Hálószoba

A lépcsőn feljutva, majd jobbra fordulva D'Alambert kisasszony hálószobájába toppanunk. Velünk szemben zongora áll a nagy, osztott ablak előtt. A falnál kandalló, előtte két hívogató fotellel és egy kisebb kanapéval. A sötét fából készült könyvespolcok természetesen innen sem hiányozhatnak, könyvek, lemezek és egyéb apróságok sorakoznak takaros rendben rajtuk. Itt kap helyet a hölgy porcelánbaba-gyűjteménye is. A szoba hátsó részét a hatalmas, szépen faragott baldachinos nyoszolya foglalja el, előtte láda áll. Itt nyílik a második ablak is. Baloldalt hátul a gardróbba léphetünk be.
A falak kellemes zöld színűek, a padló itt is hajópadló, középen kisebb szőnyeg. A kandalló fölött két rapír büszkélkedik, valamint egy festmény, rajta vadregényes táj és egy várkastély ragadja el a szemlélő képzeletét. Természetesen a fésülködőasztal sem hiányozhat egy hölgy szobájából.

[talán tudok lépést tartani..]

talán tudok lépést tartani..


(Az emeleten, de még a hálószobán kívül.)

*A szerte-szana repülő bögredarabkák hangos zajt csapva adják tudtául a jelenlévőknek, hogy valami elkezdődött. Persze erre semmi szükség, de ki hibáztatna oktalanságért egy egyszerű tárgyat? Bizonyára senki, és ha volna is valaki most talán az is inkább mással foglalatoskodna.. Az imént fellángoló feszültség betölti a környezetet, és kitölti a legapróbb zugot is.  Ahogy a lányból felszabaduló energiák lassan bekebelezik és magukba szívják Craig jelenlétének foszlányait is. A révült egybeforrtsággal kavargó érzések pedig egy pillanat alatt megszakadnak. Talán mégsem egy egyszerű teásbögre tört össze.. hanem valami ennél sokkal jelentősebb. Lilianne hangja fátyolosan tör elő a nedvességtől még mindig kissé csillogó ajkak közül, melyek itt-ott egészen vörösek az iménti harapások emlékét őrizve. Craig csillogó szemmel néz fel a lányra, de aggodalomnak jelét nem igazán mutatja. Megérett férfi képében tetszeleg tudatlanul.

Mást talán könnyen zavarba ejtene a hirtelen megállás, de Craig még fel sem ocsúdott igazán. Az imént felpislákoló érzések, és érzetek egyfajta megfoghatatlan vágyat generálnak benne. Mintha csak a másikban kavargó ősi latin ösztön szellemképe volna. Craig tudja, mit akar érezni. érezni akar. Fent, lent, kint, és bent. Elől, hátul, alul felül.. S az egész még mindig olyan megmagyarázhatatlan. A szemei csak sorra kántálják.. „Mi volt ez? Ki volt ez.. Te voltál.. Te voltál??” A forrás pedig jól láthatóan remegve tornyosul fölé. Majd karon ragadja, és szinte elrángatja az asztaltól. Craig pedig bábú módjára penderül. Teljesen elkábította az iménti tapasztalás. Talán a lány érti, tudja mit érez? Szándékos ez..?  Zavarodottan követi a másikat a lépcső irányába. S mintha a konyha is forogna vele kissé. Fogalma sincs, róla mi történik körülötte. S csak követi a másikat kissé kótyagosan. Miközben érzi, hogy a levegő újra megtelik körülötte ezzel a különös szorító érzéssel, mely felkorbácsolja. S érzéketlen testét újra látni, érezni képessé teszi. Mire a lépcsőfordulóba érnek már tökéletesen érdektelenné válik. Nem érdekli az sem, ha ez a boszorkány valamiféle varázslata, mert olyan tapasztalásban részesíti, amire évek óta vágyakozik.. mély levegőt vesz, s közben bódult elméjével kénytelen felmérni, hogy bár mintha hosszú percek teltek volna el, ők mégis csupán a lépcsőfordulóban járnak. Töményen érzi Lilianne illatát, és ettől csak még mélyebbre süllyed, amint elfogódottan követi. Hova viszi őt? A hálóba, a fürdőbe.. vagy talán fel sem jutnak a lépcső tetejéig.? Mind olyan valószínűtlen, és kéjes folytatást ígérő kérdések.. de melyik a helyes válasz? van egyáltalán olyan?

Végre megérkeznek az emeletre, s bár nem tudják, de mindkettejük számára egy örökkévalóságnak tetszett az ide út. Itt azonban újra egymásnak ugranak, mintha a rúnamágust csak dróton húznák. Craig tompa puffanással feszül neki a falnak, s alig érez támaszt a háta mögött a másik nyelve már réges-rég az övével viaskodik. Az Ausztrál újra harapni próbál, mire erős karmolás a válasz. A lány ezzel azonban csak azt éri el, hogy az Ausztrál teste megfeszül, akár a halász hálójába gabalyodott halé utolsó lehelete kiadásakor. Majd a falnak nyomáskor a lány csípőjére helyezett kezeit kicsivel lejjebb csúsztatja, és határozott nyomást fejt ki annak kiálló medencecsontjaira közben maga felé húzza őt. Feljebb pedig időközben elszabadulva a másik ajkaitól a fejét kissé előre hajtva csókolná a másik nyakát egészen lefelé a dekoltázs látatta kulcscsontig, ahol akkurátusan jár el, s finoman fogai közé csípve a bőrt harap rá a langyosan pulzáló csontra, majd újabb csókok reményében emeli arcát ismét egy szintre a másikéval. Ezzel azonban nem elégszik meg.. s úgy dönt, fordít a helyzeten, s kezeit ismét a lány csípőjére csúsztatva megpróbálja megcserélni pozíciójukat, s ezúttal Lilianne-t próbálná falhoz szorítani, miközben a lány nyakát harapva ismét alaposan végigkarmolná mindkét oldalán, majd tenyereit a falnak vetve alkotna húsvér ketrecet végig néma csendben. Immáron kétségek nélkül hajszolva az elveszettnek hitt, de újra elérhető közelségbe került érzékeit..*

Többre vágyom

A fiú ellenkezés nélkül kel fel ültéből, és kábán hagyja, hogy magam után húzzam őt az emeletre. Ki is akarna ellenkezni hasonló helyzetben, egy forróvérű nő karmai közé kerülvén? Senki emberfia... hiszen mindig megkapom azt, amit akarok, és most a rúnamágust akartam, mindenestül.
A kék szemek csillogásának emléke pedig szavak nélkül, némán adta beleegyezését az elkerülhetetlen végkifejlethez.

Nem emlékszem, hogyan jutottunk fel a meredek fokokon, de nem is érdekelt. A varázsló enyémnek  feszülő teste, a jégideg bőre az ujjaim alatt, a mindent átható fahéjillat -csak ez számított itt és most. Fel akartam melegíteni őt, azt akartam, hogy a tüzet, amely legbelül őt is égeti , az ajkaimon, a tenyerem alatt érezhessem. Mert a szenvedély leplezetlenül ordított a fiú mozdulataiból, ahogyan fogaival az ajkamba mart, ahogyan a teste megfeszült a körmeim karistolása nyomán, ahogyan ösztönösen, követelőzőn szorítottak a medencémre lecsúszó kezek... és én még többre vágytam.
Hátam kecses ívben hátrafeszül, ahogyan a hosszú ujjak nyomásának eleget téve alul szorosan a fiúhoz simulok, míg fejemet hátrahajtva, lehunyt pillákkal nyögök fel immár hangosabban, ősi ösztönöktől vezérelve, ahogy az ausztrál fogai összezárulnak a türelmetlen vágytól tűzforró  bőrömön. Kezem hirtelen a fekete póló alá csúsztatom, erősen végigkarmolom a gerince mentét, hogy eltompult érzékeivel is érezze, milyen hevesen vágyom az érintését, a csókjait, sajátjaimat most sem tagadva meg tőle, mikor elszakadva a kulcscsontomtól felemeli fejét. Éhesen csüngtem az ajkain, haraptam, faltam őket, mintha az életem múlna rajta, újra a kócos hajba túrtam, végigfuttattam ujjaim a kusza barna tincsek között, miközben fogaim összezárultak a fiú fülcimpáján. Az érzések annyira maguk alá gyűrtek, hogy a lábaim már nem bírtak el; ha Craig csak egy pillanattal is később  kapja el a derekam és szorít ellentmondást nem tűrőn a falnak, menthetetlenül összeestem volna. A tétovaságnak nyoma sem volt már; az ausztrál határozott volt és céltudatos. Ez pedig a kedvemre való volt.
Fogai újfent a nyakamat harapják, ujjai erélyesen szántanak végig az oldalamon. Magam is hasonlóan cselekszem; a fiú mozdulatainak tükörképeként kezeim felfedezőútra indulnak a varázsló bordáin, végül a vállát szorosan karolva állapodnak meg, miközben -ha hagyja- előbb torkát, nyakát, végül a nyaka és  válla közötti hajlatot ízlelem meg, fogaimat a húsába mélyesztve.
A rúnamágus most elenged; tenyereit a falon nyugtatva eleven börtönbe zár, elhúzódik kissé, óceánszín szemeinek mélyén hitetlenség emléke, kimondatlan kérdések árnyéka ül.

Bódultságát, zavartságát kezdetben csak a helyzet szokatlanságának számlájára írtam, azonban hirtelen felvillant előttem egy másik lehetőség is: a mágia. Az ilyen intenzív, heves szituációkban, mint amilyenbe éppen most is belebonyolódtunk, az emberek tudatát, értelmét maguk alá gyűrik a teremtéssel egyidős ösztönök, amivel együtt jár a varázstudók mágiájának elszabadulása is. A korlátok megnyílnak, s a kitáruló réseken át előkígyózik a varázserő, mely bár ahhoz kevés, hogy bármit is elbájoljon, ahhoz éppen elegendő, hogy a levegő fojtogatóan megteljen vele. Éppen ez történt most velünk is; mágiám láthatatlan szikrák sorát gyújtotta ki egymásba fonódott alakjaink körül, miközben a fiú erejét, ösztönös válaszát kereste.

Az örvénylő kék szemekbe pillantva szemérmetlen farkasmosoly követeli magáénak teltre csókolt vörös ajkaimat; olyan bűnöket ígér ez a mosoly, és a pillantásom, melyeket csak sötét szobák mélyén, puha párnák közé veszve szabat elkövetni.
- Sosem voltál még boszorkánnyal, ugye? -teszem fel halkan a kérdést, miközben erősen végigsimítok a varázsló mellén, gondosan ügyelve rá, hogy ujjaim a legérzékenyebb helyeken haladjanak át.
Végül kibújnék az eleven ketrecből a mágus keze alatt, s felsőjénél fogva magam után húznám, egyenesen az ágyam lábáig. Ott újra éles csókot váltanék vele, majd gyors mozdulattal megszabadulnék éjszín pulóveremtől, így már csak a sötétpiros ing, és a fiú pólója választana el minket egymástól. Majd, ha nem ellenkezik -de miért is tenné?- rövid úton megszabadítom a fekete szövettől, mely mindeddig alattomosan kettőnk közé állt, megfosztva a lehetőségtől, hogy a két porcelán fehérségű test leplezetlenül érinthesse, s érezhesse egymást.

Folytatása PM-ben, köszönjük a figyelmet

[XXXOVER]

XXXOVER

A sötétség árnyalatai

Nagyjából egy órával később, a kissé átrendezett hálószobában.

*A boszorkány, és a varázsló kis túlzással lihegve feküdt keresztbe a legalább háromszemélyes ágyon, bár a méreteiket tekintve mindketten akár 4-szer vagy 5-ször is elfértek volna benne.. A huzat a lepedő, és a párnák meglehetősen gyűröttek, s ide-oda hevernek némelyik a földön. Ez épp így elmondható a páros ruházatáról is. A szoba kétségtelen tükrözi a benne lezajlott eseményeket, melyhez csak újabb adalékul szolgál a két ádámkosztümben lihegő varázshasználó. Egymás mellett fekve csatakosan, kimerülten. Azonban lassacskán mindkettejük légzése lassul, és felveszi a normál tempót. A korábbi felfűtött idegállapot a múlté. Egészen szorosan helyezkednek egymás mellett e pillanatban. S halk szavaik is arról árulkodnak, hogy jócskán elkészültek az erőtartalékaikkal.

Craig arcán furcsa elvágyóssal teli megilletődöttség, a lány arcán pedig nyugalom, és elégedettség tükröződik. A nedvességtől mindkettejük, haja a szélsőségek felé hajlik. Lilianne-é egészen sötét most, míg Craig-é szinte szőkének tetszik. A lány kezével lassan végigsimít az Ausztrál mellkasán sötétlő tetoválásokon, s ennek nyomán kénytelen konstatálni, hogy a néhány perccel ezelőtt még csodaszámba ment forróság egészen lehanyatlott. Szinte nyoma sincs.  A megkövül hideg bőrön az utolsó megmaradt izzadtságcseppek apró üveggolyóként gurulnak le, hogy aztán lassan átitassák az ágyneműt. Craig bőre egy csepp nedvességet sem fogad már magába újra jéghideg, és kemény. Mintha csak egy fém lábakon álló üvegasztal volna.

Míg Lilianne a tetoválásokat érinti a korábban felmerült kérdésre immáron sóhajok nélkül reagál az Ausztrál. Némi habozást követően, melyet kihasználva alaposon megvizsgálja a mennyezetet.*
-   Miattuk igen. *Jelenti ki kissé hűvösen, de nem akar többet mondani, nem mintha a történtek után takargatni valója lenne, de tudja, hogy nem teljesen vannak „kettesben” bármennyire is úgy fest.*
-   Sikerült.. *Újabb hűvös válasz.* Egy rövid ideig éreztem mindent.. ami körülöttem van.. szóval gyakorlatilag téged, de akárhogy is.. nagyon rég nem volt ilyen. A külvilág ebből a szempontból láthatatlan előttem.. *Magyarázza, hol a lányra hol a plafonra bámulva.*
-   Ha tudtam volna, hogy egy boszorkánnyal ennyire más.. *Szabadkozik kissé, és reméli, nem érti félre a másik a dolgot, amit még Craig is csak kapizsgál.  Nem kívánja ő ezzel a lány elévülhetetlen tapasztalatát, és érdemeit kisebbíteni, de az ő helyzetében a másik varázsereje ironikus módon most fontosabb volt ezeknél.*
-   Egyébként pedig nyugodtan hihetsz nekem.. legalább 100 kategóriával felettem jársz.. *Ecseteli tovább a vélt tapasztalatbeli különbségeket rezzenéstelen arccal, hogy aztán rátérhessen a továbbiakra.*
-   Semmi baj sincs.. *Hajtaná közben a másik vállára a fejét, kissé megvakarva izzadt fejbúbját.*
-   Csak kicsit már most is hiányzik az elmúlt pár perc.. a jót túl könnyű megszokni.. *Bölcselkedik mélán a fáradtságtól csillogó kék szemekkel. Majd elhatározza, hogy megkérdezi a dolgot, mert nem hagyja nyugodni.*
-   Kérdezhetek? *Kér engedélyt, s ha megkapja;*
-   Mondd meg őszintén használtál valami varázslatot rajtam? *Kérdezi a másik felé fordulva, hogy az orruk szinte összeér. Heves kíváncsiságtól vezérelve.*
-   Szeretném tudni.. *Mondja, majd a mennyezetre emeli tekintetét.*

A sötétben minden olyan más

A furcsán indult találka végül a lehető legfurcsábban végződött, noha korántsem az elmúlt bő egy óra eseményei voltak szokatlanok. Sokkal inkább a varázslóval alkotott párosunk. Hogy a kezdeti zsigeri ellenszenv után idáig jussak el. Hogy a házamba, mi több, az ágyamba, és végül magamba fogadjam ezt a különös ausztrált, akinek pár hónapja még a látásától is irtóztam. Megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan... mégsem bánom. Ezek, és ehhez hasonló gondolatfoszlányok járták körtáncukat a fejemben, ahogyan lassanként újra a megszokott tempóban kezdtem lélegezni. A hálószobám úgy festett, mintha itt vívták volna meg a negyedik koboldfelkelést; párnáim szanaszét hevertek az ágyon és körülötte, a takaróm összegyűrve, talán a lepedőm példáján felbátorodva, amely félig lecsúszott a hatalmas fekhelyről. A sötét padlón rejtőző ruhadarabokról nem is beszélve, melyek csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy orvul a gyanútlanok lába alá keveredjenek.
Mélységes nyugalom és öröm bontogatta szárnyait a lelkemben, s ez most sokkal mélyebb, erősebb érzés volt, mint az eddigi alkalmakkor. Talán a fiú közelsége, talán a pillanat varázsa volt az, ami megédesítette a percet. A mellettem pihegő varázslóra pillantok a beszűrődő csillagfényben: arcán megilletődött kifejezés honol, s szemeiben ugyanaz a furcsa, elvágyódó fény gyúlt ki... mit nem adnék érte, ha megérthetném!
- Olyan furcsán csillog a szemed... mire gondolsz? -teszem fel a tökéletesen abszurd kérdést, de már késő meg nem történtté tennem a dolgot, a hangok megszülettek, s csupán remélhetem, hogy Craig nem könyveli el ballépésnek a talán kissé túlzott kíváncsiságomat. Zavaromban kisimítom a szemem elől a nedvességtől odatapadt, kiegyenesedett hajtincseket, melyek most egészen feketének tűnnek, elbújt belőlük az a jellegzetes étcsokoládé színű fény, ami egyedivé tette őket. A rúnamágus fürjei viszont az enyémekkel szöges ellentétben sokkal világosabbnak tetszenek most, átizzadva, a szűrt fényben szinte már egészen szőkének a nagy óceánkék szemek körül... gyönyörű volt. Hagytam, hogy a szemem megteljen az érzéssel, ahogyan lassan végigsimítok a sima mellkason, és az elmaradhatatlan tetoválásokon.
- Jóságos Merlin, milyen hideg lett újra a bőröd! Es increible! - suttogom hitetlenkedve, s kissé csalódottan. Reméltem, hogy legalább még egy kevés ideig élvezhetem a másik testének melegét, s ő is felfedezheti magának a világot hirtelen felerősödött érzékeivel.
A válaszadást megelőző habozás nem kerüli el a figyelmemet, s a csalódottság érzete most mélyebb gyökeret ereszt, ahogyan a fiú hűvösen ejti ki a feltételezésemet igazoló szavakat. Azok keményen csapódnak bele az éjszaka csendjébe, megzúzva az örömömet, keserű ízt csempészve belé. Tudtam, hogy nem miattam lett ilyen fagyos a hangnem, sokkal inkább a Démon tehet róla, aki a választ követően ismét előtérbe furakodott, hogy saját maga is szemügyre vehesse a különleges bélyegeket. Egy pillanatra lehunyom smaragdszemeimet, s ujjaim az ausztrálét szorítják, majd lassan a sötét, hosszú pillák újra felemelkednek, de immár nem csak én, hanem a különös szikrákból világosan látszik, hogy a kéretlen harmadik is figyel, sőt, ujjaimmal finoman körülrajzolja, szemeimen keresztül ő is figyelmesen megszemléli mind az öt jelet. Mindebből az is nyilvánvalóvá válik, hogy bár a bájital adagolása körültekintő és alapos volt, az eltelt idővel a hatása meggyengült... talán veszélyes mértékben is. Majd a szikrák kihunynak, s a Bestia visszahúzódik valamelyest, hogy eltöprenghessen a látottakon.
Riadtan húzom vissza a kezemet, mintha valami tilalmasat műveltem volna; zavaromban az ajkamba harapok, szemeimet lesütöm; érzem, tudom, hogy ha jönni akar, már nem leszek képes megállítani, nem vagyok hozzá elég erős. Szerencsére most még lefoglalta az újonnan megszerzett bizonyosság vizsgálata... de tudtam, hogy ilyen apró morzsákkal nem fogja beérni. Az egészet tudni akarta, ahogyan én is, de vele ellentétben nekem semmiféle hátsó szándékom nem volt. Pusztán meg akartam érteni Craiget, aki éppen az előbbiek miatt nem mondhatta el nekem a teljes históriát. Ez pedig mély elkeseredéssel töltött el.
- Nagyon rég... - ízlelgetem az ódon kifejezést- de hát akkor eddig hogyan...? A muglikkal nem éreztél...? -végül a „semmit”- szó nem jön az ajkaimra. Az átkos kíváncsiságomnak köszönhetően a szám újból megelőzte az eszemet, s most zavartan rejtőzöm el a fekete hajfüggöny mögé. Nem merem tovább faggatni a varázslót, attól tartok, nem végződne jól, és nem akarom elrontani ezt a csodálatos éjszakát. Hiszen sikerült megtörnöm az átkos mellékhatást, s Craig érzékei, hacsak pár percig is, de újra kiélesedtek, s így mindent nyilván elképzelhetetlenül erősen és érzékenyen tapasztalt meg az elmúlt órában. Ez egyfelől örömmel töltött el, hiszen én voltam az első, akivel újra érezni tudott, hosszú ideje először... másrészt viszont az előbbi keserűség még ott munkált bennem, amihez most a sajnálat is társult, amit nem akartam kimutatni. Nem tudtam, hogyan reagálna rá a fiú. Így igyekeztem magamba fojtani, s csak az örömöt sugározni felé, egy boldog mosollyal, s egy nyugodt, lassú csókkal.
- ...akkor nem vártál volna eddig, ugye? - kérdezem somolyogva, cseppet sem neheztelve.
- Akkor nem én lettem volna az első, akivel óta érezni tudsz... milyennek éreztél? -pillantok váratlanul a rúnamágusra, aki időközben a vállamon nyugtatja el kócos fejét, megcsiklandozva  karomat a szőkének tetsző hajszálakkal.
- Ugyan... -tűnődöm el látványosan egy pillanatra- de akkor nem értem a dolgot: hiszen azt mondtad, sikeres volt a zenekar. Nyilván rengeteg lány rajongott értetek... érted -mélázok el Craig vállát simogatva, kitapogatva a haragos vörös karmolásokat a fehér bőrön.
S ahogy fekszünk az ágyon, összebújva, megkapom az este harmadik bókját is.
- Nekem is -vágom rá őszintén, vágyakozástól elnehezült hangon- tudod, hosszú ideje te vagy az egyetlen, aki őszintén tudott szeretni. Talán nem vagy a legjobb, de te... különleges vagy. Törődtél velem, és ez olyasmi amit sokan elfelejtenek, vagy érdektelen számukra. Csodálatos dolgot kaptam ma tőled -mialatt beszélek, végig a kék szemekbe nézek, hogy láthassa, teljesen őszintén és szívből beszélek, és ezt most én mondom neki, egyedül.
- Talán... talán nem baj, ha megszokod -sandítok pajkosan a fiúra, további kellemes percek ígéretével kecsegtetve, majd újra megcsókolom őt, egyik kezemmel arcát simítva, másikkal még mindig rabul ejtve ujjait.

- Esto es, sí -adok engedélyt a kérdésre, majd a hallatán szélesen elmosolyodom.
- Szándékosan nem -kezdek a magyarázatba- de mikor a boszorkány odaadja magát valakinek, az ereje hajlamos kissé elszabadulni... ezt érezhetted. Ilyenkor nem figyelek magamra, teljesen maguk alá gyűrnek az érzelmek, és nem ügyelek a mágiámra, így az a felfokozott érésektől kissé zabolátlan lehet. De azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen kettőnk közül, akivel ez történt... éreztem a te erődet is, megbizsergette a bőrömet. Ez teljesen normális a varázstudóknál.
Aztán pár pillanat múlva:
- Én is kérdezhetek? -majd ha engedik- Nem bántad meg? Hogy én vagyok az első, akivel ilyenképpen  megtapasztaltad a világot? -várom kíváncsian a választ.

[Akkor én most adtam.. Kapok? Adjak?]

Akkor én most adtam.. Kapok? Adjak?

*Craig lassan a lány felé fordítja a fejét az elhangzó kérdés nyomán, majd kissé megvakarja a fejét így fektében. Mire gondolok? Ismétli el magában a kérdést, majd rögvest arra terelődnek a gondolatai miért is kérdezik ezt tőle. Aligha a furcsa csillogás az ok, hisz az már-már túlságosan költői lenne. Percekig nem érkezik válasz, majd kissé hitetlenkedő hangnemben így szól az Ausztrál.*

- Konkrétan semmire sem azt hiszem.. próbálok ráérezni a hangulatra itt az ágyadban! *Fejti ki kissé tréfásan, de értetlenkedve a választ, annak ellenére, hogy valóban semmi különös nem jár épp a fejében. Majd az újabb érintés kapcsán hamarost a hitetlenkedés hangjai törik mega csendet, melyet Craig rezzenéstelen arccal visel, hisz nincs különösebben mit tennie ez ellen. Valóban a merve, és hideg valóság újra beköszöntött. S eluralta a végtagjait. Az Ausztrál figyelmét egy percre sem kerüli el a tény, hogy immáron újra tökéletes hármasban regenerálódnak a helyenként fájdalmas aktust követően. Az sem zavarja mikor a tetoválása élénken jelzi a lány alteregójának érintését. Had vizsgálódjon csak.. gondolja, magában látszólagos nemtörődömsége pedig talán ingerli is a másikat.
Majd hamarosan elhalványul az érzet, és Craig tisztán érzi, hogy kettesben maradt a lánnyal, aki az imént régen tapasztalt élményekkel ajándékozta meg. Azonban amint hamarosan kiderül ő sem fukarkodott az élményekkel, ráadásul leginkábba tudtán kívül. Az sem vonja el a figyelmét, hogy a másik láthatóan ijedten hőköl vissza az érintések nyomán. A Craig arcára festett nyugalom pedig talán a másikat is visszatereli a lassan csordogáló patak medrébe.

Mintha valahogyan minden ellenére biztonságban érezte volna magát, annak ellenére, hogy a lány már láthatóan nem bízott magában. Mintha tudta volna, hogy az imént akaratán kívül az úgynevezett „démonnak” is a kedvére tett volna. Mely megfoghatatlan pajzsként feszül körülötte. Akár így van akár nem Craigből valami olyan elemi ellazultság árad amint nehéz volna pontosabban körülírni.*
-   A semmit kicsit erős szó.. de miután megkaptam a tetoválásokat egészen megváltozott a dolog. Helyenként elég impotensen éreztem magam.. mint mikor ketrecbe zársz egy kanos pávián.. *Használja a meglehetősen szabados szófordulatot, de kénytelen hisz ez érzékelteti jól a helyzetét.*
-   Pedig azt hiszem láthatod, nem feltétlenül vagyok az.. *Magyarázza tovább mindkét kezét a tarkója alá kulcsolva szikár csontos mellkasát kifeszítve ezzel. Ekkor kissé váratlanul éri a másik csókja, melyet habozás nélkül viszonoz viszont a közeledés hatására kissé megilletődik, és ez látszik is rajta. Majd a válaszadásban elmélyülve ez hamar feloldódik.*
-   Őszintén szólva nem tudom, mert nincs ugye összehasonlítani valóm.. de, ha tudok erről a lehetőségről másképp álltam volna hozzá az biztos.. *Magyarázza bárminemű szabadkozás nélkül a meztelen igazságot.*
-   De nem bánom, hogy így derült ki.. szeretem a spontán dolgokat.. csak kissé sokkolt.. mert egyáltalán nem tudtam erről.. *Magyarázza szemében a szokott gyermeki naivsággal.. mintha csak most kezdené kapizsgálni az ebben rejlő lehetőségeket..
-   Nem értem mit nem értesz.. *Szögezi le Craig hirtelen.*
-   Jól látod egyébként a helyzetet.. a tettre kész rajongókból sosem volt hiány.. gondolom, tudod mire gondolok.. de ezzel együtt.. ami nem megy az nem megy.. sosem volt úgy időm beletanulni.. az egészbe.. és a tetoválások előtt is hiába gyűjtöttem sok élményt 12-egy tucat.. már nem számszerűsíteni szeretném.. persze *Jelenti ki gyorsan a félreérthetőség elkerülése végett, végül összefoglalva.*
-   Egy szó, mint száz.. egy mocsári succubus vagy hozzám képest..! *Tekinti az újabb tréfás megjegyzéssel lezártnak ezt a dolgot, miközben rákacsint a másikra, s az arcával ismét felé fordul.
Majd hamarosan megtudja, hogy mit is talált benne a másik különlegesnek amin, őszintén szólva nem lepődik meg. Inkább csak azon, hogy Lilianne-nek valóban erre volt igénye, hisz erre ő egy percig sem gondolt. Azok az elemek melyeket vele kapcsolatban előnynek állít be Craig természetes sajátjai, nem pedig valami programszerű hozzáállás. Craig csendesen hallgatja a másikat, s végül így szól.*
-   Hát tudod ki így ki úgy pótolja a hiányosságait! *Szegezi az állítást a másiknak szintén a szemek közé tekintve. Majd kissé felhúzza a szemöldökét a megszokás szó hallatán, s ezzel párhuzamosan a lehetőségek egész tárháza csillan fel előtte. De azért hátrébb az agarakkal gondolja magában, és végül visszasüpped csak az ágyneműbe, és lány vállára kissé lehunyva a szemét és egy mélyet jólesőt sóhajtva, csak lassan elúszva az árral kissé passzívabban engedve ezúttal ajkai közé a másik nyelvét, hogy végül a lomhaságot egy rövidke harapással kompenzálja. Majd figyelmesen követi a kérdésére adott válasz fonalát. S ezzel véglegesen kitisztul előtte a kép, és megérti mi játszódott le az imént.*
-   Furcsa, hogy erről nem írnak a könyvekben.. bár lehet csak én nem olvastam efféléket.. *Magyarázza újra naivan, s végül megkapja kérdést, melyre megpróbál a maga módján illőn válaszolni.*
-   Hogy bántam volna meg.. mikor egy teljesen új dimenziót nyitottál előttem..  én csak hálás lehetek neked.. ha tudok erről talán el sem merlek hívni magammal.. egyedül azt sajnálom.. hogy lehet olyan mély lyukat ütöttél..amit egyedül képtelen leszek befoltozni magamon más pedig nem lesz majd hajlandó.. *Ecseteli elvágyódással hangjában az aggodalmát, majd kissé megdörzsöli fáradtnak tetsző szemit..*

[Elérzékenyültünk? Ugyan kérlek... mindjárt megkönnyezem szegény kis ausztrál varázslót, aki nem tud érezni]

Adj még, és kapsz te is... de vigyázz!

Igen. Az értetlenkedő tekintetből és a zavart válaszból nyilvánvalóvá válik, mennyire abszurd is volt a kérdésem. Az elvágyódó csillogás pedig továbbra is titokzatos marad. A legtöbben valamiféle romantikus semmiséggel válaszoltak volna, de a fiú most is hű maradt önmagához, és őszinte választ adott. Első zavarom elmúlta után somolyogva fordulok az ausztrálhoz.
- És sikerült? -hajolok olyan közel, hogy érezhessük a másik meleg leheletét az arcunkon. A malachitszemekben pajkosság, és olyan dolgok ígérete tükröződik, amelyek mellett az elmúlt események eltörpülnének... ha netán mégsem járna sikerrel a hangulatkeresés, a segítség itt van, csak kérnie kell, és az övé.
Majd a szó ismét a szokatlan tetoválások kínzó mellékhatására terelődik. Craig meg sem rezzen, mikor a szörnyeteg megérinti, mintha tudomást sem venne róla, ki is simítja végig érdeklődőn a fakó bőr pergamenjére rótt éjfekete szimbólumokat. Mintha nem tudná, nem is sejtené kivel-mivel van dolga... nemtörődömségével és nyugalmával pedig sikerül felszítania démoni énem haragját. A düh ugyan még csak ébredezett, de félreérthetetlenül jelen volt, és aki olyan jól ismerte a bestiát, mint én, az tudhatta, hogy nagyon nehéz lesz kioltani... főleg így, hogy a varázsló legutóbb keresztülhúzta a számításait, és egy teljes hétig magánzárkára ítélte.
Végül a másik visszahúzódik, ízlelgeti még az újdonságot, amit a rúnák látványa jelent. Magunkra maradunk hát újra, de az ausztrálból áradó nyugalom, amely körülölel, csupán enyhíteni képes az aggodalmamat, félresöpörni nem.
- Még most sem félsz tőle? -utalok az iménti vendégünkre csendesen, finom, apró csókkal illetve a hosszú ujjakat, a világos szemekbe tekintve. Bár a Démon valóban élvezte a történteket, ennyivel nem lehetett lekenyerezni, és ezt a fiúnak is tudnia kell.

Csöndesen hallgatom a rúnamágus monológját, bár az ide nem illő szófordulat hallatán megengedek magamnak egy kényeskedő fintort. A hallottaktól újra összeszorult a szívem egy kicsit; el sem tudom képzelni, milyen lehetett úgy szeretni valakit, hogy közben szinte alig érzed a másikat... ez talán kissé megszínezte a csókot, melytől a fiú újra zavarba jön, amit újfent nem tudok mire vélni. Hiszen éppen az imént szerettük egymást... a csók pedig teljesen helyénvaló  ilyen helyzetben, nemde? Egy árnyalatnyi értetlenséggel az arcomon nézek a varázslóra, mikor újra előbújik a Démon:

Elérzékenyültünk? Ugyan kérlek... mindjárt megkönnyezem szegény kis ausztrál varázslót, aki nem tud érezni -a gúnyos szavak élesen vágtak végig rajtam, a féllény kacagása pedig csak sót dörgölt a friss sebekbe.

Majd a rúnamágus tovább folytatja a válaszok sorát, néhol meglepő kijelentéseket téve.
- Nem gondoltam volna, hogy te is kedveled a hirtelenséget -szúrom közbe, ujjaim közt az egyik aranyszínű hajfürtöt morzsolgatva- ha ezt tudom, én sem óvatoskodom annyira!
- Biztosan nagyon megdöbbentő lehetett... de egyben különleges ízt is adott a dolognak, nem? Ismeretlen, új tapasztalatok... -hagyom magára a hajtincset, a varázsló füle mögé rejtve azt. Aztán a szó a készséges rajongókra terelődik, akik ezek szerint mégsem voltak annyira készségesek.
- Hmm... mégis azt kell mondjam, remekül boldogultál. A tapasztalat hiányát pótolta az ösztönösség... és a hév -mosolygok sokatmondóan a félhomályban, ahogyan végigsimítok a fiú hasán, majd a csípője ívén is, végül a kacsintásra és a tréfára színpadias mozdulattal emelem égnek tekintetemet, túljátszott zavartsággal.
- Craig... ne hízelegj, a végén még egészen elpirulok! -majd tisztán csengő hangon felkacagok, ezzel is mutatva, mennyire hízelgőnek találom a szavait. Szerettem, ha elismerik azt, amiben jó vagyok, és az ölelés művészete... valóban az erősségem volt.
Eztán pedig én vallom meg a kócos varázslónak, milyennek éltem meg a vele töltött perceket. A meglepett, csodálkozó pillantása sejteti, hogy nem egészen erre számított... de ez volt az igazság. Mikor meghallja az utalást, mellyel a mai éjszaka megismétlésének reményét vetítem előre, megemeli aranyló szemöldökét, s én csak merőn nézek rá, egyenesen a hihetetlenül kéklő szemeibe, cinkosságot vállalva a további vétkezéshez. És csak mosolygok biztatón, sejtelmesen...
Végül a fiú visszahanyatlik az ágyra, s nagyot sóhajtva hagyja, hogy újból csókoljam, lustán viszonozva a gesztust, egy finom harapással fejezve be, melyre jólesőn nyögök fel, s újra libabőrös leszek tőle.
A mágiaelméleti fejtegetést figyelmesen hallgatja, majd hihetetlenül naiv, de teljesen őszinte reakció hangzik el, melyet nem állok meg kuncogás nélkül.
- Az ilyesmit tapasztalni kell, nem olvasni róla! -bújok ki a varázsló kócos feje alól, hogy kezemet, majd államat is a mellén nyugtathassam, elszabadult tincseimmel hófehér bőrét cirógatva.
- Egyébiránt ez olyasmi, amit a varázstudó, ha hozzá hasonlók között nő fel, általában már fiatalon megtapasztal. Emlékszem, én az első csókommal éreztem először hasonlót... -merengek el egy pillanatra, majd visszatérek az alattam fekvő ausztrálhoz.
- Akkor a tudatlanság néhanapján valóban áldás -idézem a régi bölcsességet, majd a fiú aggodalmát meghallván újból megsimítom fakó orcáját, s mélyen, igézőn nézek a szemébe:
- Nem kell egyedül befoltoznod...

Craig elfáradt, ezt üzeni a tompán csillogó kék szeme, és a mozdulata is, amellyel megdörzsöli. Én magam is kimerültem, noha feleannyit sem tettem, mint a fiú.
- Fáradt vagy te is, ahogy látom... gyere, zuhanyozzunk le és térjünk nyugovóra -beszéd közben elnyomok egy kisebb ásítást, de a mozdulat végeztével hirtelen megdermedek egy pillanatra. A sötétből ugyanis újult erővel tör elő a bentlakásos szörnyeteg, aki most újból előtérbe küzdi magát, s szemeimen keresztül ismét a fekete jeleket kezdi méregetni a rúnamágus mellkasán.
- De előbb mesélj nekem ezekről... mit jelentenek? Hogyan működnek? -simítja meg a Démon a tetoválásokat, majd mindkét kezét a fiú vállaira teszi, olyan módon, hogy könnyűszerrel lefoghassa a varázslót, ha az akadékoskodni merne.

Őszintén reméltem, hogy Craignek sikerül valahogyan ismét kijátszania rosszabbik énemet.

[Sif kürtje! A testetlenség rúnája]

Sif kürtje! A testetlenség rúnája

*Craig mag is a lány felé fordul, így akarva akaratlanul összeér a boszorkány, és a varázsló kissé még mindig nedves orra. Az Ausztrál pedig csak kissé szégyenlősen válaszol, mintha megrettent volna a szemekben tükröződő pokoli kéj ígéretétől. Őszintén szólva az elmúlt órák eseményei is épp elég felkavaróak voltak a számára. Nem igen tudja, meddig merészkedhet a határai feszegetésében. Arról pedig nem feledkezhet el, hogy minden kedvességével, és gyermeki jóságával együtt alig lehet elég a lány fél fogára, amint második körben adhat. Legalább is ezt gondolja.*

- Hát nem valami könnyű, eléggé megnehezíti a súlycsoportkülönbség! *Kacsint Lilianne-re az Ausztrál trükkösen, de látszik rajta, hogy tényleg kételkedik magában.
A lány pedig hamarosan akarva hozza fel a témát, melyet Craig szándékosan próbált hanyagolni, de nem illetődik meg a rúnamágus, mintha most minden határozottsága a válaszba koncentrálódna.*

-   Azt hiszem, ismersz már annyira kívül belül.. *Kezdi*
-   Hogy tudd nem kenyerem felvágni, de minden aggodalom nélkül mondom, hogy nem.. *Itt egy kissé megköszörüli a torkát, melynek határozottsága talán kilendíti a lányt a csókok adta ritmusból.*
-   Ha jól sejtem.. a rúnákért van oda ennyire.. a te démonod.. erről pedig csak annyit.. nem tudom ilyenkor hall e ő is gondolom igen.. *Folytatja* de őszintén csak azt tudom tanácsolni, hogy nem bolygassa őket.. eddig senki sem járt jól vele, ha ilyesmivel próbálkozott.. bele értve saját magamat is.. *Zárja a gondolatmenetet olyan természetességgel, bárminemű fenyegetés nélkül, hogy éppen ez teszi annyira baljóslatúvá a szavait.

Láthatóan Lilianne nem rajongott az iménti hasonlatért, azonban valamiért mégis találó volt, és ezt neki is be kellett látnia. A felvetődő újabb gondolatra Craig ezúttal csak egy diplomatikus bólintással felel. Nem szeretné bővebben elemezni az iménti történteket, hisz úgy gondolja, minél többet beszélnének róla, a varázsa annál inkább megkopna. A simogatás rendkívül finom azonban sajnálatos módon csak Craig képzeletében ölt testet, miközben szemével követi a mozdulatot, ahogy a vélhetően még mindig puha tenyér végigsiklik a fémes tapintású hideg bőrén. Sajnos már minden a régi így nem érzékeli az egészet.

Craig bókja szerencsére a lehető legjobban célba talált ezt aligha lehetne tagadni, a lány reakciója egyértelmű teljesen.  Kétség nem fér hozzá. Az Ausztrál eztán pedig hagyja, hogy a másik a mellkasán pihentesse a fejét, miközben újabb magyarázatba kezd, melyet Craig némán hallgat egyenletesen véve a levegőt. Lilianne pedig küszködhet, mivel mintha egy jégtáblán nyugtatná az arcát. S felfigyelhet rá, hogy Craig szívverése is egészen lassú.  „Nem kell egyedül..” Visszhangzik az Ausztrál fejében, s ámbár kecsegtető a gondolat valami kellemetlen fodrozódik az éterben. S Craig nagyon is jól sejti mi készül. Az sem téveszti meg, amint a lány a fürdőbe hívja. Hisz megértette már, hogy ő maga sokszor előbb érzi a készülő vészt másoknál. Így hiába játszik el a gondolattal, hogy esetleg a langyos vízsugár alatt születő Vénuszt ismét magáévá tegye, a kocka fordul.. Craig csak a mennyezetet nézi, mégis zsigereibe hatolóan érzékeli a fodrozódó hátsó szándékot. Oda sem néz, mégis mintha a bohóc maszkjának másik oldalát mutatná. Meg sem mozdul, az sem zavarja, hogy a pálcája távol van tőle, a fölé tornyosuló harmadikkal néz most már farkasszemet rezzenéstelenül. Craig tudja, hogy Lilianne már a múlté, és most újra szembekerült kíváncsi, de bosszúszomjas alteregójával! Ahogyan erőszakosan az Ausztrálra nehezedik, Craig tudja, hogy nincs igazán választása. Azonban ezúttal nem tervezi elzárni a lényt. Mást eszelt ki. Végül néhány másodpercnyi lélekölő farkasszemet követően, a démon számára semmi jóval nem kecsegtető huncut fényekkel a szemében szól az Ausztrál.*

-   Már hiányoltalak!! *Kacsint hozzá!*
-   Nos mi járatban erre nem kaptál eleget még ma este?? *Kérdi ízesen kissé morbid módon.*
Ha jól sejtem a rúnákra vagy kíváncsi.. nos tudod én rendes gyerek vagyok.. elmondok mindent amire kíváncsi vagy.. Melyikkel kezdjük?? *Néz Craig a mellkasára, majd lassan végigsimít az egyik furcsán elnyújtott alakzaton.*
-   Kezdjük ezzel, mit szólsz??!!  *Kérdi kitágult pupillákkal majd közben lassan, ha hagyják rászorítja a tenyerét a rúnára*
-   Ezt itt úgy hívják Sif kürtje! A testetlenség rúnája!! Kapizsgálod már?? *Kérdi ördögien eltorzult arccal, majd rászorítaná a tenyerét a jelre, és így szólna.*
-   Frigjøring!! *Harsogná határozottan, és ezzel párhuzamosan a  jel is aranyszínben izzana fel a testén, s a következő percben a másik döbbenetére Craig körvonalai egészen elmosódnának, a lány pedig hamarosan a hideg vállak helyett a puha matracot érezhetné a tenyerei alatt, ugyan is átesne a fiú testén, aki mintha csak szellemé alakult volna. A név végül is árulkodó. Craig pedig a következő percben elrugaszkodva az ágyról átsuhanva a lányon a padlóra vetné magát, és pálcáját rögvest a kezébe kapva szórna varázslatot a bizonyára még mindig értetlenkedő másikra a méretes fekhelyen. A fiú homályos szellemalakként szegezné előre pálcáját, s kiáltana.*
-   Vinculum Maxima!! *Majd ha a varázslat kiteljesedik hamarosan egy öklömnyi szemekből fűzött lánc kötözné gúzsba Lilianne törékeny testét. Craig továbbra sem eresztené le a pálcáját, még mindig haloványan pislákolva testében.*
-   Beszélnem kell Lilianne-el!! Hozd vissza!! *Rivallna rá a testet birtokló egora!*

[Meglátjuk, meglátjuk...]

Nem adhatom vissza csak úgy...

A csatakos varázsló felém fordítja arcát, így a sápadt, hűvös orrának hegye az enyémhez ér, ahogyan válaszol. Kissé félszegen, és szégyenlősen, mintha továbbra sem bízna saját maga értékeiben, bár az aggodalom teljesen felesleges, amint azt már kifejtettem. Talán az én ítélőképességemben sincs bizodalma?
- Csekélység csupán...  jelentéktelen apróság, de idővel könnyen segíthetünk rajta - mosolygok vásottan a fiúra, biztatóan megszorítva finom kezét. Valóban így gondoltam, az ausztrál minden kételye ellenére. Az ösztönei megsúgták, mi esik jól nekem, nem volt szüksége a nagy tapasztalatra, amit úgy hiányol. Nem, ez így volt tökéletes, ahogyan megesett. Így volt különleges, és feledhetetlen számomra, és Craig számára is.

Majd a halk kérdésre megérkezik az örökké őszinte felelet , mely végül burkolt fenyegetéssé növi ki magát. A varázsló továbbra sem tart a Démontól...
A csókok ritmusa valóban megtörik, s ahogyan a fiú a rúnákat említi, szemeim felszikráznak a szóra, jelezve, a vendég ismét a közelben ólálkodik, hallja a rúnamágus szavait. Figyelmesen, komolyan hallgatom az egyszerű ténymegállapítást, lustán bólogatva, de egyre ívesebben emelkedő szemöldökkel.
- Nem hisz neked -tolmácsolom csalódottan a szörnyeteg fennhéjázó fintorgását, melyet az ausztrál nem láthat saját szemével, csupán engem ajándékozhat meg vele a zabolátlan teremtés.

Meglátjuk, meglátjuk...

A fiú csendesen hallgatja a csapongó eszmefuttatást, apró bólintással, mely egyszerre jelenthet mindent és semmit. A bőre immár teljesen hideg, és élettelen forró tenyerem alatt, ahogyan megsimítom... így inkább megismétlem a mozdulatot, erőseben, körmeimmel felkarcolva a sápadt testet. Ki akartam tapasztalni azt az érintést, amit a fiú éppen csak gyengéd cirógatásnak érez.
Craig nem ellenkezik, mikor fejemet mellén nyugtatva kezdek újabb magyarázatba. Az ausztrál teste egészen hideg, akár a jég, de ez cseppet sem zavar; saját tagjaimat hevíti még a pár perccel ezelőtt megélt gyönyör, így annak perzselő heve kél most birokra az átkozott fagyossággal. De nem csak a hűvös az egyetlen szokatlan dolog... hanem a fiú szívverése is, mely döbbenetes mértékben lassú. Kezemet egyenesen a szíve fölé fektetem, hogy jobban érezzem, hogyan az erekbe pumpálja a folyékony Életet, így figyelem egy rövid ideig, de végül megjegyzés nélkül hagyom a szokatlan tényt. Végül indítványozom a forró zuhanyt, ahol reményeim szerint -mit sem sejtve róla, hogy a varázsló kócos fejében is hasonló gondolat tanyázik- újra sikerül felhevítenem a fagyos tagokat... de a tisztálkodással várnunk kell. Ahogyan a pihenéssel is.

Minden vágyam az volt, hogy végül, egy kiadós és hosszú fürdő után a hűvös karok közt hajthassam álomra a fejemet, a fiúhoz bújva csukhassam le pilláimat... ezt az ábrándképet zúzta most szét a Démon, ahogyan fergetegként tört elő, kíméletlenül utasítva a háttérbe. Craigen a meglepődöttségnek, vagy riadalomnak nyoma sem látszik, sőt, a kék szemek csalafintán tekintenek a Bestiára.
- Biztosíthatlak, az érzés kölcsönös, bár korántsem a személyiséged megkapó varázsa vonz -mosolyog lesajnálón a lény az én számmal, ahogyan az én szemeimen keresztül mered a varázslóra.
- Bár az elmúlt percek igencsak kedvemre valóak voltak, még nem -felel pimaszul a fiúnak, közel hajolva hozzá. Ahogyan az ausztrál a rúnákra pillant, mohó fény gyúl a démoni szemekben, de a hirtelen szolgálatkészség gyanakvást is szül. Óvakodva méregeti a rúnamágust, aki lassan az egyik jelet érinti, megnevezve azt. Majd a varázsló ismeretlen varázst kiált, melyre válaszul aranyszínben izzik fel a mélyen bevésett rúna, s a puha tenyerek immár a finom ágyneműt érintik. A rúnamágusnak pedig hűlt helye! A Démon meglepetten kiált fel, de hamar észbe kap, s az ágy előtt heverő malachitos pálca után kap, így az ausztrál varázslata már az ágy szélén ülve , fegyverrel a kezében éri, szoros gúzsba kötve a kölcsönvett törékeny tagokat. A szörnyeteg reméli, hogy a szemtelen ifjú nem vette észre a kezében a varázsvesszőt, hiszen megkaparintása után rögtön a háta mögé rejtette azt. A pokolbéli teremtmény kényeskedve szisszen fel, ahogyan a láncszemek a húsába marnak.
- Nagyon szoros... nem akarhatod zúzódásokkal elcsúfítani ezt a finom, illatos, fehér bőrt... -pislog tágra nyílt szemekkel, ártatlanul a varázslóra, miközben a háta mögé szorult kezekkel lassan, óvatosan fordítja a pálcát a testén megszoruló láncszemek felé.
- Szóval a testetlenség rúnája... nagyon érdekes, és nyilvánvalóan hasznos darab. Sokszor kellett már hasonló helyzetből kikeveredned vele? -teszi fel a kérdést, korántsem merő kíváncsiságból, sokkal inkább azért, hogy a fiú ne vegye észre a hangtalan varázst, amivel szabadulni igyekszik.
A rúnamágus követelőzőn rivall rá a zöldes szemű szép szörnyetegre, aki nem állja meg egy gúnyos pillantás, és jóízű, torokhangú kuncogás nélkül:
- Áh, őt akarod, igaz? Milyen romantikus... de sajnos a dolog nem ilyen egyszerű, nem adhatom vissza neked csak úgy... ha ő kell neked, gyere és szerezd vissza, principe encantador! -utolsó szavaival szinte egy időben a béklyók szürke füstté változnak, s az azonnal előrelendülő pálcából lefegyverző bűbáj hull az ausztrálra. Eztán, ha a bűbáj sikeres, és a hosszú pálca elrepül a vékony, csontos ujjak közül, a boszorkány felemelkedvén újabb pálcaintéssel kényszerítené térdre a fiút. A malachittal borított cseresznyepálca meg sem rezzen a finom kézben, ahogyan a testtolvaj a varázslóhoz sétál, majd lassan megkerüli, szabad kezével a sűrű barna fürtökbe túrva. Végül Craiggel szemben állapodna meg, leguggolva hozzá, a pálcát továbbra sem engedve le, így kényszerítve mozdulatlanságra továbbra is az ausztrált.
- Tehát Sif kürtje... halljam a többit is, gyerünk! -hangja vészjóslóan cseng, s a szemek, amikből pár perce még annyi melegség, és hihetetlen kívánalom sütött, most ellentmondást nem tűrőn, akaratosan szúrnak a kék lélektükrökbe.

[Medúzabéklyó]

Medúzabéklyó

*A füst pedig lassan felszállt. Ennek azonban ezúttal semmi köze a pápaválasztáshoz. Sokkal inkább ahhoz, hogy a veretes láncszemek szürke füstfelhővé oldódva vesznek a semmibe. Talán pálca nélküli nonverbális varázslat lenne?? Teszi fel rögvest az igencsak komoly aggodalomra okot adó kérdést az Ausztrál, ám amint megpillantja, a pálcát a szabaduló boszorkány kezében már kitisztul a kép, és az aggodalma alábbhagy. Már csak arra vár, hogy kiderüljön számára mennyire értette meg a lány a Rúna működését, mely természetesen jelen pillanatban is él. A pálcából kiröppenő bűbáj pedig gondolkodóba ejtő. Hiszen a maga nemében tökéletes választás. Nem a varázslót, hanem a pálcát támadja. Így téve fegyvertelenné a szótlan, és a másikhoz hasonlóan meztelen küzdő felet. Craig pedig ezúttal a pálcája nélkül kénytelen szembe nézni ellenével. Aki láthatóan elégedett az eredménnyel, azonban mégis hibát vét. Persze alig lehetne ez a számlájára írható, hisz alig ismerhető ki egy ilyen ritka varázslat ennyi idő után. Craig színpadiasan feltartja mindkét kezét a levegőbe, mintha csak megadná magát az előtte feszengő meztelen boszorkánynak. Aki a démon hatása alatt láthatóan tökéletesen szemérmetlenül időz felette. A lány teste elbűvölő ezúttal is, pont mint az elmúlt néhány órában rabul ejti Craig-et akinek azonban most aligha van lehetősége ebben kiélnie magát.

Hamarosan pedig egy újabb pálcalendítés a másik részéről, ami azonban hibának bizonyul. Ugyan is a fizikai hátráltatás, vagy kényszerítés kézenfekvő módon nem fog a testetlen entitáson, aki még mindig csupán saját árnyékaként védekezik. A kényszerítő rontás pedig elzúg az éterben, sisteregve felkavarva levegőt kissé megbontva Craig körvonalait, aki a következő percben kihasználva az esetleges meglepődöttséget már egy sietős bukfencet követően térdelő helyzetből szórna újabb varázslatot a lány felé, aki ezúttal a pálcájával „karöltve” már bizonyára hatásosabban fog védekezni. Első körben egy nonverbális gáncsrontást (Pondero) küld a lány felé, majd megpróbálja megindítani az orra vérét (Nasus Sanguis) Ezeket azonban csupán figyelemlekötésnek szánja, a finálé előtt egy elnyújtott körző mozdulat a levegőben, mind a szabad kezével, mind a pálcájával, majd kimondaná.*

-   Murex Medusum! *Harsogná a vészjósló igét, mely a medúzabéklyó sajátja, s ha sikeres az elterelést a lány sokkal szörnyűbb bilincsek fognák közre egy húsvér pulzáló óriásmedúza csápjainak formájában, minden apró rezdülésre csaláncsípések százaival kínozva a lányt. Craig, ha jut rá ideje lassan álló helyzetbe tornászná magát ezúttal mindkét kezével a pálcáját markolva. Harcra készen lihegve, remélvén lilianne visszatértét, ha azonban másként alakul lassan a távozás mezejére kell lépnie ezt jól, tudja.*

[- Relaxo!]

A tét egyre nő

A láncok elengedik a törékenynek látszó testet, s a fejlemény láthatóan gondolkodóba ejti az ausztrált... aki a sikeres lefegyverzést követően immár pálcáját vesztve, megadón emeli fel kezeit. Kék szemeiben néma sóvárgás ül, ahogyan pillantása végigméri a magabiztos, szemmel láthatóan szégyentelen boszorkány meztelen testét, ezt pedig annak elbitorlója is könnyedén észreveszi, s kedvét leli benne. A Démon hiú volt, és élvezte az erősebbik nem figyelmét, minden körülmények között, ha pedig a másik a varázslóhoz hasonlatosan alávetett helyzetbe került, az csak még édesebbé tette a testtolvaj számára a kitüntető figyelmet.
A fiút térdre kényszerítő varázslat azonban hatástalan marad, így a magabiztos mosolygás hamar a telt ajkakra fagy. A csinos, mégis rémisztő vonások mögött lázas gondolatok kergették egymást.
A rúna hatása még mindig nem hunyt ki... pedig ez jelentősen megnehezíti a Démon helyzetét, hiszen a rontások és ártások legtöbbjét nem alkalmazhatta sikeresen a csavaros észjárású ausztrál mágus ellen. Eddig jutott az elmélkedésben, mikor is a fiú gyors egymásutánban egy gáncsrontást küld a teremtmény felé, majd az orra vérét próbálja megindítani.
A Démon villámgyorsan reagál; a gáncsrontást ösztönösen egy Protegóval hárítja, de másodszorra már nem elég gyors, túlságosan megzavarta a másik testetlenségének ténye. Az ártás talál, és a lány orrából vékony patakban kezd ömleni a becses spanyol vér... a boszorkány idegen szitkok közepette még éppen idejében végzi el az ellenvarázst, s törli le a frissen kicsordult vért, hogy láthassa: a rúnamágus ezúttal nagyobb varázslatra készül. Magában némán átkozta Lilianne-t, amiért nem fordított elég energiát a rúnamágia tanulmányozására annak idején. Ha jártasságot szerzett volna benne, most a tudását felhasználva megkísérelhetné valamilyen módon megtörni a testetlenséget fenntartó varázslatot...
Majd elhangzik az ige a lilára mart ajkakról, s a boszorkány érzi, ahogyan kezére-lábára erős csápok tekerednek, marasztalón szorulnak meg fedetlen testén, csípések százaival kínozva meg a puha, sápadt bőrt. A Démon túlvilági hangon, fájdalmasan sikolt fel, miközben átkaival próbálja elmetélni a marasztaló karokat. Az átkok ugyan hatásosan metélik el a csápokat, de mihelyst egytől sikerül megszabadulni, rögtön kettő tekeredik helyette a finom tagokra. Végül a kétségbeesetten vergődő boszorkány taktikát vált:
- Relaxo! -harsogja, pálcáját nagy nehezen a lényre szegezve, mire az teljesen veszélytelenné válva ernyed el.
Lilianne alabástrombőrét haragosvörös, felhólyagzott csípések borítják, ahol a förtelem érintette, vonásait kín és gyűlölet torzítja el, ahogyan az időközben feltápászkodott varázslóra pillant. Majd széles ívben lendíti meg pálcáját, miközben a következők hagyják el ajkait:
- Claude Veneficus!
Az ige, és a lasszóvetést imitáló pálcamozdulat látszólag semmiféle hatással nem jár; azonban amint az ausztrál mágiát használna, vagy megpróbálna elmozdulni a helyéről, döbbenten tapasztalhatná, hogy egyfajta mágikus ketrec fogja lett, mely nem engedi szabadulni. A Démon úgy tűnik, okult az előző fájdalmas tapasztalatból, s ezúttal varázserejénél fogva igyekszik megkötni a fiút, ha a számítása beválik, sikeresen.
Amennyiben sikerrel járt a varázs, és végre fogást talált a varázslón, haragtól remegve sziszegné:
- Pudrete en el infierno, hijo de puta!
Majd ha Craig továbbra sem tudna szabadulni, a vérmes teremtés ritka és meglehetősen veszélyes varázslatot szórna rá:
- Blanditia Incorporate! -ejtené a szavakat könyörtelenül parázsló tekintettel a Lilianne testébe zárt Őrület, a fiú pedig érezhetné, ahogyan a szavak hatására mágiája megváltozik, s varázsereje lassan a lány felé kezdene áramlani, egyre apadva...

[Gotland pengéje, A Mágiakontroll Rúnája]

Gotland pengéje, A Mágiakontroll Rúnája

*Az Ausztrál elterelésnek szánt varázslata célba talál, s ez bár kissé meglepi magát Craig-et is azért nem jön annyira zavarba, hogy nem folytassa az akciót. A hatalmas medúza pedig nemsokára sikeresen manifesztálódik. Testet öltve pedig nem mindennapi fájdalmakat zúdít a lányra, kit az imént még épp kényeztetni próbált az Ausztrál. A nedves tapogatók szorosan, és ellentmondást nem tűrően csavarodnak a lány köré, csalánsejtek millióit juttatják a bőre alá a pórusain keresztül, miközben szabadulni próbál. A mélytengeri bestia pedig nem adja könnyen magát. Újra, és újra regenerálódik, míg végül nagyobb nehézségek árán egy közvetlen szikraesővel sikerül megszabadulni tőle. A nyálkás, nyirkos lény a korábban még csak hasonlót sem látott padlóra omlik, majd egy pukkanás, és egy kisebb füstfelhő kíséretében eltűnik. Idézett tény lévén.

A lány arcán táncoló düh, és indulat félelmet keltően hatalmasodik el, miközben a boszorkány mérlegelve helyzetét varázsolni készül. Craig pedig nem védekezik a látszólag ártalmatlan akció ellen. Azonban jól tudja, hogy a másik végleg megértve a Rúna lényegét mutatós kelepcét állított elő. Rögvest mozdulni próbálna, annak ellenére, hogy tudja mi lesz az eredmény. És mint gondolta is nem csalatkozik. Láthatatlan falak közé szorulva sínylődik e percben egy lépést sem képes tenni. A varázslatra pedig esélye sincsen. A Korlátozott Terület átka teljesen a hatalmába keríti, s kénytelen belátni, hogy jelenlegi varázslattól átitatott formája, csak ront a helyzetén, és még jobban lekorlátozza. Kézen fekvő megoldás lenne megszüntetni a rúna hatását, azonban míg ezt megtenné könnyű prédává válna, és védtelenségét könnyen kihasználhatná a másik.. Akkor azonban mi tévő legyen?

Cikáztak a gondolatoka kócos kútfőben. Ezalatt pedig a másik egy percet sem tétlenkedett, s a mozdulatok előre borítékolták, hogy Craig-nek egyáltalán nem jók a kilátásai. Börtönében fogva tartva mozdulni alig képes, s lassan az arca is eltorzul, amint érzi, hogy elszivárog az ereje. Alig pár másodperc telik el, és a rúna hatása feloldódik. Craig körvonalai kiélesednek, és térdre rogy. A szabadulás reményében, pedig gondolkodnia kell, míg nem lesz késő. A lány arcáról sugárzik a megelégedettség. Az Ausztrál első gondolata azonban veszélyes, és elvetendő. Egy percre megfordult a fejében a mérgezett mágia igéje, mellyel halálos méreggé alakíthatná a varázserejét, mely így a másik számára elszívva komoly veszélyt jelenten. Ekkora kárt azonban nem készül tenni a lányban. Ráadásul ez saját magára is veszélyes.

A választási lehetőségei csekélyek így a következő döntésre jut az idő fogytával. Egy újabb igen régen használt rúnát fog megmutatni a démonnak, melyre egyáltalán nem számított. Ehhez azonban előkészületek szükségesek. Először is a burok leomlása, mely az elszívott erővel, és a test szilárdságának visszanyerésével meg is történik. Craig pedig érzékeli féltédre ereszkedve, amint a varázslata megszűnésével a burok is tovatűnik biztosítva a szabad mozgást. Hagyja, hogy a varázserejét tovább szipolyozzák, hisz tudja, ha sikerrel jár ez már nem tart sokáig. Térdelve a pálcáját egy másik kerekebb rúnára szorítja, majd egy cseppet sem habozva így szól.*
-   Így is úgy is ezt akartad, hát megkapod.. Frigjøring!!! *Üvöltené fel szinte, majd várná, hogy fel izzon a rúna, és látszólag nem történjen semmi ezt követően, pedig ha sikerrel jár két kezét maga elé kitartva tenyerével a lány felé mutatva kántálni kezdene*
-   Enchantment spell! Fort magien var borte! No legg meg tilbake! Ta bort det som var din! Og hva det mellom armer! (Bűvöletből Bűvölet! Varázserőd odalett! Vissza nem jár add nekem! Mi tiéd volt elveszem! S azzá teszem, Fegyverem!!) *Kántálna a fura nyelven az ausztrál. Melynek hatására egészen felizzana a levegő. Lilianne pedig tökéletesen érezhetné a fodrozódó ősi varázslatot, még ha nem is tudná mi az.
Azonban hamarosan, mintha megfordulna a kocka érezheti, hogy a semmiből ezúttal az ő ereje kezd annulálódni. A rúna fényében, melynek eredményeképp Craig képes átvenni az irányítást mások folyamatban lévő varázslatai felett. Az Ausztrált láthatóan megizzasztja a dolog, de amint érzi a felé áramló energiát megkönnyebbül kissé, és a pálcájával, mint egy elvágva a képzeletbeli fonalat, mely a kapcsot jelképezi a varázsló, és a boszorkány között. A mozdulat végeztével a meglepettséget próbálva kihasználni támadna utoljára, még mielőtt végleg távozásra kényszerül. Nonverbálisan természetesen. Először egy Descendo-val próbálná kibillenteni a másikat egyensúlyából, majd megejtene egy Incarcerandus-t is, és végül egy hallható*
-   Apibus Examen *-el zárná a sort, mely ha sikerül kavargó méhfelhőt varázsolna a lány arcába. Craig ezúttal egy kézzel varázsol a másikkal felkészülten vár az esetleges visszaküldésre váró átkokra, bűbájokra, melyekről eldöntheti, hogy visszaküldi e, vagy átalakítva felhasználja őket. Őszintén bízik benne, hogy elég időt nyer a távozáshoz, vagy hogy egy percre akár visszakaphassa Lilianne-t

csak egy szó erejéig..*

Menj!

A varázsló nem védekezik, így tehát a mágia megfogan, s az ausztrál immáron a Démon láthatatlan börtönének foglya. Oktalan módon mozdulni, menekülni próbál, de a varázslatos korlátokat nem olyan egyszerű áttörni... bizony, a közmondásos hurok megszorulni készül a fiú nyaka körül, a Bestia pedig elégedett, torz mosollyal nyugtázta a tényt.
Az újabb ige, s a pálcaintés okán pedig alattomosan kezdte elszívni a kócos mágus erejét, kiélvezve a győzelem mézédes ízét, melynek rövid időn belül be kell következnie. Lám, a fiú már térdre rogy, vonásai eltorzulnak, eddig elmosódott, homályos körvonalai pedig ismét élesekké és jól kivehetőkké lesznek. A rúna hatása tehát megszűnt, ez azonban nem gátolja meg Lilianne testének elbitorlóját abban, hogy az őt ért sérelmek elégtétele képpen tovább élősködjön az idegen érzetű varázserőn. Hiszen megteheti -a gondolatra minden porcikáját végigbizsergette a perverz élvezet, hogy sikerült túljárni a kenguruk földjéről szalajtott tejfelesszájú suhancon, s most végre megmutathatja neki, mire képes... az öröm azonban korainak mutatkozik. A Démon kevély volt, és az önelégültség hibáját is magáénak tudhatta, mely a jelen helyzetben végzetesnek bizonyult.

Az ausztrál mágus ugyanis, mihelyst a köré emelt falak leomlottak, kivárta a megfelelő pillanatot, hogy méltó választ adhasson a szörnyetegnek. Féltérdre emelkedvén érint meg egy újabb jelet a mellkasán, majd elharsogja az igét, amelynek hatására a rúna működésbe lép. A finom vonásokon kétkedő, gúnyos kifejezés játszik, hiszen látszólag semmi sem történt... azonban a fiú újabb igét kántál, valamiféle távoli, darabos nyelven, melynek hatására a kocka fordul, s ironikus módon most a varázsló kezdi átvenni az irányítást a boszorkány ereje fölött. A Démon meglepetten tapasztalja, hogy többé nem ura saját magának, Craig pedig egészen különösnek érezheti a lény erejét... hasonlít Lilianne -ére, de mégsem ugyanolyan, sokkal nyersebb annál, mintha a gazdája nem fordított volna elég időt és energiát mágiája csiszolására. Különös, hogy a két tudat egy testbe zárva él, varázserejük mégis különbözik.
A pirosló ajkak meglepetten kiáltanak fel, majd a fiúval szinte egyszerre indítana útjára egy hátráltató ártást, remélve, hogy pár másodpercre megbéníthatja a rúnamágust, akinek sikerül kibillentenie egyensúlyából a göndör fürtű boszorkányt, így az a méretes ágyra zuhan. A féllény dühösen, de félve ülne fel a széles kereveten, mikor is figyelmetlensége okán szoros kötelékek fonódnának köré, tovább fokozva a medúzacsípések okozta fájdalmat. A kötelékektől valahogyan még sikerül megszabadulnia az árnynak, azonban a smaragdszín szemekben az ausztrál valami olyat láthat megcsillanni, ami visszafoghatná utolsó rontását...

***

A Démon előtörésekor újra a már jól ismert, hideg rácsok mögött találtam magam. Magamban némán átkoztam rosszabbik felemet, mely ismét börtönbe zárt, átvéve a testem fölötti irányítást, de nem engedhettem meg magamnak, hogy tovább keseregjek... tennem kellett valamit, nehogy balul végződjön a randevúm. Minden jobb belátásom ellenére féltettem az ausztrált.
Munkához láttam hát; lázasan igyekeztem visszaszerezni ellopott tagjaimat, téptem, vadul ráztam a rácsokat... míg végül a fiú rúnája adta meg a lehetőséget a kitörésre. Mikor átvette az irányítást a Démon ereje fölött, sikerült annyira meggyengítenie és meglepnie, hogy a börtön megroppant, a rács engedett, nekem pedig sikerült kijutnom a marasztaló kalitkából... éppen akkor, mikor az átkos alterego is menekülni igyekezett a sebeibe maró kötelékek kínjától. Zöld szemeim felszikráztak, jelezvén, valamilyen változás van készülőben, majd a néma vetélkedés győzteseként felülkerekedve immár az enyém volt a test, amit az imént még szorosan szorosan fogva tartottak a béklyók.
- Craig! -kiáltok fel remélve, hogy a fiú felismeri a hangomat és nem átkoz meg újra- Craig, Lilianne vagyok!
Majd lassan, nagyon óvatosan leengedem a kezemben tartott pálcát, még mindig kissé ijedten.
- Igazán sajnálom hogy így alakult... kérlek, menj most el, mielőtt visszajön... vamos!
Szemeimben lemondás csillan, és szégyen... amiért el kell engednem a fiút, és amiért tönkretettem egy szépreményű este befejezését. Bánatosan tekintek fel az ausztrálra, de közben érzem, hogy a testtolvaj újra a felszínre törne.

[..a zöld most a kényes búcsú színe!]

..a zöld most a kényes búcsú színe!

*A rúnák hatalmas ura Odin, s közeli szárnysegédje az asgardi Gotland oldalukon szolgájukkal a tépett Ausztrállal sikeresen működésbe hozzák a mágiakontrollt. A saját varázsereje mellett pedig különös ízek is megkezdik áramlásukat Craig felé. A rusztikusnak mondható varázserő pedig kétségtelenül felismerhető. A lány rosszabbik feléből származik, aki úgy fest, újból túllőtt a célon, és nem hogy nem sikerül felülkerekednie egyelőre Craig-en, még vesztésre is hajlik.

Furcsa őszintén szólva, hogy még a mágia esszenciájában is differenciált a másik személyisége. Ám a furcsasága mellett katasztrofálisan elszomorító is. Ez is csak arra utal, hogy mennyire áthatóan és mélyen ül a probléma Lilianne elméjében. Ha mugli szlengben szeretné kifejezni; a lánynak „Szakértői segítségre lenne szüksége.” Kicsit Craig-et is megdöbbenti, mennyire mélyen húzódik a probléma gyökere. Azonban hamar félbeszakítja a gondolatmenetet, és ezzel párhuzamosan is a varázserő átáramoltatását is. Ráadásul egy olyan bűbájon keresztül, melyet ő maga nem is ismert eddig. Azonban az élmény értékes, és a tapasztalat is. Nem találkozott még hasonlóval korábban, de ijesztő bizonyosságát adja a másik erejének.

A két rontás csak úgy süvít egymás mellett, ám Craignek könnyű dolga van, hisz védekeznie sem kell elég visszairányítania a varázslatot a másikra, amit egy széles suhintással meg is tesz. Így az ágyra huppanó boszorkányt egy újabb löket éri, minek hatására akár a hátára is eshet. Még kiszolgáltatottabb pózban így a készülő méhraj támadása előtt.

Szerencséjére azonban vagy sem, ezt majd az idő válaszolja meg talán. Craig leereszti a pálcáját. Pontosabban visszafogja azt, és a kiröppenő néhány rovar egy hangos csettintésére buborékként pukkan szét. Pálcáját most is a lány felé tartja, de csendben vár. Nem „átkozódik tovább”. Úgy tűnik, mintha Lilianne jobbik énje kiutat keresve sikerrel járna. S most, mint a fuldokló folyékony börtönéből törne elő, és kiáltana kétségbeesetten. Fenn áll a veszély persze, hogy Craig a romlott lélek ócska trükkjének tudná be a dolgot. Azonban sem az elűzés, sem az előérzete nem hazudik. Megérte kockáztatni, Craig nem dől be. Ő a lány aki az imént ölelt. Konstatálja magában, és hallgat. Majd a másik szavai után leszegett fejjel, csak ennyit tenne hozzá.*

-   Jó.. *Hangjában ezúttal semmi érzelem nem sejlik fel. Semmi áthallás semmi trükk. Csak ő mag, és a meztelen indulat.*
-   Emlékeztek mindketten, hogy megmondtam előre.. *Jelenti ki lesütött szemmel, és még csak szabadkozni sem próbál a fájdalmas csípések miatt. Egy hirtelen pálcasuhintás mag előtt, majd csak ennyi.*
-   Flagro Viridis!! *Mondja ki a varázsigét, melynek hatására szikrák pattannak ki előttük a semmiből, és hamarosan egy zölden izzó látszólag heves lángokból álló körülbelül derékmagas fal emelkedik, mely körbe fonja az ágyat. Craig azonban nem éri be ennyivel, még két apró kört tesz a levegőben, s a kötelek nyálkás angolnákká alakulnak, melyek minden hevesebb mozdulatra kisebb áramütéssel reagálnak. Az Ausztrál elméje bezárult a démon iránt érzett düh kapcsán. S kénytelen kelletlen kimutatta foga fehérjét. Eztán köszönés nélkül dehoppanálna anyaszült meztelenül. Bőrén tele a mámorító emlékeket örző hegesedő hideg karmolásokkal.*

Búcsú, tanulság... hiú remény?

A hátráltató ártás nem hogy nem találja el a varázslót, de a fiú pálcasuhintása nyomán megidézője, a Démonom ellen fordul, aki így szerencséjére a puha matracra zuhan, holott a padlón akár komolyabb sérülést is szerezhetett volna.

Craig visszafogja a meglendített pálcából előtört varázslatot, így a megidézett dühös rovarok semmivé lesznek a csettintés nyomán. Nagyot sóhajtva nyugtázom, hogy a fiú felismerte a hangomat, bár a csetepaté kiváltó okai bizonyára nagyobb segítségére voltak az azonosításban. Szerencsére a Démon ezzel a trükkel nem tudná átejteni az ausztrált.
Némán hallgatja, ahogyan elküldöm, s sterilen érzelemmentesen, semmitmondón felel rá... én pedig azt kívánom, bár kiabált volna.
- Sí... de most menj, nem szeretném, ha bárki nagyobb kárt tenne a másikban -hangom megtört, szemem szomorú. Kihallani a mélyen zengő szavakból, mennyire bánom ami történt. Az emberek csak akkor érezhetnek valamit igazán szörnyűnek, ha előtte megtapasztalták a földi Paradicsomot is... velünk pedig pontosan ez történt meg ma este. A fellegekből a Pokol legmélyebb bugyrába zuhantunk mindketten. Emlékszem, mikor először okozott fájdalmat egy varázslattal, mennyire rosszul érezte magát, most pedig eszébe sem jut mentegetőzni. Én pedig hiába vagyok tisztában vele, hogy nem volt választása, mégis rosszul esik a némasága.
- Amint tehetem, megkereslek... -mondanám még a fiú szemébe nézve, melyből néma esdeklés süt:
„Ne ítélj el, kérlek!” Groteszk módon éppen most kellett elbocsátanom magamtól a varázslót, mikor a legnagyobb szükségem lett volna a nyugalmára, a gondtalanságára.
Majd a rúnamágus újabb varázslata nyomán derékmagas, zölden lobogó lángok ölelik körül a fekhelyt, melyen nem sokkal ezelőtt még földöntúli örömöket éltünk át.
Az újabb varázsige hallatán összerezzenek, de nem hárítom el a rám szórt igét, csupán felszisszenek, ahogyan a kötelékek átalakulnak. Amíg lehetőségem van rá, nem eresztem a fiú tekintetét. Oly sok mindent mondhatnék neki... sajnálom... nem így terveztem... nem tehetek róla... a szavak viszont csak még jobban megkeserítenék a helyzetet, így inkább néma maradok, csak fájdalmasan csillanó smaragdszemeimmel üzenek, pillantásomba sűrítve bele megannyi érzést, mely förgetegként kavarog bennem. Legszívesebben marasztalnám a kócos mágust, de tudom, hogy ha nem küldöm most el, a Démon nem fogja hagyni, hogy később távozzon. S mintha csak a gondolataimban olvasna, a felizzó szikrák egyértelműen jelzik, hogy a kellemetlen harmadik fél újra visszatérni készül. Bárhogy próbálom is elnyomni, ismét felülkerekedik, hogy egy utolsó dacos, de megrendült pillantást válthasson az ausztrállal, aki újfent túljárt ez eszén, és kifogott rajta.
Végül a fiú egy szó nélkül dehoppanál, magamra hagy a vaddal, mely rögtön a távozása után haragosan próbál szabadulni az angolnák közül.
Ezt követően viszont némán süpped vissza tudatom legmélyére, hiszen ma már itt nem terem babér a számára, s gondolkodnia kell még, át kell értékelnie a külhoni varázslóról alkotott képét.
Annyi azonban bizonyos, hogy jó darabig nem fog próbálkozni semmivel a fiú ellen, aki nagyobb falatnak bizonyult, mint amilyennek elsőre látszott, s a fenevadnak komolyan el kell merengenie az új tapasztalatokon. S végül el kell jutnia a kényszerű végkövetkeztetésig, miszerint a rúnamágusok veszedelmes teremtmények... különösen az ausztrálok.

Jobbik énem pedig, minden jobb meggyőződése ellenére táplált még némi halovány reményt, hogy a varázsló nem mond le róla... mert magasztos elvek ide, nemes meggyőződés oda, nagyon is jól érezte magát vele.

Nagyon köszönöm a játékot!
Igazán élveztem minden percét