A bűnbeesés története

Lassan úgy másfél órája, hogy Barbi bejött a szobámba… Másfél? Nem lehet, hogy a duplája? A duplája azt hiszem az őöő három órája? Nem tudom. Minden úgy összefolyik. Szegény lány teljesen megzuhant Emma „szökés-a-szökésből” ügye miatt. El is hiszem, elvégre majdhogynem a legjobb barátnője volt a szőkeség. Nem tudom, nekem valahogy mindig a szőr felállt a hátamon, amikor a Roxfortban megláttam azt a lányt, ez persze itt a sátorban enyhült, de hát nem igazán volt így sem a szívem csücske. A cincogó kis hangjától agybajt kaptam sokszor. Jó nem azt mondom, egyáltalán nem örülök neki, hogy elment, elvégre belegondolni is szörnyű mit tehet vele a bátyja, ha megtalálja… de ameddig a halálhíre nem jut el hozzánk mindenképpen kicsit békésebb lesz itt a hangulat. Nem kell senkinek kezelnünk a síró görcseit…
Azért ilyenkor felmerül bennem, hogy Barbi vajon mit eszik rajtam annyira, hiszen a legjobb, savanyú sorsú barátnőjét sem tudom kellőképpen értékelni. Igazából már az a tény is vicces, hogy én ilyenen gondolkodom, aki szint úgy nem tudom, miért szeretem Barbit. Talán azért mert megért? Mert elfogad? Mert nem úgy néz rám, mint egy csatornából előkapott patkányra, hanem vele egyenrangúnak tekint? Ennyi lenne összesen az egész?

Már vagy negyedórája egy hang sem volt a sátor szobában. Tekintetem a Lángnyelv Whisky-s üvegekre vándorolt. Elfogyott még egy. Ez volt a harmadik üveg. Merlinre! Életemben nem ittam még ennyit, de most kívántam még jobban. Nevetni akartam, mókázni, mert nem hagyom, hogy az a szőke lány így elszúrja a hangulatunkat, azzal, hogy pár könnyed lépéssel itt hagy minket! Kicsit próbáltam megerőltetni az agyamat, ami jelen állapotomban igencsak fájdalmas műveletnek hatott. Ennyi volt… összesen három üveg whisky-t hoztam és ezt is csak addigra akartam tartogatni, amíg meg nem tudjuk a nagy hírt: „a Sötét Nagyúr elbukott”! Hát, most közbejött más, amire inni kellett… Van nálam valamennyi muglipénz, alkoholt ők is tudnak előállítani, nem? Biztos tudnak… emlékszem apám is ivott. Ő mugli volt. Amíg meg nem halt.
Mintha valami eltörött volna bennem. Pár pillanat alatt lejátszódott bennem a tűzvész, amit én magam okoztam, és aminek köszönhetően szüleim odavesztek. Én öltem meg őket. Kisfiúként. Nem csoda hát, hogy a Mardekárban végeztem… Vajon Barbi mit szólna, ha tudná? A tűzről meséltem neki, de azt a részt kihagytam, hogy én okoztam. Ha tudná… nem szeretne többé…

A felismerés egy könnycseppet csikart ki belőlem. Nem akartam, hogy Barbi lássa, elfordultam és hátast neki, ingatagon felálltam. Egek, de fura érzés! Mintha minden körülöttem forogna. Nyugi Caleb, jól vagy, meg tudod csinálni! Még mielőtt gyanús lett volna hirtelen megindulásom –ami a közben már eltűnt könnycseppek eltakarására szolgált- megosztottam áltervemet Barbival.
- kimegyek HUKK megnézem van-e HUKK mézsőőőr- . Azt hiszem kicsit túlzásba vittem az artikulálást, nem baj háttal voltam neki. Talán nem vette észre.
Megjegyzés: ittas állapotban igen nehéz eljutni valahova. Nagy nehezen sikerült kivánszorognom a konyhába és csodával határos módon, egészen ügyesen hajoltam le a polchoz. A neheze csak most jött.
Szívem egyre izgatottabban vert és a levegőt is gyorsabban vettem. Megvolt a mézsör, azonban valami mást is találtam. Egy neon zöld kígyó ott tekergőzött az üvegek között és halk szisszenésekkel fordult felém. A szeme azt sugallta, hogy lát.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ EGY KIGYÓÓÓ!!!!! - üvöltöttem el magamat majd a hirtelen indulattól megragadtam a zöld kis élőlényt és a „konyhaablakon” – lehet ablaknak nevezni egy sátornyílást? – kivágtam. A kígyó nekicsapódott védőburoknak, amit a sátor köré húztunk és leesett a földre. Háh! Ide már nem jön vissza!

Két üveg mézsörrel a kezemben, már kicsit józanabbul érezve magamat visszalépkedtem a szobámba Barbihoz.
– Képzeld volt egy kígyó a konyhában és… - belém hatott a felismerés. Aszta. Tényleg részeg vagyok! Zavart tekintetemet ismét Barbihoz fordítottam.
– A’szem kihajítottam Maot az ablakon – . Ahogy kimondtam valami feltámadt bennem, valami, ami sátrazásunk során még egyszer sem. Elkezdtem röhögni. De ez most nem szánakozó kacaj volt, amely balsorsunknak szólt, nem ez most igazi jókedvű nevetés. Remélem Barbira is átragad!

[Tudod!]

Would you tell me I was wrong?
Would you help me understand?
Are you looking down upon me?
Are you proud of who I am?

   Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk, és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk.
   Ez szörnyű. Az álmok tompa árnyként suhannak el mellettünk, úgy, hogy mi észre sem vesszük, csupán akkor, mikor már minden kötél szakad, és eszünkbe jut, hogy igen, ezt elrontottam valahol. De akkor már késő. Sokan mondják, hogy ragadjuk meg a pillanatokat, és csak nehezen engedjük el őket, és akkor örök emlék marad, míg képesek vagyunk gondolkozni ép elménkkel. De ezeknek az embereknek sosem merünk visszaszólni, hogy mintha az olyan könnyű lenne. Minek is tennénk? Mindenki tudja, vagy ha nem is, akkor elnéz mellette. Persze, persze csak a duma! – mondják sokan válaszként. Pedig milyen ostobák! Én is bármeddig elmélkedhetek erről, bármeddig helyeselhetek ezeknek, vagy azoknak az emberekhez, amíg nem cselekszem, addig egy senki vagyok. Olyan, mint a többi, akik hagyják, hogy elszaladjon mellettük az élet. Mert ilyenek vagyunk: sosem jó az, ami van, csak hajszoljuk a vágyainkat, míg bele nem halunk ebbe. Szomorú. De ez van, mert emberek vagyunk.
   Nem tudom, mi történik körülöttem. Már megint. Néha szörnyen tudatlannak érzem magam. Nem vagyok képes átlátni a helyzeteket. Egyszerre. Előbb-utóbb minden összeáll, de a puzzle kicsi darabkáit valahogy össze kell raknom, de minden alkalommal. És ez dühítő, mert én lehet, hogy túlkésőn rakom össze a képet, amikor már édes mindegy. Azért gondolkozok/görcsölök ennyit, hogy könnyebben sikerüljön, így lehet, hogy nem csúszok le a lehetőségről, hogy valamit megjavítsak. Egy olyan dolgot, amit korábban vagy én, vagy más elrontott. Csak ehhez az kell, hogy tisztán lássak, ami ilyenkor nehéz. Mert az agyamat elborítja a néma kétségbeesés. A háború fogalma már réges-rég tudatosult bennem. Megérezni Zephyrrel való utolsó találkozásomkor történt. Még, ha nem is fogadtam el, de felfogtam, hogy itt a háború, a pusztulás fogalma, és nem kímél semmiféle élőlényt sem. Ha jó ember, ha rossz, neki mindegy, ő csak rombolni akar. Kapcsolatokat tesz tönkre, embereket mészároltat le. Szinte minden emberi kapcsolatomat tönkrevágta, a családomat eltörölte a föld színéről, és még sorolhatnám. Jól kicseszett velem a háború, és én ezt megtorlom. Valahogy. Még nem tudom, hogyan, de megfogom. Nem hisz nekem senki? Hadd soroljam! Wade, James, a családom, a régi gyerekkori barátom, Zephyr, az összes sulis ismerősöm, és most Emma is. Calebbe tudok csak kapaszkodni, de foggal-körömmel… Nem engedem el, és ha kell, odakötözöm ahhoz a nyomorult sátorhoz, és ezt tudtára is fogom adni. Ketten maradtunk. Ki vagyunk egymásnak szolgáltatva. A bizalom egy alapvető fogalommá vált számunkra, nem véletlenül.

   Ezért is engedtem neki, hogy lásson részegen. Sose voltam tényleges részeg, kivéve most. Hogy honnan tudom? Hát mert naaaagyooon szédülök. De rettentően. A szoba közepén bámulom a "plafont", úgy fetrengek az ágyon, mint valami partra vetett hal. Fejemet ide-oda fordítgatom, hogy tekintetemmel meg tudjam keresni Caleböt. De nincs itt. ELTŰNT! Marha jó, egyedül maradtam... Mintha valami szavakat hallottam volna valahonnan...messziről. Biztos a lelkiismeret volt.
   De ha Emma is elment... és Caleb is... akkor... ENYÉM AZ EGÉSZ SÁTOOOR! Juhú!
   Dülöngélve felülök az ágyamon, és körbenézek. Kótyagos szemeim az üres italos üvegekre tévednek, így kelletlenül elhúzom a számat. Miért üres? Ennyit ittunk volna? Lehet Caleb elvitte a többit, és ezért menekült el! Ch! - Az egyik üvegért nyúlok, alját az égnek fordítom, és szám fölé emelem, hátha pár csepp még maradt benne, de a próbálkozás sikertelen volt. Durcásan nyögtem egyet. Most mihez kezdjek? Nincs piám, és egyedül vagyok. Lehet, hogy tüzet rakok itt bent. Az vicces. - Már nyúlnék valami éghetőért, amikor kintről egy nagy üvöltés hallatszik, így ez a mozdulatomban megállít, sőt, annyira megijedek, hogy rémülten összerázkódok, és leesek az ágyról. Tompa puffanással landolok a földön, de ahelyett, hogy fájlalnám sajgó fenekemet, furcsán nézek körbe, hogy miért kerültem én a padlóra ilyen gyorsan.
   Ahogy hallottam a lépteket ijedten fordultam az ajtónyílás felé, és kikerekedett szemekkel konstatáltam, hogy Caleb még sem ment el, sőt hozott mézsört!! Ahh, de lovagias itt valaki!
   Bambán próbáltam felfogni a szavakat, amiket címzett nekem, és csak akkor jut el az agyamig az információ, amikor barátom már nagyban vihog. Pár másodpercnyi szalagszakadás után végre olyat csinálok, amit már hónapok óta nem tapasztaltam. Nevettem. Igazából röhögtem, vagy nyerítettem. De a lényeg, hogy nagyon-nagyon jó kedvem volt, és nem hagytam, hogy bármi is elrontsa ezt a tökéletes pillanatot (vagy órát).
   - Tudod! - mutatok rá a földről. - Az a kígyó csúúnyán szokott rám nézni! - mondom komolyan. - Szerintem - HUKK - az pályázik - HUKK - a lábaimra! - HUKK - hirtelen elgondolkoztam rajta, hogy mennyire hülyén nézne ki a kígyó az én lábaimmal, ezért idiótán el is mosolyogtam. - Nem hülyeség, ha belegondóólsz! Neki nincs. Irigykedik a csinos, hosszú lábaimra! - mondom elégedett vigyorral és kinyújtom meztelen lábaimat, hogy jól megnézhessem őket. Egy szál bugyiban voltam, és egy felsőben, szóval ez nem okozott gondot.
   Imbolyogva megpróbáltam felállni, és másodszori nekifutásra sikerült is. Barátom felé lépkedek, és jó közel megállok előtte. Szó nélkül kiveszem a kezeiből a söröket, és az ágyra huppanok. Majd megpaskolom a mellettem terpeszkedő helyet.
   Miután meggyőződtem, hogy mellettem van, a kezébe nyomtam a saját sörét, és hörpintettem egyet a sajátomból.
   - Te - bökök a mellkasára ujjammal. - olyan kedves vagy hozzám. - mondom részeges hanggal. - Nem tudom, hogy hálálhatnám meg. Ha te nem vagy... - itt elhallgatok, és pár pillanatig úgy maradok ahogy vagyok. Ujjaim ott maradtak, csupán kiterültek mellkasát. - ...nem lenne söröm. - fejezem be másképp a mondatot.

Amint előadtam az esetet Barbienak, Ő teljes komolysággal kifejtette véleményét. Mao irigy lenne? A kis dög. Mindig olyan sunyin néz! Hogy mer irigy lenni Barbiera?! Erősebben kellett volna kidobnom az ablakon.
Tekintetem barátnőm lábaira téved, ahogy kinyújtja őket és végig néz rajtuk. Kecses lábain gyönyörűen feszül meg a meztelen, puha bőr, amely szinte vágy az érintésre. Combjai feszesek, egy deka felesleg sincsen rajtuk. Bokái vékonyak és kecsesek, mint egy igazi nőé. Eddig valahogy fel sem tűnt mennyi szépség lehet egy női lábban. Kicsit groteszknek is tűnik a gondolat.
- Tudod… tényleg öhö nagyon szépek aaa HUKK lábaid! - erőltettem ki magamból a bókot.
Így utólag belegondolva lábkáromlás lenne, ha ezeket a lábakat nem Barbie viselné, hanem egy kígyó.

Mire kettőt pislogtam barátnőm már ki is vette a sörös üvegeket a kezemből és saját ágyamra invitált. Kicsit otthon érzi magát a drága, nálam! De mivel nem volt jelentősége és hirtelen képtelen lettem volna értelmes szavakat egymás után, összefüggően kimondani inkább nem tettem szóvá a dolgot. Hála Merlinnek még sem teremtettem egy elvetemülten alkoholista szörnyeteget! Visszaadta a sörömet. Erre a fél percre értelmes volt elvennie tőlem, tényleg! Nekem kell a mézsööör!
Lassan kortyintottam is belőle és közben Barbira figyeltem, aki hirtelen elkezdte bökdösni a mellkasomat. Mintha habozna… nee most megint lelkizés lesz? Azt hittem sikerült túl innunk azon a részen!
Ahogy elhallgatott ujjai kiterültek a mellkasomon. Ááááá! Ez tapizza a cicimeeet! Kis perverz! Ekkor hirtelen befejezte a mondatot, ami azt illeti elég meghökkentően. Erre mit tudnék válaszolni? „Szívesen adok a sörömből?” Vagy inkább ne is válaszoljak rá? Igen, ez lesz a megoldás! Terelem a témát! Így elkerülhetem a gázos választ.

Közben felfigyeltem rá, hogy Barbie még mindig engem csöcsörész, így hát megragadtam csuklóját és elrántottam felső testemtől. Komoly arccal néztem rá.
- Már megint szexuálisan zaklatsz!
Hogy nehogy túl komolyan vegye, no meg a hangulat miatt megint magával rántott a nevetés. Kortyoltam egy nagyot sörömből és hátra dőlve kifeküdtem az ágyamon. Megint eszembe jutott a kép Maoról, ahogy kirepült az ablakon.
- Tudod, szerintem jó nagy kígyóm van! Elég férfias és őöő naaaagy – böktem ki a megállapítást.

Kellett egy fél perc mire leesett, amit mondtam. Merlinre! És én meg fönt akadtam azon, hogy Barbie megcsöcsörészett?! Mi a francokat beszélek itt? Ne már! Fú, remélem, nem sértődik meg! Mekkora egy troll vagyok!
- Jajj Barbie, Barbie, Barbie! Nem úgy értettem! Ne haragudj, kérlek! Én csak csakcsak - Hirtelen beakadt a lemez és ettől a mentegetőzésem csak még szánalmasabbnak tűnt, pedig csak elfelejtettem, hogy mit akarok mondani.
Almazöld szemeim összetalálkoztak Barbiéval. Csillogó barna szemei mintha áthatoltak volna rajtam. De csodálatos! Eddig is ilyen szép szemei voltak? Nem tudtam semmit sem szólni még is kinyitottam a számat. Mintha sóbálvány átkot szórtak volna rám úgy figyeltem Barbie gyönyörű szemeit, tátott szájjal. Még nem láttam sohasem ilyen szépnek. Igaság szerint eddig fel se tűnt, hogy Barbie lány lenne, sosem tudtam úgy tekinteni rá. Ő a szememben nem volt se fiú, se lány. Ember volt még pedig az egyetlen. „Az egyetlen ember, aki tényleg szeret engem a Roxfortban”. De most, mintha minden megváltozott volna hirtelen. A legszeretnivalóbb emberből átlépett a leggyönyörűbb lány szerepébe! Tuti mézsör van ebben az üvegben, nem valami bájital? Ki kell próbálni. Jól meghúztam az üveges mézsört és addig is úgy éreztem, mintha abbahagytam volna valami remek dolgot. Amint lenyeltem a lét újra megkerestem a lány tekintetét. Nem hallottam, hogy egyáltalán mond-e valamit, azt sem láttam, hogy mozog-e a szája. Csak a két szemét néztem, azt a két gyönyörű, barna szemét. Lehet, hogy tényleg beszélt eddig, mert hirtelen olyan volt, mintha csönd állt volna be a szobába.

Csak ketten voltunk. Rajta póló és bugyi, rajtam pedig hasonlóképpen egy póló és egy bokszer. Így ültünk ketten a szobában, a csendben, egymás szemébe nézvén. Nem bírtam ki.

Megcsókoltam…

[Aaaaa!]

 

Akárhova nézett
szürke falakat látott,
Pedig ő elképzelt régen
 egy színes világot.

  A kígyóra gondolva enyhe borzongás járt végig rajtam. Mindig is utáltam a kígyókat, bár ehhez lehet az is hozzájárult, hogy a Mardekárral kapcsolatosan rossz emlékeim vannak (leszámítva persze Zephyrt, meg Caleböt). Zephyr gondolatára pedig elszorul a szívem, de gyorsan elhessegetem lelki szemeim elől a férfi arcot, és visszacsöppenek, a bár kicsit kótyagos, de annál biztosabb valóságba.
   - Aaaaa! - tátom el számat. - Te most bókoltál? - nézek meglepetten, s utána szélesen elmosolyodok. - Ez aranyos volt! Főleg tőled. - mondom csipkelődve, a legnagyobb szeretettel a hangomban. Ismét végignéztem hosszú lábaimon, és megállapítottam, hogy tényleg csinosak. Rájuk mindig büszke voltam (nem úgy, mint a melleimre).
   A gondolatmenetnek hála lenéztem melleimre, és nagyban méregetni kezdtem őket. Olyan kicsik! Na jó, nem annyira, tehát azért dicsérték már meg őket, de nem tudom, nem a legnagyobbak... Fintorogva elhúztam a számat, és csak akkor eszméltem fel, hogy Caleb épp ordítozni próbál, de nem igazán sikerül neki. Jé! A kezem sem volt már a mellkasán.
   Lassan felfogtam a dolgokat, és mikor már sértődtem volna meg, elnevette magát, amire én is el akartam, de folytatta, amitől a sör, amit éppen kortyoltam meglehetősen szar helyen, de megakadt. Vadul köhécselni kezdtem, és próbáltam nem megfulladni. Ezt meg, hogy érti! Te jó ég!
   Szégyenkezve elkezdtem huncutul kuncogni, és közben tekintetem a fiú arca és a nadrágja között járt.
   - Ejha, micsoda információ! - mondom félig már nevetve.
   Gyorsan próbálta kihúzni magát a félreérthető, de annál viccesebb helyzetből.
   - Ugyan! Ezt már elcseszted! - rázom hevesen fejemet. - Nem-nem, ezt már bebuktad! Ebből már nem... - és itt elhallgattam, mert észrevettem, hogy engem néz. A mosoly lefagyott az arcomról, de mintha letörölték volna egy ronggyal. Ha szokásom lenne az elpirulás, akkor most elpirultam volna, de így csak csendben, jámbor arccal néztem szép zöld szemeit, amik belefúródtak az én barna szemeimbe. Nagyon szép szeme volt, de én ezt már régen észrevettem. Nyeltem egy szárazat, és inni akartam egyet a maradék sörömből, de nem tudtam megmozdulni. - ...magyarázod ki magad. - fejeztem be a mondatot suttogva, de talán meg sem hallotta, annyira elmerült a tekintetemben.
   Hirtelen furcsa érzés fogott el. Úgy tudtam tekinteni Calebre, mint egy férfire, mai eddig nehezemre esett. Már régen megállapítottam, hogy elég jóképű, jó alkatú srác, de ennél többet nem nagyon éreztem iránta, csupán a színtiszta barátságot. De most valahogy ez a rész elködösült, ahogy majdnem minden más is, kivéve Caleb alakját. Nekivetkőzve ültünk egymással szemben, mély csendben - ilyenre még nem volt példa. A szívem egyre gyorsabban kezdett verni, de csak szép lassan gyorsult fel.
   Caleb egy meglepő mozdulatot tett, kortyolt a söréből. Itt lehetett volna az alkalom, hogy én is igyak egy kis könnyítő nedűt, de nem bírtam megmozdulni. Csak néztem a haját, a szemét, a pólóját, bokszerét, karját, nyakát. Éreztem, hogy valami történni fog valami. Valami helytelen. De valami fantasztikus.
   Nem is próbáltam ellenkezni, mikor közelíteni kezdett, sőt behunyva szememet, átadtam magamat a keserédes csóknak. Éreztem a mézsör ízét a számban, Caleb ajkairól átszivárogtak enyéimre, de ettől csak még felemelőbb volt a csók.
   Nem tudtam felfogni, mit is csinálunk éppen, hiszen elhomályosult elmém, csak annyit fogott fel az egészből, hogy ez jó, ebből több kell még. Annyi sok jótól megfosztottak az utóbbi fél évben, hogy egy ilyen mértékű fenomenális érzést nem szabadott veszni hagynom. A lassú csók lassacskán már véget ért volna, de én érzékien visszacsókoltam. Belekóstoltam Caleb édes, gyönyörű ajkaiba, és nem is akartam elengedni.
   Eddigi merevségem felszabadult, ereimbe felpezsdült a vér, és gyorsabban kezdett száguldozni testemben. Pár percig hagytam a csókunkat beteljesedni. Ő csókolt, én visszacsókoltam. Én csókoltam, ő visszacsókolt.
   Karjaimat átkulcsoltam nyakában, és közelebb húzódtam. A sörös üvegem már nem tudom hol volt, lehet idő közben leesett, és ketté törött, de nem hallottam semmit. Calebre figyeltem.

   Csakis rá.

   Fura volt. Fantasztikus volt! Tévedés volt?

   Fel sem fogtam mit csináltam. Ajkaink összeértek, az övé hűvös volt, mint a hó vagy akár a pára az ablakon. Még éreztem számban a mézsör ízét és tudom, hogy Ő is érezte. A keserédes aroma terjengett kettőnk között ebben a keserédes csókban. Megfertőztem. Már vissza akartam húzni fejemet és ajkaimmal elengedni az övéit, véget akartam vetni ennek a baromságnak. Kijózanodtam, de olyan volt, mintha ez a csók újra részeggé tett volna. Részeg lettem a boldogságra, részeg erre a fura érzésre, melyet már nagyon régen nem éreztem. Ezt tette hát velünk a háború? Egy apró kis csók, melyet az alkohol szült ennyire boldoggá tud tenni minket? Minket? Biztos, minket, nem csak engem? Fejem már mozdult, de valami visszatartott. Barbi ajkaim után kapott és visszacsókolt. Tehát nem csak nekem ad reményt ez a csók.

   Az Ő csókja hideg volt, de kellemesen, mint télen a hópelyhek, amiket kisgyermekként a nyelvünkkel kapdostunk el. Lángoló hidegtűz, ami magával ragadott. Lehet, hogy ez még sem véletlen? Lehet, hogy nem az alkohol és a reménytelenség hozta létre ezt a csókot? Ezt a párperc boldogságot? Lehet, hogy szeretem? Azt hiszem…
Gondolataim elvesztek a zűrzavarban, a test vágyai közbeszóltak: én jöttem. Visszacsókoltam, most már felvéve Barbi lángoló ritmusát, éreztem, ahogy a megfoghatatlan hidegtűz egyre melegebb lesz. Ő jött, én jöttem, Ő majd ismét én. Gyenge kezeivel átkarolta a nyakamat én pedig derekára tettem kezemet. Milyen karcsú. Nem csoda, a háború nem volt kíméletes vele sem, nem csodálom, ha lefogyott volna.

   A furcsa érzés egyre jobban magával rántott, mint egy örvény. Egy gyors, erőszakos, de még is kellemes és fantasztikus örvény, melynek az alja nem a tenger iszapos fenekét rejti, hanem a régkeresett ládát, tele kincsekkel. Azt hiszem, az a láda a szívemből hiányzik. Ez a láda lenne hát a szeretet? Kívánni minden jobban és érezni az érzéseit? A vágy, hogy minden kis szellőtől megóvjam, hogy boldoggá tegyem és értelmet adjak az életének? Ez hát a szeretet? Ha, igen én azt hiszem…

   Még a gondolataimban sem tudtam befejezni a mondatot, testem, mely lassan már lángolt visszarántott. Jobb is ez így. Nem szabad gondolkodnom, most az egyszer, talán hagynom kellene, hogy magával sodorjon ez a bámulatos véletlen, engedek az érzéseimnek.
Bal kezemmel lassan végig simítottam combjának belső részén. Milyen puha!

   Nem! Nem jó ez így! Barbi részeg, nem akarom kihasználni, nem mernék a szemébe nézni! Kénytelen voltam megszakítani a már kitudja hány perce tartó csókolózást. Elengedtem ajkaimmal puha, hűvös száját. Egek, milyen undorító érzés most a levegő! Tenyereimmel lágyan megfogtam arcát és rávettem a gyönyörű lányt, hogy nézzen a szemeimbe: mennyire szép!
- Barbi – muszáj volt nyelnem egyet, hangomat az édenből rántották vissza. Újból kezdtem.
- Barbi, biztos akarod ezt? Biztos, hogy jó ez így? – lehet, hogy ezeket a kérdéseket nem kellett volna fel tennem? Éreztem, ahogy arcomon végig gurul egy könnycsepp. Talán még mindig hat az alkohol?

[Nem helyes, amit teszünk.]

 

csak nézz rám, ez a pillanat tökély,
nem kellenek a szavak, már nem kell, hogy mesélj,
legyints a búnak, most érezd velem jól magad,
éljük meg együtt, legyen tökéletes a pillanat.

   Persze, hogy tudtam, hogy helytelen, de azokban a pillanotkban nem éreztem. Tudtam, de nem éreztem. Önző módon hagytam magamnak egy kis teret, egy kis boldogságot, úgyhogy elfeledve a külvilágot, csakis a szívemnek adtam utat, ami összezavarodva esedezett bármiféle szeretetért, amit most Caleb ajkain találtam meg.
   Meleg, puha ajkai simogatták enyéimet, szinte életet leheltek enyéimbe. Az alkohol még bennem tombolt, talán az égett ilyen nagy lánggal, talán attól a tűztől vagyok most ilyen helyzetben. Nem is volt időm elgondolkozni a dolgokon, az érzéseim gyűrűjében. Nem tudtam átgondolni, miáltal jutottunk idáig, mi jön most, és mi lesz mindezeknek a következménye. Nem is tudtam, de nem is akartam belegondolni. Egyedül voltam, és fáztam a mocskos, sáros, kúszó-mászó világban, és most egy olyan szívre találtam, ami segít kicsit átmelegíteni. Ha csak egy kicsit is, ha csak egy rövid időre is...

   Éreztem a forró kezét combom belsején. Végigszántotta, én pedig csak azt gondoltam: végre! Végre egy érintés, végre a szeretet apró csírája, a törődés apró fénysugara. Szinte szikrázik a levegő, én pedig vadul szuszogok csókunk közben. Úgy érzem, mintha sohase lenne vége a csóknak, és mintha nem is akarnám, hogy ez bekövetkezzen. Szinte eggyé forrunk ajkainknál, de ez az izzás alábbhagy, mert Caleb lassan, elhúzódik, pedig érzem, hogy azt is csak nagy kínkeservvel teszi. Szinte vágyakozva nézek utána, és nem értem, miért teszi.
   Miért?
   Miért rontod el a tökéletes pillanatot? Hadd élvezzük még egy kicsit. Kérlek! Elveszett vagyok, légy a támaszom!

   Halk szavaira felfigyelek, de mégsem arra, amit mond. Szinte elsiklok a mondatai felett, épphogy meghallom őket. Csak a hangjára figyelek. Ahogy kimondja a nevemet. Halkan, érzékien, majdhogynem hívogatva.
   - Nem helyes, amit teszünk. - lehelem ki halkan a szavakat, révedő szemmel. Képzeletem egész máshol jár már. A szavak lágyan csúsznak csak ki a számon, nem is figyelek rájuk, csak a végszóra, hogy akkor lecsaphassak. - De nem érdekel. - egy tizedpillanatot még bámulom gesztenyebarna szemeimmel, s nem bírom tovább.
   Közelebb húzódok, arcához hajolok, mélyen a szemébe nézek, kicsit oldalra biccentem a fejemet, és újra megcsókolom, hogy újra eljöjjön a várva várt tökéletes pillanat.
   Egyik kezemet nyakába fonom a másikkal átkarolom, hogy érezhessem férfi teste egész valóját. És csak csókolom.
   És csak csókolom...
   Csak csókolom...
   Csókolom...
   És nem bírom abbahagyni.

[kell]

  Újra megcsókolt. És újra. Egyre többször. Visszacsókoltam, ajkai úgy hatottak a szívemnek, mint egy utolsó fénycsóva a sötétségben. Kellek neki. Éreztem, szüksége volt rám! És nekem is rá. Tényleg csak a háború tenné? Vagy lehet, hogy ez több mint barátság? Minden annyira zavaros. De nem akarok ezzel törődni, csak átadni magamat az érzésnek. Minden eltűnt körülöttünk. Csak a nagy puszta, eseménytelen sötétség volt, amíg együtt vagyunk, addig érezzük magunkat biztonságban. Én legalább is biztosan. Lassan simogattam kezeimmel, de a csók egyre hevesebb lett. Éreztem őt. Éreztem, ahogy a szívünk együtt dobbant. Lassan, nagyon lassan. Nyugalomban. Majd időnként, az érzések hevével gyorsabban, majd megint lassan. Érdekes ez a „játék”. Kiszámíthatatlan. Mire észbe kaptam már egyikünkön sem volt felső és feküdtünk. Ő alattam volt, hemperegtünk az ágyban. Már nem olyan óvatosan simogattam, egyre jobban tudtam, hogy kell nekem. Kell minden csókja, kell minden lélegzete és szükségem van a szívének minden dobbanására. Testem minden izma megfeszült, azt akartam, hogy Barbi az enyém legyen. Csak az enyém!

   A fény felébreszt. Mindig is utáltam nem kellően sötét szobában aludni, de mióta a sátorozunk a vásznon át ragyogó fény folyamatosan felkelt. Túl korán. A nap fénye vörösre festi a sátor „falait”. Megnyugtató. Ezért szeretik sokan a napfeleltét? Az évszakból és a fényekből ítélve olyan hat vagy hét óra fele lehet. A szemhéjaim folyamatosan vissza akarnak csukódni, de az átkozott fény nem hagyja, nem aludhattam valami túl sokat. A fény tisztaságából még valami leszűrhető: nincsenek a környéken dementorok. Jó ötlet volt Barbitól, hogy valahogyan kombináljuk bele a patrónusunkat a védőburokba. Most még a lélekszipolyozó teremtmények elől is rendesen el tudtunk rejtőzni. Barbi!
   A lány ott aludt mellettem. Nem is értem, hogy nem vettem észre, hiszen végig jobb kezembe kapaszkodott. Szuszogott álmában és az orrán kifújt gyenge levegő cirógatta a kezemen lévő bőr felületet. Az arca, mintha egy véláé lenne és nyugalma leírhatatlan. Talán nem is láttam ilyen nyugodtnak mióta útra keltünk. Én is az vagyok. Szabad kezemmel, óvatosan félresimítottam az arcából egy lelógó tincset. Merlinre, mennyire szép ez a lány! Tekintetemet levettem róla és a plafonnak fordítottam.

   Most ébredtem fel annyira, hogy megpróbáljak visszagondolni a tegnap estére. Áhh! Ördögbe! De fáj a fejem! Eddig fel sem tűnt a hasogató, lüktető fájdalom. Furcsa érzés. Nem bírtam ki, az idill megszakadt, a fájdalomtól hirtelen felültem. Nem tudom, hogy a lány felébredt-e de a kín nem hagyja, hogy törődjek ezzel a ténnyel. Furcsa képek gyötörnek, élvezetes még is mocskos képek, rólam és Barbiról. Csak most tűnt fel az eddig nyilvánvaló tény: mindketten anyaszült meztelenül feküdtünk az ágyamban. Az ágy mellett szanaszét szórva üvegek, melyekben nem kérdéses, hogy alkohol volt. És egy nagy összegyűrt zsebkendő gombóc. A gombócon elidőzött a tekintetem. Ismerős volt, fél perc gondolkodás után le is esett, hogy majdnem megszületett gyermekeim hadát rejti. Legalább ennyi eszünk volt. Izgalmamban bal kezemmel elkezdtem csipkedni a bőrt jobb csuklómon. Egyre több kép jutott eszembe. A csuklóm már vörös volt a sok csípéstől. Ki kell szellőztetnem a fejemet!

   Mielőtt kimásztam az ágyból Barbi fülébe suttogtam
- Elmegyek fáért… - nem tudom meghallotta-e, mindenesetre a lelkiismeretem tisztán maradt. Jó melegen felöltöztem és kiléptem a sátorból. A hideg durván csipkedte az arcomat, de jól esett a hűvös levegő. Kint minden zúzmarás volt, közelgett a tél, és amúgy is valahol északon járhattunk. Vissza se néztem a sátor felé, csak menekülni akartam, elkezdett bennem lángolni valami, amit rettenetesen utálok. A Bűntudat. Átléptem a védelmező körünkön és csak mentem, mentem és mentem. Minél messzebb az rohadt sátortól, ahol tegnap este olyan dolgok történtek, amiknek nem kellett volna…