Konyha

Az előszobából balra fordulva az érkező nagy, halvány vajszínűre festett konyhába jut. A falak mentén tölgyfából ácsolt szekrények, fiókok helyezkednek el, fölöttük serpenyők és egyéb konyhafelszerelések lógnak. Középen súlyos, időtől elkoptatott, masszív konyhaasztal terpeszkedik. Szemben a hatalmas kandalló ásít, előtte Amadeus párnája. A helyiség egyik osztott ablaka a bejárat felé, másik a hátsó kertre nyílik. A jobboldali falon vágott ajtócskán át a fedett hátsó teraszra juthatunk ki. A padlót gondos kezek homokszín kőlapokkal fedték le. A helyiséghez kamra is tartozik.

[Nézz rá, Lizzy! Hát ez kell neked? Százszorta jóképűbb és jobban öltözött gavallérod is lehetne... hiszen még csak talárt se hord! Semmivel sem különb egy félvér korcsnál, a véráruló mivolta pedig egyenesen undorító!]

Vendég a háznál, öröm a háznál

Az ausztrál mágus tanácstalanságán felülkerekedve, lelkesen ragadja meg a kezem, hogy pár pillanat múlva megérkezzünk az otthonomba. Egy héttel ezelőtt még hallani sem akartam róla, hogy a kócos varázsló átlépje a küszöbömet. Mi változott meg azóta? Talán a menekülés vágya lett erősebb, talán a nyugalom utáni vágy... mindenesetre itt voltunk, kéz a kézben, az előszobám közepén. Mikor felgyúlnak a fények, észreveszem Craig szokottnál is ziláltabb külsejét, amiben most kissé nekem is benne van a kezem.
- Bocsánat, kicsit összekócoltalak -mondom nevetve, miután a megszokott helyére akasztom a kabátom- mindig olyan sietős vagyok...
Majd egy újabb kíváncsiskodó kérdést szegeznek nekem mosolyogva.
- Hát, ilyenkor általában csak egyszerűen megköszönjük. Mondhatod, hogy gracias, vagy ha udvariasabb akarsz lenni, akkor akár a muchas gracias-t is használhatod. Mikor megérkezel, illik kezet ráznod a házigazdával, az ölelés vagy az arcra adott csók viszont csak a nagyon közeli ismerősöknél elfogadott. Spanyolországban a meghívás egyébiránt a megtisztelés jele, ilyenkor a háziasszonynak virágot, a ház urának pedig egy üveg finom bort illik vinni. A meghívás időpontja pedig sokkal későbbi, mint itt Angliában, általában este kilenc vagy tíz óra -magyarázom az éppen megjelent macska sűrű, hosszú szálú fekete bundájába túrva, rendületlenül mosolyogva, bármiféle szemrehányás nélkül, pusztán élvezetből és érdekességképpen. Szeretek mesélni a másik hazámról, és a jelek szerint a varázslót érdekelte a téma. Persze talán ez csak puszta udvariasság volt részéről, mindenesetre én élveztem az érdeklődését.
Az ismerkedés is rendben zajlik, ahogy látom. Míg én fázósan dörzsölöm össze hideg, remegő kezeimet, Amadeus előbb csak megszaglássza, bajuszával csiklandozza a felajánlott végtagot, majd megnyalintja, „megkóstolja” az idegent. Végül egy szúrós pillantás után a fiú keze alá bújik, simogatást követelve, de azért a világos szemek üzenete egyértelmű: „Na jó, beengedlek, de azért rajtad tartom a szemem!”Az ausztrál a kötelező mustra után felhatalmazást nyer hát a belépésre.
- Talán elkelne egy pár új cipő... -bukik ki belőlem, ahogy szemügyre veszem a pár viseltes lábbelit. A jelző viszont nem csak a cipőre illik; a nadrág egyik zsebét már csak félig tartja a felfeslett varrás, a fekete pólón pedig a gyűrődések minden lehetséges fajtája képviselteti magát. Bármennyire otthonosan rendetlen volt is az előtér, mégis a vendégem volt a „legrendetlenebb”benne. A látvány újra szólásra bírta a Démont, aki nem mulasztotta el felhívni a figyelmemet rá, mennyire ide nem illő és rendezetlen is a rúnamágus.

Nézz rá, Lizzy! Hát ez kell neked? Százszorta jóképűbb és jobban öltözött gavallérod is lehetne... hiszen még csak talárt se hord! Semmivel sem különb egy félvér korcsnál, a véráruló mivolta pedig egyenesen undorító! -a frissen szabadult bestia felháborodása csipkedi a bőrömet, ahogy hallgatom.

Hallgatom, de nem értek vele egyet, nem teljesen. Craig valóban nem illett ide, valóban nem illett hozzám. Mégis volt benne valami, amiért most szükségem volt rá. Ezen felül pedig immár biztosan állíthattam, hogy a külcsíny nagyon is megtévesztő a külhoni varázsló esetében. Mert a mágiája nagyszerű, ösztönös és erős. Vendégem rendkívül tehetséges varázsló volt, rengeteg lehetőséggel, és ezen nem változtatott a szakadt tornacipő és a kopott farmernadrág sem.
- Én is örülök, hogy elfogadtad a meghívást -lépek egészen közel a lesütött szemű ausztrálhoz, tenyeremmel finoman megsimítva az arcát. Majd újból kézen fogom, s elindulok vele az emeletre vezető lépcső felé, majd mellette elhaladva a nappalival kezdem a sort.
- Ez a nappalim. Nem sokat használom, csak ha a bátyám és a felesége jönnek látogatóba, vagy vendégeim vannak -magyarázok a tágas, világos falú szobába lépve. A szemlélőnek feltűnhet, mennyi könyvet zsúfoltam össze a polcokon, valamint közelebbről is szemügyre veheti a fényképeket, ha akarja. Némelyik családi fotó, némelyik egyszerű tájkép, de mind mágikus. A figurák ugyan morcosak, ha felébresztik őket, de azért nem bújnak el a kíváncsi szemek elől. A zongorán látszik a használat nyoma, a fedele elég kopott. Az asztalon vastag gyertyák, és néhány Reggeli Próféta hever.  A következő állomás a pici fürdőszoba, majd a lépcsőt megmászva az emeletet veszem célba. Itt elsőnek a vendégszobát mutatom meg, aztán a fürdőt, majd végül a legnagyobb, talán legérdekesebb helyiség következik.
- Ez a hálószobám -vezetem magam után Craiget, a kezét csak akkor engedve el, ha szeretné tüzetesebben is megvizsgálni az egyes helységek berendezését. A hálószoba tágas, falai -micsoda meglepetés- zöld színben pompáznak. A berendezés kényelmes, és annak tűnik a szoba túlsó végében terpeszkedő ágy is. Ha a varázsló körülnézne, elengedem a kezét, s a zongora elé telepedve figyelem, ahogy szemlélődik. Látnivaló persze akad bőven; a fésülködőasztalon különféle ékszerek, hajkefe és pipereholmik sorakoznak, a polcokon regények, varázslatos könyvek, ládikák és további fényképek hada foglal helyet. Valamint vagy egy tucat réginek tűnő porcelánbaba is. Ez utóbbiakat meglátva hirtelen elpirulok, és zavartan az alsó ajkamba harapok. A szoba talán legizgalmasabb lakói a kandalló fölé akasztott két kard, egyikük láthatóan nagyon öreg, de szép, nyilvánvalóan törődnek vele, ahogyan a másikkal is, bár az sokkal fiatalabbnak tűnik társánál.
Ha nem akad kérdés, észrevétel, és a fiú is kielégítette kíváncsiságát, akkor az alsó szinte visszatérve az egyetlen helységbe vezetem, ahol még nem járt: a konyhába.
- Ez pedig a konyhám -mondom büszkén -Az igazat megvallva, a legtöbb időmet talán itt töltöm a házban.
Belépve rögtön hellyel kínálom a kócos varázslót, majd az egyik szekrényből két nagy, széles szájú teáscsésze kerül elő. Majd vizet töltök a teáskannába, a tűzhelyre teszem, egy pálcaintéssel pedig alágyújtok.
- Amíg felforr a víz, válassz: milyen teát innál? -teszem fel a kérdést, miközben teafűvel teli üvegeket veszek le a helyükről, és a fiú elé rakom őket az asztalra, egyiket a másik után. Biztatóan mosolygok, miközben megszabadítom az üvegcséket a fedőktől, majd felsorolom a választékot.
- Van fekete tea, zöld tea, csipkebogyó és... -torpanok meg egy pillanatra, beleszagolok az edénybe, majd magabiztosan folytatom- eper.
Ha sikerült választani, az egyik fiókból apró szűrőt bűvölök elő, majd miután a mézes csupor, a tej és a cukortartó is megtalálja a helyét az asztalon, a varázsló melletti székre telepszem magam is.

[kívánj kettőt]

kívánj kettőt

*Craig figyelmesen hallgatja a kérdésére kerekedő választ, melyet a lány láthatóan átható lelkesedéssel vezet elő. Craig pedig csak figyel akár azt is mondhatnánk, issza a szavait, de végeredményben mégis csak ő kérdezett. Amint pedig egyre jobban belemennek az elemzésbe Craignek ötlete támad, melyet egy percig sem leplez, s erről árulkodik is a szemében megcsillanó huncut fénysugár. Hevesen bólogat, és hümmög, miközben a lány kitér egészen aprónak mondható részletekre is, melyek megismerésére nem is feltétlenül számított az Ausztrál. Miközben Lilianne lassan befejezi a mondókáját Craig az épnek mondható farzsebébe nyúl, és előveszi a pálcáját. A rövid úton, míg a háta mögül maga elé veszi, megpörgeti a mutató, és gyűrűs ujja között, majd íves mozdulatokat téve maga előtt a levegőben varázsolni készül, ám másik kezével sem tétlenkedik, a tenyerével felfelé fordítva kinyújtja maga elé, és a varázspálca végét pontosan a közepébe szegezi a hosszú mozdulatok végeztével.*
-  Flociatrix! *Suttogja egészen halkan, majd a kócos mágus tenyere felhasad, mintha csak szikével vágták volna fel, ám vér helyett apró zöldes kitüremkedés jelenik meg, mely csak burjánzik egyre jobban, mígnem szárba szökken, és a fiú tenyeréből percek alatt gyönyörű bimbóvá érik, ami lassan bontva szirmokat bordó dáliává alakul. Végül kiválik Craig húsából, aki szó nélkül tűri, míg a seb a tenyerén beheged. Eztán a pálcát visszacsúsztatja, a hátsó zsebébe marokra fogja a virágot, és a lány felé nyújtja a lehető legtermészetesebb tekintettel, mintha csak az imént érkezett volna vele a sarki virágostól.*
- ..hát akkor Muchas Gracias Señora! *Mondja a lehető leg íz6elenebben, és ügyetlenül, de őszintén csillogó szemekkel.

A négylábú végül kierőszakol magának egy halvány simitást a mágustól, s ezzel mintha jól végezte volna dolgát távozik is. Craig a cípőjével kapcsolatban pedig hajthatatlan, így nem is szól semmit inkább kissé dacosan győzködi magát, hogy jó ez így. Neki a kényelem a fontos gondolja, míg végül egy jóleső simogatás tudatosítja benne, hogy itt az idő tovább haladni. Az újabb kézfogó keretében követi a házigazdát, és lassan körüljárjáka helyiségeket. Az első megálló a nappali, melyről ismét rövid tájékoztatást kap. Kissé zsúfolt ugyan, de ez is határozottan családias. Ám ami teljesen evarázsolja Craig-et aza képek sokasága. Ezekről a varázslatos műalkotásokról, már sokat halott, és tanult, de ennyit egy helyen még sosem látott. Bámészva szemléli hát őket. Ugyanis Ausztráliában ez nem igazán divat. Az érzései az arcára vannak írv, miközben a zongorára, és a többi berendezési tárgyra is vet néhány pillantást. Eztán következik a fürdő, s Craig hálás szemlélőnek bizonyul minden részletet alaposan, d enem tolakodóan vizsgál, és nem is időz túl sokáig egy dolognál. Eztán fel a lépcsön, mely szinte nyikorgás nélkül áll ezúttala rendelkezésükre. Erről eszébe jut aza buta némító bűbáj amit az apja szórt otthin csigalépcsőjükre a szörnyű nyikorgás miatt. Kissé meg is mosolyogja ezta kedvesnek mondható emléket, de a lány erről bizonyára lemarad, hisz kézen fogva ugyan de egymás mögött haladnak felfelé. A sort egy újabb fürdő, majd a vendégszob folytatja, végül pedig minden nő legtitokaztosabb lakrésze a hálószoba. Craig gyanútlanul sétál előre, majd a másik szavi hallatán arcára heves meglepődöttség ül ki. Őszintén szólva kissé furcsálja, hogy a a lány miért tárja fel előtt íly nyiltan e helysiéget. Persze cseppet sem bánja, bár talán kissé félreérthető most a csodálkozása. Craig kissé óvatos, de hamar felbátorodik, és jobban szét néz.

Craig csaka fejét hajtja előrébb, és úgy néz szét a lányhoz tökéletesen illő szobában, mely az eddigiek közüla leg tágasabb is. Úgy fest, mint az anyukáj kezét elengedni nem akaró kisfiú aki épp a barlangjából kivánszorgó elnyűtt orszolánt figyeli az állatkerti rácsok túlsó oldaláról. A szoba zöldben pompázik, s ez egyfajta folytó toxikus bájt kölcsönöz neki. A berendezési tárgyakat illetően pedig jó néhány kérdés megfogalmazódik Craig-ben azonban úgy véi udvariatlanság volna kérdezősködnie ebbena helyzetbe. A köynvespolcon több szemrevaló példány is helyet foglal, de Craig ezekre talán majd később fordít több idő. A lány zavartsága elkerüli Craig figyelmét, ahogyana porcelán babákban sem talál különösebb kivetni valót lányszoba lányszoba. Annál inkább a falon lógó fegyverek.*
-   Szépek ezek a kardok! *Állapítja meg, s bár nem ért hozzájuk határozottan szépnek találja őket.*
-   Használod őket? *Érkezika váratlan keresztkérdés is nyomban. Így vagy úgy a végső állomás a konyha, ahol Craig helyet foglal, és az asztalhoz ül. S lassan beteljesülni látszik a második „kívánsága” is, hiszen nyugodtan figyelheti, ahogyan a másik sürgölődik teakészítés közben. Craig nem az a teázós alkat, de ezúttal készségesen választ. Mégpedig a zöldet, de csak rábök, semmi más nem szól. Majd, ha a lány hozzáfog állát az ökölbe szorított kezére erezetve az asztalra könyököl, és megkövülten gyönyörködik a másik mozdulataiban, egészen addig, míg az is helyet nem foglal. Ekkor pedig mintha kissé kínossá kezdene válni a csend.. és végül*
- Te tényleg sötét varázsló vagy most már tudom.. *Mondja, miközben a tea elkészül magában ő csak kíváncsian figyeli a másikat.*

Kívánj újat

A hallgatóság valóban figyelmes, ahogyan az ország szokásairól mesélek, de a felcsillanó szemek jól mutatják, hogy gazdájuknak ötlete támadt. A bizonyosság nem is várat sokat magára; néhány íves mozdulat a hirtelen előkerülő, szokatlanul hosszú varázspálcával, majd egy elsuttogott, halk ige nyomán gazdagabb leszek egy szál sötétbordó dáliával, melyet a varázsló teljesen rezzenetlen szemekkel bűvöl elő a tenyeréről, majd nyújtja felém néhány ügyetlen spanyol szóval.
A mosoly, amivel a varázslatot figyeltem, egy percre az arcomra fagy a virág láttán, majd tovább mosolyogva, de nagy levegőt véve átveszem az ajándékot, jelentőségteljesen a fiúra nézve.
- Nem gondoltam, hogy egyből beletrafálsz! Ha már virág, akkor adok egy  jó tanácsot: krizantémot és dáliát sose adj ajándékba egy spanyol nőnek, ezek kizárólag temetői virágok Spanyolországban. Ne félj, nem sértettél meg vele, nagyon is tetszik, de azért nem árt, ha tudod - a monológ végén lehunyom a szemem, és mélyet szippantva élvezem a szirmok közül előóvakodó friss illatot, majd hozzáteszem még:
- Köszönöm a virágot! És Señorita, nem vagyok férjnél. De kezdetnek nem rossz, csak jobban görgesd az r- hangokat! - biztatom a bizonyára kissé megszeppent rúnamágust.
Amadeus végül eloldalog, én pedig karon ragadom és körbevezetem a férfit. Igazán udvarias látogatónak bizonyul, mindenre vet egy-egy érdeklődő pillantást, legjobban mégis a varázslatos, mozgó fényképek ragadják meg. A felgyúló fényre az apró alakok mozgolódni kezdenek, némelyik hangosan méltatlankodik, például a nagyapám fotója is, de azért élvezik a rájuk irányuló figyelmet. Craig kicsit olyan most, mint egy kisgyerek a Mézesfalásban, ahogyan szájtátva figyeli a nyughatatlan keretlakókat. Sorban haladunk a földszinten, majd fel a lépcsőn, ahol az utolsó állomás a hálószobám. Mikor elhangzik a „hálószoba”-szó, a varázsló megtorpan, és meglepetten pillant rám.
- Gyere be nyugodtan, nálam ez egyben nappali is - magyarázom, miközben megszorítom hideg kezét. Talán nem éppen illendő dolog itt is körbevezetni egy férfit, de ez a helység a ház egyik legfontosabb része számomra... és igen, egy kicsit szerettem volna, ha látja. Az érdeklődés most sem tolakodó, a kócos mágus el sem engedi a kezemet, csak a fejét fordítja jobbra-balra, így ismerkedik a berendezéssel. Szerencsére szó nélkül maradnak a babák is, így titokban kicsit megkönnyebbülök. Nem így a két impozáns rapír.
- Csak az egyiket -válaszolom azonnal, cseppet sem meglepetten- A mívesebb darab családi ereklye, a dédapámé volt valaha. A másikat én kaptam, és forgatom is -mosolyodom el gonoszkásan, pillantásommal a hűvös acélt, a szövevényes ívekbe görbített markolatkosarat simogatva.

Végül a lépcsőn lebotorkálva a konyhában kötünk ki, ahol a varázsló az asztalra könyökölve figyeli, ahogyan minden a helyére kerül a teához. Először is vázába teszem a dáliát, csak aztán fogok hozzá a teafőzéshez. Amíg a víz lassan felforr, az asztalhoz ülve maréknyi teafüvet szórok az egyik csésze szájára akasztott szűrőbe, majd csendben várakozom tovább, amit egy megdöbbentő kijelentés szakít meg.
- Valóban az lennék? -teszem fel kíváncsi tekintettel szinte rögtön a kérdést- Nem úgy tűnik, mintha félnél tőlem... pedig ha igazad van, akármikor megátkozhatlak, s még csak rosszul sem érezném magam miatta -mosolygok sejtelmesen, kicsivel közelebb hajolva a varázslóhoz, akit újból elérhet a rózsavizem illata.
- Áruld el, mégis hogyan jutottál erre a következtetésre - döntöm kissé oldalra a fejemet, s tűnődőn, mégis igézően nézek most malachitszemeimmel a másikra, válaszra várva -hiszen egy csepp véred sem hiányzik, s az ujjaid is mind megvannak, a szívedről nem is beszélve... -szövöm tovább a gondolatot hangosan mélázva, miközben magam is az asztalra támasztom a könyökömet, az ausztrál mágus tükörképeként. Így gyönyörködöm pár percig a hihetetlenül békés, csodásan kék szemekben, felidézve a csókot és a fahéjillatot, majd a csendes áhítatot a teáskanna harsány fütyülése töri meg, jelezvén: a víz felforrt. Lusta mozdulattal emelkedem fel a székről, majd a kannát magamhoz véve a hangosan zubogó vízzel leforrázom a teafüvet. Egy kicsit állni hagyom, amíg az ízek kioldódnak a növényből, majd megismétlem a műveletet, ezúttal a saját csészémmel és csipkebogyóteával. Miután az ital elkészült, két teáskanalat  szedek elő az előbbi fiókból, ahonnan a szűrő is előkerült, visszaülök a vendégem mellé, majd mézet csurgatok a forrón gőzölgő teába, megkeverem és óvatosat, kicsit kortyolva átengedem magam a forró ital jelentette élvezetnek.
- Hmm, máris jobban érzem magam -mosolygok két kézre fogva a porceláncsészét, hogy az átmelegítse a jelen pillanatban a fiúéhoz hasonlóan fagyos kezeimet.

[indescriptiblemente hermosa]

indescriptiblemente hermosa

*Mindenféleképp el kell mondani, hogy az Ausztrál készakarva sem csinálhatott volna nagyobb botorságot, mint ez a varázslat. Pontosabban biztos ez? Később kiderül.. Most azonban a lány némi jóleső ízzel a hangjában oktatja ki az Ausztrált az illemről. Craig azonban csak tágra nyílt szemekkel figyel. Más talán már ostoba mentségek tucatjait vetette volna oda a lánynak. Neki ez azonban meg sem fordult a fejében. Nem érzi indokoltnak, és szerencséjére a lány sem vette a szívére a dolgot. Bár akarva sem sülhetett volna el rosszabbul a gesztusnak szánt akció. Ez egy cseppet megerősíti Craig-et abban, hogy a hagyományosnak vett romantikus dolgok cseppet sem illenek hozzá.
Azért szerencsére nem marad gazdátlanul az egyébként, véleménye szerint szép virág. Mely őt személy szerinte a lányra emlékeztet, persze ennek is meg van az oka, de erről majd később.*

-   Hát erre ráhibáztam.. akkor *Ismeri el rezzenéstelen arccal elraktározva magában az információkat. Majd kissé megvakarja a fejét, és még hozzáteszi.*
-   És a Spanyolt se kéne így erőltetnem.. őszintén szólva annyit tudok, csak bevallom, hogy Tré Sombreros! Ami ha jól tudom, azt jelenti rossz kalapok! *Villogtatja, meg a negatív 0 felé tendáló Spanyol nyelvtudását e rettenetes poén keretében, de bízik benn, hogy a lány némiképp tán értékeli. Azt az egyet viszont bizton kiderítette, hogy a lány nincs férjnél, így az estére nézve semmi oka aggódnia egy esetlegesen betoppanó váratlan vendég miatt. Legalább is ebben az értelemben. Nem mintha persze különösen zavartatná emiatt magát.
A későbbiekben fény derül arra is, hogy a pengék nem csupán dísznek szolgálnak a falon. Hanem gazdájuk egyben a fegyvernem avatott szakértőjének is számít. Ez újabb lehetőséget ad az Ausztrál élénk fantáziájának a kavargásra. Ám még mielőtt túlságosan elragadtatná magát képzelgései végett sikerül kiutat találni a lázálmos karddal pózoló aktképek rengetegéből. Hála az égnek.

Craig konyhai kijelentése láthatóan felkeltett a lány érdeklődését, és most nincs mese meg felelnie a kérdésre. Craig azonban kész válasszal a tarsolyában érkezett, és erről a lány aligha sejt valamit. Miközben incselkedően felveszi a fiú testtartását annak arca szegletében különös magabiztosság jelenik meg. Mely nem udvariatlan mégis jelen van. A fiú állja az igéző szemek minden izét, bár valamiért egyre nehezebben teszi ezt.*
-   Tudod csak a virág.. *Kezdi, de már nem könyököl.* Ez a varázsige a temetési virág. Sírokon használják, és a varázslat hatására olyan virág sarjad, mint amilyen az elhunyt, aki a földben nyugszik. *Nézi a lányt higgadtan, s közben a vízbe tett dáliára is kitekint.*
-   Minden virágnak jelentése van.! *Fúrja bele kék szemeit a másik zöldjeibe.* A dália a méltóságot, és a sötétséget jelenti.. Mivel itt nincsenek halottak egy kicsit kiforgattam a varázslatot, és téged tettelek a középpontba.. *Magyarázza, de nem is folytatja hisz bizonyára a lány is ismeri magát a varázslatot, csak talán ezt a variációt nem. És persze a virágok jelentése is sokoldalú tudományterület. Craig felborzolja a haját, és a virágra irányítja a tekintetét. Majd lassan vissza a lányra, aki időközben felszolgálja a teát, s hamarost kortyol is belőle. Craig egyelőre még nem ízleli meg az italt, hiszen valami egészen más köti le a figyelmét. Mégpedig a jóízű korty után a puhaemlékű ajkakon megcsillanó nedvesség kétes, de mégis Craig számára kábító ígérete.

Az Ausztrál nem akar tolakodó lenni, de más felé sem nézni, így mohón falja a röpke képeket, melyeket mélyen az eszébe is vés. Craig egy pillanatra becsukja a szemét, majd így szól.*
-   Elmondhatatlanul.. gyönyörű.. a Dália egy ilyen virág.. *Majd lassan felnyitja a szemeit. Az orrát megtölti a teaillat, de ő valami másban próbál gyönyörködni.*

Három rabló

A külhoni mágus csak tágra nyitott szemekkel figyel, rezzenéstelen arccal. Nem halmoz el mentségekkel, bocsánatkéréssel vagy kifogásokkal. Nem is számítottam rá igazán, hiszen az világosan kiderült az este folyamán, hogy meglehetősen sajátos, idegen elképzelései vannak az ilyen kissé kínosnak mondható helyzetek kezeléséről, mint az angol átlagembernek, így nem is csalatkoztom benne most sem. S bár a dália valóban a lehető legrosszabb választás volt, nekem mégis tetszik a mélybordó színű virágszál.
Az embert próbálóan rossz tréfa hallatán fájdalmasan felnyögök, íves szemöldökömet is összevonom egy fintor erejéig, de ahogyan a dáliát, ezt sem veszem a szívemre, amiről a féloldalas somolygásnak talán sikerül meggyőznie a fiút.
- Pedig egyáltalán nem nehéz nyelv. A spanyolok hihetetlenül ráérősek és lusták, ez pedig beszédükön, a nyelvükön is meglátszik -teszem még hozzá a fiú szavaihoz, majd körbevetetem Craiget az otthonomban. Mikor rákérdez a falon függő fegyverekre, készséggel válaszolok neki, és ezzel láthatóan sikerül némi alapanyagot szolgáltatnom a varázsló képzeletének. Ha csak feleannyira is élénk a fantáziája, mint amennyire gondolom, akkor érthető a cseppet sietős távozásunk a szobámból. A gondolatra szélesen elmosolyodom, s hacsak a másik nem ért az okklumenciához, sosem tudja meg mi jár a fejemben, ahogyan a nyikorgásmentes lépcsőn leérve visszatérünk az alsó szintre, egyenesen a konyhába.

Ahogyan a rúnamágus arcára kiül a magabiztosság, a kijelentés elhangzása óta a torkomban tanyázó  hideg csomó felenged kissé. Már harmadik alkalommal hallottam tőle a „sötét varázsló” kifejezést, s bár nem tudhatta, mennyire fején találta a szöget, mégis minden alkalommal sikerült megrémítenie. Persze nem adtam okot rá,hogy egyáltalán megforduljon abban a kócos fejében, talán igaza lehet... de jó megfigyelő, engem pedig valóban erős szálak kötnek a fekete mágiához, és a Nagyúrhoz. Nem akartam lelepleződni, ezért ébernek kellett lennem, minden körülmények között.
A kék szemek állták a smaragdszemek néma ostromát, bár az ellenállás nyilvánvalóan egyre nehezebb és nehezebb... és ez a fejlemény kedvemre való volt.
A varázsló tekintete néha kiszabadul a fojtogató zöldek karmai közül, hogy a vázában árválkodó dáliától végül mindig visszatérjen az önként választott bilincsek közé, s közben kész választ tár elém a varázslatról, és a csodaszép bíbor szirmokról.
- Valóban ilyennek látsz? - kérdezem, a csészét visszatéve érintetlen ikertestvére mellé a sötét színű fából összerótt asztalra. A kérdésnek talán sikerül megcselekednie azt, ami eddig még csupán fordított szereposztásban sikerült: zavarba ejteni az ausztrált. Kíváncsian, figyelmesen várom a választ, leheletnyivel közelebb húzódva a fiúhoz, akit láthatóan cseppet sem érdekel a tea, legalábbis a saját csészéjében gőzölgő ital semmiképpen. Annál inkább elmereng az ajkaimat lesve, majd a látványba belefeledkezve egy gyönyörű bókkal teszi fel a dáliáról és rólam szőtt elmélkedésre a koronát. A fiú szavainak hatása azonnali: ereimben újra forrni kezd a nyughatatlan mediterrán vér, sápadt orcáimon lázrózsák sora bontogatja szirmait, miközben zavartan, de széles mosollyal bújtatom szemeimet a hosszú, sűrű sötét pillák fátyla mögé.
- Még sosem mondták ezt ilyen szépen nekem... - hangom elhaló, szinte alig hallható suttogás csupán, ahogyan lassan egyre közelebb hajolok a varázslóhoz, hogy szinte már ajkaira suttogjam:
- Besame... -majd, hiszen nem értheti, mit kérek tőle, utoljára még az óceánszín szemekbe pillantok, mielőtt ajkaink újra csókban egyesülnek. Az izgalom és a vágy villámként cikázik a testemben, karom libabőrös lesz az érzés hevességétől, ahogyan ajkaim a férfiét becézik, simítják. Ujjaim a puha, világos hajba túrnak, a varázsló nyakát, arcát simítják, miközben egyre csak csókolom és csókolom, mind hevesebben, reszketeg sóhajjal szedve a levegőt, minden ízemben remegve. Végül nem bírom tovább visszafogni magam, s előbb csak finoman, majd a másik testének ösztönös válaszától függően erősebben is az ausztrál mágus ajkába harapok.
S bár hihetetlennek rémlik, mégis, a türelmetlen sóvárgás mellett jelen van a nyugalom is, ami most is a fiú sajátja, én pedig belevetem magam, menekülök a valóság elől, hogy ha csak pár végtelenül hosszúnak tűnő pillanatra is, de megszabaduljak a Démontól, a kételyektől és a kötelesség rabláncától.

[Enséñame a sentir]

Enséñame a sentir

*Szerencsésnek mondható módon az Ausztrál meglehetősen ócska poénja azért kiváltotta a megfelelő hatást, és némelyest tompította is a helyzetet. Bár ez részben akaratlan volt Craig részéről. A poén azért ült, ez pedig vitán felül áll. A másik arckifejezése is ezt sugallja. A mosolyról már nem is beszélve. Majd az újabb rövid fejtegetés nyomán, szinte sikerül meggyőznie őt a másiknak a nyelv könnyedségéről.*

-  Hát ha könnyűnek épp nem is könnyű szépnek tényleg szép! *Szögezi le az egyébként két különlegesen furcsa nyelvet ismerő varázsló, melyek egzotikumukat tekintve kiemelkedők, ám sokszor igencsak kevés a gyakorlati hasznuk. Kissé el is morfondírozik rajta, hogy érdemes volna anyanyelve az első számú világnyelv mellé még felszednie valamit, hisz akár hasznos is lehet. Elmélkedik csak magában.

Ezt követően pedig mint annak bizonyos részletei már jól ismertek végigjárják a szobákat a lehető leg akkurátusabban különösen a varázsló részéről, majd végső soron a konyhában állapodnak meg. Ahol az egyre inkább kibontakozóban lévő események egy szürreális végkifejlet lehetőségét festik az Ausztrál lelki szemi elé. Persze, hogy mindebből a nem is oly távoli jövőben mi alakul ki, azt majd nagy részben az Rúnamágus cselekedeti szabják meg. Egyelőre egy kérdés feszül homloklebenyének, melytől a másik láthatóan sokat remél. Mintha a lány elterelő szándékkal kissé át is siklott volna Craig varázslatról szóló magyarázatán.  A kérdést azonban az Ausztrál ily módon költőinek tekintve, fejét kissé oldalra döntve, továbbra is megingathatatlannak tűnő magabiztossággal ignorál. Annál is inkább mert a körvonalazódó frappáns válaszára idő sem marad. Ugyanis az egyértelműen bóknak szánt kinyilatkozás, bár megkapóan ügyetlenül látszólag visszafordíthatatlan folyamatokat indít el.   

Craig csendes, és szótlan, mit oly sokszor már életének hasonló pillanataiban. Ha túlságosan sok arisztokratikusnak mondható vonás nincs is benne, egy dolgot azért vitathatatlanul a javára írhatunk. Tudja, mikor kell hallgatni. Lilianne közelebb férkőzése pedig legalább ennyire vitathatatlanul igazolja ezt a kvalitását. Az ausztrál szemeiből kiolvasható a vágyódás, ám sokkal inkább hasonlít ez az érzet a honvágyra, mintsem a mindent felemésztő, elepesztő erotikus kéjsóvárgásra. A mértéktartás e furcsa mélyről eredő bizonyossága talán zavarba ejthetne egy olyan embert, aki épp oly módon szocializálódott ösztönlényé, mint Craig,  de a lányt, aki ízig-vérig Spanyol kényszerű módon bizonyára nem tántorít el. Sőt talán épp ez sarkallja majd még elsöprőbb indulatosságra.

Legalább is Craig ezt prognosztizálja, miközben elveszik a sűrűn hullámzó, hajzuhatagban a szép emlékű gránátvörös ajkakban, és az illatban, mely őszintén szólva továbbra sem a kedvence mégis elválaszthatatlanul a lányt jutatja eszébe ez pedig egyfajta kölcsönhatásként erősíti a helyzet hangulatát. Lilianne kipirult pozsgás arccal köszöni a bókot, de vajon igazat mond? Hány ennél jóval szebb bókot halhatott már avatottba szájakból.? Azt mondják a szemek ritkán hazudnak, ha tényleg ismeri őket az ember, de már túl késő hozzá, hogy a rúnamágus olvasgatásba kezdjen. Ismeretlenül csengő szavak. Mit jelenthet.. ?? A kérdés értelmetlen.. bármi is legyen válasz. Az események pedig magukat ismétlik ezúttal harmadízben. A fények kialszanak, s míg az ajkak újabb heves csókban forrnak, össze Craig már magában érzi a lányt ismét. De hogy miért is különleges ez az érzés számára? Maga a különleges.. egy cseppet sem az.. Az érzés viszont annál inkább.. Érzés.. Mit jelent ez pontosan? Craignek alaposan el kellett ezen gondolkodni az elmúlt néhány évben. Ugyan is a tetoválásai ismert mellékhatása végett alaposan megváltozott az a séma melyen át a világot érzékelni képes. Pontosabban melyen át a világot érzékelni nem képes.. Különös tekintettel a tapintásra.. a forróságra, vagy épp a metsző hidegre.. Azonban az iménti szakítóan vad, és metszően éles pillanatban mintha minden megváltozott volna… egy röpke pillanatra.. Lilianne ajkainak kezdeti szorítása, a kócos tincsek közé furakodó ujjak, a nyakát simító heves kézmozdulatok..

Az egész oly energikus, és magával ragadó volt, hogy néhány gondolat erejéig Craig újra érezni, tapasztalni tudott ezen a síkon.. A lány varázserejét adná a dologhoz? Egyáltalán lehetséges ez? Sorakoznak elméjében a kérdések. Melyekre a válassz valahol az ében tincsek mélyén.. a bársony ajkak között, és a modern szabású öltözék alatt rejtőzik.. Craig sosem volt még boszorkánnyal.. tulajdonképpen minden nővel töltött estéje egy borzalmasan egyoldalú és sivár áldozatvállalásnak tetszett a tetoválásai bevésése óta.. Mely bár a fejekben általában jól végződött Craig számára nem éppen volt kielégítő. Természetesen a szó lelki értelmében..

Az Ausztrál pedig a kezdeti néhány másodpercben nem igen képes mit kezdeni a dologgal. Visszacsókol.. ugyan de gondolatai, és a heves oly rég tapasztalt érzések közepette kissé lomhának tűnik. Még akkor is, ha fejét kissé hátra nyomva magában némán felüvölt. Követelve, hogy Lilianne karmolja a nyakát, és a tarkóját ne csak simogassa.. A kissé kábult évődésből a lány harapása billenti ki, s ez egyben végső lökést is ad neki. Rá kell jönni, rá akar jönni mi húzódik az iménti érzések hátterében. Ráadásul folyamatosan halványulnak.. a harapások ellenére is, melyet ezúttal Craig is viszonoz. A döntése pedig végleges, és határozottságban teljesedik ki. Melyből, ha a másiknak nincs ellenére egész komoly harapásváltás alakulhat ki, miközben valamivel bizonytalanabbul az Ausztrál is célba veszi a lány tarkóját, melyet ezúttal el is szándékozik érni. Ha pedig sikerrel jár mélyen beletúrva a sötét tincsek kavarába kissé hátrébb próbálja billenteni a lány fejét, hogy az állába haraphasson finoman, mihelyst az kissé elszabadulni hagyja. Közben a másik kezével a lány vállát keresné, miközben sikeresen leborítja teásbögréjét az asztalról, mely lehetőség szerint apró darabokra törik..

Persze, ha a kezdeti bágyadtsága a lány kedvét szegné, mindez be sem következik s csupán egy csalódást keltő harmadik csókot vált a páros..

Haré lo que usted pide

A rúnamágus szótlan marad, pedig komolyan érdekelne a válasza. Milyennek látszom kívülről? A kérdés régóta foglalkoztat már, de akárhányszor feltettem, minden alkalommal csupán elkoptatott általánosságokat kaptam feleletként. Az ausztrálnak viszont az őszinteség ugyanúgy sajátja, mint a hihetetlen nyugalma, éppen ez hatványozta meg a várakozás feszültségét.
A kívánt válasz ugyan elmaradt, de valami sokkal szebbnek adta át a helyét, amiben legalább akkora örömöm telik, mintha a feleletet kaptam volna meg.

Ahogyan egyre közelebb hajolok, a nagy, kéken csillanó szemekből vágyakozás sugárzik, de ez valahogyan más, mint ami az eddigi szeretőim szemében égett hasonló helyzetben. A fiú pillantása sokkal inkább sóvárgott egyfajta otthon után, mint a testem után. Megkapó volt ez is, ahogyan a többi szokatlanság is a varázslóval kapcsolatban. Hirtelen szerettem volna otthont adni neki, magamhoz szorítani és elringatni... de a vérem mást parancsolt.
A gondolatokat a heves, izzó csók öli ki az agyamból, melyet a varázsló kezdetben csak tétován viszonoz, ezzel tovább fokozva az eddig sem jelentéktelen erejű vágyat.
Ahogyan megpróbál hátrébb húzódni, erősen a világos hajba markolok, nem engedem elhúzódni egy leheletnyit sem, teljesítem a kimondatlan óhajt, miközben mit sem sejtek róla, hogy mire vágyik.
A mozdulat nyomán telt, torokhangú kacagás hangzik fel bensőmben; a Démon velem együtt élvezte az ajkak, a nyelvek egymással incselkedő játékát, a hátrálás pedig csak felélesztette a szörnyeteg vadászösztönét.
A harapással pedig sikerült elérnem azt a pontot, ahol a fiú tartózkodása is felolvadt az érzelmek hevességében. Ahogyan az ajakamba tép, kéjes borzongás vágtázik végig a gerincem mentén, mely minden újabb harapással csak egyre erősebb lesz... s apró nyögés töri meg az éjszaka csendjét. Egyre csak marjuk egymást, élvezve az újdonsült ízeket, illatokat, érzéseket, majd a mágus ujjai a hajamba túrnak, s határozott mozdulattal hajtják hátra a fejem, hogy az ausztrál fogai az államat haraphassák finoman, amitől hirtelen még levegőt venni is elfelejtek, olyannyira élvezem. Keze a vállamra simul, a mozdulattal csúfos végre kárhoztatva a csészét, ami rosszkor volt rossz helyen, s így szomorú véget ér, a homokszín kőlapokra pazarolva becses tartalmát, darabokra törve hever el a padlón.

Az éles csattanás magamhoz térít kissé, gyorsan szedve a levegőt húzódom távolabb egy hajszálnyival Craigtől. Bár tény, hogy szerettem a konyhámat, nem ez volt a legkívánatosabb helyszín az elkövetkező eseményekhez, melyeket a bestia, és a magam képzelete is egyre gyorsabban elcikázó képeken vetít elém.
- Ne... ne itt -csak második nekifutásra találom meg a hangomat, mely a vágytól kásásan szól most. Egy futó pillantást vetek ugyan a pórul járt teáscsészére, de az ő sorsa érdekel most a legkevésbé. Többre vágytam, a Démonnal együtt, és remélhetőleg nem mi voltunk az egyetlenek a szobában. Ezen a ponton hirtelen élesen villant belém a felismerés: a szörnyeteg cseppet sem tiltakozott a véráruló ausztrál érintése, csókja ellen, ugyanúgy kívánta a folytatást, ahogyan én is. De miért? Hiszen gyűlölte, teljes szívéből megvetette a kócos varázslót, most mégis vágyta a férfit, birtokolni, ölelni akarta...
- Gyere! -ragadom meg a fiú karját, hogy a székből felállva magammal húzzam a lépcső felé, feltéve ha nem ellenkezik. Az emeletre vezető út azonban most lényegesen hosszabbnak rémlik, mint pár perccel ezelőtt... végül néhány lépésre a szépen faragott korláttól és lépcsőfokoktól nem bírom tovább: a falnak dőlve húzom magamhoz a rúnamágust, vadul csókolva őt, miközben egyik kezem a nyaka köré fonom, másikat pedig a csípőjére szorítom, majd végigkarmolom a fiú hátát, olyan erővel, hogy az bizonyára nyomot hagyna a tejfehér bőrön, ha nem állna közénk a ruha anyaga. Az állát, a nyakát, a fül alatti érzékeny területet kényeztetem, miközben szorosan magamhoz húzom őt.

A rövid, ám annál vadabb kitérő után folytatnám az utat a hálóba, természetesen csak akkor, ha a varázslónak nincs ellenvetése.