+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Dakota (Moderátor: Dakota Bourgh-Barrow)
| | | | | |-+  Sequoia Nemzeti Park
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Sequoia Nemzeti Park  (Megtekintve 3802 alkalommal)

Dakota Bourgh-Barrow
[Topiktulaj]
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 05. 02. - 16:37:49 »
+2

A Sequoia Nemzeti Park Kalifornia állam legrégebbi természetvédelmi területe. Mely az itt található igen hosszú életű óriásfenyőkről és a régen nagy létszámú törzsekben élő indiánokról kapta a nevét. Mára már csak kisebb falvak maradtak meg. Ezeknek is nagy része a park központjában található tó körül helyezkedik el. Ez a terület védettséget élvez a nagy számban ideérkező turistákkal szemben, akik a park látványosságaira kíváncsiak.


George Bourgh-öt mindig is érdekelték más népek kultúrái. Nem volt se tudós, se kalandor, csak kíváncsi; mindig, mindenre.
Azon a napon is a szíve vezette. Egy kemény, edzésekkel töltött nap után csak ülni az autóban és vezetni. Elhajtani messzire, messze a csapattól, a csarnoktól, a várostól… Már maga sem tudta, milyen messze járhat, de a környezet csodás volt. Az óriási fák, a gyönyörű sötétzöld lombkoronák, a közöttük átsejlő aranyfényű nap. Néha-néha feltűnt a távolban egy kis patak gyorsvizű medre, mikor először pillantotta meg, már akkor elhatározta, hogy bárhova vezessen is, ő követni fogja…
Így talált rá a romos kis házikóra. Ablakai betörve, a tető helyén óriási lyuk éktelenkedett és a külső faborítást is szépen lassan visszahódította a természet. George mégis látott benne valami vonzó bájt, ami azonnal a szívéhez láncolta.
Évekig tárgyalt a közeli indián törzs fejével, hogy a birtokot megvásárolhassa, és a házat felújíthassa. Mikor lányai elérték a négyéves kort, végre eltölthették első nyarukat az erdőben, és bár a ház eleinte egy kis jóindulattal sem szolgálta mindazt a gazdagságot és kényelmet, amihez a tengerparton, vagy Angliában hozzászoktak, mégis csodálatos élményeket éltek itt át. A ház mai, teljesen felújított állapotát csupán a lányok tízedik születésnapjára lehetett megvalósítani, mert a nemzeti parkon belül rendkívül sok szabálynak kell megfelelni építkezésekkor. De senki sem bánta a várakozást, mert a sok tervezésnek köszönhetően ez a hely tökéletes. Maga a harmónia és a béke.
George Bourgh életében három pillanatot tart a legtöbbre, mikor megszülettek imádott lányai, mikor kissrácként elkezdett kosarazni és mikor aznap a szívére hallgatott és követte a patakot. Mindenki, aki ismeri, tudja, hogy e pillanatok éltetik a szomorúbb időkben. Mégis történhet bármi a legboldogabb mindig iker lányaival lesz, itt a nemzeti parkban. Éppen ezért kapott tökéletes nevet az erdei házikó: Sequoia Menedék.

Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
[Topiktulaj]
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 05. 02. - 17:02:13 »
+1


Autónk gyorsan szeli Los Angeles külvárosának utcáit. A hegyek felé igyekszünk. Kalifornia állam utolsó, még igazi törzsek által lakott nemzeti parkjába.
Természetesen a mi általunk civilizációnak nevezett technikai fejlődés már ezt a vidéket is elérte, de nem oly mértékben, mint más államoknál, ahol a rezervátumok területén óriási kaszinókat üzemeltetnek. Kihasználják az állam gazdagságát és környezetük javára fordítják. Legtöbben a közeli városokban dolgoznak, de hazatérve ugyanolyan tisztelettel viseltetnek a természet iránt, mint elődjeik. Megtesznek mindent a védelme érdekében. Egy átlag amerikai polgárnak furcsa az a kettősség, ahogy ezek az emberek élnek. A modern világ kényelmében, az ősi tradíciókkal.

Lehunyom a szemem és magamba szívok minden csepp napfényt, ami beáramlik a nyitott ablakon. Legszívesebben örökre itt maradnék. Élvezném a napsütést, a meleget, a gondtalan mugli életet. Úgy hiszem, igazán boldog lennék. Nem úgy, mint Angliában. Dumbledore professzor halálával, a Sötét Nagyúr hatalma még inkább megerősödött. Fájdalom és halál lepi el az utcákat. Nem bízhatsz senkiben és semmiben. Amerika messze van, a helyzet itt, jóval nyugodtabb. Persze önmagamat tartanám gyávának, ha kijelenteném, hogy nem megyek vissza. Egy apró ember vagyok a tömegben, de egyszer minden embernek eljöhet életében az a bizonyos, fontos pillanat. Mi van, ha pont ezzel hagynám ki?
Újabb zene jön a mappámban. Szerencsére ez kevésbé filozofikus, mint az előző. Jöhetnek az egyéb problémák. A mai napom apró gondjai. A lábaim elgémberedtek, a fejem fáj és az oldalamat iszonyatosan nyomja valami, vélhetőleg a mellettem ülő osztálytársam könyöke.
Boethius máskor is töltött már nálunk egy-egy hetet vagy nyarat. De eddig kizárólag csak Anglia különböző vidékein. Ide hirtelen ötlettől vezérelve hívtam meg. Sokat meséltem neki az itteni mágikus főzetekről, különleges emberekről. Azt mondta szívesen megnézné. Én pedig megígértem, hogy magammal hozom. Szerintem nem vett komolyan, egészen addig a pillanatig, amíg a Roxfort Expressről leszállva, kezébe nem nyomtam a repülőjegyét és egy listát, hogy az utazás előtt miket érdemes beszereznie.
A srác feje mögött nővéremre nézek és akaratlanul is elmosolyodom. Nagyjából ugyanezt a képet festhetem én is, amit ő. Furcsa pózban próbál kényelmesen elhelyezkedni. Térdeit nekitámasztotta az anyós ülés háttámlájának. Párnáját betűrte dereka alá, fejét nekidöntötte a szélvédőnek. Ujjait térdén kocogtatja, gondolom zenéjének ütemében.
Visszafordulok az ablakhoz és ismét lehunyom a szemem. Az itt már ritkásabb magas házak mögött néha-néha elbújik a nap, hogy aztán ismét előbukkanjon, fény és árnyék furcsa közös táncát adva így elő. Fény, árnyék, fény, árnyék…
Hirtelen nagyot zökkent az autó. Fejem nekikoccant az üvegnek. Elaludhattam… Álmosan pislogtam körbe.
Ez a zökkenés jelezte, hogy a szerpentines erdei útszakasz után, áttértünk egy ritkábban használt régi köves útra, ami a hegyi patak mellett haladt végig egészen a tóig. Több mint tizenegy órás repülőút és egy két órás autóút után végre megérkeztünk.
- Pár perc és ott vagyunk. – Finoman meglökdösöm a mellettem ülő fiút, miközben közlöm vele a jó hírt.
Kiveszem fülemből a fülhallgatót, majd telefonomat a táskámba teszem az üdítőm, a rágcsálni valóm és némi mágikus desszert mellé, amit sikerült varázslattal átcsempésznem a határon.
A sofőr fékez. A kocsi lassan megáll, én pedig végre megpillantom barátságos nyári házikónk bejáratát. Innen szinte csak az előszoba épületét lehet látni. A többit eltakarják a fák.
Az amúgy régi épület, mára többféle stílusjegyet is hordoz magán. Egy részen kívülről modern zöld burkolat védi, máshol megőrizték a vályogtéglát és fa ablakokat.
Apa heves mozdulattal tárta ki a bejárati ajtót. Kezében konyharuha volt, ami azt jelezte, hogy ismét főzéssel próbálkozott. Ez nem túl biztató az ebédet tekintve… Boethiust hátrahagyva odaszaladtunk egy ölelésért és néhány pusziért. Apa kis csúnyácska keverék ebe Rufus, viszont inkább az új, ez eddig ismeretlen szagú fiatalembert részesítette előnyben és idegesítő szokásához híven őrült módjára ugrálta körbe.
- Apa, Boethiust, az osztálytársunkat már bizonyára ismered!  - Apa hosszú léptekkel megindult a srác felé, én közben magamhoz csalogattam Rufust és immáron csomagjaimmal együtt próbáltam beterelni legalább az előszobáig.
- Gyere, körbevezetlek! – Ragadom meg szegény Boethius kezét, miután kikaptam belőle csomagjait és az enyém mellé dobtam. - Ha ettünk átsétálhatunk a faluba! Persze csak ha van kedved! De megsúgom, hogy apa főztje rémes, szóval… - A szűköcske helyiségből egy tágas ajtó vezetett tovább a nappalin keresztül a többi szobáig, egy lépcső pedig fel apa hálójába. – Az ott apa birodalma! – Mutatok felfelé, majd tovább vezetem a nappaliba. Ez a szoba nagy és tágas, gyönyörű kilátással, terasszal és hidakkal a patakon át a tóig. – Innen, ahogy látod, két folyosó vezet el a többi helyiségbe. Balra a hálószobákhoz jutsz, jobbra a konyha, könyvtárszoba és a télikert van. Mi most erre megyünk, mert megmutatom a szobád! – Erről a folyosóról négy ajtó nyílik. Kettő szoba a tó felé néz, másik kettő pedig az erdőre. – A panorámás szobák személyre szólóan le vannak stoppolva. – Még névtáblánk is van, ha nem volna egyértelmű… Az én szobámmal szemközti ajtót kinyitom és jelzem Boethiusnak, hogy menjen csak be. – Nézd! Apa már hozza is a csomagjaid! Találsz külön mosdót bent! Kicsit hagylak, hogy elrendezgesd magad! Aztán ebédnél majd kitaláljuk, hogy s mint! – Azzal apát kikerülve, átvergődve Rufuson elindultam én is, hogy kissé összeszedjem magam és berendezkedjek az elkövetkező hetekre.
Naplózva


Boethius Hywel
Eltávozott karakter
*****


hatodik évfolyam - prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 05. 03. - 21:34:16 »
+2

Görcsbe rándul a gyomrom az izgalomtól, ahogy a repülő felemelkedik a kifutóról, talán akkor érez ilyesmit az ember, mikor először ül seprűn és lába elereszti a talajt, - még sosem utaztam azelőtt repülőgépen, sőt még külföldön sem jártam- mindenesetre örülök, hogy nem hopphálózattal, vagy zsupsz kulccsal utazunk. Voltam már máskor is Dakotáéknál, de ez minden eddiginél izgalmasabbnak ígérkezik, és a legjobb az egészben, hogy nem kell otthon lennem anyámmal. Nem hiszem, hogy kibírnék vele egy egész nyarat, akkor inkább dobjanak egy szurcsókkal teli verembe.
Igen csak meglepődtem mikor Dakota kezembe nyomott egy repülőjegyet az állomáson. Beszéltük, hogy egyszer megmutatja azt a varázslatos világot, amiről oly lelkesen tudott beszélni akár órákat, de nem gondoltam, hogy valaha is sor kerül rá. A mellettem lévő kis ablakon figyelem a lenyugvó nap fényével színezett felhők tetejét; gyönyörű látvány, amit seprűről aligha élhet át az ember. Nehezen kényszerítem vissza tekintetemet az ölemben fekvő könyvre, amiből persze egy szót sem olvastam el, hisz annyi gondolat kavarog a fejemben. Fáradtan sóhajtok, majd becsukom a könyvet. Kimerített a hosszú út és nyakam mintha csak rongyból lenne, ellenállás nélkül engedi fejemnek, hogy oldalra biccenjen és én mély álomba zuhanjak.
Furcsa álomból ébreszt a légi kísérő, hogy szóljon a repülő hamarosan leszáll és készüljünk a landolásra.  A nemrég még oly valóságos képek szép lassan oszolnak el, minél jobban próbálok vissza emlékezni az álomra annál jobban és jobban vesz feledésbe. Egy férfi sziluett mozog a tűz körül; karjai helyén mintha szárnyak volnának. Elmosódott színek, folynak össze a szemem előtt és a fülledt levegőben valami furcsa hangszer szól; hangja körülölel, mint a füst, amely a tűzből árad. Monoton dob és kántálás önti el elmémet és valaki hozzám szól, de már nem emlékszem ki volt. Talán Dakota, de már az is a homályba vész, mit mondott.  

Sebesen haladnak a szemeim a könyv sorai mentén, ahogy haladunk az autóval a fák között. Az első párat még fel is fogom, de utána a gondolataim elkanyarodnak, és már megint azon kapom magam, hogy máshol jár az eszem. Így megy ez egész úton, szinte egy bekezdést sem sikerül végig olvasnom, már kezdhetem is elölről. Az ikrek közre fognak a hátsó ülésen, mindketten zenével próbálják múlatni az időt. Baloldalamon Dakota végül megadja magát a kimerülésnek és elalszik. Nem meglepő a hosszú út után. A hátam már sajog a szűkös helyen és egyetlen vágyam, hogy végre kinyújtóztathassam a lábaimat.  Mesés a táj, ahogy kanyargunk az erdei úton. Néha egy kis patakra enged betekintést a sűrű fák erdeje, legszívesebben azonnal belemennék és élvezném a hűs vizet ebben a rekkenő hőségben. Dakota hirtelen felébred és jelzi, hogy hamarosan megérkezünk. Megint izgatottság járja át a testemet, ahogy az autó lassan befordul és megpillantom a fákkal körülölelt házat. Csodálatos harmónia árad a helyből. Furcsa kölcsön hatásban van az épület a természettel; egyik sem vesz el a másikból, inkább kiegészítik egymást.
Ahogy kiszállok a kocsiból, egyből egy lelkes kutya üdvözöl és ugrál körbe és én leguggolok, hogy megdögönyözzem. – Micsoda házőrző vagy te, mi? – mondom nevetve arcommal felfogva a hatalmas nyálmennyiséget, amivel köszönt.
- Köszönöm szépen a meghívást, Mr. Bourgh! –azzal felállok és kezet rázok osztálytársaim apukájával.
- Igazán szép az otth…- mondom, de mire befejezhetném a mondatot, Dakota elkapja a kezem és elkezd végig vezetni a házon. Tágas nappali helyiségbe lépünk, ahol megpillantok egy kandallót és a hatalmas ablakokon át kitekintést nyerek a hidakkal keresztezett patakra és végül a távolban a tavat is meg pillantom. Épp, hogy csak befogadnám a látványt, már megyünk is tovább. Végül elérünk a hálószobákhoz és a Dakota feliratú ajtóval szemben már nyílik is az én szobám.  Meg köszönöm, Dakota édesapjának a csomagokat és az ablakhoz lépek.
Lélegzetelállító látvánnyal terül szét előttem a hatalmas fenyőerdő.  A sűrűn nőtt fák nem igen engednek betekintést az erdő mélyére. Innen csak a közelebb lévő fák látszanak, a távolabbiak elvesznek a sötétben.  Hegyeket látok a távolban melyek kopár csúcsai csak úgy tornyosodnak a zöld erdő felett. Mélyen szívom be az üde levegőt; végre távol vagyunk a veszélyes Angliától. Itt biztonságban vagyunk mindenkitől és mindentől távol.
Miután kipakoltam a csomagjaimat, átmegyek Dakota szobájába, hogy megnézzem, hogy áll. Még nem teljesen fejezte be a rendezkedést mikor belépek. - Hát ez igazán lenyűgöző! Még egyszer köszönöm, hogy elhoztál ide, igazán jó barát vagy!
Emlékszem még mikor megismerkedtünk elsős korunkban. Megszeppenve találtam rá az utolsó helyre a kocsik közt. A felsőbb évesek nem igazán akartak be engedni maguk mellé a Roxfort Expressen, de mikor megpillantottam a külsőre oly hasonló lányokat, barátságos mosoly fogadott. Akkor még nem tudtam, hogy valójában mennyire különböznek egymástól. Dakota már akkor is csak az indiánokról beszélt, de jó volt hallgatni. És most 5 évvel később itt vagyunk. Furcsa belegondolni, hogy mi történt volna, ha az nap nem ott találok egy üres helyet a vonaton. Mindenesetre nagyon örülök, hogy így történt. És izgatottan várom a folytatást.

Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
[Topiktulaj]
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 05. 21. - 15:09:37 »
+2

Esteledik.
Látni a fák között.
Hallani a hangokon.
Érezni a levegőben.
Lépteim alatt ropognak a gallyak, ahogy eltörök egyet-egyet. Rufus mellettem csahol és, amilyen gyakran csak teheti, megnyalja a kézfejem. Néha-néha elszalad Jadáig, körbeugrálja Boethiust, majd visszatér hozzám. Annyira megkedvelte osztálytársamat, hogy mindenhova követi. Még akkor is, amikor nem kéne… pedig most aztán, igazán nem kéne.
Egyre távolodunk a falutól. Felfelé igyekszünk a hegyekbe, az indiánok egy ősi, mitikus helyéhez, a Vizek Szellemének Tavához.
Az itt lakók úgy tartják, hogy Nadie vigyáz rájuk. Bánatukban hozzá fohászkodnak, örömükben őt dicsérik.
A mai szertartással a törzs rátermett fiai elindulnak a férfivá válás útján. A következő hónapokban próbákat kell kiállniuk, hogy bebizonyítsák, méltóak a szellem áldására. Boethiust pedig a testvérükké fogadják, ahogyan annak idején minket is.
Csak így részesülhet a Sámánasszony és a bölcsek tanításaiban.
Az elmúlt pár napban neki is bizonyítania kellett. Felfedették vele varázslói képességeit és a főzetek elkészítéséhez adatott tehetségét. Wahkan a törzsfőnök első naptól kezdve érdeklődéssel figyelte osztálytársamat. Éreztem, ahogy az Ősi Mitikus Hely védelméből leste minden mozdulatát. Mégsem mutatkozott. Eddig nem volt rá példa, hogy még az érkezésünk utáni negyedik napon se jelenjen meg köszönteni minket. Aggódni kezdtem. Feleslegesen. Tegnap végre meglátogatott bennünket és tolmácsolta a szellemek akaratát.
Boethius részesülhet az Ősök tanaiban. De még előtte, át kell esnie a szertartáson.
Tegnap óta percenként látom el egy-egy újabb jó tanáccsal. Nem tudom minek, hiszen Thomas is simán túlélte, pedig ő mugli, ráadásul akkor még tíz éves sem volt.
- Sose nézz a törzsfőnökre! Mármint a beavatásod alatt, máskor lehet, de ilyenkor nagyon ijesztőek a szemei! – fordulok gyorsan hátra. Sajnos annak idején engem nem figyelmeztettek erre. Az erdő közben ritkulni kezdett, alkonyodik, de itt még áteresztik az utolsó fényfoltokat. Még néhány fa és megérkezünk.  – Ő adja majd a pipát és a különböző füveket! Már mondtam, hogy majd bekábulsz, de ne ijedj meg, holnapra már csak szédelegsz, pár nap és kutya bajod! Itt az elején pedig, csak utánozz engem. – Hadarom el a végét, mert megpillantom a törzs tagjait, Thomast és persze aput.
Rufus, azonnal odarohan hozzájuk, majd békésen letelepszik a fűben. Ezen kicsit meglepődöm, amilyen kis szeleburdi, pedig jól tudom, hogy nem éppen átlagos háziállat.
Elhagyjuk az utolsó fákat is. Szemünk elé tárulnak előbb a mohás sziklák és kövek, majd a rajtuk, lustán csordogáló szelíd vízfolyam, végül a fű takarásából előbb egy vésetekkel díszített kisméretű menhir, majd az apró tavacska. Csodálatos látvány. Békét és nyugalmat áraszt. Megértem, miért éppen ezt a környezetet választotta lakhelyéül Nadie.
Wahkan közvetlenül a tó mellett áll a vízesés felé fordulva, karját széttárva fogadja magába a szellemek erejét. Öltözete a hétköznapi viseletével ellentétben a régi hagyományokat idézi. Törzsfőnökhöz méltó, tiszteletet parancsoló megjelenés.
Mellette Orenda, a sámánasszony térdel. Mágikus botja magasan nyúlik alakja fölé. Kis koromban mindig tartottam tőle. És nem csak a botjától... Már akkor nagyon vénnek láttam. Öregedő, sötét arca félelemmel töltött el. Az átszellemülésének pillanataiban valóban az is. De ma már tudom, hogy ő az egyik legbölcsebb asszony, akivel valaha is találkozhattam a múltban, vagy találkozhatok a jövőben.
A törzs jelen lévő tagjai egy máglya körül ülnek. Egyelőre csak halkan pattog a tűz, de már tudom, hogy pár perc múlva félelmetesen fellobbannak a lángok.
Megszorítom Boethius kezét és a magányos kőszálhoz vezetem. Letérdelve meghajolok Nadie szelleme előtt, majd lassan ismét felállok. Megmutatom osztálytársamnak, hova kell állnia, majd Jadával helyet foglalunk a hajadon lányok között.
- Mintha kicsit meg lenne szeppenve! – állapítja meg Weeko, a törzsfőnök unokája. – Mondjuk nem annyira, mint annak idején te!
- Naná, hogy féltem, a bátyád bemesélte nekem, hogy kevesen élik túl! Hét éves voltam! Persze, hogy elsírtam magam!
- Pssszt… - Hallatszott Jada figyelmeztetése.
Abban a pillanatban ősi nyelven felhangzott Wahkan mélyen zengő orgánuma.
A sima víz egyre fátyolosabbá vált, az eddig szelíd vízesés egyre hevesebben zúdult. A máglyarakás tüze is élénk táncba kezdett.
A törzsfőnök éneke hirtelen abbamaradt. A tó felett megjelent egy gyöngyházfényű ezüstös alak.
Nadie kész volt meghallgatni minket.
A szertartás elkezdődött.  
Naplózva


Boethius Hywel
Eltávozott karakter
*****


hatodik évfolyam - prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 06. 09. - 21:00:55 »
+2

Egy szó se jön ki a torkomon. Képtelen vagyok rá. Csak falfehér arccal bólogatok Dakota szavaira, ahogy haladunk az erdőben, fel a hegyek közé. Minél közelebb érünk, én annál jobban izgulok. Az elmúlt napokban Dakota próbált felkészíteni, hogy mi is fog történni, de most úgy érzem, menten elájulok. Folyton az jár a fejemben, hogy mi van, ha elbukom. Ott állok majd az egész törzs előtt és Wahkan bejelenti, hogy tévedés történt, még sem vagyok méltó hozzájuk.
Halk hangok szűrődnek át a ritkuló erdőn és tudom, hogy mindjárt odaérünk. Ahogy kilépünk az utolsó fa takarásából, elképesztő látvány fogad. Magas vízesés omlik alá a tóba; gyengéden simul a körülötte lévő sziklákra, halk csobogással ajándékozva meg a környéket. Elakad a lélegzetem, ahogy lassan sétálunk közelebb. Wahkan alakját lágyan világítja meg a tűz fénye mely körül a törzs tagjai foglaltak helyet. Háttal áll nekünk, úgyhogy egyelőre nem kell aggódnom Dakota figyelmeztetése miatt. Egy pillanatra el is feledkezem arról, hogy miért is vagyunk itt. Ahogy körülnézek, felfedezek pár ismerős arcot, akikkel az elmúlt pár napban találkoztam. Egy kicsit úgy érzem, mindenki engem néz, és zavarba is jövök egy pillanatra. Dakotára nézek, hogy mit kell tennem, mert nem vagyok biztos benne, hogy most mi is fog következni. Megfogja a kezem és elindulunk, mindent pontosan úgy csinálok, mint ő, ahogyan már előtte javasolta. Ez kicsit megkönnyíti a helyzetet az elején, de tudom, hogy nem fog végig mellettem állni. Letérdelek és meghajolok Nadie szelleme előtt, ahogyan ő teszi. Innentől egyedül vagyok; nem félek, inkább csak feszélyez, hogy ennyi ember előtt kell állnom. Nem vagyok hozzászokva ekkora figyelemhez, hiszen én általában inkább meghúzom magam és a háttérben maradok. Izgatottan fújom ki a levegőt a számon, és Dakotáék felé tekintek, talán egy kis bíztatást remélve.
Ahogy lassan szívom be a levegőt, úgy érzem nyugodtabb lettem és kicsit kábult is. Talán a máglya füstje okozza, de mire végig gondolnám, felhangzik a törzsfőnök éneke és a természet felélénkül.  A lángok is a magasba csapnak és érzem a melegét arcomon. Minden felgyorsul és hatalmas erő árad körülöttem. Amilyen gyorsan jött és heves lett, most egyik pillanatról a másikra megnyugodott minden, ahogy elhallgat Wahkan. Egyre tompábbak az érzékeim és kicsit forog körülöttem a talaj. Felemelem a tekintetem, mert különös fény járja át a környéket. Ez már nem a tűz narancsos fénye, ez annál sokkal tisztább.
Tehát ez Nadie a vizek szelleme. Különös erő járja át és tudom, mit kell tennem.  Lehajtom fejem és térdre ereszkedek, tiszteletem jeléül.  Teljesen kába lettem és már egyre nehezebben látok tisztán. Egy férfi sziluett mozog a tűz körül; karjai helyén mintha szárnyak volnának. Elmosódott színek, folynak össze a szemem előtt és a fülledt levegőben valami furcsa hangszer szól; hangja körülölel, mint a füst, amely a tűzből árad. Monoton dob és kántálás önti el elmémet. Valaki hozzám szól, de nem tudom beazonosítani, ki lehet az illető. Csak várom, hogy mi fog következni ezután.
Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
[Topiktulaj]
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 06. 21. - 18:47:06 »
+2

Mélyet szippantok a levegőbe, de ahogy megérzem a takgyökér tömény, bódító illatát, azonnal megbánom. Forog körülöttem a világ, a hangok tompulnak, az agyamra sűrű köd telepedik. És én kábult táncba kezdek. Már nem tudom, ki vagyok. Talán már nem is számít. Eggyé válok a szellemalakokkal, eggyé Nadie követőivel.
Furcsa, ismeretlen hang hagyja el a torkomat és még az eddiginél is furcsább táncot járok.
Nem vagyok önmagam, tudom, mégsem tehetek ellene semmit. A zene átjárja testem, a füst hatása egyre erősebben hat szervezetemre.
Egyre tompábban érzékelek mindent…
És mintha lassan elhagynám tulajdon testemet…

A tűz melege szinte marja arcomat. Az égetett takgyökér füstje csípi szemeimet.
Ahogy Wahkan hangja egyre erőteljesebben szól, úgy lesz a dobok üteme is még gyorsabb és gyorsabb.
Szörnyű ez a ricsaj…
Mozdulatlanul fekszem a földön és már arra sem emlékszem, hogyan kerültem a sziklák tövébe. Fejem iszonyúan hasogat, de ha meg tudnék mozdulni, ez volna a legkevesebb gondom. Megpróbálom felemelni a kezeim, de mintha ólomsúlyokat helyeztek volna rá, nem engedelmeskedik. Nagy nehezen, de végre sikerül kinyitom a szemeimet. Kábultan pislogok körbe könnyeim alatt. Homályos a világ. Szinte semmit sem látok, csak fényeket. Narancsszínű foltok, majd feketék és oldalról ez a szűnni nem akaró ezüstszín ragyogás.
Hol is vagyok?
   Szinte a semmiből érkezve, egy sólyom száll vállamra. Ismerem őt. Eddig a tűz körül járta extázisszerű táncát, most mágikus alakjában védelmezi Nadie-t és a hívőit. – Chayton – suttogom Wahkan elsőszülött fiának nevét. Jelentése is ez; sólyom. Ő maga a védelmező, maga a hűség.
Feltápászkodom. Sajog minden porcikám, de tudom, hogy fel kell állnom, küldetésem van itt, erősnek kell lennem. Szerencsére a mágikus erő segít rajtam. És én újult erővel húzom fel magam a nyirkos fűről.
Ekkor a dob üteme hirtelen megváltozik. A kántálás elhallgat, helyette több hangszer is beszáll a játékba, de én csak az okarina fülsértő hangját ismerem fel.
A sólyom, amilyen hirtelen érkezett, ugyanolyan rejtélyesen tűnik el ismét a sötétségben, és én észreveszek egy ismerős szempárt, amely a sziklák tövéből tekint fel rám.
Nedves orrával meglökdösi meztelen lábfejem. Nincs időm elgondolkozni rajta, hol hagyhattam el a cipőm, csak lassan lépkedek előre – Rufus, menj már innen! – ütök szerencsétlen eb felé. Remélem nem találtam el nagyon. Nem tudok ránézni. Ismét a földre dőlök. Vajon mennyi idő telhetett el a szertartás kezdete óta? Kutyám orrával próbál segíteni rajtam és én engedek szelíd lökésének. Szerencsére az agyamra telepedő köd kezd lassan halványulni. Megérkezés a Vizek Szellemének Tavához, Boethius Sequoia nyelven elmondott esküje, a füvek, az italok…  és amikor végre kitisztul a fejem eszembe jut a legeslegfontosabb dolog;

Hol van most Boethius?
Naplózva


Boethius Hywel
Eltávozott karakter
*****


hatodik évfolyam - prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 11. 11. - 02:21:49 »
+3

 Már egy ideje magamnál vagyok, mégis csukott szemmel fekszem a… földön? Mint mikor valami szép álomból ébredünk. Próbálunk visszaaludni és újra abban az álomban lenni. Nem akaródzik kinyitni a szememet. Kezeimmel kutakodok magam körül, az ujjaim nedves földbe és rothadó levelekbe fúródnak. Lassan nyitom ki a szemeimet és kell egy kis idő, míg megszokják a fényt.  Felettem sűrű lobkorona zár össze, csak itt-ott szökik be a napfény rajta. Mindig máshol, ahogy a szél játszik a levelekkel. Felülök és körbenézek, de senki sincs a közelben. Próbálom felidézni mi történt, de nem tudok rájönni, hogy kerültem ide. Egy biztos, az avatás éjjel volt és most nappal van. Mondjuk nincs túl magasan a nap, de biztos mindenki engem keres. Felállok és körülnézek, hátha rájövök hová keveredtem. Hát izgalmas egy ceremónia volt ez az már biztos. Elmosolyodok, hogy már megint velem történik ilyesmi. Ahogy haladok a sűrű fák között, kellemes hang üti meg a fülemet. Lágy csobogást hallok és tudom, hogy közel járok a tóhoz a vízeséssel. Gyorsan kezdek haladni a fák között, hogy minél hamarabb visszaérjek. Szinte futok mikor hirtelen valami hideg nedves dologba nem lépek. Egyenesen belefutottam egy patakba és most bokáig állok a vízben. Valami nem stimmel, hiszen a tóhoz kellett volna jutnom. Most is hallom a csobogást erősebben, mint korábban. Hacsak nem… Sietve haladok a patak sodrását követve. És pár lépés után riadtan hőkölök vissza. Ugyanis majdnem belesétáltam egy mély szakadékba. Hát azt hiszem megtaláltam a vízesést a tóval, csak pont, hogy a rossz végén vagyok. Kimászok a vízből, és óvatosan a sziklafal széléhez kúszok, lent apró alakok mozognak. Leordítok, de úgy tűnik, a hangomat elnyeli a vízesés hangja. Próbálok közelebb araszolni és úgy jelezni, hogy hol vagyok. Semmi. Innen biztosan nem fognak meghallani. Valahogy le kell jutnom a tóhoz, de ahogy most felmérem a terepet, rájövök, hogy ez igen nagy kerülőt jelentene. Talán le se találnék sötétedésig. Egy utolsó reménytelen ordítás közben lerúgok pár apró kavicsot. Ahogy követem a szememmel tudom, hogy esélytelen, hogy ne nyomja el a víz hangja a pattogását a sziklán és a… Igen határozottan most pattant meg egy lépcsőfokon. Lehasalok és most, hogy megfigyelem az alattam elterülő sziklatömeget, egy lépcsőt vélek felfedezni. Nem is annyira lépcső inkább csak lépések és fogások. Egyértelműen nem a természet alkotta és nagyon ügyesen el lett rejtve. Alulról egyáltalán nem is látszik. A kis kiálló sziklák végig levezetnek a vízesés folyama mellett. Talán okosabb lenne nem megkockáztatni ezt az utat lefelé, de hát nem hiába a Griffendélbe osztott be a süveg. Érzem, hogy meg tudom csinálni. Lassan ereszkedek lefelé az első kiszögeléshez. Érzem, ahogy a talpam eléri a fokot és óvatosan rá helyezem a testsúlyomat. Könnyebb, mint gondoltam, csak ne lenne a szikla ilyen csúszós. Félelmetes, a mellettem csorgó vízesés, de ez egyben egy tavat is jelent alattam, ami azért kicsit megnyugtató érzés, még ha fogalmam sincs milyen mély. Úgy az út felénél egy kis párkányra kerülök, ahol megállhatok egy pillanatra pihenni. Itt a vízfolyam kissé kiszélesedik, ahogy egy nagyobb sziklán folyik át, és itt kezdődik az a szakasz is ahol a víz elválik a faltól, hogy egyenesen a tóba zúduljon. Ahogy a vízesés felé pillantok, majd leesek attól, amit látok. Gyorsan megindulok lefelé, minél hamarabb meg kell találnom Dakotát. Az út lefelé kicsit elkezd oldalra haladni, aminek nagyon örülök. Kicsit féltem, hogy végül a tóba fogok kikötni. Már lassan leérek a földre és mintha a lépcső is elfogyna. Az utolsó hat métert már csak a sziklák segítségével teszem meg. Már senki nem keresett, látták, ahogy lefelé ereszkedem és szerencsére Dakota is a közelben van. Sietve rohanok oda hozzá nem is sejtve milyen látványt nyújthatok így vizesen koszosan.
- Találtam valamit, ami biztosan érdekelni fog. – mondom neki vigyorogva. – A vízesés mögött van egy bejárat valahova és fényt is láttam. Hívd Jadát is.
Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
[Topiktulaj]
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 01. 26. - 19:12:26 »
+3

- Nem hiszem el! – fakadt ki nővérem, miközben ismét félrehajtott egy nagy páfránylevelet, hogy bekukucskálhasson az erdő sűrűjébe. – Minek kellett magaddal hoznod? Az egész falu őt keresi! Mindenki más megvan, csak ő nincs, naná, hogy nincs, miért is lenne... - A szitokáradat talán nem éppen jogos, hiszen Thomas haverom is csupán néhány perce került elő az egyik fa tövéből, kissé kábán ugyan, de sértetlenül.  Viszont tudom, hogy Jada csak aggódik. Ő így mutatja ki. És valljuk be őszintén, lassan én is elindulok a kétségbeesés felé vezető rövidke úton.
A nap már lassan kibújik a szomszédos hegycsúcs takarásából. Néhol már át- átvillan a sűrű lombkoronán, megmutatva milyen erővel is bír már ilyenkor reggel. Az erdő állatai szokásos napkeltei rituáléjukat folytatnák, ha éppenséggel nem bolygatnánk undok jelenlétünkkel a nyugalmukat. Sajnálom… de meg kell találnunk őt. Hiszen órák óta keressük, de egyelőre szinte semmi. Rufus talált némi nyomot a mostani helyzetünktől néhány méternyire északkelet felé. Jelen pillanatban azt követjük, de jól tudom, hogy ez csak visszavezet minket a tóhoz. Ki tudja mikor járt erre Boethius, és vajon merre lehet most?
Jadával nem merészkedhettünk túl mélyen az erdőbe, az a falubeli férfiak dolga volt.  Megvan már a jól begyakorolt módja egy-egy ilyen keresésnek. A szertartások során mindig tűnnek el emberek, ki néhány órára, ki pedig néhány napra. De általában értük nem nagyon aggódnak. Úgy gondolják, az isteneik majd segítenek rajtuk, és megmutatják számukra a helyes utat. Bár azt hozzátenném, hogy az eddigi eltűntek mind itt nőttek fel, és vakon, fél lábbal hazatalálnak bárhonnan… A lányok, asszonyok nem vehettek részt a keresésben.  Készen kellett lenniük az ünnepi ebéddel, ami nem kis feladat, így ők hajnaltájt elkezdték a készülődést. Én viszont foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, hogy segíthessek. Elvégre Boethius az én barátom. Nem tudnék egy asztalhoz láncolva krumplit pucolni, az egyszer biztos. Szóval feladatul a Sequoia tó és a Vizek Szellemének Tava közötti terület átfésülését kaptuk.
Rufus végignyal a kézfejemen. Szomorkásan magamhoz ölelem. Szegénykém kicsit ki van akadva. Szinte félőrült módjára rohangál le-föl és keresi, egyelőre elveszettnek titulált, újdonsült pajtását. Készülj fel Boethy… Lesz neked jajj, ha megtalál…
Kutyám csupán néhány pillanatra marad mellettem, majd nagy ugrásokkal távolodik egyre messzebb és messzebb. Örömteli vakkantásokkal jelzi, hogy ismét talált valamit és én reménykedve szaladok felé. A jókedvem azonban hamar eltűnik, mikor látom, hogy visszatértünk a tisztásra.
Boethius sehol.
Megsemmisülten ülök le a fűre. Ekkor veszem csak észre, ahogy fölnézek, mintha egy ismerős alak mászna lefelé a vízesés mellett.
Végre… Már csak arra van szükség, hogy élve le is jusson.
 Mikor az utolsó fokokat teszi meg én már toporzékolva várom, hogy végre jól megölelgethessem azt a kissé koszos, bolond nyakát…
- Találtam valamit, ami biztosan érdekelni fog. – mondja vigyorogva, ahogy odaér hozzám. Abban a pillanatban rám is átragad izgatottsága és Jadát karon ragadva futok Boethius után. A faluban hamar elterjed a hír, hogy barátom végre előkerült, így emiatt nem aggódom, csak kapaszkodom felfelé a nyirkos kőlépcsőkön. Rufus nyüszítése végigkísér minket az úton, már csak ő maradt a tisztáson, és ahogy így lefele kémlelek, biztos lehetek benne, hogy megvárja, amíg visszatérünk. Szerintem még sosem kívánta ennyire, bárcsak ember lehetne, mint most. Végre én is elérem azt a párkányt, ahová Boethius néhány pillanattal előttem érkezett meg. A szikla valójában elég kicsi, csak egy ember fér el rajta kényelmesen, de az innen tovább vezető bejárat meglehetősen széles és magas. A mohák és más növények által benőtt sziklafalba különös rúnák vannak belevésve, csak egy pillanatra láthattam őket, mert beljebb kellett lépnem, hogy helyet adjak Jadának. Azt azonban könnyen meg lehetett állapítani, hogy nemrégiben, ha a sziklát nem is, de a betűket megtisztították. Vagyis valaki nem is olyan régen, járt erre. A gondolattól libabőrös lesz a karom. Sosem hallottam még erről a helyről, de még csak történetekben sem találkoztam vele, pedig nyolc-kilenc éve járom az erdőt, mindig újat felfedezve, mindig érdekeset látva. Ez a barlang pedig itt van elrejtőzve a vízesés mögött. Kizárt, hogy akár egyetlen ember is titokban tudja tartani…
- Meg tudod mondani, mi áll rajta? – Kérdezi nővérem, amint megpillantja ő is a furcsa karcolatokat. Kikukucskálok a bejáraton, hogy újra szemügyre vehessem a falat.  
- Fogalmam sincs! Ettől olyan izgi, nem? – Jelentem ki, majd beljebb sétálok a barlangba, követve a fényforrást és Boethius el- eltűnő sziluettjét. – Tudod, én felelek érted. Ha lehet most egy darabig nem szeretnélek szem elől téveszteni!
Naplózva


Boethius Hywel
Eltávozott karakter
*****


hatodik évfolyam - prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 07. 29. - 20:15:43 »
+3

Óvatosan belépek a barlangba, halvány fény dereng belülről, de egyelőre nem látom a forrását, mert a járat elkanyarodik. A körülöttünk lévő sziklák nedvesek, és itt-ott mohatelepek ülnek meg a repedésekben. Itt is felfedezhetőek a különös vésetek a falban. Ahogy haladok beljebb, kezemmel kissé oldalra kell hajtanom a plafonról ezrével ereszkedő gyökérzetet, ami a felettünk lévő erdőből küzdött le idáig. Gyönyörű látvány, de nincs idő nézelődni. Mögöttem már érkezik is a két lány. Dakota épp most jött el egy hatalmas páfrány mellett, amely a bejáratnál nőtt ki az egyik résből. Beljebb már jóval ritkásabb a növényzet, gondolom a fényhiány miatt. Pálcámat előveszem, és kis fényt varázsolok a végére, nem szeretnék elbotlani semmilyen kiálló sziklában. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz a járat, de most, hogy a harmadik fordulót vesszük, kezdek aggódni. Szerencsére nem ágazik le mellékjáratokra, úgyhogy nem tudunk eltévedni. Egyre erősödik a kékes fény miközben haladunk és lassan már nincs is szükség a pálcám fényére. Végre úgy tűnik megérkeztünk a barlang végébe. A járat egy kisebb terembe vezet, amelynek közepén egy szikla emelkedik ki. A teteje lapos és egy nagy kőtálnak tűnő tárgy fekszik rajta. Ebből árad az a kékes fény, ami ide vezetett bennünket. A terem falán körbe feliratok és alakok vannak vésve.
Ahogy körbejárjuk a termet, senki sem szól egy szót sem. Csak ámulunk némán és nézzük a véseteket, amelyek úgy tűnnek, mint ha fázisok lennének. Olyan mintha egy tánc lépéseit mutatná be, de közben az alakok változnak. Mire körbeérjük a barlangot, a figurák már állatformájukban mozognak. Tökéletes átmenet, amely a tánclépések által lesz ilyen folyamatos. Egy férfialak például határozott erőteljes mozgásokkal változik szépen át bivallyá. De van egy kecsesebb női tánc is melynek a végén az illető madár alakban érkezik meg. Tudtam, hogy nagyon fontos az indiánoknak az ember állat kapcsolat. Mindenkinek megvan a maga állat alakja, úgynevezett totem állata és ezek a vésetek is minden bizonnyal ezt mutatják be. Épp hogy csak körbeérünk, mikor erőteljes koppanás járja át a helyiséget, visszaverődve a falakról. Azonnal hátranézünk a bejárat felé. És Orenda vén alakját véljük felfedezni. Mondanom se kell milyen ijesztő látvány. Nem tűnik dühösnek, nem néz körbe, minden bizonnyal járt már itt azelőtt is. Botjára támaszkodva megindul a kőtál felé és int fejével, hogy kövessük. Mind a négyen körbeálljuk a kékes fényt és várunk. A sámánasszony kezét az edény fölé helyezi, és érthetetlen nyelven mormol valamit. Nem igazán látszik, hogy pontosan mi van a tálban, de most az asszony hatására a fény változik. Talán leginkább az északi fényre hasonlít a jelenség csak kékes színben. Persze nem ugyanaz, de nem is igazán lehetne máshogy leírni a látványt. Orenda egy kis fából faragott kupát vesz elő öltözékéből és a kőtál fölé emeli. Még mindig mormol, miközben belemeríti a fénybe. Úgy tűnik, valami folyadék van benne, mert a kupa megtelt. Az asszony megint a magasba emeli, majd átadja Dakotának. Jelzi, hogy igyon belőle. Ezt a rituálét még kétszer elvégzi, végül mind a hárman megkóstoljuk a különös folyadékot. Nem is tudom mire számítottam, de a kupa tartalma színtiszta víz volt. A legtisztább, amit valaha ittam.
A fény azonban megelevenedni látszott. Három alak formálódott ki belőle, három állat. Egyikük egy gyönyörű fényes róka, körbeugrálta a testemet, a másik két állat ugyanígy tett gazdájával. Mind figyeltük a jelenéseket, ahogy mozognak. És akkor mindent megértettem. Az a róka az én állatom, ő én vagyok.
Naplózva


Dakota Bourgh-Barrow
[Topiktulaj]
*****


az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2013. 01. 04. - 15:23:20 »
+4

A kékes fény pislákol, zavar, olyan mintha valamiféle tűz árnya lenne, ami ide-oda táncol a légmozgástól. De egyben örülök is neki. Bár kissé homályosan és elmosódottan, mégis mindvégig kirajzolódik előttem Boethius körvonala. Még egyszer nem vagyok hajlandó elveszíteni. Egy szívroham nekem is elég volt egy napra; mégis, hogyan nézhetnék Agnes szemébe, ha az én felügyeletem, az én meghívásom alatt történne vele valami? Már ez a tegnapi ceremónia és a mai sziklamászás is éppen több volt a kelleténél. Lássuk be Boethy, szintúgy, mint Agnes, nem éppen kalandra termett. De mégis tipikusan ők ketten azok az emberi egyedek, akiket talán maga az élet mégis többre szánt, így ha ők nem keresik a kalamajkát, az talál rájuk…

És ím, itt vagyunk, valami barlang belsejében, amit érdekes mód én az itt eltöltött hosszú évek alatt sosem fedeztem fel, míg drága barátomnak a hatodik napján sikerült…
Persze talán irigykedem is egy kicsit, mert a Szellemek nyílván nem véletlenül vezették kábultságában a vízesés tetejéhez. Ők mindig tudják, mit miért tesznek, még, ha mi nem is lehetünk tisztában szándékaikkal. Ez a tanítás talán az elsők között van, amit szinte minden vallás követői híven ismételgetnek.
De a barlang lenyűgöző…
A mágia ereje szinte tapintható. A hely szent mivolta tagadhatatlan, idegenek számára mégis felfoghatatlan. A vésetek… ahogy a régi törzsek legfőbb mágiájának; a lélektáncnak lépéseit megmutatja… Hallottam már róla, bár csak nagyon keveset, úgy tartják, ebből alakult ki évszázadok alatt az animágia. De hihetetlennek tűnt és tűnik, ők mégis hittek benne.

Hárman szinte egyszerre fordulunk meg, ahogy a koppanás végig visszhangzik a kőfalak között: Orenda.
A Sámánasszony egy szót sem szól. Csak magabiztos mozdulattal int minket a kék fényt árasztó kőtál köré. Ez eddig nem foglalkoztatott a tartalma, mégis be kell látnom, hogy egyik ámulatból a másikba esem. Az anyag se nem légnemű, se nem folyékony, se nem sűrű, se nem híg; mindössze létezik.
Hamarosan előkerül a számomra már jól ismert faragott kupa. És meglepődésemre, a halmazállapottalan kékségbe mártva, az mintegy megszelídül és a poharamban színtiszta vízként jelenik meg. Mégis, már csak a tapasztalat is tudatja velem, nem víz volt…
Szemem előtt azonnal meg is jelenik a furcsa kép, egy apró madár, mely az én kolibrim, amely boldog szárnycsapások közepette keresztezi útját Jada gyurgyalagjával és meglepődésemre Boethius rókájával. Ez hát az ő totemállata. Az elszakíthatatlan köteléke a természethez.

Eddigi néma kábulatunkból Orenda mélyen reszelős hangja ébreszt föl.
- Az idők kezdetekor, ezen a területen egy medve, Koruk, uralkodott. Ő tartotta fenn a rendet az itt letelepedő állatok között. Óvták és szerették a természetet. Vigyáztak Nadiára a víz szellemére és Tuwára a föld szellemére. De az ember hamar fölfedezte ezt az istenek által megáldott erdőt. És elhatározta itt alapít új életet. Ez a vidék azonban nem volt az övé az idők kezdete óta, nem ismerte Nadiát és Tuwát, nem szerethette úgy, mint Koruk és az ő leszármazottai, vagy mint az erdő állatai. És ez minden évvel, ahogy az ember leszármazottai is benépesítették a vidéket, egyre nagyobb bizonyosságot nyert. A fű fakóbb lett, a fák élettelenek, és már a madárnak sem volt kedve oly boldog dalt dalolni, mint annak előtte. Mikor az ember Koruk ellen fordult és megölte őt, Nadia és Tuwa iszonyú haragra gerjedve megleckéztették az embert és eltűntették faluját a föld színéről. De az ember bátor és vakmerő, és minduntalan új és új érkezik és mind elköveti ugyanazt a hibát. Nem szereti eléggé, azt, ami körülveszi, ezt az áldott erdőt.
Nadia végül magához hívatta Koruk népének leszármazottait és megígértette velük, hogy örökké hűek maradnak az erdőhöz, a tavakhoz, a hegyekhez, mindehhez az áldott vidékhez. Sequoia, ezen a vidéken született, ahogy az apja és az ő apja is, akik mind Koruk vére. Semmi nem lehetett számára fontosabb, mint a szellem kívánsága. És mikor ígéretet tett, bundája helyén emberi bőrt látott, mancsai helyett emberi ujjakat.  És így ő lett Sequoia, az ember. Az erdő leghűségesebb lakói is mind, még a legapróbb teremtmény is emberré változott. Hogy végre jogos alakjukban, egymást tisztelve és szeretve védjék meg e szent helyet.  

Mikor Orenda beleönt valamit a kőtálba, a kékes fény barnává, majd zölddé változik.
- Népünk minden egyes tagja szívében hordozza az állatot. Mi megtanultunk együtt élni velük, hiszen ők, mi vagyunk. De tudjuk, hogy minden emberhez tartozik egy állat valahol a nagyvilágban. Ha iszol egy kortyot Boethius, láthatod, merre jár. Megismerheted gondolatait és vágyait. – A sámánasszony barátom felé tartja a fakupát. – Idd ki. És hunyd le a szemed. Engedd szárnyalni a lelkedet.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 15. - 13:39:34
Az oldal 0.146 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.