+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Sötét varázslók
| | | | |-+  The Black Rose (Moderátor: Roxana V. des Pres)
| | | | | |-+  DD.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: DD.  (Megtekintve 2363 alkalommal)

Roxana V. des Pres
[Topiktulaj]
*****


beauty of the dark.

Nem elérhető Nem elérhető
DD.
« Dátum: 2012. 03. 10. - 13:28:47 »
0

Kedves halálosztóknak felajánlva...
Naplózva

Damon N. des Pres
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 04. 07. - 13:47:25 »
+1


Síri csend. Világtalan sötétség.
Az emberek félnek tőlük, mondván, hogy sötét titkokat rejtenek, amitől jobb félni, mint megijedni. De ennél nagyobb baromságot nem hallott még a világ. Szerintem a dolog egyszerűbb: az emberek ostobák, ügyetlenek és irgalmatlan besz.riak. Mindenféle felsőbbrendű gondolatokat hirdetnek, amiben a jót látják, mégis a sötétben képtelenek meglátni az igazságot. Miért bántana téged a sötét? Miért ugorna ki karmai közül rád egy szörnyű gyilkos, hogy ellopja az életed?  Ez hülyeség... Ha kell, nappal is megöllek.
Szerintem a sűrű fekete éj sem más, csak nyugalom. S valójában benne is a fény, s talán több is rejtőzik benne, mint a kétbalkezes muglikban. Hisz mi van, ha a sötét nem ijeszteni, vagy gyilkolni akar. Mi van ha csupán magányos, ereje vesztett, gyenge akaratú, mint egy kisgyerek, akit kihasználnak.
Az emberek túl felszínesek ahhoz, hogy az ilyesmit meglássák, hisz a levegőbebeszélés sokszor könnyebb mint tenni.
Valahogy a sötétről, s az éjszakáról eszembe jutnak emlékek, melyek kígyóznak, fodrozódnak a fejemben. De talán pontosabb a kifejezés, ha azt mondom, hogy egy nő jut eszembe róla, aki olyan, mint az éj. Könyörtelennek látszik, kiismerhetetlennek, mégis van benne egy lényegében teljesen más személyiség.
Talán ez fogott meg benne. A különleges kettőssége, amelyet még gyerekkoromban ismertem meg és mintha csak olyan természetes lett volna visszasétált az életembe.
Őszintén? Nem tudom miért segítettem neki. Nem vagyok az a segítkező típus, inkább veszek, mintsem adok, mert ebben lelem kedvem. Imádom a játékszereim és habár kezdetben Desdemona is csak játékszer volt, most már idegesít ha nem a szabályaim szerint játszik.
Valljuk be, a nyitott kapcsolatok izgalmasak, addig amíg meg nem tudom ki az illető. Mert ha megtudom, talán nem éli meg a másnapot.
Persze ezen ügyleteimet csak csendben intézem, inkább csak a magam szórakoztatására.
Most is csupán a szórakozásom kedvéért ülök ebben a szobában, s kémlelem a des Pres birtok növényzettel beborított domborulatait.
De nem igazán kenyerem a várakozás. Persze néha muszáj, de néha jobb csak belecsapni a közepébe, mert valljuk be az unalom csak a sörhasú mugliknak való. Én élvezetekre vágyom... Hosszú, kéjes élvezetekre...
Naplózva

Desdemona Lamoureaux
Eltávozott karakter
*****


D.E.V.I.L.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 04. 07. - 17:56:27 »
+1

Árnyként rovom a sötét éjszaka hidegét. A járásom olyan kecses, hogy a hideg széltől fújt fák lobjai tánca sem oly légies, mint a járásom. Nem hiába lett az animágus alakom egy párduc.
Olyan óvatosak a lépteim, akár a vadmacskáé, amikor az áldozata után ólálkodik.  Mert ma este én is vadászni jöttem, elkapni egy vérárulót, azt, aki ellenszegült a Nagyúr utasításainak, elárulta őt.
Fekete csuklyám tejesen elrejti a kontyba fogott, hosszú, tejföl szőke hajamat és a hófehér arcomat. Agyam a rég kifundált terven kattog. Nem lesz nehéz ügy. Már rég óta figyelem, ismerem a napi rutinját, tudom, hogy hol lesz pontban hétkor. Ahol tegnap és tegnapelőtt is és az azelőtti napon is. A kocsmában. Hogy alkoholba fojtsa a tökre ment életéből eredő fájdalmat, figyelmen kívül hagyva, hogy az ital lassan a gyengéjévé válik. Szánalmas áruló. Megérdemli a halált! Azért, mert gyönge, akár a ma született bárány, és azért, mert mindig az erősebbek győznek. Ez az élet rendje, ha tetszik, ha nem.
Megbújva az egyik épület árnyékába, az áldozatomra várva, csak akkor leszek figyelmes egy férfi hangjára, amikor a gondolatom végére érek. Felpillantok, és a szívem kihagyd pár dobbanást. Ő az. Azé a senkiházi legjobb barátja, aki anno, még amikor ártatlan, naiv lány voltam, megbecstelenített, ezzel tönkretéve a már úgyis romokban hevert életemet. Előveszem a pálcám és kijövök az épület árnyékából. Habozás nélkül felé szegezem és egy Cruciatus átkot intézek felé. ~Nem ez volt a terv!~ Az agyam egyfolytában ezt kiabálja, de a düh elvakít, elsüketít.
A férfitest a hideg betonra zuhan. Szenved, én pedig élvezem. Minden egyes kiáltását, a nyomorgó arckifejezését, a rángatózó testét. Előveszem a csizmámból a késem, leguggolok az ellenségemhez, megragadom a hajánál és elvágom a torkát. A vére olyan gyorsan kezd el spriccelni és indul el útnak, hogy pár csepp a kezemre is kerül. Mosollyal az arcomon nézem, ahogy a féreggel egyenlő ember elvérzik. A kabátja ujjába törlöm a késem hegyét, majd elrakom és felegyenesedem. Ekkor egy kislány kétségbeesett kiáltása töri meg az éjszakai csendet. A kis emberre pillantok. A szeme, az arca és a hajszíne annyira hasonlít a lábamnál heverő férfiére, hogy hülyének kell lennem, hogy ne jöjjek rá, a szeme láttára öltem meg az apját. Felé szegezem a pálcámat azzal a szándékkal, hogy véget vessek a szenvedésének, amikor valaki lefegyverez.
-   A fenébe! – sziszegem el franciául, majd a pálcám után rohanok, még mielőtt a két támadóm megátkozhatna. Az egyik még egyszer megpróbálkozik, de az átok az egyik épületet találja el helyettem. Felveszem a varázspálcámat és egyből dehoppanálok a helyről.
A des Pres kúriában érkezem. Idegesen lehámozom magamról a taláromat és kiengedem a hajamat. Letörlöm az arcomra ragadt koszt és magamban szitkozódva a des Presek idősebbikjének szobája felé veszem az irányt. A helyiség felé vezető úton haragomban felrobbantom az egyik óriás vázát, melyben gyönyörű rózsák díszítették a folyosót.
Ingerülten belépek a szobába, továbbra is franciául átkozódva. Csak néhány perccel később veszem észre Damont, aki a birtok zöld domborzatait kémleli. Megállok a kandalló előtt és a szőnyeg felé szegezem tekintetemet. Gyenge vagyok. Főleg előtte. Nem akarok csalódást okozni neki, de ma este.. Pont ezt tettem.
-   Hibáztam – szólalok meg, halk, mérges hangon. Pár hajtincs az arcomba kerül, de nem foglalkozom velük. Csak Damon reakcióját várom.
Naplózva


Damon N. des Pres
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 04. 08. - 08:05:42 »
+1

Az óra csendesen megüti a 11-et, mely azután halk kongásba kezd, hogy jelezze számomra, Demonának már itt kellene lennie.
Halkan sóhajtok egyet és a fotelom mellett álló kis asztalra emelem a kezem, s az ott elhelyezett Cognac-ből töltök egy keveset a kiürült poharamba. Ebben a pillanatban egy vijjogásra leszek figyelmes, amit már nem az óra ad ki, hisz annál sokkal figyelemfelkeltőbb, élesebb, de csak a fokozati létra alján áll, jelezve azt, hogy valaki átlépte a birtok határát. Feltehetően egy galamb, vagy bagoly, vagy egy törpe, de ez utóbbit kétlem, mert ezek a mócsingok félnek tőlem. Rápillantok a falra felfüggesztett óriási, mágikus képre, amely a birtok lekicsinyített mintája, de mivel semmi látnivaló nem jelenik meg rajta egy pillanat alatt elhallgattatom. Szeretem ezt az eszközt, mert pontos és hű képmása a valóságnak. Tökéletesen meg lehet figyelni és hallgatni minden négyzetcenti történéseit.
Egy pillanat múlva egy erős szárnysuhogást hallok, s a félig kinyitott ablakon át egy bagoly ereszkedik be, bedobja a szerzeményét és sietősen távozik.
Gyorsan kinyitom a borítékot, s egy pillanat alatt átfutom a tartalmát. Habozás nélkül bedobom a levelet a kandalló tüzébe, s meghúzom az alkoholt. A finom nedű végigszalad a torkomon, s nyugtatja a levél által gerjesztett indulataimat.
Ezután a kép újra rikoltozni kezd, s végre egy ismerős alakot ismerek fel benne. Hmm, az az alak...
Ennek ellenére meg sem mozdulok, ugyanolyan higgadtsággal ülök a fotelban, mint eddig, még akkor is, amikor nagy csörrenés hallatszódik a folyosóról.
Az ajkam felfelé görbül, hisz számomra csodálatos Desdemonat idegesnek tapasztalni. Akkor olyan tüzes.
Meghallom a hangját, ahogy franciául káromkodik, s ehhez rakoncátlan léptei párosodnak, ahogy beér a szobámba.
Itt mintha megtorpanna, visszafojtja dühének káprázatos lángját, s e mögött felfedi magát az elkeseredettség.
- Hibáztam! - szólal meg.
- Tudom - válaszolok rá röviden, sejtelmesen, majd megpördülök a székemmel, hogy láthassam az arcát.
Ugyanolyan elbővülő, mint általában. De ez az általánosság még nem teszi unalmassá, hisz képes szépségének minden árnyalatát kijátszani és elkápráztatni a halandó férfit a kis trükkjeivel. Imádom rajta a feketét, mely kiemeli tejföl szőke haját, gyönyörű szemeit, de legfőképp ínycsiklandó domborulatait.
Ám látszik rajta, hogy ideges, hiszen tekintete is árulkodik fortyogó dühéről és kócos haja is, mely erősebbé teszi a feketével alkotott szimpátiámat.
- Tudnom kellett minden lépésedről, nehogy ténylegesen elronts valamit. Ez így szokott működni. Minden kezdőnek van egy afféle mentora és szerencséd, hogy pont én ügyelek rád – vigyorodtam el halványan. – Két lehetőségünk van. Levadászod azt a mocskot, vagy adunk Roxinak némi szórakozási lehetőséget, hisz már ígyis nagyon unatkozik szegényem - mondom miközben dobpergés szerűen végigtáncoltattam az ujjaim a bőrfotel karfáján.
- Most pedig meséld el szépen, hogy mi történt! – szólalok meg kellő higgadtsággal és a combomra paskolok, jelzésül.
Naplózva

Desdemona Lamoureaux
Eltávozott karakter
*****


D.E.V.I.L.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 04. 11. - 17:52:00 »
+1


Mindig is utáltam csalódást okozni, és bár már nem vagyok az a naiv kislány, aki anno voltam, bizonyos dolgok nem változtak meg.
Emlékszem nagyapám dühvel teli szemeire, melyekkel szinte átlátott rajtam. Mindig is arra kényszerétet, hogy bűnösnek érezzem magam, amiért elbuktam, amit elkezdtem. És ez… Mindig ösztönzően hatott rám. Arra bátorított, hogy próbálkozzak újra meg újra, míg el nem érem a kívánt hatást vagy eredményt. Talán kislánykoromban ezért is kerültem a Hollóhátba. Mert a kudarcok ösztönöztek, sosem tudtak letörni. Bár sokan mondják azt, hogy a Griffendél ház diákjai sem adják fel egykönnyen… Ha még az is igaz róluk, hogy bátrak, akkor valószínűleg ezért nem kerültem az oroszlánokhoz. Mert én sosem voltam az. Csupán kitartó és türelmes. 
Ma este hibáztam. Azért, mert nem a terv szerint cselekedtem, mert egy kislány szeme előtt gyilkoltam, méghozzá olyasvalakit, aki közel állt hozzá, de a legnagyobb hibám az, hogy nem harcoltam és hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a düh. Vajon az én szemem is olyan volt, mint egykor nagyapámé?
Most itt vagyok, Damon előtt és úgy érzem magam, mintha meztelen lennék, ő pedig egy idegen. És ezt az érzést ő kelti bennem, azzal, hogy ismer, hogy tudja minden lépésemet, hogy képes megállítani, ha szeretné, hogy hatással van rám, akár a mágnes a vasra.  Ha eltávolodik tőlem, a vonzás megszűnik, de nem örökre. Mert ahányszor csak a közelemben jön, ismét elkezdődik. Újra meg újra.
Mintha csak attól félnék, hogy Damon is ilyen szemekkel fog nézni, elfordulok és milyen beleszippantok a levegőbe. Annak ellenére, hogy koszos vagyok, érzem a parfümöm illatát. Az egyik kezemmel a kócos hajamba túrok, és hátulról megragadom, megakadályozva, hogy a szemembe hulljon. A másik tenyeremet a derekamra rakom. Lépek egyet és arra várok, hogy a sarkam a padlón koppanjon, de nem történik meg, mert alatt szőnyeg van. Ingatagnak érzem magam. Mintha nem is a földön járnék. Félek, hogy bármelyik pillanatban újra oda kerülök, ahol sokáig voltam. Lent, magam alatt.
Tudom, hogy ő sosem nézett úgy, tisztában vagyok azzal, hogy nem is fog, de bennem van az a „mi van, ha mégis?”. Tudatában vagyok annak, hogy ő nem tud úgy rám nézni, mert Damon nem nagyapám. Mr. Lamoureaux nem kötődött hozzám, Damon pedig… Annyit biztosra tudok, hogy van valami köztünk.
Csak akkor fordulok meg a szobában lévő férfi felé, amikor újból megszólal. A válaszával is csak az előbbi elméletemet bizonyítja. Minden lépésemről tud.
Elengedem a hajam, ami egyből visszacsúszik a helyére, egy pillanatra a kandallóban táncoló tűzre pillantok, majd ismét Damonra szegezem tekintetemet. Tudom, hogy még kezdő vagyok, hogy még nehezemre esik uralkodni az ösztöneimen, de akkor sem szeretem, ha követnek. Tisztában vagyok azzal, hogy muszáj, de zavar. Nem tudok ellene tenni.
-   Levadászom. Mind a kettőt – választom ki az első opciót – Muszáj megtanulnom uralkodni magamon – teszem hozzá határozottan, majd halkan nagy levegőt veszek. Mintha megkönnyebbültem volna. Már nem érzem a mázsás tehert a vállalom.
Mikor a combjára paskol, egy halvány, pajzán mosoly jelenik meg az arcomon. A vigyor gyorsan eltűnik, és mű sajnálattal a hangomban megszólalok.
-   Nem lehet – mondom, miközben magamra mutatok, arra utalva, hogy nem ülhetek le a combjára, mert koszosak a ruháim. – Két és fél órát álltam a mocsokban, azokra a szemetekre várva, és a párbaj során párszor a földre kerültem.
Egy újabb csintalan mosoly jelenik meg az arcomon, de ezúttal ott is marad egy ideig. Nem szeretnék a történtekről beszélni, mert túl fáradt vagyok hozzá. Azt hiszem itt az idő, hogy témát váltsunk.
Naplózva


Damon N. des Pres
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 04. 12. - 14:14:57 »
+1

Vannak akiknek akár a buja meztelenség, de akár a piszkos arc is jól áll, hisz a szépséget nem tudja beskatulyázni semmi, még a ráncok sem. S bárhogy is nézem Desdemona akárhogy szép nekem, olyan, mint egy démon, aki mesterien gyönyörű álcába bújt és játszadozik velem, szegény, halandó emberrel, aki minden percében rágondol. Persze ez csak emberi gyengeség, melyet olyan mélyen elrejtek magamban, hogy az ne irányíthasson engem. Mert képes Demona képes rá, még a gondolataimban is.
Ezt persze igyekszem legyőzni valahogy, hisz képtelenség, hogy egy nő uralja a gondolataim. Tulsagosan szabad lélek vagyok ahhoz, s ezért élvezem az élet apró pillanatait, mint halálfaló, hisz habár azt mondják bűnös élvezet ez, tanít nekem, s a szenvedőnek, aki halálfélelmében jön csak igazán rá, hogy az élete sz.rt se ért, mert bábu volt egy színjátékban, amit ő maga írt. Nos, ez az ember, aki falakat épít, hogy újra és újra ledöntse azokat, s felhalmozza a hülyeségeit, melyek nagy bölcsességszámba mennek, miközben sikkesek és ironikusak...
Esetenként a dolgaim latolgatom egy alkohol társaságában, vagy hagyom, hogy szórakoztassanak a nők, akik minden alkalommal bizonyítják, hogy milyen gyengék és könnyen megszerezhetőek.
Persze Demona többet jelent számomra, mint ezek a szajhák együtt véve, de csak így őrizhetem meg tekintélyem, szabadságom... Ez a nyitott kapcsolat ára, mely szinte megfizethetetlen, még számomra is.
De Demona maga a méreg mely nap, mint nap megfojt, mert kívánom, akarom óráról - órára, percről - percre, de ő olyan mint én: független és makacs. De benne ez a szép, s az, ahogy megpróbálja forró tüzét leplezni a higgadtság jegével, azonban nála mindig felolvad a jég, s ő maga is erre panaszkodik.
- Megtanulni uralkodni, vagy elfojtani önmagad? - teszem fel az ironikus kérdést, amikor már befejezte mondandóját. Nem tetszik, hogy nem mesélt és az sem, hogy visszautasított, de hát mit lehet tenni? Ezek a nők...
Felállok a fotelből, s odasétálok hozzá. Belefúrom megbabonázó tekintetébe az enyém, közben átfonom a derekát, s megcsókolom, hosszan, gyengéden.
- Menj a fürdőbe, mindjárt megyek én is! - suttogom neki kedvesen, miközben kisimitok egy kósza tincset az arcából, úgy, hogy megérintsem finom, puha arcbőrét is, amelyet most némi por fed.
Aztán, mintha semmi sem történt volna elsétálok mellette egyenesen a folyosóra. Ott célirányosan elkanyarodom balra, s megyek egyenesen, majd egy magas, íves ajtónál megtorpanok és bekopogok.
- Tessék! - hallom az ismerős hangon csengő választ, s azonnal besurranok a szobába. Ott a húgom fekszik egy antik stílusú heverőn, kecsesen, mint az előkelőségek. Kérdőn emeli rám a tekintetét egy könyvből.
- Tiéd lehet - közönyösen szólok hozzá. Habár ez másnak semmit mondó, számunkra annál többet jelent, s lényegesen összefügg Demona küldetésével.
A lány arcára sejtelmes vigyor ül ki, melyet túl jól ismerek ahhoz, hogy tudjam milyen veszélyes.
- De csak figyelj rá! - fejezem be az ajtóhoz lépve.
- Remek, végre egy kis izgalom - feleli miközben távozom a szobából.
Visszasurranok a szobámba halkan becsukva az ajtót, majd egyenesen a fürdőbe veszem az irányt, útközben elhagyva ingemet...
Naplózva

Desdemona Lamoureaux
Eltávozott karakter
*****


D.E.V.I.L.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 07. 08. - 17:36:35 »
+1


Nem egyszer gondolkoztam már azon, hogy Damonnal hogy lehetünk együtt. Mind a kettőnk kegyetlen, gerinctelen gyilkos, akit többnyire a bosszú vágya vagy a Nagyúrtól való félelme a bűnök mély szakadékába vezet. Vicces, de mindezek ellenére, mind a kettőnknek van egy másik, titkos, magunkban elzárt oldala. Egy gyengébb, kedvesebb énje, aki teljesen szerethető és elviselhető. Vajon, ha a sorsunk máshogy alakult volna, de mégsem hozott össze volna minket, így állnánk egymáshoz? Jobb vagy rosszabb lenne a kapcsolatunk? Egyáltalában beleszerettünk volna egymásba? 
Nem tudom tagadni… hálás vagyok, amiért kis koromban hitet adott, azért, hogy az életem egyik legnehezebb pillanatában, akkor, amikor féregként hevertem a padlón, visszatért és felsegített. Megtanította, hogy ne becsüljem le magam és megmutatta, hogy valójában milyen erős is vagyok. Ha a kezemre pillantok, a sötét jegyre, ami örökre megpecsételte a már így is fanyar életemet, nem sajnálom, hogy így döntöttem. Egyáltalán nem bánom, hogy Damonra hallgattam és követtem, hogy mindent megtettem, amit mondott. Nem… hisz ő tett azzá, aki vagyok. Ő volt az, aki előcsalogatta belőlem az erős nőt és enerigát adott, amikor úgy éreztem, hogy a legjobb az lenne, ha meghalnék, elvesznék. Amikor magam alatt voltam és biztosra vettem, hogy senkit sem érdeklek, hogy felesleges vagyok, ott volt mellettem és támogatott. Talán sosem vallanám be, hogy szeretem, de azt hiszem, így jobb is. Tisztában vagyok azzal, hogy tud erről, de addig mindent letagadhatok, míg be nem vallom neki az érzéseimet.   
Egy kicsit vicces, egy kegyetlen gyilkos, szenvedésre ítélt csatlós érzelmeiről beszélni, hisz az emberiség úgy véli, hogy aki képes gyilkolni, annak semmi érzése nem lehet. Max. bosszúvágy, csalódottság és méreg. Az emberek igazából azt hiszik, hogy sokat tudnak, szeretik megjátszani az okosabbat és olyanokat állítani, amikben talán még ők sem biztosak. Mindenkiben van naivitás. Ez velünk született, nem lehet megszabadulni tőle, hisz az nagyjából olyan lenne, mintha a saját kezünktől szeretnénk megszabadulni. 
Amikor ismét meghallom a kérdését, tekintetem a kandallóra téved. A múlt képei peregnek le előttem, azok az idők emlékei, mikor kénytelen voltam letagadni azt, aki vagyok. Hogy megfeleljek nagyapámnak és ezzel saját magamnak is. Mert tudtam, ha csalódást okozok neki, az ugyanannyira fog fájni a piciny lelkemnek, mint az, hogy a nagyvilágban egyedül vagyok és egy olyan emberrel kell élnem, aki kegyetlen és kemény személyiséggé szeretne változtatni.
Nem válaszolok, mert nincs mit mondanom. Tudja, hogy mit gondolok erről. Jól tudja, hogy annak ellenére, hogy tökéletes képzésben részesültem, hajlamos vagyok magam ellen működni.
Tekinteteink összekapcsolnak, érzem, ahogy karjai lágyan a derekamra csúsznak, közelebb húznak hozzá, majd a következő pillanatban a lágy a csókjait is az ajkaimon. Egy pillanatig tart a varázs, majd Damon eltávolodik és ismét megszólal.
Bólintok. Érintése megbabonáz, élvezem, ahogy hűvös ujjai hozzáérnek az arcomhoz és cirógatják azt. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha egy megszelídített vadmacska lennék, aki élvezi a gazdája kényeztetését. A kapcsolat megszakad, Damon pedig elmegy mellettem, mintha az előbbi beszélgetés, simogatás meg sem történt volna. Kifújom a tüdőmbe tartott levegőt , majd a fürdőszoba felé veszem az irányt.
Kiengedem mind a két csapból a vizet és hagyom, hogy megteljen a kád. Mielőtt nekiállnék levetkőzni, habfürdőt és fürdősót teszek a vízbe, hogy a lehetőleg legkellemesebb legyen a fürdés.
A mosdókagyló fölötti tükörbe pillantok. A kezemre engedek egy kis vizet és körkörös mozdulatokkal megpróbálom lemosni az arcomról a mocsok egy részét. Egy pillanatra megállok és mélyen belenézek a tükörből visszapillantó kékszemű szörnyetegre. Szörnyeteg… de ha az ember mélyebben a szemébe néz, szinte lehetetlen, hogy ne bukkanjon rá a benne lakozó, sérült gyermekre. Pislantok egyet, majd még egyet, ezután pedig beletemetem az arcomat a vízzel megtelt tenyereimbe és várok, míg az kifolyik az ujjaim közötti részeken. Mély levegőt veszek, majd még egyszer belenézek a tükörbe. Nem azt látom, akit akarok, hanem azt, aki vagyok. Egy elveszett, halálra ítélt nő, aki egész életében a boldogságra vágyott.
Keserűen felnevetek. Pocsék az élet, de ez van. Ez jutott nekem. Jobb, ha elfogadom.
A kád szélére pillantok. Lassan elkezdek vetkőzni, majd mikor végzek, a kádba lépek és hagyom, hogy a meleg víz és a szappanbuborékok birtokukba vegyék a testemet…
Naplózva


Damon N. des Pres
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 08. 16. - 23:29:31 »
+1

18 +
Mire elérem a fürdőt az összes ruhadarab lassacskán elhagyja testemet, s amint belépek a fürdőbe lányos zavaromban elcsúszom a hideg és vizes kövön, hogy felnyaljam a padlót. Na jó csak poénkodom, de a kép mindenképp vicces, így egy halvány mosoly kerekedik az arcomon, ahogy belépve a helyiségbe a gyertyák elhalványulnak, hogy meleg, kellemes színekbe burkolják a szobát. A helyszín kétségtelenül a legalkalmasabb hely a kúriában a pihenésre, mert tágas, gazdagon felszerelt és majdnem olyan melengető, mint Demona karjai. Becsúszok a kádba a szőkeség mellé a habokban, melyeken megcsillannak a gyertyák fényei. Nem vagyok romantikus alkat, de ha valamit csinálok, azt szeretem stílusosan csinálni.
A kád mellett álló vázãból kiemelek egy darab hófehér liliomot, az arcomhoz húzom, belészagalok és utána Desdemona gyönyörû szempárjába nézek, melyek élénken csillogva teljesen megőrítenek. Tudom, hogy nem szabadna, mégis ezt teszik.
Minden egyes alkalommal újra és újra anélkül, hogy bármit is tehetnék ellenük.
- Te vagy a valaha volt legbecsesebb és leggyönyörűbb nő, akivel életemben találkoztam - suttogom és beleillesztem kusza tincsei közé a virágot. A kezem azonban nem húzom el onnan, ott tartom a hajkoronájában, majd gyengéd mozdulattal végighúzom az arcán, mindvégig tartva a szemkontaktust.
Kicsivel közelebb húzódóm, ám még így is elférünk a forró, habos vízban, ami körül ölel minket. Gyengéden megemelem az állát és úgy suttogom.
- My darling - mert tudom, hogy mindig, amikor kimondom kirázza a hideg és úgy megnyugszik, mitha ez a két jelentékten szó és kilenc betű azt tudatná, hogy nincs veszély, hogy minden rendben lesz.
Még akkor is ha ez egy óriási hazugság. Mert mindketten tudjuk, hogy bármelyik pillanatban ránk törhetik az ajtót, elhurcolhatnak, kivégezhetnek. BÁRMELYIK PILLANATBAN.
Épp ezért kell kihasználnunk minden egyes másodpercet. Ha már elpatkolunk, legalább mondhassuk, hogy csináltunk valamit, aminek értelme is volt és nem csak célja. Mert ennek, ami köztünk van se oka, se célja. Megmagyarázhatatlan. Egyszerűen csak van.
Nem mondanám, hogy szeretet, mert az csak egy lánc, ami visszafog és földhöz bilincsel. Nem mondanám, hogy ragaszkodás, mert az nem késztetne csókra, érintésre. Nem mondanám, hogy szövetség, mert abban nem lenne semmi tűz. Nem mondanám, hogy kihasználás, mert az nen nyúlna ilyen hosszúra. Nem mondanám, , hogy törődés, mert  akkor csak  érzelmek rabja lennék. Őszintén? Nem tudom mi ez, nincs rá válaszom, csak annyi, hogy AKAROM, AKAROM!
Megcsókolom a nyakát, s jobb kezemmel átkarolom, hogy vizet 'szórjak' a hátára,  hogy végigsimítsam, mint a puha ágy, hogy megnyugtassam, mint a képzeletvilág.
Gyakran eszembe jut, hogy ennek nem így kéne lennie. Hogy nem kellene Demonának is így élnie. Hogy nem kellene nap, mint nap menekülnie, hogy nem kellene egyáltalán ölnie. Hisz miattam teszi, jól tudom, mert én rontottam el az az igazság, pedig csak egy törékeny lány volt, aki megbízott bennem, s mostanra, ha összetépve is, de nem kellene másnak lennie, mint egy törekvő ifjú hölgynek, aki retteg tőlem. Mert soha meg sem érdemeltem,  hogy egyáltalán törődjön velem. Hisz én egy szörny vagyok, aki nem tud adni, csupán elvenni.
Olyan törēkeny a teste, hogy csak egy kézzel kettéroppanthatnám, de Őt nem tudom csak simogatni, mert bántani képtelen vagyok. Megcsókolom a nyakát, majd vonzó ajkait, hosszan, gyengéden, mintha nem létezne idő, amikor nem tenném ezt szívesen. Kezeim gyengéden átkarolják, magamhoz húzzák. Megcsókolom a nyakát, majd dús kebleit. Közelebb húzom, hogy ölelésemből ne szabaduljon, s kezeim kedvesen cirógatják puha bőrét a habokban, elrejtett pontokban, úszva a kéj forró mámorában.
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 01. - 16:22:46
Az oldal 0.072 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.