+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  A 97/98-as tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Chamberpot
| | | | |-+  Chamberpot - A falu
| | | | | |-+  Kusza falusi utcák
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kusza falusi utcák  (Megtekintve 2847 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 05. 31. - 00:21:09 »
0

Néhol kiépítetlen, néhol még macskakövekkel kirakott hosszú falusi utcák, melyek mindegyike a központ felé vezet, attól az egytől eltekintve, amelyik a chamberpoti Halstead-kastélyhoz visz.
Naplózva

Nadja V. Andrajev
Eltávozott karakter
*****


vörös depresszív nőci

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2013. 08. 15. - 18:10:37 »
+1


Követem.
Egyik lépés a másikat követi, puhán, lágyan, épphogy csak a talajt érinti, mint egy macska suhanok tovább, tekintetemmel a sötét mélybe meredve. Alig látom már, a köd, amely ellepi az utcát elűzhetetlenül gomolyog előttem, mintha soha sem akarna szétfoszlani, mintha azzal, hogy ma éjjel leszállt, megakadályozhatna a feladatom végrehajtásában. Nem. Nem okozhatok csalódást, siklik le tekintetem a karomon lévő tetoválásra. A kígyó visszamered rám, magam előtt látom, ahogyan a nyelvét nyújtogatja, olyan előkelően, olyan ravaszul, és olyan r*hadtul pimaszul, mintha csak az apám képmása nézne velem farkasszemet. Felidézem Őt, felidézem a mélyen elraktározott emlékeket, amelyek korántsem kedvesek nekem. Anyám halála. Apám zsarnoksága. A napok, amikor úgy éreztem nincs tovább, nem lesz tovább, elég volt, és, amikor csak a halált kívántam, nem a fájdalmat, a szenvedést. És nem az életet. Apám mindent elrendezett helyettem, nevelt, szabályzott. Nem tudom megszámlálni hányszor mondta azt, hogy lányom, nekem köszönheted azt, aki vagy! Nem tudta, hogy mennyire igazat mond. Miatta lettem az, aki ma vagyok, az a depresszióval átitatott, idegileg gyenge harmatos nő, aki akármelyik pillanatban ketté roppanhat. Apám terhet rakott a vállaimra. Terhet, amely elég nagy ahhoz, hogy egy nap feladjam, azt mondjam elég, nem akarom folytatni!

Megrázom a fejem. Elég a fájó gondolatokból, vissza a jelenbe, Chamberpot koszos, kusza utcájára.

Szemeim a sötétségbe mélyednek, lépteim felgyorsulnak. Utol kell érnem, mielőtt elérne oda, ahova tart. Kezemben a pálcám, ujjaim görcsösen szorítják, nem engedik, félnek, hogyha elengedném, abból baj éledne. Nélküle semmi lennék? Meglehet. De még erősebbé tesz, hogyha tudni vélem, hogy velem van, és, hogy soha sem hagy cserben, nem úgy, mint azok, akik körülvesznek a világban.
Észveszejtő az éjszaka sötétje, elveszik benne a boszorkány, és az is, akit követ. Hozzászokni nem lehet, nem úgy, mint egy szobában, alkalmazkodni kell hát. Lélegzet visszatartva lépdelek előre, magas sarkak nélkül, mezítláb, hiszen áprilist írunk, az időjárás kellemes, és az utca köve is kellően melegíti a talpaimat.
Ám az előttem járó férfi egyetlen perc alatt megfordul, farkasszemet néz velem, és csupán egyetlen percre révedek a szemeibe - azokba az oly ismerős bogarakba -, máris a langyos téglafalnak csapódik a hátam.
Naplózva

Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2013. 08. 16. - 21:21:10 »
+1


Kellemes tavaszi nap volt. A nap sütött, sugarai melegen érintették a bőrömet, és majdhogynem napszemüveget kellett viselnem, annyira elvakított… Ja, nem. Az egy másik helyszín, vagy talán dimenzió. Itt ugyanis éjszaka volt, és bár nem volt hűvös az időjárás, köd borította a tájat. Én pedig kényelmesen sétálgattam az utca sötétjében. Majdhogynem dalra is fakadtam, hogy de jó az élet, milyen szép dolog halálfalónak lenni, de azért ennyire még nem őrültem meg. Inkább csak lassú léptekkel haladtam célom felé, haza, vagyis előtte még jól esett egy kicsit sétálgatni a kihalt utcácskákon. Otthon úgy sem várna sok minden, hiszen Brandon elment, hagyott maga után egy aranyos kis levelet, Sabrinát meg az én gondjaimra bízta. Minek tűnök én? Óvóbácsinak? Persze nem fogom az utcára hajítani szerencsétlen lányt, de már ő is majdnem tizennyolc, ha meg meg akarják ölni, az ellen sokat tenni én sem tudok. Nekem is vannak dolgaim, bajaim.
Zsebre dugott kézzel sétálgattam, de nem azért, mert lazának akartam tűnni. Nem. Jobb kezemben a pálcát szorongattam, hiszen tudtam, hogy jön valaki mögöttem. Nem is olyan rég árulta el magát, mikor véletlenül belerúgott pár apró kavicsba az úton. Noha nem volt ez sem túl hangos, az éj csendjében nem volt nehéz meghallani ezt az apró zajt sem, már csak az volt a kérdés, hogy engem követ-e.
Hülye kérdés. Persze, hogy engem követ. Mi másért jönne mögöttem itt Chamberpot elhagyatott utcáján egy szó nélkül, ki tudja mióta. De vajon, mikor készül támadásra, és mit akar? Ezt kellett kiderítenem, de nem volt szabad túl sok időt hagynom neki. Ha meg akartam tudni a miérteket, minél előbb kellett cselekednem. Pont ezért fordultam be az egyik utcán, tettem pár lépést, majd egy pillanat alatt megfordultam. Ahogy sejtettem. Utánam jött.
Egy másodpercre még megpillanthattam, hogy egy nővel van dolgom, de ezek után nem hagytam neki esélyt a támadásra vagy bármiféle akcióra, a falnak taszítottam. Bal kezemmel az ő pálcát tartó kezét szorítottam le, másikkal pedig az én pálcámat szegeztem a torkának.
- Nem voltál elég óvatos, drága – vigyorogtam rá elővéve a kegyetlennek látszó álarcot, melyet volt időm begyakorolni a Nagyúr szolgálatában. Itt nem volt szabad udvariaskodni, itt nem volt olyan, hogy ja, egy nő, akkor nem bántjuk. Nem. Itt bárki az ellenséged lehetett, legyen az akár férfi, nő, felnőtt, gyerek.
Azonban valamitől megnyúlt az arcom, s a csodálkozás parányi szikrája futott végig rajta.
- Nadja? – rökönyödtem meg, ahogyan belenéztem az ezüstkék szemekbe, melyeket már olyan rég láttam. Hirtelen bele sem gondoltam, hogy mi van akkor, ha ez nem is ő, csupán csak valaki felvette az alakját. Ez az eszembe sem jutott akkor. Csak az járt a fejemben, hogy már csak ez hiányzott. Egy menyasszony, aki talán meg akar ölni. Pedig itt nem is én vagyok a hibás, hiszen nem én léptem le, ő nem tartotta magát apáink egyezségéhez. Te jó ég, mennyi gond van a nőkkel!
Ismét mélyen a kék szempárba néztem, s arcvonásaim újból kemények lettek, hiszen bele kellett gondolnom, hogy mi van, ha nem azért jött, mert „Jaj de rég láttalak kedves jegyesem!”, hanem valami teljesen más okért.
- Mit akarsz? – Egyenes választ vártam. Semmi kertelés, semmi próbálkozás. Ha valóban ő az, úgy is megmondja, miért jött, ha meg nem… Nos, azt majd meglátjuk.

Naplózva

Nadja V. Andrajev
Eltávozott karakter
*****


vörös depresszív nőci

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2013. 08. 23. - 16:44:55 »
+1


Nem, mintha érdekelne a múlt.
A múltam.

Mégis unos-untalan olyan érzések kerítenek a hatalmukba, hogy nem szabadna véghez vinnem azt a tettet, amellyel a Nagy Úr egy csatlósa megbízott. Önmagában furának hat, hogy nem Ő maga kéretett maga elé, hanem meghagyta ezt a kegyet egy szolgájának. Nem szokása ilyet tenni. Mégis megtette. Az a vadbarom meg röhög a markában, és tökéletesen biztos benne, hogy olyat tett, és olyat mondott nekem, amellyel nem vagyok képes megbirkózni.
Téved.

Amióta az apám elhagyta az országot, és visszatért Oroszországba, a hazánkba, magamra maradtam, és minden undorító érzés ellenére nem tettem meg azt, amit olyan nagyon szerettem volna. A jegy a karomon égett, ott is fog égni, mindörökre - akármit is tennék ellene, értelmetlen lenne. Maradtam tehát az Ő szolgája, és a sötétségé. De az, hogy mindent meg kell, hogy tegyek érte, és az ellenségeinek vélt emberek ellen, felemészt.
Egész életemben - apám által - ki lettem képezve, mert máshogyan nem nagyon nevezhetem. Nem nevelt, mit érdekelte őt a tisztesség, az erkölcs, az sem számított, hogy lánynak születtem, nem pedig az általa várva várt fiúnak. Eres kezét rám, és az életemre téve kezdett vezetni a rögös úton, hogy egy nap elérjek odáig, ahova ő szánt engem. A Nagy Úrnak.
Az egész famíliánk az Övé. Egyetlen egy emberünk sem merészkedett el odáig, hogy nemet merjen mondani Neki, ám, ha meg is tette, nem tudunk - vagy csak nem akarunk - róla tudni. Bizonyára elhunyt - nem szépen.
A távozása mit sem segített. Az élet, amelyet sikerült kialakítania körülöttem nem változott. Nem cseppenhettem egyszersmind egy rózsaszín világ kastélyába, nem, minden maradt a régiben.

Téved.
Igen is képes vagyok rá, hogy megtegyem, amit kívánnak tőlem. Nem, ez már réges-régen nem a beavatásról szól, az már megtörtént, a megbélyegzéssel együtt, ez más. Más. És, aki megbízott vele, nagyon jól tudja. Nem fájt, hogy el kellett tennem láb alól egy gyermekkori ismerőst, nem. Áruló volt, végeznem kellett vele, hát megtettem. Mondjuk ki, kiképeztek rá. De az, hogy a nekem szánt férfinek okozzam a halálát..
Keservesen keserves.

Nem harcolok ellene, még nem. Hagyom, hogy a fal ütése fájdalmat sugározzon a testembe, és azt is, hogy a pálcája a bőrömbe mélyedjen. Megbűvölten meredek a szemekbe.
Óvatos? Igen. Elvétettem, de talán.. Jobb is így.
Egyenlőre.
A nevem hallatára elszakítottam tekintetem a szemeitől. A szám mosolyra ébred, kedves, de mégis keserves mosolyra. Nem szólok, még nem, mert mondani nem sok mindent tudnék neki. Bár az évek elteltek azóta, hogy utoljára láttam, és más, e pillanatban, bizonyára mondatokkal halmozná el, én nem teszem. Mégis miért tenném? Végeznem kellene vele, Merlin szerelmére!
Ő viszont kérdez. Egyből a sűrűjébe.
A "látni akartalak", a "hiányoztál", és az egyéb sablonszövegek nem illenének ide, ahogyan az sem, hogy "parancsot kaptam, hogy eltegyelek láb alól". De soha sem voltam az a hazug típus, szeretek őszinte lenni, még ha néha fájdalmasan hat is az.
- Meg kell tennem.. valamit.
Éppen ezért, a köztes megoldásnál maradok.
Naplózva

Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2013. 08. 30. - 20:47:05 »
+2


Mi teszi tulajdonképpen emberré az embert? A folytonos háborúzás, a saját fajának irtása? Meglehet. Talán a gondolkodás, mely felemelte a többi faj közül? Miért is ne? Vagy az érzések, melyek nap mint nap mardossák? Ki tudja?
Az is lehet, hogy egyik sem hordozza magában a választ, az is lehet, hogy ezek együttese teszi ki az eredményt. Ezen el lehet gondolkodni. Milyen faj él még olyan a világon, mely nem ösztönből, hanem örömtelésből, akarattal oltja ki társának az életét… Milyen faj él még olyan a világon, mely elgondolkozik azon, amit lát, hall, tapasztal, s a megszerzett tudást rosszra fordítja… És végül milyen faj él még olyan a világon, mely képes egyszerre gyűlölni és szeretni… Nem vagyok filozófus, hogy ezt megállapítsam, sem biológus, hogy ismerjem a többi növény és állatfajt.
De egyet tudok. Az érzések néha lesújtóak. Ha szeretsz, és szeretve vagy, le sem lehet írni, milyen jó érzés az, ez oké. Viszont a pokolba is taszíthatnak. Ha nem tanulod meg kezelni azt, hogy amit érzel, ne látszódjon rajtad, akkor elvesztél. Márpedig úgy tűnik, én nem tanultam ki ezt a mesterséget eléggé. Csak áltattam magam, hogy valaha is profi legyek benne, de én nem vagyok az a kőszívű, pókerarcú ember. Nekem az nem megy. Akkor sem ment, mikor apám közölte, hogy el kell vennem egy lányt. Mert ő így rendelte el, és sokkal jövök neki azért, amiért elhozott a mugli családtól, és gondjaiba vett. Mintha egy apának nem ez lenne a dolga. Hogy nevelje a fiát.
Még soha nem láttam olyan utasítónak velem szemben, mint akkor, és ez azóta is igaz. Soha nem hozta fel, mennyi mindent köszönhetek neki. Azt az egy esetet kivéve. Én pedig naivan hittem neki, hogy ez így van, ezt el kell fogadnom, de az érzéseimet akkor sem tudtam elrejteni. Mint ahogy most sem.
- De mégis mit kell megtenned a rohadt életbe?! – hangom kissé idegesnek hatott, és hajam színe hangulatom szerint kezdett el változni. Pedig ez nem jellemző. Amióta megtanultam kezelni a metamorfmágiát, azóta mindig kordában tudtam tartani ezt a képességem, de most, hogy farkasszemet néztem az oly’ rég eltűntnek hitt jegyesemmel, ez valahogy nem ment. Mert bármennyire is le akartam volna tagadni, akkor, régen, nem tekintettem rá úgy, mint a jövendőbeli, rám kényszerített feleségre. Én valóban megkedveltem őt, s elképzelésem sem volt, hogy miért teszi most ezt.
Egészen idáig követett a kihalt utcákon, és éreztem, hogy nem azért, mert ugyanarra volt dolga, mint nekem. De ezt az ő szájából akartam hallani.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam lenyugtatni magam, így hajam ismét barnában pompázott, pont, ahogy alapjáraton lennie kéne.
- A Nagyúr küldött? Vagy ki? – kérdeztem ezúttal higgadtabban, s engedtem egy kicsit a szorításomon. Még a végén eltöröm azt a vékony csuklót.
Egy pillanatra végigfutattam szemeimet rajta, s elégedetten konstatáltam, hogy Nadja még mindig ugyanolyan vonzóan elegáns és hűvös, mint annak idején volt. Pont, ahogy emlékeztem. Ez pedig megnyugtatott, és felidéződött bennem a régi érzés.
- Komolyan. Mondd – kezdtem hirtelen, ámde halkan a kék szempárba fúrva saját tekintetemet. Bal kezemmel végleg elengedtem az övét, és hüvelykujjamat végigfuttattam vörös ajkán. Ezúttal én voltam óvatlan, de nem érdekelt. Ha már meg kell halnom egyszer, hadd legyen a menyasszonyom kiváltsága, hogy végezhessen velem –, mit akarsz tőlem? – Ismételtem el a legelején feltett kérdést, egyet hátralépve, de pálcámat azért készenlétben tartva. Azt hiszem, mégsem akarok meghalni. Legalábbis a válasz előtt nem. Bocs.

Naplózva

Nadja V. Andrajev
Eltávozott karakter
*****


vörös depresszív nőci

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2014. 06. 24. - 10:03:40 »
+1


Most, hogy látom, feléled bennem egy még soha sem érzett érzés, egy érzelem, amelyet megmagyarázni nem tudok, és nem is akarok, de a lényeg mit sem változik. Régen láttam. És nem is tudtam, hogy ennyire hiányozott valami az életemből, vagy inkább valaki, akit addig, amíg ott volt, szinte nem is láttam meg, de most, ahogyan ismételten a mélybarna szempárba tekintek, rá kell, hogy jöjjek, ha mélyen el is fojtottam magamban, hiányzott. És hiányzik most is, még jobban, ahogy most a jelenlétét érzem a közelemben, és, ahogy az érintését érzem a kezemen. Hirtelen nem is tűnik olyan fontosnak a küldetésem, amivel megbíztak, nem is akarom teljesíteni, de.. a kényszer nagy úr, és olyan dolgokat képes elfogadtatni velem is, amelyeket normális esetben még én sem tennék meg. Pont vele nem. Az már más kérdés, hogy másokkal meg talán.

Nevetni támad kedvem, amint idegessége már olyan mértékbe csap át, amit én magam is láthatok, ha csak a hajára tekintek, mégis, abszurd dolognak tartom, hogy pont egy ilyen pillanatban mázoljam arcomra a mosolyomat, éppen ezért csak egy igen halovány félére futja most tőlem, mielőtt felelnék a kérdésére. - Éppen eleget ahhoz, hogy még jobban elbaltázzam az amúgy sem a rendes kerékvágásban haladó életutamat. - biccentem oldalra a fejemet, jobb kezem ujjaival megérintve színben változó hajtincseit. Utóbbi megint mosolyra fakaszt, ám ebben a mosolyban most már a keservesség is igen csak kiveszi a részét, én meg a gondolataimba mélyedve, a mi lenne, ha kérdésre felelve, észre sem veszem mindezt.
Konkrét kérdései várnak rám, a feleletemre, én mégsem tudom egyszerűen feltárni előtte, hogy mi az, amit meg kellene tennem, és a miért még előttem is homályba veszik, noha mélyen belül azért tudom én rá a választ, mégsem akarom még csak bevallani sem magamnak, nemhogy előtte ismerjem azt el.
Észre sem veszem, egyáltalán fel sem tűnik az enyhülés, amely csuklómat vonja körbe, az már inkább, hogy mélybarna hajszíne ismét teljes pompáját mutatja felém. Tehát idegessége már párolog. De, hogy mi veszi át a helyét, azt nem tudom. Még.
Könnyű lenne válaszolni a kérdésére, mondhatnék igent, vagy nemet, de én mégis a köztes megoldást választom, és nem azért, mert nem akarom elárulni magamat. Teljesen más okból teszem ezt. De ezt az okot neki nem kell ismernie. - Talán. - vonom meg a vállaimat, a mosoly mégsem hagyja el az ajkaimat. - Ha nem is maga a Nagyúr, talán egy szolgája. Egy teljesen ugyanolyan szolgája, mint te, vagy, mint én. - felelek semlegesen, mintha ez az egész nem okozna mást nekem, csak unalmat, noha ez korántsem így van. Folytatom, pedig ennyi is pont elég lenne. Neki. És nekem is. - Akinek a rászabott parancsokat teljesítenie kell, akkor is, ha akarja, akkor is, ha nem akarja. És mert, a pillanatban, nem lát kiutat. - rébuszokban beszélek, mégis érzem, megérti majd, ha akarja, márpedig miért ne akarná? A kérdésére a válasz, tessék, itt van, és megfejtésre vár. Ahogyan az előttem lebegő ösvény is, amelyen elindulhatnék, és, amely megmentené egy számomra fontos férfi életét, és vele együtt talán az enyémet is. Talán.
Amint megérzem ujjait az ajkaimon, rögvest elönt a melegség, és egyszerre szalad végig bőrömön a hideg szellő. Érdekes kettős. Pont, mint mi.
Kérdése viszont elbizonytalanít. A rám szabott feladat egyre messzebbinek látszik, egyre megoldhatatlannak tűnik. Mintha egyszersmind minden az ellentetjére fordulna. Most már nem a feladatomat teljesíteném, hanem megmenteném őt. De, talán nem is nekem kell őt megmentenem, hanem elég, ha ő viszi ezt véghez. Bizonyosság hiányában tekintek a szemeibe. - Eddig mást nem, csak a halálodat. De most már semmi mást, csak azt, hogy mentsd meg magad. Mentsd meg magad.. tőlem.
Naplózva

Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2014. 07. 12. - 10:49:49 »
0


„Beszélni akartál velem?” – A húszas évei legelején tartó fiú lassú léptekkel, egyenes háttal lépett be a nappaliba. Tartása kimértséget sugallt, de ez csak a látszat volt. Az apja előtti fellépés, melyet egyedül csak abban a házban alkalmazott, ahol felnevelkedett. Tekintetét nem vette le az előtte álló férfiről, de szeme sarkából gondosan végigmérte a helyiségben tartózkodó másik két egyént is. Majd megállt az apja előtt.
- Így van. Szeretném bemutatni neked Nazarij Ivan Andrajevet, és elbűvölő lányát, Nadját. Mától fogva ő a jegyesed. – Semmi kertelés. Semmi bemutatás a neveken kívül. Csak a lényeg. A fiú pedig ezt némán tudomásul vette, hiszen tudta, mennyi mindent köszönhet az apjának. Legalábbis az apja szerint mennyi mindent köszönhet neki…”


Onnantól kezdve gyakran találkoztam Nadjával, hogy jobban megismerjük egymást. Furcsa volt. Ott ült mellettem egy gyakorlatilag vadidegen lány, s mégis tudtam, vele kell leélnem majd az életemet. Hogy is mondjam… kicsit taszított eleinte a gondolat. Mármint én az a fajta srác voltam, aki szabadon akarta élni az életét egy darabig, s majd csak utána gondolni a családalapításra, de ez a jegyesség az egészet keresztbehúzta. Ki örülne ennek?
Aztán valami megváltozott. Ahogy a hetek, hónapok teltek egyre jobban megismertük egymást, egyre jobban megkedveltem őt. Mondjuk ki tisztán, beleszerettem, s mire erre rájöttem, ő köddé vált…
- Tsk… – fordítottam el a fejem egy pillanatra, mialatt Nadja beszélt. Fogalmam sem volt, hogy bízhatok-e benne, vagy ez is csak egy kis játék, mielőtt végezne velem. Rébuszokban beszélt, ez pedig idegesített, mert csak jobban összezavarodtam tőle. Hiába, én nem az a halálfaló vagyok, aki csak úgy elnyomja az érzéseit. Nem. Az érzések nyomnak el engem, s most is egyszerre akartam feltenni neki száz kérdést arról, hogy miért nem lát kiutat, de mindemellett meg is akartam átkozni, hogy kiszedjem belőle az igazságot. Miért van itt. Miért akar megölni.
Dante, nem! A nő veszélyes játék. Nem szabad bíznod benne.
S én behódoltam a szívtelenebb oldalamnak. Egyszerűen túl gyanús volt minden. Hogy eltűnik, aztán pár év múlva hirtelen felbukkan, meg akar ölni, most pedig azt kéri, meneküljek. Ez nonszensz.
- Üres szavak! – csattantam fel, s szinte még magam is meglepődtem az idegességemen. Nem tehettem róla. Ez az egész túlságosan is mélyen érintett. – Térj a tárgyra, vagy… – Vagy mi? Magam sem tudtam. De pálcámat nekiszegeztem, s jobb csuklóját a falnak szorítottam. Idegességtől égő szemeimet az övébe fúrtam, s vártam, hogy végre mondjon valamit. Egyenes beszédet vártam. Elegem volt a rébuszokból.

Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 01. 13. - 09:30:52
Az oldal 0.133 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.