Az esküvő

[’Sak párh százszorh…]

Másnap délután három órakor Harry, Ron, Fred és George a gyümölcsöskertben ácsorogtak a nagy, fehér sátor bejáratánál, és várták a vendégeket. Harry nem sokkal korábban megivott egy nagy adag Százfűlé-főzetet, aminek következtében külsőre átalakult a közeli falu, Widra St. Capdel egyik lakójává, egy vörös hajú muglifiúvá, akitől Fred korábban begyűjtő bűbájjal hajszálakat lopott. Szerepe szerint ő volt „Barney, a távoli unokatestvér”, a népes Weasley-rokonság egy ritkán látott tagja.
A négy fiú az ülésrend egy-egy példányát szorongatta, hogy annak segítségével a helyükre kísérhessék a vendégeket. Egy órával korábban egy csapat fehér taláros pincér, valamint aranyló kabátba bújt zenészek érkeztek az Odúba – ők most a sátortól nem messze, egy fa alatt üldögéltek -, gomolygó kék pipafüst jelezte, hogy hol.
Harry háta mögött a sátorban egy hosszú, bíboros szőnyeg két oldalán több sorba rendezve megannyi karcsú lábú aranyszék állt. A sátor tartórúdjait fehér és arany virágok fonták körül, s a fölé a hely fölé, ahol Bill és Fleur majd hitvesi hűséget esküsznek egymásnak, Fred és George egy hatalmas csokor arany léggömböt akasztott föl. Kint a szabadban bágyadt pillangók és méhek szálldostak a fű és a sövény fölött.
- Ha én egyszer megnősülök – szólt a nyakát szellőztetve Fred -, biztos nem fogok ekkora felhajtást csinálni. Mindenki olyan ruhában jöhet majd, amilyenben akar, anyát pedig az esküvő idejére sóbálvánnyá változtatom.
- Ma délelőtt még egész normális volt – jegyezte meg George. – Egy kicsit pityergett ugyan, hogy miért nincs itt Percy, pedig kinek hiányzik az a tetű? Szent szalamandra, kössétek fel a talárt, jönnek!
Az udvar távoli kapuján túl sorban egymás után tarka alakok tűntek fel a semmiből. Perceken át gyűltek az érkezők, aztán oszlopba rendeződtek, és kígyózó menetben elindultak a kerten át a gyümölcsösben álló sátor felé. A boszorkányok süvegét egzotikus virágok és megbűvölt, verdeső madárkák díszítették, nem meg varázsló pedig csillogó drágakövekkel ékes nyakkendőben feszített. Ahogy a násznép közeledett, vidám zsivajuk lassan elnyomta a méhek zümmögését.
George a nyakát nyújtogatva fürkészte a közeledő társaságot.
- Szuper, látom, eljött pár véla-unokatestvér – állapította meg. – Szegények nem ismerik az angol szokásokat, muszáj lesz felkarolnom őket…
- Szemfületlen vagy te ahhoz – mondta Fred, azzal fürgén megkerülte a menet élén haladó középkorú boszorkányokat. – Permettez-moi, hogy én vous assiste – szólított meg két csinos francia lányt, akik némi kuncogás után engedték is, hogy Fred bekísérje őket a sátorba. George-nak így a középkorú boszorkányok maradtak, Ronnak apja minisztériumi kollégája, Perkins jutott, Harry pedig egy nagyothalló öreg házaspárt vezetett a helyére.
- Helló – szólította meg egy ismerős női hang, amikor visszatért a bejárathoz: Lupin és Tonks állt a sor elején. Utóbbi az esküvő alkalmából szőkére változtatta a haját. – Arthur mondta, hogy a göndör fiú vagy…
- Bocs a tegnap estéért – folytatta suttogva a boszorkány, mikor már a széksorok között lépkedtek. – Tudod, a minisztérium mostanában eléggé vérfarkasellenes, szóval a jelenlétünk kínos lehetett volna a számotokra.
- Semmi gond, világos – felelte Harry, inkább Lupinhoz mintsem Tonkshoz szólva. Nem tudott tovább foglalkozni velük, ugyanis Hagrid kisebb felfordulást okozott: félreértette Fred útbaigazítását, és nem a számára kijelölt, bűbájjal megnagyobbított és megerősített ülőalkalmatosságra telepedett el, hanem öt közönséges székre, amelyek ennek következtében most egy halom arany gyufaszálhoz hasonlítottak.
Mialatt Mr Weasley székeket javított, Hagrid pedig harsogva mentegetőzött mindazoknak, akik hajlandóak voltak odafigyelni rá, Harry visszasietett a sátor bejáratához. Ott nyomban megakadt a tekintete egy feltűnő külsejű varázslón, aki Ron előtt állt. Az illető enyhén kancsal volt, vállig érő fehér haja a vattacukor állagát idézte, sipkájának bojtja az orra előtt fityegett, és bántóan rikító sárga talár volt rajta.
- Xenophilius Lovegood – mutatkozott be a varázsló, kezet nyújtva Harrynek. – A lányommal a dombon túl lakunk, és Weasleyék voltak kedvesek meghívni minket. Ha jól tudom, te ismered is az én Lunámat – nézett Ronra.
- Igen. Ő nincs itt?
- Megállt egy percre abban a bűbájos kis kertben, hogy köszöntse a törpéket – káprázatos kolónia! Kevés varázsló van tisztában vele, milyen sokat tanulhatunk a bölcs gnómoktól – jobban mondva a Gernumblus hortensisektől.
- A mieink egy csomó káromkodást tudnak – jegyezte meg Ron -, de ez szerintem Fred meg George érdeme.
Azzal bevezetett a sátorba egycsapatnyi táltost. Alighogy eltűnt, felbukkant Luna.
- Szia Harry! – köszönt a lány.
- Öhm… engem Barneynak hívnak – hebegte döbbenten Harry.
- Vagy úgy, nevet is változtattál? – csacsogta vidáman Luna.
- Honnan tudtad, hogy…
- Csak az arckifejezésedből.
Akárcsak apja, Luna is rikító sárga talárt viselt, s kiegészítőnek egy jókora napraforgót tűzött a hajába. Ha a szem hozzászokott, hogy tetőtől talpig világít, az összhatás egészen kellemes volt – ezúttal legalább nem lógott retek a fülében.
Azzal ellibbent apja után. Addigra ismét feltűnt Ron; az öreg boszorkány, aki a karjába csimpaszkodott, horgas orrával, vörös karikás szemével és tollas, rózsaszínű süvegével úgy festett, mint egy mogorva flamingó.
- ….a hajad pedig túl hosszú, Ronald, egy pillanatig azt hittem, Ginerva vagy. Merlin szakállára i van ezen a Xenophilius Lovegoodon? Úgy néz ki, mint egy tányér rántotta. És te ki vagy? – reccsent rá Harryre.
- Muriel néni, bemutatom az unokatestvéremet, Barneyt.
- Még egy Weasley? Ti aztán úgy szaporodtok, int a kerti törpék. Harry Potter nincs itt? Pedig reméltem, hogy végre találkozhatom vele. Úgy tudtam, a barátod, vagy ár megint csak fel akartál vágni?
- Nem… nem tudott eljönni…
- Hmmm. Kimentette magát, mi? Akkor nem is olyan féleszű, mint amilyennek a fényképei mutatják. Most oktattam ki a menyasszonyt, hogy miként viselje a diadémomat! – kiabálta oda Muriel Harrynek. – Koboldmunka, ha nem tudnád, és évszázadok óta a családunk tulajdona. Nem mondom, szemrevaló fruska, de hát – francia. Na jól van, kísérj egy jó helyre, Ronald százkét éves vagyok, kímélnem kell a lábamat!

- Vigyázz már arra a diadémra! Koboldmunka, mondtam már? – hőbörgött Muriel.
- ’Sak párh százszorh… - mormogja az orra alatt Fleur.
A menyasszony az átalakított szoba közepén állt egy kis fehér sámlin, egy gigantikus tükör előtt. Nagyon egyszerű szabású fehér ruha zuhatagot viselt, melynek a felső részét gyöngyök, és egy kristályos vékony anyag fedte. A ruha combközépig rásimult a karcsú testre, és onnantól lefele pedig szétnyílt az alja. Haja szoros kontyba volt felfogva, melynek a szélén aprócska virágok futottak végig, de valami hiányzott még: a diadém, amit még Muriel néni szorongatott a lassan pipacs pirossá váló Fleur mellett.
- Rettentő figyelemmel kísérd mind végig - még a szertartás alatt is-, hogy megfelelően áll-e és nem imbolyog-e a kissé púpos fejeden!
- Mi’soda?! Púpos?! – Fleurt elfutotta a méreg, és egy gyors pillantást vetett a tükörbe, a tökéletes fejformájára.
Az Ön háta, az púpos, maga hólyag! – akarta mondani, de Mrs. Weasley még időben közbeszólt, megelőzve a vitát.
- Muriel Drágám, nem gondolod, hogy ki kéne menned? Sok barátod és rokonod már kint vár Téged! Hamarosan kezdődik úgyis! Mi elboldogulunk ketten is!
Fleur hálát adott az égnek, hogy most az egyszer Mrs. Weasleynek, hogy mellette állt, és elküldte a nagynénit. Muriel pufogva bár, de Mrs. Weasley kezébe adta az ezüst párnán pihenő diadémot.
- Hozzá ne érjen senki, csak a menyasszony! – szólt még, majd nagy kínkeservvel kitoloncolta magát az ajtón.
Fleur felszusszant, és lehuppant a sámliról, majd a diadémhoz igyekezett. Mrs. Weasley egy kicsit morgolódott, menye legalább egy köszönöm-öt mondhatott volna, de ő csak az ékszerrel volt elfoglalva.
A menyasszony viháncolva felkapta a diadémot, és a tükör elé igyekezve felhelyezte szőke hajkoronája tetejére. Akár egy kisgyerek úgy vigyorgott telibe a tükörnek, és élvezte saját gyönyörűségét.
- Ez a diadém egyszerhűen, ’sodálatos! – lelkendezett, majd párat még forgott a tükör előtt, és izgatottan fordult leendő anyósa felé – Szerhinted tetszeni fog Billynek?
- Biztosan…- válaszolt és feltűnéstelenül kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
- Viktor megérhkezett márh? – tért át más témára.
Mrs. Weasley hirtelen nem tudta mihez nyúljon.
- Nem tudom Fleur, valószínű, de te csak készülődj, hamarosan kezdődik!

Hermione, Harry, Ron, Fred, és George a nagy nevetésekkel megtűzdelt beszélgetés közepette egyikük se vette észre a későn érkezőt; csak akkor figyeltek fel a fekete hajú, dús szemöldökű, görbe orrú fiatalemberre, mikor az átnyújtotta Ronnak a meghívóját, és Hermionéra pillantva így szólt:
- Te csodálatosan szép.
- Viktor! – sikoltott fel Hermione, és elejtette gyönggyel hímzett táskáját, ami csekély méretéhez képest meglepően hangos puffanással ért földet. Hermione kapkodva-pirulva lehajolt, hogy felemelje. – Nem tudtam, hogy te is… istenem, de örülök… hogy vagy?
Ronnak ekkor már lángolt a füle. Miután egy rossz hamisítványnak kijáró pillantást vetett Krum meghívójára, emelt hangon megkérdezte:
- Te meg hogy kerülsz ide?
Krum felvonta a szemöldökét.
- Fleur meghívott.
Harry, akinek nem volt miért neheztelnie Krumra, kezet rázott vele, majd, érezve, hogy jobb lesz, ha elviszi őt Ron közeléből, felajánlotta, hogy a helyére kíséri.
- A barátod nem örül, hogy itt vagyok – jegyezte meg Krum, mikor beléptek a zsúfolt sátorba. – Vagy rokonod? – kérdezte Harry göndör, vörös hajára pillantva.
- Az unokatestvérem – motyogta Harry, de Krum már alig figyelt rá. Megjelenése nem kis feltűnést keltett, különösen a véla-unokatestvérek körében – elvégre nemzetközi hírű kviddicsjátékos volt. Miközben a vendégek közül sokan a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák őt, besietett a széksorok közé Ron, Hermione, Fred, és George négyese.  
- Jobb lesz, ha leülünk – szólt oda Harrynek Fred -, különben elgázol minket a menyasszony.
Harry, Ron és Hermione leültek Fred és George mögé a második sorba. Hermione orcája még kissé piros volt, Ron füle pedig változatlanul lángolt. Utóbbi néhány másodperc üldögélés után odadörmögte Harrynek:
- Hülye kis szakállat növesztett, láttad?
Harry csak hümmögött, megőrizve semlegességét.

Fleur fehér arccal, és teljes pompájában várakozott a sátoron kívül. Legszívesebben bőgve rohant volna el, s miután teljesen kisírta magát, akkor visszajött volna megesküdni élete szerelmével. Tudta, hogy nehéz lesz a Weasley- családba beilleszkedni, de Ronald, és Ginny nagyon kedvesek voltak, ahogy Harry is bár ő nem volt hivatalos családtag. Elérkezett az idő odáig is, hogy Mrs. Weasley boldogan tekintett rá, és semmiféle gyűlölet, vagy harag nem irányult felé, képes volt elfogadni, hogy Ő bizony hozzá fog menni Billius Weasleyhez, ha törik, ha szakad.
Bár jéghideg nyugalommal markolta csokrát a kezében, belül lángolt az izgalomtól, a vágytól, és a jövőtől való félelem, kíváncsiság.
Hallotta, ahogy elcsendesül a sátor, ő pedig egy mély levegőt véve belépett a fényűző sátorba.

Az átmelegedett levegőjű sátorban fokozódó várakozás jellemezte a hangulatot; a násznép egyhangú zsongását néha egy-egy rövid, izgatott kacaj törte meg. A Weasley házaspár is feltűnt; mosolyogva, rokonoknak integetve siettek végig a széksorok között. Mrs. Weasley vadonatúj, ametisztszínű talárt és hozzá illő süveget viselt.
Az első sor belső végén most felállt Bill és Charlie – rajtuk is dísztalár volt, s a gomblyukukban rózsa fehérlett. Fred éles füttyel köszöntötte őket, amit a véla-lányok viháncolással jutalmaztak. Aztán a násznép elcsendesedett, mert felzengett a zene, mely mintha az arany léggömbökből szólt volna.
- Óóóó! – Hermione mint a rugó, úgy fordult ültében a bejárat felé.
Az összegyűlt boszorkányok és varázslók az ámulat sóhajával fogadták az apja oldalán belépő Fleurt. A menyasszony szinte lebegve siklott a bíbor szőnyegen; Monsieur Delacour döcögött és szélesen mosolygott. Fleur nagyon egyszerű szabású fehér ruhát viselt, és úgy tűnt, mintha pompa, ezüstös sugárzás áradna a testéből. Ez a fény, mely máskor elszürkítette a körülötte állókat, ma épp ellenkezőleg, megszépített mindenkit, akire ráhullott. Az arany ruhás Ginny és Gizelle még bájosabbak voltak, mint máskor, s miután Fleur odaért mellé, Bill is úgy festett, mintha sose találkozott volna Fenrir Greybackkel.
- Hölgyeim és uraim – csendült egy éneklős hang, és Harry kissé megdöbbenve ismert rá arra a bozontos hajú, pöttöm varázslóra, aki Dumbledore temetési szertartását vezette, s aki most Bill és FLeur előtt állt. – Azért gyűltünk ma össze, hogy megünnepeljük két hű szív frigyét…
- Hát igen, tudtam én, hogy kell ide a diadémom – jegyezte meg jó hangosan suttogva Muriel néni. – De fenntartom, hogy Ginerva ruhája túl mélyen dekoltált.
- Akarod-e, William Arthur, feleségedül a jelenlévő Fleur Isabelle-t…
Az első sorban ülő Mrs. Weasley és Madame Delacour csendesen belezokogtam egy-egy darab csipkébe. A háttérben felharsanó rekedt trombitaszó félreérthetetlenül jelezte, hogy Hagrid is használatba vette asztalterítőnyi zsebkendőjét. Hermione megfordult, és rámosolygott Harryre; az ő szeme is csordultig volt könnyel.
- ...akkor e perctől férj és feleség vagytok.
A bozontos kis varázsló Bill és Fleur fölé tartotta pálcáját, s hamarosan ezüst csillagok százai keringtek az ifjú pár ölelésében egyesülő alakja körül. Aztán Fred és George, valamint a példájukat követő násznép lelkes tapsa közepette kipukkadtak az arany léggömbök, és paradicsommadarak meg apró aranycsengettyűk libbentek ki belőlük, hogy dallal és csilingeléssel gazdagítsák az ovációt.
- Hölgyeim és uraim – harsogta a bozontos varázsló. – Kérem, álljanak fel!
Mindenki úgy tett – Muriel néni kelletlen morgás kíséretében.
A ceremóniamester intett a pálcájával, mire az aranyszékek kecsesen a levegőbe emelkedtek, és eltűntek a sátor vászonfalai; a vendégek immár egy hatalmas, aranyrudakra támaszkodó baldachin alatt álltak, s élvezhették a napfényben fürdő gyümölcsöskertre és a környező tájra húzódó kilátást. A fedett tér közepét most folyékony arany öntötte el: a jelenség kerek tóvá hízott, hogy aztán ragyogóan fényes táncparketté dermedjen. A lebegő székek fehér terítős kis asztalok köré rendeződtek a levegőben, majd azokkal együtt kecsesen leereszkedtek a földre. Bevonultak az aranykabátos zenészek, és elfoglalták a helyüket, a pódiumon.
- Profi – szólt elismerően Ron.
Ekkor minden oldalról pincérek tűntek fel. Többen közülük ezüst tálcán sütőtöklevet, vajsört és Lángnyelv-whiskeyt hoztak, mások gyümölcsös tortából és szendvicsekből rakott ingatag tornyokat cipeltek.
A zenészek rázendítettek. Elsőként az ifjú pár lépett a táncparkettre, a násznép tapsától kísérve. Egy perc múlva Mr Weasley táncba vitte Madame Delacourt, őket pedig Mrs. Weasley és Fleur apja követte.
Fleur sosem volt ennél boldogabb lágyan lépkedett Bill után, követte minden egyes apróbb mozdulatát. Összhangban keringtek a parketten, elzárva a külvilágtól. Élete helyrerázódott, és tökéletesnek bizonyult. Hamarosan beköltöznek a Kagylólakba. Vajon szül majd gyereket? Biztosan, egy kislányt... Nem tudott sokáig töprengeni rajta. Ekkor ugyanis ezüstös fényesség hatolt át a sátortető vásznán, s a következő pillanatban ragyogó hiúz alak landolt kecsesen a meglepett táncolók között. Minden fej arra fordult, a a legközelebb állók groteszk pózokba merevedtek, ahogy hirtelen abbahagyták a táncot. A patrónus kitátotta a száját, és Kingsley Shacklebolt zengő, mély hangján megszólalt:
- A minisztérium elesett. Scrimgeour meghalt. Jönnek.