Mert egyszer minden véget ér...

Nem azt kérem, hogy örülj annak, hogy el kell mennem. Én csak arra kérlek, hogy lapozz egyet, olvass tovább, és kezdj el egy új mesét. És ha valaki megkérdi tőled, hogy ki voltam, akkor te elmeséled neki életem csodálatos történetét, és a végén csak annyit mondj: meghalt.

[Lám-lám, egy újabb szökevény. Neved?]

~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben

„Énekeld a fiúkért ,
énekeld a lányokért.
Minden pillanatot, amit elvesztettél,
énekeld a világért .
Énekeld szívből .
Énekeld míg bele nem őrülsz.
Énekeld annak az egynek,
aki utálja aki vagy. „        

                 


      Azt mondják, hogy az öngyilkossághoz borzasztó nagy bátorságra van szükség. Ahhoz, hogy leugorj egy épült tetejéről, hogy felakaszd magad, hogy gyógyszert vegyél be, s ezáltal vess véget életednek, nagyon nagy elszántság, és bátorság kell. Az ilyen emberek általában nem gondolják át a dolgokat, vagy éppen átgondolják, csak túlzásba viszik, átesnek a ló túloldalára, és fokozódó depressziójukba esve ezt a módszert találják a legjobbnak.
   Nos, én ma éjjel nem leszek öngyilkos, legalábbis a szó szoros értelmében, nem.
   Gyáva vagyok, ahhoz, hogy végezzek magammal. Nem merek azzal a gondolattal magamhoz érni, hogy perceken belül vége, és szabad lehetek. Hiába vár a lelki felüdülés, a mennyei paradicsom, hiába szabadulhatok meg ettől a rengeteg gondtól, nem tudnám megtenni.
   Épp ezért bízom másra, ezt a feladatot. Olyasvalakire, aki már jártas az ilyen dolgokban, aki már több szerettjével is végzett, s akinek már csak én vagyok a listáján, s utána ő lesz az utolsó a családfán. A terv már hetek, sőt, talán hónapok óta megvan, egészen eddig csak azzal volt gondom, hogy meg merjem-e tenni, vagy sem. Eddig gyáva voltam, de most már itt állok, és nincs visszaút. A halál hívogat. Érzem.

   Vöröslő szemekkel pillantok a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző hatalmas, kovácsoltvas kapujára, mely már évszázadok óta hűségesen őrzi a birtokot. Még sosem voltam így, hogy be kelljen törnöm, vagyis, hogy meg kelljen próbálnom betörni, mert szinte teljesen biztos voltam benne, nem fog sikerülni. De akkor jön a B terv. Előre kieszeltem mindent, menni fog.
   A hó hatalmas pelyhekben esett, s elborított mindent, rajtam pedig csupán egy fehér pulcsi, meg egy egyszerű, csini farmer volt. Fáztam. Rettenetesen. Ám nem érdekelt, én ma este tudom, miért vagyok itt, és a nátha fenyegette veszély nem állíthat meg. Hamarosan már semmi nem állhat utamba, hamarosan már véget ér életem kínszenvedése, s Emma Gray csak kellemes emlék lesz csupán eme szeméttől bűzlő, s megrontott világban. Legalább lesz egy kellemes, mégis kihunyt fénypont pár ember életében. Már ezért megérte ragyogni.
   Zokogok, s nem tudom abbahagyni. Teljesen átlátom a helyzetet, s félek a haláltól, a bátyámtól, az életben maradástól.  Búcsúleveleim már megírtam, s az utolsót, mely farzsebemben van, bátyámnak szánom. Brandonnak, aki megölte szüleinket, s kegyetlen módon, mintha nem is a húga lennék, többször kitörölte emlékeim. Brandonnak, aki többé már nem a bátyám, s hamarosan én sem leszek már a húga, bárhogy is szeretné.
   Azt veszem el tőle, ami a legfontosabb neki ezen a világon, ahogyan ő tette velem is.
   Az életem.

   Nem próbálkozok a rendes zárnyitó bűbájokkal, egyből robbantani kezdek. A kapu a legerősebb bűbájokból kap, de semmi. Próbálom átváltoztatni, de ahhoz még túl keveset tudok, próbálok valahogy hatni rá, de nem megy. Kevés vagyok.
   Őrülten, sírva rontok neki, s kezdem el kezeimmel rángatni a jéghideg vasat, ujjaim csaknem odafagynak hozzá, dühös, s kimerült leheletem apró felhői meglátszanak a levegőben.
- Engedj be! – üvöltöm teljes erőmből, hisztérikusan. – Engedj be, te szánalmas féreg! Nem mersz elém állni? Itt vagyok! GYERE! – hangom talán tébolyodottan cseng. Mindenképpen elkeseredetten. De hiába próbálkozok. A kapu nem nyílik.
   Keservesen zokogva ereszkedek az egyik tartóoszlop tövébe, s hajtom fejem térdemre. Pálcám elengedtem, valahol itt van a hóban, de kit érdekel. Nekem már úgysem számít. Nekem már mindegy. Én már lemondtam mindenről, ami eddig fontos volt nekem. Az életemről.

   Pár perc múlva felemelem fejem, lehunyom szemem, majd halkan egy szót suttogok az éjszaka, éhes bagolyhuhogással tarkított csendjébe.
- Voldemort. – Nem látok semmit, hisz szemem csukva, de a hoppanálás félreismerhetetlen pukkanásait tisztán lehetett hallani. Bajban vagyok, vagyis lennék, de nekem pont ez volt a célom. Felállok, s könnytől áztatott arcomra elégedett mosoly ül. Mint, aki a diliházból szökött. Hajamból a hajgumit egy célirányos mozdulattal tépem ki, s dobom el, a fejvadászok érdeklődve vizslatják alakom, az egyik megtalálta a pálcám. Ketten vannak.
- Lám-lám, egy újabb szökevény. Neved? – kérdi a magasabb. Egy fekete, tüsi hajú fickó, undorító, hosszú hajjal, és három napos borostával.
- Emma Hailey Gray. Brandon Gray húga vagyok. Brandon halálfaló. – hangom nyugodtan, kis izgatottsággal cseng. Semmi gyanúsat nem találnak bennem… szerintem.
- Áh, félvér. – sóhajt egyet, miután meglelte nevem a kis feljegyzései között. – Úgy látom, csinos kis vérdíjat tűztek ki a fejedre, szivi. A bátyádnak nagyon kellhetsz.
   Vállat vonok, mint akit nem érdekel a dolog.
- Na, akkor megyünk? – kérdezem élesen, parancsolón, mintha én irányítanám a szituációt. De ez egyértelmű, ezek ketten sík hülyék, hisz ki lenne olyan hülye, hogy karácsonykor is dolgozik?
- Hova? – a magasabb most találta meg a pálcám. Kérdő tekintettel néz rám, én meg csak bólintok. Felőlem akár meg is tarthatja, már nagyjából elértem, amit akartam, ezek után semmi más dolgom sincs, csak… meghalni.
- A Roxfortba. Brandon ott van, inspektor. – közlöm velük, szemöldököm felhúzva, kioktató hangnemben, majd hátat fordítok nekik.
   Barmok.

[A halálnak nincs romantikája, de mégis húz magához.]

A halálnak nincs romantikája,
de mégis húz magához.

  Monique eltűnt, én pedig ráérősen heverek szállodai szobámban. Ez így nem mehet tovább, muszáj találnom egy lakás. Pénzem van elég, csak lusta vagyok keresni, már megpróbáltam párszor, de olyan mocskos kis lyukakkal találkoztam eddig, hogy nem csoda, hogy elmegy a kedvem a válogatástól. A karácsonyt még itt töltöm, aztán nekiállok keresni valami tűrhető lakóhelyet.
   Halálra unom magam itthon, előbb jöttem fel az üres bárból, a mugli TV-doboz pedig csupa baromságot ad, ami sehogy se köti le a figyelmemet, így kénytelen voltam újságot olvasni. Ez sem okozott túl nagy izgalmakat, szinte kívülről fújtam a cikkeket, hiszen én is szerkesztő vagyok, mindent első kézből tudok meg. Igazából maximum ellenőrzöm, hogy úgy adták-e le, ahogy akartuk, mert ha nem, akkor bajok lesznek a Szerkesztőségben, és ezt ők nem akarják, még Rita sem.
   Szinte megörültem, amikor egy patrónus ügetett be a szobámba. Pontosan tört be a szobámba. A mocskos, kicsit deformált, világító vaddisznó egy üzenetet hozott.
   - Gray, a húgod a Roxfortnál vár téged, a nagykapu előtt. - a mondatra ledöbbenve kaptam fel a fejemet.
   Hogy micsoda?! Emma a Roxfortnál vár engem? Ez lehetetlen, félrenézte ez az együgyű az egyik szökevényt. Vagy a kiscsaj hazudott a kilétéről. Emma nem keresne meg önszántából (pont ez az egyik nagy problémám).
   Lassan, ráérősen összeszedelőzködök, és könnyedén hoppanálok a birtok elé.

*     *     *

  - Fogd meg, nehogy elszökjön! - utasítja az egyik fejvadász a másikat, aki teljesíti társa kívánságát, és megragadja Emmát a két csuklójánál és összefogja azt (ahelyett, hogy bűbájt alkalmazna...).
   - De miért nem visszük fel a kastélyba? Ő maga mondta, hogy ott van Gray. - kérdezte bamba kifejezéssel a butábbik.
   - Mert mi van, ha hazudik? Vagy igazat mondd, csak így akar bejutni a Roxfortba. - néz rá a lányra gyanakvó tekintettel. Lehajol hozzá, és ujjával megpöccinti a lány orrát. - Ha hazudsz Kicsiszivem, akkor ugye tudod, hogy keményen megbánod? - közli mézes-mázos hangon.
   - Hol van már Gray?! - csattan fel türelmetlenül a másik a kaput bámulva, vajon mikor nyílik ki.
   - Ne idegeskedj. Én szeretek csinos lányok közelében tenni-venni az időt... - mosolyog gonoszul a magasabbik. - Hány éves vagy Emma? - biccenti oldalra a fejét. - Tizenhét, tizennyolc? A legjobb évjárat. - elneveti magát, és keze végigsimít a lány hófehér bőrén. - Majd' meg fagysz Cica, pedig én tüzelek... - közelebb húzódik, és megpróbálja megcsókolni, de ekkor egy fénycsóva vágja hátba, ami eltaszítja őt a lánytól.

*     *     *

  Zsebre tett kézzel baktatok fel az úton.
   Eszméletlen hideg van, de legalább kimozdulhattam egy kicsit, lassan már begolyóztam abban a tetves hotelben. Gondoltam, hogy összefutok Tarával, de aztán lemondtam az ötletről, jól tudom, hogy ő a karácsonyi szünetben a Roxfortban maradt. Nekem is ott kéne lennem, de pár nap szabit kivettem magamnak, úgy gondoltam. Mondjuk ez sem tűnik túl nyugodalmas, karácsonyi programnak, de ez az ünnep úgysem számít már nekem semmit.
   Egyre jobban érdekelt, hogy ki ez a lány, és miért adja ki magát Emmának. Végre felértem, de az utolsó emelkedőrésznél megtorpantam a hóban. Egy fejvadászt láttam hátulról illetve szemből a húgomat, és az őt tartó férfit.
   Nem hittem a szememnek. Fél év után újraláttam a húgomat, aki önszántából jött el hozzám. Legszívesebben futottam volna oda hozzá, hogy magamhoz láncoljam, és el ne eresszem többé, ha kell fogva tartom, de meg kell magyaráznom neki a dolgokat. Muszáj. De nem futottam. Nem szabad meggondolatlannak lennem, túl sokat voltam az mostanában. Túl sokat... Csak álltam és gondolkoztam.
   Miért keresett volna meg Emma? Nem lenne képes megölni, talán ki akar békülni? Megemésztette a tényt, hogy végeztem a szüleivel? Elég nehezen hiszem el... De akkor mit kereshet itt? Nem hiszem el, hogy ő az. Bárki lehet az százfülé-főzettel a gyomrában. De honnan szereztek hajszálat? Bántották? Megölték?
   A düh, tehetetlenség, és a döntésképtelenség marcangolt belül, de amikor a háttal álló férfi a húgomnak simult fellobbant bennem a testvéri láng, és vöröslő fejjel kezdtem rohanni feléjük. Akár Emma az, akár nem, nem tudtam nézni!
   - Stupor! - ordítottam dühödten. majd a másik elengedte Emmát és egymásra szegeztük a pálcáinkat.
   - Ki a franc vagy te?! - kérdezi.
   - Brandon Gray, te fszfej! - sziszegem, és szemem azonnal Emmára pattan.
   Te jó ég, milyen rég láttam. A szívem elszorult, a sírás kerülgetett, de a méreg, ami bennem fortyogott erősebb volt.
   Időközben a másik is összeszedte magát, és rám szegezte a pálcáját.
   - Honnan tudod bizonyítani? -
   - Nem a kastélyból jöttél ki, pedig ott vagy inspektor! - mondja tudálékosan a másik.
   - Ne legyen ekkora a szád, mert a Nagyúr elé viszlek, te hulladék! - nem érdekelt a két fejvadász a húgomhoz szóltam. - Bizonyítsd, hogy Emma vagy, és nem csak egy másolata! - parancsolok rá.

[Dögölj meg.]

~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben

„Énekeld a fiúkért ,
énekeld a lányokért.
Minden pillanatot, amit elvesztettél,
énekeld a világért .
Énekeld szívből .
Énekeld míg bele nem őrülsz.
Énekeld annak az egynek,
aki utálja aki vagy. „       

     

- Fogd meg, nehogy elszökjön! – hallom meg az egyik hangját magam mögül, s mielőtt még ellenkezhetnék, mielőtt bármit is tehetnék, kemény, érdes kezei csuklómra tekerednek. Hát nem használ ez testápolót? Borzalmasan ki van száradva a keze, hogy hagyhatja?
 - De miért nem visszük fel a kastélyba? Ő maga mondta, hogy ott van Gray. – kérdezte a másik, amelyiknél a pálcám is volt. Hevesen bólogatni kezdek, szőke tincseim könnyáztatta arcomba hullnak, próbálják takarni az őrült arckifejezést, az elszántságot, a halál teljes tudatát rejtik. De nem bújhatok el mindig. Nem is fogok.
 - Mert mi van, ha hazudik? Vagy igazat mond, csak így akar bejutni a Roxfortba. - néz rám, gyanakvó tekintettel. Hozzám hajol, egészen közel arcomhoz, és orromhoz ér. Leheletének bűze elveszi a levegőt, finom köhögés hagyja el ajkam. - Ha hazudsz Kicsiszivem, akkor ugye tudod, hogy keményen megbánod? – hangja mézes-mázas, már-már azt hiszem, nem is fog bántani. Nem is akar bántani, pedig érzem, hogy szorosabban fog, érzem, hogy veszélyben vagyok. Most viszont nem zavar… meghalni jöttem, minden, ami közelebb visz hozzá, csak segíthet. Előtte azonban jó lenne találkozni azzal a fszfej bátyámmal is.
 - Hol van már Gray?! - csattan fel türelmetlenül a másik a kaput bámulva, vajon mikor nyílik ki. Nem csak ő vágyik az ódon falak közelségére.
 - Ne idegeskedj. Én szeretek csinos lányok közelében tenni-venni az időt... – vigyorog a magasabb, tekintete ezúttal valóban megijeszt. - Hány éves vagy Emma? - biccenti oldalra a fejét. - Tizenhét, tizennyolc? A legjobb évjárat. – érdes hangján nevetni kezd, keze végigsimít bőrömön. Egész testem beleremeg érintésébe. Fázok… rettentően fázok, ráadásul félek is ezektől a férfiaktól. Mi lesz már Brandon? Talán túl gyáva vagy, talán hagyod, hogy más végezze el helyetted a piszkos munkát? Igen, jogos, nehogy már beszennyezd a neved azzal, hogy megölted a húgod, hiszen ez a két senki tökéletesen meg is felel a pozícióra. - Majd' meg fagysz Cica, pedig én tüzelek... – közelebb húzódik, nagyon közel. Általában a nem kívánatos fiúkat tökön rúgom ilyenkor, de sajnos nem alkalmas a pozíció. Előttem áll, de félig oldalt, elég kényelmetlen, főleg, hogy közben erős markai csuklómra zárulnak. Ajkai az enyémek felé közelednek, bizonyára megkívánta az epres szájfényt, de ebből nem kap. Ezt már akkor tudom, mikor válla felett látom a közeledő alakot… meg a vörös fénycsóvát, mely lerepíti rólam a mocskos fejvadászt.
   Csak egy pillanatnyi meglepettséget engedek meg magamnak, ezután csuklóim megdörzsölöm, s vékony karjaim összefonom melleim alatt. Elégedetten várakozva figyelem a sötétben megbúvó alakot. Megmentőmet. Hogy oda ne rohanjak…
- Ki a franc vagy te?! – kérdezi a másik fejvadász.
   Fogaim összeszorítom, s próbálom kerülni bátyám pillantását. Egy néma könnycsepp gördül le arcomon, de nem törlöm le. A sminkemnek már úgy is mindegy, a könnyeknek rég nem szabok gátat. Egyébként sem tudnék.
   Megvető arckifejezéssel hallgatom rövid párbeszédüket. Igen, a sötét, bűnös, lélekben elrohadt emberek hangja ez. Nem érdemelnek szeretetet, vagy megbocsátást… csak szánalmat. Gyűlöletet.
- Dögölj meg. – sziszegtem fogaim között, ma éjjel először nézve Brandon arcára. Szívem újabb darabokra törik, de nem is foglalkozok vele. Annak már úgy is mindegy. Eddig sem érdekelt senkit. Hiszen az érzelmeim nem számítanak. Lassan meghalok. Nem számít semmi, csak az, hogy elérjem, amit akarok. Nem tudok parancsolni ösztöneimnek, érzéseimnek, a könnyek megállíthatatlanul folynak. Bizonyítékot akarsz Brandon, bizonyítékot? Nézz a szemembe, az Istenért! Nézz rám! Itt állok előtted, teljesen megtörve, olyan állapotban, amilyenben még sosem láthattál. A depresszió legmélyebb pontján, ahol az ember már az életet csak ostoba béklyónak tartja. Egy béklyónak, ami a rossz dolgokhoz köti.
Mondd Brandon, vajon hiszel a szemednek? Elhiszed, hogy mindezért kizárólag te vagy a hibás?
- Nála van a pálcám. – biccentek megvetően a fejvadász felé, csak, hogy az ostoba bátyám teljesen biztos lehessen benne, nem csak olcsó másolat vagyok. Amúgy meg mi az, hogy másolat? Engem nem lehet másolni, én egyedi, és utánozhatatlan vagyok. bármelyik százfűlé főzet-, mely az én mintámra készül, csak halovány utánzata az igazi Emma Graynek.
Pont, mint manapság én magam is.
Mit tettem?
Mit tett velem Brandon?
- De mi lenne, ha a csevegés helyett felmennénk a kastélyba. – megdörzsölöm vállaim, fázósan húzom össze magam. – Majd’ megfagyok.

[A halálnak nincs romantikája, de mégis húz magához.]

A halálnak nincs romantikája,
de mégis húz magához.

  Üvöltöztem vele, pedig én magammal ordítoztam. Éreztem, hogy ő az, éreztem! De nem akartam hiú álmokba ringatni magamat. Mégis miért keresett volna meg? Rájött, hogy mégiscsak az egyetlen hozzátartozója vagyok? Hogy rám számíthat, még ha most nem is hiszi el? Azért, mert a bátyja vagyok? Az a bátyja, aki gyerekkorunkban minden karácsonykor kinyitotta azt a rohadt fényképalbumot, és elmesélte az addigi átlagosnak látszó, hazugságokkal teli életét. Az a bátyja, aki ott volt, amikor először esett le a kviddics seprűjéről, aki hívott segítséget, aki megnyugtatta, hogy semmi baj nem lesz. Aki ott állt mellette végig. Végig... Emma ezt nem látja, de mindig az Ő érdekeit tartottam szem előtt! Csak túl gyerek még, nem tudja felfogni, hogy azzal is védtem, hogy nem engedtem a fiúk közelébe. Minden egyes cselekedetemet érte tettem! Miért nem látta/látja ezt? Vagy talán már rájött, és ezért jött el ide most? De mégis miből jöhetett rá? Végül is mindegy, itt van, és most már el nem eresztem!
   Szitkozódását meg sem hallom, csak a pálcát tépem ki a fejvadász kezéből, de a hirtelen mozdulattól megijedt a másik, így egy átkot küldött rám, amit fatálisan elcélzott. Két pálcámmal a kezemben gyilkos szemekkel néztem rá. Már a nyelvem hegyén volt a gyilkos-átok, és csak az állított meg, hogy a húgom jelen volt. Te jó ég... milyen jó érzés volt, hogy a testvérem velem volt. Végre velem! Biztonságban! Beviszem a kastélyba, és ott tartom! Újra iskolába fog járni, ahol felügyelni tudom! Igen, így lesz a legjobb!
   - Ti ketten! - szólok a fejvadászokhoz. - Később visszahozom, és megkapjátok az ezer galleonotokat! - azzal átkarolom Emma vállát, és jó erősen magamhoz szorítom. Természetesen eszem ágában sincs visszaadni nekik, de amilyen eszetlenek, elhiszik.
   Szorosan fogtam magamhoz, nehogy megpróbáljon elszökni.
   A kaput egy varázsigével kinyittatom, és magunk mögött be is csukom.
   - Velem van! - szólok oda a két őrvarázslónak, akik már közelíteni kezdtek felénk, hogy igazoltassanak.
   Gyorsan haladok a folyosókon, csak a felügyelőkkel és a prefektusokkal találkozunk, de én nem törődök a hitetlenkedő tekintetekkel, hozzám szólni pedig nem mernek.
   Semmit nem akartam mondani Emmának, amíg nem értünk ki bárki halló- és látótávolságából.
   Olyan jó volt ölelni... Érezni az illatát, mert bármilyen, vizes, sáros, mocskos volt, és éreztem az illatát. Bárhol felismerem ezt a nehezen meghatározható, fenséges, kellemes, simogató illatot. Már biztos voltam abban, hogy nem eresztem el. Soha!
   Amint megérkeztünk az irodámhoz, kis híján betöröm az ajtót, és magunkra zárom. Emma pálcáját elteszem, ahogy az enyémet is. Elengedem, így immáron szabadon mozoghat a szobán belül. Szó nélkül bemegyek a fürdőbe, és kihozok két, három törülközőt, és megpróbálom vele becsavarni. Ha nem engedi, akkor odaadom neki. Leültetem az ágyamra, én pedig vonakodok, hogy leüljek e mellé, de nem szeretnék semmi olyan tenni, ami elriasztja, még ha nem is tudna menekülni. Leülök az íróasztali székemre, és legyűrve örömkönnyeimet, hitetlenkedő arccal bámulok rá.
   - Em... - nem tudtam, mit mondhatnék. Olyan sok mindent akartam mondani, de mégsem. Át akartam ölelni, de tudtam a próbálkozás is felesleges. - Nagyon örülök, hogy itt vagy.
   Sebezhető vagyok.
   - Hiányoztál.

[Engedj el.]

~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben

„Mert könyebb úgy,
De te visszahúzol.
Csak a könnyem hull,
Te abban úszol,
Abban ázunk rég.
Ha álmodnék,
Hát kelts fel végre! „        

 

   Szemforgatva figyelem, ahogyan Brandon utasítgatja a másik kettőt. Furcsa, ilyennek látni őt. Hatalom szerepben, félelmetesnek látni, ilyen még talán sosem fordult elő. Vérágas szemei vérre szomjazva merednek rájuk, már már elképzelem, ahogyan rájuk ugrik, ahogy karmaival tépi szét belülről romlott, fekete húsuk, csak miattam. A felismerés pillanatok alatt, belülről emészti fel szinte minden elhatározásom. Elgyengít, és megrendít. Látom, hogy törődik velem, hogy szeret, s szívem sajnálatban megesik rajta. De nem hagyhatom magam.
   Felhúzom orrom, és elfordulok tőle, mintha nem is látnám, mintha egy szánalmas parazita lenne, s bűze visszataszítana, holott az ismerős illat éppen hogy csalogat. Csalogat, fuldokló ketrecébe, mígnem végez velem. Ez vár rám is. Tudom. Hát teszek ellene.
   Közben a könnycseppek, mintha vérrel áztatnák arcom, folynak esztelenül, csendes szenvedésem lassan, de biztosan visz a végkifulladásig, hiszen a célom világos. Már döntöttem, s hiába lesz a bátyám azon, hogy megmentsen… a lelkem már rég elveszett. Ha a szemembe néz, láthatja az ürességet. Én már nem vagyok az, akit szeretett, már rég nem Emma Gray vagyok. Én már csak földi porhüvelyemben vagyok jelen… semmi több. Ideje lemondania rólam.
   Én is azt tettem.
   Ekkor érzem csak ujjait karomon, közelsége szinte bódító, az őrület kezd eluralkodni rajtam, szemeim talán már sötétebbre is válnak, hajam dilis tincsei rendezetlenül bomlanak vállamra. Minden porcikám a halálért kiált, s eme hívás ellen nem tudok tenni semmit sem. Egyszerűen nem bírom…
- Engedj el. – tolnám el magam, de ez cseppet sem megy olyan könnyen, mint amilyennek tűnt. Bátyám szoros öleléséből nem tudok kibontakozni, ám a remény az, mely utoljára hal. A halott elme tudhatja ezt leginkább. – ENGEDJ EL! – üvöltöm teljes erőből, nem érdekel, kik figyelnek fel ránk, nem érdekel, milyen következményei lesznek. – Engedj… el. – zokogom halkabban, s feladom a próbálkozást, helyette arcom vállába temetem, s zokogni kezdek. A kétségbeesés teljesen eluralkodik rajtam. Esetlenül lépkedek, csoda, ha nem botlok meg valamiben, de egy percig sem nézek fel. Ez az én búcsúm, kihasználok minden egyes másodpercet, melyet vele tölthetek, egészen addig, míg a szobájába nem érünk, mert tudom, hogy onnantól már nem tehetem meg ugyanezt. A csendes szenvedésem mögött keserű búcsúpercek rejlenek. Emlékeimbe akarom zárni illatát, bőre selymességét, szúrós borostáját, nevetését, hangja bársony érintését. A mennyországban is emlékezni akarok rá, hiába leszünk egymástól világnyi távolságokra, a testvérem, hiába tagadom meg, hiába okozok neki szörnyűséges fájdalmakat, szenvedő lelkem halála elkerülhetetlenül közeleg. Érzem. És tudom, hogy ő is tisztában van ezzel.
   Ha nem, majd szembesítem.

   Lehet, hogy szavak nélkül tettük meg az utat a szobájáig, az én könnyáztatta szenvedésem mégis többet mondott, mint kellett volna. Lehet, hogy csak én éreztem át ennek jelentőségét, de a pillanatnak vége. Tovább kell lépnem. Be kell fejeznem, el kell végeznem a feladatot, melyet a sors írt listám végére. Az utolsó pont mindig a legnehezebb.
   A kínált törölközőket a sarokba hajítom, és mérgesen túrok hajamba. A keserű könnyeket pulóverem ujjával feltörlöm, a smink csíkokban festi arcom, minél borzalmasabb árnyalatokba.
- Nincs szükségem törölközőre. – suttogom halkan, és két kezemmel közre fogom arcom, nagyokat lélegzem, hátat fordítva Brandonnak. Érzem, hogy hiába töröltem le könnyeim, azok megállíthatatlanul folynak tovább. Egy utolsó, nyugtató levegővétel után visszafordulok, és kipirosodott arccal meredek rá.
- Az undorító hazugságaiddal etesd a kurváidat, Brandon. – nézek keményen arcába, és egy gúnyos, féloldalas mosoly után járkálni kezdek a szobában, szemügyre véve a dolgokat, ám semmi sem marad meg, gondolataim másfelé járnak. Vadul száguldoznak, az emlékképekbe bele-bele kapva. Talán az ilyenre mondják, hogy életem képei leperegnek szemem előtt.
   Nem mondhatom neki, hogy „Te is hiányoztál. Jobban, mint gondolod.” Hiszen gyűlölöm. Azért jöttem, hogy végezzen velem, nem lehetek gyenge.
   Nem. Erős vagyok. Tudom.
- Túleshetnénk rajta? – kérdezem, és várakozva nézek rá, kezeim keresztbe fonom melleim alatt, ám még mindig vacogok. Észre sem vettem, mennyire átfáztam odakint. De nem érdekel. – Gyerünk Brandon, legyél férfi. Hiszen ezt akartad, nem? – szemöldökeim villámgyorsan felszaladnak. Ahogyan szemeibe nézek, nem azt látom, amit szeretnék, a vérben forgó szempárok helyett, csupán a gyenge, kék íriszeket látom, melyek oly ismerősek, melyekbe olyan megnyugtató belenézni, és ez bosszant. – Ölj meg engem is, mint anyuékat. – Jobb tenyeremmel felfelé törlöm a könnyeket. – Itt a lehetőség. – tárom szét karjaim, s hunyom le szemem. Fejem az iménti, büszke tartását elveszítvén, gyengén hanyatlik le.
   Gyerünk, Brandon. Ha igazi halálfaló vagy, megteszed.
   Ha tényleg ezt akarod, hát tedd meg!
   Értem.
   Ha szeretsz, nem hagyod, hogy szenvedéseim folytatódjanak.
   ÖLJ MEG!

[Amikor az ember kezdi hinni, hogy a halál minden gusztustalan mozzanatát ismeri, kiderül,hogy rohadt nagyot téved.]

Amikor az ember kezdi hinni,
hogy a halál minden gusztustalan
mozzanatát ismeri, kiderül,
hogy rohadt nagyot téved.

  Szinte undorok magamtól, olyan selejtként viselkedek. Kimutatok minden érzelmet, egy nyitott könyvként terülök szét. Máskor már rég kontrolláltam volna érzéseimet, akármilyen óriásiak lennének, de ez most más. Senki sem lát, csak Em, ő pedig csak ezt a Brandont ismeri. Ezt a vidám, nyitott fiút, akit a bátyja személyéében ismert meg, nem egy hűvös pszichopata Halálfaló képében. Ő megérdemli, hogy így lásson, így talán észreveszi, hogy mennyire hiányzott és mennyire szeretem, ha már üresnek ható szavaimnak nem hisz.
   Már felkészültem arra, hogy tajtékzani fog, megátkoz, vagy bármi más, de messze nem érdekelt, mindenre felkészültem, de csak arra gondoltam, hogy milyen jó újra látni, így a figyelmem is lankadt, ezért hideg zuhatagként ért rideg szavai.
   A szavak, amik máskor felhúznák az agyamat, most a padlóra küldenek, ugyanis a mondat mondanivalója szíven üt, főleg mert Em ajkait hagyják el eme szavak. Érzem, ahogy növekszik a gombóc a torkomban, és eleinte el akarom nyomni kitörő könnyeimet, de rájöttem, hogy felesleges. Legalább még jobban tudom bizonyítani neki, hogy igenis hiányzott, és minden szavam őszinte. Így hát könny-áztatott szemmel figyelem dühös arckifejezését, így kényszeredetten, öntudatlanul felpattanok a helyemről, és megindulok felé, de megtorpanok, mert tudtam, hogy csak megijesztem. Izmaim megfeszülnek, és a könnyek mellett izzadságcseppek is megjelennek az arcomon.
   - Tudom, hogy nincs mentségem, de az Istenért Ems, szeretlek! - a könnyek patakzottak belőlem. - Már elveszítettelek, de vissza akarlak szerezni! Tudd, hogy én... én mindig melletted voltam, még ha most nem is tűnik így! - kapkodtam a levegőért. Ilyen helyzetben talán 13 éve voltam utoljára. Észre se vettem, hogy érzelemkitörésem közben már ordítottam a bőgéstől. Úgy néztem ki, mint egy bömbölő kisgyerek.
   De ő csak folytatja, nekem pedig lelki erőm sincs visszakérdezni eleinte furcsa mondataira. Miután hamar kibújik a szög a zsákból, elképedve tátott szájjal bámulok rá, mint valami idióta, és teljesen kikelek magamból (vagy több éve felvett álarcos mivoltomból).
   Mondatok tömkelege rohantak át agyamon, rengeteg válasz, kiborulásra utaló szavak, üvöltözések.
   Elé omlok, térdeimre esek, és két vállát megragadva a lehető legerősebben megrázom.
   - EMMA, NORMÁLIS VAGY?! - üvöltök zokogva arcába, s rázom, míg ki nem nyitja a szemét és rám nem néz, majd lélekszakadva folytatom. - Hibákat követtem el! ÓRIÁSIAKAT! De hidd el, ha lenne egy időnyerőm vagy bármim, amivel meg tudnám változtatni a múltat, megtenném! De... nem vagyok képes rá! - kétségbeesetten próbáltam valami kiútra találni agyam rejtett zugaiban, hogy vége legyen ennek a szörnyű, keserves szenvedésnek.    

[Pontosan, Brandon.]

~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben

„Csak kín az élet, szörnyű börtönöm,
A sír, mi vonz, - a létet gyűlölöm. „      

 

   Elkeseredetten figyelem az arcát. Látom első könnycseppjeit, de engem már nem hat meg. Nem tud meghatni. Régen még ment volna, de az az idő elmúlt, Brandon. Ezen talán akkor lett volna érdemes gondolkodnod, mikor megölted anyát és apát. Soha nem fogok megbocsájtani neked. Nézz rám! Nézz az üres szempárba, amit hagytál magad után! Nézd meg, mit tettél velem! Legyél férfi! Vedd a bátorságot és nézz szembe tetteid következményével. Amíg megteheted.
   Hiszen hamarosan vége.
   Ismerem ezt az énjét. Hiába a zokogása, a kérlelése. Jól tudom, hogy ez csak nekem szól, én pedig nem akarom, hogy csak nekem legyen ilyen. Nem akarok semmit. Hív a halál. Egyedül azt akarom, és ha ő nem hajlandó megadni ezt nekem, akkor ne nevezze magát a testvéremnek. Akkor ne kérleljen, az Istenért!
   Zavarodott elmém zugaiban tolongnak a képek. Képek, melyek megmosolyogtatnak. Biztosan furcsán festhetek, bolondul szétkent sminkkel, kisírt szemekkel, megbomlott hajammal, mely hasonlóan bomlott elmém hivatott takarni. És kellemes mosollyal, finom ajkaim szegletében. Búcsúzva a világtól, melyet szerettem.
   „Brandon, mondd, miért történik ez velünk?” – kérdezném legszívesebben tőle, ám nem teszem. Nem fogok belemenni a játékába, nem adom meg magam. Egy valami van a szépségem mellett, amire büszke lehetek, az pedig a makacsságom, és ebből nem adok. Meg sem érdemelné.
   Játékseprűt markolt biztos ujjai között, mosolygott rám, én pedig könnyeztem, ujjaim a sárga szoknya alatt a füvet markolták. „Próbáld meg újra, Emma.” – bíztatott, de nem álltam fel. Azt akartam, hogy ő csinálja, mert sokkal jobban szerettem nézni. Mindig olyan lenyűgöző volt!
   Édességgel és rengeteg mesélnivalóval tért haza. Mindent tudni akartam tőle, minden szabad percem vele töltöttem, s mivel még csak kilenc voltam, konkrétan minden egyes ébren töltött percem neki áldoztam. Csodáltam. Felnéztem rá. Egyszerűen imádtam. Naphosszatt ültem az ágya végében és hallgattam meséit számomra ismeretlen emberekről. A Roxfortról. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy elvesztettem őt, hogy elszakították tőlem, de az első nyáron minden visszatért a régibe.
   Kinyitom szemem és ránézek. Semmi kedvesség, csak a fájdalom töménytelen súlya. Hát jó. Ha nem, hát nem. Van más módszer is. Hátrébb lépek, nem akarom, hogy hozzám érjen. Nem vagyok már kislány, aki leesett a játékseprűről, nem vagyok kislány, akit pátyolgatni kell. Felnőttem, és azt akarom, hogy öljön meg.
   Mindig a vége a nehéz…
- Pontosan, Brandon. – hangom halk, s jeges. Nem fogok engedni. Megmondtam. – Nem vagy képes rá. – annyi kegyetlenséget sűrítek ebbe a néhány szóba, amennyit csak tudok. Azt akarom, hogy fájjon neki. Ahogyan nekem is fájt. Minél jobban szenved, annál jobb. Annál hamarabb érem el, amit akarok.
   Aggódó, kék íriszek lestek be a félig nyitott ajtó résén, vékony ujjak tapadtak a félfára.  Az ágyon ültem, háttal az ajtónak. Nem vettem észre. Csak sírtam. Rengeteget sírtam akkoriban az első barátom miatt, anya mindig is azt mondta, hogy az első a legrosszabb, az utolsó a leghosszabb. Én mindegyikükről azt gondoltam, hogy ő lesz a legutolsó, az igazi. Vagy mondhatjuk Nagy Ő-nek is. Mindig reménykedtem, naívan bevettem a dumájukat, és amikor dobtak, kis álomváram, és hercegnői koronám a porbahullott. Kezdhettem elölről mindent. Hibáztam. De Brandon mindig ott volt nekem.
- Ha valóban megbántad, tedd meg! Tudom, hogy képes vagy rá. Hiszen anyuáékat is hidegvérrel megölted! – nem kiabálok vele, egyszerűen kimerültem a hangos szavakhoz. Sokkal jobban esik a hűvös suttogás, a hideg, érzelemmentes szavak billogként szánva bátyámnak. – Ha érzel még irántam bármiféle szeretetet is, ahogyan azt állítod, akkor tedd meg, amit kérek. Ölj meg. Rajtam már csak így segíthetsz, ne hagyj tovább szenvedni, Brandon. Az életem egy romhalmaz. Nem maradt senkim. Mennem kell. Ez már nem nekem való. – csóválom meg fejem, egészen a falig hátrálok, és tekintetem megakad egy, egy polcon lévő üvegvázán. Tökéletes.

[Amikor az ember kezdi hinni, hogy a halál minden gusztustalan mozzanatát ismeri, kiderül,hogy rohadt nagyot téved.]

 

Amikor az ember kezdi hinni,
hogy a halál minden gusztustalan
mozzanatát ismeri, kiderül,
hogy rohadt nagyot téved.

  Bánatom, dühöm, lelkiismeret-furdalásom, félelmem egy óriási őrületbe vegyül össze, aminek az állagát valaki még felkeveri egy borzasztó méreggé. A gondolataim keszekuszasága és tétlenségem révén úgy érzem elönt a düh, és felülkerekedik a többi érzésen, de közben birtokolva azokat. Dühös vagyok. Magamra és Emmára. Magamra a hibák és botlások miatt, hogy hova taszítottam saját hőn-szeretett húgomat, Emmára, amiért ennyi megtébolyultan viselkedik. Talán már elvesztette józan eszét? Nem tud értelmesen gondolkozni? Őrült gondolataim közé befurakszik még egy múló gondolat, miszerint talán jobb lenne, ha diliházba dugnám? Hiszen ez nem normális dolog. De jót tennék vele? Már úgy érzem bármit is csinálnék, rajta semmi sem segítene. Úgy érzem nem találok kiutat... Pedig mindig van egy kiskapu. Egy mindig. Mindig van EGY KISKAPU! Amit most nem találok. Olyan mintha sötétben tapogatóznék, mindenféle érzékszerv nélkül, mintha csak egy darab tárgy lennék, ami nem tudja befolyásolni sajt és mások életét, az események folyását, semmin nem képes javítani, hiszen csak egy tárgy. Ami tétlenül ül, s nem képes cselekedni.
   Valóban nem tudnék rajta segíteni? Talán őrült elméje ráébresztette arra, hogy nincs tovább? Ilyen keservesen, megnyomorultan nem érdemes tovább élni, hiszen az már nem élet? Talán ő már tudja azt, amit én még nem? Hogy jobb neki a világ nélkül? De... hiszen... az... NEM... LEHET!
   Agyam már csak méregből is elüldözi a megvezető gondolatokat. Lassan már én is az őrület szakadékának szélén táncikálok. Emma felemésztő vívódásomból csak a testi valóm mérhetetlen remegését, és lihegését láthatja. Kisebb pánikroham lesz úrrá rajtam, csak valami csoda folytán nem jelentkezik nálam epilepszia. Tébolyult tekintetem húgomra emelem. Hiába akarom megóvni ettől a pillantástól, hiába próbálnám megakadályozni, hogy lássa ezt a tekintetet, de nem tudtam ellene tenni. Mindent megteszek azért, hogy jobban legyen Emma, hogy higgyen nekem, hogy... hogy újra élhessen.
   Meg se hallom szavait már, csak a gondolataimat próbálom legyőzni, ahogy közös erővel érzelmeimmel próbálnak felemészteni.
   Már a falnál áll. Nagy lépésekben egész közel megyek hozzá. Talán már fenyegetően. Azt hiszi meg akarom ölni. Pedig téved. Megpróbálom átölelni. Át akarom ölelni. Csak szeretni.
   Erőszakosan elhúzom a faltól és a lehető legerősebben magamhoz vonom, és átölelem. Csak ölelem, s lihegésem, könnyeim egybemosódnak.
   - Szeretlek. - suttogom zokogva, könnytől hörögve, talán nem is érthetően.
 Megőrültem vajon?

[NEM!]

~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben

„Nosztalgiás hangulatom nem akar enyhülni. Különös hangulatok ezek. Belefáradtam az életbe. Őrjítő bánat és szomorúság nehezedik rám, mindent reménytelennek érzek. Olyan ez, mint egy finálé. „       

 

   Zavarodostt tekintetem elkapom bátyámról, és inkább a vázát nézem. Itt van, alig kétlépésnyire tőlem, megmozdulni azonban mégsem merek. Nem lenne nagy erőfeszítés, de mi van, ha észreveszi, ha ő hamarabb ér oda? Mi lesz, ha megakadályozza? Akkor aztán mit teszek? Hiszen úgy látszik, magamnak kell gondoskodnom arról, hogy végre elhúzzak erről a tetves helyről. Azt gondoltam, majd ő segít nekem, hogy majd könnyít a helyzetemen, de nem. Nekem kell megtennem…
   A jeges felismerés tőrként darabolja szívem megmaradt cafatait, s keserves könnycseppek peregnek arcomon, a nedves érintés már épp oly ismerős, mint a textil lágy anyaga, vagy a finom szellő, ahogyan kiengedett hajamba kap. Tudtam, hogy meg fogok halni. Ezért vagyok itt, hát akkor miért borít ki ennyire, hogy magamnak kell megtennem? Mégis miért gyengülök el most, a legvégén, mikor már annyira közel járok?
   Még mielőtt azonban megmozdulnék, Brandon közeledni kezd. Hát mégis megteszi. Nem akarom látni. Karjaim védekezőn mellkasom előtt, függőlegesen összeszorítom, kezeimmel eltakarom arcom, hogy még véletlenül se lássak semmit az egészből, én csak csendben szeretném fogadni a sötétséget. Mégis mi olyan rossz ebben? Mégis miért gond, hogy szeretném megkönnyíteni halálom első… vagy inkább életem utolsó perceit?
   A várt megváltás elmarad. Helyette azt érzem, hogy a bátyám hozzám préselődik, próbál megölelni, egyedül mellkasomhoz szorított kezeim vannak közöttünk, s nem igen áll szándékomban utat engedni neki.
   Szeret. Mondja ő. Nem ez az első alkalom, Brandon. Jobb lenne, valami új dumával előállni. Mégis mit remélsz, te bolond? Hogy ezzel majd megnyersz magadnak? Hogy egy kibaszott szóval mindent helyrehozhatsz!? Hát egyáltalán nem. Nem! Nem!
- NEM! – ordítom magas hangon, s kezeimmel meglököm mellkasát, igaz, kétlem, hogy bármiféle fájdalmat is okozhatnék neki, de jól esik.
   Engem már nem menthetsz meg, hát nem érted? Miért nem vagy képes lemondani rólam? Miért?
- Ha annyira szeretsz… akkor ölj már meg te barom! Nem látod, hogy mit teszel velem? – nem bírom tovább, zokogok, s arcom vállába temetem. A kezeim kezdenek zsibbadni kettőnk testének szorítása között, de nem húzom el őket. – Minden egyes perccel csak rosszabb lesz, Brandon. Kérlek. Kérlek. – az utolsó szót érthetetlenül rebegem, a ködfátyol mindent homályba von. Nem hiszem el, hogy ez én vagyok! Nem lehet. Nem akartam elgyengülni. Nem akartam megölelni. Már elbúcsúztam tőle, már nem a bátyám, s már én is csak fél lábbal vagyok itt. El kell engednem. Mind idáig nem voltam képes rá. Végeztünk.
   Meg kell tennem.
   Ahogyan neki is
- Engedj el. – suttogom, s elhúzom fejem. – Most. – sürgetem, ha esetleg nem tette volna meg elsőre.
   A szoba közepére lépkedek, majd megállok, és várakozó tekintetem bátyámra emelem. Én felkészültem. És te, Brandon?

[Amikor az ember kezdi hinni, hogy a halál minden gusztustalan mozzanatát ismeri, kiderül,hogy rohadt nagyot téved.]

 

Amikor az ember kezdi hinni,
hogy a halál minden gusztustalan
mozzanatát ismeri, kiderül,
hogy rohadt nagyot téved.

  Nem hiszem el, hogy ennyire meg akar halni. Emma! Pont ő! Életem szeme fénye, az én apró, kicsi húgocskám, aki öt évesen odabújt hozzám babájával, és azt suttogtam, hogy "Szeretlek Brandon!". Most miért nem tudja mondani? Az én drága kishúgom miért nem tud már szeretni? - Persze tudom a választ, de nem akarom elfogadni.
   - Segíteni fogok rajtad Emma! Túléled Te is, én is! - zokogok, és újra át akarom ölelni, de nem engedi. - Ketten túljutunk ezen, hidd el! -
   Testem remegése nem hagy alább, undorító szörnyetegként uralkodik el rajtam, pánikrohamom kezd kiteljesedni, teljes kétségbeesésem közepette, csak hadonászni tudok karjaimmal, de az is csak a nagyobb remegésnek tudható be. Hiszen félek... Emma drága kincsem, maradj velem!

   - Emma, én... - folytatni akarom, amíg ki nem szárad a torkom, amíg össze nem roskadnak a lábaim, amíg csak élek,  én segíteni fogok neki, és tovább beszélni, hogy higgyen nekem, tovább győzködni, csak tovább és tovább... De nem hagyják, mert a bezárt ajtómat berobbantják, az ajtó nekem csapódik, és egy hangos koppanással koponyám a földön landol.
   - Gyere Szöszikééém! -
   - Ne szarakodj, hozd a lányt! -
   Érzem, hogy folyik valami a fejem alatt, de ledobom magamról az ajtódarabot, és előrántom pálcámat.
   - HOZD A LÁNYT! - ordibálják.
   Emma sikítását hallom...
   Eluralkodik rajtam a pánik, és egy ösztön, ami nekivetett az egyik pálcás fejvadásznak. Izomból nekiestem, és kiesve a folyosóra öklömet arcába nyomom, majd felpattanok róla, és mielőtt felállna, gyomorszájon rúgom, de mire megfordulnék, hogy Emmáért kapjak, egy átok talál hátba, ami a földre terít.
   - EMMA! - üvöltöm rekedten. A földről látom, hogy a másik fejvadász Emmát hurcolja a kapu felé. Az ijedt diákok elfutottak, vagy a fal tövébe húzódtak. Felálltam, és nekiindultam a férfinak, de ő futni kezdett Emmával, én utánuk, utánam a másik fejvadász. Az átkok elől ugráltam. Mind a ketten rám zúdították átkaik hadát, de engem sem kell félteni.
   - Emma! - üvöltöm ismét, mire megáll hurcolója, és hajánál fogva megragadja, pálcáját nyakához emeli, én abban a pillanatban megtántorodom, de pálcám nem ereszkedik le. Mögöttem is megáll a férfi, ő pedig rám szegezi fegyverét. (Közben futó lépteket hallottam távolból. Jönnek a tanárok).
   - Engedd el, te féreg! - ordibálom.
   - Tedd le a pálcádat Gray! - kiáltja vissza.

   És mély csend állt be egy pillanatig.
   Három szó harsant.
   - Avada Kedavra! -
   - Avada Kedavra! -
   - Crucio! -
   Egy zöld fénycsóva fejem mellett száguldott el.
   Egy fehér mellkason talált.
   Az én átkom pedig, ki tudja merre szállt...

   A kínzó átok alig pár másodpercig hatott, hiszen a két fejvadász eltűnt a folyosó végén, és valószínű, meg is léptek. Megérkeztek a tanárok. Kettő utánuk rohant, egy valaki mellettem jelent meg. Nem tudom ki volt az, de félrelöktem, és felültem a földről. Pár méterre tőlem Emma feküdt a földön, és tudtam, hogy a két átok, és három fénycsóva közül, melyik találta el a húgomat.
   - NEEEE! - ordítom. Térdepelve kúsztam Emma holttestéig, és ráborultam. - EMMA! - kiáltom bele koszos ruhájába. - EZÉRT MÉG MEGÖLLEK TITEKET! - kiáltom az ég felé.

    Emma...
    Kicsit húgocskám...
    Én drága... kicsi húgocskám...

    Megbosszullak.
  

Köszönöm! *-*

[Hát éppen ezt akarom! Brandon, ezért vagyok itt. Hogy segíts rajtam. Ölj meg, és minden el van intézve!]

~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben

„Csak elhallgat a dal
De nem szűnik meg
Ma messzi utazom
Végleg búcsút intek
Már nem kelt fel a zaj
A könnyeid sem
A föld a takaróm
És az ágyam itt lenn

Már nem lesz diadal
Már nem veszítek
Itt nem szól sirató
Itt oly könnyű minden
Már nem zargat a baj
Ma révbe értem
A föld a takaróm
És az ágyam itt lenn  

 


   Kiszáradt torkom hisztérikus röhögés hagyja el. Tébolyult, s kegyetlen. Ebben semmi nőies nincs, semmi sincs már bennem a régi, életvidám Emmából. Már csak én maradtam, bomlott valómban. Mondd Brandon, neked ez a lány jó? Te élvezed, hogy ilyen lettem, neked jó ez a látvány?
- Hát éppen ezt akarom! Brandon, ezért vagyok itt. Hogy segíts rajtam. Ölj meg, és minden el van intézve! – még mindig sírok, de nem veszem figyelembe. Egyszerűen, monoton gépként meredek bátyámra. Kizárom a félelmem, a keserűségem, a vágyaim. – Soha többé nem kell látnod. – suttogom, s lehajtom fejem. Nem fogok ránézni. Nem akarok többet ránézni.
   Próbálkozik. Kapaszkodik testem még itt maradt részébe, próbál itt tartani, meggyőzni. Hát nem érted, hogy ennek vége, Brandon? Mindennek, mindennek vége! Hamarosan nem lesz húgod. Ahogyan családod sem többé. Te akartad így, hát örülj. Örülj, hogy az álmaid valóra válnak, míg én a saját, veszett csodáim üldözöm örök idők mókuskerekében.
   Egyetlen pillanatra átsuhan rajtam a félelem, mikor a betört ajtó maga alátemeti bátyám. Félek, hogy baja esett, de aztán az egésznek annyi. Mintha csak elsöpörték volna. Vége. A két férfira nézek, de különös módon nem félek tőlük. Szemeim inkább felcsillannak, ahogyan vonszolni kezdenek.
   Meg fogok halni.
   Visznek és megölnek engem.
   Végre megszabadulhatok földi terheim nehéz, húzó súlyától. Tessék Brandon. Idegen, mocskos alakok végeznek velem. Pedig sokkal tisztább, szebb lett volna, ha te teszed meg. Ezt akartam. Meg akartam neked adni az esélyt, de te nem éltél vele, hát most viseld el, hogy mások megteszik helyetted. ne üvöltsd, ne is próbálkozz! Hagyd!
   Fogd fel végre, hogy ezt én akartam.
   És csak engedj el.
   Mert volt egyszer egy lány, aki mindenkinél jobban szerette az életet.
   Sikítok. Hogy örömömben, vagy félelmemben, nem tudom. Nem sokat érzékelek a körülöttem történtekből. Még mindig zokogok, de lelkem valami melegség hatja át. Talán vér. Igen, lehet, hogy vér szennyezi tiszta valóm. Vajon kié lehet?
   Elmosolyodok. Hamarosan láthatom anyát.
   Soha nem adta fel. Mindig mosolygott, mindenben meglátta a jót, és a szépet. Mindennek tudott örülni. Szeretetteljes, boldog élete volt.  
   Hangok. Hangok mindenfelé. Egészen kellemes csengésük van, hiába jajveszékelés, vagy fájdalom jelei. Hiába kéne félnem tőlük, rettegve futnom, most mégis mosolygok. Tudom, hogy közeledő végzetem jelei, a halál átokszaga kísért.
   Valaki meghúzza a hajam, s torkomnál valami keményet érzek. Biztosan egy pálca az. Milyen lehet a fája? És a magja? A pálca sokat elmond a varázslóról, aki használja. Mondd, te mit mesélnél drágám? Mikor faragtak, gyanították, hogy te hozod el nekem a megváltást?
   De ez a lány felnőtt. Fel kellett nőnie, s meg kellett értenie, hogy a világban nem minden olyan szép, ahogyan ő látja, sőt…
- Csak a hajam ne. – suttogom, s lassan lehunyom szemeim. Felkészültem a halálra, de nem akarom, hogy egy rusnya hullát tegyenek a koporsóba. Üvegkoporsót akarok, mindig is azt akartam. Minden kislány, aki arról álmodik, hogy egyszer hercegnő lesz, üvegkoporsót akar. – Csak a hajam ne. – könnyeim melege már-már nyugtatólag hat, ahogy könyörgök.
   Kinyitom szemeim, s felnézek, de nem látok semmi konkrétat. Minden homályos. Nyilván a könnyek teszik. Nyilván jobb is így.
   Mindvégig jó élete volt. De a lányt egyszer megtörték. És soha nem tért vissza.
   Kiabálnak. Az érzékeim teljesen lelassultak.
   Fények. Fényeket látok. De ez nem fáklyák fénye, sokkal inkább mágia. Úgy szeretem a mágiát.
   A lány maga választotta sorsát. De az az ember kergette bele, akit a legjobban szeretett.

   Minden hang megszűnt létezni. Minden fény kialudt. És a pálcát sem éreztem többé.
   Mindent a világ csendje ölelt körül.
   Az a lány tizenhat éves volt.
   És meghalt.

Köszönöm! *-*