+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Vikitria Maya Mirol sötét oldala (Moderátor: Vikitria Mirol)
| | | | |-+  Valentin-nap
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Valentin-nap  (Megtekintve 2971 alkalommal)

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 28. - 17:03:48 »
0

Előzmények:

Merlinre, ki találta ki, ezt a Valentin napot? És ez a húzós módszer… Komolyan, mint az oviban.
Soha nem szerettem, mikor kötelezővé tették számomra az ajándékozást. Én annak a híve voltam, adok annak akinek én szeretnék. De nem az, hogy muszáj. Oké, persze, valaki örül ennek, de akkor játszottak volna csak azok.
Nekem semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez!
Ráadásul az én fene nagy szerencsémnek köszönhetően, kit húztam ki? Na kit? Persze, hogy Dracot. Azt a személy, akinek bármit adhatok, nem fog neki örülni. Szerintem ő is ugyan így van ezzel az egész Valentin nap, húzunk, ajándékozunk dologgal, mint én. Felesleges. De ha már ezt játsszuk, akkor megcsinálom és nem veszem félvállról.

Kerestem a megfelelő áldozatom, aki fontos eleme volt a tervemnek. És egy aprócska törékeny, hosszú barna hajú harmad éves Hugrabugosban meg is találtam a megfelelőt.
- Szia – köszöntem rá – Tudod ki az a Draco Malfoy?
- ő… igen – válaszolta félénken.
- Remek – mosolyogtam – kapsz tőlem két zacskó Mindenízű drazsét, ha átadod ezt a levelet Draconak
Persze a kislány egyből kötélnek állt. Még csak kérlelnem sem kellett, a cukorka megtette a kellő hatását. Az én dolgom már csak annyi volt, hogy bízzak a kölyökben és hát nem tűnt olyannak aki átvágna. Meg persze, szerintem tudja jól, hogy nem olyan nagy ez az iskola, hogy ne találjam meg megint, ha esetleg nem teljesítette a megállapodásunkat. 
A levélben ez állt:

Pénteken takarodókor várlak a Északi szárny  harmadik emelet folyosójáról nyíló teremben. Hidd el, megéri ott lenni.
Ui: Ne felejts el Rám gondolni.


Február 14. Péntek 10óra Szükség Szobája

Ültem a szobában, mely eredetileg csak akkor jelent meg, ha valakinek nagyon szüksége volt rá, de az aki tudta hol keresse ezt a helyet, aki már használta, annak nem volt nehéz már irányítania is. Egyszerűen csak nagyon erősen kellett koncentrálni az áhított szobára és megjelent.
Néhány perce érkezhettem, még sikerült pont beosonnom a szobába, mielőtt belefutottam volna Miss. Norrisba. Az nem lett volna épp a legszerencsésebb, mert hiába volt még tíz óráig pár percem hátra, elég messze voltam a Klubhelységemtől ahhoz, hogy időben visszaérjek.
A szobában az ajtóval szemben egy hatalmas baldachinos ágy foglalt helyet, én ezen ültem. Jobbra egy mágikus pezsgőfürdő kád, minden extrával, balra pedig egy terülj-terülj asztalkám, különböző gyümölcsökkel tejszín habbal, és pezsgővel. A helységet egy különösen jó illat járta át és félhomály volt középen egy puha óriási szőnyeggel és a falmentén párnák helyezkedtek el.
Bevallom a szoba kicsit többet adott, mint amennyit én szerettem volna és így én személy szerint ezt túlzásnak ítéltem meg, de azt meg kell hagynom hogy a célnak tökéletes volt. Aki ide belépett azonnal az eszébe ötlöttek azok a gondolatok, hogy vajon mit is lehetne itt csinálni kacsint .
Már a hálóban összeraktam a hajam, kikentem magam és felkaptam egy ellenállhatatlan ruhát, melyre felvettem a talárom, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy rosszban sántikálok. A ruha sötét zöld volt, mely tökéletesen passzolt a szememhez és a hajamhoz is egyaránt. Földig érő, de majdnem a csípőmíg felsliccelve a ballábamnál, felül pedig pánt futott a nyakamba, de míg hátul egyáltalán nem volt anyag hátamon, addig már előre se maradt. A dekoltázsom majdnem a köldökömig ért, de még sem volt ribancos az öltözékem.
Ültem keresztbefont lábbakkal az ágy végénél enyhén hátra támaszkodva, hogy még csábítóbb legyen a hatás, mikor Draco belép.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:04:50 »
0

- Ööö...
Valaki nyöszörög a háta mögött. Esze ágában sincs megállni. Kezd az idegeire menni a Valentin-nap. Főleg a reggeli után.
- Draco!
Nem fog megállni. Ha valaki akar tőle valamit, dolgozzon meg érte. Egy ilyen nap után...
- Draco, kérlek szépen, állj meg! - szól egy vékony  kislányhang a háta mögül.
Hirtelen torpan meg. Nagyon nagy levegőt vesz, és megfordul, de bár ne tette volna. Ádázul és dühösen néz a derékig érő szőkeségre.
- Mégis mióta járnak kerti törpék a Roxfortba? - förmed rá a kicsire, aki ugyan lehet, hogy harmadéves, de hogy hatévesnek néz ki, az biztos.
A kislány megszeppenve szipog egyet, látszik rajta, hogy megszólalni sem bír. Malfoy görény módon addig üti a vasat, amíg meleg, odaáll a sárga taláros lány elé.
- Na, bökd már ki...
Tekintete a lány kezében gyűrögetett pergamenre siklik. Szó nélkül kikapja azt a gyerek kezéből, és gúnyolódni kezd.
- Mi van, mi ez, hm? Remélem, nem azt akarod mondani, hogy szerelmes levél...
A kislány csak néz, csak néz, még csak sírni se sír, uncsi. Malfoy fogja a tekercset, és kibontja, de az üzenet alig pár sorból áll, és még csak nem is szerelmi vallomás. Annál sokkal izgalmasabb. Anno Fitgeraldtól kapott ilyeneket, de mióta a lány meghalt...
Az írás nagyon emlékezteti valakiére, a szép kerek betűk ismerősek, de...
- Hé, állj csak meg! - kiált az eliszkolni készülő lányka után. - Ki adta ezt neked?
- E-egy griffendéles...
- Jó, de melyik? - kérdi szemforgatva, majd a szöszke tétovaságát látva ráförmed: - Gyerünk, erőltesd meg azt a parányi hugrabugos agyadat!
A lány végleg könnyekben tör ki, és alig érthetően veti oda:
- Vikitria Henderson! - és már rohan is el, arcát a kezébe temetve. Sokáig hallani a zokogását, ahogy végigszalad a kihalt folyosón.
Malfoy előhalássza mágikus zsebóráját. A takarodó még messze van, nagyjából két óra van még hátra addig. Tekintete az óra fedelének belsejébe karcolt feliratra siklik - ne feledd 96/12/12-t - majd egy hirtelen mozdulattal becsukja az órát és visszasüllyeszti zsebébe.


Két órával később, egy alapos zuhanyzás és az aznapi hajmosás után, tiszta ruhákat öltve magára indul el a klubhelyiségből, maga mögött hagyva a lágy rózsaszín parfümben úszó, szerelmes bazsalygástól tömény levegőt. A folyosók már sötétek, és nem is találkozik senkivel, ami végül is jó...
Előszedi a papírt: harmadik emelet, északi szárny. Elvileg itt van, de terem sehol. Gyanakodva nyúl a pálcájához, fülel, de hangot nem hall semerről. Mit is ír az utóirat?
Ez valami vicc?
Mély levegőt vesz, kelletlen, halk nyögés tör föl torkából. Gondoljon Hendersonra. Mi sem egyszerűbb, elég sokszor jár a lány a fejében... Lehunyja a szemét. Puha, szomjas ajkak emléke. Szőke hajfürtök. Gyilkos pillantás. Furcsa, vágy keltette bizsergés gyomortájon. Mirol. Shakespeare. Át akarta ölelni.
Képek váltogatják egymást lelki szemei előtt, de sokáig nem történik semmi, legalábbis így hiszi. Sokára nyitja ki a szemét - ha korábban megtette volna, már rég látná a falból előbukkanó ajtót.
Meglepetten lép hátrébb. Egészen biztos benne, hogy az ajtó nem volt itt korábban. Gyanakodva lép közelebb, de végül kíváncsisága felülkerekedik bizalmatlanságán.
Benyit.
Víz lágy csobogása üti meg a fülét, cseresznye és tejszínhab édes illatát érzi. A látvány pedig egészen furcsa. egy olyan helyiség tárul a szemei elé, amilyenhez még csak hasonlót sem látott még a kastélyban. Olyan, mint valami kéjlak.
Másodpercekkel később veszi észre az ágy végében ülő lányt. Sokkolja a látvány, sose látta még Hendersont ilyen... ilyennek.
- Mi ez az egész? - kérdi furán, hűvösen és kétkedve. Észre se vette, hogy az ajtó becsukódott mögötte.
Tekintetét végigvezeti a hosszú, sima lábakon, majd a mély dekoltázs által szabadon hagyott hasra ugrik. Mellek. Szőke hajcsigák. Arc.
Összevonja a szemöldökét, legszívesebben megismételné a kérdést, ehelyett azonban csak közelebb lép. Lopva lesben álló griffendéleseket keres a sarkokban.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:07:52 »
0

Draco pontosan érkezett, de tőle nem is vártam mást. Aranyvérűként belé volt nevelve a pontosság, aminek jelen esetben kifejezetten örültem.
Lassan felállok az ágyról, minden mozdulatomra nagy odaadással figyelve. Hisz ez most a látványról szól, a csábításról az erotikáról. Nem válaszolok a kérdésére, hisz felesleges. Miért magyarázzam meg a nyilvánvalót.
Elkezdek felé sétálni, a csípőm enyhén mozog jobbra ballra, ahogy kecsesen lépkedek a magas sarkúmban. És élvezem a helyzetet, hogy most én irányítok. Ebben a helyzetben ő csak egy férfi, aki nem fog tudni ellenállni a csábításnak. A szoba, a ruhám, a járásom, a nézésem, minden arról árulkodik, hogy sántikálok valamiben. A kérdés már csak az, hogy vajon Draco mire gondol.
Egy könyv van a kezemben. Egy apró és vékony kötet. Egy kis meglepetés, ha én nem lennék elég. És a terveim szerint az egyetlen ajándéka ma estére a látványon kívül.
Mert nem azért alakítottam mindent így, ennyire tökéletesre, hogy lefeküdjek vele. Nem. Tudni akartam milyen érzés számára az, hogy elveszített. Igen, bosszúból hívtam ide. Tudtam, az eljegyzéséről és rettenetes fájt. Nem akartam elhinni, hogy megtette, hogy el fogja venni Mortalt. Ez az egész… hisz még tizenhét éves sincs.
Megálltam Draco előtt és semmit nem mutattam neki abból amit valójában éreztem. Fájdalmat, keserűséget, veszteséget, de ugyanakkor egyre erősödő szerelmet.
- Boldog Valentin napot – súgtam szinte a szájába, de nem csókoltam meg, és ha esetleg akart akkor egy apró és finom mozdulattal a szájára tettem a mutatóujjam. – Remélem, tetszik a meglepetés – mosolyogtam, ahogy csak a nők tudnak, mikor biztosak, hogy becserkészték az áldozatukat.
- Íme az ajándékod – és felé nyújtottam a kezemben lévő könyvet.
Rómeó és Júlia volt méghozzá egy eredeti bőrkötéses mű. Igazi ritkaság számba ment egy ilyen kötet, de nekem sikerült megszereznem.
Az utolsó oldalába beletettem egy általam készített képeslapot, melynek az elején Júlia idézete volt olvashatóm, melynek köszönhetően megkaptam a becenevem, belül pedig:

Rómeó és Júlia szerelme nem azért maradt fent évszázadokon át a köztudatban, mert meghaltak. Nem. Hanem mert bátrak voltak. Nem féltek szembe szembeszállni a sorssal és mindenkivel aki ellenük volt.
Nem a halál teszik naggyá a két veronai szerelmest, hanem az erő mellyel küzdeni tudtak.
Bárki lehet Rómeó és Júlia és még sem kell hősi halált halnia. Ha, egy megoldhatatlannak tűnő akadály bukkan fel és a szív mélyén bujkáló szerelem felszínre tőr, akkor is Rómeó és Júlia történetéről beszélhetünk. Lehet ez az akadály, a világ, a család vagy akár a szív és az elme párbaja, hőssé csak az válhat aki meghallja a szíve szavát és utat enged a szerelemnek.
Ezért volt hős Rómeó és Júlia.
És ezért nem lehetünk mi.


Amint Draco elvette a könyvet visszasétáltam az ágyhoz, de már nem annyira tökéletesen, mint az előbb. Megfogtam a talárom és visszaindultam hozzá.
Itt viszont nem az jött ki a számom amit mondani szeretem volna. Hanem valami teljesen más. Az volt eredetileg a tervem, hogy egy apró csókocskával elköszönök és sok boldogságot kívánok a házasságához, ehelyett…
Oda mentem hozzá, de nem hajoltam oda, az apró csókocskával, helyette csak megálltam előtte és ezeket a szavakat mondtam.
- Remélem tetszik az ajándék, azzal használod ki akivel szeretnéd.
És elindultam az ajtó felé. Ez sem volt rossz, de reménykedtem benne, hogy azt mondja, hogy velem szeretné. Hogy engem szeret és azaz egész esküvő csak egy formaság, semmi köze ahhoz, hogy mit érez.
Oh, én naiv.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:08:28 »
0

Ezüstszín szemeit egy pillanatra sem veszi le az előtte táncoló démonról. Ringó csípő, a lábak körül lágyan fodrozódó zöld szatén, megbabonázó látvány. Kár, hogy olyan hamis a kép, hogy szinte ordít, hogy itt valami nincs rendjén. Ismét olyan, mintha álomba csöppent volna. Lehetséges, hogy miután lezuhanyzott, lefeküdt aludni? Persze. Minden lehetséges.
Közel jönnek hozzá, olyan közel, hogy érzi a lány parfümjének édes, andalító illatát. Olyan közel, hogy arcán érzi Vikitria hajának csiklandozását. Olyan közel, hogy ha lehajolna, ajka összesimulna a lány ajkaival. Csak a kezét kell kinyújtania. Egyetlen mozdulatot kellene megtennie csupán, mégis habozik... Túl hamis a fény, ami azokban a zöld szemekben táncol: bár igazi a fájdalom és igazinak látszik az a furcsa tűz, amit fel sem ismer, mégis kényelmetlenül érzi magát. Túl szép itt minden, olyan... mesterkélt. Bár Viki gyönyörű, és a hely is tökéletesnek látszik, mégsem tudja magát teljesen átadni a látványnak, a hangulatnak. Kétkedik, és van is alapja rá. Egy ilyen lányban, aki ennyiszer mondta már, hogy szeret, és mégis ennyiszer taszított el... Túl sok volt a gúny, túl sok volt a sértés? Kezdi kitapasztalni Viki szemét kis játékait, és már nem dől be olyan könnyen. Bár édes a csábítás, de tudja, ez a préda nem ilyen könnyű.
Ajka nyílik, de nem azért, mert csókra hajol: mondani akar valamit, de egy ujj forrasztja szájára a szavakat. Egy lapos tárgyat nyomnak a kezébe. Amint Vikitria leveszi az ujját Draco szájáról, elmosolyodik. Halkan szólal meg, mindennapos harsánysága sehol sincs most. Az csak a tömegeknek szól.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy tényleg megajándékozol egy ilyen giccses ünnepen? - kérdi, megszokásból fanyalogva, miközben egy ideig még Viki arcát nézi a szeme sarkából, de amint a lány elfordul, úgy veszi kézbe ajándékát, mint egy kisgyerek karácsonykor. Az összes többit: zenélő képeslapot, éneklő tündérkéket, ilyen-olyan kacatokat mind elhajítja, sokszor anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rájuk. Erre azonban kíváncsi, ki tudja, miért?
Bár az illem is úgy kívánja, hogy vessen egy pillantást az ajándékra, amit kap, nem?
Megforgatja a könyvet, majd fellapozza az első oldalt, ahová rendes esetben az ajánlást szokták írni - kézzel. Ez azonban üres, ám ahogy átpörgeti a lapokat, egy kártya kibukik a végén.
Nem néz föl, amíg el nem olvassa, így elmulasztja, hogy Henderson felnyalábolja az ormótlan, zsákszerű talárt, és azt is, hogy már sehol sincs az iménti ördögi kecsesség, ahogy a lány visszasétál hozzá.
Tekintetét a lányra szegezi, és épp kommentálná a nagy, érzelmes szavakat, melyeken most nincs ideje gondolkodni, de Viki ismét megelőzi.
Egy fél másodpercnyi időbe telik, míg megérti, mit is mondtak neki az imént. A lány már lép is tovább. Mi ez a lemondás? Hol van a tűz, amit, bevallatlanul bár, de úgy szeret? Viki után fordul, és finoman a lány keze után nyúl.
- Hát így bocsátasz el, ily éhesen?
Másik kezében úgy szorítja a finom bőrbe burkolt kötetet, hogy ujjai szinte fehérednek. Igen, kívülről tudja. Az egészet. Ez a rövid mondat sokmindent jelent, és nemcsak azt, amit valójában mondott.
Shakespeare mugli volt, bár mágiatörténészek előszeretettel állítottak föl elméleteket arra, hogy igazából varázshatalommal bírt. Draco Malfoy, az aranyvérű ficsúr egy muglit idéz - mégis lennének olyan varázstalanok és sárvérűek, akiket becsül? Vikitria kerek egy hónappal ezelőtt feltett egy kérdést - Hogy vette be a gyomrod, hogy egy sárvérűt...? -, ez a szimbolikus tett talán arra is választ ad... Bár ez talán épp csak átsuhan a fejedben, azt is csak tudat alatt teszi.
Bár nem szorítja Viki kezét, mégis tartja: a két kéz csak egy rántás következtében szakadhat el egymástól. A szürke szemek elé hulló szőke tincsek alól nézi a lányt, tekintet keres tekintetet. Csak akkor kérdez újra, ha megtalálja.
- Most már mindig csak menekülni fogsz előlem?
Kis szünet.
- Melyikünkben nincs bátorság?
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:09:51 »
0

Egy kéz, Draco keze óvatosan szorítja meg az enyémet. Nem emlékszem hogy valaha is ilyen finoman ért volna hozzám. És szinte a szorítással együtt jön egy idézet, egy idézet mely megmelengeti a szívem.
Szinte beleborzongok ebbe a kettősségbe.
Hátra fordultam.
- Hát mit kívánsz ma éjjel, édesem? – folytattam a mű párbeszédét. De Júliával ellentétben azért én nem teljes ártatlansággal tettem fel a kérdést. Volt benne egy kisebb kacérkodás, de leginkább a tudatlanság. A tudatlanság, hogy tényleg mit vár tőlem. Mit várt tőlem a múltban, mit vár a jelenben és jövőben. De ez a kérdés azonnal kiment a fejemből, mikor a szemébe néztem.
Meg sem fordul a fejembe, hogy kihúzzam a kezem Dracoéból. Élvezem. Élvezem, ahogy ujjai hozzám érnek és az enyémekből megindul a forró bizsergés a karomon át az egész testembe. Azaz érzés járja át mindenem, amit csak az tud az emberből kiváltani, akit szeret. És számomra nem volt kétséges, hogy szerettem Dracot. Még akkor sem, ha mostanában csak belerúgni tudtam. Nem tehettem róla, egyszerűen beletaposott az önérzetembe, a büszkeségembe és én így vágtam vissza, mostanáig.
Most nem az volt a szándékom, hogy beletapossak. El akartam engedni. Hogy legyen vége. Hisz miértelme van ennek az egésznek, ha ő egy másik lányt vesz el? Ráadásul még csak nem is tudtam, hogy egyáltalán mit érez irántam. Sejtéseim voltak, de azokkal mire megyek? Semmire.
Viszont az a mondta azaz egyetlen egy idézet, az… Volt benne valami ami erőt adott arra, hogy maradjak. És jóval többet mondott számomra, mint amit valójában jelent. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy Draco Malfoy egy muglitól idéz? Akkor talán még sem olyan reménytelen, mint gondoltam Mosolyog De csak egy pillanat volt, mert a következő gondolatom már az volt: Kívülről tudja a drámát?
Hányszor a fejéhez akartam már vágni, hogy vajon mit is tud ő rólam. De most… Rájöttem, hogy és nem tudok róla szinte semmit. Mert az egy dolog, hogy a mű egyik legismertebb idézetét ismeri, de hogy így idézne belőle… De tetszett a dolog, nagyon is.
Álltunk kéz a kézben és néztünk egymás szemébe mikor újra megszólalt.
Egy pillanatra nem tudtam mit felelhetnék erre. Lejátszódott előttem a kép, ahogy meglátom a folyosón hátra arcba válltok. Hogy soha többet nem érezhetem az ajkaimon édes csókájának puhaságát. Hogy nem fog még egyszer ilyen gyengéden hozzám érni. Hogy nem gondolhatok többet rá úgy, mint az én Rómeóra.
A szerelemről regélek neki, ez elme és a szív párbajáról, hogy belőlünk soha nem válhat olyan hős, mint Rómeóból és Júliából, erre én menekülök. Gyáva vagyok. Félek attól, ha végre beadom neki a derekam akkor eldob. Eldob, mint egy használt lábtörlőt. És azt nem tudnám elviselni. Nem érdekelne az sem ha elvenné Mortalt, mert az csak egy kényszer házasság lehet, az nem lehet, hogy valóban szereti. De talán engem?
És ha mégsem? Ha csak egy trófea leszek?
Ekkor jött a következő kérdés, mely rávilágított mit is akarok. Nem akarom elengedni. Mintha tudta volna mi jár a fejembe. És úgy döntöttem utat engedek a szívemnek.
Közelebb léptem hozzá.
- Elválik.
És megcsókoltam.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:10:17 »
0

Mit árul el egy érintés? Mit egy tekintet? Lasított pillanatok, hangos szívdobogás, tág pupillák, forró levegő.
A várt válasz érkezik. Máshol, máskor mesterkéltnek tűnne ez a párbeszéd, már-már nevetségesnek, kettejük között azonban szinte természetesek ezek a szavak. Játék, színészkedés, a fátyol alól mégis a legpuritánabb őszinteség dereng át.
A türelem soha nem volt az erénye. Mindig mindent akart, és mindent azonnal. Túl hosszúra nyúlik a pillanat - ám végül látja, a lány tekintete elhomályosul. Mintha elmerülne emlékeiben, gondolataiban. Viki tétovázik, neki azonban várnia kell. Ha most türelmetlenül magához rántja a lányt, azzal megint nem ér el semmit.
Szinte epedve várja, hogy megszólal-e a griffendéles, bár fel van rá készülve, hogy nem fog. Most sem tett föl mindent egy lapra, és soha nem is fog. Ha nem, hát nem - már szinte mozdul, hogy kieressze a könnyű kezet a tűnékeny szorításból. Bár az agya kiadja a parancsot, teste mégsem engedelmeskedik.
Aztán egy hirtelen mozdulat: Viki közelebb lép hozzá. Előre látja a következő pillanatot. Fejében elhaló sikolyként csendül fel egy józan NE, de ő már régóta nem hallgat arra a kis hangra. Két száj végre megtalálja egymást, összeolvadnak a csókban. Szíve, mely eddig mellkasában dobogott, egyszerre van ott a fejében és a zsigereiben. Dübörgése mintha egyetlen szót skandálna: enyém, enyém, az enyém.
Lassú, finom és illetlen a csók, egyszerre veszélyes és felszabadító. Észre sem veszi, hogy ujjai már nem csupán fogják Viki kezét, hanem össze is kulcsolódtak a lány ujjaival. Talán mégsem tartja kontrol alatt minden jelenlegi cselekedetét?
Hosszú idő után nyitja ki a szemét. A jobbjában tartott könyvet most leteszi a gyümölcsöktől roskadozó asztal szélére, és felszabadult kezét végigfuttatja a lány arcába omló arany fürtökön. Hihetetlenül gyengéd a mozdulat, szinte hihetetlen, hogy a mardekáros így is hozzá tud érni, és nem csak erőszakosan.
Sokáig csak nézi Viki arcát, mintha most látná először. Zöld szemek, kerek arc, cseresznyeszín ajkak, és az arcon ez a furcsa kifejezés, ami annyira ismerős neki, annyira pokolian ismerős.
- Azok az akadályok, amikről írtál - biccent állával a könyv felé -, nem tűnt még fel, hogy csak a saját fejedben léteznek? Mert folyton azt hiszed, hogy ha ezt teszed, akkor így lesz, ha nem ezt, akkor pedig másképp...
A kéz, ami eddig Viki hajával játszott, most a finom arcra simul. Érzi, beszélnie kell, másképp nem tudja elnyerni a lány bizalmát. Csókokat és öleléseket bárkitől kaphat. Beszélnie kell.
- Engem nem érdekel, hogy Mirol vagy, vagy csak Henderson, esküszöm még azt is figyelmen kívül hagynám, hogy Weasley. Egyedül az érdekel, hogy te magad milyen vagy, és hogy az megfelel-e nekem. A többi nem számít.
Ahogy sose tették még.
- Azt akarom, hogy felejts el mindent. Fogalmam sincs, hogy varázsoltad ide ezt a helyet, de itt nincs semmi más, csak te meg én. Meg az, amit csak akarsz.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:12:11 »
0

Forró csókban folytak össze ajkaink és teljesen belemerültem. Olyannyira, hogy észre se vettem mikor fonódtak össze az ujjaink. Az egész annyira csodás volt, minden egyes pillanatát élveztem és mélyen az emlékeimbe zártam, mert ezeket a pillanatokat soha nem akartam elfelejteni.
Pedig közben ott csilingelt a vészharang a fejemben, hogy ne tegyem, hogy álljak le. Mennyasszonya van! Reggel az egész, mint egy álom semmi fog foszlani, de már nem érdekelt. Szerettem és ez ellen, nem tudtam mit tenni. Folyamatosan harcoltam az ellen, hogy végleg átadjam magam annak az érzésnek, ami azonnal elöntötte a szívem, amint rá gondoltam vagy megláttam. Most meg… engedtem a csábításnak és jó érzés volt, de még milyen jó. Kit érdekel, ha ez az egész holnapra, mint egy álom szertefoszlik? Szeretem! Szeretem! És ez itt a lényeg.
A csók abba maradt és Draco olyan finoman ért hozzám, kezdte birizgálni az arcomba lógó tincseket, hogy beleremegtem. Soha nem hittem volna, hogy képes egy ilyen gyengéd mozdulatra. Néztem a szemébe és élveztem mindenegyes új élményt, amit még az éjszaka tartogathat
Aztán beszélni kezdet és tudtam jól, hogy igaza van.
Folyamatosan eltaszítottam magamtól, nem engedtem közel, mert féltem. Féltem attól, hogy megbánt, ahogy megbántott már elsőben is. Ő volt akkor az egyetlen ember, aki számított nekem, de vége lett. És könnyebb volt utálni, mint szenvedni, attól hogy hiányzik, de most itt volt velem. Csak velem.
A keze finoman végigsimított az arcomon és én a szabadkezemmel puhán megfogtam, hogy ne engedhessen el és egy csókot leheltem rá, mikor újra hallottam azt az édes hangját.
Nem hittem a fülemnek. Az nem lehet, hogy ezek a szavak az ő száját hagyták el.
Ez volt az a pillanat amikor már végleg nem számított semmi. Nem érdekelt, hogy talán egy színjátékot űz e velem, nem érdekelt, hogy ez az egész csak a ma estéről szól, mert ezek a szavak… Szeret. Nem kellett kimondania ezt a szót, hisz ennél jóval többet mondott, azzal, hogy akár Weasly is lehetnék. Nem érdekli a nevem, a házam, egyedül én számítok.
Mintha eltűntek volna az elmúlt évek, az elszenvedett sérelmek. Nem láttam mást csak őt, és nem éreztem mást csak hogy akarom. Akarom testestül lelkestül. Azt akarom, hogy játszadozzon még a hajammal, hogy nézzem rám így, hogy beszéljen hozzám ilyen kedvesen.
Igen! Elfelejtettem mindent. Pont ahogy kérte.
Az övé voltam.
Szerettem.
- Téged akarlak, már nagyon régóta és ezt te is jól tudod. – feleltem
És azzal a kezemmel, mellyel eddig az arcomat simító kezét fogtam a mellkasán kezdtek játszadozni az ujjaim. Tudatalatti cselekedett volt, de miután tudatosult bennem mit csinálok, nem rántottam el. Élveztem, ahogy hozzá érek. Hogy pillanatokra elidőznek az ingje gombjain, de még sem teszek semmi rosszat.
- Ma este nem csak az lesz, amit én akarok… - és nem fejeztem be a mondatot, csak bazsalyogtam egyet.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:12:33 »
0

Tekintete lejjebb rebben, megakad saját kezén, melyet Vikitria megcsókolt. Egy másodpercig nagyon furcsán nézi ezt a csókot, majd elmosolyodik. Futólag, elégedetten. Ez az arc... Ezek a gyönyörű zöld szemek... Nincs már bennük semmi tettetés, semmi hamisság, csak az a láng, amit végre felismer, és meg is tudna nevezni. Ha akarna.
Látja magát a lány szemeiben, és látja, hogy most valami teljesen más. Eddig azt hitte, kontrol alatt tartja cselekedeteit, gondolatait, sőt érzéseit is, de ez hatalmas tévedés volt. A felismerés hátborzongató. Olyan, mintha egész életében most először cselekedne szabadon, szívéből, és úgy, ahogy igazán akar. Teljesen egyértelmű, hogy ezt tilosban teszi, és úgy, hogy másokat megcsal, elárul tettével. Nem a csábítás a lényeg. A szabadság.
Úgy hitte, előző mondatait csakis és kizárólag a cél elérése érdekében mondja, de már tudja, hogy ez nem így van. Nem lettek volna ennyire őszinték azok a szavak, és nem is lettek volna ilyen hatásosak, ha csupán üres frázisok lettek volna.
Vikitria kitapintja a mellkasát, mintha a fiú szívét akarná érezni, mintha egyébként nem dobogna olyan hangosan, hogy az szinte hallatszik. Elsőre taszítja az érintés, egyáltalán nem akarja, hogy a lány észre vegye, egyáltalán megtudja, milyen hatással van rá jelenleg. Soha, senkinek nem állt szándékában felfedni érzelmeit, sőt, általában letagadta őket. De ezt a dübörgést képtelenség letagadni. Esélytelen.
Lassan lehajol ismét, ezúttal a lány nyakához, mintha zavarba jött volna, és az arany fürtök közé akarná rejteni halottsápadt arcát. Félrehúzza a selymes mézszőke tincseket, ajkait a fehér, édes bőrhöz érinti, és miközben eddig összekulcsolt két kezük kibomlik, átkarolja Viki derekát, és magához húzza a lányt. Finoman, mégis úgy szorítja, mintha attól félne, hogy megint, megint el fog tűnni, megint el akar majd szaladni, és megint nem kap semmit belőle.
- Azt akarom, hogy maradj itt - szólal meg, suttogva, és alig hallhatóan. - Nem azért, mert kellek, hanem mert velem akarsz lenni.
Furcsa szavak, hisz úgy tűnik, mintha ugyanaz lenne a két fogalom, de a lány talán megérti, mi is a különbség. Hiszen az egyszerű testi vonzalom nem azonos azzal, hogy szükséged van a másikra, bár ez a különbség gyakran nem tűnik egyértelműnek.
Lélegzete forrón cirógatja Viki vállát és nyakát, a egyszerű odahajlásból lassan teljes ölelés lesz, és furcsa, hisz amilyen közeli, annyira nélkülöz minden érzékiséget.
Mint egy gyerek, úgy kapaszkodik a lányba, és úgy bújik a meleg karok közé.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:13:53 »
0

18+
Figyelem! Az alábbi írásban burkoltan megjelenik a szexualitás!



Forró ajkai hozzásimultak hideg bőrömhöz és lehelete felmelegítette az enyhén reszkető testemet. Kellemes idő volt a szobában, de mégis remegetem, kirázott a hideg mindenegyes érintésétől, de ez az a fajta jó borzongás volt. Bele akartam merülni az ölelésébe és a szavaiba, azokba az édes szavakba melyek felolvasztották jeges szívemet.
- Itt maradok. Itt maradok, amíg csak kéred, mert szeretlek. Szeretem azt ahogy rám nézel, szeretem ahogy a nevemet mondod, szeretem ahogy a hajadba túrsz, még azt is szeretem ahogy utálni tudsz.
Lehet, hogy túl érzelmes szavak voltak, és máskor más időben én sem mondtam volna és ő is csak a megszokott lenézéssel, díjazta volna, de most minden más volt. Minden megváltozott. Ez a mi éjszakánk volt és szerelmünkké, mely végre rátalálhat a másikra, de talán utoljára.
A karjaiban voltam és élveztem, ahogy hozzásimulhatok, de közben már felfelé néztem egyenest azokba a szürkeszempárokba. Újabb csók következett, újabb szerelemre éhes csók, forró és csalhatatlan, telis-tele érzelmekkel.
Fogalmam sincs pontosan, hogyan jutottunk el az ágyig de már előtte álltunk és Draco egy könnyed mozdulattal pehelykönnyű és apró testem a levegőbe kapta én a nyakába kulcsoltam kezeimet, hogy szépen, puhán az ágyra helyezhessen. Ott feküdtem a hatalmas ágyon, ő mellettem könyökölt és csak néztem és néztem, és boldogan mosolyogtam, ahogy ő lassan lehámozta rólam a ruhámat, hogy utána gyengéden végig járhassa ujjaival felsőtestem mindenegyes domborulata.
Gyengéden az arcához nyúltam és ő lehunyta a szemét. Olyanok voltuntunk, mint két kis gyermek, aki valami teljesen új dolgot ismer meg a világból, valami újat, melyről tudják, hogy jó, hogy fantasztikus, mégis félszegen teszik meg e kezdőlépéseket, a megismeréshez. Én mondjuk valóban ilyen voltam, hisz nem volt még dolgom ilyen térem az ellenkező nem képviselőivel. Egy-két csók, és csábítások tömkelege igen, de a szerelem és a velejáró események, egy teljesen új utat mutattak nekem. Míg Draco? ő több hódítással bírt, mint a legtöbben az iskolában, most mégis úgy érzetem, hogy félne, tartana attól vajon mi jön most, vajon jól csinálja e.
 Ujjam az arca egyik felétől indulva egészen a szájához vándorolt majd mikor kellőképpen megismerte azt is, lassan a nyakhoz közeledett és mellétársult még egy ujjacska, hogy immár ketten érhessék el a fiú gombjait.
Lassan feltérdeltünk mindketten, hogy könnyebb legyen megszabadítanom az ingjétől, mely még börtönőrként őrizte a sápadt testet. A szánk újra egymásba forrt, és csak ittuk a másik édes csókját, közben, pedig apránként enged a gombok, a fehér ing ketté nyílt láthatóvá téve a fiú felsőtestét. Egy pillanatig csak néztem, néztem a holdsápadt testet, amit eddig még csak álmomban láthattam. Tökéletes volt. Látszott rajta ugyan, hogy nincs teljesen kidolgozva, inkább olyan volt, mint ahogy a természet megteremtette, de nekem így volt tökéletes. Aztán a két először a mellkasára tettem, érezni akartam a hevesen dobogó szívét, érezni és tudni, hogy az övé is úgy ver mint az enyém, utána pedig elindultam a bal és jobb váll felé kezeim, hogy egy gyöngéd mozdulattal szépen az ing alá nyúlhassak és lehúzhassam a hátáról a karjait végig simogatva.
Draco volt az aki megtette az utolsó lépést ingje eltűnésének érdekében és ezzel egy időben már teljes valójában láthattam, mit is rejtett a fehér vászon. Izmosabb volt, mint gondoltam volna, de sokáig nem merülhettem a látványban, mert Draco újra megcsókolt. Először a számat aztán a nyakamat, végül elidőzött egy kicsit a kulcscsontomon.
Annyira fura volt az egész. Olyan gyengéd, olyan érzelmes. Mindig is azt hittem, ha mi idáig eljutunk az a felfokozott vágy miatt lesz, de most? az érzelmek vezettek minket, azok voltak az előtérben a vágy csak utána következett. Szerettem és biztos voltam benne is, tudtam, hogy nem egy játék része ez a lágyság, és kedvesség. Hisz a szemébe nézve ott láttam az én kemény szívű hercegemet is, de most nem a keménység pillanata volt. Ebben a szobában ketten voltunk, senki nem zavarhatott meg minket, szabadok lehettünk és elengedhettük magunkat. Nem tudnám megmondani, pontosan mi is váltotta ki ezt a lelkiállapotot mindkettőnkben, de nem is érdekelt. Élveztem és boldog voltam tőle és csak az volt a lényeg.
Egy újabb csók, amit most én kezdeményeztem. Finoman és gyengéden harapdáltam a telt ajkakat, közben, pedig ujjaim Draco ujjait keresték, és egymásba kulcsolódhassanak. De ahelyett, hogy megtaláltam volna a fiú már vissza is döntött a hátamra és én újra elterülten hevertem a puha ágyneműn, és csak csókoltuk és csókoltuk egymást.
Az előbbi szerelmes érintések játékba csaptak át. Izgalmas gyermeteg, de ugyanakkor érzéki játékba.
Elnevettem magam, örömteljesen és vidáman. Aztán kihasználva Draco egy pillanati figyelmetlenségét, mely a kacajomnak volt köszönhető a fiú fölé kerültem. Tetszett neki a látvány, erre azonnal rájöttem, méghozzá abból a könnyed mozdulatából, hogy két kezét a feje alá akarta helyezni. Ekkor vettem észre.
Egy pillanat alatt a karjáért nyúltam, hogy biztos lehessek benne, valóban azt látom amire gondolok, vagy csak a szemem káprázik. Reménykedtem benne, hogy csak a szemem űz velem olcsó tréfát, de nem. Ott éktelenkedett a karján a Sötét Jegy.
- Mióta? ? kérdeztem tőle, teljesen semleges arccal.
Nem tudom, miért ezt a kérdést tettem fel neki. Hisz mit számított, mióta Halálfaló, de én mégis tudni akartam.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:15:58 »
0

Ígéret. Szavak, puszta szavak Sose töltötték be az űrt, ahol az érzelmek helye tátongott, hiába vágyott erre, hiába hitte úgy, hogy majd így lesz. Újabb és újabb vallomások, újabb és újabb üres frázisok. Szeretlek, az életemnél is jobban, bármit megtennék érted, fontos vagy nekem, hidd el, hidd el... Fecsegés, kósza szél.
Ám ez a szél most most felkavart valamit a kopár gleccseren, mely a fiú lelke, egy az egyben. Egy forró fuvallat, mely pusztán a lány szenvedélyéből és érzelmeiből táplálkozik: tűzként olvasztja meg a jégpáncélt, lángjaival megperzseli az alatta megbúvó... szívet?
Édes, szédült kábulat vezeti, ösztönből mozdul, mikor az ágyig vezeti a lányt, és akkor is, mikor megemelve a könnyű testet, a selyemágyneműre fekteti. Csókok özöne, édes érintések, óvatos simítások. Nem ismer magára. Általában mohón követeli ki, ami az övé, most azonban semmi nyoma nincs annak a mindent elsöprő, önző vágynak, ami általában hajtja. Élvezi a dolog minden egyes percét, mégsem várja rögtön a következő mozdulatot. Csak élvezi, szabadon, hogy itt van, a világtól elzárva, egy olyan helyen, ahonnan távozva semmit nem fognak rajta számon kérni. Tudja, hogy ez így lesz - másképp nem is lehet...
A párnán térdelve hagyja, hogy Viki ujjai lassan, kínzón pattintsák ki az ing ezüstgombjait. Az apró kezek végigsimítanak karjain. Ekkor kellene, hogy eszébe jusson mulasztása, ám túlzottan belefeledkezett a csókokba, és túlságosan szabadnak ézi magát ahhoz, hogy bármiféle bűntudat helyet kapjon az elméjében.
Nem. Az egy másik lány.
Ebben a furcsa, józan mámorban apró zavart okoz egy kacagás. Értetlenül néz fel Vikire, aki a helyzetet kihasználva, hirtelen felülkerekedik Dracon.
Soha egy lánynak sem engedte még, hogy ő irányítson, most azonban bár felhorgad benne némi büszkeség, valahogy olyan természetesnek tűnik, hogy ez a nő uralkodjon felette... Kényelmesen hátrahajtja a fejét, és fölnyúl a párnáért.
Ekkor látja meg a villanást a lány szemeiben. És már rögtön tudja is az okát.
Nem mozdul. Nézi az arcot, nem rántja el a kezét a lány vádló, számonkérő ujjai közül. A rémalak ott bámul, üres, gonosz szemekkel az alkarján: fekete hegtetoválás, friss égési sebekkel a minta körül.
- Tavaly december - válaszol végül. Hangja kihívó, szemei öntudatosan merednek a lány íriszeire. - Mert? - kérdez vissza egyszerűen. Választ vár. Magyarázatot.
Arra, hogy miért üti bele a lány az orrát abba, amihez semmi köze nincsen.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:18:42 »
0

- Csak tudni akartam. Egyszerűen csak tudni. – és egy könnyed mozdulattal már mellette ültem félig háttal neki a lábaim pedig felhúzva. – Fogalmam sincs, hogy miért… Csak… Tudnom kellett és ennyi. – eddig ránéztem de most előrefele révedtem, bele a semmibe – Ha ezt akkor, még decemberben tudtam volna meg, most nem lennék itt. Akkor…  - de ebben a jelenlegi állás szerint azért annyira biztos, hisz december óta rengeteg minden változott. Felé fordultam – Volt már veled olyan, hogy azt hitted kettészakadsz? Hogy fogalmad sem volt mit kéne tenned? Hogy nem volt elég, hogy a szíved meg az eszed mást súgott még azok is több darabként próbáltak magyarázni neked és már fogalmas sem volt semmiről? Hogy egyik napról a másikra a világ a fejetetejére állt? – nem bírtam tovább elviselni a tekintetét, így inkább a mellkasát figyeltem. Még mindig könnyebb volt arra koncentrálnom, mint elvesznem abban a két szürke szempárban, de ezzel az apró mozdulattal a hangom is megváltozott. Halk lett és érezni lehetett benne az a fájdalmat, ami már egy ideje kínoz, és nem akar ereszteni – úgy neveltek, hogy ne számítson számomra kinek milyen tisztaságú a vére, hogy a jó oldalon álljak, de közben… annyira más vagyok, mint amit látnak és gondolnak rólam. Mint amit én is éveken át el akart hitetni magammal. – újra felnéztem a szemeibe, és megint hangnemet váltottam, ahhoz a kicsit kétségbeesett, kicsit összezavarodott hangnemhez térem vissza amit a monológom elején használtam – Tudod miért borultam ki annyira, hogy Mirol vagyok? Mert ezzel, a minden erőmmel a mélybe próbált zárni sötét énem felszínre tőrt. A család része akarok lenni, mert vonz azaz oldal. Itt ülök melletted Én, Vikitria Henderson az a lány, aki minden erejével a hozzád hasonlók ellen küzdött, most meg… nem érdekel. Nem tud érdekelni, hogy Halálfaló vagy e vagy sem. Hisz hogy ítélhetnélek, ha a saját családom sem teszem? És amihez én is közelebb állok, mint azt bárki is gondolná?
Lehet szemben hangzott, volna, ha azt mondom, hogy miatta nem érdekel a dolog, de az hazugság lett volna. És ezt ő azonnal tudta volna, hisz ennyire már ismert, meg különben is, milyen szánalmas lenne már, ha csak emiatt siklanék el a tény felett, hogy Halálfaló. A szerelem soha nem állt nálam az első helyen, meg egyébként is egy ilyen dolgot nem tudtam csak úgy benyelni, az nem én lettem volna. Persze jelenleg kicsit más a helyzet…
Szimplán csak valamiért nem tudott érdekelni, hogy végül ő is beállt Voldemort seregébe. Talán mert hiába, hogy apja átállt, de én valahogy mindig is sejtettem, hogy Draco ebben nem fog az apjára hallgatni, hanem ellent fog neki mondani. De azért a sejtés és a tudás között óriási különbség van. És hiába fogadtam el a karján lévő tetoválásnak a látványát, azért… meglepett.
De nem is ezen a meglepetésen volt itt a hangsúly, sokkal inkább azon, miért nem kaptam egyből a pálcám után és szegeztem rá. És sajnos tudtam rá a választ, pedig mennyire nem akartam. Nem akartam még magamnak sem bevallani, hogy egy részem, titkon izgalmasnak találja a sötét oldalt és vágyakozik utána.
Talán emiatt is vonzódtam ennyire Dracohoz, talán emiatt szerettem bele. Ennyi volt a válasz. Egy tipikus rosszfiú volt, aki mellett én is azzá válhattam, és emitt menekültem előle. Mert mindig is tisztában voltam ezekkel az elrejtett érzelmeimmel, de soha nem vallottam volna, soha nem fogadtam volna el a tényt hogy léteznek, ha ez az egész nem történik meg. Ha nem derül ki a származásom, ha nem szeretek bele Dracoba és nem hagytam volna magam az érzelmeim által vezetni és ezzel meg tudni róla az igazságot.
 A mai napig ott cseng a fülemben, a Teszlek Süveg mondata, miután beosztott a Griffendélbe, „A Mardekárba lenne a helye”. Lehet, hogy igaza volt? És csak azért kerültem a Griffendélbe, mert oda akartam? Mi lett volna akkor, ha a Süveg akkor köti az ebet a karóhoz és a Mardekárba küld? Erre már nem fogom meg tudni soha a választ. Nem érdemes gondolkozni a Mi lett volna hán. Nem érti meg, csak fejfájást okoz az embernek.
Ezzel újra visszakényszeríttettem a gondolataimat a Roxfortba, azon belül pedig erre a csodás szobára, ahol félmeztelenül ültem az ágyon a közelemben Dracoval. És furcsamód arra vártam, hogy valamit tegyen, és folytassuk mindent ott ahol abbahagytunk.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:21:23 »
0

Kíméletlenül és választ várva nézik a lány a hideg, borzongató szemek. Minden kedvesség, minden gyöngédség eltűnt belőlük. Az a billog az alkarján, az az átokverte heg emlékeztette rá, ki is ő, és arra is, hogy kivel van itt, és mit művel. Noha alapvetően nem lenne problémája azzal, hogy megenged magának egy görbe estét, azzal már annál inkább, hogy hagyta, érzelmei vezessék. Méghozzá ilyen érzelmek. Ilyen bárgyú, ostoba és elítélendő érzelmek. Te jó ég, mégis mit képzelt? Komolyan azt hitte, hogy majd visszakapja, amit adna, amit adni akarna? Eddig soha nem történt ez meg. Eddig soha nem volt jó vége annak, ha őszinte volt, sőt ha bele gondol, annak se, mikor egyszer azt képzelte, hogy nem kötik szabályok, hogy nem kell megfelelnie, hogy azt tehet, amit csak akar, és nincsenek korlátok. Naiv volt. És szánalmas.
A lány blincskeze lefoszlik karjáról, és a zöld szemek nem állják tovább az ezüst tekintetet. Mikor a lány hátat fordít, ő is elkapja a fejét. Dac, harag és bosszankodás van ebben a mozdulatban. Mereven nézi az egyik fal előtt mozdulatlanul lógó, burgundi vörös drapériát, s közben fogait csikorgatja. Rossz szokás.
Elnéznek egymás mellett, mindketten a semmibe révedve. Ő némán, a lányból viszont ömlenek a szavak. Esdeklőn. Megállíthatatlanul. Hihetetlenül zavarja a hangszín, zavarják a szavak, legszívesebben betapasztaná Viki száját, de egyszerűen nem bírja rávenni magát, hogy megmozduljon. Még egy metsző pillantásra, még egy kelletlen nyögésre sem futja most tőle. Kész. Ennyi. Felesleges volt minden.
A szavak spirálban, átokként gyűrűznek fülébe, és egyenesen elméjét ostromolják. Nem teheti meg, hogy nem figyel oda rájuk, egyszerűen esélytelen. Bár nem fordul a lány felé, képtelen ránézni. Látszólag érdektelen, mégis idegesíti, hogy nemlétező szíve a torkában dobog, mintha valahol mélyen megértené és teljes mértékben átérezné a lány problémáit. Ez persze ostobaság. Neki nincs szíve.
Henderson ismét a Mirol nevet hozza elő: a család első említésekor hirtelen felé fordul, tekintetében valami gyűlölet villan, és bár már veszi a levegőt, hogy megszólaljon, végül mégis megvárja a monológ végét.
Pár pillanatnyi csöndet követően egyszerűen csak felül, és az ágy végében levő ingje után nyúl. A matrac rándul egyet, lábai a puha szőnyeget érik. A lánynak háttal áll, úgy bújik bele a lágy esésű selyembe. Nem néz hátra. A gombokat helyükre simítja, félhosszú haja az arcába lóg, ahogy fejét lehajtva áll. Mintha átok sújtotta volna, hátulról egész olyan, bár még ebben a pózban is méltóságteljes és rideg.
Elfojt egy mély sóhajt, és végül fejét hátrahajtva szólal meg, mintha csak a szférákat szólítaná meg.
- Arról magyarázol nekem, milyen az, amikor a világ a feje tetejére áll, miközben ezek csak puszta tények. Ezeket vagy elfogadod, vagy nem.
Hangja tárgyilagos és rideg. Lassan beszél, úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné már semmi. Sőt, némi gúny is elegyedik benne, melyet nem más, mint a keserűség és a csalódás hívott elő a mardekárosból.
- Ugyan, gondolkozz már, hogy állhatnál közel a családodhoz, amit nem is ismersz? Neked fogalmad sincs az aranyvérűekről, Henderson... Hiába születtél annak, ha nem így lettél nevelve. Csak maradj, aki eddig voltál, akkor legalább nem lesznekvilyen súlyos dilemmáid.
Hátrapillant a válla felett, de mintha csak ellenőrizni akarná, nem hagyott-e egy mandzsettát vagy ilyesmit az ágyon. Tekintete azonban megakad a lányon, és bár nem akarja beismerni, képtelen róla levenni a szemét.
Az iménti láng, mely arra késztette, amire, most mint az amputált végtag, zsugorodik és fáj.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:24:19 »
0

Felállt az ágyról és elkezdte felvenni az ingjét, én meg félszemmel figyeltem. Figyeltem ahogy ott áll és félhosszú haja eltakarja az lehajtott arcát. Felhúzott lábakkal ültem puha selymen és éreztem, hogy kettéhasad a szívem.
Fájtak a szavak amiket hozzám vágott, hogy nem értette, amit mondani akartam. Nem értette, hogy korántsem a családról van szó, hogy soha nem arról volt. Ez csak egy ürügy volt, egy ürügy ami mögé bújhattam és védekezhettem vele, miközben mindig is ott szunnyadtak bennem ezek az érzések. De nem a karácsonyi szünetben fényderült dolgok voltak amik ilyen intenzíven életre keltették bennem a gonoszt, hanem Ő. És az iránta érzett szerelmem. Hendersonként nem tudnék vele lenne. Nem! Nem szabadna, hisz ellenségek vagyunk, de Mirolként… Hiába ezzel a névvel is ugyanolyan ellenségek lennénk, de… de Mirolként egy oldalon állnánk. Nem azért mert a családom oda húz, hanem mert én is ott akarok lenni, ott akarok lenni, mert szeretem, de nem csak ez a szerelem befolyásol.
Nem véletlenül voltunk jóban elsőben és nem véletlenül ítélt el az egész házam akkoriban. Akkor voltam igazán önmagam. Azóta egy teljesen más élet elvet követtem, egy olyat mellyel gyűlölnöm és megvetnem kellene, nem csak a családomat, nem csak az én hercegemet, hanem saját magamat is. Hisz mindig is érdekesnek tartottam a sötét oldalt és csábított is, csak mindig volt bennem elég erő, hogy megálljt parancsoljak ezeken az érzelmeknek. De ma már… Nincs. Eltűnt azaz erő és csak én maradtam az összezavarodott szőke ciklon, egy Griffendéles, egy… Ki?
Puszta tények amiket el kellene fogadnom. Ő talán el tudta fogadni, hogy az apja megtagadta Voldemortot? Vagy hogy igenis vonzódik hozzám? Nem. Nem volt rá képes! Mindenkinek vannak az életében olyan dolgok amiket nehéz elfogadni. Nekem az volt, hogy a Mardekárt gyűlölő Henderson, annyira nem is gyűlöli azt a házat. (Maximum egy-két embert, de azt nagyon)
Hátra nézett és hiába tett úgy, mintha keresné az esetleg leesett gombjait, tudtam, hogy engem figyel. Figyeli ahogy az enyhén meggyűrődött ágytakarón ülök, felhúzott lábbakkal, a hajam lágyan omlik a félmeztelen testemre. Ezekből az apró jelekből tudtam, hogy bármi történik is vonzódni fog hozzám, de ez, ahogy nálam sem, nem volt elég. Mindketten túlságosan is az ész emberei voltunk, ha a szerelemről volt szó. Mondjuk Draco jobban, sokkal jobban. Neki nem csak azt kellett feldolgoznia, hogy nem tudja levenni a szemét egy lányról, aki az ellensége, hanem saját magával is küzdenie kellett. Azzal az álarccal, ami nem engedte a szívének és a lelkének a gyengéd érzelmeket, ami már túlságosan is a részévé vált.
Újra és újra felhangoztak bennem a szavai. Azok a gúnyos szavak, melyeket nem tudtam hová tenni. Elmondtam neki mit érzek, hogy nem érdekel, kihez hű és kihez nem, hogy nem vagyok olyan jó kislány mint amilyennek mutatom magam, erre csak a megvetést kapom. Ennyire nem érti? Vagy talán nem akarja megérteni? Könnyebb elfutni az érzelmek elől, mint átadni magunkat? Vagy talán azzal a kijelentésemmel, hogy vonz azaz oldal, túlságosan is sokat adtam ki magamból? Hisz addig könnyebb volt minden amíg pálcát rántva gyűlöltük a másikat, míg egymás ellenségei voltunk, míg két külön eszmét tartottunk fontosnak. Addig nem volt bennünk semmi közös, de most… Nyilvánvalóvá tettem a számára az ellenkezőjét. Eddig tekinthettük az egész köztünk lévő dolgot, szimpla érzéki csalódásnak, egy testi vonzalomnak. De ezzel… De nem is csak ezzel, hanem az egész estével, mindkettők számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak erről van szó.
Az élet úgy döntött, hogy unalmában összeboronál minket és jót röhög a markában, a szenvedéseinken. Mi pedig elég makacsok vagyunk ahhoz, hogy tényleg átszenvedjük ezt a korszakot, miközben ha egy kicsit engednénk akkor akár boldogok is lehetnénk. És nem jelentene gondot a háború, mert vele maradnék. Vajon Mortal is megtenné ezt neki?
Fogalmam sincs, hogy jutott eszembe a jegyese, de eszembe jutott. És ha a pletykák igazak, akkor hiába Mardekáros a lány, hiába aranyvérű és hiába vet meg minden Griffendélest, engem az élen, de soha nem állna Voldemort oldalára. Soha nem lenne Halálfaló, sőt állítólag mélyen megveti őket. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, hogy így gondolkozik, de nem is érdekel. Nekem csak külön jó, ha emiatt elveszíti Dracot. Akkor legalább ugrana a jegyesség és Rómeó szavad lenne.
Rómeó és Júlia… Igen ezek voltunk mi. Ellenségek, de mégis akartuk a másikat. Túl sok hasonlóság volt Shakespeare története és a mi életünk között. Például itt van ez a szülők által kiválasztott partner. Igaz a műben Júliának mondták meg, hogy hozzá kell mennie Tybalthoz, nálunk Draco volt az akivel ezt közölték. De a drámában se Rómeó se Júlia nem adta fel. Én sem akarom. Hiába vérzett a szívem az elhangzott szavak miatt, nem akartam elveszíteni. De annyi méltóság és büszkeség volt bennem, hogy ezt ne kössem az orrára.
Szóval azt mondta, aranyvérűnek nem elég születni ahhoz kell a megfelelő nevelés is. Hát akkor lássuk!
Lassan felálltam én is az ágyról. Finoman és puhán érintette a talpam a selymes szőnyeget és ahogy talajt értek a lábaim már szépen, lassan el is indultam a gyümölcsökkel teli asztal felé. A csípőm lassan ingett jobbra és balra és a hátamra hulló hajam is felvette a testem ritmusát. Egy szál fekete enyhén áttetszős csipke francia bugyi volt már csak rajtam, hisz a ruhám már lekerült, melltartót meg alapból nem viseltem. Lépkedtem az asztal felé, ahol már a pezsgősüveg mozdult is, mire oda érjek két teli pohár pezsgő várjon. (Imádom a mágiát.) A mozdulataim most nem a csábításra mentek ki. Nem. Meg akartam neki mutatni, aranyvérűnek igenis születni kell és nem elég csak a nevelés. Hisz senkit nem lehet azzá nevelni, ha hiányozik belőle a született elegancia. És ez bennem megvolt. Tudtam úgy viselkedni, mint aki világ életében aranyvérűnek volt nevelve, még ha hiányos is volt az etikett tudásom.
Most is pontosan így viselkedtem. Elegánsan, arisztokratikusan,  mint aki úgy lépked a világban, hogy mindenki a lábai előtt hever, aki tudja magáról, hogy csupán azzal, hogy hová született jobb mindenkinél.
Megálltam az asztalnál és hátra fordultam enyhén az asztalnak támaszkodva, figyelve Dracot. Elég hosszú volt a hajam, hogy takarják a melleimet és szerencsére lágyan ráomlottak ezzel is fokozva a hatást. Hisz ott álltam szinte meztelenül, de a lényeg mégis láthatatlan volt. Balkezem az egyik pezsgőspohár talpán pihent, ami még az asztalon feküdt, a másik pedig egy eperszemért nyúlt, amit lassan a számhoz elemleltem, aztán beleharaptam. Itt volt először az, hogy nem csak a belőlem áradó eleganciát akartam megmutatni, az orra alá dörgölni, hanem egy kicsit csábítani is akartam.
Az előbb a lelkét kitáruló lányból semmi nem maradt. Mélyen magamba zártam. És csak egy magabiztos szőkeség volt látható a külső szemlélő számára, miközben belül azért véreztem. Véreztem azoktól a sebektől, amit okozott. Én a legféltettebb titkaim árultam el neki, ő pedig…
Lassan fogyasztottam az epret és utána is vártam még egy pár pillanatot, hogy megszólaljak.
- Mit akarsz? – kérdeztem lassan és egy leheletnyit drámaiasan – Az a lány legyek, aki itt áll, a sötétség felé haladó Mirol? Vagy Henderson, aki már rég pálcát ragadott volna? Válassz! Melyiket akarod? Hisz mindkettő az ellenséged, de mind kettő téged akar. – hangomból akárcsak az imént a mozgásomból is érződött, az a nemesség ami áradt belőlem. Amit leginkább csak azért nem tudott rólam senki, mert visszafogtam magam. Visszafogtam magam a barátaim, a társaim miatt, de attól még a részem volt és most meg is mutattam neki. Pedig láthatott már ilyennek, igaz akkor még kölyök voltam. De az első találkozásunkkor, a pályaudvaron, ott is pontosan ezzel a viselkedésemmel küldtem el. Utána is mikor még jó viszonyt ápoltunk is előfordult egyszer-kétszer, hogy így viselkedtem, de nem volt jellemző. Vagyis inkább feltűnő nem volt. Hisz természetesnek hatott az a magatartás mód az ő társaságukba. Ott nem szólt le érte senki. De az már régen volt.
~ Csak vigyáz, mert közel állsz, hogy mindkettőt elveszítsd ~ tettem még hozzá, de már csak magamba magamban.
Naplózva

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:27:47 »
0

Telnek. Lassan. A percek. Az óra lomhán ketyeg, mint a metronóm, melyen a súly a tű legvégére van húzva. Mintha ő maga is így ingadozna: az egyikből a másikba, majd egyenesbe, majd vissza. Van választása. Ő dönt. Így gondolja ő, és van elég önhitt ahhoz, hogy ezt el is higgye, noha az általános szemlélet az, hogy végül mindig a nő dönt.
Talán most is csak azért van itt, mert ez a lány ennyire akarja őt. Vannak emberek, akiknek egyszerűen nem lehet nemet mondani. Draco maga is közéjük tartozik, főleg ha akar valamit, de ez a lány...
Kivetkőzteti önmagából. Értetlenül áll ő is a dolog felett. Hendersonnak delejező hatalma van, és nemcsak a szépsége miatt. Olyan, mint Tyara, éppen olyan. Ennek a két nőnek képtelen nemet mondani, ez már biztos.
Merlinre, pontosan jól tudja, mennyire izgató látvány, és még csak rátesz egy lapáttal! Olyan, mint egy művészi akt, kecses, elegáns és veszélyes látvány. A baldachint tartó oszlopokat érintve kerüli meg az ágyat, csak azért, hogy ösztöne által vezérelve közelebb juthasson, de mihez? A testhez? Már csak azért is megérné, csakhogy ebből a lányból nem a test a legjobb, amit megkaphat.
Lassan és halkan közeledik, abban a hiszemben, hogy lépteit elnyeli a vastag szőnyeg. Pár, talán két lépés választja még el a másiktól, csakhogy Vikitria megfordul, mielőtt odaérhetne hozzá. És amint találkozik tekintetük, megtörik a delíriumos vonzás is. Ő az, aki elkapja a tekintetét, és félrenéz.

Ismerős eperillatot érez, emlékei közül felszínre lebeg egy pár pillanatig fülledt hálószoba képe. Tudja jól, hogy volt folytatás is - egy kissé fájdalmas és megalázó folytatás, és bár nem szeretné, mégis eszébe idéződik ez is. Mély lélegzetvétel. A lányra néz.
- Hogy őszinte legyek, az a lány, aki a karjaimba vetette magát, sokkal szimpatikusabb annál, aki belém rúgott, de mindketten szeretjük a kihívásokat, nem? - kérdi, ajkán furcsa, oda nem illő félmosollyal, magabiztosan és könnyeden, mintha épp csak azon morfondírozna, hogy meggyet vegyen az ezüsttálcáról, vagy fekete szőlőt.
Még egy lépéssel megközelíti az asztalt, ezzel együtt karnyújtásnyira került a lánytól, sőt közelebb. Ott áll egészen mellette, ingjének selyme talán súrolja a griffendéles bársonybőrét, de úgy tesz, mintha ennek nem lenne semmi jelentősége. Tekintete az asztalra fókuszál, mintha csak meg akarná szemlélni a kínálatot, egy percig habozik.
Végül, úgy néz ki, a szeder a legszimpatikusabb neki. Egyetlen szemet vesz ki a tálból, azt is Viki ajka elé tartja.
Összeszűkült szemekkel nézi a lány reakcióját: keze csak áll a levegőben, meg sem remeg, pedig ez a balja. Az ing begombolatlan kézelője felcsúszik, és a fekete billog egy része ismét láthatóvá válik. Ez a kéz kínálja fel a gyümölcsöt a lánynak. Mintha csak pontosan tudná, mit lát belőle a lány, szólal meg:
- Ez is hozzátartozik a játszmához.
Figyeli, a lány végül hajlandó lesz-e kinyitni a száját. Ha ez megtörténik, a szeder már el is tűnne ujjai között, és ahelyett Viki Draco saját ajkaival találná szemben magát - de persze az is lehet, hogy nincsen semmi reakció. Ezesetben csak kedvetlenül, hanyagul dobná vissza a tálba a szedret, és azon nyomban hátat is fordítana az asztalnak és a lánynak is egyaránt.
Naplózva

Vikitria Mirol
[Topiktulaj]
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2008. 04. 28. - 17:28:36 »
0

Ott állt előttem. Alig pár lépésre és tudtam, hogy nyertem. Megnyertem magamnak, még ha csak néhány titkos éjszaka erejéig is, hisz mindketten tisztában voltunk vele, hogy olyan hogy mi nem létezik. Túl sok volt az elhárítatlan akadály, de mégis szerettük a másikat. Akart engem, akart testestül lelkestül és én is akartam őt. Meg azért titkon reménykedtem benne, hogy valami csoda folytán egyszer egymásra találunk.
Draco és Viki… mindenki számára elképzelhetetlen a dolog. A múltat már rég elfelejtették, hogy jóban voltunk, egyedül csak tömérdek vitára és csatára emlékeznem velünk kapcsoltban. Két ember aki tiszta szívéből megveti a másikat. Az élet mégis úgy gondolta, hogy ők összetartoznak.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer belé leszek szerelmes. Pont belé. Ez olyan abszurdnak tűnt. És miután rájöttem se akartam bevallani sokáig, pedig olyan egyszerű lett volna hagyni magam. Annyival egyszerűbb. És akkor lehet, hogy most minden más lenne. Talán akkor ez az este nem úgy lett volna tervezve, hogy búcsút intek neki.
Merlinre, mennyit tud változni minden egy tettnek, egy szónak köszönhetően vagy csak egy érzésnek, amit a másik látványa okoz. Ez az este… mennyire nem így terveztem. És most! Itt állok szinte egy semmiben és épp választás elé kényszerítem Dracot.
Nem számítottam rá, mikor megfordulok néhány lépés távolságban, fogom találni. Azt hittem, majd csak nézi a távolodó és tökéletesen mozgó testem, de hogy követne… Meglepődtem de, nem mutattam, miért is tettem volna? Ugyanúgy folytattam tovább az elkezdett színjátékot.

„Jobban szeretem azt a lányt aki karjaimba vetette magát” Megkaptam a választ amit akartam, amire számítottam, de mégis megkönnyebbültem tőle. Volt bennem azért egy félsz, mi van ha azt mondja egyik felemre sincs szüksége? Akkor mit teszek? Ő itt hagy én pedig összetört önérzettel itt maradok és átkozhatom magam a naivitásomért. De nem így történt. Sőt.
Azzal a kérdésével, mindketten szeretjük a kihívásokat, rádöbbentett egy nagyon fontos részletre. Élvezné, ha ilyen maradnék. Ha nem bonyolítanám túl a dolgokat, ha úgy hozza a kedvünk akkor a karjaiba vetem magam, de élvezi a pukkancs énemet is. A bevehetetlen énemet, akivel veszekedhet, akivel semmiben nem értenek egyet, amit az iskola hisz rólunk. És megvallom, nekem is hiányoznának ezek. Szenvedély, forróvérűség. Talán ennek lehetne a leginkább nevezni, de csak nálam. Draco jégpáncéljához ez nem illene, de akkor is van valami igazság alapja.
Nem válaszoltam a kérdésére. Körübelül életemben először úgy éreztem felesleges a beszéd. Egy egyszerű sokat sejtető mosollyal jeleztem, hogy mélyen egyetértek. Szerettük a kihívásokat, és nem tudnánk lemondani róla. Biztos voltam benne, hogy nem lennénk most itt, vagy legalább is nem így, ha ez az egész könnyebben alakul. Akkor nem akarnánk ennyire a másikat. Akkor nem lenne ennyire izgalmas minden.
Mellém lépett. Olyan közel, hogy éreztem az ingje selymes érintését a bőrömön, de most nem szabadott elengednem magam. Erősnek kellett maradnom. Pedig közel voltam hozzá, hogy ahogyan szeretné a karjaiba, vessem magam és megcsókoljam. Egy könnyed egyszerű mozdulatomba tellett volna, de nem. Most rajta volt a sor, hogy irányítson, most nekem csak figyelnem szabadot és hagynom magam sodorni az eseményekkel.
Egy szedret nyújtott felém, egy illatos enyhén kesernyés szedret. Szinte éreztem, ahogy hozzáér a zamatos gyümölcs az ajkaimhoz és a legszívesebben az ösztöneimtől hajtva már rég finoman a számba éreztem volna de nem tettem, még nem. Főleg azért nem, mert láttam mire megy ki a játék és Draco egy halk megjegyzéssel ezt meg is erősítette bennem.
Szándékosan a balkezével nyújtotta felém a fekete gyümölcsöt, melyről az ing kicsit lecsúszva láthatóvá tette a kezén éktelenkedő tetoválást. Hozzá tartozott. Tudtam jól és nem zavart. (Inkább csak az zavart, hogy nem zavart. Lehet ilyen? De mára már túl tettem magam rajta.) Ezt próbáltam a tudatára adni a már megint rosszkor belekezdett monológommal. De ezek szerint nem értette, vagy talán csak meg akart róla bizonyosodni. Biztos akart lenni benne, hogy nem fogok elrohanni, hogy nem fogom a fejéhez vágni, ki is ő és kit is szolgál, se, most, se más mikor.
Ránéztem a billogra a karján. És aztán a szemébe. Egy pár pillanat volt ez az egész, de nekem végtelennek tűnt. Én voltam, aki húzta az időt, de muszáj volt, vagy legalábbis annak éreztem. Nem szabadott túl sokáig várnom, de egyből reagálni sem lett volna jó, hisz akkor az eddigi varázs, az, amit el akartam volna érni megszűnne. Azt akartam, hogy a végsőkig fokozzam benne a vágyat, hogy igenis engem akar. Ráadásul bizonyítani is akartam, bizonyítani, hogy meg van bennem az aranyvérűekre jellemző vonás, és egy arisztokrata nem adja magát egyből, kéreti magát egy kicsit a férfival. Hát jelenleg én is ezt tettem. Mert az már rég nem volt számomra kérdéses, hogy elfogadom e a tényt, hogy Voldemort oldalára állt.
Néztem abba a két szürke szempárba, ami figyelte a reakciómat. Én, pedig megint csak nem szólaltam meg. (Mi ütött belém? Hol van, azaz állandóan csicsergő lány? Hol van az, aki szimplán egy szóval képes minden pillanatot tönkre tenni?) Épp, hogy csak ránéztem, inkább csak félszemmel figyeltem, de ebben a tekintetben minden benne volt. És már rendült is a szám a jól megszokott csábítós mosolyra. Mozdultam a szeder után, hogy gyengéden bekaphassam, de ahelyett, hogy a gyümölcs enyhén kesernyés ízét éreztem volna a nyelvemen, Draco andalító csókjába feledkezhettem bele. 
Vége volt. Az eddig kordában tartott ösztönök a felszínre törtek kiszabadulva börtönükből, ahová taszítottam őket. Innen már nem volt visszaút. Itt már a józanésznek nem volt helye.
De nem csak a korlátozott vágy fogvatartásának volt vége. Döntöttem. Elfogadtam ki ő, kit szolgál. Ezzel átléptem egy határt. Éreztem, hogy valami megváltozott. Eddig csak gondolatok és szavak voltak, amik leginkább csak üres frázisok voltak, amik összezavartak. De most… Most már nem csak gondoltam és mondtam, hogy nem érdekel, hogy nem zavar, hanem tettel is bizonyítottam. És pontosan ezt akarta elérni Draco is.
Egy forró és szenvedélyes csókban forrtak össze az ajkaink én pedig lassan lehúztam a válláról az inget, amit ha hagyott lágyan hullott a padlóra.
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 23. - 10:25:03
Az oldal 0.192 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.