Aranymívesek utcája

Godric's Hollow Fő terétől nem messze lekanyarodó girbe-gurba utca. Igazi középkori hangulata van, hisz a keskeny utcában az emelet kilóg a homlokzatból, eltakarva a fényt a lent járók elől. Az alacsony ajtók mögött titokzatos boltocskákat találni. Sötétben nem szívesen járnak erre emberek.

{ Caeo O’Siodhach }

káromkodás, grafikus megjelenítés várható

- Ahhoz képest sokáig tart – jegyzi meg a férfi sötéten, és rágyújt.
- Szívós egy korcs.
   A fiú alig-alig férfias, engedelmesen kontrázó hangjától hirtelen röhögni támad kedve. Mi ez, cirkusz? Kabaré?
   A levegő steril a fagytól, nem melengeti fel a vérpára, a kifordult belek undorgató, forró gőze, a szánalmas zihálás. Gondolatban számol. Nézi a földön fekvőt, bámulják mindannyian, mind a négyen. Mint valami proszektúrán. Könnyű nézni, mert nem néz vissza, csak lötyög a roncsolt szemüregekben a szövetek zavaros levese, löttyen, ahogy rángatja a fejét kínjában. Az égett szélű vágás szemmaszkot rajzol a vértelen arcra. Mugli képregényhőst idéz. Röhögni kéne, ja.
   A nő még egy szót se szólt, mióta idekeveredtek. Hallani, ahogy összekoccan a foga, miközben hallgatják a vinnyogó lélegzet fragmentumait. Visszaszámol a lélek.
- Pár perc – jósolja a kölyök csöndesen, irtózattal, de valamiféle riadt büszkeséggel is. Nyilván ez volt az első leszámolása.
   Talán. Távol vannak az utcai lámpák nyugalmas, ezüst fényétől, nem látszik jól, hogy mennyi vér szaladt el a macskakövek között. A földön fekvő legalább nem könyörög, csak értelmetlen félszavakat motyog néha a rángatózó száj. Tudja ő is, hogy nincs kegyelem. Tudta akkor is, amikor óvatlanul pálcáért kapott a rangidős auror jelenlétében. Aligha jelentett fenyegetést. Épp csak ha meg lehet tenni ezt is, hát van, aki megteszi. Aki rákapott a vér ízére, az nem szalasztja el az alkalmat. Nem igaz, Armstrong? Nem volt figyelmeztető átok, azazhogy volt… az volt a második.
- Sárvérűek! Legalább megtanulják, hol a helyük – morran a férfi sötét elégtétellel, de mégis bosszús mellékzönge zörög a hangjában. – Az ilyet már kár összerakni. Mi a fenének nem adta le a kibaszott pálcáját, ahogy a többi fajtájabeli?
   Későn jöttek már ezzel a citerázó szukával, ámbár aligha tehetett volna bármit akkor is, ha ott áll a férfi mellett. Rangidős. Ő pedig Brodowski, a hivatali köcsög, a szorgalmas nyelvű, a bőtorkú. Véletlen gyilkosságokat már a nyílt utcán se szégyen megejteni. Nem Armstrong, csak Brodowski… Három bűnöst egy áldozatért? Egy hasznos álcát egy sárvérűért, aki úgyis nyomorék lesz, ha ugyan megmarad? Mereven nézi a haldoklást.
   A bagós tiszt kiköp a vergődő arc mellé.
- Két galleonba, hogy kettőig is húzza a szaros.
   Egy darabig csönd.
- Legyen öt – mondja a nő.
   Mélyen a nő arcába néz, de csak a lilás színű rúzs látszik, meg a magas szemöldök, a hosszú orr vetette árnyékok. Milyen higgadt akkordokban cseng vissza a tétemelés hangja.
   Hátrébb lép. Hányingert keltő gondolat, hogy úgyse élné túl.
   Úgyse élné túl.
   Túl sok vér, túl erős átok mind a kettő.
   Talán azért túlélné. Vagy legalábbis túlélte volna, ha egy perccel ezelőtt valamelyikük érte nyúl, és elviszi egy ispotályba, vagy legalább hív egy gyógyítót.
   Ugyan.
   A háborúnak áldozatok is kellenek.
- Ha még kettőkor is él, akkor bevisszük – teszi meg a maga tétjét csúf fintorral, fellebbezhetetlenül, és rágyújt ő is. Nem fogja megélni a kettőt úgysem.
   Brodowski  megtévesztően lágy, üres szeme elfordul a haldoklóról, a környező utcákat körbeszegő árnyékok közé vész.

-Saulus-

Lágyan koppan a keményre vulkanizált gumi a mankó végén minden egyes lépéssel, visszhang nélkül a vékony kacifántosan, régi idők architektúrájának emléket állítva kanyargó kis utcácska falai között.  A falu éjjeli csendjében csak saját lélegzetemet hallom, ahogy a központ felé haladok. Még érzem számban a meleg tea ízét, fejemben kóborló foszlányait a fonogramról játszódó zenének, régi időkről mesélő öreg ajkak szavait. Csak egy rutinvizsgálat volt, pár gyógyszer átadása, fél óra se lett volna, azonban amikor megláttam azokat a kékből szürkére homályosult szemeket, a bennük tükröződő magányt, nem tudtam nemet mondani a teának, a beszélgetésnek.
Haza hoppanálhattam volna, de a hűvös éjjeli levegő és a lámpafény csalogatóan hatott a meleg, halovány szoba álmosító hatása után, egy élet alkonyának ízét megérezve szükségem volt arra az iróniára, amit csak egy tipikusan mugli gyártású tárgy hangja adhat régi módú, varázslókhoz elválaszthatatlanul kötött hangulatú helyen.  Felvillanyoztak a sötét árnyak, a sejtelmes csend, a veszély lágy ígérete.  Nem kéne ilyenkor erre járkálnom,  ki tudja ki mással osztozok a felém magasodó házak erdején, de ki tudja, lehet megállom a helyemet a farkasok ellen. Kis mosoly húzódik a számra.
És lás csodát, lámpafényes mezőn, vérvirágokkal meghintve várnak, farkasok, vadászok, hívd őket bárhogy, előttük a préda vonagló vöröse. Annyira a gondolataimba merültem, nem is hallottam beszédüket, meggondolatlanul léptem elő erősebb kanyar mögül a gyomorfacsaró látványra. A belsőségek sajátos émelyítő szagával kevert meleg gőz csapja meg orromat, a még élő ember látványa, ahogy kínban fetrengő húscafattá redukálták, csupán saját szenvedésének avatárjává, az elhaló nyögése, ami túlzeng minden hangot és csendet ebben a pillanatban, túl sok.
Tekintetemet elkapom mielőtt megszédülve esnek össze, mankómra szorítok, és a körülötte állókra pillantok. Két férfi, egy nő és egy kölyök, üres, unott tekintettel bámulják, se ölés öröme, se kín undora, csak üzletember unott tekintete, ahogy pergament teleíró bűvölt pennára vár. Senki nem segít neki véget vetni szenvedésének, se halállal, se gyógyítással.
Undorító ember alatti férgek.
Pálcámat rántanám, de egyik férfivel találkozik a tekintetünk, és inkább ráharapok ajkamra. Nem. Az én dühömnél fontosabb a férfi élete és szenvedése. Túlerőben vannak, és már elvesztettem a meglepetés erejét. Ezt a harcot a szavak mezejére kell terelnem. Hátha, még ha nem is valószínű tévedek velük kapcsolatban, és ez az egész csak egy félreértés és a tehetetlen sokk hatása. Ugyan, ennyire hiszékeny még én sem vagyok.
Felemelem a mankómat, elég gyorsan kapkodom lábaimat feléjük, hogy ne legyen szükségem támaszra, visz a lendület és az akarat, több erő és önbizalom van így lépteimben.
„Elnézést! Uraim, és Hölgyem! Medimágus vagyok, kérem, hadd segítsek!” Talán ha elég erősen hiszek a naiv ötletben, hogy simán átengedik nekem szerencsétlen férfit meg is történik. A realistább verzió, hogy mellette végzem pillanatok múlva kínlódva, de nem fordíthatok hátat neki, képtelen vagyok rá.