+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  A 97/98-as tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Chamberpot
| | | | |-+  Chamberpot kastély (Moderátorok: Lord Voldemort, Cyrus Halstead)
| | | | | |-+  Spiráltorony
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Spiráltorony  (Megtekintve 2617 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 05. 31. - 01:11:51 »
0

A különös tervezésű Halstead-kastély egyetlen tornya leginkább olyan, mint egy kifordított kígyó, melynek gerince a testén kívül csavarodik fel egész a fejéig. A torony két teteje mintha a kígyó állkapcsai lennének. Van odafent egy messzelátó, melyben egy óriás varázsszem van - állítólag aki belenéz, akár többszáz mérföldes körzetben tudja, mi történik.
Naplózva

Odil Watson
Eltávozott karakter
*****

~AnGeL oF dArKnEsS~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 01. 11. - 13:18:56 »
0

::A Sötét Nagyúr::

Aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó...
zene


*Napjaim megvannak számlálva. Ez az érzés kísér szüntelenül mióta Damona oly sok év után felbukkant a színen a semmiből. És közli velem, hogy álljak én is a Sötét Nagyúr oldalára, a halálfalók közé. Ha nem így teszek Azkabanban fogom végezni amiatt a bizonyos este miatt. És a családommal is végezni fog, ha nem úgy táncolok ahogyan Ő fütyül. Elviselhetetlen lenne az az érzés, hogy Danielt, Summert, és Dylant holtan kelljen látnom. Képtelen lennék így élni. Meg kell tennem ezt a lépést. Muszáj lesz. A múltam kísért. Hogyan is hihettem én hülye, hogy megúszhatom büntetlenül, mindenféle szörnyű elégtétel nélkül. A következményekre pedig jobb bele nem gondolni. Mi lesz, ha Dan elfordul tőlem ezek után? És a gyerekek? Hogyan nézek bele ezek után a szemükbe? Hogyan közlöm velük hogy az anyjuk átállt a sötét oldalra. Nehéz a szívem. Még akkor is, ha tudom, hogy csak ez az egyetlen megoldás. Miattuk teszem. Az a r*banc Damona nem enged a huszonegyből. Kegyetlen, bosszúért kiállt, na és az örökség is nála fog landolni. Mivel az alkuban ez is benne volt. Csak kerüljön a kezem közé. Kitekerem a nyakát annak a számító dögnek. De vajon Ő is eljön a Nagyúrral? Hát hogy a viharba ne jönne el. Őt ismerve kiakarja majd élvezni bukásom minden percét. Szinte látom magam előtt az eszelős mosolyt a tekintetén.

És a Sötét Lord? Ő vajon milyen lesz? Nem volt még hozzá "szerencsém". De szüleimtől tudom, hogy örülhetek ha egy krúcióval megúszom a találkozást. Nyakamat rá, hogy ez lesz a minimum. A Sötét Nagyúr kegyetlensége nem ismer határokat. Ezen gondolatok kavarognak bennem miközben megérkezek Chamberpotba a kastélyhoz, ahova meglett beszélve a találkozó. Az alkony bíbor színre festi a nagy, ódon kastélyt, és a tornyot, amit sötétzöld, fénytelen íriszeim pásztáznak. A célomat. Ott várom a Nagyurat. Fekete földet érintő talárom ruganyosan szinte úszik utánam. Elrejti gondosan alatta lévő öltözékemet, ami nem más, mint egy egyszerű, egyrészes, bokáig érő, taláromhoz hasonlóan koromfekete szoknyaruha. A lágy szellő, belekap sötétbarna hosszú hajamba, amit oldalt mindössze két csat fog össze. Csakhogy ne lógjon a hajam a szemebe. A megjelenésem a csatot leszámítva a klasszikus aranyvérűek stílusát tükrözi a maga egyszerűségével. A Sötét Lord bizonyára nem nézné jó szemmel a mugli öltözéket, amit alapvetően preferálok, de nem hiszem hogy túl jó ötlet lenne ha egy sötét jegyre váró halálfaló jelölt "alantasan" jelenne meg a méltóságos Lord Voldemort előtt. Emberi alakok után fürkészek a félhomályba. De egyenlőre semmi. Sehol senki ameddig a szem ellát. Vajon jön még Damonán kívül más is a Nagyúr oldalán? Ez valószínű. Nem hinném, hogy egyedül rohangálna az utcán, még akkor sem, ha Ő a nagy hatalmú Sötét Lord. Kitartóan fürkészik tovább fénytelen sötétzöld íriszeim a messzeséget emberi alakok után kutakodva a kastélynál, de egyenlőre semmi. Aztán... Pár alak közeleg felém. A szívem pedig most már a torkomban dobog, mellkasom szinte hullámzik, ahogy sebesem a levegő után kapkodok, ami mintha egyszerre eltűnt volna a semmiben... Ez itt a vég... Innen már nincs kiút... Élve legalább is biztosan nem lenne... Veszteg maradok, és várom mi fog történni...
Naplózva

Lord Voldemort
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 01. 15. - 00:47:40 »
+1



- Idehívtad őt? És ide is jön?
- Igen, Nagyúr.
- Valóban ennyire ostoba?

A nő kuncog.
- Visszautasíthatatlan ajánlatot tettem neki.
- Ezt már szeretem.

A Nagyúr leveszi kezét a varázskőről, melyet eddig úgy simogatott, mint más a szeretőjét. Bűvölte, hátha helyre tudja hozni a mágia áramlását benne, és valóban szemmel tarthatná akkor a környéket... Ám a spiráltoronyban levő látókő már nagyon régóta vakon csücsül foglalatában, mintha a hályogot maga a mindent elborító sötétség vonná szeme elé.

A szellő Chamberpot ormain nem lágy és legkevésbé sem simogató. A tenger közelsége miatt élesen vagdalkozik még akkor is, mikor a sötét fellegeken keresztül átszüremlik némi gyér, beteg napfény. A földből mintha a halál bűze párologna, mintha az állandó huzat sem tudná kiszellőztetni a bűn mocskát a kastély falaiból. Embervérrel keverték a maltert, a legdíszesebb szobrok pedig élő emberek bálvánnyá változtatott torzóiból vannak formára csiszolva. A Nagyúr különös módon itt érzi otthon magát, bár ismerve beteges hajlamait, ez talán nem is olyan meglepő.
- Nézd, Nagyuram. Ott is van.
- Látom, Damona. Nem vagyok vak.

Kígyónyelvű sziszegéssel adja Nagini tudtára, hogy mi készül. Előreküldi követét: a kígyó most szeme és füle lesz odalent, míg ő maga meg nem ejti antréját.
- Mire vársz még? Menj, köszöntsd a vendégedet! - förmed rá a kígyóképű rémalak hű szolgálójára, ki talán némi jutalmat vár azért, hogy egy ilyen remek és nagy tudású boszorkányt csábított át a sötét oldalra, ám ezt el is felejtheti. A Nagyúr nem osztogat jutalmat senkinek.

Az alakok, melyek hozzád közelednek, talán csak árnyak, talán csak a képzeleted szülöttei. Viszont hirtelen hűvösebb lesz, borzongatóan hideg, pedig még nincs olyan késő és nincs is még ennyire tél.
Ha körülnézel, egy öt főből álló gyűrű záródik köréd. Lassan és ráérősen közelítenek, egyikük sem emel pálcát, mindegyikük arcát eltakarja a sajátos maszk.
Hamarosan te is megtervezheted a tiédet.
- Drágám! - harsan fel valahonnan szeretett nővéred hangja. - Hát eljöttél... Úgy vártunk már.
Naplózva


Odil Watson
Eltávozott karakter
*****

~AnGeL oF dArKnEsS~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 01. 16. - 17:57:30 »
0

::A Sötét Nagyúr::

Nem azok a leggonoszabb lelkek, amelyek a pokol fenekén nyugszanak, hanem azok, amelyek a felszínre jöttek, és itt settenkednek közöttünk... Én egy vagyok ezek közül a bizonyos lelkek közül...
zene


*A mellkasom szétfeszíti egy különös érzés. Eddig nem nagyon akaródzott körülnéznem a helyen, ahova rendeltek. De nem kell hogy működjön hetedik érzék ahhoz, hogy megállapítsam nyomasztó egy hely. Testemet villámütésszerűen járja át a szellő, ami nem az a megszokott kellemes lágy szellő, hanem valami egészen más. A fellegek közül némi gyér fénysugár szűrődik ki, nem sok. Mintha az örök sötétség ülne Chamberpoton, noha alapvetően vadregényes táj. Lehetne, ha nem lengné körül valami sötét erő. De hát min csodálkozom annyira? Vagy min döbbenek meg? Hisz ez a halálfalók főhadiszállása. A hely, ahol azok a szerencsétlen lelkek szenvedtek kínhalált, akik a Nagyúr csatlósainak keze közé kerültek. Szinte érezni a szellőben halk sikolyukat. A torony falait pedig mintha a bíbor alkony helyett az áldozatok vére festené vörösre a lenyugvó nap helyett. Ember ki ide térsz valóban hagyj fel minden reménnyel. Karjaimat keresztbe fonom egymáson, és úgy próbálom felmelegíteni valamennyire önnönmagam.

Pedig a télidőig még van idő, én mégis fázom. Az árnyak, amiket eddig hiába pásztáztak zöld íriszeim most felém közelednek. A felém közeledő alakok mintha nem is valóságosak, kézzelfoghatóak lennének. Hova törtél utat magadnak lelkem belső gonoszsága? Hova lett Merlin irgalma, ami eddig állítólag minden jó embert jogosan védett meg a gonosztól? Létezik egyáltalán? Vagy csak számomra szűnt meg véglegesen? Hát itt vannak. A halálfalók eljöttek. Rezzenéstelen arccal tűröm, hogy körém záruljon öt főből álló gyűrűjük. Ha meg kell halnom általuk tegyék csak. Nekem már sok veszteni valóm nincsen. Emberségem a végzetes lépéssel odalesz végleg. Eljöttem otthonról felelős családanya, szerető feleségként. És hazamegyek mint velejéig romlott halálfaló, akinek a lelkét végleg felemésztette végzete. Egy unott sóhaj hagyja el ajkaimat Damona hangját hallván. Aztán elönt a feneketlen düh. Uralkodj magadon Odil. Uralkodj magadon... lelkemben mély háború dúl, talán mélyebb, szörnyűbb mint a varázsvilágban, de egy szemlehunyás, és mély sóhaj megteszi a hatását.

Karjaimat most magam mellé engedem. Közvetlenül ahol tartom talárom zsebében a pálcámat. És egy könnyed mozdulattal kivonhatom magam elé. Jobb az óvatosság. Ujjaim finoman pálcám markolatára görbülnek hogy ha szükséges azonnal háríthassak egy esetleges átkot. Nem mozdulok egy macskaugrásnyit sem eddigi helyemről. Helyette gúnyos mosolyt varázsolok arcomra, ekképpen üdvözlöm drága Damonámat.*

-Tehettem mást drága Damonám? *Sziszegve vetem oda félvállról, amolyan nem nagyon érdekel a vérnyomásod stílusban.* -Valóban? Vártatok? Milyen kedves. *Szemöldökeim némileg feljebb emelkednek homlokaimon csodálkozást mímelve arcomra, noha egyáltalán nem őszinte ez a gesztus. Hangszínemben pedig harapni lehetne a gúnyt, a megvetést.* -És kik a barátaid? Be sem mutatsz nekik? Ha már úgyis hamarosan kolléga féleségek leszünk... *Szemeim, amik eddig a semmit fürkészték most a csini állarcos alakokra villannak. Kérdő tekintettel nézek az alakok felé, aztán Damona felé fordulok magyarázatot követelve a kíséret kiléte felől.  
Naplózva

Lord Voldemort
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 01. 21. - 13:33:03 »
0

YOUR KINGDOM COME
YOUR WILL BE DONE


Az öt közül az egyik dühösen markol rá a pálcájára, bar nem tudni, pontosan mi is az, ami felforralta a vérét. Talán az újabb áldozat pimaszsága? Vagy éppen az, hogy akad egy újabb áldozat? Hogy mindig van valaki új, aki látszólag önként sétál bele élete legnagyobb csapdájába? Vagy maga a tény, hogy a bárányt a nővére csalta a farkasok közé?
A testvérárulás már oly megszokott ebben a gusztustalan világban.

Damona kuncog, és kezében levő pálcájával int egyet. A néma ige hatására a gondosan rejtegetett varázspálca utat tör magának ruhád finom redői közül. Damona kecsesen kapja el, mint tornász a buzogányt.
- Erre most nem lesz szükséged - kommentálja tettét, miközben közelebb sétál hozzád, és játszani kezd a pálcáddal, pörgeti az ujjai közt, néha elgondolkodón az ajkához érinti a hegyét. - Ó, ők nem az én barátaim, hanem a Nagyúréi. Csak nem hiszed, hogy bemutatom őket neked? Emeletekkel állnak feletted, te kis szutykos senki! - emeli fel a hangerőt, és egy gyors mozdulattal aprót lök a válladon, majd gúnyosan méregetve magyaráz tovább:
- Örülhetsz, ha ma este megkapod a jegyet, mert a Nagyúr tetszését eddig nemigen nyerted el.
Igaz, hogy ez inkább Damona problémája, de ezt neked nem kell tudnod.

Az üdvözlő fecsely közben a Nagyúr legendás kígyója lustán kúszik közelebb, ki tudja melyik repedésből került elő. Itt mintha bármelyik kis árokból vagy lyukból férgek, csúszómászók és veszélyes lények bukkanhatnának elő.
Damona megáll mögötted, és testvéri szeretettel húzza hátra két karod, miközben csendben és kárörvendően nevet a hajadba.
A kígyó imbolyogva ágaskodik fel, egész szemmagasságig nyújtja nyakát, és kitátott szájjal közeledik az arcodhoz. Ilyen közelről egész a torkába bámulhatsz, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen jól láthatóak a színes méregpettyek a méregfogai hegyén. Furcsa sziszegéssel kommunikál, és gyakorlott hipnotizőrként bámul szemeidbe pár hosszú, borzalmasan hosszú másodpercig.
Aztán előre lendül, Damona pedig ijedten ereszti el kezeidet, téged előre lökve menti magát ő is, hisz ennél a kígyónál sose lehet tudni... Ám ahelyett, hogy Nagini beléd marna, a nyakad köré tekeredik, hosszú, erős teste körbefogja a vállad. Moccanni sem tudsz a súlyától.

- Nocsak - szólal meg egy rémes, jeges szélhez hasonló hang valahol előtted. Az aggály és a rémület egy pillanatig átjárja a tested, míg nehéz kőként a gyomrodba nem süllyed. Talán ugyanezt élik át az itt tartózkodó Halálfalók is, akik egy emberként hajolnak meg a semmiből előtűnő Sötét Nagyúr előtt. Ám Ő, mintha ügyet se vetne erre, csak rád figyel.
- Úgy tűnik, Nagininek tetszel. Tudod ez nagyon kivételes dolog... A kígyóm legtöbbször csak a vacsorát látja mindenkiben...
Affektálva és lustán beszél, és e talán még hátborzongatóbb, mintha sziszegne és hörögne.
- Szereti az olyan nyomorult halandókat, akikkel eljátszogathat. Remek préda lennél. Akarod kipróbálni, milyen messzi tudsz futni, mielőtt utolér?
Naplózva


Odil Watson
Eltávozott karakter
*****

~AnGeL oF dArKnEsS~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 01. 22. - 14:04:49 »
0

::A Sötét Nagyúr::

Nem azok a leggonoszabb lelkek, amelyek a pokol fenekén nyugszanak, hanem azok, amelyek a felszínre jöttek, és itt settenkednek közöttünk... Én egy vagyok ezek közül a bizonyos lelkek közül...
zene II.


*Életemben megannyi gonoszsággal szembesültem drága szüleim révén, akik sokszor előttem hajtották végre a Nagyúr akaratát. Láthattam amint szinte könyörögnek életükért megannyi elszenvedett gonoszabbnál gonoszabb átok után. A körülöttem állók közül az egyik tetszését nem igen nyerhette el a helyzet súlyossága ellenére gyakorolt pimaszságom. Vagy más baja van a Nagyúr követőinek jellegzetes állarcát viselők egyikének? Áhh.. Ki érti a gonosz lelkek tanát? Én nem. Már kezdek aggódni, hogy elszakad nála a cérna, és rám szór valamilyen átkot, de nem. Nem reppen arcomba semmilyen sötét varázslat. Ekkor Damona megteszi, amit nagyon nem kellett volna megtennie.. Nonverbális varázslattal a pálcám, amit mindössze végszükség esetén óhajtottam használni nemes egyszerűséggel foszló reménysugárként hagyja el ráfonódott ujjaim és tör utat magának ruháim lágy vonulatai között. Damona azzal magyarázza tettét, hogy úgy sem lesz szükségem rá. Blődség. A halálfalók gyűrűjében ne lenne szükségem egyetlen éppkézláb fegyveremre, a pálcámra? Legszívesebben olyan átkot csődítenék Damonára ezért, amit nem tenne zsebre, az biztos. Ám pálcátlanul ez nehéz művelet lenne. Nem tehetek egyebet, mint némán tűrök, és együttműködök. Nem akarok semmi ostoba vagy meggondolatlan dolgot tenni. A helyzetem nem teszi lehetővé. Ez egy olyan kártyajáték, ahol a Sötét Nagyúr osztja a lapokat, és Én csak reménykedni tudok affelől, hogy a lapjárás kedvez Nekem. Szemeim szinte villámokat szórnak imádott unokatestvéremre egy egy alkalom adtán, amikor sikerül elkapnom eszelős tekintetét.

„- Ó, ők nem az én barátaim, hanem a Nagyúréi. Csak nem hiszed, hogy bemutatom őket neked? Emeletekkel állnak feletted, te kis szutykos senki!” Hangzik a válasz az itt jelenlévő „díszes társaság” kilétére irányuló kérdésemre. Arcom kifejezéstelen marad Damona válaszára. Hogyan lehettem ilyen ostoba, hogy majd megtudom kik az engem közrefogó gyűrű alkotóelemei? Bizonyára a Nagyúr legtekintélyesebb csatlósai. Úgy döntök, elhallgatom azt, hogy nagyon jól tudom kik is ők. Halálfalók között nevelkedtem, ne feledjük el.  Nyilván a nagyágyukat rejti a legendás maszk.. Dolohov, Rookwood, Yaxley, Lestrange, Monstro, Crak, Malfoy nevezetű impozáns urak valamelyikét rejtik az álcák. De miért is törődök velük? Nagyobb slamasztikában vagyok annál, minthogy barkóbázzak. Ha ki kell derülnie, kifog. Ha meg nem, hát akkor nem. Vállrántás a dologra. Pókerarccal tűröm Damona gúnyos méricskéjét, rá sem nézek, de mondandója igencsak felkelti érdeklődésemet.*

-Valóban? És én mit tehetnék ez ügyben? Mivel vívhatnám ki a Nagyúr tetszését?  *Utat tör magának belőlem a lényeges kérdés. Mintha nagyon is felcsigázta volna a fantáziámat az infó. Pedig csak szerepet játszok, méghozzá nagyon is jól. Ahogy elterveztem. Elhitetem mindenkivel, aki itt van, hogy én valóban ezt akarom. A Sötét Nagyúr csatlósává válni. Mindezek között a legnagyobb kihívást maga a sötét Nagyúr fogja jelenteni. Ő sajnos túl nagyhatalmú varázsló. Eltudom azt is képzelni, hogy hallja a gondolataimat, hogy érzi amit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Azonban a váratlan „látogató” eltereli imádott Damonámról az amúgy is ingadózó figyelmemet. A Nagyúr kígyója… Kitudja honnan bukkant fel. Fenyegető jelenléte szinte letaglóz. Vagy a szívbemarkoló félelem az, ami mintha megállított volna bennem mindent? Minden érzékem működését? Damona mozdulatait is csak elvétve érzem. A karjaimra fonódott ujjait, amint hátrahúzza erőteljesen gyenge karjaimat. Távoli zajként hat kárörvendő halk nevetése a hajamba, amit normális körülmények között tökéletesen hallanék. Tompa lökéshullám ér hátulról. Amikor a hatalmas hüllő kitátott szájjal az arcomhoz közeledik, kissé magamhoz térek a félig alélt állapotból, amibe nem tudom mi kergetett bele. Rémület hullámzik végig arcomon, és szemem zöldjein. Ha ismernék szégyent valószínűleg elfordítottam volna a fejem. Egy pillanatra átfutott rajtam az érzés, hogy az utolsó amit látok életemben az a hatalmas méregfogakat rajtő állkapcsa lesz, de ekkor váratlanul megáll közvetlenül arcom előtt, ahelyett, hogy halálos nedvét belém fecskendezné.  Damonára ügyet sem vetek, aki odaadó rokon lévén mentve magát egyenesen a kígyó elé lökött. A kígyó pár idegesítően hosszú másodpercig úgy bámul a szembe mintha hipnotizálni akarna.  Talán ez a célja, talán nem. Ki tudja. A súlyos kígyó vállaimra és nyakamra tekeredik. Minden ellenállás hasztalan. Hisz egy pillanat műve, hogy összeroppantson, vagy belém itassa mérgét. Inkább bölcs mód veszteg maradok, és hallgatom a különös, hátborzongató, különös, talán sziszegéshez hasonlatos hangot, ami egyenesen hozzám intézi szavait. A kígyó beszél? Vagy maga a Sötét Lord? „- Szereti az olyan nyomorult halandókat, akikkel eljátszogathat. Remek préda lennél. Akarod kipróbálni, milyen messzi tudsz futni, mielőtt utolér?” A kérdés gondolkodó arckifejezést varázsol arcomra. Komolyan megfontolom, mit válaszoljak erre. Nem mindegy. Hogy ki akarom e próbálni milyen messze juthatok Naigini elől? Erre csak egy sületlen ostoba válaszolna igennel. Megrázom két oldalra fejem, majd nyugodt hangnemben belefogok a válaszba.*

-Nagyuram! Csak egy ostoba lenne képes próbára tenni képességeit legendás kígyódnak. Csak egy meggondolatlan elme merne harcba szállni akaratoddal. Nem hiszem, hogy ostobákat befogadnál szövetségeseid közé. Jól látom?
*A legésszerűbb válasz adtam úgy hiszem. Legalább a Nagyúr is rájön, kivel van dolga. Nem egy ostoba szédült némberrel, hanem egy józaneszű nővel. Aztán felnézek Naiginire, mintha várnám a választ, ha ugyan megkapom… Magam is meglepődök azon, hogy ilyen lényegretörő, és hidegvérű tudok lenni ha a helyzet megkívánja, noha Merlin igencsak heves vérmérséklettel áldott meg.*


Naplózva

Lord Voldemort
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 08. 10. - 21:12:06 »
0

ON EARTH AS IT IS IN HEAVEN


Ki vagy te? Miért vagy ilyen fontos? Mit keresel itt? A Nagyúr olyan mozdulatot tesz, mintha nem létező szakállát simogatná. Nem nagyon van türelme az ilyesmihez. Egy kicsit járkál körülötted, megnéz tetőtől talpig, aztán el is magyarázza, miért.
- Tudod, Odil Watson, nekem azt mondták, tehetséges és okos boszorkány vagy. A kígyóm nem tépte le rögvest a fejed, ami azt jelenti, hogy lehet benne valami. De hogy őszinte legyek, a szavaid nem nyűgöznek le. A drága rokonod ajánlott be téged ebbe az elit klubba. Számos előnnyel jár a barátaim közé tartozni, Odil Watson. Te azonban mégis ódzkodsz ettől. Miért? Mi értelme, kérdem én, harcolni a sorsod ellen? Hidd el jó leszek hozzád. Ha frigyre lépsz velem, csakis jó dolgok történnek majd veled.
Ezt persze nem szó szerint érti, de ő a Sötét Nagyúr. Úgy ért mindent, ahogy akar. Ki merne tiltakozni, vagy vitába szállni vele? Mi értelme volna? Okosabb a hallgatás. Az mindig okosabb.
- Tudod, Odil Watson, idáig hallom a gondolataidat! - kiált fel, miközben hosszú, fehér ujjával a saját halántékára mutogat, és közben eszelősen mered rád. Felpillant Naginire, majd újra rád tekint.
- Nem akarsz itt lenni. Azon töprengsz, vajon hogy szökhetnél meg innen. Igazam van! Ugyan miért akarnál megszökni? Hm? Elmondanád? Megosztanád velünk, miért nézed le az itt jelen levő barátaimat, Odil Watson? - kérdi, miközben megragadja a legszélén álló Halálfaló vállát, mintha valóban csak baráti bíztatást fejezne ki ezzel.
- Túl sokat beszélsz! - vádol meg. - És túl sokat gondolkodsz! Nincs min gondolkodni! Vagy fejet hajtasz előttem, vagy a bájos lánykádat veszik kezelésbe a barátaim! El se tudod képzelni, mennyire szeretik a friss húst ezek a fiúk - kezd el gusztustalankodni, ahogy megint az arcodba mászik. - A lányod húsa bizonyára... ízes és zamatos.
Megnyalja az ajkát, már ami a pofáján annak nevezhető, aztán megint parádézni kezd.
- Mondd meg nekem, Odil Watson, miért ne öljelek meg most azonnal? Ajánld fel magad nekem! Mit tudsz nyújtani? Gyerünk! Nyűgözz le, hitesd el, hogy nem csak az időmet fecsérelem veled. Igyekezz, mert kezdek unatkozni.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 24. - 17:41:35
Az oldal 0.088 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.