+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum
| | |-+  Boszorkányszilveszter
| | | |-+  Vakrandira fel!
| | | | |-+  Vágy és vezeklés
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vágy és vezeklés  (Megtekintve 3826 alkalommal)

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 09. 24. - 22:12:44 »
+1

ROXFORT BOSZORKÁNY- ÉS VARÁZSLÓKÉPZŐ SZAKISKOLA
1998. január

kis sziget fűzfával
a Fekete-tónál
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 09. 25. - 00:19:27 »
+3

I NEED ANOTHER STORY, SOMETHING TO GET OFF MY CHEST
MY LIFE GETS KINDA BORING, NEED SOMETHING THAT I CAN CONFESS


Szilveszter éjszaka van. Ma nem találkoztunk. Mindkettőnknek más elfoglaltsága akadt napközben. Nekem történetesen az alvás... Neki, nos, fogalmam sincs, olvastam valami elsumákolt kifogást, hogy miért nem jön át, de nem nagyon figyeltem. Félálomban voltam, mikor az üzenetét megkaptam korán reggel.
Utálom a szilvesztert. Mindig akkora felhajtás van csapva körülötte, nekünk viszont a legkisebb okunk sincs ünnepelni. Nem is fogunk. A karácsonyi bálért is megkaptuk a Nagyúr szerénytelen véleményét. Egyedül az esett neki egy kicsit jól, hogy bejelentettem az eljegyzésemet Vikitriával. Azt mondta, öröm neki, hogy két ilyen nagy múltú aranyvérű család megszabadul végre az ellenségeskedés rontásaitól, és egyesülve sok erős varázslót ad majd a világnak. Ehhez hasonlót egy aranyvérű sem mondana egy eljegyzés alkalmával. Kellően kínos helyzetbe hozott mindkettőnket, de Vikitriának remek érzéke van ahhoz, hogy kezelje az ilyen szituációkat...
Az igazság az, hogy igyekeztem eljátszani, mennyire boldog vagyok, a két nappal korábbi események óriási, sötét árnyékot vetnek minden egyes napomra, álmomra, éjszakámra. Gyötörnek az emlékek, annál is inkább, mert érzem, hogy valami nem stimmel velük. Ettől függetlenül persze nem tudom kitörölni az agyamból a képet, a képet, hogy ott fekszik előttem, kezemben egy tőrrel állok fölötte. Soha nem tudtam volna bántani Tyarat, most mégis miattam nincs többé.
Senkinek se beszéltem erről. Vikitria boldognak tűnik. Az apám és az anyám is fellélegzett, mikor eljegyeztem őt. Hinnem kell abban, hogy minden rendben lesz köztünk. Néha úgy érzem, nem lehet megmenteni a kapcsolatunkat, az elmúlt fél év nehéz volt mindkettőnknek. Most minden olyan, mint rég, legalábbis majdnem. Pár pillanatig, ha vele vagyok, meg tudom tenni azt, hogy nem foglalkozom azzal, amivel nem akarok, és így jó. Jó a karjaimban tartani, jó úgy elaludni, hogy a keze a hajammal játszik. Tudom, hogy áltatom magam, tudom, hogy megállíthatatlanul száguldunk valami felé, ami már nincs is olyan messze, érzem a zsigereimben, de nem törődöm vele.
Jóval a tág családi körben elfogyasztott szilveszteri vacsora után kapom meg a levelet. Különös, tavaly úgy emlékszem, legalább négyet kaptam. Egyszerű volt kiválasztani közülük azt az egyet, amelyik szimpatikus volt, de sajnos pont beleválasztottam Pansyba. Az idén ez az első, és ahogy telik az idő, úgy hiszem, az utolsó is. Eléggé furcsállom. Bellatrix szerint ez az egész ostobaság, és csapda, és veszélyes. Azonban pontosan tudom, kitől érkezhetett ez az egy. Nem giccses, a kézírás szép és rendezett.
Egyértelműen Viki küldte.
Úgyhogy a néném minden intelme ellenére, mikor az óra éjfélt üt a szalonban és a zsupszkulcs körül kirajzolódik a térkép (ebből már tudom, hogy roxfortos helyszínről van szó), már téli köpenyben állok odakint, sálban és kesztyűben. A Roxfort határához hoppanálok. Amikor akarok, ki-be járok a birtokról, iskolaelsőként megtehetem. A fénygömb felreppen a pergamenről, és a nyomába eredek. Látom, hogy valaki más ugyancsak egy fénygombócot kerget, lemaradva. Én nyugodtan sétálok az enyém mögött.
A kis sziget felé visz. Néma-ábrándos mosoly ül az ajkamra. Sok emlékünk fűződik ehhez a helyhez, sok mindent elrejtett már a fűzfa lombja. Mikor a keskeny hídon átkelek és odaérek a fűzhöz, a fény már rég odabent pulzál. Félrehúzom a fűz lelógó függönyt alkotó gallyait.
És megdöbbenek.
Még a sötétben is egyértelmű, hogy nem azt találtam itt, akire számítottam.
- Hát te meg mit keresel itt? - kérdezem. Roppantul dühít, hogy a gömb fényénél nem tudom megállapítani, Kalina vagy Elena áll-e előttem, de nem fogom elkövetni még egyszer ugyanazt a buta hibát. Meg fogom tudni őket különböztetni.
Bár eszembe jut néném figyelmeztetése: mi van, ha csapda? Hátrapillantok a vállam fölött. Sehol semmi mozgás.
Választ követelve, kivont pálcával állok ismét valamelyik Pierce-lány előtt. Megszokott felállás.
A pálcájából tudni fogom. Tudni fogom, hogy Elena az vagy sem.
Valójában nem tudom, melyikükkel lenne kínosabb a találkozás, a legutolsó padlástéri találka után.
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 09. 25. - 10:30:33 »
+2

I wanna heal, I wanna feel what I thought was never real
I wanna let go of the pain I’ve felt so long

Bármilyen szégyenletesre is sikerült az a padlástéri találka, be kell vallanom, legalább magamnak, hogy az utóbbi pár évben ez volt az egyetlen dolog, amely alatt úgy éreztem: élek. Nem mondom, hogy idáig remete életet éltem, nem nevettem egy jót, vagy ne éreztem volna olyan dolgot, ami említésre méltó lenne, de ezen alkalmak közül egyszer sem mondhattam el, hogy valóban élek. Mert élni nem annyiból áll, hogy rendben van az agyműködésed, és a szíved is ver, ez csak a biológiai meghatározása az egésznek. Tökéletes életfunkciókkal, ám mégis félhullaként tengődtem egyik napról a másikra, magam is csodálkozom, hogy is csinálhattam ezt végig, de már nem számít. Hiába magyarázom magamnak, hogy ne nézzek a múltba, csak előre, nem vagyok én a régi dolgokon rágódó alkat, de képtelen vagyok nem emlékezni. Kislány korom óta emlékekből táplálkozom: halott anyám régi fotója, a fejemben élő kép a régi nagy, boldog családunkról. Ez az emlék igen könnyen átlendített az utóbbi napokon, mégsem tudom elmondani azt, hogy napról napra halványult volna. A fejemben megannyi alternatíva keletkezett arra, helyesen vagy helytelenül cselekedtem-e. Saját magammal vitatkozom, hol az egyik, hol a másik oldal áll győzelemre. Azt is végigmalmoztam már párszor fejben, hogy mi történik akkor, ha mondjuk Elena később szól közbe? Képes lettem volna eldobni a porba az összes elvem, csak mert Ő kérte? Választ akarok kapni a kérdéseimre, nem Tőle, legfőképpen magamtól, de ehhez az Ő jelenléte is kell. Tudni akarom, mi váltotta ki belőlem azokat a dolgokat, amiket akkor tettem és mondtam. Ma nem kell Elena bőrébe bújnom, így ha most is érzem azt a furcsa taszító-vonzerőt, amit a legutóbb, csakis és kizárólag bennem van a hiba. Ismét neki kellett ülnöm megírni egy levelet, éppen úgy, mint legutóbb. Csak hogy most nem szignáltam más nevében, sőt, egyáltalán nem írtam alá. Talán féltem attól, hogy majd nem jön el?
Még most is ettől félek.
Megbújva a gally-függöny mögött biztonságban érzem magam. Ugyanakkor megannyi lehetőség játszódik le a fejemben másodpercek töredéke alatt. És ha nem az érkezik, akire számítottam? Rájött, hogy ez megint csak én lehetek, elvégre egyszer már látta a kézírásom ... Szólt Elenának, jót nevettek rajtam, és elküldte ide Őt, hogy rendezzük ezt mi ketten le. Elvégre fogalmam sincs, hogy mi történt a padlástéren, miután én elmentem, Elenával ellentétben képtelen lettem volna csendben, megbújva figyelni az eseményeket. Ahogy Lenát ismerem, biztos nem hitt neki könnyedén, de a végén bizonyára megenyhült kőszíve, és megkapta azt a csókot, amit igazából neki szántak.
Kezeimmel feltornázom magam eddigi ülő pozíciómból, majd óvatosan elrugaszkodom a fa törzsétől. Léptek zaját hallom: valaki közeledik. Teljes testemben megfeszülve figyelem a gallyakat, és várok. Vajon ki lép majd be rajta? Az, akit idehívtam, vagy egy váratlan vendég? Talán azt hitte, Elena küldte neki a levelet ... Nem fogok neki hazudni, ezúttal nem játszok szerepet, akkor is megvallom neki, ki vagyok, ha azután fogja magát, és szitkozódva, mindennek lehordva elviharzik. Hozzá vagyok szokva a szidalomhoz, némán is képes vagyok tűrni, ha nagyon kell. Nem rántok pálcát és kezdek párbajba értelmetlenül. Először is tudom, hogy nem nyerhetnék ellene, másrészt nem preferálom az erőszakos megoldásokat. Diákok vagyunk, azt mondom, élvezzük ki a maradék időt, amíg nem kell élet-halál harcokat vívnunk. Ha kell, komolyabb gyakorlat nélkül vágok bele a vakvilágba.
Hamarosan megpillantom az átható szempárt, kivont pálcával közelít, szavai tompa puffanásként törik meg az idilli csendet, egy percig késztetést érzek arra, hogy mozduljak, aztán mégsem teszem. Miért?
Mert nem tudom eldönteni meneküljek, vagy menjek közelebb?
Összerakom a szavak alkotta kérdést, ami igen gyorsan segít a döntésben: nem ajánlatos közelebb mennem.
-A múltkor nem kaptál választ egy kérdésedre.
Azt hiszem ennyiből leszűrheti, hogy nem Elena vagyok, és eldöntheti, marad, vagy megy.
Talán csak egyszer beszéltem vele életemben, de biztos vagyok benne, hogy akarja a válaszát, ahogyan én is az enyéim.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 09. 27. - 22:26:06 »
+3

'TILL MY SLEEVES ARE STAINED RED
FROM ALL THE TRUTH THAT I'VE SAID


Talán tudnom kellene már, hogy feleslegesen vonom ki a pálcám, ha Kalinával állok szemben, viszont nagyon is logikus mozdulat ez, ha Elenával. Elena ugyanis úgy átkozódik, mintha pálcával a kezében született volna, és az a múltkori találkozás a hajógerendával egyáltalán nem volt kellemes. Utána hányingerem volt és zúgott a fülem, alig tudtam lekecmeregni a padlásról, persze ezt nem kell tudnia senkinek.
Nem telt el olyan túl sok idő a padlásos incidens óta - magamban csak így hívom az esetet. Az egész egy vicc volt, ami nagyon rosszul sült el - Kalina szempontjából, akinek az volt a célja, hogy szétválasszon Elenát és engem (nevetséges, hiszen nem volt köztünk semmi olyan kapcsolat, ami annyira veszélyes lett volna, csak szokás szerint túloztak a pletykák - komolyan, ki terjeszti ezeket?), sikeres volt, de utána sajnos nem kibékülés, hanem a szokásos veszekedés következett. A veszekedés, amiből nagyon, nagyon elegem van már, és ezt Elena szemébe is mondtam. Erre átkozott meg, és el is rohant, mintha neki állt volna feljebb.
Most még mindig azt kellene eldöntenem, ahogy itt állok előtte, hogy vajon Elenáról van-e szó, vagy Kalináról. Egyáltalán nem mindegy. Bár ha azt veszem alapul, milyen nyugtalan és ideges lettem attól a ténytől, hogy egyáltalán nem az fogadott akire számítottam (ti. Vikitria), akkor talán Lena az. Lina mellett nyugodt voltam.
Látom, vacilál, közelebb jöjjön-e avagy sem. Ez az indafüggönnyel körbevett kis hely olyan, mint egy nomád szeparé, egész kényelmes lenne, ha az a rozoga, rozsdás lábú pad ott mondjuk kanapé volna puha párnákkal és bársonyhuzattal. Na majd esetlegesen teszek róla, ha elunom az ácsorgást.
Végül megszólal. A hangja szelíd, lágy és csalogató. Nem sokat teketóriázom, beljebb lépek, áthaladva a képzeletbeli küszöbön; a gallyak visszazáródnak a hátam mögött. A kis fénygömb, mivel megtaláltam a célt, eltűnik, és sötétség borul ránk.
Két lépésnyire közelítem meg. Nem akarom, hogy kiabálnia kelljen.
Bármennyire is akarom a válaszomat, bármennyire is jó volna visszahozni ugyanazt a helyzetet, ugyanazt a meghitt pillanatot, nem lehet és ezt tudom jól. Még akkor se lehetne, ha ugyanúgy összekulcsoljuk az ujjainkat és ugyanúgy fél centire lennének az ajkaink egymástól.
A gyanúm még nem aludt el teljesen, még mindig fennáll a csapda lehetősége, bár Kalina (kétségtelenül ő) félig-meddig elodázta gyanakvásomat ezzel az egy mondattal, hiszen a kérdésről hármunkon kívül nem tudhat senki.
Egy rövid pillanatig még nézem őt, aztán megszólalok én is.
- Ilyen sokáig tartott, hogy kitaláld a választ? - kérdezek vissza, miközben kicsit elgondolkodom azon, hogy is hangzott pontosan az a bizonyos kérdés. - Meddig mentél volna el?
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 11. 01. - 15:19:51 »
+2

I was staring in the shadow Just to understand your pain
 But when I needed you the most
You looked the other way

Még mindig nem tudom megállapítani, mennyire volt az jó ötlet, hogy voltam olyan hülye és megint egy titkos kis levélke segítségével voltam csak képes magamhoz invitálni őt, de abban biztos vagyok, hogyha nem tettem volna meg, most is ezen bánkódnék. Szóval legyen akármilyen is a végkimenetele ennek a kis... hogyan is nevezzem nevén... találkának, nem lehet rosszabb, mint a tudatlanság és az agyalás. Hajlamos vagyok túl sokat gondolkozni dolgokon, és hidd el, nem tesz jót nekem, és a környezetemnek sem, akik kénytelenek nézni az agonizáló fejemet, ahogy a fejem a tenyerembe teszem, és meredek magam elé. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy nem feltétlenül volt önző dolog a részemről megtennem ezt a lépést: nem csak nekem, a környezetemnek is jobb, ha megkapom a választ a kérdéseimre.
Ahogyan ő is választ szeretne kapni a magáéra, amit tökéletesen meg is értek. De vajon van válasz arra a kérdésre, amit feltett? Nem ismerem annyira, hogy meg tudjam állapítani, mindig ilyen fogós kérdéseket tesz-e fel, de ha a megérzéseimre hagyatkozom, és azokat követem, akkor meggyőzhetem magam arról, hogy ez a fiú (férfi?) ritkán szólal meg, de akkor aztán igazán velőset. De mielőtt annyira felmagasztalnám, hogy révületbe esek a saját szavaimtól, megrázom kicsit a fejem, mintha csak a nyakam tornáztatnám. Egy percig még meredek magam elé, legalábbis úgy teszek, mint aki csak bambul. Igazából az arcát figyelem, hogy mire számít válasz gyanánt. Érdemes egyáltalán szavakkal válaszolni? Vagy hagyjam, hogy a testem feleljen neki? Amint meghallottam a hangját, valami furcsa forróság öntött el. Nem is lenne ezzel semmi baj sem, egyedül az, hogy nem tudom eldönteni, kellemes-e ez a forróság, vagy elevenen, kínok közepette feléget?
Amíg ennyi válasszal tartozok magamnak, hogy is róhatnám le a tartozásom felé? Kezem kinyújtom magam elé, éppen elég közel van ahhoz, hogy ujjaimmal elérjem arcát. Beigazolódni látszik a tény, hogy hűvös viselkedése ellenére ahol csak érintkezek vele, mintha lángra kapnának az ujjaim. De vajon ő is ugyanazt érzi, amit én? Ha megkérdezné, mégis mi a fenét csinálok, azt felelném: kísérletezek. Amíg nem tudom, miket hoz ki belőlem, addig nem tudok felelni neki úgy, ahogyan azt megérdemelné. De azt is tudom, hogy előbb hagy faképnél, mintsem kivárja, hogy a saját kérdőjelem alakítsam ponttá, szóval igyekszem meggyőzni magam arról, hogy nem érzem azt a varázst, amit múltkor, ami nem is akkora hazugság.
Nem ugyanazt, valami egészen mást érzek. A múltkori megfoghatatlan volt, és törékeny. Ez kézzelfogható, égető, fájdalmas.
Talán ennek az az oka, hogy jól tudom, itt és most utoljára lehetek vele kettesben, ha jól akarom játszani a szerepemet.
-Azt mondtam, hogy tartozom neked egy válasszal, nem azt, hogy meg is kapod.
Nem akarok cseles lenni, nem is azért mondom ezt, mert játszani akarok vele, hanem azért, mert pontosan így érzek. Tudnom kell, mit érzek, hogy pontos lehessek és őszinte. Ha már múltkor nem voltam az....
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 11. 01. - 18:21:21 »
+2

I HEAR IT FADING
I CAN'T SPEAK IT
OR ELSE YOU WILL DIG MY GRAVE


Úgy állunk itt egymással szemben, mintha ez lenne életünk első szilveszteri randevúja. Mintha egyikünk sem tudná, mi a szokás ilyenkor. Hát elmondom. Ami szilveszterkor történik, az az óévben marad, ha úgy akarjuk, senki sem tartozik vele elszámolással senkinek. Eddigi vakrandevúim ebben a szellemben zajlottak, és ha jól gondolom, itt is bármi történjék majd, annak nem lesz semmiféle következménye. Kalina egész egyszerűen még annyit sem kérhet rajtam számon, mint a nővére. Sőt, ami azt illet, még ő tartozik nekem elszámolással. Mert rendben van, hogy meghallgattam a pillanatnyi elmezavaráról és a jószándékáról a kis mesét legutóbb, azért ez mégsem járja. Nem velem szoktak játszani, hanem én szoktam játszani másokkal, és ez elég furcsa és kellemetlen tapasztalat volt legutóbb.
Felemeli a kezét, felém nyúl, megérint. Látom, kezdi érteni. Ez nem a mindent a szemnek, semmit a kéznek játék. Itt elvehetem, amit akarok, amit megkívánok. Persze ő is elveheti, amit szeretne, és így egyikünk sem marad adósa a másiknak.
Eltekintve attól az egyetlen bosszantó pici kérdéstől, melyre nem kaptam még választ, pedig ha már ezt felemlegette, igazán illendő volna mondania is végre valamit.
A lánc a nyakamon, melyre a Vikitriától kapott eljegyzési gyűrűt hordom felfűzve, mintha megfeszülne a súlytól, mintha megtekeredett volna az ingem és a sálam és a talárom alatt és most szorítana, de persze biztosan csak képzelődöm.
Sokszor képzelődöm mostanság. A fantazmáim pedig nyomasztóak, ijesztőek, véresek, és nem lehetek meggyőződve arról, hogy nem valós látomások-e. Ha ebből indulok ki, bizonyára veszélyes velem egy légtérben tartózkodni még akkor is, ha egy ilyen meghitt kis fűzlakról van szó.
Először mozdulatlanul hagyom, hogy ujjai végigsimítsák az arcom. Ugyan sötét van, de mintha egyikünket sem zavarná különösebben. Az éjféli holdfény, mely visszatükröződik a tó vizéről, pontosan elég, még ha ide alig jut is el. Talán ezért érintett meg, hogy kitapintson. Fejem kicsit oldalra fordítom, ajkaim az ujjai alá siklanak, így válaszolva kérdő cirógatására - akárhogy is értelmezze a mozdulatot.
Válaszát hallva nevetnem kell, de végül is nem teszem, inkább csak megtöröm az iménti fátyolvékony intimitást. Még túl korai. Inkább beszélek. Egy-két dolgot szeretnék megtudni ezen kívül is.
- Le sem tagadhatnád a nővéredet. Ő is egyfolytában alkudozik velem - hozom tudtára, és bizonyára nem fog neki tetszeni, hogy Elenához hasonlítgatom. Én sem tűrném el.
- Szándékosan teszel ismét úgy, mintha ő lennél? - kérdezem, és ellépek mellette, hogy megkerülhessem. Becélzom a pad közepét, melyet inkább kényelmes kanapévá változtatok, még mielőtt leülnék rá. Középre telepszem le, a két kezem pedig felakasztom a háttámlára. Akárhol is foglal helyet, mindenképp a közelemben kell lennie. Már ha nincs ellenére. Nem hiszem.
Ha leül mellém, ha nem, végignézek rajta hosszan, tűnődve, mint aki látván, hogy a másiknak nehezére esik, átveszi a beszélgetés irányítását.
- Hagy találgassak. Nem hitted, hogy eljövök, ugye? Mit tettél volna, ha nem érkezem meg?
Ezek persze bár érdekes, de az összkép szempontjából elég lényegtelen kérdések. Csak azért teszem fel őket, hogy míg ezekre válaszol, feloldódjon, és könnyebben csússzon ki a száján az, amire valóban kíváncsi vagyok.
- Választhattál volna melegebb helyszínt is.
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 12. 22. - 23:21:28 »
+2

Don't wake me
'Cause I don't wanna leave this dream
Don't wake me
'Cause I never seem to stay asleep enough


Kényelmetlenül kellene éreznem magam, minimum feszengenem, vagy legalábbis éreznem valamit. De már elszállt a félelem, elvitte magával a lelkiismeret furdalást is, mi több, a kétségek is messze vannak már. Teljes üresség az, amit jelenleg érzek, sőt, hazudtam, mert ezt sem érzem, hanem tudom, hogyha nincs semmi, azt nevezik ürességnek. Szóval itt állok szemben a nagy játékossal, Draco Malfoy-al, és még csak meg sem remeg a lábam. Nem tudom, milyen tévképzet az, ami az irányítása alá vont, de az tuti, hogy így nem leszünk rendben. Elenát játszani teljesen más volt. Ott lebegett a szemem előtt a „nemes cél”, hogy mindezt nem magamért teszem, még véletlenül sem azért, mert én, Kalina Pierce, élvezem. Most már sehol nincs Elena, nem várható az érkezése – ha mégis megtörténne, elsüllyednék szégyenemben, pedig még nem tettem semmit.
Még?
Mélyet szippantok a meleg – vagy legalábbis nekem annak tűnő – levegőből, mielőtt teljesen elveszek a szerepemben. Én nem az vagyok, aki most vagyok, az nem lehet. Vagy mellette vagyok igazán önmagam? Képtelenség! Most beszélek vele másodjára, az lehetetlen, hogy majd pont ő hozza ki belőlem az igazi énem. Eddig igazából az sem tudtam, mit akarok, minden döntésem előtt hezitáltam picit, viszont ha megkérdezték, jó embernek tartom-e magam, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen. Most, ellenben az átlagos helyzetekkel, nem gondolkodom a legtöbb tettem előtt, mégis rosszul vagyok magamtól. De mégis miért nem vagyok képes elfogadni, hogy nekem is vannak érzéseim, és nem csak másokért cselekedhetek? Nekem is egy szívnek csúfolt szerv lüktet a mellkasomban, ami most mintha szétfeszíteni a mellkasom. De mégis mivel várt ki belőlem ilyen szélsőséges reakciókat? Az izgalom hozza ki belőlem mindezt? Azt, hogy ez a fiú itt igenis a testvéremhez tartozik, vagy legalábbis biztos, hogy nem hozzám?
Tartozni kell egyáltalán valakihez? Mindig is úgy gondoltam, egy embert senki sem birtokolhat. Nem engedhetjük el egymást, sőt, el sem veszíthetjük, mert csak magunkkal rendelkezhetünk, más velünk nem. És ha eszerint vizsgálnám a tetteim, igenis nézhetek így rá, sőt, ha akarom, meg is érinthetem. A kérdés az, hogy így is meg akarom-e érintetni, vagy csak akkor, ha úgy érzem, valami olyat teszek, ami tilos.
Mi vonz? Ő maga, vagy a kialakult helyzet? Kit ne érdekelne, milyen, amikor nincsen ott egy teremnyi ember. Melyik ember nem játszott még el azzal a gondolattal, hogy egy olyan férfivel randevúzik, akivel nem szabadna. Ha az átlag embert vizsgáljuk, nem cselekszem helytelenül. De be kell érnem azzal, hogy olyan vagyok, mint az átlag?
Nyilván azt várja, hogy majd felkapom a vizet azon, hogy a testvéremhez hasonlít. Rég nem érdekel már, mennyire hasonlítunk, vagy hogy csak azért jött el, mert meg akarja tudni, különbözünk-e.
-Ha hozzá akarsz hasonlítgatni, akár vele is lehetsz. Csak akkor maradj, ha én érdekellek.
Meglepően nyers a hangom, szinte parancsoló. Ez nem az a Kalina Pierce, aki minden mondata végére odateszi, hogy kérlek, meg köszönöm. Mintha csak egy test lennék, akit valami egészen más irányít. Ha megfejtem, mi az a más, visszavehetem az irányítást a kezembe. Ha ez a gyakorlatban is működne…
-És ha azt mondom, hogy nem tudatos?
Valóban nem szándékosan játszom már a szerepet, bármennyire is szeretné azt hinni. Azt sem tudom, szerep-e az, amit játszok, akkor mégis hogy válaszolhatnék nyíltan a kérdéseire? Ha csak egy percre is a fejembe látna…
-Nyilván gyűlöltelek volna, mélységesen. Aztán egy hét múlva megint eszembe jutott volna, mi történt a padláson, és lettem volna olyan ostoba, hogy újra próbálkozzak.
Mindeközben leülök mellé. Nem túl közel, de nyilván közel, messze ülni esélyem sem lenne. Szándékosan tartok távolságot, egészen addig, amíg ennyire előírásosan viselkedik. Ha kérdez, válaszolok, ha én kérdezek, nem válaszol, kitér, újabb kérdés, válasz, amíg meg nem kapja, amit akar: azt a választ.
-Lehetnél természetesebb is.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 01. 24. - 10:22:55 »
+3

YOU FEEL THEM FINDING ALWAYS WINDING
TAKE MY HAND NOW
BE ALIVE


Nincs másom, csak a gúny, a sértések, a bántás. Nem fed más, mint ez a ragacsos burok. Ha hagynám, hogy belém lásson, akkor sem találna semmi szépet. Nincs bennem semmi szeretnivaló, a hozzá hasonlóak azonban mindig azt hiszik, hogy van. És én ezt használom ki. Ezt használom fel arra, hogy a közelemben tartsam őket, hosszú vagy rövid pórázon, mert sosem tudhatom, mikor lesz szükségem rájuk, vagy a figyelmükre, vagy az imádatukra.
- Ezzel nyugtatod magad? Hogy érdekelhetlek? Vagy gondolod, a nővéred érdekel? Tévedés.
Ez az attitűd már nemcsak egy szerep. Az énemmé vált.
- Ha azt mondod, ösztönös, akkor az sajnálatra méltó. sőt, számomra szomorú. Lehet, hogy mégsem vagy olyan különleges, mint gondoltam.
Lassan adagolom, finoman csepegtetem belé a hiúságot, a bókokat, óvatosan hitetem el vele, hogy tényleg érdekelt engem, mintha egy érdekes bájital volna.
A szavaiban végre van valami merészség. Ez igen! Ez végre meglep! Nem azért vagyok itt, hogy az érzelmeiben vagy a lelkében vájkáljak. Attól undorodom, mivel egyfolytában hasonlítgatok mindenkit magamhoz, és az eredmények többnyire nem tetszenek. Azért vagyok itt, hogy szórakozzam. Játsszam. ez a semmilyen élmény, móka az egyetlen, amiben örömöm lelem. Nem kárhoztathatnak érte.
- Mi történt a padláson, ami ennyire mély nyomokat hagyott benned? - faggatom kíváncsian, és tekintetem rátapad, ahogy mellém ül. Igen, gyere közelebb. Még közelebb. Érezzem a rajongásodat.
Ehhez képest ahogy rám pirít, úgy forráz le, mintha egyáltalán nem számítottam volna semmi ilyesmire. Nem értem, mire gondol. A zavart, értetlenséget azonban csupán egy félig felvont, alig látható szemöldök jelzi. Meleg van itt, Kalina jól befűtött, ügyesen használta a bűbájokat. Leveszem a kesztyűm és magam mellé teszem, megoldom a sálat a nyakamban, és leveszem a nyakamból, hogy az övébe tegyem. Át ne fagyjon szegény. Sokáig akarom még hallgatni, amit az a szép szája mond.
- Nem én vagyok olyan feszült, akár egy felajzott íj. Lazíts, ez a te randevúd - sugalmazom, míg közelebb hajolok hozzá, körülbelül arasznyira van az arcunk egymástól, ahogy a sálat igazgatom a nyakában. Tudom, hatásvadász. De imádom.
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 01. 25. - 18:40:42 »
+3

There is no one else
who can take your place
this time you burn me with your eyes
you see past all the lies


Játszik. Talán vaknak tűnök, mások szemében félénknek, de hülye nem vagyok. Láthatóan úgy mozog, beszél, még a mimikája is olyan, mintha csak egy egész sor közönség előtt lépne fel, mintha ez lenne a nagy jelenete. Nem akarok a kis színjátéka részese lenni, a színészkedésből bőven elég volt a padláson, pont ezért vagyunk ma itt. De megkeseríti ezzel a hozzáállással, amit az első percben még vakon nem vettem észre. Szórakozik, amíg szórakoztatom, aztán elmegy. Miért is lenne más, mint amilyennek eddig tartottam?
Talán ő maga is elhiszi, hogy átlagos, semmi különleges nincs benne, és amíg magával nem játszotta le ezt a menetet, én kevés leszek ide.
- Mégis egyfolytában a nővéremmel jössz. Nyilván idegesíteni akarsz vele, de talán még mindig nem jutott el a tudatodig, hogy ő nem én vagyok.
Suttogom, mintha csak egy imakönyvből olvasnám, pedig határozottra szántam. Nem tudok olyan határozott lenni, mint Ő, vagy Elena, ők már elég sokat játszottak ahhoz, hogy jók legyenek benne. Én még csak egy egyszerű kezdő vagyok, aki kihívott egy gyakorlott ellenfelet, megpecsételve ezzel a saját veszteségét. Mert egyelőre semmiféle nyeremény nincs kilátásban.
- Nincsenek különleges emberek, az érzéseidtől láthatsz valami egészen egyszerűt is különlegesnek.
Felelem sápatagan, szándékosan forgatja-e a tőrt bennem, nem tudom, mindenesetre művészien csinálja. Többet vártam volna tőle, vagy ő várt többet tőlem, tisztázatlan, mindenesetre egyikünk sem fürdik a boldogságban.
- Ezt sohasem vallanám be, még akkor sem, ha igaz volna. Nem, amíg te nem adsz rá okot.
Megrázom a fejemet, a bátorság egyszerű kis fuvallat volt, ami egy pillanatra megérintett, erőt adott, de ugyanezzel a lendülettel dönt most le a két lábamról. Nincs okom magabiztosnak vagy bátornak lenni, én egyszerűen ... félek.
Szemem sarkából minden egyes mozdulatát figyelem, ahogyan elegánsan lefejti ujjairól a kesztyűt, majd a sál következik, de az nem kerül le a kesztyűk mellé: egyenesen felém hajol. Értetlenségemben kővé dermedek, a puha anyagot lazán tekeri nyakam köré, mégis úgy érzem, mintha fojtogatna.
Ez a kettősség átvezethető az érzelmeimre is.
Kellemes, ijesztő, hívogató, taszító.
A szemeibe nézek, hátha megtalálom benne azt, amiért ide jöttem, de semmi. Nem is igazán értem, mit ért az alatt, hogy az én randevúm, egészen idáig abban a hitben éltem, hogy a miénk.
- Nincs semmi, ami oldhatná a feszültségem.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 02. 15. - 18:23:05 »
+1

YOU SEE I CANNOT BE FORSAKEN
BECAUSE I'M NOT THE ONLY ONE


- Tény, idegesíteni akarlak vele - értek egyet. Nem áll szándékomban olyan titkokat őrizgetni, melyek napvilágra kerültek már. Vajon tényleg nem jöttem volna rá, hogy ez itt nem Elena? Különös gondolat, természetesen felháborító az élc, mellyel elmebeli képességeimre utal, de igazából miért is számítana nekem, hogy melyikükkel töltöm az estét? És vajon miért suttog? Mitől fél? Van itt valaki rajtunk kívül is? Talán Elena mindjárt előugrik a fa lombja mögül? Nem lennék meglepve, tekintettel léve a kis játszmájukra a poros padláson.
- Az érzéseimtől - visszhangzom az állítását, már azzal magával is nevetségessé téve azt a feltételezést, hogy engem bármiféle érzelem fűzne hozzá avagy a testvéréhez, hogy ezt hajlandó vagyok megfontolni. Megsimítom az állam, és hosszan hallgatok a mondata és a kontrám után, az arcát vizslatva. Keresem, mi az, amiben különbözik Elenától. Például a szemöldöke íve, a pillantása. Az árnyalata, noha ezt nehéz megállapítani a sötétben.
- Vallomások nélkül nem fogunk egy tapodtat sem előrelépni, Kalina. Nekem nincs bevallani valóm - állítom. Hazudom. - A tieid lajstroma azonban egyre hosszabb és hosszabb. Nem akarsz könnyíteni terheiden? - kérdezem, bátorítom, csábítom, mint egy meggyőzően tekergő sima szájú kígyó.
Az előre hajolásommal, a sállal és a kedvességgel semmit nem érek el, ugyanúgy retteg, mint az imént. Ha a szememet nézi, nézze. Visszanéznek rám a sötétben színtelenné, átvilágíthatóvá, kísértetiessé váló ezüstjeim. A panaszára, mely szerint nem segítek rajta, enyhén felvonom fél szemöldököm. Igen? Nos... lassan elunom, hogy a kedvedre tegyek, úgyhogy szedd össze magad, Kalina. Erre gondolok, a szavaim azonban mást mondanak.
- Tudod, a szilveszteri randevúk zseniális áldása, hogy ami itt történik, az itt is marad. Soha jobb alkalom nem kínálkozik az ilyesmire.
Igazítok egy utolsót a sálon, lesimítom a mellkasára, de az anyag elég vastag ahhoz, hogy a mozdulat ne legyen illetlen.
Most már igazán te lépsz.
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 03. 03. - 12:56:33 »
0

Ice is as cold as spring
like you are to me
Love multiplied by love equals free
But who is love
it can be you
it can be me


Behunyom egy percre a szemem. Mindent olyannak akarok képzelni, ahogyan az egy mesében történne. Ő a szőke herceg, én a királylány, ez pedig egy eldugott kis hely, ahol végre őszinték lehetünk egymással. Érzem, hogy még csak köze sincs a valósághoz annak, amire vágyok, de néha talán tényleg csak mi képzeljük olyan varázslatosnak, különlegesnek a dolgokat. A varázs még nincs oda teljesen, amíg még így ülünk itt egymás mellett, addig nem. Vagy legalábbis szeretném azt hinni. Talán valaki mást képzel a helyembe, csak pótlok valamit, elterelem a gondolatait, akármi. De mi van, ha nekem be kell érnem ennyivel? Ha ennyit érdemlek? Valakinek ezt a szerepet is be kell töltenie, miért ne lehetnék én az a valaki? A büszkeségem sosem volt olyan hatalmas, mint Elenának, én hajlandó voltam kicsit megalázkodni is, ha a helyzet úgy kívánta. Akárhogy is nézzük, ezt a helyzetet akár megalázónak is tekinthetném. Elvégre én hívtam ide, nem magától jött, keresett. Nekem kellene tennem valamit, amiről tudom, hogy meg szeretném tenni, de nem vagyok benne biztos, hogy nem bánnám meg később. Megéri vajon? A mese-léggömböm már attól is szétpukkadna, ha ezután a találkozás után nem keresne többször. Nem akarom, hogy csak egy szép emlék maradjon, de mit számít, én mit akarok, nem igaz?
- Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy számodra csak egy vagyok a sok ostoba lány közül, nem kell emlékeztetned.
Sütöm le a szemem, mintha csak a pilláimra súlyos nehezék lenne fűzve. Nem kell kimondani, amire gondol, legbelül én is tudom. De azt is, hogy nem vagyok elég büszke és magabiztos, meg erős ahhoz, hogy ezt tudomásul vegyem.
- Én is éppen ettől félek. Hogy ez az első és utolsó alkalom.
Mondom végre kicsit hangosabban, kicsit őszintébben. Nem lesz attól könnyebb, hogy megosztom vele, mégis mi mást tehetnék? Mintha csak megbabonázott volna. Ideje még most megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy ki kell használnom ezt az alkalmat, még ha attól ugyanolyanná is válok, mint a többi. De valamiben talán különbözök tőlük. Nem akarom magamhoz láncolni, nem akarom megvezetni, nem akarok taktikázni. Az érzésekkel nem szép dolog játszani, hogy ő ezt teszi, engem nem jogosít fel arra, hogy hasonlóan járjak el.
Közelebb húzódom. Sokkal közelebb. Szinte már az ajkaiba suttogom, de tartom a lélegzetvételnyi távolságot.
-Ez az utolsó alkalom, mikor hajlandó vagy kettesben maradni velem, igazam van?
Légy őszinte velem, még ha fáj is, semmi mást nem kívánok. Visszafogom a könnyeim, az minden, csak nem romantikus, nem randevús, nem erős. Én magam sem vagyok az, itt az ideje belátni. Nem vagyok Elena. Nem vagyok a férfiak álma, nem vagyok nehezen megszerezhető, elérhetetlen, rafinált, taktikus, okos. Kalina vagyok.
Talán csak addig voltam érdekes számára, míg kicsit emlékeztettem Lenára, persze a külsőmön kívül. Most már csak egy klón vagyok, egy gyenge utánzat. A szívemig hatol a felismerés, ha nem esne jól a közelsége, összerándulnék.
Ahogyan ő mondaná, ez az én randevúm.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 04. 16. - 14:29:08 »
0

I'M OVER IT
WHY CAN'T WE BE TOGETHER
ERASE IT


Csaknem megforgatom a szemem. Édes Merlin! Miért nem veszik észre, mennyire untatnak ezzel a gondterhes, szánalmas nyűglődéssel? "Egy vagyok a sok közül..." Igen, egy vagy, miért, mit hittél? Kettő? Ha ő maga állítja magát ostobának, az ellen nem tudok mit tenni, és nem is igen akarok.
- Ettől miért félnél? - kérdezek vissza. Első és utolsó. Vagy nem az első, semmiképp, de az utolsó talán. Kinek mi. Nem mindig szeretnénk ugyanazt. Bár ahogy felém mozdul, végre közel hajol, hogy meglebben az orrom előtt a parfümje és megérinti előrehulló haja a kesztyűtől megszabadított kézfejem, kicsit kezdem azt hinni, hogy mégis megértette a lényeget.
Hagyom, hogy elsuttogja a kis mondanivalóját, feltegye azt a reszkegény, szomorú kérdést, aztán a tarkójára szalad a kezem és megcsókolom, megtartva a nyakát, nem erőszakosan, de határozottan, hogy legalább most az egyszer ne tudjon viszakozni, ahogy vékony, hideg szám az ő puhított, édes ajkára simul. Nyelvem végigkóstolja, bebocsátást kérve, aztán ha hagyja, hosszan és mélyen mondom el neki, hogy igen. Ez az utolsó alkalom, mert velem soha senki nem szerződik le többre. Mind rájönnek a csalásra, és főleg az ilyen naiv, ártatlan szűzajkú lányok, akiket olyan könnyű elcsábítani, akikkel olyan könnyű eljátszani. Igen, láttam benned valamit, valami tisztát és ártatlant, ez megtetszett nekem, de máris nem olyan édes így, ahogy belekóstoltam, mint még ízleletlenül.
Elhúzódom, lemarom fogaimmal a szájfényét az ajkamról, kezem lesiklik a sálamról a tarkóján.
- Nos - szólalok meg végül felegyenesedve, hisz odahajoltam hozzá, és kezem visszavéve a válla mögül is -, nem tudom, mire számítottál, de remélem, megkaptad.
Lassan visszaveszem a kesztyűmet, előbb az egyiket, majd a másikat, csuklómat lazán forgatva belecsúsztatom kézfejem a puha bőrbe.
- Mi nem vagyunk egyívásúak Kalina. A világaink olyan távol állnak egymástól, mint ég és föld. Bevallom, elvarázsoltál fent a padláson egy fél órára, de én nem vagyok olyan, mint ott és ezt te is hamar belátnád. Kíméld meg magad tőlem, mielőtt még jobban belém habarodsz.
Felállok a megbűvölt ülőalkalmatosságról.
- Köszönöm a meghívást. Legközelebb válassz valaki hozzád valót.  
Visszafordulva félig végignézek rajta még utoljára. A sálam ott maradt nála. Sebaj. Neki is jár valami szuvenír.
- Jó éjszakát - zárom rögtönzött monológom, azzal szétválasztom a fűz sűrű függöny-gallyait, kibújok a fa alól, és elindulok vissza a kastély felé sétálva.


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 14. - 18:19:01
Az oldal 0.195 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.