+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  A végzete (Moderátor: Elena Pierce)
| | | | |-+  You teach me to be kind.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: You teach me to be kind.  (Megtekintve 3734 alkalommal)

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 08. 05. - 01:52:52 »
+2


Vannak néha dolgok, amelyek nem szorulnak magyarázatra. Amelyek nem tudjuk, pontosan hol, mikor, és miért kezdődtek, csak egyszerűen vannak. Szeretem, ha valamit nem lehet visszavezetni a kezdetekhez, nincsen meghatározható kezdőpontja, és nincs is a távlatban a vége. Talán ez most nagyon ködös megfogalmazása egy dolognak, hiszen te nem is igazán tudod, most éppen miről filozofálok. De hogy lásd, kivel van dolgod, segítek egy kicsit. A mi kérdésedre a válaszom az lenne, hogy egy igen érdekes, de őszinte kapcsolatról. Ha a ki kérdésre akarnál választ kapni, először vonakodnék pár percig, majd összekulcsolt kézzel és lesütött tekintettel kinyögném azt a nevet, hogy Elena Pierce. Miért is nem vagyok eléggé bátor, amikor róla van szó? Talán mert a nézeteimmel és az elveimmel ütközik, hogy vele barátkozom. Nem tudom hogyan és miként kedveltem meg őt, de tény, hogy a hasonló temperamentumunknak köszönhetően végül egyre többet lógtunk együtt. Nem kerestük a feltűnést, hiszen neki sem, nekem sem jött volna jól a háztársaink gúnyolódása. Nem akartam azt hallani, hogy "Egy kígyó társaságát keresi Martin!", és azt sem, hogy "Nézd csak, Joanne milyen kétszínű... ". Ő is a hasonló jellegű felkiáltásoktól ódzkodhat, és bár tudom, hogy az a fajta lány, aki megtudja magát  védeni, ha kell, nem szeretném felesleges bajba sodorni, csak mert a társaságát keresem. Mert akármilyen furcsa vagy beteg dolog is, kedvelem ezt a lányt, és legyen bármilyen színű a sálja, jól kijövünk. Ezzel rácáfolva az előre felállított sztereotípiákra, miszerint "kutya és macska barátság nincsen". Csak hogy most mégis megtörtént, és eszem ágában nincs megszakítani vele ezt a barátságot, csak azért, mert másoknak nem tetszik. Sohasem adtam igazán a külső véleményekre, de belül valamiért mindig emésztett a dolog. Van bennem egy megfelelési vágy, kényszer, aminek nem tenne jót, ha még rá is dobna egy lapáttal pár vérbeli griffendéles.

Van valami azonban, ami egyszerűen nem hagy nyugodni. A lánymosdóban hallottam valamit, amit egyszerűen nem tudok tovább magamban tartani. Próbáltam először semmisnek venni, mintha meg sem hallottam volna. Mintha nem történt volna semmi... De nem sokáig vagyok képes a tagadás fázisban maradni, ha egyszer valami felkeltette az érdeklődésem, annak általában utána is járok. Így lesz ez most is, megfogom kérdezni arról, amit hallottam, és nem eresztem, amíg választ nem kaptam. Pont Malfoy? Szerencsére nincs elég információ a birtokomban, akkor talán már rosszul lennék és éppen az egyik wc csésze felett öklendeznék. Csak annyit hallottam, hogy Malfoy és Pierce, és hogy románc. Ez a három szó éppen elég volt ahhoz, hogy szimatot fogjak és hogy tudni akarjam, mi lehet a háttérben. Ma elhatároztam, hogy kerítek rá alkalmat, hogy rákérdezzek, ha ráér, ha társaságban van, ha esik, ha fúj. Üzentem neki, hogy a fűzfánál szeretnék vele találkozni, és remélem nem ültet fel, hanem kitipeg szépen, és elmeséli nekem, hogy mi is a nagy sztori. Bár titkon bízom abban, hogy kinevet, legyint egyet, és azt mondja, aljas vád, pletyka, összeesküvés az egész, és hogy neki semmilyen köze nincs ehhez a fiúhoz, maximum az, hogy mind a kettejüket a Süveg a mardekár házba osztotta még 11 esztendős korukban. A fának dőlök, de megunom az ácsorgást, és leguggolok annak a tövébe. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, páran elsétálnak mellettem, de a legtöbben nem szeretnek túl sok időt eltölteni ezen a helyen, így ideális hely a beszélgetésre. Sokan a tóhoz sétálnak, lézengenek, friss levegőt szívnak, élvezik, hogy éppen nem egy tanórán tömik tele a fejüket marhaságokkal. Én magam is így teszem, nagyokat szippantok az eső utáni levegőből, élvezem, ahogy a szél bele-bele kap szabadon engedett fürtjeimbe, és az arcomba sodorja őket. Nem igazán hat meg, ha kócos lesz a hajam, legalább elhiszik, hogy kint jártam, és nem az ágy tetején gubbasztottam, mint tegnap délután. 

Meglátom közeledő alakját a távolban, és arcomra ösztönösen barátságos vigyor ül ki. Azonban gyorsan pókerarcot öltök, hiszen először nem jópofiznom kell, hanem vallatnom, és ha már nem tudok a pálcámmal a szemébe világítani, - mert ennyire nem vagyok kegyetlen - akkor legalább vágjak elég komoly pofát. Mert az ügy megköveteli a kellő kimértséget, és még ha nekem nehezen is megy, hogy ne röhögjek fel kétperces időközönként, most az egyszer ki fogom bírni. A cél szentesíti az eszközt, és ha savanyodott képpel kell ácsorognom egy fa előtt, hát akkor legyen. Igen, azt mondtam ácsorogni, már feltornáztam magam az ülő helyzetemből, hiszen sokkal hatásosabb tudok lenni, ha nem festek úgy, mint egy házimanó. Lassan de biztosan elérkezik hozzám, én pedig egy szelíd mosollyal üdvözlöm őt. Körbetekintek, hogy nem-e hall vagy lát minket valakit, de szerencsére egy diák sem lófrál a közelben, így nincs okom a hallgatásra.
-Szia El! Bocsi hogy iderángattalak, de fontos dologról lenne szó... - kezdek bele rögtön a mondókámba, sohasem voltam jó a kíméletes felvezetőszövegek gyártásában és előadásában, hát most sem akarom túl sokáig húzni a dolgot. Még keres egy kifogást arra, hogy hirtelen eltűnjön előlem, és akkor veszett ügy. Hiába jöttem ki ide és öltöttem magamra az zsarus arckifejezést. A nagynénémnek hála láttam elég ilyen mugli filmet, néha úgy érzem, hogy még sokat is.
-Nem akarok kertelni, térjünk egyből a lényegre, oké?  - szelíden elmosolyodom, eszem ágában nincsen elijeszteni vagy megbántani, csak választ akarok kapni a kérdéseimre, ennyiről van szó igazándiból. Megvárom, hogy tegyen még felém pár lépést, majd a fa törzsének támaszkodom, nem tudom eldönteni, le akarunk- ölni, vagy jobb ezt állva intézni. Még egyik baráti kapcsolatomban sem jött el a kínos beszélgetés ideje, talán azért, mert a barátságaim többsége felszínes és mímelt, nem is tudom. De ez úgy érzem nagyon is igazi, és nem szeretném, ha egy olyan idiótaság közénk állna, mint Draco Malfoy és az ő nőügyei.
Naplózva


Elena Pierce
[Topiktulaj]
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 08. 06. - 02:06:55 »
+2


Hogy a pletykák milyen hatással vannak az ember életére? Egyszerűen hihetetlen, hogy egy kis mendemonda annyira rányomhatja egy személy mindennapjaira a bélyegét, hogy az úgy érezze, mintha egy kis kanál vízben fulladozna. Szánalmas, hogy egyeseknek nincs jobb és szórakoztatóbb programjuk, annál, hogy egy adott személyt, illetve több illetőt is kibeszéljenek. Talán hiányoznak a saját életükből a problémák, melyekkel foglalkozniuk kellene, hogy a másik magán létével, szerelmi bajaival és egyéb nehézségeivel foglalkoznak? Ez esetben a pletykásoknak elég boldog életük lehet, vagy mégsem? Nem is tudom. Szerintem egy kalandokban és problémákban hiányos élet nem ér semmit. Honnan tanulhatunk, ha nem a saját hibáinkból. Bár mondjuk én sosem tanulok belőlük. Erre már nem egyszer jöttem rá. Naiv vagyok és kész! Semmit sem tehetek ellene. Az érzés erősebb nálam. Ezzel kell élnem, ha tetszik, ha nem.
Visszatérve a hamis hírterjesztőkhöz… Számomra ők csak szánalmas kis senkik, akik csupán arra jók, hogy a másik életét megkeserítsék a hamis vádjaikkal, buta kis kitalációjukkal és egyéb őket minősítő tetteikkel. Szívem szerint mindegyiket megátkoznám, de olyan szinten, hogy talán a halálba is küldeném őket. Ekkor merül fel bennem a következő kérdés: Miért piszkítsam be a kezemet nyomorult férgek, paraziták vérével? Ezzel én is csak olyanná válnék, mint ők. Megmérgezném a hozzátartozójuk életét, hisz, ahogy az élősködök, így ezek sem élnek egyedül. Ilyenkor inkább átengedem a kimagasló naivitásomnak a helyet, és próbálok abban a tévhitben élni, miszerint mindenki változik, még jó értelemben is. Ugyanis a pletykások annyian vannak, hogy egyszerűen lehetetlen küldetés kiirtani az összeset. Pont olyanok, mint a bacik. A magán szférádban hatolnak, megfertőznek, egymaguktól nem mennek el, te meg csak undorodsz tőlük, és keresed a gyógymódot, mellyel egyszerre és véglegesen elpusztíthatod őket. Nem könnyű elbánni velük, és ha sikerül, akkor sem lehetünk olyan bátrak, hogy örüljünk, tudniillik bármikor visszatérhetnek.

Az ember az ilyen nehéz helyzetekben ismeri meg az őszinte bajtársait. Az efféle megpróbáltatások az igazi barátságok számára nagyjából olyanok, mint amikor egy traktor, mely egy rögös úton halad, egy kicsit nagyobb kiemelkedéssel találkozik. A vezető nem száll ki és folytatja egyedül az utat. Lehet, hogy nehézkesebben, de mégis átmegy az akadályon.

Elég vicces és hihetetlen, hogy két ember, aki teljesen különbözik egymástól jó barátok is lehetnek. Ha más fél éve valaki megkérdezte volna tőlem, hogy vajon egy mardekáros és egy griffendéles között lehetne-e barátság, szó szerint kinevettem volna az illetőt, majd egy lenéző pillantással közöltem volna vele, hogy az ehhez hasonló kérdéseivel együtt eláshatja magát, jó mélyre. Ha pedig nem teszi meg, akkor nem kell aggódnia, mert egyszer úgy is megtalálja azt a valakit, aki helyette is megcsinálja.
Viszont ez már nem így van. A véleményem megváltozott, mióta megismerkedtem egy olyan lánnyal, akiről sosem hittem volna, hogy ennyire megkedvelhetem. Ő az első, akiről tudom, hogy mi fogott meg igazán benne. Először is az, hogy temperamentumos és tudja, hogy mit akar. Ezenkívül büszke, és tisztában van azzal, hogy hogy kell kezelni azokat, akik nem érdemlik meg a kegyelmet. Ettől függetlenül nem egy dologgal kapcsolatban vannak ellenvetéseink. De sok mindenben is egyetértünk. Például mind a kettőnk azon a véleményen van, hogy nem szabad világgá kürtölni a barátságunkat. Ha valaki megtudná, hogy ilyen jóban vagyunk az elég rosszul sülne el. Kezdjük ott, hogy ő griffendéles én meg mardekáros. Mindenki tudja, hogy ez a két ház ősidők óta nem szimpatizál. Ezenkívül azt hiszem a lány egész életében utálta a Mardekár ház diákjait. És itt jövök én. Talán én vagyok az, aki bebizonyította neki, hogy attól, hogy valakin zöld és ezüst színű kombináció van, nem azt jelenti, hogy a személy egyenlő a rossz, önimádó, felszínes, bosszúálló és egyéb rossz tulajdonságokkal rendelkező hárpiával. Talán ezek mind megvannak bennem, de kiben nincsenek? Én is olyan vagyok, mint a többiek. Elég elvont az, aki a Roxfort diákja, de mégis az vallja, hogy más milyen, mint a többi varázsló és boszorkány. Mivel?
Egyetértek, hogy vannak különleges esetek is, de ha ettől eltekintünk, mindenki hasonlít valamiben vagy valamivel a többiekre. Talán ezért kedveltem meg Joanne Martin-t.
Igen, igen. Ő az a griffendéles lány, aki megvert egy Malfoy hasonmást. És akkor? Ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette? Talán én sosem követtem el hibákat? Ha így érezte jónak, akkor nem hibáztathatom. Általában én is az ösztöneimre hivatkozom. De nem is az a baj, hogy bántotta a fiút, hanem azért amiért. Itt kezdődnek a nézeteltérések. Jo gyűlöli a Malfoy családot. Egyszerűen még azon is csodálkozom, hogy egyáltalán szóba áll velem. Lehet, hogy azért, mert még nem tud a történtekről. Jobb is így. Nem kell még egy tényező, amiért utálhatna.
Egy Draco gyűlölő griffendéles és egy mardekáros, aki rühelli a Potter triót. Elég meglepő párosítás. Nem csodálkoznék, ha a háztársaimtól a „Piroska barátnője” titulust kapnám meg. Tehát, hogy ezeket elkerüljük titokban tartjuk a baráti viszonyunkat.
Titkok, titkok és titkok. Addig jó, amíg csak azok tudják, akikre tartoznak…

Mostanában elég sok mindent nem tudtam kordában tartani. Kezdem úgy érezni, hogy kicsúsznak a dolgok a kezeim közül. Félek attól, hogy lassan elveszítem az önkontrollomat, és a titkaim is napvilágra kerülnek. Ez így nem lesz jó. Nem szeretném, ha mindenki az életem részleteimben kotorászna. Nem az ő dolgok, hogy mit csináltam, művelek, vagy tervezek.

Az utolsó órámra készültem, amikor üzenetet kaptam. Nagy kíváncsisággal kibontottam a kis cetlit, és elolvastam. Jo írta. Találkozni szeretne. Ennek nagyon örültem, viszont aggasztott, hogy nem írta meg a találkozó okát. Egész órán azon járt az eszem. Vajon miért szeretne találkozni? Nem igazán tudtam figyelni a tanár szavaira. Inkább az foglalkoztatott, hogy mi olyan sürgős. Azzal nyugtattam magam, hogy a barátok ok nélkül is összeröffennek. Csak, hogy lássák egymást. Na persze! Olyan időszakban élünk, amikor muszáj mindenre felkészülni. Valamiért rossz megérzésem van. Elég fontos dologról lehet szó, hisz a fűzfához kéne elmennem, ott pedig bárki megláthat minket. Ha az a bizonyos valami nem lenne akut, akkor Jo akár az üzenetben is megemlítette volna.
Hála Merlinnek véget ér a tanóra. Egyből a fűzfa irányába indulok. Lépteim sietősek. Tudni akarom, érdekfeszítő számomra, hogy miről szeretne velem beszélni Annie.  Remélem, hogy már ott van és nem kell várnom. Az utolsó órám is halálosan hosszúnak tűnt.
Már messziről látom, ahogy a fűzfa gyökereinél ül. Elmosolyodom, a lépéseim pedig egyre szaporábbak. Mielőtt odaérnék feltápászkodik. Egy mosolyt villan felém, majd elkezdi fürkészni a területet. Mint egy kislány, aki az ismerős emberek példáit követi, én is körbenézek. Miután megállapítjuk, hogy tiszta a terület, Jo már neki is fog a mondandójának.
 - Semmi baj - mosolyodom el újra - mondd csak - nógatom. Talán egy picit bunkóság, de egy egész órán át vártam. Majd megesz a kíváncsiság. És remélem, hogy csak képzelődöm, ugyanis úgy érzem, mintha valamilyen furcsa nyugtalanságot hallanék a hangjában.
Figyelek, fülelek. A lényegre? Ez már eléggé gyanús. Semmi előzmény? A izgatottságom folyamatosan fokozódik.
 - Hát persze, csak nyugodtan - próbálok nevetni, de mindössze egy jócska vigyor kerül az arcomra. Pár lépéssel közelebb megyek, mint aki attól félne, hogy valaki meghallhatja Jo mondanivalóját. Én is a fánál nehezedek, mert pillanatnyilag annyira nem vonzanak a magas növény gyökerei, hogy közéjük üljek, majd minden figyelmemet a griffendélesnek szentelem. Az ujjaim a fakérget kapargatják. Úgy éreztem magam, mint egy tapasztalatlan kislány, a tudatlanság pedig mindig is idegesített.  
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 08. 07. - 15:40:50 »
+2


Nincs is rosszabb érzés annál, mint mikor kétségek gyötörnek. Mondaná ezt valaki nagyon idős és nagyon bölcs, de valahol nem értek együtt ezzel a mondattal. Miben és hol találok kivetnivalót? Szerintem jobb a tudatlanság, a nyugodt, lassú, de tudatlanul eltöltött idő annál, mint amikor már tisztában vagy azzal, miért is kell aggónod. Persze ez az elmélet ott bukott el nálam, hogy amint meghallok egy félmondatot, vagy elejtenek előttem egy félinformációt, máris érvénybe lép a kétség, mint érzés. Ilyenkor pedig szívesen hangoztatom, hogy kétségek között vergődni fájdalmasabb bármilyen ütésnél, holott ez teljesen ellentmond a nézeteimnek. Persze vannak dolgok, amelyek meglepetést okoznak még annak is, akit érintenek. És ha már ott járunk, hogy valami ellentmond a nézeteimnek, akkor azt hiszem már helyben is vagyunk. Egy mardekárossal barátkozni ugyanis teljesen felborítja a gondosan felépített és megalapozott értékrendem minden egyes apróbb pontját, és annak ellenére, hogy tudom, ez nem egy bölcs vagy éppen logikus dolog tőlem, nem tudok érte magamra haragudni. Elenára meg pláne nem, hiszen nem ő tehet arról, hogy annyira hasonlítunk. Szeretnék különbözni tőle, tejesen más lenni, olyan ember, akinek édesanyám megálmodott már kislány korában, amikor még csak híre sem volt az érkezésemnek érthető módon és okokból. Ugyanakkor valahol részemről gyengeség,hogy pont olyanná kezdek válni, amilyen nem szerettem volna lenni. Ítélkező és megítélő, sztereotípiákat felállító és azokban hívő ember. Nem akarok kifordulni magamból a hülye gondolataim hatására, megszeretnék annak a lánynak maradni, aki tavaly ilyenkor voltam: örökké vidám. Bár nem hinném, hogy ez menni fog, hiszen a körülmények változtak, ahogyan az emberek is az életemben. És ha fel kell rúgnom a szabályaimat egy olyan barátságért, mint ez, akkor így fogok tenni. Ellenszegülök saját magamnak, és végre megtanulom úgy látni a világot és az embereket, ahogyan azt már régóta tennem kellett volna. Végre eljött az a fordulópont is az életemben, amikor valami új vette kezdetét és valami változott. Változtam én is, és azt hiszem érettségre vall az, ahogyan mostanában viselkedek. Sutba dobtam a gyermeketek nézeteim és világlátásom, és hagytam, hogy önmagam legyek egy olyan ember mellett, akire évekkel ezelőtt rá sem tudtam volna nézni, nem hogy barátságot ápolni.

Teljesen ki vagyok szolgáltatva az érzéseimnek, elhajítottam valahová messzire az eszem, ahonnan nem tud jelezni, ha úgy érzi, hogy baj van. Inkább hallgatok a szívemre és a megérzéseimre, és tudom, azokból általában csak a baj van, de ezúttal vállalom ezt a kockázatot. Meg kell tanulnom úgy megítélni másokat, hogy lehetőleg ne mínuszból induljanak előttem csak egyetlen egy szín miatt. A zöld szín annyi bosszúságot okozott nekem az elmúlt négy-öt évben, hogy már-már a megszállottja lettem. Sokszor az ártatlanból lesz a bűnös, az áldozatból a bűnöző. Olyan sokáig vetettem meg őket és olyan sokáig akartam mindannyiukat helyre tenni, hogy én magam is talán romlottá, rosszá váltam mások szemében. És az sem könnyítette meg a dolgom, hogy alapvetően fiús a természetem, és hajlamos vagyok fizikai úton is kifejezni azt, amit belül érzek és gondolok. Nem túl szerencsés párosítás egy erőszakosság és érzelmesség, sok gond és baj okozója lehet. Én magam pedig lassan beleesek a mások számára felállított csapdámba, és saját magam gyilkosa leszek. Nem szószerint értem, teljesen átvitt értelemben, még ha az imént azt is mondtam, hogy a gondolataim gyakran fizikai úton is megvalósítom... Ezt most tényleg nem konkrét értelemben kell venni, most úgy gondolom, sohasem vetnék véget az életemnek a saját kezemmel, de kitudja mennyit fog változni a gondolkozásom évek, évtizedek múlva. Mert be kell látnom, mindannyian változunk, még én is. És egy vagyok a sok közül, akármennyire szeretnék A Joanne lenni, csak egy Joanne vagyok a többi közül. Végre be kell látnom hát, hogy a világ nem körülöttem forog, és nem is az én véleményem az egyetlen értelmes vélemény.


Elena most már tapintható közelségben van, így nem révedhetek el ennyire a gondolataimban, akármennyire is jöttem bele az elmúlt pár percben. Vagy legalábbis nekem perceknek tűntek, meg nem tudnám mondani, mennyi idő telt már el az érkezésem óta. Hát eljött, és nem hagyott cserben, még ha tavaly ilyenkor azt is mondtam volna, hogy egy mardekárosban nem lehet megbízni. Most, hogy itt áll előttem a megszokott mosollyal az arcán, talán egy részem azt mondja, hogy ne hozzam fel neki azt, amit az imént felakartam. Nem akarom bántani, nem akarok neki fájdalmat okozni, de most az egyszer lehetek önző, nem? Csak egy egyszerű kérdés. Hogyha nincsen igazságtartalma, akkor nem okoztam semmilyen nemű sérülést, és még csak nem is bánthatja a feltételezés, hiszen Ő nem Én, bármennyire is gondolom néha az ellenkezőjét. Vannak dolgok, amikben különbözünk, és amik felett nem hunyhatok szemet. Ez is egy olyan dolog, ami nem tűr halasztást, így végre bele kell hogy kezdjek. Nagyot nyelek, nyelvem hegyével nedvesítem be a széltől kiszáradt számat, tekintetem pedig az övébe fúrom. Ez az egyetlen, ami nem hazudhat nekem.
-Hallottam valamit, de úgy vélem, nem eleget. Azt akarom, hogy nyugtass meg, és mondd, hogy csak hazugság...
Hát ígéretemhez mérten nem is kerteltem, de egy kis felvezetés nem árt, mielőtt képes leszek kimondani a gyűlölt nevet. Elena is ismeri a múltam, nem árultam soha zsákbamacskát, ismeri a történetem. Azt is, hogy mennyire megvetem azt az embert, akivel éppen hírbe hozták a lánymosdóban. És őt nem a színe miatt vetem meg ennyire, hanem a tettei és a felmenői tettei miatt, akik annyi ember életét nyomoríthatták meg... Nem a zöld, mint árnyalat játszik szerepet az ellenszenvben, amit Iránta érzek, hanem a tettei, és ez már rég nem az előítélet kategória. Mondhatja bárki, hogy nem ismerem a múltját, az érzéseit, a gondolatait, Őt magát, vannak dolgok, amelyekhez elég a kevés ismeret is. Bőven elég...
-Te és Malfoy. Igaz ez? És tudod, hogy utálom, ha hazudnak nekem, és hülye sem vagyok... - teszem hozzá rögtön, mielőtt az eszébe jutna, hogy hazudni próbáljon pont nekem. Már meg sem fordul a fejemben, hogy hová üljek vagy dőljek, olyannyira felkavart, amint kimondtam a nevüket egy mondatban. Egy mondatban, egy történetben... Ők nem szerepelhetnek együtt, sehol, semmilyen formában. Csalódni nem szeretnék benne, ugyanakkor attól félek, most mégis eljön a mi kapcsolatunkban is a fordulópont. És csak rajtam áll, milyen irányba billen el ez a dolog. Továbbra is hagyom, hogy az előítéleteim vezéreljenek, és vakon menjek az elveim után, vagy képes leszek a barátságot a gyűlöletnél előbbre helyezni? Bárhogy is alakuljon a délután, ma nem csak az dől el, hogy velünk mi lest, hanem az is, hogy ténylegesen érett nő vagyok-e már, vagy csak az a kislány, aki nem engem abból, amit a fejébe vett...
Naplózva


Elena Pierce
[Topiktulaj]
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 08. 12. - 05:23:49 »
+2


Csalódás. Az a dolog, amit minden ember tapasztal, naponta talán többször is. Vajon melyik a rosszabb? Ha csalódsz, vagy ha benned csalódnak? Erre a kérdésre nehezen találnék megfelelő választ. Szerintem mind a kettő ugyan olyan kellemetlen és vacak érzés. Viszont erre a problémára van egy válaszom, és úgy gondolom, hogy talán az összes feltételezhető lehetőség között valószínűleg ez a legrombolóbb. Ha bárki is szóba hozná előttem ezt a témát, talán azt válaszolnám, hogy véleményem szerint egyik sem tud olyan ócska helyzetben hozni egy embert, mint amikor saját magában csalódik. Ha más miatt dőlne össze bennünk egy világ, egy nap úgyis meg tudnánk neki bocsátani. Ha mi hibáznánk, a dolog ugyan úgy zajlik, kivéve, hogy ebben az esetben mi leszünk azok, akik az elnézést várják. Ellenben, ha magunkban csalódunk az sokkal, de sokkal borzasztóbb. Olyankor az ember sajnálja magát, azt amit tett, és amiért. Csak akkor látja be, hogy hibázott, amikor már késő. Próbálja elhitetni a belső énjével, hogy minden véletlenül történt, pedig tudatában van annak, hogy a véletlenek nem léteznek. Hogy minden okkal történik.

Bátor vagyok? Nem, nem hiszem. Mi több! Néha még túl vigyázatos is. Általában csupán úgy gondolom, hogy jobb ha hibázok, mint hogy egész életemben sajnáljam, amiért nem tettem meg valamit. Emellett, ha vétek, akkor valahogy úgyis túlteszem magam rajta, de ha meg sem próbálom… Talán az lenne a legnagyobb baklövésem, hisz pár másodperc, egy-egy szó, egy érintés is meg tudja változtatni az ember életét.
Ha a merésznek lenni azt jelenti, hogy valaki azt csinálja, amit a szíve diktál, akkor az vagyok. De szívesebben naivitásnak nevezem az, hogy nem az eszemre hallgatok. Szerintem ez az oka annak, hogy csak akkor veszem észre az alattam lévő szakadékot, amikor már az alja felé zuhanok.
Jó, igaz, hogy a hiszékenység nem tesz tönkre egy embert, bár eléggé lerombolja a létét, mégis néha, mostanában egyre többször érzem úgy, mintha cipelném a sorsomat, akár egy vérfarkas az átkát. Csak úgy tudnék véget vetni a mázsás tehernek, ha kioltom az életemet, de erre nem lennék képes. Nem azért, mert félek a haláltól, szó sincs erről. Jobban mondva azért, mert szerintem ez gyengeségre vall. Két éve nem ezt mondtam volna, főleg, akkor amikor elvesztettem azt, aki olyan fontos volt számomra, aki mindig mindenben támogatott és nem egyszer segített. Az ember, aki képes volt bármikor mosolyt csalni az arcomra. A nagyapám. Igen, ő az, akinek ilyen fontos szerepe volt az életemben. De elment, a háború magával vitte. Erre a gondolatra mindig bekönnyezek, de tudom, hogy nagyapám azért volt oly büszke rám, mert imádta, hogy erős vagyok és azt, ahogy egyedül boldogulok. Sosem akartam csalódást okozni neki, pedig ha látná, hogy mivé változtam, talán az lenne a végeredmény. Lehet, hogy ez az egyik ok, amiért nyitott voltam a Joval való barátságra. Mert be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem változtam. Hiába, mert ez nem így van.
Már elég jól ismertem azt a lányt, és bármilyen furcsán is hangzik, benne barátra leltem. Nem igazán érdekel, ha bárki is megtudja, hogy szorosabb kapcsolatban is állunk. Egy aranyvérűnek senki se merje megmondani, hogy kivel barátkozzon és kivel ne. Csupán azért tartjuk titokban, mert attól függetlenül, hogy képes vagyok mindenre, hogy megvédjem az igazi barátaimat, ahogy Jo is, valljuk be, elég veszélyes időket élünk. A legkevésbé szeretném, hogy bárkinek is baja essen, főleg, ha az a valaki közel áll hozzám.

Attól, hogy Joval barátok vagyunk, még nem szerettem meg a Griffendél-t. Még az sem tud igazán éredeklni, hogy a lány, akivel közös kinézetet kaptunk Merlintől is a ház diákja. Elég vicces, de egyáltalán nem meglepő, hogy a húgom a pirosak házába került. Ettől is eltekintek és a véleményem marad.
Őszintén szólva nem az évek óta tartó harag és ellenségeskedés miatt nem szeretem a piroskákat. Egyáltalán nem vagyok a hatása alatt és ezt a griffissel való barátságom is bizonyítja. Kizárólag a szent trió irritál és az, hogy egyesek nagyra vannak magukkal, amiért a piros és arany színek kombinációját hordja. Nem fér a fejembe, hogy hogy merészel egy sárvérű egyenlőnek nevezni magát egy aranyvérűvel. Félre ne értsen valaki! Nem vagyok rasszista vagy vérmániás, de… Te szent Merlin! Az még vissza se tudja vezetni a családfáját, maximum a dédnagyanyjáig. Még azt sem tudja, hogy honnan származik! De van bátorsága, hogy egyenjogúnak nevezze magát egy magamfajtával? Aki nem csak azt tudja, hogy kik az elődjei, de még annak is a tudatában van, hogy ki alapította meg a családját, holott pl. az én családom több, mint 500 éves? Akinek csakis aranyvérű varázslók vannak a családjában? Könyörgöm! Ez még a vicc kategóriában sem tartozik. A siralmasnál is szánalmasabb.

A várás egyre izgatottabbá tesz. Próbálok mosolyogni, de minden egyes perccel egyre nehezebb dolgom van. “Gyerünk, Jo! Bökd ki! Mit szeretnél tudni?” Magamban megállás nélkül sürgetem a kisasszonyt. Ezt a pár mondatot legalább tízszer ismételtem el önmagamban, míg végre jelét látom annak, hogy a velem szemben álló lány a lelkét bántó okoknak a megosztására készül. A vak is látja, hogy az a bizonyos valami tette zaklatottá, és nem engedi kiszabadulni a kétségek ketrecéből.
Megnyalja az ajkát. Szünet. Az szemembe fúrja az övét és végre megszólal. Még mindig nem kérdez. Mondjuk az előbb még az előzményekre voltam kíváncsi, hát tessék. Megkaptam, amire vágytam.
A szavak hallatán a mosolyom elhalványodik. Na neee! Már megint egy pletyka. Vajon most mit terjesztenek rólam a kedves baktériumok? Elég súlyos kis mendemonda lehet, ha Jo, pont azt a lány, akit elég kevés dolog képes megriasztani, ennyire meghökkent. Mondhatni lassan rettegni kezdek a mondanivalójától. A kíváncsiságom meg csillapíthatatlanul élénkül. Mint egy betegség. Szinte fájdalmason kínoz. Nem bírok tovább csendben maradni és megszólalok.
- Mond már ki, Jo! - a hangom talán egy picit erőszakos, de inkább aggódó, mint haragos. Sajnos  a kegyetlenül hosszúnak tűnő idő ezt váltja ki belőlem. Nem szeretek várni, és pillanatnyilag az is homályos, hogy miért fél megkérdezni… Kimondani, azt, ami úgy karmolt belé, mint egy sas madár a zsákmányába, és nem akarja elengedni, nyugton hagyni. Netán elfelejtette, hogy tőlem bármit kérdezhet? Hogy sosem fogom megdorgálni, amiért tudni szeretne valamit, vagy megutálni, amiért olyasvalamiről kérdez, amit más emberek szájából hallott?
Csípőre rakom az egyik kezem, kíváncsiskodó tekintettel meredek rá, párszor pislogok, hogy lássa érdekel az a valami és türelmetlenül várom. Izgat, de főleg azért, mert ennyire nyúzza. A másik kezem ujjaim még mindig a fa kergét bántják, de most már egyre intenzívebben.
Meghallom a kérdést és abban a pillanatban hátrapattanok. A csuklóm a csípőmről automatikusan a másik kezem ujjához nyúl, azokhoz, amik az előbb még a fa páncélját kapargatták. Egy hegyes fadarab szúródott a mutató ujjam húsába, jó mélyre. Felszisszentek, majd eszembe jön, hogy a kis incidensem előtt fel lett téve egy kérdés. Magam mellé engedem le a kezemet. Ismét Jo-ra pillantok, de most szemöldökfelvonva.
- Ezt.. Ízé - nem bírom kifejezni magam. Igazából csak nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Tisztában vagyok azzal, hogy Jo talán az egész kerek világon őt utálja  a legjobban.
- Szóval… - még mindig keresem a szavakat. - Mi van velünk? Mi igaz?
Hamis kíváncsiságot próbálok a hangomba csempészni. Megkísérelem elkerülni a lehetetlent. Az eredeti kérdésem az lett volna, hogy ezt honnan hallotta, de miután végig gondoltam és rájöttem, hogy Jo igazából úgy tette fel a kérdését, hogy egy különálló nem értené meg, visszakérdezek, holott számomra olyan világos, hogy mire gondol, mint a nap.
Csendesen, titkon bosszankodok. A franca is, hogy a Roxfortban még a falaknak is van fülük. A pletykások meg akár olyanok is lehetnek, akik nem is ismerik a sztorikban szereplő illetőket. Most már nem csak Angie tudja, de Jo is, és ezek szerint nem ők az egyetlenek. De hogy a jó Merlinbe beszélhet valaki olyasmiről, amiről semmit sem tud? És vajon még hányan terjesztenek rólunk pletykákat?
Nem, nem akarok neki hazudni, de azt sem szeretném, ha megharagudna rám, vagy nem is tudom… Ha megutálna. Túlságosan is ragaszkodom hozzá.
Leblokkolok, és fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék. Nem szeretném, ha a dolgok elfajulnának és minden rossz irányba fordulna. Kérdezzek tőle, beszéljek másról, próbáljak témát váltani? Hogy húzzam az időt… Valamit mindenképpen ki kell találnom. Egyelőre remélem, hogy nem kérdez tovább, de tudom, hogy ez több, mint lehetetlen.
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 08. 13. - 02:44:13 »
+2


Ezúttal nem szeretném, hogy fájjon. Talán annyira a szívemhez nőtt maga a tudat, hogy az úgymond ellenségeim között is találtam végre valakit, akit érdemesnek találok a figyelmemre, ami amúgy öntelten hangozna, de ez csak az elveimhez kapcsolódik szorosan. Elvek, hah. Nem sok időbe telt, míg eldobtam őket, csak azért, hogy végre kellemes társaságom lehessen. Lehet, hogy nem tudok eleget Elenának ahhoz, hogy joggal a barátomnak nevezzem, de egészen idáig úgy gondoltam, nem érdekel a múltja, vagy az, hogy másokkal hogyan viselkedik, amíg velem ilyen jól kijön. Egyetlen név kellett ahhoz, hogy ez a gondolat összedőljön, mint egy kártyavár, de nem is akarom koptatni még azzal sem, hogy magamban kimondom. Adná az ég, hogy épp most csukoljon valahol a társai előtt, de most még a rosszmájú kívánságokra sincs elég energiám, olyannyira arra fókuszálok, hogy kiszedjem belőle a lehető legtöbb és legértékesebb információt. Talán egy részem azt kívánja, bárcsak hazudna, de a másik már rögtön fele is neki: nem tudna becsapni. Olyankor lesüti a szemét, és elveszti örök magabiztosságát, nem mondanám, hogy a legjobb hazudozók közé tartozna. Persze az is lehet, hogy csak a számára fontos embereket nem képes becsapni, de ezzel a feltételezéssel rögtön újabb feltételezésbe bocsátkoznék: abba, hogy fontos vagyok neki. Nem tudom mégis milyen helyet foglalok el a fontossági sorrendjén, de remélem, jobban mondva bízom benne, hogy legalább annyira számítok, hogy őszinte legyen hozzám. Semmilyen kapcsolat nem épülhet hazugságra, legyen az család, barátok, vagy éppen szerelem. Remélem ezzel Ő is tisztában van, és nem akar mindent, amit idáig olyan gondosan, mégis mindenféle erőlködés nélkül felépítettünk, csak úgy egyszerűen lerombolni. Pláne nem érte... Máig nem fér a fejembe, mit tudhat, ha ennyi lány zsong körülötte. Persze van egy érdekes kisugárzása, de én meg pont emiatt nem szívlelem. Na mindegy, a téma most nem Ő, még ha szorosan is kapcsolódik Hozzá. A téma most az, hogy mekkora gátat képezhet a barátságunkba a pletyka, amit ma hallottam.

Az egyetlen probléma az, hogy ahogy a megérzéseim súgják, ez a pletyka korántsem pletyka, és biztos, hogy van igazságalapja. Nem tudom, miért adok ennyit két vadidegen szavára, és azt sem, miért és mitől vagyok ennyire biztos a dolgomban, de én ezt inkább megérzésnek nevezném. Talán fel kellett volna vennem a jóslástant, mikor választhattam... Teljesen lényegtelen, nem szabadna ismét elkalandoznom, mert akkor még képes és összeszedi magát és a gondolatait, és ezzel megtéveszt engem. Pedig mindenféle önmagasztalás nélkül mondom, hogy engem igazán nehéz átverni. Jó megfigyelő vagyok, könnyen kiismerem az embereket, és szeretem is őket elemezni, még ha csak magamban is. Elenáról annyit biztosan tudok, hogy nekem nem tud hazudni, és ha mégis leplezni akarna valamit, azt észrevenném. Így van ez most is. Próbálna kitérni a válaszadás elől, igyekszik a lehető legügyesebb módon terelni a dolgot, de ez már annyira átlátszó, hogy csak egy igazán hülyének nem tűnne fel a dolog. Szomorúan csóválom a fejemet, nem is akarom elhinni, hogy megpróbálja előlem elhallgatni a dolgokat. tudhatná, hogy bízhat bennem, és nem is érdekelne annyira a dolog, ha nem mástól kellett volna megtudnom. Most jogosan jöhetne bárki azzal, hogy mi közöm van neki az ő szerelmi életéhez, de ő is jól tudja, mennyire nem bírom ezt a fiút, és mégis kikezd vele? Legalább tartotta volna nagyobb titokban, elvégre is amiről nem tudok, az nem fáj. Most pedig nagyon is fáj még csak eljátszani is a puszta gondolattal.
-Ne is próbáld meg elterelni, Lena! Pont nekem próbálsz hazudni? Ha már mástól kell megtudnom, csak könnyítsd meg nekem, oké? 
Nem is értem, miért nem tudja végre kibökni, és akkor túllennénk az egészen. Na jó, talán ezt még én magam sem hiszem el, de szeretnék abban a tudatban élni, hogy semmi sem fog változni. Utálom a változásokat. Én sem szeretem, ha valaki változtatni akar rajtam, és nem is igazán tudna bárki is. A hajam is évek óta növesztem, még azt sem tudnám elviselni, ha 5 centit akarnának vágni belőle. Mondom, hogy utálom a változásokat...


Mi igaz? Rettentő jó kérdés Lena. Már én sem tudom mi igaz, és mi nem. Csalnának a megérzéseim, és most lehet, hogy ártatlanul kínozlak? Azt sem tudod, miről beszélek, én látok túl sokat a dologba, igaz? Nem, nem igaz, hiába próbálom meg ezzel áltatni magam. Inkább élek a fájdalmas igazság tudatában, mintsem aljas hazugságokkal csitítsam magam és a dühöm. Persze a jólismert Joanne-düh most még csak fel sem bukkan, jelét sem adja, hogy kitörni kíván. Már átvette a düh helyét a csalódottság, és a kíváncsiság furcsa elegye, amit még soha nem igazán éreztem. Még pár percig hezitálok, folytassam-e a vallatást, vagy hagyjam rá az egészet, és tegyek úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha nem hallottam volna semmit a mosdóban, mintha nem is akartam volna kiszedni az igazságot. A legkönnyebb döntés ez lenne, de nem mindig a legkönnyebb út a legjobb, még ha minden bizonnyal az is a legjárhatóbb. Olykor-olykor kell tennünk kitérőket ahhoz, hogy megleljük a helyes irányt. Talán Elena most egy zsákutcába került azzal, hogy a lényét, amit annyira kedvelek, egy olyan emberrel fertőzi meg, mint Malfoy, de még ezt is képes lennék elnézni neki... A szeretet olyan dolog, ami nem ismer megbocsáthatatlan bűnt, bármilyen furcsa dolog is, ezt mindenkinek be kell látnia, aki szeret valakit. Nem kell szerelemről beszélni, elég csak egy anya-lánya kapcsolatot szemügyre venni. Bármilyen rossz is a gyermek, az édesanyja elnézi a hibáit, még ha egy darabig talán csalódott avagy dühös is. Ugyanezt érzem most én is.
-Bármi is legyen köztetek, légy velem őszinte, és én nem fogok rád másként tekinteni. Bízz bennem, és én is megbízok benned, még ha annyira borzast is a tudat, hogy ... - hangom elcsuklik, beletelik pár másodpercbe, míg ismét fel tudok rá nézni és megszólalni - A lényeg, hogy csak mondd el az igazat, meglátod, könnyebb lesz.
Hiszem, hogy olyan érzés lesz számára, mintha egy mázsás kő esett volna le a szívéről, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a súlyt onnantól kezdve én fogom a vállamra venni. De van, hogy áldozatokat kell hoznunk ahhoz, hogy igazán jó barátok, emberek legyünk. Én képes vagyok áldozatot hozni.
Naplózva


Elena Pierce
[Topiktulaj]
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 08. 15. - 06:14:55 »
+2


Néha azon gondolkozom, hogy vajon helyes-e, amit teszek. És most nem csak a Joval való barátkozásomra gondolok. Ugyan már! Ne vicceljünk! Egy pajtásság nem lehet rossz. Az csupán összehozza az embereket. Pillanatnyilag az egész életemre gondolok. Vajon, mi lett volna, hogy az útelágazásoknál a másik irányba indulok el? Vajon itt tartanék, ahol most? Ezzel a jellemmel, az összes változásommal és jó vagy éppen nem annyira kapcsolataimmal? Ezekre a kérdésekre soha senkitől sem fogok választ kapni, hisz a magán életemről szólnak, és ha saját magamnak nem tudok válaszolni olyasvalamiről, ami a birtokomban van, akkor ki tudna? Persze mindig is tudtam, hogy a döntéseknek következményei is vannak. Eddig mindet eltűrtem, de mostanában egyre nehezebb. Olyan, mintha magukkal húznának a sötétbe. A mélybe, ahol egyre kevesebb a levegő és a hely. Hova menjek? Fogalmam sincs, hogy hova menekülhetnék. Még azt sem tudom, hogy van e kiút. Csak zuhanok és zuhanok, a sötétség pedig elnyel.
Apropó, ha a sötétségnél tartunk… Mindig is féltem tőle. Milyen jó is volt, amikor kiskoromban mindössze egy takaró kellett, hogy biztonságok nyújtsak magamnak. Kár, hogy az idővel ez mind elmúlt. Most már belátom, hogy a pokróc nem segít. Betakarózhatok, de már így is késő. A fekete köd régóta falja a lelkemet. Ellepi a testemet. Csak most jövök rá, hogy a régi Elena egyre gyengébb. Nem tud egyszerre két dologgal is küzdeni. Nem, már a gondolat is egyszerűen abszurd. Kénytelen, de egyben képtelen is a páncélokkal, a falakkal és a sötétséggel is harcolni. És ha a mérkőzésre tértünk… Vajon ebből is egy viadal lesz? Elveszítem az egyetlen embert, aki azt bizonyítja, hogy a régi énem mégis él? Jo is meg fog utálni, mint ahogy mások is megtették? Nem tudom. NEM AKAROM TUDNI. Inkább folytatom a küzdelmet, érte. Pontosan! Mert lehet, hogy azt gondolja, most én vagyok a cselekmény főszereplője, de nem. Itt nem csak rólam vagy Dracoról van szó. Ez csupán a megpróbáltatás. Véleményem szerint inkább egy griffendéles és egy mardekáros barátságáról szól az egész. Vajon elég erős e, hogy átszökkenjen az akadályon, vagy elesik és kudarcba fullad? Levegőért kapkod majd? Ha tőlem függne, én utána ugranék, és nem hagynám elveszni. Sem Jo-t sem a barátságunkat. De a dolgok nem csak tőlem függnek. Nem vagyok az egyetlen. Ennek a szituációnak két szereplője van, és ilyenkor nem csak az egyik fél döntései számítanak. Több elhatározás, több ítélet, és annál több következmény.  

Okoljam, hogy hisz a mendemondáknak. Neeem! Nem hibáztathatom, mert jól tudom. Ha egyfolytában ugyanazt a dolgot hallja más-más embertől, bárhol is megfordul, vagy, ha csak azt észleli, hogy mindenki ugyanarról a témáról beszél, akkor természetes, hogy felmerülnek benne a különféle, az igazságok kereső kérdések. Bárkivel megtörténhet és biztos vagyok abban, hogy akárhogyan is próbálok nem figyelni a terjengő sztorikra, egy idő után bennem is hasonló kérdések kavarodnának. Inkább magamat hibáztatom, mert én vagyok a hunyó. Nem neki kellett hozzám jönnie. Nekem kellett gondoskodom, hogy mindenről tudjon. De vajon hogyan mondjam el neki? Tudom, hogy a szívből gyűlöli Őt. És ha engem is megutál?
“Késő bánat, Pierce! Gondoltál volna erre, mielőtt betipegtél volna a fiúk hálókörletébe.“
Merlinemre, de imádom a belsőhangomat. Mindig ellenem van! Vagy talán így próbál megóvni? Nem értem, de most nem is érdekel. Ez az utolsó dolog, ami ebben a pillanatban foglalkoztat. Jelenleg azt kell kitalálnom, hogy hogy mondjam el Jonak mindazt, ami azon az estén történt. Nem akarok neki hazudni, nem is tudnék. Rossz hazudozó vagyok. Nagyon erős akarat kell vagy düh, hogy valaki szemébe is tudjak hazudni. Általában lesütöm a tekintetemet, mert nem vágyom arra, hogy az illető lássa a bűntudatomat. Sok mindenre vagyok képes, megannyi dolgot tanultam meg elkövetni, de a füllentés még most sem megy. Lehet, hogy azért, mert számomra semmit sem érnek a hazugságokon alapuló ügyek. De talán más oka is van…

Bárhogy is lesz, nem fogok hazudni. Az a barátság, mely titkok és valótlanságokon épül sem igazi. Véleményem szerint Jo nem érdemli, hogy holmi hamis hülyeségekkel csapjam be. Eddig mindig őszinte volt velem. Én meg azt nyújtom, amit kapok. Talán megpróbálom elterelni a témát, de becsapni semmiféleképpen nem fogom.
“Hehe! Sok sikert, Pierce!”
A belsőhangomnak teljesen igaza van. Ez elég irreális terv, hisz Jo azért hívott, mert meg akarta tudni az igazat. Nem hinném, hogy elfelejtené a célját.

Hallom a szavait és megrezzenek. Már is az gondolja, hogy hazudni akarok neki. Hát mit vártam? Hogy majd azt hiszi, halvány fogalmam sincs, hogy valójában miről is van szó? Csupán azért nem válaszolok, mert nem tudok. Milyen vicces? Pont én ne tudnék válaszolni?
A szemeiben a csalódás szikrázik. Talán egy pici düh is keveredik vele, de a mennyisége még a feléje sem a kiábrándulásnak. Ettől úgy érzem, mintha hátba szúrtam volna őt. Az érzések fojtogatnak, és még mindig hangtalanul állok. Már feltűnően sokat hallgattam. Lebuktam. Lebuktattam magam. Most már semmi esetre sem titkolhatom el az igazat.Biztos, hogy tudni fogja, ha hazudok.
Hallom a szavait, és ahogy megtörik a hangja. Nem fejezi be a mondatát, inkább másba kezd. A egésztől még rosszabbul érzem magam. Az egyik érzelem, mely eddig ugyan olyan erővel bírt, mint a többi, most felülkerekedik, és úgy söpör végig rajtam, mint egy hurrikán. A különbség csak az, hogy nem hagyom kibontakozni. Nem engedem, hogy a felszínre törjön a sírás.
Eszem ágában sincs megbántani, nem szeretném elveszíteni, de kiérdemeli az igazságot. Őt becsaphatom, de magamat nem. És aztán? Éljek azzal a bűntudattal, amit az a tény okozott, hogy olyasvalakit vezettem félre, aki megbízott bennem és a barátjának tekintett… Nem! Lehet, hogy rideg és kőszívű lettem, de ettől függetlenül tudok szeretni. Régen persze sokkal könnyebben ment, hisz akkor én voltam maga a megtestesített naivitás. Azóta megtanultam nem pazarolni a szeretetemet, azokra, akik nem szorulnak rá.

Elég csábítóan hangzik Jo utolsó mondata, és teljes mértékben igaz. Sokkal könnyebb lenne számomra is, ha semmi mellébeszélés nélkül elmondanám, ami akkor történt. Igen jó lenne levenni a vállamról a mázsás súlyt, de így? Hogy átadom másnak? Sokszor képzeltem el, hogy milyen jó is lenne, ha valaki hordaná a rám nehezedő sziklát, de ettől párhuzamosan rosszul és jól érezem magam. Azért volt élvezetes, mert a problémáktól, csalódásoktól és hibáktól mentes élet nagyon kellemesen hangzik, de milyen visszataszító ábránd, hogy képes vagyok véteni és csalni, de a következményeket nem tudom felvállalni. Nem, túl sokáig próbálták belém nevelni, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Apám mindig azt mondogatta, hogy bátrabb az ember, ha nem neki kell viselni a következményeket. Örökké be akartam bizonyítani, hogy én nem csak olyakor vagyok rettenthetetlen, de eddig kizárólag azt sikerült alátámasztanom, hogy addig vagyok bátor, amíg meg nem ízlelem a “főztöm” eredményét.
Véget kell vetni a titkoknak, bármennyire is fájdalmas az igazság. Gyenge vagyok, nem bírom. Lehet, hogy azért, mert mostanában nem alszom rendesen és az életkörülmények is hatással vannak rám. Nem érdekes. A döntéseinkben, nem pedig képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában, így hát veszem a bátorságot és végre megszólalok.
- Te jóságos Merlin! Nem tudom, hogy ezúttal milyen pletykák terjengnek, és azt sem, hogy mit hallottál, de az az igen, hogy mi történt - kezdek bele a mondókámba. Egy csepp harag rejtőzik a hangomban, de nem Jora vagyok dühös, hanem a pletykásokra, meg talán magamra…
 - Ha azt hallottad, hogy a hetedéves, fiú hálóknál jártam, akkor igaz. Találkoztam-e Malfoy-jal? Ezen miért kell csodálkozni? Tudtommal ő is hetedéves, mardekáros fiú! Sikerült neki behálóznia? Könyörgöm! Netán egy hal kinézetével rendelkezem? Nem vagyok könnyűvérű, de annál inkább hidegvérű, ha ez most nem is látszik.
A válasz úgy tör ki belőlem, mint egy vulkánból a feltörő láva. Lehetséges, hogy egy kicsit nyers vagyok, de ez csak azért van, mert túl akarok lenni az egészen.
Na tessék. Nem hazudtam, mindent elmondtam, majdnem. Remélem, hogy megválaszoltam Jo összes kérdéseit.
Nem tudom, hogy fog ez befejeződni, de remélem, hogy nem veszítem el az őszinte barátot, akit Joanne Martin személyében találtam meg.
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 08. 16. - 12:49:45 »
+2


Sok vád ért már azzal kapcsolatban, hogy túl büszke vagyok. Mások azzal a jelzővel illettek, hogy a makacsságom az, ami a legrosszabb tulajdonságom. Sokan abban találtak kivetnivalót, hogy az előítéleteim azok, amik annyira meghatározzák az itteni helyzetemet. De soha, még senki sem mondta rólam, hogy rossz barát lennék. Lehetek akármilyen büszke, makacs, vagy éppen előítéletes, a barátaim soha nem hagyom cserben. Nem egyszer lett volna okom megsértődni, vagy megharagudni valamelyikre, de a szívem sohasem hagyta, hogy az eszemre hallgassak, így nem is igazán tudtam soha huzamosabb ideig dühös lenni bárkire is. Hibám és erényem egyben ez a tulajdonságom, és most éppen az a kérdés zakatol az agyamban: hibáznék, ha elsiklanék efelett a dolog felett, vagy éppen ettől lennék jobb, mint mások? Ki vagyok én egyáltalán, hogy ítélkezzek? Csak mert rátalált a szerelem, én választási lehetőség elé állítanám? Nem született meg még az a nő a földön, aki a barátságot választotta volna a szerelemmel szemben, így még csak meg sem merném kockáztatni, hogy döntéshelyzetbe kényszerítem. Talán mert jól tudom, vesztenék Vele szemben, és azt sohasem tudnám elfelejteni. Nem szabhatom meg neki, kivel barátkozzon, ahogyan azt sem, kivel bonyolodjon románcba, nem az anyja vagyok, hanem a barátnője, tudomásom szerint legalábbis. Talán Elena most éppen olyan zavart, mint én. Minden bizonnyal nem az a legnagyobb baja, hogy én mit is gondolok kettejükről, először magával kellene tisztáznia, mégis mit érez. A beszélgetést valószínű elsiettem, legalábbis nem látnám rajta, hogy tudná, mit akar. Vagy csak nekem nem meri elmondani? Ha már itt vagyunk, jobb lesz utána járni, ezzel megspórolva még egy ilyen kínosnak mondható beszélgetést. Bár szerintem nem a kínos jelző illene rá a legjobban, de nem ragadok le ilyen apró részleteknél. Inkább figyelem minden egyes rezdülését, hogy tudjam, mikor parancsoljak megálljt magamnak. Nem akarok a kérdéseimmel fájdalmat okozni neki, ám ennél a témánál azt hiszem ez teljesen elkerülhetetlen. Fáj neki, hogy nem tudja, hazudjon-e vagy az igazat mondja, és még ki tudja, milyen érzések kavarognak benne. Nekem sem könnyebb, Elena...

Soha nem vallanám be magamnak, hogy elgyengültem vagy elérzékenyültem, hiszen én vagyok Joanne Martin. A megrendíthetetlen, a megtörhetetlen, a megállíthatatlan. Én. Ugyanakkor ezek a jelzők mégsem állják meg mindig a helyüket velem kapcsolatban, hisz ha azok, akik ezt mondták rám, látnának most, nyilván rögtön vissza is szívnák, és egészen másféle dolgokkal illetnének. Olyanokkal, mint érzelgős, vagy éppen túlérzékeny, nem is tudom... De abban biztos vagyok, hogy a gombóc a torkomban nem igazán hagy megszólalni, és nem is nagyon akarok most pár percig. Ha megszólalnék, talán elcsukló hangon mondanám el mindazt, ami magabiztosságot követel. Elég egy ember, aki most gyengének érzi magát, támasznak kellene lennem, nem pedig annak, aki meggyengíti őt. Hiszen ez egy barát dolga: kiállni a másikért, még akkor is, ha nehezedre esik. Nekem most igen nehéz megállni, hogy ne csattanjak fel azt rivallva, hogy mégis hogy a francba gondolta, hogy pont VELE? Számomra teljességgel elképzelhetetlen, mit eszik bárki is azon a srácon, még csak mosolyogni sem láttam soha, ebbe sem szerethetnek bele. Már ha nem vonzódnak ahhoz a gunyoros vigyorhoz, ami örökké az arcán terpeszkedik. És ez a gyűlölet nem az a fajta, ami bármelyik pillanatban átcsaphat szerelembe, ez az a gyűlöllek gyűlölet. Ha nem látom, még csak eszembe sem jut, de amint a közelemben van, nem tudom megállni, hogy ne szóljak oda valami epéset. Nem is tudom mikor alakulhatott ez ki bennem, de egészen negyedikig az összes mardekáros iránt így éreztem. Aztán később jött Elena, és megtanultam, hogy vannak kivételek. Viszont Malfoy az, akire soha nem tudnék másként nézni... Túlságosan is a középpontban van ahhoz, hogy ne jussanak a fülembe kétes ügyletei, viharos szerelmi ügyei, és még sorolhatnám. Bármi, amit hallottam róla, csak ellenszenvet váltott ki belőlem, nem pedig együttérzést. A név nem mindig kötelez, vannak olyan esetek, akik képesek kitörni szüleik árnyékából, neki mégsem megy. Minden bizonnyal mert nem is akarja, így a kényelmesebb...


Ezek függvényében számomra teljességgel elképzelhetetlen, mégis mi kötheti őket össze? Nem lehet más ez, mint hirtelen lángralobbanó vonzalom, ami majd az idő múlásával egyre apad, és apad, és apad, míg ki nem szárad a kíváncsiság medre, és nem tudnak majd újat mutatni egymásnak. Csak remélni tudom, hogy nem Elena lesz az, aki sérülni fog, mert akkor mint igaz barát, gondoskodni fogok arról, hogy Malfoy még azt is megbánja, hogy tejfölszőke hajjal jött a világra. Ha így állunk, akkor azt kell mondanom, nem tehetek semmit. Figyelnem kell a történéseket, elérnem, hogy Lena megbízzon bennem még annyira is, hogy elmondja, ha bármiféle módon megsértette. Tudom, nem igazán gondol alkalmasnak arra, hogy velem tárgyalja ki a szerelmi ügyeit, de eddig arra sem éreztem volna elég érettnek magamnak, hogy eltudjak siklani ilyen jelentőségű dolog felett, és mégis... Évről évre többet engedek, toleránsabb vagyok. Már nem vagyok az az elsős kis vadóc, aki mindenkibe belekötött, és folyton verekedésekbe került. Most sem fogom vissza magam, kiállok az igazamért, viszont ha valaki olyat mond, amivel vérig sért, nem tudom visszafogni magam, és még a kezem is eljár alkalmanként... A különbség az, hogy régen magamnak kerestem a bajt, és élveztem is a verekedéseket. Ma már az ütés, amit beviszek, egyáltalán nem okoz semmiféle élvezetet. Jobban fáj nekem az a sértés, mint nekik az én ütésem, elvégre lány vagyok!


A csend, ami a társalgásunkra telepedett, sokkal nyugtatóbban hatott, mint hittem. Nem volt kínos, még csak fájdalmas sem, segített lehiggadni. Ám abban a pillanatban, amint egyik szava a másikat követi, a békés felhők eloszlanak, és villámcsapásként rendül bele a föld minden egyes mondatába. Nem is tudom, hova nézzek: bámuljam a földet, vagy nézzek egyenesen a szemébe? Nem akarom, hogy lássa rajtam, fájnak a szavai, még ja talán nem is rám dühös, hanem azokra, akik ebbe a szituációba hozták. Ugyanakkor talán saját maga az, akire dühösnek kellene lennie, én sohasem keverednék ilyen bonyodalmakba. Az, ami neki kihívás, az nekem csak felesleges hajcihő, nem vagyunk egyformák. Ugyanakkor mégis hasonlítunk annyira, hogy ne akarjam elveszíteni, nem, egy ilyen piti dolog miatt nem.
-Mennyire komoly?
Képtelen vagyok így első nekifutásra többet kinyögni. Bement a szobájába, aztán honnan tudjam, mi történt kettejük között? Nem okozna nagy meglepetést az sem, ha kiderülne, hogy akkor és ott igénybe vették az egyik ágyat. Sohasem tudni, Elena ugyan nem ilyen könnyűvérű tudomásom szerint, de hát ez a Malfoy annyira meggyőző tud lenni, hogy talán erre-arra még rá is vette Lenát. Nem, nem igazán akarok belegondolni, majd ő megnyugtat, hogy semmi olyan nem történt, remélhetőleg.
Azt hittem van még mondanivalóm, de tévedtem. Jelen pillanatban erre vagyok a legkíváncsibb, aztán majd meglátjuk, mégis mi lesz. Abban már biztos vagyok, hogy emiatt nem fogok más szemmel nézni rá, még ha egy kicsit emésztgetnem is kell. De ezt egyelőre nem szándékozom közölni vele, ki kell használnom ezeket az őszinte pillanatokat, aztán jöhet a meghatódás.

Naplózva


Elena Pierce
[Topiktulaj]
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 08. 18. - 00:06:35 »
+2


A változások mindig nehezek és sok időt igényelnek. Senki sem tud az egyik napról a másikra megváltozni. Tulajdonképpen az egész életünkön át formálódunk. Mindenki ugyan arról a pontról indul, amikor megszületik. Az már az ember dolga, hogy hova lyukad ki.
Igazából az élet olyan, mint egy dal. Elkezdjük írni, néha megakadunk abbahagyjuk, de egy idő után ugyan olyan csábítóan hívogat minket, mint egy szirén az áldozatait. És bár a dal néha-néha eltér a szokásos melódiától, akkor is ugyan az a nóta marad. Kénytelenek vagyunk az élet húrjain játszani, egészen a halálunk napjáig, ugyan azt a dalt kell énekelünk.
Én nem azért változtam, mert így akartam. Az élet alakított ilyenné. Nem volt könnyű elfogadni az átalakulást, és sajnáltam, talán még ma is, hogy a régi Elena cafatokban hever valahol a lelkem mélyén. Tehát a fordulat jelentette, jelenti számomra az új kezdést. Nem utálom az új énemet, de nem is szeretem. Vannak előnyei és hátrányai. Sok mindenkit elveszítettem, de megtanultam, hogy ami nem öl meg, csak erősebbé tesz. Most edzettebb vagyok, és könnyebben, legalább is látszólag, viselem a csalódásokat. A hibákon sem tűröm magam sokat. Úgy vélem, hogy minden okkal valósul meg. Egyre ritkábban történik, hogy valamitől megriadok, és meg sem próbálva elérni a céljaimat, meghátrálok. Inkább hibákkal teli, mint hogy sajnálatban dús életem legyen. Sokkal rosszabb azért bánkódnom, mert valamit nem próbáltam meg, mint, hogy megkíséreltem, de nem jártam sikerrel és hibázni emberi dolog.
Az idő sok mindent megtanított. Az egyik az, hogy nem kell foglalkozni azzal, ami elmúlt. Nem élhetek a tegnapban. Tovább kell lépnem, különben le fogok maradni. Ez pedig túl nagy luxus lenne. Most semmiféleképpen nem engedhetek meg magamnak ehhez hasonló hibákat, mert akár az életembe is kerülhetnek.

Lehet, hogy Jo azt hiszi, egyáltalán nem érdekel a véleménye, de ez nem így van. Könyörgöm! A barátnőm! A barátaim véleménye mindig is számított, és ez most sincs másképp.
Megérteném, ha elkezdene ítélkezni felettem. Merlin! Miért ne tenné? Úgy érzem magam, mint egy áruló, a gonosz a sztorikban, és talán jól tapasztalom. De ki tud parancsolni az ösztöneinek vagy az érzéseinek? Jó, talán tényleg vannak, akik képesek ezekre a dolgokra, de számomra nem könnyű. Ez is egy hiba, amin talán jobb lenne változtatnom. Persze beszélni könnyebb, mint cselekedni. Talán ezért sem sikerült még modifikálni. Ha nagyon szeretném, valószínűleg egy nap el is érem a célomat. De mennyit változtassak még magamon? Mikor lesz vége? Mennyit változzak még és mit szeretnék ezzel elérni? Tudom, hogy a tökéletes nem létezik. Persze van ilyen fogalom, de elég nehéz megvalósítani, szinte lehetetlen. Nem akarom pocsékolni az időmet, főleg nem elérhetetlen dolgokra. Ezzel csak megnehezíteném a már így is bonyolult életemet.
Ha már a bonyodalmaknál tartunk... Ez is egy ilyen helyzet, és nem tudom, hogy mitévő lehetek. Tudom, hogy Jo-t nem kényszeríthetem rá, hogy kedvelje meg Draco-t, mert akkor megint a lehetetlen dolgoknál tartanék. Nem, túl rég óta utálja, és elég rossz benyomása van róla. Bármit is mondanék, az olyan mindegy lenne. Szerintem neki lehetetlen bebizonyítani, hogy Draconak egy emberibb arca is van, és Ő nem csak olyan, amilyennek a pletykák mondják. Nem tudom megváltoztatni a véleményét és nem is akarom. Számomra ez olyan lenne, mintha őt akarnám átalakítani, ez pedig az utolsó dolog, amihez vetemednék. Mi több! Szerintem nem lennék képes Jo-n másítani, nem csak azért, mert akaratos, hanem mert én olyannak akarom, amilyennek megismertem. Azt a Joanne Martint kedveltem meg és az égvilágon nem találni olyat, amiért cserében azt akarnám, hogy megváltozzon. Olyannak kedveltem meg, amilyen, minden egyes hibájával, az egész múltjával, úgy ahogy van. De Jo akkor sem látta azt, amit én azon a bizonyos estén. Ha ez a mondat nem csak a gondolatimban lenne, hanem ki is mondanám, talán Jo azt válaszolná, hogy nem akarja tudni, milyen is Draco. Lehet, hogy a véleményét nagy mértékben maga a Malfoy családja vezényli. De ez így nem helyes. Igaz, hogy az alma nem esik messze a fajától, hisz én is az apámra ütöttem, legalább is nagy részben, de vannak, akik ki tudnak törni a szülei árnyékából. Nem könnyű, hisz én is próbálkozom. Nem akarok olyan lenné, mint az apám, bár mostanában olyan keményszívű lettem, mint ő. Mintha majmolnám. Az igazat megvallva inkább anyámra hasonlítanék, még jobban. Tőle csupán a kinézetemet örököltem, bár nagyapám nem ezt mondta. Szerinte tiszta anyám vagyok, egy kis apai makacssággal és egyéb tulajdonságokkal megfűszerezve. Mostanában egyre kevésbé érzem ezt. Talán mert anyám már nincs, apám már nem a példaképem és nagyapám sem él. Ettől függetlenül, akkor sem lehetek más. Pierce vér folyik az ereimben, ebben a családban születtem, és ezen sem tudok változtatni. Ha megtehetném, akkor sem csinálnám meg. Szeretem a családomat, ahonnan jött, és ahogy keletkezett. Nem számít, hogy milyen messze vagyok , előbb vagy utóbb ugyan olyan leszek, mint a szüleim. Ez nem lehet másképp. Az ő génjeiket örököltem.

Lehet, hogy hibázok, de most így érzem jónak. Ha mégis vétek, akkor valahogy túlélem, ugyan úgy, mint az előzőt, az azelőttit és a többit. Nem szeretek meghátrálni. Olyankor gyávának érzem magam, és sokkal nehezebb azzal az érzéssel megküzdeni, ami arra a gondolatra születik, hogy egy nyúlszívűként viselkedtem. De van, hogy kíváncsiság néha erősebb, mint a félelem. Nem mondom, hogy sosem fog el a rettegés. Dehogynem! Néha attól tartok, hogy majd én is úgy járok, mint az a mugli istenektől készített lény – Pandora. Ő is érdeklődő volt. És ennek köszönhetően mi történt? Az emberekre szabadította a bajt és a szenvedést. És lehet, hogy én sem vagyok elég bátor és feladom, mielőtt megvárnám a dolgok befejezését. Ugyan úgy, mint Pandora, mikor ijedtében idő előtt rácsapta a fedelet a szelencére ezzel bezárva a reményt.

Beszélek és egyenes az arcába nézek. Nem szeretném látni, a fajdalmát, vagy azt, hogy csalódott bennem, de aki nem néz a másik szemében, miközben hozzászól, nem biztos, hogy igazat mond. Sosem sajnáltam meg a tetteimet, talán párat, és most sem fogok semmit sem megbánni. Valószínűleg csak azt sajnálnám, ha elveszíteném Jo-t. De meg kell értenie. Persze nem várom el tőle, de reménykedem, hogy mellettem marad, bármi is történik. Lehet, hogy önző vagyok, de ahogy már említettem, nem szeretném elveszíteni, semmiért sem. Viszont, ha már kockáztattam, nem akarok meghátrálni.
Néha én is a földre pillantok, de próbálok nem elnézni, hisz minden egyes elhangzott szavam őszinte. Látom, hogy megkíséreli elfogadni a történteket. Meg akarom könnyíteni a dolgát, de tehetetlen vagyok. Nem tudok neki segíteni. Várom, hogy megszólaljon. Talán lassan kellett beadagolom neki a sztorit, de nem tagadom! Jól esett kimondani, viszont az már kevésbé, hogy ezzel megbántottam a velem szemben álló Jo-t. Végre meghallom hangját. Úgy látszik, vannak még kérdései. Ne tudok rögtön válaszolni, de sietek. A hosszú hallgatás gyanús, én meg nem szeretném, ha azt gondolná, hogy hazudni próbálok neki. Csupán nehéz megfogalmazni a választ.
- Nem tudom, semmit sem tudok – a hangom változatlan hangnemen cseng – Össze vagyok zavarodva – közlöm vele a nyilvánvalót. Biztos vagyok benne, hogy ki van írva az arcomon. Viszont a hangom elcsuklik. Lehet, hogy most azt fogja gondolni, hogy ostoba vagyok, mert a tűzzel játszom. Valamilyen szinten igaza is lenne, de szeretek veszélyesen élni, attól függetlenül, hogy nehezen viselem a csalódásokat.
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 08. 28. - 11:47:46 »
+2


A beszélgetés immár kezd nyugodtabb vizekre evezni, én is higgadtabb vagyok, és ő sem dühös már a pletykálkodókra. Természetesen én sem pártolom azokat, akiktől erről hallottam, hiszen kihallgattam egy magánbeszélgetést, aki itt olyan dologba ütötte az orrát, amihez nincs köze, az egyedül én vagyok... Én csak egyszerűen nem parancsolni a kíváncsiságomnak, válaszokat kellett kapnom ahhoz, hogy ugyanúgy nézzek rá, ahogyan eddig. Úgy, mint egy emberre, aki fontos nekem, és akiért tűzbe tenném a kezem. Nincs sok beleszólásom abba, kivel barátkozik, vagy éppen ki iránt táplál gyengéd érzelmeket, de nemrég még úgy éreztem, ez egy fordulópont lehet a kapcsolatunkban. De rá kell hogy jöjjek, hogy ahogyan engem sem ítélhetnek el azért, mert vele barátkozom, róla sem ítélkezhetem, mert pont egy ilyen alakba esett bele. Bár nincsenek arról információim, mennyire komoly ez az egész, annyiban biztos vagyok, hogyha választás elé kényszeríteném, én járnék rosszul. Azért arra kíváncsi lennék, mit szólna Malfi, ha megtudná, hogy Elena velem barátkozik, de nem akarom felfedni senki előtt sem a titkunk.
Nem azért titkolózunk, mert szégyellnénk egymást, ez egyáltalán nem így van. Talán csak egyikünk sem akarja, hogy a másiknak baja essen, hiszen ismerjük, milyen kegyetlenek tudnak lenni a háztársaink, ha griffendél-mardekár barátságokról van szó, így inkább nem is verjük nagydobra ezt az egészet. Egy barátság alapvetően nem a nagyközönségnek szól, csak annak a két embernek, aki érintett benne. És ha titkolóznunk kell, akkor titkolózunk. Ugyan nekem nem számít, ki mit gondol, ha valaki beszólna, gondolkozás nélkül verném ki egy ütésre három fogát, Elena pedig hetedikes, biztos rengeteg átkot tud... De így is elég a zűr körülöttünk, neki még ott van ez a viharos szerelmi kapcsolat is, nem kell feleslegesen plusz terhet a vállunkra helyezni. Amúgy sem túl megterhelő a dolog, csak úgy találkozunk, hogy arról nem szólunk senkinek, ez még csak hazugságnak sem minősül. Nem köszönünk fennhangon egymásnak a folyosón, de nem egy köszönés határozza meg azt, ki mennyit jelent számodra. Ha bajban lenne, én ott lennénk, és szerintem ez fordítva is igaz.

Eszem ágában sincs most azzal is bántani, hogy dühösen elviharzom, vagy éppen hepciásan számon kérem, hogy mégis miért ennyire rossz az ízlése a fiúk terén. Hiszen annyi rohangál a kastély falai között, és van elég kevésbé problémás alak is, de ha neki ő kell, én nem fogok ebbe beleszólni. Még a saját szerelmi életemre sem fordítok elég nagy gondot, így szerintem én vagyok a legrosszabb ember ebben a témában. Nem nagyon tudom, milyen igazán szerelmesnek lenni, így a nevem jelenleg hallgass.
Látom rajta, hogy kutakodik a gondolatai között, és nem is nagyon akarom ebből hirtelen kérdésekkel kizökkenteni. Hagyni kell, hogy megnyugodjon, elég nagy trauma lehet számára, hogy már én is tudom, így nyilván minden ember fülébe könnyen eljuthat ez az információ. Ki tudja, az a két lány kinek pletykálja még el, elég hangosak voltak ahhoz, hogy rájöjjek, nem nagyon érdekelte őket, ha valaki kihallgatja a magánbeszélgetésüket. Egyeseknek az okoz örömet, ha mindent kifecseghetnek és más magánügyein rágódhatnak, ahelyett, hogy a saját életükkel kezdenének valamit. Szívesen elbeszélgetnék azzal a két lánnyal legközelebb, ha meglátom őket, de akkor igen gyorsan rájönnének, hogy vagy Draco, vagy Elena közel áll hozzám, és én még csak véletlenül sem akarom, hogy azt higgyék, hogy az előbbi. Szent Merlin, nem tudnék az emberek szeme elé kerülni, ha azt hinnék, hogy nekem valami közöm van ahhoz a fiúhoz. Zsákot varázsolnék a fejemre, amit semmilyen bűbájjal nem lehet leszedni onnan... Még csak a gondolattól is kiráz a hideg! Brr...


Nem nagyon tudom, mit is mondhatnék ebben a helyzetben, de nem is keresem görcsösen a szavakat. Neki most talán magányra és csendre lenne szüksége, nem pedig egy csivitelő griffendélesre, aki arról áradozik, hogy nyugodj meg Ellie, majd én megverem azt a két pletykálkodót...
-Nézd, őszinte voltál velem, így nekem is annak kell lennem veled: ez a dolog semmin sem változtat, hallod? Ha neked ő fontos... akkor majd igyekszem nem túl sokat szidni neked, és nem felismerhetetlenre verni, oké?
Próbálom elviccelni a dolgokat, hajlamos is vagyok rá az ilyen komolyságú helyzetekben. Mivel nyugtatásban nem vagyok profi, így inkább igyekszem viccesnek szánt megjegyzésekkel bombázni az illetőt. Nem hinném, hogy ettől neki jobb lenne, sőt, lehet, hogy csak súlyosbítok a dolgokon, de nem mondhatja el senki sem rólam, hogy nem próbáltam meg. Én örök próbálkozó vagyok, és talán a legtöbb kis "akcióm" kudarcba szokott fulladni, ettől függetlenül még utálom a tehetetlenséget. Inkább teszek valami rosszat, mint ne tegyek semmit, tudom, nem túl racionális és felnőttes, de én sem vagyok se racionális, se felnőttes. Inkább hallgatok a szívemre, mint az eszemre, és előbb beszélek, mint gondolkodok. Ez általában nem a legszerencsésebb kombináció, de sohasem fogok tudni megváltozni, ez is tény.
Mindig igyekszem jó irányba haladni, erre most is mit csinálok? Az egyik legkedvesebb ismerősömmel is a tejfölös fejűről kell beszélgetnem... De vannak bizonyos áldozatok, amelyeket meg kell hozni, hoznom. Jelen pillanatban is éppen azt teszem.
-Szeretnéd, hogy egyedül hagyjalak?- kérdezem teljes testemmel felé fordulva, hajtincseim igazgatva. Pótcselekvés vagy sem, valamit csinálnom kell. Figyelem a mozdulatait, arcának rezdüléseit, hogy le tudjam róla olvasni, mit szeretne, de még mindig a beszélgetés nyomait látom rajta, ami nem túl jó, és ami azt jelenti, hogy nem biztos, hogy sikerrel járt az a viccem, miszerint csak miatta, de nem verem palacsinta lapossá Malfoyt.
Naplózva


Elena Pierce
[Topiktulaj]
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 08. 31. - 14:50:10 »
+2


Őszintén szólva örülök, hogy Jo idehívott és magától kezdett el kérdezősködni erről, az egész dologról. Szerintem nekem nem lett volna annyi bátorságom, hogy elmeséljem neki a történteket. Az elején tuti biztos, hogy nem. Talán egy idő után, de akkor sajnáltam volna, mert nem mondtam el neki korábban. Talán akkor azt hinné, nem bízom annyira benne, hogy egy ilyen dologról beszéljek vele, holott nem ez igaz. Teljesen mértékben megbízom benne, és úgy gondolom, hogy ő nem az a fajta ember, aki képes lenne elárulni a barátait. Kezdjük ott, hogy griffendéles. Az árulás nem jellemző az oroszlánokra. Plusz Jo elég talpra esett és véleményem szerint érettebb a korához képest. Úgy gondolom, hogy hűséges azokhoz, akik szeretik, és semmiféleképpen nem lenne képes őket bántani. Lehet, hogy lobbanékony, és néha nehezebben tudja kontrollálni az indulatait, de ettől eltekintve ő nem rossz ember.
Ha rosszat akarna nekem, akkor nem jutottunk volna idáig. Nem lettünk volna ilyen jó barátok. Itt se lennék, ennél a fánál, és nem beszélnénk a szerelmi életemről. Azzal, hogy Jo idejött, idehívott és beszélni akart velem Dracoról, arról a fiúról, akit oly annyira gyűlöl, mást mutat. Ezek az apró jelek azt árulják el nekem, hogy nem vagyok közömbös számára. Jelentek neki valamit. Tényleg a barátjának tekint. És fontos számára, hogy tudja mi van velem, hogy nem vagyok gondban és hogy nem fog bajom esni. Azzal, hogy elmondta, hallott valakit rólunk beszélni olyan, mintha figyelmeztetne, hogy legyek óvatosabb. Hogy a falaknak is fülük van, és hogy nem csak én és Draco tudunk az estéről, hanem ő is, meg azok, akiktől hallotta, és ki tudja, hogy hány diák fülébe jutott a pletyka.
Ezek az egyszerű lépések nagyon sokat jelentenek. Az, hogy volt elég bátorsága, hogy olyasmiről kérdezzen, amit mások szájából hallott, hogy nem hagyott itt, miután nem tagadtam le, hogy a pletyka igazából nem is annyira mendemondák. Ezzel Jo csak azt bizonyította be, hogy nem tévedtem, és hogy a feltételezéseim helyesek. Benne igazi barátra leltem.

Tudom, hogy a griffendéles nem ért egyet a döntésemmel. Lehet, hogy neki van igaza, hogy Draco tényleg nem nekem való, de ő nem volt ott, abban a szobában, és nem látta mindazt, amit én. Megvan rá a lehetősége, hogy egy nap sajnálni fogom, amiért nem hallgattam rá, és nem távolodtam el a Malfoytól, de a jövő egy rejtély. Most még nem tudom, hogy mit tartogat számomra a holnap. És ez nem tarthat vissza. Nem élhetek félelemben. Nem retteghetek az ismeretlentől. Eszem ágában sincs. Pont ez teszi izgalmassá az életet. A tudatlanság. Hogy a következő nap titok, melyről minden egyes perccel, szépen, lassan lehull a lepel.
Nehezemre esik elhinni, hogy az a bizonyos este napvilágra került és hogy az igaz és a kevésbé valós részletei a diákok közt terjengenek. Bármennyire is szeretném, ezen nem változtathatok. Fogalmam sincs, hogy ki látott meg minket, de ez már nem is fontos. A lényeg, hogy a titok már nem titok, és a sztoriból abszurdnál is abszurdabb pletykákat szőnek.
Látom, tudom, hogy Jonak nem tetszik ez az egész dracos dolog, de nagyra becsülöm, hogy nem rohan el és nem hagy faképnél. Annak is örülök, hogy nem kényszerít dönteni. Ő vagy Draco. Felhőtlenül boldog vagyok, hogy nem kell választanom. Azok az emberek, akik igazi barátoknak mondhatóak sosem állítják választás elé a barátaikat És Jo sem tette. Nem kérte, hogy döntsek, és ez csak azt bizonyítja, hogy ő közéjük való. Bátran mondhatom, hogy a lojális barátok csoportjában tartozik.

Tényleg össze vagyok zavarodva. Nem akarok hazudni, köntörfalazni. Nem, nincs itt helyük a koholmányoknak. Eddig az igazságokon alapult a barátságunk és ezen nem szeretnék változtatni. Sokaknak hazudtam, és biztos, hogy fogok is, de Jonak nem. Megbízok benne, érzem, hogy nem fog elárulni.
Válaszoltam a kérdéseire, ahogy csak tudtam, de azokra a kérdésekre, amelyekre még én sem tudom a megfejtést, természetesen nem tudok válaszolni.
A szemében nézek, és látom, hogy amit mond, azt komolyan is gondolja. A szavai megoldások a gondjaimra. Érezem, hogy nem kell aggódnom, amiatt, hogy meg fog gyűlölni. Olyan, mintha egy sziklát rántaná le a vállaimról. Bólintok, ezzel azt jelezve, hogy megértettem, a barátságunk továbbra is él. Sajnos még nem tudok megszólalni, mert végig kell gondolnom az egész beszélgetést. Olyan jó érzés, hogy valaki képes megpróbálni visszafogni a gyűlöletét, azért, hogy ne romoljon el a kapcsolatunk. Talán önző dolog, hogy repesek, amiért Jo a dolgok ellenére továbbra is a barátjának tekint, de a tény boldoggá tesz, és ez ellen sem tehetek semmit.
Hallom, hogy viccelni próbál. Számomra ez mindig is egy jó jel volt. Ha valaki tréfálkozva akar valamit elfogadni, azt jelenti, hogy belenyugodott, és elfogadta a valóságot. Elmosolyodom Jo bohókás ígéretén.
És itt van a bizonyíték. Érettebb a koránál. Ötödékes létére képes volt felfogni a valóságot. És nem csak tudomásul vette, hanem akceptálta is.
A következő kérdésére már kénytelen vagyok válaszolni.
- Nem, egyáltalán – rázom meg a fejem - Most van rád a legnagyobb szükségem – egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de nem azért, mert nem azt érzem, amit mondok, hanem, mert még nem sikerült teljesen megemészteni a dolgokat. Remélem, hogy nincs dolga és nem siet valahova. Szükségem van rá. Azt szeretném, ha itt maradna velem.
Lehuppanok a fűre, ezzel megváltoztatva a feszes testtartásomat. Jó végre elengedni magam. Jora pillantok. Tekintetemmel bátorítom, hogy kövesse a példámat és csatlakozzon hozzám. Lehet, hogy ezt a témát lezárjuk, de muszáj vele beszélnem. Amúgy sem sok alkalom adódik erre, hát most kihasználom a lehetőséget.
Naplózva

Joanne B. Martin
Eltávozott karakter
*****


° she's a rebel ° ll 5. ll prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 09. 25. - 11:02:19 »
+2


Nem tudhatom, mit érez, elvégre én sohasem voltam még ilyen helyzetben. Nem szoktam rosszfiúkba beleszeretni, inkább megverem őket. Félretéve minden viccet, mókát, és kacagást, egy szinten sajnálom Elenát. Talán leginkább azért, mert ő sem tudja, mibe keveredett, ahogyan azt sem, érdemes-e még jobban belemennie, vagy hátráljon ki ebből az egészből. Még ha az utóbbit is választaná - amit erősen kétlek, egy Pierce sosem hátrál meg, szokta is hangoztatni! - akkor sem tudná, mégis hogyan csinálja. Most pedig nem úgy fogok tekinteni erre a kapcsolatra, mint amit azonnal szét kell szakítani, mert az egyik résztvevő Draco Malfoy, aki nem csak közveszélyes, hanem még magára is az; hanem úgy, mint egy bontakozófélben lévő valami, aminél én csak a tanácsadó szerepét tölthetem be. Nincs valami sok tapasztalatom ugyan a komolyabb és sekélyes kapcsolatok terén, de azért képességeimhez mérten itt leszek mellette, gyakorlatilag és elméleti síkon is. Mert ez egy barát dolga. Én pedig mi más lehetek ebben a helyzetben, mint egy segítő, igaz barát? Nem fogom se lehurrogni, se hátráltatni, vagy véget vetni ennek a barátságnak, mert nekem szükségem van rá. Ha hiszi, ha nem, talán jobban is, mint amennyire neki van rám. Elvégre is nem büszkélkedhetek baráti kapcsolatok terén egy nagy repertoárral, és vele jól érzem magam. Sok dologban egyezik a véleményünk, még többen nem, és éppen ettől olyan szép az egész. Elena megfelelő szellemi partner, aranyszabály köztünk, hogy a házainkról nem nagyon ejtünk szót, hiszen a vérünkben van a rivalizálás, ha feljön a griffendél-mardekár ellentét. Most pedig szerintem egyikünknek sincs szüksége hasztalan pálcaforgatásra becsületsértés miatt, nekünk szükségünk van egymásra, és akármilyen nehéz is elfogadni ezt két olyan jellemnek, mint amilyenek mi vagyunk, el kell. Mert egyedül ezt az egészet nem tudja végigcsinálni, és csak elképzelni tudom, hányan támogatják az útjában...

Ha elküldene, akkor elmennék, de ő marasztal. Ez az a pont, ahol bevallotta, hogy szeretné, ha mellette maradnék, én pedig természetesen így fogok tenni. Némán ülök mellette, ha kell, és próbálok elkapni pár gondolat buborékot, amíg mereng a fa tövében. Nem fogok faggatózni, én is utálnám fordított helyzetben. Keveset tudok, talán még kevesebbet, mint a pletykálkodók, de úgy érzem, nekem nincsen szükségem száraz információkra és adatokra. Beérzem pár pillantással, abban sokkal többet képes elmondani, mintha megpróbálná azt szavakba önteni. Látom a szemén, hogy nem puszta vonzalom vagy lelkesedés az, amit érez. Harcol magával, harcol az egész iskolával, akik róluk suttognak a hátuk mögött, mindezt teljesen egyedül. Hát, már nem sokáig kell egyedül lennie, hiszen nálam jobb segítséget keresve sem találhatna. Talán nem örülök én magam sem ennek a Draco-Elena párosnak, de ha valamit tudok, az az, hogy minél jobban tiltanak valamit, az ember annál jobban akarja. Tehát én nem fogom válaszlehetőség elé állítani, miszerint döntenie kell a barátságunk és a szerelmük (?) között. Egyrészt félek, hogy én, Joanne Billie Martin kikapnék Draco Görényapatrónusom Malfoy ellen, amit soha nem tudnék lenyelni. Másrészt pedig úgy érzem, egy sor nehéz döntés előtt áll, így nem akarok még egy lapáttal rátenni erre. Itt vagyok mellette, ha kell, segítek, ha nem, csak ülök, és figyelek. Nem tudom, mennyire van a segítségére a puszta jelenlétem, de nekem sokkal jobb itt csendben ülni vele, mint üres fecsegésbe bocsátkozni pár háztársammal. Talán már én is értem, kezdek felnőni, vagy nem is tudom... Azt viszont igen, hogy most eszem ágában sincs visszamenni a szobámba, mert ha az utamba akadna az a két pletykálkodó, biztos falhoz állítanám őket. Valahol le kell vezetni a feszültséget, oké?!

Most sem kell megszólalni, egy pillantásából tudom, hogy azt szeretné, ha mellé ülnék. Nem is hezitálok sokáig, mellé ereszkedem, és tudom, hogy előző mondatára nem vár választ, mert ő is olvas az én pillantásaimból. Elég ezekben biztosítanom arról, hogy rám számíthat, kerüljön akármilyen helyzetbe. Ha egy valami igaz rám, az az, hogy nem hagyok cserben barátot. Most sem látom a fényt a sötét alagút végén, amibe önként és dalolva lopózott be, de hagyom, hogy megkeresse maga a villanykapcsolót. Nem ötéves már, nincs szüksége pátyolgatásra, vagy arra, hogy valaki fogja a kezét. Elég, ha segítek neki elindulni az útján, a többit úgyis maga akarja és fogja is megtapasztalni. Maga fogja viselni elkövetett hibái következményét, nem nekem kell majd. Ha összetörik a szívét, neki fog fájni, főként. De akkor én majd ott leszek, hogy segítsek neki összeszedni a darabokat, és összetörni annak a képét, aki ezt tette vele. Hiszen mégis mi másra való egy barát?
Talán elég kevés a fogalmam egy igaz barátságról, de a szívem segít abban, hogy tudjam, mit kell tennem. Ez csak egy érzés, amit nem tanítanak, hanem egyszerűen tudod, hogy hogy kell cselekedned. Most is egy érzés miatt nem hagytam faképnél, és kiáltottam azt, hogy hagyja faképnél azt az idiótát. Mert tudom, hogy nem fog így tenni, és azt is, hogy fájna neki, ha még én is ellene fordulnék. Eszem ágában sincs ellene fordulni, kiállnék mellette, akár úgy is, hogy többé nem titkolózom tovább, és nyilvánosan is mutatkozom a társaságában. De egy dolog miatt ezt nem tehetem meg: nem kell neki még több támadás. Ha mi itt most cseverészve mennénk vissza közösen a kastélyba, rögtön elkezdenének ismét pletykálni, és jönnének a támadások. Vajon akkor elterelődne a figyelem kicsit a Draco-Lena dololgról? ezen megéri elgondolkozni...
Ha elakarod hallgattatni a pletykálkodókat, adj a szájukba új témát, amin csámcsoghatnak!


Köszönöööm a játékoooot Lencse szív *-*

Én köszönöm! ♥♥♥
Lena
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 16. - 05:26:12
Az oldal 0.169 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.