+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ♦Omnis vir lupus♦
| | | | |-+  James Wolf (Moderátor: James Wolf)
| | | | | |-+  még vár rám ez a föld.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: még vár rám ez a föld.  (Megtekintve 591 alkalommal)

James Wolf
[Topiktulaj]
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 04. 21. - 22:58:27 »
+3

mert egyszer mindenképp döntést kell hoznunk.
és ez elől amúgy sem menekülhetnék.
de elsietni sem akarom.

1997.december.22.
•  •  •  •

    Haldokló föld legyilkolt fák
   Lábaim keményen túrnak bele a roxforti park, viszonylag magas, fél lábszárig érő, tiszta, sértetlen havába, de ez mit sem számít, hiszen a sötét csizma lábamon megvéd a borzalmas természeti viszonyok okozta, esetleges szenvedésektől. Kezeim kabátom zsebében lapulnak. Fázok. Hátamon hátizsákom, melyet tértágító bűbájjal kezeltem, most ólomsúllyal húzza vállam, de nem törődök vele. Inkább gyorsan lejjebb húzom sapkám, különben lefagy helyéről fülem. Szemeimmel az elhagyatott parkot pásztázom. A parkot, mely egykoron még vidáman csengett a hógolyózó, vagy hóembert építő diákok kacajától, a parkot, mely oly sok szép, rejtett, vagy éppen túlságosan is nyilvános pillanattal szolgált a diákoknak. A parkot, melyre örökre emlékezni fogok, de nem ilyen, elhanyagolt, kietlen formájában. A fák vacognak, levelüket elvitte az ősz. A fűnek is annyi, hótakaróját magára húzva követte el önnön gyilkosságát. Az állatok pedig jól elbújtak, saját, téli rejtekükre. Mert hideg van. S mert félnek. Hát akkor mi miért is ne tennénk másképp, akkor mi, gyarló, vétkező emberek, kiknek sokkalta több félnivalójuk van, pláne most, miért ne keresnénk egy egyszerű kis rejteket, valahol a föld mélyén. Hiszen a természet is ezt teszi. Rejtőzik. Talán az évszak miatt, talán, más is közrejátszik, talán mindkettő, talán egyik sem, és csak én vagyok ilyen őrült, és képzelek bele mindenbe bántó szándékot. Ez az év, ha másra nem is, egy valamire megtanított, méghozzá arra, hogy senkiben nem bízhatok. És ha az élet tanít valamire, azt asszem nem fogom megtagadni.
   Fuldokló égbolt néz le ránk.
   Nagyot nyelek, s megfordulok. Még egy utolsó pillantás a jól ismert tájra, a kedves tornyokra, melyek mára már inkább fenyegetnek. Az égboltra nézek, mely azt jósolja, újabb havazás várható. Vagy mindent pusztító vihar, ezt csak ő tudhatja, minden esetre nem áll szándékomban kivárni, míg a sötét felhők kiengedik magukból a „feszültséget”. Elfordítom fejem, s kilépek a nyitott, hatalmas, kovácsoltvas kapun, mely annyi éven át jelentette számomra az otthon, a menedék kapuját. Melyet mindig is szerettem, s melyet most véglegesen elhagyni készülök. Mert nekem itt már nincs maradásom. Gyűlöletes, fujtogató hárpiák összessége, kik arra utaznak, véred mihamarabb szívják ki gusztustalan piócák módjára, s életkedved, mint holmi vámpírok szipolyozzák ki testedből. Én ezt már nem bírom. Mennem kell. Lesütöm szemem, még egyszer, s talán tényleg utoljára simítok végig kezemmel a hűvös vason, majd a Roxmortsba vezető, keskeny útra lépek. Mázli, hogy a karácsonyi szünetben is leengednek minket a faluba. Már azt sem értem, miért maradtam itt szünetre. Már nem értek én semmit sem.
   Minden csak pénz, papír és szám…
   Magányos lépdelésem senki nem zavarja meg. Egy hang, egy moraj, még a szél is csendesen bújik meg a fák mögött, s hagy nyugtot nekem. A korai órák ellenére egész fittnek érzem magam. Talán célom elérése hajt, talán más, talán csak a fájdalom motivál, melyet az elmúlt fél évben elszenvedtem, talán más. Talán csak szimplán hülye vagyok, és ez a tudat mindenen átsegít. Még ezen az éhes, mocskos, sötét világon is segít megtalálni a helyes utat. Talán itt majd jobb lesz, talán most jófelé tartok. Talán én leszek az, aki a végtelen sötétben képes lesz találni némi fényt is. Talán majd meglátom a borzalmakban a szépet, s a némában hangot találok. Csomó, szép, sőt, egyenesen gyönyörű ábránd, ám egy a bökkenő. Még mindig itt vagyok. Még mindig nem tudok elszakadni múltamtól, holott épp erre van most szükségem.
   … és hullaszag a lépteink után.
   Azon kapom magam, hogy egy helyben állok, s orrom csiklandozzák az apró hópelyhek, melyek frissen kezdtek szállingózni.  Idegesen csóválom meg fejem, szakítom el tekintetem az iskola ezernyi tornyától, s konokul nézek előre. Valahogy fel kell fognom, életem e fejezetének vége, és nincs mit tenni. Ez volt a döntésem, végre kell hajtanom. Meg kell tennem, bármennyire is félek. Talán nem fogok belehalni, s talán az én mesém is a híres „happy end” – del fog véget érni. Talán nem is olyan rossz ez az egész, mint ahogyan azt gondoltam. De vajon mit lesz Abbyvel. Vajon mit kezd majd egyedül? És ha bántják? Mi lesz, ha a húgom legközelebb, csak halvány árnyékként fogom látni? Mi lesz, ha teljesen más ember lesz, s talán ellenem fordul. Beszélnem kellett volna vele erről.
   De ébrednünk kell, még nem késtünk el talán.
   Egy magas tábla jelzi a helyet, hol Roxmorts városa kezdetét veszi, ám én nem folytatom tovább az utat, mely innentől ki van taposva, s mely a falu főutcáját testesíti meg, hanem eltérek jobbra, a házak mellett, s egy bemélyedés – valószínűleg árok, ám a hó miatt nem tudhatom – mellett haladva megkerülöm a települést. A települést, mely máskor oly nyüzsgő, s oly élettel teli, vidám, most pedig csendes. Kihalt. Magányos. Mint ahol egy zord, pusztító sereg halad végig. Mintha a szeretet ünnepe nem is lenne a nyakunkon. Mintha nem is ismernék a szót: szeretet.
   Még vár ránk ez a föld! Ezen kell, hogy éljünk szebb jövőt.
   Egy alacsony, omladozó ház mellett vezet utam, melyet direkt a feltűnés elkerülése végett választottam, most viszont meggondolom magam, és letérek az elképzelt útról, a tervet most porrá zúzom, és az összeomlott kerítésen, egy könnyed mozdulattal átlépve a ház hátsó kertjébe lépek, mely ugyanúgy kihalt, s hóval fedett, mint minden más, ameddig a szem ellát. Ám ez itt most mégis más. Furcsa szerkezetével, a háznak hátulról is van egy ajtaja. Pont a biztonságosabb, még épebb oldalán. Közelebb merészkedek.
   Még vár ránk ez a harc. Mire vársz? Mit akarsz?  
   Lehorgasztom fejem, és várok. Nem tudom, mire. Nem tudom, minek. Talán valakire, aki majd segít rajtam. Nekem. Valakire, aki megmondja, mit tegyek, mint holmi kisgyermeknek, hiszen akkoriban még olyan könnyű volt. Ha tanácstalan voltam, jöttek és mondták, mit csináljak. Mára már sajnos nem így van. Felnőttem, s a magam ura vagyok. Nem állíthat meg senki.  Viszont nekem mennem kéne. El innen. Messzire.
   Még vár ránk ez a föld. Van egy élet rá a vég előtt, hogy vissza adjuk még mi kölcsönben csupán a miénk.
   Pálcám markolatán ujjaim megszorulnak, s lábaim megremegnek. Haladni kéne, de még mindig nem határoztam el magam. Ha elmegyek, nincs visszaút. Ha most nekivágok az ismeretlennek, akkor tovább nincs, ennyi. Nem tudom, mit teszek majd, nem tudom, merre indulok majd. Nem tudom, mit tegyek, kihez csatlakozzak, hogy szerelmem megleljem. Fogalmam sincs mi lesz velem. Csak egy valamit tudok. Látni akarom. Vele akarok lenni, mert mindennél jobban szeretem.
   Az élet tiszta, mint a hó. S egy bolygó addig lakható, míg az, ahol élsz nem eladó.
   Én viszont nem tudok itt élni. Ennek vége. Sajnálom.
   Előre lépek, fordulok, s már érzem is azt a szokásos, szorító érzést.

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 08. - 16:53:20
Az oldal 0.046 másodperc alatt készült el 32 lekéréssel.