+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Mágus tér
| | | | | |-+  Veszett Róka
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Veszett Róka  (Megtekintve 11620 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 12. 22. - 18:48:15 »
+11




Az illusztráció és a leírás Boethius Hywel pennájából való

Nyikorogva lengedezik a cégér, pedig szélcsend van, - Veszett Róka – olvasható ki rajta a kopottas felirat. Vastag faajtaja egy szűk, macskaköves sikátorból nyílik. Az ajtó sötétbarna egyszerű fából van, nyers hatása van, a teteje félkör alakú. Az ajtó felsőrészén egy félkör alakú nyílás (ablakocska) van, amit fekete kovácsoltvas oszt körcikkekre. Ezen meleg fény szűrődik ki. Nagy, ugyancsak kovácsoltvas kilincse van a baloldalon, ami egy róka farkára emlékeztet. Tőle baloldalra van egy kis vas kalitka, amiben kis lángocska ég. Ez egy hasonló láncon lóg, mint a cégér. Ötszög alakú, üvegezett és a szemben lévő oldala kinyitható. Az ajtó mindaddig láthatatlan marad, amíg a lángocskát el nem fújják. Egy pillanatnyi sötétség után tűnik elő az ajtón lévő ablakocska fénye, majd lassan kirajzolódik maga az ajtó. Ez a muglik elleni védelmet is szolgálja, mert ők nem fújják el a lángot, inkább hálásak a fénynek a sötét sikátorban. Amint valaki mögött becsukódik az ajtó, a láng visszatér, és az ajtó eltűnik. Belépve, egy keskeny lépcső vezet le a pincehelyiségbe. Itt sorakoznak a fal mellett és középen a robosztus tölgy asztalok. Szemben, hátul helyezkedik el a pult, ami előtt néhány lábnélküli bárszék lebeg. Ha kicsit beljebb lépünk, balra egy eldugottabb részt fedezhetünk fel, amit egy fa lépcső választ el. Ez a lépcső vezet a felső szintre ahol a megfáradt utazó szobát is kivehet magának. Az asztalok felett kellemes hangulatú lángocskák lebegnek. A baloldali rész jóval szegényesebb világítással rendelkezik, éppen ezért ideális olyan vendégek számára, akik kerülik a feltűnést. A Veszett Róka általában zsúfolásig tele van, de a fogadós és kedves családja, mindig talál helyet az újonnan érkezetteknek.




Ezen a helyszínen kicsit másképp működnek a hozzászólás szabályai.  Ugyanis itt jóval kötetlenebbül zajlik a játék. A legfőbb különbség az, hogy egyszerre nem csak egy játék folyik, hanem bárki írhat ide egy időben. Éppen ezért nagyon fontos, hogy mindenki oda írja a reagjába, hogy kinek/kiknek szánja a hozzászólást. Ezen kívül az is különbség, hogy bárki bekapcsolódhat mások játékába. Így olyan lesz az egész, mint egy igazi kocsmában. Itt is összefuthat az ember egy ismerőssel, esetleg belénk köthet bárki. Két asztalnál ülő társaság összeülhet egy asztalhoz és onnantól együtt folytathatja a játékot. Vagy egyikük felállhat és odamehet a pulthoz rendelni és ott maradhat beszélgetni a kocsmárossal. Szóval teljesen kötetlen az egész. Egy szabály azonban itt is érvényes. Az egy társaságban beszélgetőknek be kell tartaniuk a hozzászólásaikban a sorrendet. Szóval a szokásos felállás A) kezd utána B) majd megint A). Viszont számolniuk kell azzal, hogy egyszer csak közbeszól C). A kocsmárosnak és családjának is nagyon fontos szerepe van. Az apa: Rufus Greensmith, felesége: Fidelia Greensmith és lányuk: Betsy Greensmith.  Ők mindig jelen vannak a helyszínen és pofátlan módon belekontárkodnak a beszélgetésekbe, egy hozzászólás erejéig vagy akár le is ülhetnek egy asztalhoz. Övék a kocsma az ő szavuk dönt. Bármikor bejelenthetik, hogy záróra van. Ezután egy hozzászólásban mindenkinek be kell fejeznie a helyszínen a játékot, esetleg át menni valamelyik másik helyszínre. Ez újabb, fordulatokkal teli játékra ad lehetőséget.
Naplózva

Serena Hapster
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 01. 07. - 10:45:51 »
+3



   Nincs is kellemesebb, mint a hófödte látkép minden porcikáját egyenként megvizsgálni. Lassan sétálni a szakadó hóesésben, nézni a hatalmas eget és elmerengni, hogy mi van azon túl.
   Természetesen nem a muglik által megismert világűrre gondolok. S nem is az űrlény elméletekre, mert biztos vagyok benne, hogy van még ott titok, ami felfedezésre vár, de nem egyszerű mugli számítások kellenek hozzá. Biztos vagyok benne, hogy a messziségben van egy olyan dolog, amihez varázstalan ember képtelen elérni. Talán a varázslat egy másik sarkadó virágját találhatjuk a messzeségben, ami olyan színt visz az emberiségbe, mint egy nem várt csoda.
   Lassan haladok, közben dalokat dudorászva. Nem sietek. Habár jól tudom, időm kevés és mindenhol veszély leselkedik rám, de miért félnék? Tudom hol a helyem, tudom mit akarok és most itt akarok lenni, csendben nyugodtan, nézve azt, ahogyan a fehér hópelyhek befedik a föld mocskos, vér és bűn áztatta a felszínét.
   Végignézek a tájon, s mintha csak megélénkülne az, halovány alakok jelennek meg a távolban. Elől egy egyszerű mugli szánkó, melyet varázslat hajt. Úgy száguld végig a térben, mint egy csodás üstökös. Hátán gyerekek üllek. Két kislány, kiknek hangos kacagásába remeg bele a táj.
   Szép hosszú, gesztenyebarna hajuk van, s gyönyörű tenger, illetve óceánkák szemük. Hajuk hátra van fogva, egyiknek copfban, a másiknak kalászfonással, s abba kék kis csillagok vannak tűzdelve.
   Kerekded arcukon felcsillan az öröm, s mint két víg tojás egy szánkón szelik a havat, elsuhanva mellettem.
   Mögöttük egy pár sétál. Arcukon vidámság pirul. A férfi átöleli a nőt, s egy csókot lehel a homlokára. Aztán megrázza barna haját, s egy pillanatra a szemembe néz. Megfénylik gesztenyebarna szeme. Egy percig néz, aztán mintha ott sem lennék elsuhan a gyerekek után.
   A nő még mindig lassan sétál. Nyugodtan lépked a ropogó hóban, arcán mosoly leledzik. Szép szőke haja és kék szeme van. Kezében egy babát tart, mely jól bebugyolálva bújik édesanyja mellkasához. Csodálatos képet jelenítenek meg, s míg bámulom őket, lassan elsétálnak mellettem. Perceken belül már nem látok mást, mint a nő karcsú, ködbe vesző alakját, ahogy teljesen elhalványul, s hangos gyerek és férfi kacagás kíséretében eltűnik.
   Még percekig bámulok utánuk, aztán a melegség eltűnik, s észreveszem, hogy már régóta egy helyben álldogálok. Rögtön elkezdem szedni a lábaimat, de csak szép lassan, hogy engedjem kibontakozni a még mindig lángoló karácsonyi érzést, amit a meghitt családi kör hangulata idéz.
   Elindulok a Veszett Róka felé. Habár elég messze kóboroltam tőle, rövidnek tűnik a hozzá vezető út, amelyet lassacskán átszelek. Belépek egy sötétebb, sivárabb sikátorba, amely teljesen a lepusztultság képét kelti bennem. Célirányosan vágtatok át rajta egy piciny lángocskát keresve. Az szelíden lobog, ám én könyörtelenül elfújom. Egy aprócska ropogás hallatszik, s kirajzolódik egy ajtó. A régies stílusú, egyszerű bejáraton át azonnal belépek, s egy keskeny lépcsőn át folytatom az utamat. Kipirult arccal lépek be a pince klasszul kiépített helyiségébe, ahol a meleg azonnal átjárja a testemet. Beljebb haladok az élettel teli szobába,és legközelebbi, szimpatikus kis asztalhoz ülök. Míg leveszem a kabátom a hangulatos fények játékra pillantok, s halványan elmosolyodok.

   Hol lehet már Hellie? Azt mondta, hogy időben itt lesz... - elmélkedem magamban, mikor valaki megérinti a vállam.
Naplózva


Hellenna Hapster
Eltávozott karakter
*****


★•.¸Hellie¸.•★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 01. 07. - 17:26:01 »
+3


Egy padon ülve, mellettem egy termosz kakaóval egy a bájitalokról szóló könyvet olvasok. Talán fura, hogy kint olvasok, de szeretem a telet, ugyanannyira, mint a könyveket. Ha a kettő megvan és hozzárakok egy kis kakaót is, az nekem egyenlő egy tökéletes délutánnal.
Fogalmam sincs, hogy mióta olvasok. Ilyenkor nem veszem észre, hogy telik, múlik az idő. Főleg, ha nagyon érdekes könyvről van szó, épp úgy, mint most. Mondjuk, szerintem nem létezik az az ember, aki tudna nekem olyat mutatni, ami könyv, bájitalokról mesél és nem érdekes. Miért is? Csupán azért, mert imádom a bájitaltant. A nagynénim, ugyanúgy mint a nagybácsikám, mindig azt mondja, hogy a tantárgy iránti szeretetet a szüleimtől örököltem. Ezt pedig sosem tagadnám, de nem is akarom. Szeretem, hogy hasonlítok rájuk. Legalább tudom, hogy egy részük, velem és a nővéremmel itt maradt, az élők sorai között.
Épp a kakaómat szürcsölgetem, amikor észreveszem, hogy kezd sötétedni. Lenyelem a kortyot, és kikerekedik az óceán kék szemem. Becsukom a könyvet, és a termoszra tekerem a kupakját. Belegyömöszölöm mind a két tárgyat a sötétkék táskámba, majd összehúzom a kabátom cipzárját és elindulok. A fejemben csak egy gondolat kering, csak egy nevet hallok, ahogy egyfolytában ismétlődik, szünet nélkül. Serena, Serena, Serena…
Teljesen megfeledkeztem a találkozóról. Vagyis nem felejtettem el, csak mindig túl gyorsan múlik az idő. Na jó. Kifogásnak ez nem igazán felel meg, de legalább igaz. Egy kicsit túlságosan is belemerültem a könyvbe. Tudtam, hogy nem jó ötlet elkezdenem olvasni. Pedig megígértem magamnak, hogy minden oldal végére megnézem az órámat, amit mellesleg Sereitől kaptam, hogy sose késsek el. Hát… Kedves gesztus volt tőle, imádom is azt a karórát, mindig hordom, de nem sok haszna van, főleg, ha elfelejtem megnézni. Bajban vagyok az idővel. Mindig kevésnek látom. Sosincs időm semmire, és sokszor nem fér bele minden az időmbe. Nem értem, hogy hol hibázok, de remélem, hogy egyszer rájövök.
Jól emlékszem, hogy hatra volt megbeszélve a találkozó, viszont, ha a pici mutatók jó időt mutatnak, nem fogok odaérni, hisz a rövidebb a tizenegyre mutat, a nagy pedig az öt és a hat között, inkább közelebb a hathoz pihen. Még szerencse, hogy közeli helyet választottam, bár így se vagyok közel a Veszett Róka nevű helyhez.
Futok, rohanok. Legalább is próbálok. Nagy a tömeg az utcán és épp, hogy elkezdek futni, valaki az utamba áll. Nagy sietségemben kikerülöm azt, és folytatom a versenyt az idővel. Pár idősebb néni, mérges hangon rám szól, azzal a váddal, hogy ne lökdösődjek és legyek egy kicsit figyelmesebb, no meg nézzek magam elé, de egyrészt nincs időm és sok kedvem, hogy visszaszóljak nekik, másrészt pedig nem illik visszabeszélni. Gyűlölöm ezt a szabályt, főleg, ha olyasvalakiről van szó, aki vádol, holott ártatlan vagyok.
Nincs sok időm nézelődni, mi több, egyáltalán nincs, de néha-néha kiszúrok egy-egy édességet majszoló gyereket, szerelmes párokat, mosolygó szülőket. Ezek mindig a Karácsonyra emlékeztetnek. Talán ez az egyik ok, amiért szeretem a telet. Mert egy rakás örömnapja van és sokat ünneplünk. Általában mindenki mosolyog és boldog.
Ha pillanatokon belül nem érek oda ki fogok fulladni és végkép elkések. Szerencsémre már látom is a sötét sikátort. Most már nem fogom feladni. Mindjárt ott vagyok.
Megállok a kis lángocska előtt. Lehajolok, a kezeimet a combjaimra támasztom, majd veszek egy nagy levegőt. Felegyenesedem, és az karórára pillantok. Hat óra hét perc. Szétnézek, hátha van valaki körülöttem, de nincs, így hát elfújom a táncoló fényecskét. Egy régies ajtó jelenik meg előttem. Beslisszanok, majd a keskeny lépcsőn, itt már lassabb tempóban, megyek le a pincehelyiségbe. Érzem, ahogy kipirulok a meleg hatására. Előveszek egy zsebkendőt és megtörlöm az orrom, miközben a helyiséget fürkészem, az ikertestvéremet keresve. Ahogy kiszúrom, egyből odamegyek. Előbb megérintem a vállát, csak, hogy nem ijedjen meg, majd a nyakába ugrok és átölelem.
-   Ne haragudj, hogy késtem – kérem sajnáló hangon, majd puszit nyomok az arcára. Kikerülöm és helyet foglalok vele szemben. Leveszem a sapkámat, a szövetkabátomat, no meg a sálamat, hisz idebent jó meleg van és nincs rájuk szükségem.
-   Mit iszunk? – szólalok meg ismét, miközben mosolyogva nézem. Bár már rég eldöntöttem, hogy vajsört kérek, még érdekel, hogy Serie mit iszik, így hát kíváncsian várom válaszát…
Naplózva


Serena Hapster
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 01. 08. - 12:42:05 »
+1



   Azonnal megfordulok, s egy vidám tekintettel találkozik a sajátom. Elmosolyodom, s akövetkező pillanatban kapott ölelést egy kissé erős szorongatással viszonzom, a túlbuzgó testvéri szeretet végeredményeképp.
- Aloha, neked is hugicám! - köszöntöm szívélyesen, míg ő helyet foglal és levedlik. Arca kipirulva, haja kicsit kusza a sapi nyomán, de tökre ugyanolyan mint én.
   Régen mindig ezen járt az agyam, a hasonlóságunkon. Rendben, hogy ugyanúgy nézünk ki, de mikor elbambul az ember, képes olyan parányi dolgokat észrevenni, csodálkozni olyasmiken, amiket addig eszébe sem volt figyelni. Mintha csak a saját tükörképemmel ülnék szemben, vagy talán jobb kifejezés az, hogy szellemként lebegek a saját testem körül és jól megfigyelem azt. De a legjobb értelmezés talán az, hogy egy lélek két testbe szakadt, mert nem volt neki elég egy. Nem is baj. Jó hogy ilyen nagy volt.
- Azt hiszem én egy Lángnyelv whiskey-vel indítok - vigyorgok eszelősen, aztán megrázom a fejem. - Vagyis nem. Szokásomhoz híven vajsört iszok, csokidarabkákkal. És te? - közlöm végre a helyes választ, megtoldva egy falatnyi kérdéssel. Kezemet összekulcsolva az asztalra rakom, megérintve Hellie karóráját.
- A mugli karórákkal az a baj, hogy nem elég pontosak és viccesek. De tudod, hogy anyu mennyire szerette a divatos mugli kiegészítőket - szúrom be a mondatot az enyhe letolásnak érezhető szószerkezet után, mely kicsit eltéríti elmémet a múltba. Szinte magam előtt látom édesanyánkat, ahogy ezerszer megfordul a tükörben a csinos estélyiében, amit egy bálra vett fel. A hatalmas tükörben látszunk mi is. Ott kuporgunk édesanyánk előtt, s hatalmas ruháit próbálgatjuk, óriási mosollyal az arcunkon. Hajunk oldalra felfogva, cuki kis copfokban, arcunk teli kenve sminkkel, s a nyakunkban ezernyi nyaklánc. Na igen. Már akkor is volt divatérzékünk.
   Megrázom a fejem, hogy elszálljon az emlék és hátradőlve mesélni kezdek Hellienek.
- Még mielőtt rendelnénk, mesélni szeretnék valamit. Már csak azért is előtte, mert nem akarom, hogy közben felforduljon a sör - hatásszünet. - Ma reggel járt nálam Marcus, a volt pasid. Szegény szerencsétlen a nagy kapkodásban összekevert minket. Mondjuk soha sem tudott igazán megkülönböztetni minket - szólok ironikusan. - Mivel elég csúnyán elbánt veled, úgy gondoltam játszadozom vele. Remélem azért nem haragszol - nézek rá kérdően, habár tudom a választ.
   Mindig ezt csináltuk egymással és másokkal is. A manipuláció elég erős fegyverük volt, de a hülyéskedés még erősebb.
- Bocsánatot kért, még le is térdepelt. De még mielőtt bármit mondhatott volna, elkapta a derekamat, eldöntött az ágyra és elkezdett csókolni, meg vetkőztetni.
   Némán felidézem a heves emléket, ahogy az alkoholtól bűzlő ajkak az enyémbe marják magukat és megállíthatatlanul törnek előre a mugli srác hormonjai.
- Hozzá kell tenni, hogy eléggé nagy hatást gyakorolt rá a pia... Szóval elkezdett intézkedni, aztán mikor már ráuntam a játékra, a múltkorában megbűvölt széknek vettem hasznát. Az hátulról nekirontott és a lábával seggbe rúgta. Ám Marc arckifejezéséből ítélve - ami egy nagy O-t formált -, a szék célra talált - nevetek fel a történet végére.
   Pillanatokig csak rázkódom a nevetéstől, aztán amikor elmúlik a röhögőgörcs, komolyabb arckifejezést veszek fel.
- Nézd Hellie - pillantok megértően egyenes a szemibe, miközben megfogom az egyik kezét- . tudom, hogy nehéz túltenni magad egy srácon, akiről azt hitted, hogy az igazi, de ha valójában te lettél volna ott, azt hiszem azóta is össze lennél törve. Mostantól legalább nem fog zaklatni és így már tudod, hogy milyen egy disznó.
   Lehorgasztom a fejem. A sztori vicces, de sajnálom, hogy bele kellett szólnom a dologba. Mondjuk nem hibáztam, hisz meg sem várta, hogy mondjak valamit, mert azonnal rám ugrott.
   De azért tudom, hogy nem esett jól Hellienek amit mondtam.
- Sajnálom, hogy beleszóltam a kettőtök dolgába! Ne haragudj! - nézek rá kedvesen.
   Várok, hogy hogyan is reagál, de mivel nem bírom a köztünk lévő feszült csendet, muszáj valamit kérdeznem, mondanom.
- Na és mit csináltál az elmúlt 2 órában?
Naplózva


Hellenna Hapster
Eltávozott karakter
*****


★•.¸Hellie¸.•★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 01. 08. - 18:51:26 »
+2


Elmosolyodom Serie köszönésén. Emlékszem, amikor egyszer bolondultunk, meg azzal szórakoztunk, hogy hány nyelven tudunk köszönni és az aloha valahogy mind a kettőnknek nagyon megtetszett, azóta meg is maradt köszönési formának.
Leülök és megigazítom a hajam, ami eredetileg kalászfonásba van fonva, de a sapinak, a rohanásnak és a szélnek köszönhetően most inkább durván szólva egy szénakazalra hasonlít. Hátrasimítom a kiálló hajszálakat, a fülem mögé rendezem őket, magyarul próbálom menteni a menthetetlent. Nem tenném, ha a külső nem lenne fontos. Persze vannak emberek, akik azt mondják, hogy a kinézet nem számít, inkább a belső, de ez nem így van. Fontos a jó megjelenés, hisz az mindenki a küllem szerint ítél, és jobb esetben, azaz, ha tetszik nekik, amit látnak, figyelmet szánnak a belsőnek is.
Serie-t nézem a válaszára várva, és azon gondolkozom, hogy vajon én is így nézzek-e ki. Mármint az tény, hogy hasonlítunk, de néha másnak éreztem magam, olyankor pedig azt kérdezgettem magamtól, hogy tényleg én is ugyan olyan szép, intelligens és ügyes vagyok-e, mint ő.
A válasza kizökken a gondolataimból. A szemem kikerekedik és ledöbbenve nézem. Aztán látom, hogy röhög, talán a reakciómon, és a fejét ide-oda lengeti.
-   Te Szent Merlin, de megijesztettél! – nevetem el magam. Az asztalra könyökölök, a tenyerem pedig a homlokomra kerül, így megtámasztva a fejem.
-   Társulok hozzád, de csoki darabkákat megspórolom belőle. A karácsonyi ünnepek után… Vissza kéne fognom magam – válaszolok, miközben gyengén megütögetem a hasam.
Serie a karórámra pillant. Olyan furcsa, ahogy nézi. Mintha a tekintete valahol a messzi múltban járna és elveszne a sok emlék között.
Megemlíti anyánkat, és ezzel engem is beleránt a múltba. Az agyam anyám alakját idézi fel. Mintha csak előttem állna és mosolyogna. A fülemben a hangja cseng, ahogy kedvesen, sok örömmel a nevemen szólít. Imádtam, amikor mosolyogva becézgetett.
Anya tényleg szerette a mugli eszközöket. Például a 11. születésnapunkra mi nem seprűt kaptunk, hanem új bicikliket. És micsoda öröm és szórakozás volt a házunk körül és a környékünkön száguldozni, versenyezni.
-   Emlékszel, amikor elcsentem anya új, elefántcsont színű estélyét és a konyhában, az asztal mellett összekaptunk rajta. Te erősen meghúztad, és mivel váratlanul ért a könyökömmel leborítottam az asztalon lévő, málnás szörpös poharat. – kérdem izgatottan, majd lenyugszom és halk, nyugodt hangon folytatom. – És rémlik, hogy anya milyen dühös volt, és ahogy féltünk? De ő nem szidott le minket, hanem inkább leült velünk beszélgetni. – Akkor egy kicsit bánatos voltam, amiért nem dorgált le minket, hisz rosszak voltunk, az estély pedig egy csomó pénzbe került és miattunk tökre ment.
Serie szavaira az emlékképek elhalványulnak, majd teljesen elbújnak az elmém egyik zugában, hogy aztán bármikor előidézhessem őket.
Már az első mondatatától is libabőrös leszek. Mi az, ami ennyire gusztustalan lenne?
Meghallom a fiúnevet is már minden világos.
-   Micsoda? – kérdem vissza, de nem azért, mert nem értettem, csak az információ lassabban jutott el az agyamig, mint a kérdés a számra.
-   Jellemző… - reagálok az összekavarodásos mondatra. Marcus többnyire nem tudta, hogy melyikünk kicsoda, aminek természetesen nem örültem, de ha képtelen volt megkülönböztetni minket, mit tehettem?
-   Játszadoztál vele? Mit csináltatok?
Mind a két kezemmel az asztalra könyökölök, majd előre dőlök, mintha attól tartanék, hogy más is meghallhatja Serie sztoriját, azt pedig nem szeretném. A magán ügyeim nem tartoznak az idegenekre.
-   És te hagytad neki? Megengedted, hogy ledöntsön és lesmároljon? – reflektálok az elhangzottakra. Egy kicsit mérges vagyok, mert számomra ez olyan, mintha kikezdett volna az ex-pasimmal.
-   Ráuntál a játékra? – teszek fel még egy kérdést. Ez meg olyan, mintha neki is tetszett volna, amit Marcus csinált. Élvezte, hogy csókolja és vetkőzteti? Miközben azt hiszi, hogy én vagyok?!
-   Nem tudok együtt érezni vele, sajnálom!
És ezt halál komolyan mondtam. Megbántott, megcsalt, elhagyott és még engem hibáztatott a történtekért. Szánalmas s*ggfej. Soha többé nem akarom látni.
Az asztalt bámulok, az ujjaim pedig valami ott hagyott szösszel játszanak. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, hogy Serena beleavatkozott, de hibáztatni sem tudom. A fiút szívből gyűlölöm, úgy hogy azt csinál, amit akar. Na jó, természetesen, ha lehetne, akkor a ne nővéremmel csinálja…
Serie szemébe fúrom a sajátomat. Hallgatom a mondandóját, majd a végére elmosolyodom.
-   Figyelj Serie – egyenesedem ki – rosszul esik, amit tettél, de nem tudok rád haragudni, mert a testvérem vagy, az a senkiházit pedig… - harapom el a mondat végét - …azt csinál, amit akar. Hidegen hagyd, hogy kivel mit csinál. A szüleim arra tanítottak, hogy a megunt játékaimat adjam a rászorulóknak – vigyorogva gúnyolódom. Marcus már nem érdekel. Sokkal többnek tartom magam és úgy vélem, jobbat érdemlek.
-   Hát ööm… - azon gondolkozom, hogy füllentsek, hogy mondjak igazat. Felnézek és kedvesen mosolygok, felveszem az „ártatlan vagyok” arckifejezést, majd válaszolok a nővérem kérdésére.
-   Bájitalokról olvastam. Na és te? – próbálom terelni a témát.
Naplózva


Rufus Greensmith
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 01. 09. - 01:25:29 »
+2

Hellenna&Serena



- Bűbáj csalja a szemem, vagy tényleg lehetséges két ilyen gyönyörű fiatal hölgyből kettő is? Ráadásul pont az én asztalomnál. – bókol Rufus az asztalhoz lépve. Hátra-hátra tekint, csak ellenőrizvén, hogy Fidelia hallótávolságon kívül van-e. Szerencsére a pultnál tevékenykedik, úgyhogy folytatja.
- Valljátok be lányok mennyi véla-vér csörgedezik az ereitekben, és ne szerénykedjetek, nem is lehet ez másképp! – mosolyog a lányokra, afféle apai kedvességgel az arcán.
Így megy ez mindig. Egy kis bók nem árthat semmit. És mindamellett, hogy Rufus élvezi, a hölgy vendégeknek is jól esik a dicséret. Persze semmiféle hátsó szándék nem rejtőzik szavai mögött, életében lévő egyetlen asszony Fidelia marad. Meg hát valljuk be, vén róka ő már ahhoz, hogy udvaroljon. Miután kissé leenged a hölgy vendégeinek zavara, pennát húz mellénye zsebéből.
- No, és mit kíván fogyasztani a két hölgyemény? – kérdezi, miközben bal kezében papíros tűnik elő, úgy, mint mikor tűz nélkül parázslik el a papír, csak pont fordítva. A semmiből papír parázslik. Imádja ezt a trükköt és általában a vendégek is.
- Töklevet, vajsört, ghúl-koktélt esetleg lángnyelv-whiskeyt, ha valami erősebbre vágytok? Kérhettek bármit itt minden van mi egy jó ivóban található. – sorolja a legnépszerűbb italokat, a hatalmas kínálatból.

Miután feljegyezte a rendelést, a papíros épp úgy tűnik el, ahogy megjelent.
- Egy pillanat türelmet, az italok hamarosan megérkeznek. Szívesen csevegnék még a hölgyekkel, de úgy látom Fidelia keres, és újabb vendégeket kell kiszolgálnom. További kellemes estét kívánok! – azzal Rufus a lányok felé biccent és távozik.
Naplózva


Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 01. 22. - 04:53:39 »
+2




   Szelíd hófúvás söpör végig a téren, mikor becsukódik mögöttem a Grimbusz ajtaja. Korábban is utaztam már az eszeveszett járattal, de még sohasem egymagam. Egyáltalán nem vagyok biztos az úti célban, megvan rá az esély, hogy a legrosszabb nyomon járok, vagy pusztán elkéstem már, de nem adom fel a keresést anélkül, hogy meg sem próbáltam. Pedig mindössze annyit tudok, hogy Ben összepakolt és a lázas tervezgetést beváltandó, végül elutazott.
   Nem szokásom a sírás, főleg nem nyílt színen, de a kétségbeesés kicsikart belőlem néhány sálba fojtott könnycseppet. Ez pár órával ezelőtt történt, azóta pedig a gyász öt állomása közül mindegyik megmutatkozott rajtam. Olyan régóta bolyongtam a városban, hogy volt időm beletörődni a kudarcba. Ez nem rám vall, de mit tehetnék? Ha a bátyám úgy döntött, hogy mégis elszökik hazulról, sőt a hazájából, messze a tengeren túlra, akkor vége, fölösleges tovább sanyargatnom a fáradtságtól sajgó tagjaim. Hoppanálni nem tudok, a Hop-hálózat használata szóba se jöhet; rögtön a saját nyakamba varrnék egy rakás minisztériumi mészárost. Legjobb lenne felmelegedni valahol, ahol ki is szellőztethetem egy kicsit a fejemet. Nem hiszem, hogy létezik Londonban erre alkalmas hely, azonban kíváncsivá tesz egy alak, aki a Mágus térről nyíló, szűk utcában tűnt el a szemem elől. Ez még nem is lenne olyan különös, de amikor ez az alak megállt egy régi, hintázó cégér alatt, majd az általános sötétség dacára a sikátor egyetlen fényforrását, egy ócska lámpás lángját is elfújta, magával ragadott egy gondolat. Követtem hát, és így bukkantam rá a Veszett Rókára.

   A helyiség maga sokkal hívogatóbb, mint ahogy azt a lépcsőn lefele jövet elképzeltem. Egy veszélyes alakokkal telezsúfolt, földalatti tömlöcre számítottam, ehelyett mesebeli rókalyukba merültem alá. Persze nem olyan szívélyes a hely, mintha Miss Maminot-nál járnék, de határozottan vendégbarát. A falak mentén ódon asztalok és hosszú padsorok állnak, amiről a roxforti étkező sejlik fel a szemeim előtt; a terem végében tanári asztal helyett söntés magasodik, de az iddogáló vendégektől nem látom a csapost. A Róka címere a hatalmas söröshordók mögül is kikandikál.
   Nem mélyülök bele túlságosan a hely feltérképezésébe, mert érzem, hogy többen is meredten bámulnak rám. Bizonyára nem értik, miért szobrozom a lépcső tövében. Kiszúrom azt a figurát, akinek hála felfedeztem az ivót, s elfoglalom a hozzá legközelebb eső asztalt. Ő félreteszi a téli álcát, és felfedi kilétét: meglepően fiatal lány, önmaga társaságában. Ó, nem, ikrek, és azt hiszem, ismerem is őket. És most akkor hogyan tovább? Várok pár percet, hátha elcsíphetek ültömben egy pincért vagy micsodát, addig pedig úgy teszek, mintha várnék valakire. Fő a magabiztosság látszata. Most már van időm körbepásztázni a Rókát. Egy kis csoport kámzsás-süveges varázsló eltűnik egy félreeső zugban – valamiféle privát teremre tippelek –, néhányan pedig egy falépcsőn kaptatnak felfele. Talán ez kocsma és szálló is egyben.
   Hirtelen ötlettel az ölembe húzom a táskámat, és kikeresek belőle egy apró könyvecskét. Ebbe jegyeztem fel azokat a helyeket, amiket ma bejártam Ben után kutatva. Újabb bejegyzést készítek. London, Mágus tér: semmi. Veszett Róka. Az asztal fölött táncoló bűvös láng meglibben, és a könyvbe rótt soraimat bekebelezi egy emberforma sziluett.



Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Boethius Hywel
Eltávozott karakter
*****


hatodik évfolyam - prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 01. 28. - 18:14:57 »
+2

Iza&Dakota


Megfogom Agnes kezét, miközben sétálunk hárman, Dakotával a Róka felé. Már lassan fél éve együtt vagyunk, és nagyon furcsa érzés ebbe belegondolni. Még most is vannak kis dolgaink, amin elmosolyodom. Természetesen kézcsere. Idővel kialakul a pároknál egy kényelmes kézfogó tartás. Valamiért nem mindegy, hogy az én alkarom van-e elöl, vagy az övé, egyszerűen így kényelmes, így illik össze a kettő. Na, most már tökéletes, mint ahogy minden kezd az életemben az lenni. Boldog vagyok. Fura kimondani, mivel általában mindig van valami, amin lehet aggódni. Ha minden rendben van, akkor kisebb dolgokon. De én most maximálisan azt érzem, hogy az életem kezd sínen lenni. Boldog vagyok. Ízlelgetem az érzést miközben lassan haladunk a ropogós télben. Fehér hó telepedett a városra, és viszonylag tiszta, érintetlen körülöttünk. Csak egy-két lábnyom vonal töri meg a tökéletes hótakarót. Dakota kissé előttünk lépked, szóval tökéletes az alkalom, hogy lehajoljak és készítsek egy hógolyót. Azonnal összeáll a kezemben, remek a hó „minősége”, nem az a poros fajta. A háta közepén találom el a kis gombóccal Dakotát, aki persze haragos fejjel néz vissza a gyerekes vigyorral beterített arcomra, és talán kapok tőle válaszként egy kis havat én is. Még azt is kinézném belőle, hogy megpróbál megfürdetni a hóban.

Lassan teljesen átfázunk, de szerencsére már nagyon közel járunk a meleget jelentő menedékhez. Azt hiszem, inni fogok egy mentolos láva csokit. Annál jobban semmi nem melegíti fel az embert. Elég egy korty és a fejed búbjától a lábujjaidig elönt a forróság. Be is fordulunk a jól ismert sikátorba és a közepe táján megállunk a kis lángnál, amely a bejutásra szolgál. Gyorsan kinyitom a kis ablakocskát átfagyott ujjaimmal és rövid körültekintés után határozottan elfújom.

Belépve azonnal megcsap minket a kellemes meleg. Szokás szerint zsúfolt a hely, el is kezdek kutakodni szabad asztal után, de egy ismerős emberformát veszek észre. Ezt imádom ebben a helyben, sosem tudhatod kivel futsz össze. Egyedül ül és írogat valamit vagy rajzolgat, nem tudom. Háta mögé lépek és megszólítom Izát.

- Szia, Bishop! Hát téged is látni erre felé? Vársz valakit, vagy esetleg ideülhetünk hozzád, mert akkor nem keresek üres asztalt?
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 02. 01. - 21:32:54 »
+2

Mindenkinek, de különösen Iza



***



Még hideg van, a tél, nem húzódott vissza. Miért is tenné? Hiszen tombolhat még. Ezért is furcsállottam, hogy bár nincs a gatyarohasztó meleg, Blaire mégis elhívott, hogy találkozzunk. Most újabban ez az őrület dívik nála, hogy levelekben üzenget. Nevetséges tud lenni a saját húgom, de hát mi tagadás, sose volt normális. A maga módján ezt nála természetesnek kell venni. Ezért nem is firtattam nagyon a dolgot, csak fogtam a cuccom, hosszas rágódás után végül mégis megadtam magam Blaire-nek és elindultam a Rókába.
Nem igazán értettem, miért is ide hív. Persze ez van az egyik főbb központban a Mágus téren, és sok diák is megfordul, de ennek még nem feltétlen kellett volna oknak lennie. Meg sem fordult a fejembe, hogy a húgom mesterkedne valamiben, vagy hogy annyira kész van már az ötödéves RBF vizsgák miatt, hogy a végén teljesen elfelejti, hova is hívott vagy mit is kért.
Ez máskor mosolyogtató lenne, ám ha most tudnám, iszonyatosan pipa lennék. A tölgyfapálca persze elkísér utamon, s mikor a kocsma közelébe érek összehúzott szemekkel nézek körbe. Nincs szinte senki itt, s mégis kissé olyan, mintha figyelnének. Paranoia az egész, és ez nevetséges. Bosszúsan nyomom be az ajtót erőteljesen, s enged is az, enyhe nyikorgással fűszerezve. A meleg, mely eddig csak hívogatóan a képzeletemben élt a meleg bársony arany fények hatására, most teljes egészében ölelnek körül, s ujjaim, amelyek eddig a fagynak voltak kitéve, hálásan melegednek át egy perc alatt, hogy aztán, a pulthoz sétálva pár galleonnal kérje ki az ember velük a lélekerősítőt.
Persze első dolgom körbenézni, merre is lehet Blaire. Meg sem lepődöm, hogy sehol sem látom, s ez csak egyet jelent, várnom kell. Kelletlenül dobom le magam a pult előtti egyik bárszékre, mikor is biccentek az öreg csaposnak.
- Egy mézsör… egyelőre. –
Nincsenek sokan, de ezt nem is bánja az ember. Az inspektor kellően szigorú ahhoz, hogy a régi jó kocsmázós világot sirathassa a Roxfort háza népe. Egy gúnyos mosoly kíséretében veszem szemügyre a jelen levőket.
A Hapster nővéreknek, már ha egyáltalán észrevesznek, biccentek köszönetképp, ám elnézve őket, mély eszmefuttatásuk nem enged ilyen kis kitérőket. A következő, akin megakad a szemem, Hywell. Noha nem mutatom ki, meglepődöm rajta, hogy ő itt van. Nem mintha sokszor láttam volna erre, de lehet csak elkerültük egymást. És… Bishop. Zöldeskék szemeim egy percig őszinte meglepettséget tükröznek, majd összeszűkül kellően barátságtalanul, s végül elfordulok. Hát ez volt Blaire nagy terve. Idehívni Iza Bishopot a lehető legrosszabb húzás volt. És ezt ő is tudni fogja, ha megjön és kitekerem a nyakát. A méreg hirtelen önt el, ahogy ismét magam elé idézem a percekkel ezelőtt látott lány arcát. Miért Iza? A franc essen az összes griffendélesbe!
Csak remélni tudom, hogy nem vett észre, és azt még jobban, hogy lesz társaságom, hogy ne kelljen vele beszélnem.

Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
Boszorkány
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 02. 02. - 17:35:38 »
+3

Izabel és Boethius

Hátranézek, immáron századszor, csakhogy ismét elmosolyodhassam. Ez a karácsony volt, messze a legjobb az elmúlt évekhez viszonyítva. Nem voltam két hétre bezárva nagyanyám komor házába és nem kellett az unokatesóim hülyeségeit hallgatnom majdnem két héten keresztül, miközben naponta kell feljárkálnom Londonba, hogy legalább pár órát apával lehessek. Nem, a karácsonyok sosem tartoztak a kedvenceim közé, kivéve, amikor apa elvitt magával Kínába, na és persze ez a mostani… Agnes néhány nappal a szünet előtt kérdezte meg, hogy volna-e kedvem velük ünnepelni. Kissé félénken jelentette be, hogy Boethius is jön, mintha én ezért bármikor is dühös lehetnék. Pedig esküszöm a legjobb dolog őket ilyen boldognak látni. Minden mozdulatukon, minden mosolyukon látszik az a tökéletes harmónia, ami egy ilyen összeillő párt jellemez. Az indiánok ezt „Mahkah Mahpee” azaz „ég és földnek” nevezik. Ők nem az e kettő közötti különbséget látják, hanem az összetartozást. Szerintük az életet jelképezi látóhatárunk vége, ahol az ég kékje összeolvad a fű zöldjével. A természetben ez szent és sérthetetlen, akárcsak az igaz szerelem. Remélem, hogy tényleg így van. Ők igazán összeillenek…

Tompa fájdalom hasít hátam közepébe. Hátrafordulva azonnal megpillantom Boethius vigyorát. A kis a főzetkeverő áruló, hát nem megdobott hógolyóval? Én is azonnal lehajolok, hogy viszonozzam kedvességét és jókora golyót gyúrok. Azt viszont lesheti, hogy ennyivel megússza… Ügyesen célba veszem a faágat, ami alatt épp elhaladnak. És: Talált! Jókora hókupac kezd el lehullani fentről. Előre félek az ezt követő bosszútól, mégis hangosan felkacagok, ahogy Boethiust szinte betemeti a gyöngyházfényű fehér lepel. Agnes az utolsó pillanatban ugrik félre. Pimasz mosollyal elsuttogja, hogy „szép volt”, miközben elkezdi leporolgatni barátját.

Azért szerencse, hogy pár perc múlva megérkeztünk a Veszett Róka bejáratát jelző kis lángocskához, különben aggódni kezdenék a félig-meddig átázott ruhájú Boethiusért. Ez mégse volt részemről jó húzás… Szinte be se lépünk a helyiségbe, barátom célegyenesen az egyik asztalhoz vezeti Agnest. A lány furcsán aggódó kifejezéssel hátrakukucskál a frászt hozva rám, hogy tulajdonképpen mit is láthatott. Amint mögéjük érek, ez már nem kérdés. Izabel Bishop egyedül üldögél egy egész asztalnál.
- Szia, Bishop! Hát téged is látni erre felé? Vársz valakit, vagy esetleg ideülhetünk hozzád, mert akkor nem keresek üres asztalt?
Mi? Drága barátom meghibbantál? Kiabálok magamban, hátha időközben szert tettem telepatikus képességekre. De sajnos nem, úgyhogy, mintegy jelzésértékűen oldalba vágom. Kicsit erősebbre sikerült, mint akartam volna… azt hiszem, tartozok annyival, hogy én fizessek ma mindent.
- Ha randid van Izabel, valld be nyugodtan! Felszívódunk! Nem akarunk zavarni ám. – Vetem oda kissé gúnyosan. Nem akarok az ő asztalánál ülni. Ez van, a legkevésbé őt szerettem volna látni a szünetben, még csak az kell, hogy elrontsa nekem az ünnepet…
Naplózva


Izabel Bishop
Eltávozott karakter
*****


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 02. 12. - 13:02:35 »
+3




   - Szia, Bishop! Hát téged is látni erre felé? Vársz valakit, vagy esetleg ideülhetünk hozzád, mert akkor nem keresek üres asztalt?
   - Áh, helló. Één, én csak üldögélek. Nyugodtan… - kissé zavartan magamhoz szorítom a könyvecskét, de szinte azonnal meg is bánom, hogy túl hamar rábólintottam a kérdésre. Mindenki kedvenc Bourghje, éljen-éljen, hát hogy a jeges zivatarba is hiányozhatna Boethius és Agnes romantikus randevúiról? Kábé annyi tapintat szorult ebbe a csajba, mint a bakancsomba. És persze nem késlekedik e felől hangot adni, rögtön lecsap azzal a kígyó nyelvével.
   - Ha randid van Izabel, valld be nyugodtan! Felszívódunk! Nem akarunk zavarni ám.
   - Ó, tudom, hogy téged az sem zavarna, ha épp egy eljegyzés közepébe trappolnál bele, mint egy komplett elefántcsorda, gondolom, ezért is csatlakoztál Hywelékhez. Csak nem fáj, hogy magányosan töltöd a szilvesztert, Dakota? – oké, nyugalom. Agnes arca fájdalmasan megvonaglik a szokásos szópárbajtól, és ez a kifejezése Mikára emlékeztet. Talán igaza van, ez nem ide való viselkedés. Sem a helyszín, sem az alkalom nem megfelelő erre. – Egyébként engem egyáltalán nem zavartok, sőt, örülnék neki, ha csatlakoznátok – mondom végül Boethiusék felé fordulva, és azt a fajta ártatlan mosolyomat öltöm, amit rendszerint a tanáraimnak tartogatok az órákra. Azt, amelyikről elhiszi az ember, hogy egy bájos és készséges lány mosolya. Összecsapom a könyvemet, amit mindvégig az ölemben szorongattam, és próbálok úgy tenni, mint egy rutinos kocsmalátogató. Fogalmam sincs, hogy is kellene rendelni, vagy egyáltalán mit lehet itt inni. Arra is rácsodálkoztam, hogy nem dobtak még ki, hiszen ránézésre bárki megmondaná rólunk, hogy roxfortos diákok vagyunk, tán még kiskorúak, és semmi keresnivalónk egy ilyen helyen. De ahogy ismét körbenézek, be kell látnom, hogy a vendégség jó részét hozzánk hasonló fiatalok teszik ki. A Hapster tesók furcsa látványt nyújtanak egy csehó közepén, Agnes inkább egy mesébe illene, mint ide, hát még az a pöffeszkedő Montrego, akit csak most pillantok meg. Paranoiás vagyok, vagy ez a sznob cicafiú mindig mindenhol ott van? Észrevesz engem, hátat fordít. Jobban is teszed, haver.
   - Innék egy vajsört – jelentem ki végül diplomatikusan, és megvárom, míg a többiek rendelnek. Nem akarok kínos helyzetbe kerülni azért, mert tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan is mennek a Rókában a dolgok. Úgy teszek, mint aki minden délutánját itt tölti. A könyvet az asztalra csúsztatom, és kissé összébb húzom a holmimat; a kabátomat a hátam mögé gyűröm, a sapkámat pedig a térdemen simítom tökéletesen laposra.
   A további vérszívást elkerülendő, inkább csak Boethiusék felé intézem a szavaim. A fiúval sohasem volt bajom, miután egy Házba, sőt, egyazon évfolyamba járunk, semmi okom az utálkozásra vagy versengésre. Egész jó fej. Agnes pedig… hiába hollóhátas, hozzá az ember egyszerűen nem szól durván. Csak ránézek, és olyan érzésem van, mintha átlátna rajtam, mintha ő pontosan tudná, miért ültem itt egyedül, vagy egyáltalán minek tettem ki a lábam otthonról. Persze ez butaság, honnan is tudhatná...
   - Tiszta víz a ruhátok. Elkapott titeket a hóvihar?


Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Boethius Hywel
Eltávozott karakter
*****


hatodik évfolyam - prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 02. 16. - 16:19:34 »
+2

Dakota & Iza




Kissé felnyögök, ahogy Dakota a bordáim közé ékeli a könyökét. Értetlenül nézek vissza rá, mert nem értem mi baja van.
- Ha randid van Izabel, valld be nyugodtan! Felszívódunk! Nem akarunk zavarni ám.

Akkor esik le, hogy a lehető legrosszabb párosítást sikerült egy asztalhoz ültetnem, és most már azon aggódhatok, hogy összeugrik e két lány az este folyamán. Hátraküldök egy „ne már, legalább próbáld meg” arckifejezést Dakotának. Nem is értem miért vannak így kiélezve egymásra. Igaziból nagyon is hasonlítanak egymásra, talán pont ezért. A végén még legjobb barátnők lesznek. Na jó, attól azt hiszem nem kell félni, de ki tudja. Lesegítem Agnes kabátját, mikor érkezik Iza válasza. Azt hiszem, még csírájában kellene elfojtani a két lány szócsatáját. Úgy hogy közbeszólok.
- Komolyan, lányok? Ne már, Griffendél, összetartás, nem mond ez nektek valamit?

Nem akarom, hogy azt higgyék az emberek, hogy sülve-főve Agnessel együtt akarunk turbékolni. Azért van nekünk is társasági életünk. És azt hiszem nem is túl egészséges folyton kettesben lenni. A végén még ráununk egymásra.
Félek sokat nem javítottam a helyzeten, de szerencsére Iza visszavonulót fúj, és úgy látszik Dakota is beletörődött az elkerülhetetlenbe. Sajnálom, de úgy tűnik nincs más asztal és én kedvelem Izát, szóval maradunk. Ilyen hidegben esélytelen, hogy másik helyet keressünk. Lassan, mindenki elhelyezkedik az asztalnál és mikor Iza vajsört emleget, eszembe jut a betervezett csoki löket. Körülnézek valamiféle kiszolgálás reményében, szerencsére az ikrek asztalától épp most fordul hozzánk Rufus úr. Mindenki rendel magának majd egy kisebb csend után Iza szólal meg.
- Tiszta víz a ruhátok. Elkapott titeket a hóvihar?
Ja, igen. Volt egy kis hó csatánk Dakotával. És el kell ismernem legyőzött lettem. – mondom, ahogy végig nézek a szék támláján lógó, csöpögő kabátomon. Az a fás trükk okos volt és azt hiszem nehéz lett volna felülmúlni. – mosolygok Dakota felé.
- Ja, tényleg Iza, te nem tudod mi volt az a botrány szünet előtt azokkal a harmadévesekkel? Csak foszlányokat hallottam a sztoriból, de állítólag McGalagony nagyon ki volt borulva.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 02. 17. - 16:19:48 »
+2

Mindenkinek, de különösen Iza






Szemem sarkából akarva, akaratlan észreveszem, ahogy Dakotáék Iza felé veszik az irányt. Nem kellene, hogy érdekeljen, s mégis… figyelek. Hiába nem nézek oda, s úgy teszek, mint aki rohadtul elmereng a pult szépségében, nagyon is érdekel, mit keresnek erre, és mit is akarnak Bishoptól. Meg ha már itt tartunk akkor Ő mit is keres itt?
Választ nem kapok a kimondatlan kérdésre, és még csak halvány lila lövésem sincs a megoldást illetően. Azt tudom, hogy én várok valakit. De olybá tűnik, hogy hiába és…
Csak olaj a tűzre mikor meghallom Boethius kérdését. A mögötte lévő lány hangja haloványan, de élesen csendül fel a számomra, s nem tudom nem kihívásnak tekinteni. Valahogy egyrészt saját önzőségem is a része, a becsületem megvédése, ugyanakkor Iza bosszantása is közrejátszik, mert tudom, hogy ezt érem el vele. Nem jó pontot, ó nem nem.
Ösztönösen lököm el magam a pulttól, s lépek feléjük miközben egy félmosoly jelenik meg arcomon s szemem egy percre Izára villan, majd a többiekre. Iza csípős megjegyzésére elvigyorodom, amit egyenesen Dakotának szán. Igazából nem tudom eldönteni, ha egy meccset játszanának le ki is nyerne közöttük. A másik lány amilyen csöndes, olyan heves elnézve most kissé ázottan és cinikusan.
- Persze hogy randija van, mégis mit hittetek? Hogy egyedül ücsörögne? –
Szavaim hatását nem várom meg, inkább rögvest hozzáteszem, hogy Bishopnak egy perce se lehessen ellenkezni még ha akarna, akkor se.
- De végtére is, nem zavartok egy csöppet sem. Mi szél hozott titeket erre?  –
És ezzel én is leülök Iza mellé, miközben egy sanda pillantásra méltatom, mert tudom, jön a szitkozódás és a többi. Pedig az ő becsületét mentettem meg, habár a lány tuti nem így fogja fel. Miért is tenné?
Ha morog is valamit, csak a szemem forgatom rá, s netán ha hangot adna… de talán a társaságban még ő is megembereli magát és elviseli a jelenlétem. Meglehet, hogy egy null ide?
A vajsör, amit korábban rendeltem hozzáadódik a terjedelmes listához, amit Agnes és a többiek kikérnek, miközben rögtön a hó lesz a téma, no meg a hideg, s rögvest hógolyócsatát említ a Griffendéles. Az összetartozás témát ejtem. Ez a fene nagy öntudat úgysem segít. Főleg én, mint kívülálló. Mondjuk Agnes is, de ezek szerint őt már inkább tekintik a társaság egy hozzátartozó tagjának, mint egy hollóhátasnak. Persze ez leginkább a Dakota Iza összeszólalkozásra vonatkoztatta Hywell, ami igazán lovagias, csak kár hogy célt nem nagyon tud vele érni. S abban az esetben, ha fordulna is a kocka netalántán nagy összeborulás lenne, úgy biztosan nem lenne jó egy másik ház tagja, főleg az én jelenlétem. No de ha kitennék a szűröm a társaságból, ami Izabeltől még meg is eshet, csúnya szóbeszéd indulna az is biztos, tekintve csak a Róka látogatottságát, ami, nos valljuk be, lassacskán egy kisebb Roxfortos megszállás alá kerül.
Ezt pedig senki sem szeretné. Még talán Iza sem. Közben az asztalra tekintve észreveszem a könyvet. Meglep csöppet, hiába láttam, hogy ezzel foglalatoskodott eddig. Iza írogatna? Hát… biztos nem valami kedveseket, főleg ha én vagyok a naplójának vagy mi egyebének az elvétett témája. Hiszen olyan kegyetlenül tud nézni mindig, mint aki a szemével ölne. Kis fortyogó!
 Boethius kérdésére csak felvonom a szemöldököm enyhén, jelezvén, engem is érdekelne a dolog. Igazából, hogy teljesen őszinte legyek, sose érdekeltek az alattam levő évfolyamok és azoknak a problémái. Ámbár ha McGalagony is kiborul, csak jelenthet valamit. Épp emiatt pillantok én is Izára, habár lehet nem kellett volna, tekintve a házisárkány jellegű gyűlölködő pillantásait, amit viszonzásul kapok tőle biztosan, s több mint valószínű hogy, még jó párszor az elkövetkezendő este alatt.
Remek lesz, igazán remek.
Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
Boszorkány
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 02. 22. - 21:26:42 »
+2

Izabel és Boethius

Agnes arcán látom végigsuhanni a fájdalmat, ahogy elhangzik előbb az én sértésem, majd Bishopé is.
- Tudod, Izabel. – Mondja szokásos csilingelő, szelíd hangján. - Bizonyos lehetsz afelől, hogy Dakota sosem lenne tapintatlan velünk szemben. Én hívtam meg őt a téli szünetre. Másfelől pedig, Izának minden bizonnyal jó oka volt itt ülni egyedül. Nem a mi dolgunk.
Egy cseppet sem dorgáló hangnem, tényleg egy pici él sincs a hangjában és persze semmi szitokszó. Mégis nagyobb hatást ér el ezernyi elüvöltött mondatnál. Arcomon előbb a csodálkozás rajzolódik ki, hiszen Agnestől ritkán hallani hasonlót, majd a szégyen. Én provokáltam Izát és én okoztam fájdalmat a barátnőmnek. Ő nem szereti az efféle rivalizálást. Már, ha ez az egyáltalán. Tudom, hogy kiáll az igazáért, de szerinte jobb a békesség. Vagyis ez eddig így volt. Boethiussal való első randijuk óta kissé megváltozott. Határozottabb lett és valamivel erősebb is. Elmesélték miken mentek keresztül. Borzalmas lehetett… Viszont úgy látom, akkor jobban megértette miről is szól ez a háború. Másként látja a dolgokat. Többet gyakorol és komolyabban veszi a védekezést. Ennek örülök. Nem akarom, hogy baja essen. Sem neki, sem pedig Boethiusnak.
Szelíden megsimogatja a vállam, ahogy leülünk egymás mellé az asztalhoz. Ez igazán jól esik. Szavak nélkül, tudva mi mindent jelent nekünk a barátságunk.
Ekkor ebbe a majdhogynem idilli képbe, mintegy a semmiből felbukkanva, én legalábbis eddig nem vettem észre hol ülhetett eddig, belekontárkodik az a hülye, Mardekáros Montrego.
- Persze hogy randija van, mégis mit hittetek? Hogy egyedül ücsörögne? De végtére is, nem zavartok egy csöppet sem. Mi szél hozott titeket erre?  
- Nem hinném, hogy rád tartozik Montrego! – Vetem oda a srácnak. – Mellesleg Izát sosem sérteném meg azzal a feltételezéssel, hogy randevúzik veled. Szerintem inkább leátkozná a fél karját. Kotródj inkább! Senki sem kíváncsi rád!
Rendben, rendben... Nézek végig barátaim meglepett arcán. Izával sosem voltunk jóban és, hát soha nem is leszünk, szerintem. De, ami ezt az elképesztő kis szörnyeteget illeti, az igazság az, hogy bár magamnak is alig ismerem be, de tisztelem az esztelen bátorságáért. És lássuk be Boethiusnak is igaza van. Egy Griffendéles az mégiscsak Griffendéles marad. Össze kell tartanunk. Pláne egy ehhez hasonló vagy rosszabb Mardekárossal szemben.
De a sértésemmel nem érek el valami sokat, mert a srác továbbra is Iza mellett szobrozik. A fenébe is. Pedig meg akartam kérdezni, mit rajzol abba a füzetbe, amit próbált szinte láthatatlanná tenni. Most kivételesen nem akartam gonoszkodni, szimplán érdeklődni. Kíváncsi lettem volna, hogy van-e olyan tehetséges, mint a tesója. Ben is mindig rajzolgat valamit, egyszerűen sosem nyugszik a keze. Kissé beteg a srác, mármint olyan muglisan őrült, de nagyon is jó, amit csinál. Az enyémek gyerekfirkák mellette…
Néhány pillanatra eltöprengek az ötleten, hogy megkérdezem Izát, mi újság a bátyjával így a téli szünetben, de aztán végül mégse teszem. Nem igazán reklámozzuk, hogy együtt cigarettázunk a kert egy eldugott pontján. Még csak az kéne, hogy lefüleljenek. Elég kevesen tudnak tehát az ismeretségünkről. Agneséknek már meséltem, természetesen, de kétlem, hogy az előttem ülő Griffendéles háztársam is a beavatottak keveséhez tartozik…
Gondolataim hátterében hallom, hogy a hógolyó csatáról beszélnek. – Ugye tudod, hogy én állom a mai estét? Engesztelésül a vizes kabátért és az oldaladért. – Majd egy kisebb szünet után ismét témaváltás következik. Még jó, hogy barátom el tud beszélgetni Izával, különben elég érdekes lenne a kis társaságunk. Mindenki némaságba burkolózva, önmagában puffogva… kivéve talán a szerelmeseket…
- Boethy? Nem arra a barukkolás mérgezéses dologra gondolsz?
Naplózva


Serena Hapster
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2012. 03. 04. - 18:05:20 »
+2



   Miközben várom a reakcióját végigpillantok a haján. Kalászfonás. Mindig is a kedvencünk volt ez a stílus és én kifejezetten szerettem is megalkotni az ilyesfajta hajkölteményeket. Nem különben hordani.
   Emlékszem, édesanyánk mindig így hordta a haját és órákat töltött azzal, hogy a miénket is csodássá varázsolja. Itt tűzte, ott tűzte, virágokat helyezett bele, s habár a mugli fodrászat túl egyszerű és unalmas volt számomra, amit ő csinált, már egészen művészet volt. Mindig izgatottan ülltem a tükör előtt, s figyeltem ahogyan a tükörben lévő lány megváltozik.
   Egyszer én is megpróbáltam követni anyám példáját és odáig elmentem, hogy ollót ragadtam. Mindenképpen frufrut akartam magamnak és hogy kicsit különbözzek Hellietől nyissz - nyassz jól belevágtam. Hááát... visszagondolva eléggé rossz húzás volt, mert úgy néztem ki, mint egy megcibált macska, de miután anyu jót nevetett a hajformázó készségeimen elsimította a dolgot egy hajpánttal.
   Csupán akkor térek vissza a hajkreációs szakmabeli tapasztalataim elemezgetéséből, amikor anyuról kezd el beszélni. Ilyenkor mindig görcsbe szorul a gyomrom, de mintha teljesen természetes és elfogadott lenne a hiánya, mosollyal az arcomon hallgatom a megmelékezését.
- Emlékszem... - feleltem két sóhaj között, miközben elkezdtem bámulni az asztal felületét. Kicsit bántott a megfogalmazás, hisz nem csak az én kezem volt benne, de mintha Hellie csak engem okolt volna, hogy tönkretettük a drága ruhakölteményt. Mióta anya elment érzelmesebb lett és konkrétan minden gyerekkori csínyünket megbánta és tökre mérges volt érte, hogy nem voltunk mindig jó gyerekek.
   Én nem éreztem így. Inkább azt gondoltam, hogy még több butaságot kellett volna megcsinálnunk és akkor anya a táncpróbáin kívül még több időt szánt volna ránk és még több mindent megbeszélhettünk volna, mielőtt még elváltak útjaink.
   Talán ő elment, de itt volt Hellie. Olyan volt, mint édesanyánk és mindenki, aki mondta, hogy mennyire hasonlítunk a szüleinkre helyesen gondolta. Hisz ha csak rá néztem, magamat láttam, s egyúttal őket. Mi értelme lett volna kiépítenem egy saját kis világot, bezárva egy tükörszobába, emlékekkel, mikor szerezhetek új emlékeket is, nevetve, szeretve?
   Ez a nevetve tényező most kicsit labilis lábakon áll, de igyekszem kellő tisztelettel kezelni Hellie magánszfériáját. De ez kevésbé könnyű, ha az ember ugyanaz, csak két testben.
   Érdeklődve figyelem, ahogy elcsodálkozik a felszólalásaiman és a végén már kezdem magam emiatt rosszul érezni. Nem akarom bántani, hisz mindig kisírhatja magát a vállamon és mindig igyekszem a lehető legjobb tanácsokat adni neki. De eddig azt gondoltam, hogy ma kicsit jókedvre is derülhetnénk, ahogy azt elterveztük. Talán nem kellett volna felhoznom!?
   Szerencsémre Mr Greensmith épp akkor lép az asztalunkhoz, jelenlétét kedves szavakkal övezve. Hatalmas mosoly táncol keresztül az ajkaimon és mindaddig várok, amíg a kínálatot felsorolja.
- Ó, kedves Greensmith! Köszönjük szépen a dicséretet! Nagyon jól esik egy kedves szó ilyen rideg időszakban - szólalok meg mosolyogva. Rideg, rideg... Veheti mindenki, aminek akarja, de most kivételesen nem a háborúra való tekintettel használtam ezt a szót, hanem a hóesésre. Mélyen remélem, hogy ez nem töri meg a melegséget a gyors beszélgetésben. - Nos, akkor kezdem én. Szeretnék egy forró vajsört, ha lehet némi csokireszelékkel, darabkával - nézek továbbra is bűbájosan a kocsmárosra.
   Megvárom, míg Hellie is leadja a rendelését, aztán, ahogy a kocsmáros elslattyog.
- Olyan kis aranyos bácsi - kuncogok egyet Hellie szemébe nézve. Keresek valami témát, ami nem épp a hülye exével kapcsolatos, de semmi. Nem igaz! Ilyenkor persze nem jutnak eszembe érdekes témák, esetleg pletykák, csak maszlagok. Sóhajtva kihúzom kezeim a zsebemből és közelebb húzódom az asztalhoz. Felkönyökölök arra, megtámasztva az állam, mint amikor a kisgyerek mesét hallgat. De rájövök, hogy ez nem túl alkalmas póz és némi fészkelődés után, csak - csak megtalálom a lehető legjobb pozíciót: lefektetve a kezem az asztalra.
   A lehető legegyszerűbb megoldást választom: gyorsan elhadarom, hogy mi történt. (Na jó, nem hadarok, mert a dobpergést nem a nyelvem, hanem a szívem utánozza.)
- Úgy gondoltam, kicsit játszadozom vele, miután olyan baromarc volt veled és elég sok lehetőség volt abban, hogy neked adom ki magam. Mi lehet annál fájdalmasabb, hogy megbocsátanak, játszanak veled, aztán eldobnak? - hatásszünet. - Mondjuk, az nem volt benne a tervben, hogy meg akar dönteni - fúhom egyet, hogy a hajam kisöpörjem a szememből. - A csók még okés volt, de annyi eszem még alkoholizálva is van, hogy nem hagyom, hogy simán tapizzanak. Az már más, hogy én jobban elszerettem volna húzni a dolgot, mert úgy mégjobban fejre pottyanthattam volna, de úgy gondolom, hogy a székes megoldás is elérte a kívánt hatást - vigyorodom el újra. Tudom, hogy nem cselekedtem a legjobban, de ez is elég volt, hogy megtudja, ki a boszorka a háznál.
- Figyelj Serie, rosszul esik, amit tettél, de nem tudok rád haragudni, mert a testvérem vagy, az a senkiházit pedig ... azt csinál, amit akar. Hidegen hagyd, hogy kivel mit csinál. - hirtelen valahogy megkönnyebbülök és a zsebembe csúsztatom a kezem, ahol pár zsarolásra alkalmas kép van elrejtve. Visszavághatunk utoljára annak a mocsadéknak... De, ahogy befejezi, rögtön meggondolom magam. - A szüleim arra tanítottak, hogy a megunt játékaimat adjam a rászorulóknak...
   Nem tudom, hogy pontosan, hogy is értette ezt, de annyira elég volt, hogy ne legyen kedvem tovább feszegetni a dolgot. Inkább megpróbálok, valami értelmes választ adni egy másik kérdésére, amire nem igazán akarok igazat mondani. Aztán, mégis kicsúszik.
- Eszembe jutottak anyáék. Szerintem azóta is Grace haját fonogatja.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 03. 23. - 17:39:28
Az oldal 0.48 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.