+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Court of Nightmares (Moderátorok: Athalea Lestrange, Modest L. Dietricht, Eric R. Lestrange)
| | | | |-+  Össznépi mulatság
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Össznépi mulatság  (Megtekintve 5208 alkalommal)

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 02. 17. - 18:42:51 »
+1

1997 júniusa









Ahogy apró kezei mozognak olyan, mint egy pillangó, rebben ide, rebben oda lágyan de azért némileg érezhetően. Eszembe jut a mondás ’egyetlen pillangó szárnycsapása elég ahhoz, hogy hogy a Föld túloldalán tornádót idézzen elő’. Voltaképpen én is ugyanezt érzem. Elég egy fuvallat és vihar kerekedik, elég egy darabka kő, és lavina indul el. Száguldva. És őrjöngve.
A káosz tökéletesen uralkodik. Rajtam, rajta, körülöttünk, mindenhol. Az egész világban. És hiába is akarnék, nem lehet kiszállni. Talán csak ha meghalsz… de azzal sem nyersz semmit.
A csók félbeszakad, s ezt nem bánom teljesen. A kép, ami visszatükröződni tetszik az ablaktáblák kopottas képéről az első pillanatban túl élethűnek tetszettek. Meglehet ostoba látomás volt csak, egy hallucináció, amit Lea, a csók, a helyzet, a sötétség, a hangok vagy az egész egyvelege váltott ki. Kezdem egyre rosszabbul érezni magam, mert túl sok a nem megmagyarázható dolgok száma. S ez a nagyon gyors gyarapodás cseppet sincs ínyemre. Mi több, kifejezetten frusztrál.
A pillangó mégsem röppen el azonnal. Hiába nem érnek össze ajkaink, az illatát még mindig érzem közelsége miatt, s mert belém ivódott, a ruháimba, a testembe is. Lea rám tekint talán, de én elnézek, s csak az üveget fixírozom. Árnyékok vagy emberek? Ki tudja…
Nem fordulok meg. Még a ledöbbenés túl erős és nagy hatással van rám. Helyette a lány mozdul, s kecsesen hajol közelebb, amivel talán a figyelmem akarja felhívni magára, s meglehet, mivel ez most nem sikerül, inkább más módszerhez folyamodik. Ott, ahol lehelete ér, s szája súrol enyhén libabőrös leszek, de még csak ezzel sem foglalkozom, egészen addig, amíg ki nem mondja azt a szót, ami szintén meglep.
Mert mit sajnál? Az elmúlt percet vagy azt, hogy ismer egyáltalán? Őszintén szólva egyiken se csodálkoznék. Hiba volt, nagy hiba, de talán nem végzetes. Ha innentől még keményebb szabályokat fektet fel az ember és engedelmeskedik is neki, akkor… akkor…
Ránézek és nem értem. Ő elnéz, nem pillant fel, s nem tudok elveszni a lélektükreiben. Ez is valahogy jól van így. Nem őrjít meg és jobban tudok koncentrálni, míg ő… ő csak ül és néz. Majd hirtelen ismét mozdul, s váratlanul ér a finom támadása, amivel karjaiba zár újra, ám most nem egész úgy, mint percekkel ezelőtt. Ez olyan igazi Athalea féle bocsánatkérés, de hogy miért is az rejtély számomra. Persze megvan a sejtésem. És tudom, hogy többet nem tehetek. Nem fogom keresni a társaságát, mert nem lehet. Túl veszélyes lenne, és értelmetlen. Hisz sose lesz közöttünk semmi több. Nem fogom elvenni, nem fogok örök hűséget fogadni, de még csak szerelmes sem leszek belé talán soha. Ő nem az az ember az életemben, aki ezeket testesítené meg. S azért nem, mert ő kivételes, sokkalta összetettebb, mint bárki. Nem ígérhetek neki hát semmit. Adni se adhatok. Csak a fájdalom marad a számára, és semmi más. Ez a tudat még az én érzéketlen lelkemet is bántja. Kegyetlennek érzem magam, olyan kegyetlennek, mint amilyen már a Sötét Nagyúr lehet.
- Hiba volt…- súgom halkan, vigasztalásképen, hogy ne vegye annyira a szívére, miközben átkarolom finoman, barátian, nem úgy mint az előbb. Közben a tekintetem az égre néz. A sötétség közt kibukkan egy csillag halovány fénye. Mélyen, lemondón sóhajtok. Talán ez a zárszó mára. Ki tudja?
Minden esetre csak remélni merem, hogy az idegen, már ha tényleg van valaki, akkor még vár egy keveset, addig, míg Lea ezt a testvéri, szeretői, baráti, atyai öleléskeveréket kiévezi kellően. Többet meglehet sose fog ilyet kapni és nincs szívem elszakítani ebből.
Sajnálom. Én sajnálom a legjobban. De ehelyett csak bámulok ki. És nézem azt az apró csillagot, mint egy reménysugarat, várva a megoldást, mindenre. De ez nem, legnagyobb bánatomra, jön el.




~~zene~~
Naplózva


Athalea Lestrange
[Topiktulaj]
*****


miss strange

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2012. 02. 19. - 10:21:16 »
+1

****


             Most ismét minden olyan fénytelen. Ahogy karjaiba zár már minden olyan semmilyen, hogy jobb szeretnék menekülni. Mielőtt még jobban tönkreteszi ami történt… Azt nem viselném jól. Miközben szép lassan elengedem s kibontakozok öleléséből, még egy fél pillanatra megingok, nincs szilárd elhatározásom a dologgal kapcsolatban. Ha most elmegyek, mikor ölelhetem majd újra? Egy kis hang a fejemben azt motyogja, hogy „soha”, de én dacosan megrázom kissé a fejem mintha így akarnám elűzni a gondolatot. Lehetetlen. Már nem is csak motyogás, már kétségbeesett kiáltás, de nem hagyom! Megfájdul a fejem, lüktet és szét akar esni, mint a világ, mikor azt mondta „hiba volt”. Igaz csak a sajnálkozásomra válasz, mégsem akarom felfogni a szavakat. Nem kellett volna azt mondjam „sajnálom”, helyette mondhattam volna, hogy „köszönöm”. Hogy megmentettél magamtól, hogy itt vagy… Bár úgy tudnék neki örülni még, mint mikor megláttam odalent Ericcel beszélni! De már nem lehet. Okosabban kellett volna, tartani a távolságot, okosabban nézni ahogy vissza megy az ünneplő népséghez. Akkor most nem kéne attól tartanom, hogy soha többet felém se néz majd.
Tudom, hogy sajnálja. Talán azt, hogy hagyta magát, hogy visszafordult, közelebb lépet, beszélt hozzám…
Hogy rég ismer már, hogy sokat volt itt, hogy mindig közel állt a családhoz. Eric kedvéért mindezt. Sosem az enyémért. Felém mindig kissé közömbös volt… Talán soha nem is kedvelt úgy, mint a bátyámat? Most is csak a férfiú cselekedett, nem az a tudatos énje akinek a figyelmére mindig vágytam? Máskor rendesen felöltözök! Igen. Egészen biztos…
Csak Eric miatt.
Mikor újra érzem a hűvös csempét a talpam alatt és eldöntöm, hogy elmegyek innen, még egyszer ránézek, s tekintetünk találkozik. Olyan zavaros a tekintete is… Nem tudom eldönteni miért. Ötletem a volna egy pár, de minek bocsátkozzak találgatásokba? Én most úgy sem vagyok a helyzet magaslatán, aligha tudok ítélkezni felettünk.
- Buta voltam… - halkan motyogtam felé, de folytatni nem tudtam. Buta voltam, hogy egy fél pillanatig azt hittem számitok. Mindegy ki lett volna a helyemben, igaz?
- Bárki lehettem volna… - a fejem szédül és még mindig dörömbölve próbál szabadulni ezektől a gondolatoktól. Az arcomból félre söpröm az odatévedt tincseket, aztán tenyerem egy pillanat erejéig a homlokomra szorítom. Veszek egy mély levegőt, láthatatlanul, s bent tartom. Már nem nézek rá, lassan elfordulok. Mond még valamit? Érzi-e szükségét? Én nem sietek, hátha ellenkezik, vagy igazat ad. Vagy értetlenül áll most ott? Hisz ő mondta, hogy „hiba volt”, akkor hát csak érti, miért lehettem volna bárki…
A csend megint körém nehezedik, lassan már vágyom a szalon társaságot, hogy ott minden féle csiviteléssel fogadjanak. Jobban viselném Eric újabb megrovó pillantását, a fialtabb férfiak gusztáló tekintetét, a halálfalók jelenlétét, az idősebbek megbotránkozását a ruhám miatt. Hallani kéne az aktuális pletykákat, a bennfentesektől szerezhetnék valami információt a következő tanév rendjéről, s még anyám távol maradását is meg kellene magyaráznom, ha ezt Eric elmulasztotta volna.
Azt hiszem lassan magam vagyok, visszakerül a helyére jól ismert Athalea féle maszk, amit Mathias is mindig lát. Talán ma összetörtem előtte, de nem lehetetlen újra helyre állítani a régi rendet. Majd megragasztgatom az álarc darabjait, szépen lassan majd csak…
Visszanézek rá, s azt kívánom bárcsak neki is fájna egy kicsit, bár eltűnne az arcáról a sajnálkozás, vagy akár mi is az ami a szeméből tükröződik. A folyosó sötét, ha nem lép közebb már nem is látom az arcát pedig még csak néhány apró lépést tettem meg arra amerről jöttünk.


Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2012. 02. 19. - 18:08:31 »
+1

1997 júniusa









A szomorúságát még csak el is nézném, de a viselkedés… Ez a mentalitás nem hozzá való. Nem egy aranyvérűhöz való. Édes ő, mint a méz, lágyan vonna magához, ha tehetné, de már ő is kijózanodott annyira, hogy tudja, hiba lenne. Nagy hiba. Nem teszi, s ez nem is baj.
Tudom, hogy fájnak neki a szavaim. Tudom, hogy kegyetlen vagyok vele de nem tehetek róla. Ez csak úgy kicsúszott a számon az ő bocsánatkérésére. Mert ezt nem tudom másnak venni. Sajnálja, hát remek. Bánja az egészet tudom én, és nem engem tipor ezzel különösebben a porba. Kaptam visszautasítást, nem halok bele. Főleg nem úgy, hogy egy olyan lányról van szó, aki eddig nem jelentett semmit se mint nő a számomra.
Ám az a lealacsonyító magatartást, amit elkövet… az már kibaszottul sért. Nemcsak engem, vagy a helyzetet, saját magát, és a családját. Hiába olyan, amilyen.
Tele őrültekkel, hazugokkal, mégis csak a család. És nekem ez a fontos.
Ha nem ismerném, azt hinném, a saját tulajdon bátyját is becsmérli, holott elvileg őt szereti a legjobban, mivel ő áll Athaleához a legközelebb.
Vérzik a szívem ironikusan szólva a szavai miatt, s míg eddig a csillagokat bámultam, most rá meredek, megfeszítve a karomat. Ha nem róla lenne szó, lehet, menten felpofoznám. De róla van szó és uralkodom magamon. Valahol értem őt mélyen legbelül, de nem hiszek neki. Még hogy akárki lehetne. Senki nem lehet!
Senki olyan, akihez lealacsonyíthatná magát. Még az én esetemben se. És ez egyszerűen úgy szítja fel bennem a tüzet, mint még talán soha. Igen, büszke ember vagyok. S a vicces a dologban az, hogy engem sért a saját megaláztatása.
Keményen tekintek rá, mintha most látnám először. Nem épp gyűlölködve, de közel hozzá. Nem mondok neki semmit. Mit lehetne erre ugyan felelni? Nem vagyok a bátyja, hogy kioktassam. Az anyja sem, hogy megneveljem. Egy rokon vagyok csak az életében, semmi több. Hát mit tehetnék? Eltűröm őt, és a viselkedését. Ahogy mindenki és ahogy mindenki mást is kénytelen vagyok ha tetszik, ha nem.
Egyszerűen csak eltávolodom tőle, lassan bár, de látványosan. Érezheti, hogy ez most nem volt épp a legjobb. Nem érdekel, ha mondd még valamit. Az se, ha könyörögne, vagy sírna. Nem tudnék vele mit kezdeni, bár több mint valószínűnek tartom, hogy annyira mégis van kemény a lány, hogy ne gördüljön ki egy csepp a szeme sarkából.
Most olyan valaki lett egy perc alatt, akit nem ismerek, vagy leginkább nem is akarok. Nem adok hangot ennek sem. Csak magamba, valahol mélyen tudom, jobb ha visszatérnek a dolgok a régi medrükbe.
Hátat fordítok neki, és nem pillantok vissza.
Szó nélkül hagyom ott. Lehet ez kegyetlenség, önzőség, vagy szemétség. Egyszerűen képtelen lennék kedves lenni. A harag pedig fortyog bennem. Mikor egy ismeretlen részre érek be, továbbmenve a folyosón, erőteljesen vágom bele a kezem a falba. Ezzel adom ki minden dühömet, haragomat, csalódottságomat, elkeseredettségemet.
Mert valahol ez történt. Úgy érzem félreismertem.
A csók még visszhangzik bennem, akárcsak az általa keltett érzések és szavak. Bárki lehettem volna… sajnálom… bárki…buta voltam…
- A fene vigye el! – súgom keserűen a sötétbe, de senki nem hallja már meg. Nincs itt Lea, hogy lássa ezt az őszinte kirohanást. Se senki, aki elítélhetne emiatt. Mindössze egy hang motoszkál csendesen valahol távol, s kiráz a hideg. Kezdem gyűlölni ezt a házat egyre jobban. Hát fogom magam inkább egy perc erőgyűjtés után és mély levegőt véve elindulok a legközelebbi ismert útvonalhoz, hogy csatlakozzam a régóta otthagyott társasághoz, és kimentsem magam valamivel, aminek senki nem fog örülni, de mindenki el fogja egy tíz perc után nézni, mert egy Montrego-nak mindent szabad.
És nem csak a háborúban, a szerelemben vagy az üzletben.





~~zene~~
Naplózva


Athalea Lestrange
[Topiktulaj]
*****


miss strange

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2012. 02. 19. - 20:26:35 »
+1

****


             Nem érzem azt, amit Ő. Lesújt, ahogyan utoljára végig néz rajtam, rémesen lealacsonyít. Szinte érzem, ahogy apróra törpülök előtte, a fejem szédül és mindenféle fura aggodalomtól terhes. El kell menni! Igen. Vissza a földszintre, Eric már biztosan hiányol. Lehet, hogy már keres.
Csak Mathias ne nézne úgy ahogy!
Tudom, hogy képes vagyok magam gyerekessé tenni; felelőtlenné, kicsinyessé, naivvá, elviselhetetlenné. Mert én olyan vagyok, mint ez a ház. Anya ezt mondta. „Olyan, mint ez a ház.” Sosem értettem.
Hogy az ember mikor először látja, akkor elfogja az ámulat. Előbb látszólagos tökéletességén akad fent, aztán az apró finomságian, amit gondos kezek tettek olyanná, amilyen. Elismerést érdemlő.
A következő benyomás már talán kevésbé pozitív. A hatalmas, elegáns ház parancsoló, legyen vendége ismerős vagy ismeretlen, egyformán néz le rájuk, mint valami apró lényekre. Tökéletesen fennen áll. Látszólag.
A barátságos előtér szívmelengető, ahol a vendégeket fogadják az mindig bájos. Formális, de felszínes, mint amilyen én vagyok a „barátokkal”. S ők ezt szeretik…
Aztán ha az ember eltéved benne, hamar rájön, hogy a tágas, magas, sötét folyosók félelmetesek és hidegek, hogy ezernyi titkot rejthetnek. És ez nyomasztó. Mindenkinek.
S végül, ahogy édesanyám mondta: „Ha elég jól ismered, Lea, és felfedezed minden zugát, meg látod majd, hogy csodálatos. Egyszer majd te is szeretni fogod. Mikor idekerültem, annyi idős voltam, mint te most, mindössze 14 éves. Féltem itt. Aztán megtanultam melyik padló deszkát kell felemelni ahhoz, hogy kincset találjak. Hogy melyik festmény mögött lapul valami érdekes, hogy hol kell a borostyánt feltépni ahhoz, hogy megtaláld a titkos ajtót! Ne fél Lea. Majd szeretni fogod.” Mert muszáj lesz. Máskülönben nem látná csodálatosnak, de ez is csak azt bizonyítja, hogy én meg ez az épület valóban hasonlóak vagyunk. Ha kötelező elviselned, előbb utóbb megkedveled. Neki is muszáj volt.
De Mathiasnak nem az, Ő akkor megy el innen, amikor akar. Vissza se kell nézzen. Én nem tehetem, és nem is akarok. Olyan lenne, mintha magamat csalnám meg, s bár utálom az összes bajával, kínjával... gyakran menekülnék előle, magam elől, ha kell a gyerekességbe… De én nem tehetem; és nem is akarok…



Köszönöm a játékot!
Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 02. - 00:50:37
Az oldal 0.166 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.