Alone in the Dark

A szoba ajtaja egy hatalmas csattanással nyilt ki és pattant vissza a falról, majd ezt eljátszotta mégegyszer a betántorgó tizenéves fiú újabb ütése nyomán. A második visszacsapódás elől kitért, igy a nyilászáró egy harmadik, utolsó dörrenés kiséretében végül zárt helyzetben állapodott meg. A srác visszapillantott, de csimbókokban lógó haja szinte teljesen eltakarta előle a látványt; nem is vett róla tudomást. Ingatagon lépett előre, miközben a lábát diszitő, magától kikötődő bakancs átrepült a szobán s az orra egy takaros kis lyukat ütött a vakolaton; nem telt bele pár másodperc, a lábbeli párja is megtette ugyanezt az utat.
A fiú nem nézett utánuk; leritt az arcáról, hogy egy cseppet sem érdekli a bakancs további sorsa. Valószinűleg azt sem vette volna észre, ha kisétálnak az imént bevágott ajtón… nem; figyelmét már az egyik fiókos szekrény kötötte le. Pár tántorgó lépéssel kartávolságba kertült hozzá, majd remegő jobbjával kihúzta a felső fiókot s kivette belőle az ott heverő üveget, ami szinültig volt valami áttetsző folyadékkal. Újabb lépést tett meg, majd levetette magát a helység nagyobbik részét elfoglaló ágyra. Pár másodpercig csak hevert a hátán, mint akit kiütöttek… de a tűnékeny pillanat tovaszállt látszólag nehézkesen feült, hátát a falnak támasztotta. Remegő keze ugyan hátráltatta, de kibontotta az üveget, amit az imént magához vett: a szobát pillanatok alatt betöltötte a méregerős whiskey jellegzetes aromája. Pár csepp kárba veszett, ahogy az ajkaihoz emelte az üveget, de pont mint a bakancs, ez sem érdekelte. Meghúzta az italt, majd fejét a falnak támasztva hagyta, hogy szétáradjon a belsőjében az égető érzés. Először az ajkai, aztán szépen sorban a szája, a nyelőcsöve s végül a gyomra… de egyik sem égett olyan tűzzel, mint ami a szivében lángolt. Tekinte a plafonra szegeződött...
…és emlékezett.

Alig pár napja történt… karácsony előestéje volt. A helyszin is távoli: a Roxfort. Az érzésekis majdnem olyan távoliak, mint a kastély… de az nem lehet. Akkor mi éget? Miért éget? Miért fáj minden egyes gondolat…?
Az emlékek gyorsan peregtek; sokkal gyorsabban, mint ahogy az történt… mint ahogy az lehetséges. Mintha valamit keresnének… mintha egy bizonyos dologra lennének kiváncsiak…
Minden furcsa volt. Furcsa és távoli. Érzéketlen. Érdektelen. A bál előtti órák, Greg készülődése… aztán az előcsarnok, a disztalárba öltözött diákok tengeréve és Yvette-el… Yvette! De hiszen az nem is ő… Rose parádéja a tolókocsival, Dumbledore beszéde, a prefektusok nyitótánca majd a csatlakozó diáksereg… mind szürke árnyak, fel-felvillanó képen, tűnékeny jelenések. Semmi érdekes. Semmi fogyelemre méltó…
Aztán… hirtelen megmerevedett az egész… s egyúttal sötétbe is borult.
Egy arc. Egy szempár. Egy mosoly.
Amanda.
Az egész jelenség ismét felgyorsult s ködössé vált; a következő tiszta kép a táncparkett közepe volt. A szám végén. Most jön az, hogy megcsókolja… de nem, nem teheti. Ellen kell állnia… el kell nyomnia az érzést, bármily nehéz is ez. Nem lehet az övé, nem lehetnek egymásé… a külsőségek közbeszólnak. Nem teheti meg, hogy játszik az érzéseivel, nem ringathatja hamis reményekbe, tévhitekbe. Ellen kell állnia…
… de képtelen rá.
Ajkaik egy forró csókban egyesülnek s érzi, hogy a tűz, ami a szivében ég, mindjárt szétveti. Megcsókolta majd újra s újra… a tűz intenzitása pedig minden érintéssel a kétszeresére növekedett s feszegette a már igy is túlfeszitett korlátokat: azzal fenyegetett, hogy kitör s végleg elemészti… de a képek megállithatatlanul jöttek. A táncparkett helyét a nagyterem egyik félreeső sarka vette át; egy asztal mellett ültek, a lány a fiú ölében, karjaik összefonódva, ajkaik szintén… aztán szétváltak s nevetésünk csillingelve keritette hatalmába a csendes kis sarkot… pedig… pedig tudta, hogy nem szabadna. Csak ült, átélte… de nem tudott beleavatkozni. Tudta, hogy nem jó ami történik… tudta, hogy mindenkire csak bajt hoz azzal, hogy gyenge s nem képes uralni a testét. Tudta mindezt… s mégsem tudott tenni ellene.
A kép újra ködbe borult s kitisztult: újabb helyszin, újabb időpont. A kastélypark, talán valamivel éjfél után… a fiú és a lány először csak kéz a kézben, majd egymásba karolva sétáltak a holdfénybe vont gyepszőnyegen. Beszélgettek, de a szavakat nem hallotta… vagy csak nem jutottak el a tudatáig?... az egyetlen hang, amit érzékelt, az a nevetés volt. Nem sercegett a gyep, nem recsegtek a faágak, nem susogtam a levelek… csak a nevetés.
A nevetés, ami mindent átjárt.
Hirtelen a fiú leült a gyepszőnyegre s magával rántotta a lányt is: az ölébe ültette s ismét megcsókolta. Majd újra nevettek, együtt: egy mélyebb, öblösebb kacaj keveredett a halk, kedves kis hanggal, ami a lány ajkai közül tört elő. Halkan beszélgettek valamiről, majd elcsattant egy újabb csók s ismét csak a beszélgetés, kacagás… minden idillinek tűnt. Tökéletesnek. Gyönyörűnek.
De nem volt az.
Egyiksem.
A kép végül szétesett, csak a feketeség maradt…
…s egy arc. Egy szempár. Egy mosoly.
Amanda.
S végül ő is a sötétbe veszett. Nem maradt más, csak a sötétség…

Meredten bámulta a plafont, de az arckifejezése alapján biztos volt, hogy nem azt látja. Töménytelen fájdalom sugárzott róla, keserűség… olyan egyveleg, amit csak hatalmas veszteségérzet tud az ember arcára csalni. Ült s nézett; jobbja ismét remegni kezdett. Ezúttal a düh volt az indikátor, nem más… nem az, ami korábban. A düh. Csak ő tehet róla, hogy elveszitette. Csak ő… és Yvette.
- Neeeeeem! – akarta kiáltani, de nem járt sikerrel. Csak egy tompa hörgésre futotta, de az sem tartott sokáig: egy elesett ember sóhajává vált a végére. Tekintete lesiklott a plafonról a kezében tartott üvegre s arcán tisztán látszott: eddig nem érzékelte, hogy a kezében tartja. Az üveg újra az ajkaihoz emelkedett s a maradék utal úgy csorgott le a torkán, mint fürdőviz a lefolyóba. Miután kiürült, a becsületét vesztett üveg egy hangos csattanással tört szilánkokra a szemközti falon, a fiú szeme pedig ismét a plafont kezdte el fixirozni. Szerelmének arca visszatért a lelki szemei elé, meghamisitva a lélektükör által közvetitett képet: pont úgy nézett ki, mintha a lány arca a plafonon lebegne… Ő pedig csak nézte.
Az arcot. A szempárt. A mosolyt.
Egy könnycsepp utat talált kifelé a szemeiből s vékony, csillogó patakban kúszott végig az arcán s állapodott meg a szája sarkában.
Büszke volt. Mióta az eszét tudja, nem sirt.
Ez azonban… most nem számitott.
Feje előrebukott, felhúzott térdeire s zokogni kezdett. Először csak könnyek, aztán a remegés… végül az érhetetlen motyogás.
Folyamatosan.
Hosszú, végtelen órákon keresztül.