelj csak, Owen! Ha ezt szeretnéd, akkor csókolj meg bátran! Vagy tényleg igaz a hír, hogy neked csak a ... szád nagy?
Te jó ég, ez felhívás keringőre.
Vigyorogni kezdtem, de közben úgy tettem mintha nem hallottam volna az előbbi mondatot. Lehúztam ismét egy pohárral, majd az üveg felé fordultam és egyből újratöltöttem. Immár teli pohárral én is Joanne felé fordultam egész testtel.
- Tudtommal nem kell egyéb méretes szerszám a csókolózáshoz.
Nevetni kezdtem.
- Tudod, imádom amikor pletykálnak rólam a lány WC-ben, vagy egyéb helyeken. Jól eső érzés, hogy vannak rajongóim.
Lehúztam a másik pohár tartalmát is. A pohár koppanva landolt a pulton.
- Amúgy meg méret ide, vagy oda… eddig egyik sem panaszkodott.
Azzal megcsókoltam Joanne-t. A vodka elzsibbasztott, és minden olyan zavaros volt körülöttem. Általában nem szoktam érezni semmit, ha megcsókolok egy lányt. Ugyanolyan mindegyik, persze vannak olyanok, akik úgy csókolnak, mint egy csöves, aki kinyalja a margarint a dobozból, de mindben az a közös, hogy ugyanolyan száraz rutin mind. Érzelem nélkül kellene túlesnem minden, de ez a csók… valahogy más volt.
Azt hiszem mégis éreztem valamit, és az a valami szerelem volt… de nem ebbe a lányba. Belemarkolt a szívembe a szégyen és a fájdalom, és mintha gyomron rúgtak volna. Hirtelen kiürült a fejemből az a szivárványos füst, többé nem láttam úgy a koszos kocsmát, mint valami játszótér. Minden más volt, és ez a csók váltotta ki belőlem mindezt. Mindent megváltoztatott….
Elszakítottam az ajkaimat, mintha áramütés ért volna. Pár néma másodpercig még úgy meredtem Joanne-ra, mintha rémeket láttam volna, majd felpattantam a bárszékről.
- Ne haragudj!
Felkaptam a kabátomat az üresen hagyott boxomból, majd kirohantam a hóesésbe. Pár méterre távolodtam csak a kocsmától, ott aztán megálltam egy lámpaoszlop alatt, melyben már készült kialudni az égő, és pislogó, narancssárga fénybe borította az utca azon szakaszát.
Nehezen vettem a levegőt, és elmosódott emlékek kavarogtak a fejemben hulló falevelekről a roxforti parkban, egy felém zuhanó alabárdról, szilánkesőről és egy apró lánykáról…
Remegve a kabátom belsejébe nyúltam és előhalásztam a doboz cigimet. Az nem lehet, hogy velem ilyen történjen. Nem és nem! Én vagyok Owen Redway, érzelmek nélkül élem az életemet! Hiszen megesküdtem magamnak!
Számban egy parázsló cigarettával, kigombolt kabáttal, félig a lámpaoszlopba kapaszkodva álltam a hóesésben…
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 07. 24. - 21:57:02 »
+3

Még ha nem is feltétlenül viccnek szántam az imént kimondottakat, a harsány nevetése szinte véresre karistolja a dobhártyám. Valóban ennyire tetszett neki a vicc köntösbe bújtatott sértés, vagy ennyire el van szállva? Nem lehet a helyzet magaslatán, elvégre ki tudja, azon kívül mit öntött még magába, amit most velem iszik, plusz ha igaz az állítás, miszerint az a cigi nem csak egy szimpla rákrúd volt, akkor végképp nincs képben a srác. Szóval itt piálok egy félrészeg füvessel, és még azon gondolkozom, hogyan segíthetnék rajta? Teljesen megőrültem. Már én sem vagyok a régi, kegyetlen formámban, amikor nem féltem a földbe döngölni bárkit, mindezt lelkiismeret furdalás nélkül. Mert úgy véltem, én tökéletes vagyok, mindenki más felett állok, mert fiatal vagyok, vicces, szép, cukor, só, meg minden, mi jó. Úgy értem minden, mi Jo. De szépen lassan kezdtem rájönni, hogy a külsőség nem minden, és pár jó poén nem elég az érvényesüléshez, az emberi kapcsolatok sokkal többet számítanak mindennél. Azt hiszem Owen is a tökéletesség-szindrómában szenved, amiből én már sikeresen kilábaltam. Elszaladt vele a ló, mert a lányok elég, hogy is mondjam… hálásan viselkednek vele, amiért külsőleg rendben van. De sajnos úgy tűnik, nála azért ezen az elszálltságon kívül komolyabb bajok is befigyelnek, s tekintve a rokonát, ezen nem is csodálkozom. Még én is itt ülök, amikor rendes szüleim vannak, akkor mégis mit várhatnánk tőle? Hátrányos helyzet, előnyös külső: halálos kombináció. Olyannyira, hogy ezzel az önpusztító életmóddal minden értékét elveszti egy normális nő szemében, márpedig kötve hiszem, hogy Ő egy ostobenkó libára vágyik.
-Hát igen, ti olyan kis egyszerűek vagytok.
Vállrántás, nem törődök a soviniszta megjegyzéssel, mert nyilván sértésnek szánta. Vagy csak egyszerűen ami a szívén, az a száján. Hát, inkább mint a gyomra tartalma legyen a száján, mert nem tudni, mikor jön el ez a pillanat, a tekintetét tekintve vészesen közeleg.
Ennél művibb nevetést rég hallottam. Úgy öt perccel ezelőtt. Hiába próbálja tagadni, hiába próbálja elrejteni előlem az igazat, ez a beszélgetés már nem fog visszaterelődni a bohókás medrébe, ahonnan elindultunk. Mert ideje korán lehullott az álarca, és hiába hazudik még saját magának is, neki segítségre van szüksége. Talán nem az enyémre, de meglátom, mit tehetek. Egyszerűen átváltozott egy segítségre szoruló kiskutyává a szememben, és legyen bármennyire nyers és közönséges, már tudom, mit leplez vele, és képtelen vagyok érte haragudni. Mindig is tudtam, hogy a jó szívem visz egyszer a sírba, bár ez a mondás megint csak béna, elvégre ha jó a szívem, akkor pont hogy élnem kéne, nem? Tök mindegy. Most nem az én szívem van terítéken, hanem remélhetőleg ő fogja nekem kiönteni a sajátját. Már nem vodka formájában a poharamban, ahogyan az imént tette, azzal előrébb nem leszünk.
-Szóval mégis csak igaz.
Elvigyorodom, a mosolyom legalább annyira mű, mint az ő nevetése. Bármennyire is próbálkozok, nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy idegenre, akivel most találkoztam életemben először a kocsmában. Hogy is tehetnék így? Konkrétan „együtt nőttünk fel”, még ha nem is volt sok jó szavunk a másikhoz. Azért az iskola mégis csak összeköt minket, és nem kezelhetem idegenként. Ráadásul még korombeli is, most hagyjam, hogy a macskakőre hányjon úgy fél óra múlva, aztán abban ébredjen? Mert nem vagyok benne biztos, hogy ez a bizonyos ’fater’ nagyon a gondját viselné.
-Nem tudtak panaszkodni, mert másnap reggelre eltűnt…
A mondatom már nem tudom befejezni, az imént még azt hittem, elengedte a füle mellett a megjegyzésem, ahogyan arra számítottam, de egyszer csak érzem a közelségét, az ajkait, a füstös-vodka ízt. Tudom, hülyeségnek tűnik, amit most mondani készülök, de mintha… nem is engem csókolna. Úgy értem mintha nem lenne itt, tudod, lélekben. És nem azért, mert annyira részeg lenne, hanem egyszerűen csak… A hűtlenség leleplezéséhez nem kell rúzsfoltot találnod a barátod ruháján, már egy csókból is meg tudod állapítani, hogy valami nincsen rendben. Ugyan Owen véletlenül sem a barátom, és hűtlenségről szó sincsen, én most mégis valami hasonlót érzek. A felismerés az arcára is kiül, zavartan pislogok rá, mintha nem érteném, mi történt. Pedig azt hiszem kezdem megérteni…
Feláll a székéből, addig zavartan nyúlok az ajkaimhoz, de ezúttal elmarad a törlő mozdulat. Utána indulok.
A kabátommal nem törődök, pedig nyilván elég cudar az idő odakint. Egyszerűen nem akarom szem elől veszíteni. Aggódnék érte? Tök mindegy, most sokkal fontosabb, hogy rendben találjam. Hirtelen megcsap a hideg, ösztönös mozdulattal karolom át magam, hogy ne fázzak annyira. Szerencsére nem ment messze, egy lámpaoszlopba kapaszkodva pillantom meg. Remek, és már megint ott az a hülye cigi a szájában.
Sietős léptekkel közelítem meg, és az sem érdekel, ha elküld, mert tudom, hogy akármennyire is akar most egyedül lenni, nem az lesz a legjobb neki. Tudom, nem vagyok a legjobb társaság, de remélem a célra azért megfelelek.
Mellé lépek, egy határozott mozdulattal pedig konkrétan kitépem a cigarettát a szájából. Azonnal elhajítom, és ugyan szinte biztos, hogy elalszik, amint érintkezik a hóval, azért én még dühösen rátaposok.
-De igenis haragszom! De persze csak ezért…
És itt fejemmel az elnyomott csikkre bökök. Látom rajta, hogy nagyon nincsen rendben, így egy fokkal közelebb merészkedem, hátha nem kapok egy sallert, amiért elszakítottam a ’szerelmétől’.
-Figyelj, nekem bármit elmondhatsz, most csak egy idegen vagyok. Hol laksz te mégis?
Legszívesebben átölelném, mintha csak ezer éve ismernénk egymást, de nem tehetem. Eléggé felkavart már ígyis, nem akarom még jobban összezavarni. De azt sem szeretném, hogy itt szédelegjen a lámpa tövében, és még egy tüdőgyulladást is kapjon, szóval valamit tennem kell, de sürgősen.

Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 07. 25. - 03:16:25 »
+5

Hogy is juthattam el idáig? Minek kellett történnie az elmúlt fél órában, hogy ilyen mélyre süllyedjek? Minden, amit a tudatmódosító szereim olya szépre festettek, mintha egy csettintésre felfedte volna igazi arcát. A legnagyobb élményt az jelenti, amikor egyik helyről a másikba lépünk, és felismerjük mennyivel másabb is az. A színek elmosódnak, a hangok ott dübörögnek az ember fejében, a pulzus pedig az egekben… És most mindez mintha egy másodperc alatt kiürült volna belőlem. És mi maradt? Száraz valóság, az én igazi sötét valóm…
- A kurva életbe!
Hatalmasat rúgtam a lámpaoszlopba, de azonnal meg is bántam azt. A lábujjam valószínűleg kettétörhetett az átázott, vászon tornacsukámban. Viszont a fizikai fájdalom sokkal jobban esett annál, mint ami belülről mardosott.
Csapódott a kocsmaajtó mögöttem és egy női árny vetült a hóra. Még lehetett érezni a kellemes parfüm illatát, nem tudta teljesen elnyomni a dohánybűz. Megfordultam és ott állt velem szemben Joanne. Azt hittem arcon fog csapni, de nem… kikapta a számból a cigarettámat és elhajította. Ledöbbenve álltam vele szemben, mintha nem fognám fel mi történik velem.
Még is ki ez a lány?
Mit akar tőlem?
Egyáltalán miért törődik velem?

Olyan zavart állapotban voltam, hogy képes lettem volna valós érzelmeket táplálni Joanne felé, csupán azért, mert nem hagyott magamra. Igen, nálam ennyi elég lenne most. Bárki, egyszerűen bárki jöhetne, csak felejtsem el őt. Csak ne kínozzam tovább magamat…
- Figyelj, nekem bármit elmondhatsz, most csak egy idegen vagyok. Hol laksz te mégis?
Furcsa érzésem volt a lánnyal kapcsolatban. Egy megmagyarázhatatlan érzés, melyet lehet csak azért éreztem, mert még nem ürültek ki belőlem teljesen az éjjeliszekrényben talált cuccok. Tudatosan bízni kezdtem Joanne-ban, mintha már évek óta ismertem volna őt, és ez megrémisztett. Oly ismerősnek tűnt az arca, minden mozdulata, és a törődése, hogy utánam jött a szakadó hóesésben is. Kitártam neki a szívemet…
- Ott.
Ujjammal a kocsma fölötti, sötét ablakra mutattam, de nem néztem rá. Fejemet lehorgasztottam, mint aki szégyelli származását. Elvégre mindenki szép otthont akar magának, vagy legalább azt szeretné, hogy az emberek azt gondolják róla, hogy tehetős, jómódú helyről jött. Senki sem dicsekedne azzal, ami nekem jutott…
Végignéztem Joanne remegő testén, és elfogott a bűntudat. Még a végén miattam kap valami tüdőgyulladást. Kibújtam a kabátomból, majd tettem egy lépést a lány felé, és a vállára terítettem a vékony szövetet.
- Mondd, miért jöttél utánam? Mit érdekel egyáltalán téged, hogy mi történik velem?
Végignéztem a szépséges arcon és azon kaptam magam, hogy átölelem őt.
Éreztem, ahogy a hajam átázik a ráhullott hótól, ahogy a cipőm megtelik olvadt hóval, és az egész testem tiszta libabőr volt, úgy rázott a hideg.
- Menj haza, Joanne!
Elengedtem őt, és hátat fordítottam neki. Nem akartam a szemébe nézni, egyszerűen nem akartam semmiféle kötődést. Még is milyen dolog lett volna rázúdítani minden bánatomat egy szinte vadidegen emberre? Még akkor is, ha ő ajánlotta fel a segítségét, ha ő jött utánam a hideg, téli estében…  Egyszerűen igazságtalanságnak éreztem volna és rettentőnek, hogy így kiadom magamat valakinek. Senki, az ég világon senki sem tudott róla miféle gondolatok kergették egymást már hónapok óta a koponyámban, hogy miféle lejtőre is léptem. Csupán az a félrészeg alak, a keresztapám tudott róla, miféle terhet is cipelek magammal, de soha nem próbálkozott segíteni abban a hatalmas csomagban. Én pedig egyszerűen képtelen voltam találni bárkit is, aki jószívűen odaállt volna mellém, és megragadta volna a bőrönd fogantyúját….
És ami a legviccesebb az egészben, hogy most végre, amikor valaki felajánlja a segítségét, túl gyáva vagyok hozzá, hogy elfogadjam azt.
Kezdem azt hinni, hogy nem is akarok én semmi jót magamnak…
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 07. 26. - 01:52:33 »
+2


Van az életnek szép oldala? Vagy az a sok rossz, ami ezalatt a relatíve rövid idő alatt történik velünk, képes mindent beárnyékolni? Fontos a helyes arány, hogy ne billenjen el a mérleg az egyik irányban sem, vagy szép, latin szóval, az aurea mediocritas. Az én életem még menthető, vannak gondjaim, mint minden földi halandónak, de egyelőre még nem süllyedtem olyan mélyre, hogy a segítő kezet is ellökjem magamtól, mert annyira értelmetlennek találnék minden próbálkozást. Ezen a fiún viszont azt látom, hogy menekül a valóság elől. De mégis milyen lehet az ő valósága, ami rosszabb ennél a rémes állapotnál, melybe sodorta magát? Mert nem sok rosszabbat tudnék elképzelni annál, mint amit ma láttam. Önpusztítás: ez a legmegfelelőbb szó. Ilyen fiatalon. Milyen korán kellett megtörténnie a bajnak, hogy már itt tartson? Mert a szakadékba nem csak úgy beleugrunk, egy darabig még lavírozunk a szélén, majd engedünk a mélység csábításának, hiszen a zuhanáshoz sokkal kevesebb kitartás kell, mint a talajon maradáshoz, nincs igazam? Eldobni mindent, feladni megannyiszor könnyebb, mint küzdeni, ezt azt hiszem nem kell bizonygatnom. Itt pedig a leghalványabb jelét sem láttam annak, miszerint Owen harcol a démonjai ellen. Eddig a pillanatig.
Az a mozdulat, amellyel eltávolodott tőlem, és ami aztán arra vezérelte, hogy kisétáljon arról a helyről, már sokkal inkább nevezhető harcnak, tiltakozásnak. Képtelen lettem volna nem utána menni. Mert hagyta, hogy bepillantsak a maszkja mögé, egy pillanat erejéig szerencsés embernek mondhattam magam. Láthattam Owen Redway igazi, segítségért kiáltó, szenvedő, törékeny, mondhatni gyenge valóját. Amit nem szégyellt előlem, hiába vagyok nő, hiába járunk egy iskolába. Tudod, miért? Mert ez is egy burkolt segítségkiáltás volt. Ki tudja, hány embernek engedte már meg ugyanezt, és hány ember hunyt szemet felette. Ez pedig nem több, mint elkeserítő.
Egy pillantás, egyetlen egy szó, és annyival bentebb vagyok. Ránézek arra az ablakra, amit meg akar mutatni nekem, és óriási nyomást érzek a mellkasomban. Szóval nem csak a szabadidejét tölti itt, nem csak egy rokona a sok közül köti ide, hanem még itt is lakik? Kétségkívül azzal az alakkal élhet, akit az imént faternek nevezett, bár kötve hiszem, hogy az igazi apja lenne. Egyre teljesebb a történet. Egyelőre nem kezdem el arról faggatni, mi történt az igazi szüleivel, egyszerre nem téphetjük fel és markolhatunk bele az összes sebébe, mindent lépésről-lépésre. Már ha halandó velem haladni.
A gondoskodásra pedig gondoskodás a válasz. Szelíd mosoly terül el az arcomon a természetes gesztusra való válaszként. Ahogyan sejtettem: sokkal jobb ember, mint amivé válni akar végső elkeseredésében, és ezt nem egy udvarias gesztusból olvastam ki, hanem abból, amilyen helyzetben eszébe jutott ez a bizonyos mozdulat. Odaadni nekem a kabátját, aki voltam olyan ostoba, hogy bent hagyjam az enyémet. Sokkal, de sokkal jobban esik, mint az a benti csók…
-Számít az, miért? A lényeg, hogy itt vagyok, és maradok is, ameddig úgy látom helyesnek.
Ellentmondást nem tűrő arccal jelentem ki, már-már természetes dacossággal. Akkor pedig már nem csak a kabát melegét éreztem. Átölelt. Nem úgy, ahogyan azt egy szerelmes fiú teszi, de éreztem, mennyire szüksége van erre az ölelésre. Vajon mennyi meg nem kapott szeretet próbált megszerezni azoktól a lányoktól, akiket hülyített? Erre ment volna ki mindig a játék? A testiségben kereste azt, amiben neki sohasem volt része? Undorodtam. Nem tőle, ettől az egész világtól, és azoktól az emberektől, akit szemet hunynak egy néma sikoly felett is. Mert bizony megannyiszor kiálthatott hasztalanul ezért a bizonyos szeretetért, és ugyan tudom, hogy ezt nem fogom tudni megadni neki, akármennyire is ölelem őt szorosan ebben a pillanatban.
-Még mit nem! Hogy aztán megvádolhass a kabátod eltulajdonításával?
Az emelgetett darabot legszívesebben a hátára teríteném, de tudom, hogy csak rosszabbul érezné magát tőle. A kérésének természetesen nem teszek eleget, és ha ismerne, akkor meg sem próbálkozott volna semmi hasonlóval. Nem próbálom magam felé fordítani, ki tudja, miféle gondolatok keringenek most az agyában, miféle emlékek köszöntik őt rég nem látott ismerősként ebben a pillanatban. Mintha csak attól tartanék, hogy egyetlen mozdulat is elengedő lenne ahhoz, hogy magamra hagyjon...
Megkerülve Őt sétálok elé, kezemmel megemelem az állát, hogy a szemembe nézzen, bármennyire is ellenkezik, és dacol velem.
-Akkor most szépen felmegyünk oda.
Azt nem tettem hozzá, hogyha nemet mond, bemegyek a kocsmába, és bajba keverem magam, mert remélem nem lesz szükség az olyan alantas módszerek bevetésére, mint az érzelmi zsarolás. Remélem sikerült ilyen rövid idő alatt is annyi bizalmat kicsikarnom, hogy ne mondjon nemet nekem.  

Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 07. 28. - 14:00:45 »
+4

Remélem, hogy mindennek van miértje. Talán azért történnek velünk rossz dolgok, hogy előkészítsék a jókat. Csak azt tudnám, hogy mikor jön már el az én időm. Egyszer úgy is ki kell tisztulnia az égnek, mert az nem lehet, hogy egész életemet sötét fellegek alatt és szakadó esőben éljem le. Tégy jó dolgokat és jók fognak történni veled. Tégy rossz dolgokat és rossz fog történni veled. Csak tudnám, hogy még is mi a ménkűt követhettem el előző életemben, hogy így ver a sors…
Szeretném hinni, hogy a csillagokban van megírva az ember jövője, mert akkor nem vonhatnának minket felelősségre a rossz cselekedeteink után. „Haver, hiszen arról nem tehetek! Ez így volt megírva!” Mennyivel nyugodtabb lenne úgy az életem, ha nem mardosna folyton a bűntudat.
Önző módon éltem az életemet, halmoztam az élvezeteket, de mindez csupa-csupa üres öröm. A boldogság nem ebből áll. Azt hiszem ideje lenne megváltoznom, úgy érzem nem is tudnám tovább csinálni. Az előbbi után, ami a bárban történt… Mintha az a lopott csók rávilágított volna valami sokkal mélyebb valómra, egy elfeledett, régi ismerősre. Ideje leporolni az igazi Owen Redwayt, és élni a való életet ármánykodás és színjáték nélkül…
Sosem voltak barátaim, sőt… senkim sem volt, akit kicsit is érdekelt volna, hogy mi van velem. Nem éreztem még a törődés meleg simogatását, míg Joanne utánam nem jött a szakadó hóban. És most azt mondja, hogy itt is marad velem, amíg szükségem van rá. Ez az érzés szokatlan számomra…
De úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg…
- Menj haza, Joanne!
Elfordultam tőle és arra gondoltam, hogy ilyen érzés lehet a szeretet. Találkoztam egy gyönyörű, csinos, okos lánnyal, aki annak ellenére, hogy fél órája még ostobán hülyítettem őt, most önzetlenül próbál rajtam segíteni. Úgy éreztem magamat, mint a mocsok, amit a cipő talpáról kaparunk le. Meg sem érdemeltem őt, se a csókot, se az ölelést. Egy hideg zuhany, annyi járna most nekem…
- Még mit nem! Hogy aztán megvádolhass a kabátod eltulajdonításával?
Mondhattam volna, hogy kell a francnak az a darab rongy, amúgy sem véd a hideg ellen, de nem mondtam. Nem jöttek a szavak a számra. A torkom kapart és elkezdtek égni a szemeim is. Nem akartam még jobban kitárulkozni előtte azzal, hogy elsírom magam. Gyengének és szánalmasnak éreztem magamat…
De őt nem érdekelte.
Megkerült, majd megérintette az arcomat.
Egymás szemébe néztünk, és én oly szívesen hazudtam volna neki, hogy szeretem őt…
Oly szívesen szerettem volna inkább őt…
- Akkor most szépen felmegyünk oda.
Nagyokat pislogtam, hogy még véletlenül se csorduljon ki egyetlen könnycsepp sem és közben arra gondoltam, hogy talán tényleg létezik olyan, hogy a sors akarata. Valami természetfeletti erő ide küldött engem ma, pontosan ebben az időben, csak hogy találkozzak Joanne-nal. Jöhettem volna sokkal korábban is, ha nem csábított volna annyira a kihalt játszótér magányos mászókája, egy hótól és széltől védett menedék, melynek árnyékában önfeledten árasztottam el lila füsttel az agyamat. Ha akkor úgy döntök, hogy rágyújtok egy újabbra, talán még mindig ott lennék egyedül, és hajnalban, jóval azután, hogy Joanne már hazament, csak is akkor léptem volna be a kocsma ajtaján. De nem így történt… Pontosan akkor voltam a megfelelő helyen, amikor kellett.
- Mondd csak… Te nem félsz tőlem?
Talán hülyeség ez egy olyan ember szájából, aki éppen a könnyeivel küszködik, de mégis idegennek számítottam. Eddigi életem során pontosan ilyen trükköket sütöttem el azért, hogy hasonló ártatlan lányokat átvágjak és ágyba rángassak. Joggal félhetett volna tőlem, de nem tette…
Bal kézzel beletúrtam az ázott hajamba, kisöpörtem szememből a hosszú, göndör tincseket, majd hüvelyk és mutató ujjamat az orrnyergemre szorítottam. Hasogatott a fejem a hirtelen felismerésektől, émelyegtem és szédültem. Túlságosan is csábító volt a gondolat, hogy a szobám melegében keressünk menedéket a hóesésben.
Lassan leengedtem mindkét kezemet, majd ismét Joanne-ra néztem. Valamiért megbíztam benne. Belül azt súgta egy hang, hogy nem lesz baj, hogy erre van most szükségem. Én pedig elhittem neki, és megfogtam a lány kezét.
Átvezettem a kocsmán, közben felvettük a kabátját a pult előtt, majd eltűnve egy hátsó ajtón keresztül egy szűk lépcsőhöz vezettem őt. Felkapcsoltam a villanyt, melynek fényében  egy pár emeletes lépcsőház jelent meg. A második emeleten laktunk, a 8-as ajtó mögött. Kicsit matattam a kulccsal, majd kattant a zár.
- Csak utánad!
Kopott bőrkanapé, kávézóasztal, régi tv, itt-ott üres sörösüvegek, elhagyott ruhák, mindez nem érdekelt. Gyors elhagytuk a nappalit, nem törődtünk a konyhával, sem a keresztapám félig nyitott ajtaja mögötti rendetlen szobájával. Egyenesen az egyetlen csukott ajtó felé vezettem Joanne-t, mely mögött az én apró, de annál zsúfoltabb szobám kapott helyet.
Feloltottam a villanyt, így Jo megszemlélhette kék falakat, rajtuk a festményeket, posztereket és a képeket, a franciaágyat, mely nem volt beágyazva, a sarokban egy poros gitárt, a festőállványomat, pár befejezetlen képet, félig nyitott könyveket, matematikai ábrákkal… Ez voltam én.
- Esetleg kérsz valamit inni?
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 07. 30. - 01:04:44 »
+2

Földrajzi determinizmus. Valóban van benne valami? Hogy az emberek hangulatát nagyban meghatározza az időjárás? Hogy a napsütötte országokban sokkal boldogabbak az emberek? Most szakad a hó. Nem azt mondom, hogy a hirtelen hangulat változásért ez okolható, csak annyit, hogy nem könnyíti meg a helyzetét a környezete sem. Ez a vaksötét, a végeláthatatlan tér, a maró hideg, mind-mind csak erősíthetik benne azt a rossz érzést, ami ide kergette. Ha jobban meggondolom, talán nem csak az emberek és előlem menekült el, meg a kocsma zajától, hanem konkrétan itt akart lenni. Mert általában azért szakítunk meg egy állapotot, mert éppen az ellenkezőjére vágyunk. Ezt pedig átültethetjük akár életformákra, vagy kapcsolatokra is. Sok szerelemnek azért lesz vége, mert te másra vágysz. Nem különbözőre, hanem konkrétan tudod, mi, vagy éppen ki az a más. Most viszont képtelen vagyok eldönteni, Owen csak az életformával akar szakítani, vagy van valami más oka is arra, hogy rosszul érezze magát ettől az egésztől. Ha visszagondolok arra az érzésre, aminek köszönhetően arra a megállapításra jutottam, hogy ő bizony akkor gondolatban egy másik lányt csókol, valamennyivel tisztább lesz a kép. De nem hagyatkozhatok a megérzéseimre, néha annyira túlkomplikálom az egyszerű dolgokat is, hogy az valami hihetetlen. Nincs minden dolog mögött valami, néha tényleg nem létezik mögöttes tartalom. Lehet, hogy egyszerűen csak fizikailag volt rosszul, és nem lelkileg, és csak én képzelek ennyi mindent a helyzetbe. Idővel kiderül, mert csak merem remélni, hogy hajlandó lesz együttműködni velem. Hú, ez most nagyon hivatalosan hangzott, még a fejemben is. Szóval csak merem remélni, hogy nem ellenkezik, és fut el a végtelenségbe, ameddig szem elől nem veszítem. Tényleg szeretnék segíteni rajta. Miért? Egyszerűen ilyen vagyok. Nem vagyok boldog, ameddig a környezetem sem az, más problémáit a magaméi elé helyezem. Nem elismerését, nem szeretetért, kizárólag önző okokból: hogy jól érezzem magam. Márpedig rohadtul nem lennék most boldog, ha faképnél hagyna. Nem a büszkeségem sértené, félre értés ne essék… Szimplán biztonságban akarom tudni, és ez nem annyit takar, hogy fedél legyen a feje felett, én érzelmi biztonságra, stabilitásra gondolok. Azt szeretném, tényleg, ebben a pillanatban mindennél jobban, hogy ne úgy gondoljon vissza rám, mint egy lányra a kocsmából. Azt akarom, hogy mikor eszébe jut ez az este, ne is rám gondoljon. Tekintse ezt egy fordulópontnak az életében, és ne kösse véletlenül se hozzám. Mert ha sikerül véghezvinnem, amit fejben tervezek, ahhoz leginkább Ő kell. Az leginkább az Ő sikere lesz.
Látom a fájdalmat a tekintetében. Az emberek nagy része elfordítja a szemét, ha szenvedőt lát. Ezúttal igyekszem osztozni a fájdalmában, úgy, hogy töredékét sem ismerem a történetének. A szavaival ügyesen, de az arcával nem tud hazudni nekem, ebben a kiszolgáltatott állapotában legalábbis nem. Csak nézem, ahogy küzd a könnyeivel, és olyan szívesen mondanám neki, hogy minden rendben lesz. De nem ígérhetek neki semmit, elvégre nem is lehetek mindig mellette, igaz? Az igazság néha fájdalmas, és az igazság most az, hogy tudom, amikor teljesen jól lesz, már nem lesz szüksége rám. Amikor már képes lesz megállni a két lábán, nemet mondani arra, amit eddig kérdés nélkül elfogadott, akkor már csak egy felesleges tényező leszek. A hálája ugyan kitart majd egy darabig, ezt nem vonom kétségbe. De egy kapcsolat alapja sem lehet a hála, még ha csak barátiról is van szó. A hosszú távú kapcsolatok sokkal mélyebb érzelmekre alapszanak. A barátodban nem elég feltétlenül megbíznod, nem elég, ha tudod, hogy bármikor számíthatsz rá. Egy barát sokkal több, mint támasz. A segítő kéz csak egy segítő kéz, nem lehet egy konkrét kapcsolat alapja, mondjon bárki bármit. Amikor már nem lesz szükséged a segítségére, akkor mégis mi haszna lesz? Milyen szerepet szánsz neki az életedben? Ahogy gondoltam… De szerencsére most nem várok el semmi ennél többet, így nem is okozok magamnak csalódást. Csak pár ember fér bele abba a zónába, ahol a barátaimat tartom, többel képtelenség tartósan működő kapcsolatot kialakítani. Minden más kezdeményezés felszínes lesz, én pedig semmit sem ápolok a látszat kedvéért.
Elmosolyodom a kérdése hallatán. Az egész annyira… őszinte. Gyermetegen őszinte, ő maga pedig legalább annyira kiszolgáltatott most, mint egy gyerek. Félni? Tőle? Senkitől sem félek, talán csak magamtól, meg a tetteimtől, meg attól, hogy tettekkel vagy szavakkal elrontok valamit. De még a legmagabiztosabb énjétől, attól, aki odajött hozzám a kocsmában… nos, szóval még tőle sem tudtam volna félni. Azt hiszem genetikailag nincs belém kódolva a félelem, mert nem látom sok értelmét. Inkább megijedek, és cselekszem típus vagyok, mint aki berezel bármitől, vagy bárkitől.
-Dehogynem. Hát nem látod? Rettegek.
Nem akarom, hogy azt higgye, kigúnyolom, de egyszerűen képtelen lettem volna hazudni neki. Pedig nyilván egy kis erőt merített volna abból, ha én most tüzetesen bevallom neki, hogy éppenséggel kicsit tartok tőle. Nagy hibám ez a félelem mentesség, amit a múltban nem is féltek kihasználni az emberek. Főleg férfiakra gondolok. Én pedig világ életemben olyan ember voltam, aki a legnagyobb hibájából is képtelen tanulni. Márpedig az én legnagyobb hibáim általában a férfiakkal voltak kapcsolatosak, Owen Redway pedig kétségkívül férfi. Tízből kilenc lány felsóhajtana, és azt mondaná, hogy: „De még milyen!” Én pedig megvádoltam azzal hogy kicsi a … Elkalandoztam, de rendesen!
Olyan lassan engedi le a kezét, ami leginkább az iménti állítását igazolja. Tényleg azt hiszi, hogy félek tőle. Hogy félnem kellene tőle. A következő dolog, amit tesz, rendesen meglep. Nem gondoltam volna róla, hogy képes megfogni egy ember kezét, mindenféle hátsó szándék nélkül. Egy csók közben, hogy a mosdó falához szorítsa az aktuális lányt: igen. De pusztán az érzés kedvéért: nem gondoltam volna. Ahogyan azt sem, hogy egyszer így fogom őt látni a lámpa fényében, szóval meg sem kellene igazából lepődnöm.
Keresztülvezet az egész helyen, én pedig most az egyszer hagyom, hogy irányítsanak. Elég domináns típus vagyok, hogyha úgy vesszük, de ilyen helyzetekben természetesen én is szeretem, ha nem nekem kell irányítanom, elvégre én is nőből vagyok, mint ahogyan azt a mellékelt ábra mutatja. Persze ez a helyzet éppenséggel nem olyan …
Akkor pedig megérkezünk az ajtó elé. Egy pillanatra behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni, mi az, ami odabent várhat. Van egy ilyen furcsa szokásom, mielőtt új helyekre tenném be a lábam, és ezúttal sem marad el a procedúra. Belépünk, nekem pedig nincs időm összehasonlítani a hirtelen kapott képet azzal, amit az imént vizualizáltam.
A lakásban nem is igen néztem körül, és nem csak azért, mert ez nagyfokú udvariatlanság, hanem azért is, mert engem kizárólag az Ő szobája érdekelt. Kíváncsi voltam, mit látok majd. A valódi énjét, vagy azt, amit az ide felhozott lányokkal szeretne láttatni? Azt hiszem ez tényleg Ő.
-Nekem elég volt már ma az ivásból, nem tudom, te hogy vagy vele.
Rámosolygok, inkább bátorítóan, mint megrovón. Persze nekem mindenre van egy jó válaszom, de ebben az esetben fogalmam sincs, mit kellene, hogy mondjak. Először csak tekintetemmel járom körbe a szobát, majd a lábam is elindul. Remélem nem bánja.
Végighúzom az ujjam a mélykék falakon. Ha a falak nem is, Owen talán tud mesélni nekem. A gitárra pillantok, majd a festőállványra. Mennyi titkod van még?
-Miket festesz?
Kérdezem nemes egyszerűséggel, és csak remélni tudom, hogy a festmények által közelebb kerülök hozzá is. Ahhoz, aki igazából Ő. Reméljük közben rájön arra is, hogy nem az az ember, akinek hitte magát.


Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 08. 04. - 19:15:14 »
+4

Zavarban voltam. Még sosem hoztam fel úgy lányt ebbe a szobába, hogy érdekelt is a véleménye, de Joanne… egyszerűen volt benne valami, ami a többi lányból hiányzott. Ösztönösen bíztam benne, és valamiért fontosnak tartottam a véleményét, a gondolatait, érzéseit. Ijesztő az egész…
Becsuktam az ajtót magunk mögött, de ezúttal nem kattant a zár. Bármikor elmehet…
Szégyenlősen meghúztam magamat nem messze az ajtótól, és a hajamból söprögettem ki a benne maradt hópelyheket, amik még nem olvadtak teljesen el a szobám melegében. Nem mintha meg lehetett volna sülni… sosem szerettem a hőséget, ahogy a nyarat és a szikrázó napsütést sem. Így voltam kódolva.
Mondani akartam pár szót, de a bútoraim helyettem is beszéltek. A sarokban a poros gitár… Nem is tudom mikor pengettem meg utoljára a húrjait. Pedig úgy imádtam zenélni, még akkor is, ha csupán pár akkordot ismertem, és a kottát jószerével alig. Mindig is a fülem után mentem, mert ha valami, hát az kifogásolhatatlan volt rajtam. Ott volt a festőállvány, a képeimmel, a szürke és kék színekkel. Egy félkész portré a sarokban…
-Miket festesz?
Megköszörültem a torkomat, majd odaléptem a szekrény mellé, melynek oldalához többtucat kép lett támasztva. Voltak köztük egész kicsik, amiken vagy egy portré, vagy egy szám, vagy csupán egy nonfiguratív ábra díszelgett. Voltak azonban nagyok is, az egyik ilyen például egy tájkép volt egy emeletes házról.
- Hát… Tudod, ez leginkább a hangulatomtól függ. Ez például egy vidám kép, ha nem jöttél volna rá.
Nevettem, mert a kezemben tartott festményre mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy vidámságot árasztott volna. A színek hidegek voltak, és az egész oly elmosódott volt, mintha köd lepte volna. Egy hidat ábrázolt, amin kisgyerekként oly sokszor átbicikliztem reggelente, mögötte pedig mintha egy templom sziluettjei sejlettek volna fel. Mindez az emlék miatt volt oly szép számomra, de mégis… ha a festményre pillantottam, a mellkasom hirtelen nehezebb lett, a torkom elszorult és a szívem kihagyott egy dobbanást. Mindez annyira fájt, de úgy szerettem nézegetni…
- Nem szeretem az élénk színeket, mint látod.
Rámosolyogtam, majd visszatámasztottam a festményt az eredeti helyére. Hirtelen zavarni kezdett a rendetlenség, szóval gyors felkaptam pár könyvet, összecsavartam pár pergament és az íróasztalomra halmoztam.
- Tudod… kicsit furcsán érzem magam. Azt hiszem még nem járt nálam senki olyan, akivel… őőő… szóval érted.
Nem bírtam Joanne szemébe nézni. Valamiért szerettem volna, ha Jo úgy gondolná, hogy még soha egyetlen lány sem járt itt előtte, hogy még soha egyetlen lány sem volt az életemben. Bár ez eléggé lehetetlen kívánság volt, hiszen a fél iskola az én rémhíremtől volt hangos, és alig egy órája még nyáladzva vetettem rá magam. Mi a fészkes fene történt azóta?
- Nem tudom mit kellene mondanom.
Zavaromban a szakállamat vakargattam, majd átcsúsztattam kezemet a tarkómra és csak meredtem magam elé a földre. Addigra már az is zavart, hogy a ruháim, a hajam, és a bőröm cigaretta szagot árasztott magából.
Aztán nagy levegőt vettem, leeresztettem a kezemet,  majd elkaptam vele Joanne kezét és magam felé fordítottam őt. Libabőrös voltam tőle, hogy hozzáérhettem…

- Ne haragudj rám az előbbi miatt… ami a bárban történt. Én… nem tudom miért csinálom ezt. Úgy érzem rég kinőttem már ebből, és fáradtnak érzem magamat. Olyan vagyok, mintha egy hatvan éves öregember lakna bennem. Elismerem, vannak problémáim, de… önzőség és bunkóság is ezeket másokra vetítenem. Ne haragudj kérlek, hogy arra akartalak használni, mint a többi lányt! Meg tudsz nekem bocsájtani, Joanne?
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2012. 08. 06. - 17:15:59 »
+2

Az otthontalanság otthonát térképezem fel ebben a szent pillanatban, miközben felszínesen a környezetből próbálom kiolvasni, milyen ember is rejtőzködik a kulisszák mögött. Mert bizony Owen Redway rengeteg fellépést ütemezett be az utóbbi időben, leginkább romantikus, érzelem dús jelenetek erejéig. Egy szerep az, amit játszik, és bármennyire is természetes, egy jobb megfigyelő könnyen megállapíthatja, mennyire művi, mennyire nem valós. Mondogathatja nekem, mondogathatja magának akár órákon át, egyikünk sem fogja elhinni, hogy ő csak ennyi. Mert egy része biztos, hogy véges ideig élvezte, ahogyan nők sora omol a karjába több-kevesebb kérleléssel, de felnőtt már annyira, hogy tudja, a testiség nem minden. Mert levetkőzhetsz mások előtt, és a sarokba hajíthatod az összes ruhadarabod, de a szerepedtől talán még senki előtt nem váltál meg. Ebben akarok első lenni, nem az első csókod, remélem tisztában vagy ezzel, és kimondanom sem kell. Persze majdnem teljes biztossággal állítom, hogy létezik az a nő a világon, aki megérintette a lelkét, és nem én vagyok a katalizátora annak, hogy most összedőlt benne egy komplett színház. De azért nyugtathatom magam azzal, hogy szerepem volt ebben az egészben, nem? Miért is ne hazudhatnék magamnak? Én szeretném hinni, hogy én vagyok az egyetlen, aki előtt ennyire őszinte, ennyire szerethető, és nem érdekel, hogy áltatás, hazugság az egész. Én ettől momentán erősnek érzem magam, és egészen más színben látom a szobát, a világot, Őt. Lehet, hogy csak a naivitásom lát bele többet, de én hiszek benne, így, fél óra ismeretség után is. Már csak azt kell elérnem, hogy ő is higgyen magában.
Nem tudom, miért a festményekre koncentráltam legelőször, egy kép nem mindig árul el sokat az alkotójáról. De úgy vélem, a vásznon kívül nem sok mindenkivel lehet őszinte ezen a helyen, pláne nem azzal a férfival, akit odalent láttam. Sztereotípia ide vagy oda, biztos vagyok benne, hogy nagy szerepe volt a személyisége deformálódásában. Mert az ember azt utánozza, amit lát, ő pedig egy másik szemszögből még csak egy gyerek, aki szeretne valami kapaszkodót, valakit, akire felnézhet. Ez a környezet pedig mindenről árulkodik, csak arról nem, hogy itt megtalálhatja a maga idolját.
-Jártál már ezen a helyen?
Az emlegetett festményre bökök, azon belül is a hídra, amiről azt állítja, boldog emlékeket idéz fel benne. Szóval nem az egész múltja olyan sötét, mint ahogyan én azt hittem. Ameddig vannak kellemes emlékek, melyekből táplálkozhat egy ideig, nincs akkora baj.
-Ne szabadkozz, kérlek.
Legszívesebben a keze után nyúltam volna, hogy ne most kezdjen el pakolászni, de ha ideges vagyok, én például takarítok. Nem hinném, hogy magát nyugtatja ezzel, egyszerűen zavarba hozta a rendetlenség. Mert a lányok többségét nem azért hozza fel ide, hogy szétnézzenek, foglalkoznak is a környezettel abban a pillanatban … Hagyom, hagy nyugtassa meg magát azzal, hogy barátságosabb, rendezettebb környezetet teremtett ehhez a beszélgetéshez, és csak remélni merem, hogy ettől majd valamivel jobban érzi majd magát. Nem háríthatok minden felelősséget magamra, ő is kell ahhoz, hogy megjöjjön a bátorsága. Nem akartam ennyire elbizonytalanítani, de össze kell omolnia ahhoz, hogy valami új épüljön majd fel a régi élete romjain. Hű, elképesztő módon tudom nyugtatni magam, remélem ez majd vele is ilyen pengén megy.
Kérdőn nézek rá egy pillanatra, pedig a tekintetemmel az imént még a sarokban heverő gitárt fürkésztem. Rengeteg kérdésem lenne, de ez nem egy állásinterjú, meg nem is a pszichológusi rendelő, ha szeretne valami másról is beszélni, hagyom, hagy szárnyaljon. Ez az apró füllentés leginkább megmosolyogtat. Nem akarom leleplezni a hazugságát, úgy teszek, mint aki elhiszi. Ha ettől jobban érzi magát, most nem fogom elhessegetni az összes illúzióját. Nem szabad ajtóstól rontani a házba, és nem is szabad túl erősnek mutatkozni, attól csak megijedne.
-Semmit, az ég világon semmit.
Felelem a legnagyobb természetességgel. Nem kell beszélnie, ha nem akar, válaszolnia is csak arra a kérdésre kell, amelyikhez van affinitása. A legkevésbé azt szeretném, hogy valakire ráerőltessem magam, miközben ő nem akarja. Csak addig maradok, amíg úgy érzem, szüksége van rá, nem akarok hasznot húzni ebből a … akármi is legyen ez. Én csak segíteni szeretnék neki, meghallgatni a problémáit, erőt adni neki, és elhitetni vele, hogy több ennél. Semmiféle hátsó szándékom nincsen, és nem is csak azért csinálom, mert unatkozok, vagy mert megsajnáltam. Egyszerűen vannak emberek, akik mellett nem mehetsz el szó nélkül, pláne nem akkor, amikor már beléptek az életedbe. Mindig tudom, ki az, akit el kell engednem, és mikor köszöntött be az a pillanat. Remélem nekünk még van egy kis időnk, és nem jár le 5 perc múlva a szavatossága ennek az egésznek. Tényleg nem tudnám kategorizálni, mi ez, pedig ha valaki, akkor én a szavak embere vagyok. Egyszerűen csak élvezem, ameddig tart, mert félő, hogyha pozitív vagy negatív irányba mozdulnék, összeomolna az egész, mintha soha nem is lett volna.
 Pedig tényleg különleges, bármi is legyen ez.
Ha a szavak elhagyták, mindig a tettekhez fordul – mint a legtöbb ember. Nem ellenkezem egy percig sem, elvégre nem félek tőle, tudom, hogy nem eshet semmi bántódásom.
-Túl sokszor kérsz bocsánatot.
Én meg túl sok olyan megjegyzést ejtek el, amit az emberek tévesen értelmezhetnek. Ezzel megnyugtatni akarom, nem megróni, vagy megváltoztatni, remélem sikerült neki is olyan gyorsan kiismernie a stílusom, mint nekem az övét. Vagy legalábbis én valami hasonlóval áltatom magam.
-Nem érdemeltem ki semmivel, hogy másként kezelj, mint a többi nőt. De az én lelki világomért ne aggódj, hagy segítsek kivételesen én.
Nem szeretném, ha összezavarna engem is, így bármennyire is élvezhető ez a helyzet, eltávolodok tőle. Rákulcsolok a csuklójára, és óvatosan lefejtem a karomról. Nem szeretnék sérülni. Gyógyítani szeretnék. Remélem nem sikerült kiolvasnia semmit a tekintetemből ebből a pillanatnyi üzemzavarból …
-Képes vagy elfogadni a segítségem?

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 02. 21. - 04:30:11
Az oldal 0.236 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.